A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

I. A föld birodalma

1. fejezet
A sinák temploma

illusztráció: Papházi Lázár Bendegúz

Fenébe!

Elena felsikított, ahogy a nyirkos sziklán megcsúszott. Elvesztette az egyensúlyát, lába úgy csúszott le a kőről, mintha jégből lenne. A szíve kihagyott egy ütemet, az élete lepörgött a szeme előtt.

– Elena! Elena, jól vagy?!

– A… Aha.

Az utolsó pillanatban sikerült a lábával megtalálnia a biztonságot jelentő kapaszkodót. Még élek, még élek, még élek, mantrázta magában.

– Vigyázz már magadra! Ha leesel, nem tudlak elkapni!

– Fogd be, én még sohasem másztam sziklát! Inkább segíts.

Elena sértődötten mászott tovább barátja nyomában.

Egy főnemeslány, aki a városhoz és a kastélyuk kényelméhez szokott, és egy falusi fiú, aki hatéves korától fogva a sziklaoldalon mászott fel hobbiból. Vajon melyikünknek jobb az erőnléte?

A kezei fájtak az erőfeszítéstől, és rég bánta, hogy hagyta magát rábeszélni a kerülőútra. Mehettek volna a biztonságos ösvényen, csak az „túl lassú”, ahogy Denn mondta. Az ösvény végigvezetett az erdőn, és úgy ért el a hegycsúcsig. A fiú azonban rámutatott, hogy a csúcsra úgy a legegyszerűbb feljutni, ha az ösvény helyett a hegyoldalon másznak fel.

– Ne légy nyuszi, tele van kapaszkodókkal! Számtalanszor megmásztam már, hidd el, teljesen biztonságos.

Hah, számodra talán, morogta magában Elena. Én még sosem másztam meg.

Elena a világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy így gondolkozik.

Szép lány volt. Vékony szálú, szőke haját már messziről észre lehetett venni, de az igazán különlegesek a szemei voltak; az egyik kék, a másik zöld.

Igazából csak egyetlen dolog volt kinézetében, ami rontott az összképen: a jobb füle hiányzott. Ezt mindig takarta, és soha senkinek nem mutatta meg.

Fél éve élt Szentpatakon. Fél éve volt, hogy a kis falucska minden egyes házát, a falut körbevevő völgyet és a Sina szikláit az eszébe vésse. Az első naptól fogva kíváncsian pillantott a hegyre. Kíváncsisággal vegyes kalandvággyal bámult áhítozva a mohalepte kövekre.

Most azonban, hogy a hegyoldalon mászott, egyetlen gondolat ragadt meg a fejében: Meg fogok halni! Meg fogok halni!

– Siess már! – kiáltotta alulról Denn. A lány válaszra sem méltatta, minden erejét összeszedve koncentrált, hogy nehogy leessen.

A hegy a szó legszorosabb értelmében szemkápráztató volt, a zöld minden színében pompázott. Fentebb gyönyörű erdőt látott. Az évnek ebben a szakában kihalt volt, de később, leginkább a nyár közepén, sok környékbeli látogatott el a Sinák hegyére.

Átkozott légy, Denn Joel!, mérgelődött Elena magában. Még csak nem is volt sziklamászáshoz öltözve. Amíg Denn csizmát és bő nadrágot viselt a tavaszvégi hőség ellenére, addig Elena egy elegáns zöld ruhát és fekete topánkát, amit már most beborított a sár.

– Nem is értem, hogy jutott eszedbe ilyen ruhában elindulni – mondta Denn, amikor Elena rámutatott. A lány sértődötten lökött egyet rajta.

– Mondtam már, az apám nem tudja, hogy ide jöttem – mondta. – És ha rájön, megnyúz.

– Nem csodálom, estélyiben indultál neki megmászni a Sinák hegyét.

– Egyrészt, az apám megtiltotta, hogy a közelébe menjek a hegynek – csattant fel a lány. – Másrészt: ez távolról sem estélyi ruha, sőt, ha ebben jelennék meg egy estélyen…

– Bla-bla-bla, na, gyere már! – nógatta a fiú, mire Elena sóhajtva engedelmeskedett.

– De ha visszaesek és meghalok, én esküszöm, hogy megöllek!

Bár rettegett, végső soron Elena sem bánta, hogy itt rövidítettek. Csodálatos látvány tárult a szeme elé, amikor vette a bátorságot, és a szikláról hátrafordult. Az egész völgyet átlátta. A hegy lábánál lévő Szentpatak teljes egészében a szeme elé tárult.

Odalent minden zöld volt. A falut középen kettéválasztó patak olyan erősen ragyogott, hogy még onnan fentről is látták a fényét, noha fényes nappal volt. Egy pillanatig sem volt kérdés, honnan kapta a falu a nevét.

Látni lehetett a Szentpatakot körbevevő végtelen mezőt, a kicsiny erdőt a hegy lábánál, a távoli hegyek halványan előtűnő alakját. Ez a hely varázslatos, gondolta Elena. A szél hiába fújta a haját a szemébe, arcán sugárzó mosoly ült.

– Gyerünk, Elena!

– Várjál már! Ezt a ruhát még mindig nem hegymászásra találták ki.

Sikerült többé-kevésbé stabilan elhelyeznie a lábát. Nagy levegőt vett és átmászott egy másik kapaszkodóhoz. A szíve a torkában dobogott. Könnyebben ment a mászás, mint hitte, de tudta, bármelyik pillanatban leeshet és szörnyethalhat. Ha így lesz, visszajövök kísérteni, Denn.

Nemsokára ő is elért a párkányig, ahonnan Denn már nyújtotta a kezét és felhúzta.

Tetőtől talpig végigmérte a lányt. Elena is követe a példáját és kelletlenül vette észre, hogy a ruháját ellepi a sár. Apa megnyúz.

A lány ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette leült, és mélázgatva fújta ki magát. Lábait a szikláról lelógatva himbálóztatta és végignézett a tájon. Úgy érezte, soha nem fog betelni a végtelen fűtenger látványával. A hegy lábánál helyezkedett el a kicsiny falu, ahol immár egy éve lakott apjával. Mindössze ötven faházikó és egy templom, középen pedig patak csörgedezett.

– Gyerünk már – mérgelődött a fiú. – Öt perce itt várok rád.

– Akkor biztosan túlélsz még egy kicsit.

Denn alacsony volt és sovány, bőre legalább két árnyalattal sötétebb volt Elenáénál. Fekete haja belelógott keskeny szemébe, alig győzte kisöpörni onnan. A lány úgy vélte, a barátja a történelemkönyvek nagy harcosaira akar hasonlítani.

Denn jól ismerte ezeket a harcosokat; Elena jól tudta, mennyire szereti a barátja a történelmet. Egyszer járt a házukban, és az a gyanúja támadt, hogy azt a kevés pénzt, amit összeszedett tizenhárom éve alatt, mind könyvekre költötte el vándorárusoknál.

– Ha tovább várakoztatsz – morogta türelmetlenül a fiú. -, a végén még felnövök olyan magasra, mint te.

– Neked csupa nyereség, pöttöm – csipkelődött a lány. Denn kezdett felfúvódni és mérgesen meglökte a vállát. Az nevetve kitért, majd nyelvet öltött a fiúra.

– Akkor érj utol, Pöttöm! – nevetett, és nekiindult a következő adag sziklafalnak.

– Hé! Elena! Belátok a szoknyád alá!

A lány elpirult, és gyorsan hátranyúlt, hogy megigazítsa a ruháját. Ez rossz döntés volt, mert a keze lecsúszott a kapaszkodóról, ő pedig visszazuhant a párkányra. Nagyjából fél métert eshetett, és szerencsére nem ütötte meg magát. Szinte rögtön felpattant, és kénytelen volt rájönni, Denn ismét beelőzte.

– Csaló! – kiáltotta, és Denn kárörvendő nevetése közepette a fiú nyomába eredt.

Mire felért a következő párkányra, Denn már színpadiasan ásítva ült ott törökülésben. Elena nagy nehezen felkapaszkodott és térdelve kapkodott levegő után.

– Tényleg beláttál a szoknyám

– Nem. De végül csak visszaelőztelek.

Elena mérgesen meglökte. A fiú csúnyán nézett rá.

– Ha a hegyen, akkor a Sinák haragudni fognak rád.

– Te kezdted. És amúgy sem hiszek a Sinákban.

– Akkor tagadod az istenek létezését. És még csodálkozol, hogy csak két barátod van?

– Én nem itt születtem. Nekem is megvannak a magam istenei. Én Alorban hiszek. A halálisteneiteknél kellemesebb istenség.

A szentpatakiak, a többi határvidéki falu lakóihoz hasonlóan, Rondaniából vándoroltak be, több nemzedékkel ezelőtt. Ezért volt ekkora különbség Denn és Elena kinézete között. Innen eredt Denn sötét bőre, alacsony termete és húzott szeme. Így a Határvidéken túl, a Jamei tartománytól délre a rondaniai vallások számítottak mindennaposak.

Az itt lévő falvak nem tartoztak egységesen sehová, nem nyilvántartott helységek, egységes név nélkül. A határvidéki falvak, a Jamei tartománytól délre eső helyek, vagy a rondan vidék, így hívták az iletriaiak. Sokan még csak a létezésükről sem tudtak.

– Egyik isten semv kellemes. Gyere, már nincs sok hátra. A következő már a vége.

Elena magában mosolygott, majd bólintott. A bátyjával voltak mindig hasonló vitái a vallásról és a hitéről.

Nekiveselkedtek hát az utolsó táv megmászásának. Alulról is látták a szikla tetején megcsillanó füvet és a mohát.

Az utolsó akadályt vették a legnehezebben. Nagyjából fél órán át próbáltak felkapaszkodni a köveken, Elena percről percre jobban félt attól, hogy véletlenül megcsúszik és visszaesik. Innen most már igazán komolyan megüthette volna magát.

Szerencsésen feljutottak. Végre fű volt a lábuk alatt, és fenyők vették körül őket. Elena amint felért, hanyatt dőlt. Most jött csak rá, mennyire elfáradt a sziklamászásban. Az izmai fájtak, a levegőt kapkodva szedte. A térdét felhorzsolta, a cipője pedig használhatatlanná rongyolódott.

– Innen már tényleg nincs távol, gyere!

– Hadd pihenjem ki magam… Egészen más itt fent, mint hittem. Elképesztő, hogy fél éve itt élek, de most vagyok idefent először.

Nem sokat pihent, indultak tovább; még napnyugta előtt vissza akartak érni, és még a hegy tetején nem is jártak.

Az erdő is gyönyörű volt. A magasra nőtt fák közt halványan, de éppen kellemesen szűrődött be a napfény, és a toboz félreismerhetetlen illata lengte be a helyet. Madárcsicsergést lehetett hallani mindenhonnan.

Valóban, alig tíz perc séta az erdő hirtelen véget ért, és ott találták magukat a hegy csúcsán, egy aprócska réten, amelynek a közepén egy kicsiny szentély emelkedett ki a földből. Fekete és vörös színekben pompázott, és hatalmas, tárva-nyitva álló kapu állt velük szemben.

– Ez nagyon szép.

Mielőtt belépett volna, lehúzta a cipőjét, majd ösztönösen meghajolt. A szentély egy hatszögletű teremből állt, a padló hideg márványkőből készült, a tetejét pedig nem lehetett látni, noha kívülről alacsony épület volt.

Az egyetlen tárgy, amit látott a szobában, az egy smaragd volt. Ezt az ökölnyi méretű drágakövet a terem közepén lévő márványtömbre helyezték. A legszebb dolog volt, amit valaha látott. Hatalmas volt a kísértés, hogy kézbe vegye, csakhogy pontosan tudta, mi az, és azt is, mivel járna, ha kézbe venné.

– Ez a falu Ereklyéje – suttogta. Denn rémülten nézett szét. Mielőtt belépett, gyorsan megszabadult a cipőjétől, utána pedig idegesen odarohant Elenához.

– Hogy beszélhetsz Alor Ereklyéiről egy Sina szentélyben?

– Jó-jó, bocsánat – mondta Elena, pedig egyáltalán nem sajnálta. Nem hitt a Sinákban, és ő egészen biztosan tudta, hogy ez Alor Ereklyéje. Iletria minden városában volt Ereklye, ezek feleltek azért, hogy a termés jó legyen, a víz tiszta, a betegség pedig minél tovább elkerülje a lakókat. Az Ereklyék feleltek azért, hogy az Ég városai az égen maradjanak, a Vízalattiak ne fulladjanak meg, a Földalattiakra pedig ne omoljon rá a talaj.

A templomot elhagyva ismét kiálltak a hegy legszélére és a kilátást csodálták. Azonban Dennt láthatóan még bántotta a megkezdett vitájuk.

– A te Ereklyéidről senki sem tudja, hogy valóban léteznek-e.

– Az Ereklyékről mindenki tudja, hogy léteznek, csak ti, szentpatakiak, meg a többiek Jameitől délre, ti meséltétek be magatoknak, hogy a halálistenek toteme.

– Többször is megmásztam már a Sinát. És láttam is azt az izét, amit ti, Alorhitűek, Ereklyének neveztek. Ha a te Alorodé lenne az ,,Ereklye”, akkor nyilván nem a Sinán lenne elhelyezve.

Elenát kezdte dühíteni, hogy a fiú mennyire félvállról veszi az istenét.

– Én magasról teszek rá, ha megharagudnak rám a halálisteneid, de még egy szót szólsz, seggbe rúglak!

Denn hátrafordult.

– Ez nem hölgyhöz illő beszé. A szüleid talán nem tanítottak meg az illemre?

Elena kinyögött egy kelletlen ,,de”-t. Denn érezhette, hogy ezzel megbánthatta a lányt, úgyhogy megpróbálta viccelődéssel enyhíteni a feszültséget.

– Amúgy is, fogadjunk, meg sem érezném, ha megrúgnál!

– Csak figyelj – mosolygott rá a lány, de végül is nem csinált semmit.

Elena látta ám most is, hogy Denn nemcsak a tájban gyönyörködik, hanem benne is. Magában mosolygott.

– Gyönyörű .

– Gondoltam, hogy tetszeni fog. A lányok szeretik az ilyesmit.

– Fogd be!

Elena játékosan beleütött a fiú vállába.

Nem túlzott, a látvány, ha lehet, még lenyűgözőbb volt, mint korábban, mikor felértek a fákhoz. Belegondolni sem mert, hogy ha erről a hegyről ilyen a kilátás, akkor a nagyobbakról milyen lehet.

– Tudtam, hogy tetszeni fog – ismételte Denn, ezúttal minden csipkelődés nélkül mondta. – Tényleg szép a kilátás.

Elena bólintott és leült. A lábát lelógatta a hegy tetejéről és bámulta az eget.

– Azt mondják – szólalt meg néhány perc múlva -, a legmagasabb hegy tetejéről lehet látni az Ég városait.

– Hazugság. Az Iletria ege túl magasan van ahhoz, hogy egy hegy tetejéről láthassuk.

– Voltál már az Ég bármelyik városában? – kérdezte Elena sértődötten. – Nem. A Föld alatt és a Víz alatt sem voltál. Sőt, más Föld településen sem, csak Szentpatakon.

– De sokról olvastam. Ez sem rosszabb, mint a fővárosban születni.

– De én jártam ám máshol is, nem csak Limontban.

Titkon igazat adott a fiúnak: feleannyit sem tudott Iletriáról, mint amennyit akart, pedig a világ legvarázslatosabb országának tartotta.

Olyan jó lenne egy égi várost látni. Úgy érezte, hogy egészen hihetetlen, hogy bár Iletria bárói családjai közé tartozott, soha nem járt még sem az égen, sem a föld alatt, sem a víz alatt. Iletria messze földön híres volt arról, hogy a természet különös módon alakult át: Iletria ugyanis négy részre volt felosztva.

Monor volt a neve a földön található területeknek, amely az ország legnagyobb részét tette ki. Itt olyan volt, mint bármely más országban, a folyó is úgy folyt, a házakat is ugyanígy építették.

Daran volt a neve az Égnek. Azt mondták, lebegő szigetek, egymás között függőhidakkal összekötve, amelyeket falvak és városok leptek be.

Meiso volt a neve Iletria víz alatti részének. A Nelos-tenger mélyén éltek a meisoiak, Elena úgy tanulta, hogy az ő településeiket óriási buborék veszi körül, így tudnak az ottaniak lélegezni odalent.

Egy-két kolónia pedig a föld alá rendezkedett be, amelyet a Gemai területeknek hívtak.

Elena tényleg mindent megadott volna, hogy láthassa ezeket a messze földön legendás helyeket. Senki sem tudta, hogy és miért alakultak ki. Volt rá vallási, tudományos magyarázatuk is, de ezek egytől egyig mondvacsinált megoldások voltak. Csak egy dolog volt biztos: Iletria egy csoda volt, a világ legcsodálatosabb országa.

Mélázásából Denn riasztotta fel, aki szólt neki, hogy ideje lenne indulni. Igaza lehetett, mert sötétedni kezdett. Elena nem mert belegondolni, hogy mit fog kapni otthon, ha későn ér haza, főleg, hogy még a ruháját is rendesen tönkretette útközben, úgyhogy bólintott.

Visszafelé fel sem merült, hogy a sziklákon menjenek, helyette az erdőn sétáltak végig. Séta közben öntudatlanul is közelebb húzódtak egymáshoz, nemcsak, mert lehűlt a levegő, hanem mert az erdő a napvégi homályban nyugtalanító hellyé vált. Elena nem győzött imádkozni, hogy ne tévedjenek el, de úgy látszott, Denn ismeri az utat. A sötétben már Elena nehezebben kerülte ki a sarat vagy a pocsolyákat, így az eleve rossz állapotú cipője az eddigieknél is sárosabb lett.

– Odanézz!

illusztráció: Papházi Lázár Bendegúz

A gondolataiból megint csak Denn riasztotta fel. Ő, aki az egész úton idáig az Alor-hit ellen szólt, most megkövülten meredt előre. Elenának hunyorítania kellett, hogy ki tudja venni, amit Denn nézett, de amint meglátta, leesett az álla. Egy szarvas volt ott, békésen legelte a füvet. Mikor megérezte, hogy figyelik, felkapta a fejét és egyenesen Elenáékra nézett. A szőre hófehér volt, az agancsa pedig ragyogott. Mitöbb, bevilágította az utat körülöttük. Csoda, hogy csak most látták meg; ez az állat nagyobb volt bármely szarvasnál, amely Iletriában élt.

– Egy csodaszarvas! Azt hittem, ilyenek csak a mesékben léteznek.

Elena kelletlenül bólintott. A szíve a torkában dobogott, ahogyan a lényre nézett. Nagyjából egy méterrel nőtt az átlagos méretű szarvasok fölé, a szemei pedig zölden fénylettek.

Csodaszarvasok… Az Ereklyék védőállatai közül egy. A legtöbben így gondolták. Mások úgy, hogy csak Iletria újabb csodái, a szarva gyógyít, és a szarvas képes repülni, meg hasonló szamárságokat. Megint mások egyszerű szarvasnak gondolták, amely átalakult. De a legtöbben, akik nem láttak még egyet sem, egyszerűen tagadták a létezését.

Elena nem. Ő már látott, és az emlék a mai napig kísértette őt.

Denn közelebb lépett a szarvashoz. Az nem mozdult, csak mereven bámult rájuk.

– Denn…

A fiú nem válaszolt, csak kinyújtotta a kezét.

– Egy Sina földi alakja. Ha más nem, ez meg kell győzzön téged arról, hogy nekem van igazam.

– Közel ne menj hozzá. Denn!

A barátja után nyúlt, de az nem hagyta magát visszatartani. Láthatóan feltett szándéka volt, hogy hozzáérjen. A szarvas meglepetten fújta ki a levegőt, de nem mozdult.

Elenának belefájdult a feje, ahogy a régi emlékek visszatértek. Vér… sikítás… a szarvas hirtelen mozdult…

– Denn!

– Szia… csodaszarvas. Gyönyörű vagy.

Meg sem hallotta Elena kiabálását, vagy ha mégis, teljesen figyelmen kívül hagyta.

A lány még közelebb lépett, hogy elránthassa a lénytől a barátját. Annak ujjai már majdnem érintették az orrát. Az még mindig nem mozdult, csak kíváncsian nézett Dennre.

– El tudod ezt hinni, Elena?

Már majdnem elérték az ujjai, amikor Elena megragadta a vállát és hátrább rántotta. A szarvas ijedten fújtatott egyet, majd sarkon fordult és elvágtatott tőlük. Néhány pillanat múlva már nem lehetett nyomát sem látni.

– Na! – csattant fel Denn. – Ezt miért csináltad? Láthattál egy csodaszarvast! Miért kellett neked… Elena, hiszen remegsz, mint a kocsonya. Jól vagy?

Nem volt. A lány megkövülten bámult az állat után. Denn nem túlzott: egész testében reszketett.

– Csak… csak hideg van – motyogta. Megint megtörténik! Megint?! – Menjünk. Gyere.

– De… Elena, mi a baj? – noszogatta a másik.

– Tűnjünk el innen! – csattant fel a lány, és két kezével átölelte magát.

Az út további részét csendben tették meg. Elena minden zörrenésre azt hitte, hogy a szarvas tért vissza. Míg visszaértek a városba, legalább hatszor vagy hétszer felsikított állatok hirtelen felbukkanására, vagy csak gallyakra, amelyekre véletlenül taposott rá.

Egyikük sem tudta kiverni a fejéből a csodaszarvast. Elena nagyon jól tudta, hogy Denn csak azért nem áradozik az egész úton, mert megérezte, hogy ő nem szívesen beszélne róla.

Mikor visszaértek a faluba, elbúcsúztak egymástól. Elena gyorsan megtisztította magát a patakban, amennyire tudta, majd elindult ő is hazafelé. A lány majdnem minden lépése után félve pillantott hátra, hogy nincs-e mögötte a lény. Meg-megbotlott, egyik lábát nehézkesen tette a másik után. Rettegett, és csak reménykedni tudott, hogy a szarvas nem követte őt. Miért… van itt egy ilyen?

Épen és biztonságosan jutott el az otthonáig. Ekkor pedig új gondolat, egy hasonlóan kínzó gondolat férkőzött be a fejébe, amely ideiglenesen száműzte az incidenst a csodaszarvassal; ha belép, szembe kell nézzen az apjával.

– Kérlek, aludj…

De nem volt szerencséje. Sigton Hollarton az ebédlőasztalnál ült elgondolkodva, szigorú szemeivel Elenát nézte.

– Merre jártál? – kérdezte rémisztően fagyos hangon. – És mi történt veled?

Elena csak most jött rá, hogy a sötétben nem mosta ki elég alaposan a ruháját. Nyelt egyet. Már csak azért imádkozott, hogy ne kapjon ki nagyon.

– Én csak Dennel játszottam – felelte. Sigton bólintott egyet felé, majd még egyet lassan.

– Nem voltam elég világos – mondta. – Azt mondtam, minden nap sötétedéskor itthon vagy, világos?

Elena nagyot nyelt.

– Igen, apám.

– Szentpatak és a környező falvak nincsenek könyvelve a birodalomban – folytatta a férfi. – A gyilkosok és erőszaktevők, akik elmenekültek a fővárosból, mind errefelé lapultak meg. Nem akarom, hogy bármi történjen az egyetlen utódommal.

A legjobb helyre kerültünk.

– Igen, apám.

– Menj és feküdj le.

Elena bólintott és berohant a szobájába. El sem tudta hinni, hogy ilyen olcsón megúszta. Viszont most ismét eszébe jutott a találkozás a csodaszarvassal. Nemcsak az iménti, hanem az egy évvel korábbi is. Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. Képtelen lett volna, mert folyton csak ezt látta maga előtt.

Vér… sikítás… a szarvas hirtelen mozdult…Vér… sikítás… a szarvas hirtelen mozdult… Csak vér volt és sikítás.