A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

1. fejezet

A kezdetek: Csak a legjobb elég jó

Istenem, istenem, mindjárt megjön! Nem bírom tovább ezt a várakozást. Hamarosan itt a gimnáziumi értesítő!!! Egész nap fel-le szaladgáltam a lépcsőn, a szobámból a nappaliba, és emellett össze-vissza az egész házban, hogy egy kicsit megnyugtassam magam, persze ez nem jött be. Éppen elmerültem a stresszevésben, amikor Anya felkiáltott:

– Anna, szerintem megérkezett!

Tele szájjal rohantam a számítógéphez, miközben a család körém gyűlt, majd miután lenyeltem a falatot, olvasni kezdtem.

– „Tisztelt 63-as számú Felvételiző! Örömmel értesítjük, hogy az Ön képességei és a pontszáma elégnek bizonyult ahhoz, hogy Ön felvételt nyerjen az iskolánkba. A beiratkozással kapcsolatos tudnivalók a következők: Bla, bla, bla… [ez a rész nem fontos]… Szeretettel várjuk a beiratkozási elbeszélgetésen, és sok szerencsét kívánunk a tanulmányai sikeres elvégzéséhez az intézményünkben.” – olvastam ujjongva. – Ez az! Bejutottam, úgy tudtam, hogy sikerülni fog!

Ezek után a családdal többször is átolvastuk a levelet, majd egy ünnepi vacsora és egy film megnézése után késő estig az eszemet éltettük. Mámorító nap volt, ekkor éreztem magam utoljára az élet császárának.

***

Szerintem nincs olyan ember az országban, aki legalább hallomásból ne ismerné ezt a gimnáziumot, de azért elmondom, hogy mit kell tudni róla. Először is elmondanám, hogy egy elég kicsi országban élek, természetesen ez az iskola is itt van, bár nem illik annyira az ország színvonalához. Az Elit Iskola megalapítása az országunkban egy regionális projekt eredménye, az iskolát létrehozó intézmény célja egy olyan elitcsoport kinevelése volt, ami világszinten is megállja a helyét. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez a gimnázium képes volt teljesíteni a célját, sőt, olyan sikeres, hogy a világ minden részéről jönnek tanulók az iskolába, így természetesen rettentő nehéz bekerülni. Mégis keringenek furcsa pletykák az Elit Iskoláról.
Az Iskola mottója például az, hogy „csak a legjobb az elég jó”. Szerintem ez nem volt furcsa, minden gimnázium a legjobbat várja el a tanulóitól, ennek ellenére rengeteg feltételezés és összeesküvés elmélet szerint az Elit Iskola ezt annyira komolyan veszi, hogy a rosszabb tanulókat súlyos bántalmazások érik az iskola falain belül. Ez nekem szörnyen abszurdnak hangzott, maximum azt tudtam elképzelni, hogy az okosabb diákok zaklatják a butábbakat. Vannak tanárok, van rendőrség és egy civilizált állam vagyunk, emellett a bántalmazási esetekre felfigyelne a sajtó, szóval ezek a kitalációk elég gyenge lábakon állnak. Ráadásul, még ha ez igaz is lenne, csak jó jegyeket kell szerezni, azon múlik minden, az okosakat nem fogják bántani. Szinte örültem is, végre értékelni fogják az eszemet, egy kis kihívástól nem riadok vissza!

***

A felvételi egyeztetés a beiratkozási ceremónia előtti napon történik meg, itt vitatják meg a diák, annak családja, és az igazgató az iskolai szabályzatot, a beköltözéssel kapcsolatos teendőket és a különféle kötelezettségeket a felekre nézve. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen elvárásai lehetnek egy ilyen elit gimnáziumnak a diákjai felé. Az egyeztetés kezdetén találkoztunk az igazgatóval, aki egészen elbűvölően viselkedett. Elmagyarázta, hogy minden tanulónak az iskola kollégiumában kell laknia teljes négy éven keresztül, az érettségiig. Ez eddig még nem is lett volna olyan furcsa, de a diákok a kollégiumból ez alatt az időszak alatt egyáltalán nem mehetnek haza, még a nyári szünetre sem. Ezen kissé elszomorodtam, tehát ez a hely olyan lesz, mint egy tanulóerőd? Persze biztos a diákok koncentrációjának fokozásáért csinálják, gondolom ez az ára a hatékonyságnak, ez alapján nagy nehezen meggyőztem a szüleimet is. Ha ezt be kell vállalnom ahhoz, hogy a globális elit része lehessek, hát legyen. Ráadásul nem mintha megtiltanák a kapcsolattartást a külvilággal, még mindig itt lesz nekünk a Skype, a telefon és a városban is találkozhatunk, csak estére mindig vissza kell érnem a szállásra.

A következő napirendi pont a Beiratkozási Szerződés aláírása volt. Elég vaskos dokumentum volt, de aranyszabály, hogy a szerződéseket mindig végig kell olvasni. Kissé bizarr volt a benne lévő szabályok tartalma, például az ötösnél rosszabb jegyek után járó „büntetések” fogalmával nem tudtam mit kezdeni, homályos volt ezeknek az értelme, de gondolom, a szerződés itt-ott általánosított, és ránézésre sok helyen átvitt értelemben fogalmazott. Mégis mi lehet a legnagyobb büntetés, amit egy hármasért kaphatsz, tanulószobára kell járnod, vagy megvonják a heti kimenőd? A szüleim itt már nagyon aggódtak, kérték, hogy gondoljam át, nem kell ezt a helyet választanom, azt hiszem, ők túlságosan komolyan vették a szerződés nem egyértelmű rendelkezéseit. Tudom, hogy a családomat nem zavarná, hogyha nem lenne jól fizető munkám, ha nem tartoznék a „felső tízezerbe”. Valószínűleg pénzzel is szívesen támogatnának haláluk napjáig, szóval részükről semmilyen nyomást nem tapasztaltam. Nem is miattuk voltak nagy álmaim, egyedül saját magamnak akartam megfelelni, persze egy kicsit bennem volt az érzés, hogy az ő támogatásuknak köszönhetően álmodhattam nagyot, ezért az álom beteljesülésekor majd visszafizetném a kedvességüket, de tudom, hogy ezt nem várnák el. Egyszerűen úgy éreztem, ha már eddig képes voltam eljutni, ha ilyen ésszel áldott meg a sors, akkor gyűlölném magam, ha nem törnék a lehető legmagasabbra. Ha a könnyebb utat választanám, mindig ott lenne bennem, hogy tudtam volna jobbat is, én pedig eldöntöttem, hogy semmit sem akarok megbánni, ezért mindenképpen megteszem azt, amire képes vagyok (és természetesen a vagyon ígérete is rendkívül kecsegtető). Aláírtam a szerződést. Másnap lebonyolították a beiratkozási ceremóniát, minden leendő diák elbúcsúzott a szüleitől és beköltözött a kollégiumba. Az elválás miatt mind kicsit szomorkásak voltunk, de végre elkezdődhetett a várva várt középiskolai életünk.

illusztráció: Violet Arford

2. fejezet

Lehull a lepel

Itt az első tanítási nap! Nagyon izgatott vagyok reggel óta, ma végre elkezdhetek rendesen megismerkedni az osztálytársaimmal és a tanáraimmal. A beiratkozási ceremónia óta csak pár szót váltottam a mellettem álló emberekkel és az ideiglenes szobatársaimmal. A szobatársainkat az év folyamán meg tudjuk változtatni a nekünk tetsző módon, ezért igyekszem gyorsan barátokat találni.

Reggel a kollégiumból az iskola melléképülete felé indultunk el, ott lesz az osztálytermünk, a kilencedikeseknek mindig ott van, míg a felsősöknek a főépületben. Ezt Lillotól, vagyis Dahliától tudom, ő az egyik olyan ember, akivel már beszélő viszonyban vagyunk. Ő kicsit felkészültebben jött ide nálam, egy egész kis kutatást csinált a suli felépítéséről. Például felfedte nekem, hogy a diákok bezártsága miatt az iskolában mindenféle létesítmény van, a tornacsarnoktól az uszodáig, emellett a kollégium, a főépület, és a melléképület is egész tűrhetően fel van szerelve. Útközben kiszúrtam egy kis kápolnát is.

A mélázásomat félbe kellett szakítanom, mert megérkeztünk a célunkhoz. Az első óránk a melléképület egyik csinos tantermében volt, ez volt a nap egyetlen könnyebb órája, egy osztályfőnöki. Mindenki bemutatkozott, széket választott stb. Az osztályfőnökünk, Andrea tanárnő, elég kedvesnek tűnik, én pedig egy Mia Antonov nevű lány mellé kerültem. Elmondta, hogy bár Oroszországból jött, csak félig orosz, az anyja helyi születésű. Rajta kívül is elég sok külföldi van az osztályban, úgy érzem magam, mintha sikerült volna kijutnom az olimpiára. Aznap csak a saját tantermünkben voltak óráink, így volt időnk elkezdeni ismerkedni.

***

Pár, talán két hét múlva, elkezdett feltűnni, hogy itt valami nincs teljesen rendben. Reggel, amint beértem a termünkbe, az első dolgom volt a megfigyeléseimet a többiekkel is közölni.

– Helló srácok! Mondjátok csak, nektek is feltűnt? – kérdeztem a friss baráti körömtől.

– Mármint mire gondolsz? – szólalt meg Farid, miközben a telefonját nyomkodta. Ő is külföldi, az Egyesült Arab Emírségekből jöttek az országba, amikor még kicsi volt, így egész jól beszéli a nyelvet, szinte jobban is, mint néhány helyi szerencsétlen.

– Ne kelljen már kibetűznöm, komolyan egyikőtök sem vett észre semmit?

– Nyugodj már meg, Anna, mind láttuk a felsősöket, de ez még nem bizonyít semmit – mondta Alex.

– Azért ez nekem sem tetszik – jelentette ki Lillo – szinte mindegyiküknek volt valami sérülése.

– Oké, akkor foglaljuk össze, amit tudunk – vettem a kezembe a beszélgetés irányítását. – Amikor a főépületben voltak óráink a héten, majdnem az összes felsős, akivel találkoztunk az épületben, meg volt sérülve valahol. Valakinek a szeme volt bekötve, valakinek a karja, valaki sebhelyes volt… egyszerűen nem normális, hogy ennyi diák meg legyen sérülve egy olyan helyen, amely a külsőségekre is nagy hangsúlyt fektet. Emellett mindenki elég bizarrul viselkedik. Például a felsősök ránk se néznek, egyikük sem.

– Ne hagyd ki a tanárokat! Valamilyen oknál fogva egyáltalán nem fegyelmezik a diákokat, tudom, hogy ennek örülnünk kéne, de van ebben valami rendellenes. A mai angolórán például valaki maximális hangerőn nézett Facebook videókat, és a tanár még csak rá se hederített. Minden órán beszélget valaki, de nem is érdekli őket. – fakadt ki Mia.

Ő mindig is egy kicsit lelkiismeretesebb volt nálunk, de ebben úgy érzem, hogy igaza van. Engem is rettenetes zavar, ha valaki hangosan röhög a háttérben, miközben én megpróbálnék az órára koncentrálni, de valamiért az összes tanár furcsán nyugodt ezzel a problémával kapcsolatban. Mintha mindegyikük egy Xanax-koktéllal indítaná a napot. Én mindenesetre nem bírnám ki, hogy folyton beledumáljon valaki az órámba, de hát az ő dolguk. Csak azt sajnálom, hogy így nem fogok tudni rendesen odafigyelni a tananyagra, de majd őket hibáztatom, ha rossz lesz a dolgozatom. Viszont az előbb felsorolt problémák tényleg nyugtalanítanak. Miért van ennyi sérült felsős? Emlékszem, amikor először mentünk a főépületbe, azt hittem egy kórházba érkeztünk. Máskor ennek megpróbálnék utánajárni, de most rengeteg dolgom van, átrendezzük a kollégiumi szobámat, beköltözik Lillo és Zoe. Zoe Lillo barátja volt, rajta keresztül ismertem meg, tipikusan az az ember, aki mindenkivel jóban van, ezért ritkábban tudunk beszélgetni (mindig van valami dolga). A rendezkedésen kívül pedig még készülnöm is kell az év első dolgozatára is, bár ez még csak egy kis szintfelmérő röpdolgozat lesz, de akkor is szeretném jól indítani az évet. Ez az én büszkeségem. Ezeknek a dolgoknak a letudása után talán lesz majd időm jobban utánajárni ezeknek a nyugtalanító problémáknak, és esetleg az első dolgozat eredményét is megünnepelhetjük.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy végül is év eleje van, most barátokat kell szerezni, úgyhogy szórakozhatok egy kicsit a tanulás rovására. Amúgy is, elég okos vagyok ahhoz, hogy megírjak egy egyszerű szintfelmérőt minimális tanulással! Egész héten osztályprogramokra hívogattak, a többiek feltérképezték a várost, aztán a legjobb helyeket kiválasztották és elhívták az egész osztályt megnézni. Így délutánonként voltam cuki kávézókban, cukrászdákban, moziban, parkban, és még egy csomó másik helyen is. Természetesen nem csak szórakozási lehetőségeknek néztek utána, praktikus körutakat is terveztünk a városba. Például megnéztük, hogy melyik boltban lehet a legminőségibb kaját kapni (bár részemről inkább az olcsóságon volt a hangsúly), hol lehet sportcuccokat venni, merre van a legközelebbi könyvtár, gyógyszertár, egyszóval az alapvető szükségletek. Eközben egészen jól összecsiszolódtunk az osztállyal, az általános iskolai kevés barátom után ennek a fejleménynek különösen örülök. Végre én is társasági ember lehetek! Viszont végül minden jónak vége szakad, eljött a dolgozat napja. Bevallom, kicsit ideges voltam, de magabiztosan állíthatom, hogy a tanulmányi debütálásom minden bizonnyal sikeres lesz, a dolgozat biológiából volt, és csak ismétlés, ez a tantárgy pedig amúgy is az erősségem, tehát a kudarc valószínűsége elhanyagolható. Bár tekintve a tényt, hogy ez a régió legjobb iskolája, kezdetben biztos a legbutábbak közé tartozom majd. A szintfelmérő terén viszont még bíztam a tudásomban.

– Hé, ma osztják ki a dolgozatokat! – vert hátba köszönésképpen Alex.

– Neked is jó reggelt! Fogadjunk egy sütiben, hogy több pontom lett, mint neked! – rikkantottam válaszképpen.

– Nekünk is adhatsz belőle, ha bejön. – így Lillo, Miával az oldalán.

Azt hiszem, az éhenkórász természetem túl korán megnyilvánult, de örömmel vettem tudomásul, hogy a többiek nem bánják. Miután mindenki leült, megérkezett Simon Tanár Úr is, de rögtön kiszúrtam a kezében egy fura pálcát. Úgy nézett ki, mint egy vas lovaglópálca, de gondolom, valamit majd a táblán mutogatni fog vele. Eddig elég szigorú benyomást keltett a Tanár Úr, de jól tanít, ezért ennek az időszaknak az alapján Ő lett az egyik kedvenc tanárom. Bízom benne, hogy ezt érzékeli és esetleg kivételes bánásmódban részesülhetek (ez persze biztos nem fog megtörténni ). Elkezdték sorolni a jegyeket és a hozzájuk tartozó neveket. Úgy vettem észre, hogy a legjobb jegyektől haladnak a legrosszabbak felé, úgyhogy éppen az agyhullámaimmal próbáltam befolyásolni a Tanár Urat, hogy mondja ki a nevem, amikor az ötösök vége felé végre meghallottam (de nyilván nem az „agykontroll” miatt, ez csak diákbabona ). Az ötös miatt csendes ujjongásba merültem, így először fel sem tűnt, hogy az ötösök felsorolása után Simon Tanár Úr elkezdett körbe-körbe járkálni. Mikor az első olyan emberhez ért, aki négyest kapott, hirtelen átvette a pálcát a másik kezébe, és pofon vágta. Az osztályban mindenkinek leesett az álla, de még felocsúdni sem volt időnk, mivel a Tanár Úr folytatta a felolvasást és minden négyesnek lekevert egy pofont. A döbbenettől meg sem tudtunk szólalni. Ezt nem csinálhatják komolyan, mi ez, a sötét középkor!? Manapság már léteznek emberi jogok, már otthon sem divat verni a gyerekeket, nemhogy az iskolában. Ezért ma már per járna! Elborzadva néztük, ahogy a Tanár Úr továbbment a diákok között. A négyesek után hirtelen megállt az egyik osztálytársam padja előtt.

– Dan Manneheim, egyes! – mondta széles mosollyal az arcán. Majd se szó, se beszéd, a vaspálcáját izomból a lábába szúrta. Pontosabban a térde fölé, a húsba.

– Basszameg, mit csinál!? Elment a józan esze? – üvöltött fel hirtelen az egyik osztálytársam, Jay.