1. Fejezet
Budapest
Raiden Krisztián
Az edzőtábor harmadik napján érkezik a telefon apától a tragédiáról. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni a szavai értelmét. Nem akarom megérteni, hogy komolyan beszél. Hiszen nem lehet igaz. Ha mégis megtörtént volna, amit állít, személyesen jött volna el értem és szemtől szemben mondja el. Nem csak így telefonban, ahogy a gyávák.
Egy kéretlen gondolat suhan át az agyamon.
Ez nálatok családi vonás.
Súgja a kis ördögi hang és eszembe villan az évekkel ezelőtti üzenet, amit Nikinek küldtem. De most nem tudok a bűntudatommal foglalkozni. Van ennél sokkal nagyobb problémám is.
Lesújtva állok a kosárpálya szélén és képtelen vagyok felfogni a hallottakat. Nem lehet ez a valóság. Kizárt, hogy ez a mi családunkkal tényleg megtörténik. Képtelenség.
A kosárlabda a semmiből érkezik és keményen a fejemnek csapódik. A fájdalom végig cikázik rajtam. Csengeni kezd a fülem, a látásom egy pillanatra elhomályosul. Arra gondolok, hogy ez a fizikai megtestesülése apám hívásának. A fejbe vágó igazság.
Időközben a csapattársaim elindulnak felém. A nagyrészük nevet és poénkodik valamin, de Márkó a legjobb barátom már messziről kiszúrja, hogy gáz van. Sietve indul meg felém, de nem elég gyors.
– Na mi van Anderson? Nem láttad a labdát? Pedig szóltam, hogy dobom.
Röhög fel az egyik srác, történetesen Kolovics, mire rá emelem a tekintetemet. A többiekből harsány nevetés tör ki, én meg egyre idegesebbé válok. A srác lehet hogy azt hiszi magáról jó-pofa, vagy csak gyáva és nem mer felelősséget vállalni a tetteiért, de mindenesetre elég ostoba hozzá, hogy tovább fűzze a szót.
– Azt hittem ennél jobb kosaras vagy.
Az öklöm a levegőbe lendül és még azelőtt célba talál, hogy realizálhatnám mit is teszek. A gyökér meglepetten hátra tántorodik, de hamar össze szedi magát és vissza támad. Az első ütése elől még időben elhajolok, de a következő már betalál. A dühöm a fájdalommal együtt lángol fel és a körülöttünk felerősödő hangzavarral együtt rávetem magam.
Érzem, ahogy karok ragadnak meg hátulról, amikből igyekszem kiszabadulni. Olyan érzés, mintha a víz alá akarnának lerántani. Teljes pánikban vergődőm a szorításukban, de sehogy sem tudok szabadulni, nem tudok a felszínre törni.
Az edző ordítása vet véget a kétségbeesett küzdelmemnek. Mozdulatlanná dermedek. A kezek lehullanak rólam és egy nyikkanás sem hagyja el senki száját.
– Mégis mi a jó isten folyik itt?!
Üvölti el magát a férfi, mire rajtam kívül mindenki ijedten hátrál egy lépést. Én csak rá emelem a tekintetemet. Nem tud ez az ember olyat tenni vagy mondani, amivel annál nagyobb fájdalmat okozhat, mint ami épp össze akar roppantani. Farkasszemet nézünk, csak úgy tajtékzik a dühtől, azonban én nem mozdulok. Meg sem fordul a fejemben, hogy válaszoljak, pedig erre vár. De nincs mit mondanom.
Hátat fordítok neki és a srácok között utat vágva magamnak, elindulok a faházak irányába. Még hallom, ahogy utánam üvölt, hogy azonnal menjek vissza, mégis mit képzelek magamról, de nem érdekel. Az utolsó, ami eljut a tudatomig az a fenyegetése, hogy ha még egy lépést teszek előre nem csak a táborból vág ki, hanem a kosárlabda szövetségtől is.
Egy pillanatra sem torpanok meg. Ez az utolsó csepp, ami átlendített a szakadék peremén. A jövőm elvesztésének hallatán hirtelen megszakad minden kapcsolatom a külvilággal.
Az egyetlen amire emlékszem még arról a napról az apám arca, aki az állomáson várt és mi-kor leszálltam úgy szorított magához, mintha egyedül én menthetném ki az áramlatból, ami elemi erővel sodorja a nyílt óceán felé. Csak kár, hogy már nekem se ért le a lábam, már én is csak lebegtem és így semmilyen kapaszkodónk sem maradt.
Még aznap vissza költöztünk a nagymamához, nem lett volna értelme elmenni a belvárosi házunkhoz. Hisz semmi sem maradt belőle. Semmi, amit meg lehetett volna menteni.
Azt hittem egy ilyen helyzetben ki leszek borulva, amiért csak az edző cuccaim maradtak meg és az a néhány dolog amit magammal vittem, de még csak eszembe sem jutnak az elégett ruháim vagy emléktárgyaim.
A húgom és az édesanyám halála teljesen kitöltötte… vagy inkább kiürítette az agyamat. Hetek telnek el úgy, hogy semmit sem érzékelek a külvilágból. Semmi sem érdekel. Nem mozdulok ki a régi szobámból. A redőny éjjel-nappal le van húzva és a tévé állandóan megy. Fogalmam sincs róla mit nézek vagy csinálok. Leginkább létezem.
A legmeglepőbb, hogy senki sem zaklat. Nagyi naponta többször is rám néz, hoz kaját. Né-ha elzavar fürdeni, vagy éppen kiszellőztet a szobában, de ennyi. Nem próbál beszélgetést kezdeményezni.
Apámat egyszer sem látom. Nem jön be hozzám. Igaz én se keresem őt.
***
Kaposfalva
A vegetálásunkat nagyi elégeli meg először. Egynap beállít hozzám és könyörtelenül felhúzza a redőnyt.
– Ne már! Meg fogok vakulni. Kiég a retinám!
Nyöszörgőm a fejemre szorított párna alól. Nem érkezik válasz csak nagyi távolodó léptei majd valami motozás, aztán újra bent van a szobában és oda jön hozzám. A hidegzuhany olyan váratlanul ér, hogy kiabálva pattanok talpra.
– Na most pedig kivonszolod a segged a fürdőszobába, megszárítkozol, felveszel valami tiszta ruhát. Utána pedig irány az istálló.
– Nagyi hagyjál már…
– Nem, ebből elég volt. Apáddal úgy viselkedtek mindketten mint két életképtelen nyomorék.
Totálisan elképedve meredek a nagymamára. Nem hiszem el, hogy tényleg nem fogja fel a helyzetet! Meg sem tudok szólalni. De nem is bánom, mert nem bízom annyira magamban, hogy a kellő tisztelettel képes lennék válaszolni.
– Ne pislogj úgy mintha istenkáromláson kaptál volna te gyerek! Igen, tragédia ami történt. Igazságtalan és felfoghatatlan. De az élet megy tovább. A lovak mellett meg túl sok a munka. Szóval indíts kifelé azonnal. És amit most gondolsz azt majd trágyázás közben add ki magadból!
Hadarja ellentmondást nem tűrő hangon a nagyi, mire legszívesebben a képébe ordítanék. Le akarom vezetni rajta minden dühömet és sérelmemet, minden fájdalmamat rá akarom zúdítani, de mégsem teszem. Nem azért mert olyan jó gyerek lennék, hanem mert a nagyi már a közelben sincs.
Idegesen kicsörtetek a fürdőszobába, majd bevágom magam mögött az ajtót. Elkezdek fel alá járkálni. A pólóm szegélyét megragadva lerántom magamról, majd a nadrágommal együtt a sarokban landol. Egy törölközővel szárazra dörzsölöm a hajamat.
Bele akarok vágni valamibe, törni zúzni akarok, de ekkor egy hangos ordítás zökkent ki a vörös ködből. Apám az. Majd nagyi pörölő hangját is meghallom.
A tekintetem megakad egy össze hajtogatott ruhakupacon. Két váltás ruha az, kissé ráncolom a homlokomat, de mikor meghallom a dübörgő lépteket a folyosóról és szinte beszakad a fürdőszoba ajtaja megértem mi volt nagyi ördögi terve.
Apa csurom vizesen és még idegesebben lép be az apró helyiségbe. Rám pillant és az arckifejezése azonnal megváltozik. Üres tekintettel mered rám, mintha nem is engem látna, hanem azokat az emlékeket, amelyeket felidézek benne.
Tudom, mert velem is ez van.
Valahányszor rá nézek látom anyát az oldalához simulni, látom, ahogy odahajol anyához és belepuszil a hajába. Szinte érzem az örökké tartó szerelmüket a levegőben. Látom, ahogy a kis-húgom rám nevet, apa ölelő karja alól. Az arca ragyog a felhőtlen boldogságtól.
Pislogok, hogy eltűnjenek az illúziók a szemem elől. Mert már csak ennyi maradt belőlük. Illúziók. Ahogy visszatérek a valóságba újra meghasad a szívem. Kettesben vagyunk. Apa le-hajtott fejjel áll. Felé nyújtom a törölközőt, amit még mindig a kezemben szorongatok.
Egy szó nélkül veszi el, de a tekintetünk össze kapcsolódik. Ugyan az a fájdalom csillog mindkettőnk szemében.
Gépiesen felveszem az oda készítette ruhákat, majd arrébb állok, hogy apa is odaférjen. Az ő vizes ruhái is a sarokban kötnek ki, az enyémek mellett. Ha már nagyi erre vetemedett viselje a következményeit.
Némán sétálunk le az emeletről és megyünk ki az udvarra. Néhány csaj lézeng a karám szélén vagy a pályán. Nem nagyon érdekelnek. Már a jelenlétük is idegesít.
Az istállóban el sem tudnánk téveszteni a munkát, hiszen az utat egy talicska és két lapát áll-ja el. Szó nélkül kapom fel az egyiket és belépek az első bokszba.
Nem akarom belátni, hogy nagyinak igaza volt. De a fizikai munka tényleg segít. Nem oldja meg a problémáimat, de legalább tudok magammal kezdeni valamit. Valamit, aminek értelme is van.
Apa is ezen a véleményen lehet, mert olyan nagy lendülettel hajigálja a talicskába a trágyát, hogy alig öt perc alatt megtelik. Szó nélkül oda megyek és kitolom hátra a trágyadombra. Ez az aprócska rutin művelet felidéz bennem valamit. Valami olyat, aminek végre semmi köze anyához és MíYo-hoz. A MíYo a Yoshiko Míra becézése. A szüleim annak idején nem tudták eldönteni, hogy melyik keresztnevünket használják, így alkottak egy vegyes becenevet. Így lettem én például Raisz.
Még mielőtt beköltöztünk volna a fővárosba, itt éltünk, itt nőttem fel. A pajtában, az istállóban, a végtelenbe vesző rétek és a lovak közt. Hányszor tettem meg ugyan ezt az utat ugyan így a talicskát tolva, számát sem tudom. Mindig is szerettem az állatok körül tevékenykedni és az elmúlt két évben rettenetesen hiányzott. Nem kimondottan a trágyázás, hanem ez az egész.
Némán dolgozunk és a munka egyre fogy. A bokszok sorra elkészülnek, kitrágyázunk, be-szalmázunk. Az utolsóból kilépve apára pillantok.
– És most?
– Kimegyünk terepre?
Kérdezi elgondolkodva, már közel sem tűnik annyira üresnek, mint korábban. Az élet szik-rája, halványan, de ott csillog a szemében, ahogy a nyitott ajtón át kinéz a lovak karámjára. Ez az apró változás vesz rá, hogy bólintsak.
– Menjünk. Ezer éve nem ültem lovon. Eléggé hiányzik.
Apa megértően hümmög, miközben leakasztunk két kötőféket és a karámhoz sétálunk.
– Szerinted nagyinak mindegy kit viszünk ki?
Kérdezem a lovakat fürkészve. A legtöbbet jól ismerem, de akad egy-két új, akik valószínűleg nemrég kerültek ide.
– Nem hiszem. De én be nem megyek megkérdezni.
– Dettó. Inkább nem kockáztatnám meg, hogy a közelébe menjek.
Elhallgatok és kínos csönd telepszik ránk. Érzem, hogy apa pontosan tudja, hogy miért mondtam ezt. Tudja, hogy mennyire kiakasztott nagyi a viselkedésével. De nem mondhat semmit, már így is tovább ment mint „illendő” lenne. Hiszen az anyja. Főleg előttem nem, bár szerintem elég nagy vagyok már hozzá, hogy a helyén tudjam kezelni a dolgokat.
– Mit szólnál Gránithoz és Katrinhoz?
Int a két ló felé apa, mire elvigyorodom. Katrin volt az egyik kedvencem, a pej kanca apa első lovának a csikója, míg Gránit anya kedvence volt, már amennyire ő szerethetett egy lovat. Automatikusan elindulok Katrin felé, hiszen biztos vagyok benne, hogy Gránittal apa akar menni.
– Raisz.
Szól utánam, mire visszafordulok hozzá. A keze idegesen babrál a kötőfékkel és nem néz rám. Némán várom, hogy mondja amit szeretne, nem sürgetem.
– Nem baj?
– Dehogy apa. Katrin hiányzott a legjobban, szívesen megyek vele.
– Tudom, csak nem szeretném, ha úgy éreznéd… én… anyád…
Elcsuklik a hangja, mire megremeg a szám széle. Dühösen össze szorítom és kényszerítem magam, hogy megszólaljak.
– Ne aggódj, rendben van. Tényleg nem gond. Gránit úgy is túl nyugis nekem.
Próbálom meggyőzni, próbálok a határozottnak tűnni, miközben azon igyekszem, hogy elfojtsam a könnyeimet. Komolyan gondolom, amit mondtam. Nem akarok Gránittal menni, apának ez sokkal, de sokkal fontosabb. Mármint, hogy a ló által újra maga mellett érezhesse anyát. Nekem sajnos ez nem segítene, a lovak sosem őt juttatták az eszembe. Persze apának biztos van egy csomó lovas emléke róla.
A régi énem, hogy oldja a hangulatot elsütött volna valami poént, apa korára, a nyugodt lovakra és az öregedésre vonatkozóan, de most csak némán megfordulok és oda sétálok a kancámhoz. A ló mikor észrevesz, felkapja a fejét és halkan felnyihog.
A látásom kissé elhomályosodik, de gyorsan kipislogom a könnyeket.
Komolyan Raiden Krisztán! Ne legyél már ennyire érzelgős bolond! Hisz csak egy ló!
Igen, egy ló, aki több hónapja nem látott, akin ezer éve ültél utoljára és aki még mindig emlékszik rád és szeret.
Megsimogatom az orrát, mire kaját keresve böködni kezd. Halvány mosoly suhan át az arcomon. Annyira hiányzott már ez.
Az elmúlt két évben próbáltam a kosárlabdára összpontosítani és emiatt nem maradt időm és energiám Pesten lovardát keresni, ahova eljárhattam volna legalább egyszer-kétszer lovagolni. Az elején nagyon szenvedtem a lóhiánytól, de szabadidőm nem lévén kénytelen voltam beletörődni, hogy nem lehet minden adott az életemben. Akkor a kosarat választottam. Az volt a fontosabb. Most nem adatott meg a választás lehetősége, a körülmények rendezték úgy, hogy ezt az apróságot vissza kapjam.
Vajon ez elég lesz ahhoz, hogy valaha is helyre jöjjek? Hogy újra egész legyek?
Katrin ismét megbök, most sokkal erősebben. Végre kizökkenek a gondolataimból és ráteszem a kötőféket.
Apa a kapuban vár és mikor odaérek együtt vezetjük ki a két lovat. Rutinszerű pucolás és nyergelés közben úgy érzem alig telt el idő az utolsó lovaglásom óta. Mintha csak reggel szálltam volna le a nyeregből.
***
Kint vagyunk már a semmi közepén, amikor apa megtöri az eddigi békés hallgatásunkat.
– Hogy vagy fiam?
A kérdés hallatán rápillantok. A tekintete éber, de az arcán nincs nyoma érzelmeknek. Rá akarom vágni, hogy jól, de az nem lenne igaz. Ahogy az sem, hogy megvagyok. Mert nem. Egyáltalán nem vagyok meg, a világom darabjaira hullott, én pedig…
– Leginkább létezem.
Sokáig nem érkezik válasz, már azt hiszem nem is hallotta vagy végül nem is mondtam ki a szavakat, csak gondoltam rájuk. Így meglepődők mikor megszólal.
– Igen, ezt átérzem. Mióta… itt vagyunk… Nem is tudom…
– Nincs kedvem semmihez. Semmi sem érdekel. Valahogy már semmi sem tűnik fontosnak.
Mondom ki halkan, mire apa bólogatni kezd.
– Olyan mintha elvesztettem volna az életcélomat, mintha megszűnt volna minden, amiért megérte dolgozni.
Suttogja és épp hogy csak meghallom a szavait, amik hallatán össze szorul a szívem. Tudom, hogy ezzel nem arra akart utalni, hogy én nem számítok, vagy nem vagyok neki elég fontos. Tudom, hogy nem akart fájdalmat okozni, de mégis rosszul esik. Rá akarok üvölteni, hogy én még itt vagyok neked, de nem teszem.
Ekkor jövök rá, hogy mennyire álszent is vagyok. Én a szemére hányom, hogy rólam meg-feledkezik, hogy velem nem foglalkozik, ugyanakkor én mit teszek? Ugyan ezt. Hisz azt hittem nem vagyok már önző kisgyerek, aki csak magával foglalkozik és körülötte forog a világ. Nagyon jól tudom, hogy apának anya a világot jelentette. Hogy mennyire különleges volt a kapcsolatuk és mennyire nagyon szerették egymást még hosszú évek múltán is.
Na és egy gyerek elvesztése… Vajon az milyen érzés? A szerelem elvesztését még csak-csak el tudom képzelni, de annak a halálát feldolgozni, aki a te védelmedre szorult…
Apának is hasonló gondolatok járhatnak a fejében mikor megszólal.
– Az én hibám. Ott kellett volna lennem. Velük kellett volna lennem. Elmehettünk volna valamerre kirándulni aznap. Mindig csak a hülye munkám volt a fontos. Amiatt szakítottalak ki titeket ebből a környezetből. Amiatt hagytam őket aznap magukra.
– Nem a te hibád. Ha te is otthon lettél volna akkor se tehettél volna semmit…
– Néha úgy érzem még így is ott kellett volna lennem.
A szavai gyomorszájon vágnak. Alig kapok levegőt a testemben feléledő dühtől. Katrin azonnal megérzi a hangulatváltozásomat és idegesen felkapja a fejét. Mivel erősen tartom a szárat, nem tud megindulni, így helyben kezd el topogni.
Apára pillantok, hogy észre veszi-e magát, de nem figyel. Gondolatban máshol jár. Talán éppen azon agyal, hogy követhetné a leggyorsabban anyát a sírba.
Nagyon nagy önuralomra van szükségem, hogy ne ordítsak rá, ne rángassam meg, hogy térjen már észhez. A szavai olyan sebet ejtettek rajtam, hogy most leginkább arra vágyom, hogy olyan fájdalmat okozhassak neki, mint amit én érzek. Már majdnem elhagyja valami meggondolatlan sületlenség a számat, amikor észre veszem, hogy könnyek csorognak le az arcán.
Most képtelen vagyok ezzel foglalkozni, így inkább teljesen figyelmen kívül hagyom és engedek a száron. Katrin abba hagyja a táncolást és megindul. Teljes egészében rá koncentrálok. A megfeszülő és elernyedő izmaira, a kirobbanó energiára, a sebességre.
Percekig nem is nézek semerre csak a közvetlen előttünk elsuhanó utat figyelem. Nem tudom apa jön-e, vagy megállt. Le van-e maradva vagy itt van közvetlenül mögöttem.
Össze szedem a bátorságomat és hátra pillantok. Kicsit le van ugyan maradva, de itt van. Mikor észre veszi, hogy ránézek valami megcsillan a szemében. Gránit felgyorsít, lassan beér minket. A két ló megnyújtja a lépteit és egymás mellett száguldunk.
Magamon érzem apa tekintetét, így én is felé fordítom a fejem. Mintha szavak nélkül kommunikálnánk. Egyszerre kapjuk előre a pillantásunkat. A lábszáramat Katrin oldalához szorítom, jobban kikönnyítek, kicsit engedek a száron. A kanca azonnal reagál és szinte kilő, de Gránit sem marad le.
Nem tudom mikor bukkan elő az arcomon a vigyor, de mire kiérünk az erdei ösvényről és vissza állunk ügetésre már levakarhatatlanul ott virít a fejemen. Az agyam végre teljesen kitisztult, végre kapok rendesen levegőt és súlytalannak érzem magam.
Egészen addig míg percekkel később vissza nem állunk lépésre. A tempó lelassulásával egyenes arányban tér vissza minden. A mosolyom lehervad, a tekintetem elkomorul.
– Raisz, jó volt újra boldognak látni.
Úgy érzem apa tényleg, így gondolja, de nekem elképzelhetetlen méretű bűntudatom támad. És a düh is visszatér. Apa megláthatja ezt rajtam, mert csendesen megszólal.
– Amit korábban mondtam… Én… sajnálom. Pont nem volt szükséged arra, hogy ilyeneket hallj tőlem. A fenébe, anyámnak igaza van. Fel kéne ébrednem és észre venni, hogy még mindig szülő vagyok. Hogy te még mindig itt vagy és a te veszteséged nagyobb mint az enyém…
Annyira meglepnek a szavai, hogy először még megszólalni sem tudok. Elkerekedett szemmel meredek rá, majd olyan hagyja el a számat, amivel még inkább megdöbbentem magam.
– Nem volt igaza. Mégis ki dönti el, hogy mennyire lehet nagy a veszteséged? Nincs senkinek joga, hogy beleszóljon a gyászba! Majd feldolgozod és tovább lépsz, amikor készen állsz rá.
– De attól még felelős vagyok érted. Attól még az apád maradok.
– Ez igaz. De én nem várom el, hogy jól legyél. Csak…
Elhallgatok, nem bírom rávenni magam, hogy kimondjam.
– Legyek melletted?
Kérdezi lágy hangon apa, mire bólintok.
Igen. Az jó lenne. Együtt könnyebb lesz átvészelni ezt az időszakot. Bármeddig is tart. Még akkor is ha elképzelhetetlen, hogy valaha is jobb lesz.
Legutóbbi hozzászólások