A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

1. fejezet

Demetrius

– Gyermekem, ha nem tanulsz rendesen, a végén utcaseprő lesz belőled!

Ó, drága jó anyám, te még nem sejthetted, hogy keresve se találnék kedvemre valóbb elfoglaltságot!

Benyálazott ujjával eloltotta a gyertya lángját. Kusza, keményszálú haját mélyen a szemébe nyomta, a tincseket egy homlokpánttal rögzítette – felfordított seprűfejnek tetszett. Kis ideig fülelt, majd elégedetten hümmögött.

A galambdúc is elnémult. – Csettintett egyet. – Ideje színre lépni!

A hálókörzetben elboldogult, rutinosan szelte a métereket, cövekelt le egy sóhajtásnyi időre az ablaklécek ritmikusan váltakozó árnynyalábjaiban. Hanem a fordulón túl magabiztossága megcsappant. Hátravolt még a cselédlépcső, melynek szúrágta fokai, ha megnyikordultak talpa alatt, egy-egy tőrdöfésnek hatottak. Lépett. És lépett. Érezte, hogy verítéke csiklandozza fülkagylójának tövét. Nagyokat nyeldesett izgalmában.

Nincs mit tenni. A felszerelés a lelke mindennek. Lovag nem indul csatába kard nélkül, utcaseprő nem…

– Demetrius D’nenielle Soron!

Felnyikkant. Tarkóján felkunkorodtak a hajszálak, mintha áramütés érte volna. Vége, lebukott. Mély levegőt vett, s bár minden idegszála tiltakozott ellene, megfordult, hogy lássa a szemtanúját.

Morózus férfialak tartózkodott a forduló ablaka előtt, holdfénnyel körülhatárolt árnyéka alattomos óriáskígyóként kúszott fel a lépcsőfokokon, akárha a tolvaj nyomába szegődne, hogy a sarkába marjon.

– Meg sem próbálsz mentséget keresni éjféli osonásodra, Demetrius? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Demetrius, bár állta a férfi tekintetét, feszengett, ádámcsutkája fel-alá kúszott.

– A-pám, kérem, nézze el, hogy a cselédszállón bóklászok, csak… tudja, valaki éjnek évadján leverte a folyosó egyik virágos vázáját, s mivel atyám parancsára ide rejtettek minden takarítóeszközt…

– Elég a szócséplésből, te… hazug disznó! – dördült az uralkodó. – A királyságunk szégyene!

Cöh, mentséget kért, hát most megkapta. Mit vár tőlem, milyen kifogást? – morfondírozott magában. Bár nem realizálta, szemöldökét sűrűn ráncolta, homlokpántja már-már félrecsúszott, s nagy gonddal elrendezett frizurája is kezdett szétbomlani. Mint egy szebb napokat látott, agyonhasznált seprűfej.

– Atyám – szólt aztán megemberelve vonásait –, emlékszik még? A minap nekem szegezte a kérdést – még a déli delegáció híre előtt –, hogy akad-e kedvemre való hajadon az udvarhölgyek körében. Nos, atyám, ami azt illeti, igencsak szemrevaló cselédlányt pillantottam meg napközben a palotakomplexum ezen részlegén, éppen az ő keresésére indultam, hogy kipuhatoljam a származását…

A férfi az első lépcsőfokra taposott. Demetriust kirázta a hideg. Az egész faállványon végigrezonált édesapja, a király haragja.

– Demetrius. – Metsző tekintete átsütött a félhomályon. – Nyomatékosan megkértelek, hogy hagyj fel az esztelen hóbortjaiddal. Megtiltottam, hogy eztán seprűvel a kezedben járd a birodalmunkat. Maholnap frigyre lépsz egy szomszédos állam hercegnőjével, és átveszed tőlem a városállam igazgatását. Nem engedheted meg magadnak, hogy egy efféle gyerekes rigolya pernyefoltként telepedjen a hírnevedre! – Még egy fokot feljebb hágott. Fia hiába tartózkodott magasabban, nem érte el az apja vállát sem. Tagbaszakadt, medvealkatú ember volt. – Felfogtad? Én, Kiryemes D’ntaza Soron, az északi Mideren városállam törvényes uralkodója, MEGTILTOM!

Demetrius nagyot nyelt. Megadóan leszegte fejét. Ismét gyerekké töpörödött nemzője árnyékában.

– Igenis, atyám.

A király elégedetten hümmögött. Megpördült, palástjának vert redője megkaristolta fia térdét. Ám a lépcső utolsó fokán megállapodott. Bohókásan csettintett az ujjával, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

– Majd elfeledtem! Ha már mindketten a cselédszállón veszteglünk, tegyük hasznossá a jelenlétünket. Gyártsunk egy elfogadható ürügyet a pórnép számára, hogy elébe menjünk az ártó pletykáknak.

Demetrius rosszat sejtett, ám még mielőtt érdemben reagálhatott volna, Kiryemes füttyentett egyet.

Jaj, ne! Csak őket ne!

Lélekszakadva vetette le magát a lépcsőről, ám elkésett. A belső kerengőre nyíló átjáróban vészjósló pórfelhő gyülemlett, mint eleven rontás tobzódott és közelített a cselédek szálláshelyéhez. Demetrius alig győzött megkapaszkodni a lépcső korlátjában, nehogy elragadja a koszos áradat – a törpemalacok végeláthatatlan csordája.
Kiryemes, a király öblös nevetése belevegyült a háziállatok röfögő, visongó vonulásába. Részint fia riadtságán mulatott, részint gyönyörűségét lelte az ölmalacai által keltett zavarosban: az anyaállatok porszemeket eregettek sörtéikről, a kisebb jószágok sárosabb rögöket záporoztattak – őket alighanem dagonyázás közben érte a király hívószava.

Ezzel el lesz egy darabig az én tébolyult fiam – gondolta magában Kiryemes. – Mire végez a cselédszállón, a kedve is elmegy attól, hogy nyakába vegye a város szemétdombjait…

A cselédség ugyan felriadt a folyosón támadt hangzavarra, de már csak az állathad után fennmaradó rendetlenség fogadta őket. A patakopogás és trappolás mind távolabbról morajlott. Kiryemes őfelsége a malacokkal együtt köddé vált.

A fiatal cselédlányok félénken, kinyíló ajtólapjaik takarásából méregették a helyszínt kócos hajukat felmarkolva. Csupán a rangidős Madia lépett a tettek mezejére. Ő nem bíbelődött a csipkefőkötővel, ő aludni is fedett fővel szokott, megalapozva erényességének jó hírét. Fekete szoknyáján huzigálta a ráncokat, miként kilépett hálószobájából.

– Ezer szúrágta lépcsőfok a mennyek küszöbéig – sopánkodott a szőnyeg összemocskolt, összefoltozott szakaszához érve.

Csípőre tette a kezét, s bár éjszaka volt, fél tenyerével árnyékolta szemét, hogy felmérje a pusztítás túlsó felét. Összerezzent, mikor észrevette, hogy valaki kuporog mellette a sötétben a földön.

– Ezer szúrágta lépcsőfok a pokol bugyráig! – sikoltott fel. – Hercegem, te vagy az?

Demetrius remegett, mint a nyárfalevél, noha kellemes, meleg fuvallat nyaldosta arcát az imént kivágódott ajtó nyomán. Nem is hideg rázta – az undor késztette viszolygásra. A csípős, orrfacsaró buké, mely nem iramodott el a malacokkal együtt, hanem megülepedett a helyiség minden négyzetcentiméterén. Demetriust szó szerint betegítette a piszok, így a felfordulás földi pokolnak hatott érzékeny, gyermeteg lelkének.

– Jól vagyok, Madia asszony. – Finoman eltolta az öregasszony kezét, aki megpróbált a fiatalember hóna alá nyúlni, hogy felsegítse. – Szóljon az alárendeltjeinek, hogy nyugodtan térjenek vissza a hálószobáikba.

– Na de hercegem… legalább ezt a rusnya foltot bízza a fehérszemélyekre! Ne kelljen már a hercegnek térdre ereszkedni a kiskefével… A por még hagyján, de ha a becses kezét bemocskolja a híg sár!

Demetrius szótlanul kinyújtotta kezét. Madia értett a pillantásából, meghajtotta fejét, s engedelmesen elsomfordált a szertárba. Egy vadonatúj seprűvel tért vissza.

– Majd én gondoskodom erről – jelentette ki Demetrius. – Elvégre ez az én saram.

illusztráció: Amethyst Sama

Kiryemes őfelsége jól kigondolta fia megbüntetését. Valóban a cselédfolyosón érte utol a pirkadat. Se vége se hossza nem volt a malacok patanyomainak, melyek gondosan beleitták magukat a szőnyeg szálaiba és a faltövek menti burkolatlan kövezetbe. Mire Demetrius a saját folyosójának fordulójába ért, szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, az álcájának számító seprűfej-frizura pedig egészen szétcsúszott. Vállig érő szőke haja előre-hátra hullámzott, amint ritmikusan sepert és guggolt le, hogy lapátra tegye az összegyűjtött halmokat.

Bár különc időtöltésének hála jól kijött a palota takarítószemélyzetével, tisztában volt vele, hogy mindenki ferde szemmel tekint rá. Még a cselédek is. Érezte, hogy hangtalanul somfordálnak a háta mögött, titkon össze-összekuncognak egymás között, felelevenítve az éjszaka történteket.

„Vajon kit akart meglátogatni Demetrius úrfi az éj leple alatt? Nem lehetett egy világszépe úri kisasszony, ha a herceg végül inkább a takarításba temetkezett!”

„Ugyan, kérlek! Hiszen ismered a hercegünket. Inkább néz szembe egy istállónyi takarítanivalóval, minthogy meg merjen szólítani valakit az udvarhölgyek közül, haha!”

Demetrius mélyet sóhajtott. Nem neheztelt senkire. Túlságosan is gyermeteg lélek volt ahhoz, hogy haragot tartson, s mind gyarapodó évei is arra késztették, hogy megvesse öntudatlan reakcióit, melyek beárnyékolhatták leendő, uralkodói tekintélyét.

A tisztaságmániája. A tény, hogy addig képtelen elszakadni egy térbeli ponttól, amíg tisztára nem sikálja a felületeit, amíg össze nem gyűjti s meg nem szabadul a portól, a kosztól és egyéb, szemétre való szöszöktől. Kiryemes, a király tisztában volt fia gyenge pontjával, ezért is halmozta el tennivalóval. A palotához láncolta, hogy esztelenségét ne tegye közszemlére a négy falon kívül.

Pedig szívesebben lopództam volna ki a város utcáira, hogy ott segítsek, ahol igazán szükség van rám. Itt hiába raktam rendet az éj folyamán. Az álprobléma orvoslása nem vívja ki senki megbecsülését, ellenben roppant mód lefárasztja az embert…

Körülnézett. Sehol senki. Az utolsó kupac tövébe állt, fél kezét kinyújtva varázsigét mormolt. Csekély mennyiséget kellett megsemmisítenie, pár szótag elkántálása után a halom máris feketébe vegyült, összezsugorodott, majd eltűnt. A reggel fényei csillagokat szórtak a minden négyzetcentiméterében patyolattiszta folyosóra. Demetrius csendben szemlélte munkája gyümölcsét. Bár szédelgett a fáradtságtól, s szemében is összemosódtak a kontúrok, megelégedés kellemes árja gyúlt elnehezült mellkasában. Megengedett magának egy szikrányi büszkeséget.

– Egy kis teát, Demetrius úrfi?

A herceg arrébb ugrott, mint a megbokrosodott ló, úgy megriadt az érkezőtől. Látván Demetrius ijedelmét, a hölgy fél mancsával egyensúlyozva a tálcát a másikkal eltakarta mosolyra görbülő ajkait.

– Na de úrfi, ennyire nem lehetek ijesztő látvány! Mintha legalább a Kóricálók orgyilkos-klán tagja lennék, pedig az én karmaim világéletükben csak halszálkák között vájkáltak.

A herceg leereszkedett a boltív domborművén, melyre ösztönszerűen kezdett felmászni. Válla össze-összerázkódott. Nem ismert megnyugtatóbb hangot az öreg macskanő kuncogásánál, de lelkét annyira felkorbácsolták az éjszaka történtek, az édesapja fölényes egyben lesajnáló tekintete, hogy most minden elzárt érzékenysége, eltitkolt sérelme egyszerre zúdult rá. Eltört nála a mécses.

– Dadus! – A terebélyes macskanő elé toppant, szégyent nem ismerve omlott a térdére, hogy arcát belefúrhassa a másik fél kötényébe, mint tette azt gyerekkorában is, jóllehet akkoriban csupán a macskanő könyökéig ért fel. – Dadus, Dadus, annyira örülök, hogy te itt vagy, annyira örülök, hogy téged nem kergetett ki a világból a rigolyám…

– Ugyan, ugyan, úrfi! – nyávogta a Dadusnak becézett macskanő. Fél mancsával megcirógatta a herceg kócát. – Állj fel, úrfi, ha így szorongatsz, a végén még a nyakadba öntöm a herbateát… Fáradj be szépen a szobádba, hadd terítsek meg reggelire!

Demetrius szippantott párat. Orrába kúszott a tálcán sorakozó finomságok íncsiklandó, meghitt illata.

– Ugye, csatlakozol hozzám?

Dadus megeresztett egy anyai mosolyt, látván a herceg elesettségét.

– Hát persze, úrfi.

Dharmattani Dagályvölgyi Sihiya. Aranyszívű, tyúkanyó-természetű macskanő volt. Dús szőrzetét már ősz foltok halványították, főleg a csipkefőkötő körüli sávot és lompos farkának végét. A kontinens északi tengerpartjáról került a palotába mint szakácsnő és teamester, nem sokkal azután, hogy egy jégvihar megtépázta öblüket, és a fókavadászatra indult hajók jelentős része elsüllyedt – köztük volt Dagályvölgyi Sihiya férje és nagyobbik fia is.

Mivel éhínség járta az északi féltekén, és Sihiya is feledni kívánta a tragédiát, karon fogta kisebbik fiát és serdülő lányát, s meg sem álltak a frissen felvirágzott Mideren központjáig – ekkortájt vette kezébe a Soron dinasztia a városállam irányítását. A macskanő két porontyával ideiglenesen az egyik fogadóba vackolt be. A fiatal államalakulat még nem épített ki jelentős kereskedelmet a jobbára kis közösségekbe, törzsekbe tömörülő állatemberekkel, így Sihiyának és gyermekeinek kezdetben sok kellemetlenséget kellett elviselniük. Ha másért nem, mondvacsinált halszaga révén panaszkodtak rájuk a fogadó vendégei, utalva a szakácsnő és pincérnő származására.

– Mondja, még mindig érezni rajtam a halszagot? – tette fel napjában többször is a kérdést Sihiya, akkortájt a fogadó tulajdonosának, később a palota dolgozóinak is.
A vélt vagy valós testszaga okán kapott rá a teakészítés művészetére. A fogadós fogatlan anyja okította ki eme ősi tudományra, hogyan s miképpen kell az elfogyasztott tea által elérni a kívánt illatfelhőt. Eztán Sihiya – ha csak megengedhette magának az alapanyagokat – legszívesebben birsalma és jázmin aromájával egészítette ki természetes auráját.

Sihiya lánya már nem viselte ilyen jól a hátrányos megkülönböztetést. Azt is nehezményezte, hogy az anyja ebbe a déli városállamba ráncigálta őket ahelyett, hogy megpróbáltak volna északon boldogulni, mint tették azt a fajbéliek. Anya és lánya kapcsolata olyannyira elmérgesedett, hogy a fiatal macskanő fogta magát, és elszökött.

– Csak később tudtam meg, hogy a halászfaluban már szemet vetett rá egy fiatal kandúr. Őmiatta húzta haza a szíve olyannyira, hogy képes volt faképnél hagyni a sajátjait – motyogta Dadus, miként sokadszorra is felelevenítette magában az esetet.

A palotabeli illem szerint eltartotta mancsának legkisebbik ujját, ám szőrös markában így is elveszett a parányi csésze. Megfújdosta a teát, kis hullámokat borzolt a színére, mielőtt nyelvével óvatosan belelefetyelt volna.

Demetrius éppen az utolsó falat gyümölcskását nyelte le, bár Dadus utóbbi kijelentésétől kiskanala az ajakvonalához tapadt. Torkában a részvét gombóca feszült. Tudta jól, már gyermekként is sejtette, hogy az idősödő macskanő beletörődő mosolya sok-sok lelki heget rejt, de csak az utóbbi időben, midőn jómaga is felnőtté cseperedett, avatta be Sihiya a herceget féltett gondolataiba. Mostanra kezdett csak a bizalom húrja beszédes dallamokat pendíteni közöttük.

– Na és… van valami fejlemény? Mármint, azóta sikerült kiderítened, hogy a lányod vajon épségben visszatért-e északra? – kérdezte finoman.

Dadus, bár nem jelezte, hogy megrendítené a kérdés, csészéjének pereme egy fokkal élesebben koccant az alátéten. Lesütötte sárga szemét.

– A déli útra is pénzzé kellett tennem minden megmaradt ingóságunkat, hogy kompenzáljuk a költözés költségeit. A lányom nem lopta meg a munkaadónkat, így aligha lehetett elég pénze ahhoz, hogy új életet kezdjen odafönt. – Felsóhajtott. Fehér bajuszszálai is megremegtek. – Egy ideig úgy hírlett, hogy a helyi nyilvánosház fogadott fel egy fiatal macskanőt, mint egzotikumot. Hogy azóta összeharácsolta-e a hazaútra valót a legősibb mesterséggel… Nem tudhatom. Többet színét sem láttam.

Demetrius átnyúlt az asztallapon, hogy megérintse s megcirógassa Dadus kézfejét. Hajnalban Dadus volt az ő támasza, most pedig megemberesedve szerette volna viszonozni a macskanő szívélyességét. Nem csak a legutóbbit. Az évek óta gyakorolt kedvességét is valamiképp kompenzálni akarta.

Lánya szökése után Dadus a fiával a palotába kerültek, szakácsnőre és a teamesterre volt szüksége a Soron családnak. Úgy alakult, hogy ekkoriban vált anyátlanná Demetrius, így a macskanőt bízták meg a herceg felvigyázásával is. A kisfiú pedig annyira megszerette ezt a csupaszőr dadaimitátort, hogy később sem cserélték le egy szakavatott nevelőnőre. Demetrius ragaszkodott a macskanőhöz, mindenüvé követte, mintha csak a macskakölyke lenne, Dadus pedig le sem tagadhatta, hogy a kis herceg is egyfajta gyermekpótlék a számára. A nagyobbik fia és lánya nyomán kialakult űrt próbálta betölteni ennek a szeretnivaló, cirógatnivaló pendelyesnek a jelenlétével. Ekkoriban még nem sejtette, hogy önzetlensége milyen nagy hatással lesz a hercegre.

A kis Demetrius ugyanis csupa szem csupa fül, érdeklődő gyermek volt. Sülve-főve együtt volt Dadussal és annak fiával, így egy idő után öntudatlanul is leutánozta az emberszabású macskák gesztusrendszerét. Magának sem merte bevallani, de tobzódott benne a gyanú, hogy a tisztaságmániája, s az álma, hogy utcaseprő legyen, részben visszavezethető Dadusék közvetlenségére.

Most is, miként elköltötte reggelijét, Dadus kezét fogva s szemét lehunyva felelevenült előtte egy meghitt emlékkép, melynek bűvereje bármely kilátástalan helyzetet képes volt szétzilálni. Látta a tulajdon összetöpörödött árnyékát, amint minden erejét latba vetve bukdácsol a macskanő léptei nyomán, hogy utolérje őt. Ha nagyon megerőltette magát, megérinthette Dadus macskafarkát. De legtöbbször csak megbabonázottan figyelte, mint mozog, hullámozik, seper a macskafarok öntudatlanul, akárha különálló életet élne. Dadus anélkül, hogy realizálta volna, utat rajzolt a porba, dús, hosszú szőrzete kifényesítette a járdaköveket, simára polírozta a gyakran megtett körutakat. Demetrius pedig a maga gyermeteg felfogásával úgy dekódolta a látottakat, hogy a macskanő útvonalat készített az ő, azaz a kis Demetrius számára. Követnie kell a tiszta utat, mely a szeretett személyhez vezet.

– Mi a baj, úrfi? – kérdezte Dadus, mikor észrevette a herceg elbambult tekintetét. – Úrfi – ismételte kuncogva. – Lassan őfelségének kell már szólítanom téged, hiszen felnőtt férfivá cseperedtél! Innen látom, hogy az ablakból bekandikáló fény megtörik a borostádon, s mintha az állad is javában pelyhedzene már.

Demetrius durcásan megdörzsölte az álla vonalát, kitapogatta az ott honoló, parányi gödröcskét, melyet Kiryemes őfelségétől örökölt. Valóban. Körme nyomán már sercegett a frissen kisarjadó szakáll.

– Nem akarok király lenni – dünnyögte. – Nem akarok apám nyomdokaiba lépni…

– Mindenkinek megvan a neki rendelt helye a világban – öltött Dadus bölcselkedő képet. – A Soron dinasztia tagjaként nem bújhatsz ki a kötelességed alól.