Pólya Zoltán: Az utolsó magyar király – részlet

Pólya Zoltán: Az utolsó magyar király – részlet

Őfelsége, I. Alfonz külügyminisztere feldagadt orral és bal szeme alatt monoklival jelent meg hétfőn reggel az uralkodói rezidenciául szolgáló budapesti hotel előterében. Kevesen lézengtek ezen a korai órán a szállodában, az étteremben is csupán két hölgy kávézott, akik a belépő férfi állapota láttán megütközve vonták fel a szemöldöküket. A külügyminiszter méltósága roncsait összeszedve átsétált a hallon, és a portásautomatához lépett.

– Őfelségéhez jöttem – mondta jó hangosan.

– Hányas számú szoba? – kérdezte a pult mögött magasodó faburkolatú doboz mélyéből a géphang.

– Mondom, uram, vagy mi is ön, hogy őfelsége…

– Hányas számú szoba?

A külügyminiszter dühösen felhorkant. Megint elfelejtette, hogy a király kényszerű száműzetése miatt a saját nevén vette ki a szobát.

– Ostoba gépezet. Hozasson a harminchármas szobába kávét, legalább egy vödörnyit. Ezt azért érti?

– Hányas számú szoba?

Gabajdi gróf káromkodott egy cifrát, majd a hölgyek felháborodott tekintetével mit sem törődve a lépcsőhöz sietett. A folyosót belengte a friss gépolaj és az ázott falak szaga. A külügyminiszter fintorogva, a szőnyegeken sötétlő tócsákat kerülgetve sietett fel a harmadikra. Kopogás nélkül nyitott be a harminchármasba.

– Jesszusom, Imre, hogy néz maga ki?

Gabajdi meg sem lepődött azon, hogy Nina művésznőt egy szál harisnyában találja a díványon heverészni. Ledobta magát a fotelbe.

– Semmi különös, ne aggódjon. Megpróbáltam bejutni a külügyminiszterhez, csupán ennyi történt.

– De hiszen maga a külügyminiszter – csodálkozott a nő, mire Gabajdi bal szeme tikkelni kezdett.

– Mármint a kormányzó által kinevezett külügyminiszterre gondolok. Arra az emberre, aki jelenleg az én leendő irodámat bitorolja. Legalább maga ne bosszantson, Nina. Nincs egy kis jege véletlenül?

– Jegem? Nézze meg a gardróbban, ott tartom, arra az esetre, ha beesne az ajtón egy verekedős hajlamú politikus – fortyant fel Nina művésznő, és durcásan maga alá húzta harisnyás lábát.

– Őfelsége? – Gabajdi türelmetlenül körbepillantott. A szobában költői rendetlenség uralkodott, az őfelsége által fogadóteremnek kinevezett szoba padlóját ázott újságpapír-lapok borították, a székeken és az asztalon pedig nedves ruhák száradtak.

Nina a fürdőszoba felé intett.

– Fürdik. Nagyon megviselte szegényt a tegnap esti zivatar.

Gabajdi szórakozottan bólintott. Egész Budapestet megviselte az ítéletidő, amely jéggel és hideg záporral verte végig a tavaszi utcákat. Lehunyta a szemét, majd hirtelen arra riadt, hogy kopognak az ajtón.

– A boyszolgálattól vagyok.

Nina tekintete kérdőn villant a gróf felé, de Gabajdi jelezte, hogy ő hívatta a boyt. Ajtót nyitott, majd csodálkozva meredt a fiatal fiúra, aki egy sötét színű lével teli vödröt tartott a kezében.

– Én kávét kértem, nem felmosólevet – fortyant fel a külügyminiszter, mire a fiú vállat vont. A mozdulattól kiadósan loccsant a szőnyegre a léből.

– Akkor tessék, parancsoljon. A kávé, amit rendelni méltóztatott.

– Te kölyök, kaphatsz két nyaklevest, ha szemtelenkedsz velem.

A boy hátrébb lépett.

– A portásautomata küldte csőpostán, hogy Gabajdi gróf a harminchármas szobába kér egy vödörnyi kávét. Esküszöm, uram, hogy ezt írta.

Odabent Nina felkacagott, mire a boy kíváncsian próbált átpillantani a gróf válla fölött. Ekkorra már kisebb tócsányi kávé gyűlt össze a küszöbnél.

– Talán az lehet a félreértés oka, gróf úr, hogy az igazgató úr szerint beáztak a portás lyukkártyái – magyarázkodott a fiú sietve. – Nagyobb esők után előfordul, hogy átnedvesedik egy kicsit. Akkor elvigyem a kávét?

Gabajdi szó nélkül rávágta az ajtót, Nina pedig majd megfulladt a nevetéstől. Közben kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és előlépett őfelsége frissen borotválkozva; a gróftól a negyvenötödik születésnapjára kapott, Árpád-házi címerrel díszített tengerészkék köntöst viselte. Őfelsége magas, markáns vonású férfi volt, bajszát kackiásan felpödörte, és elnéző derűvel nézett végig alattvalóin.

– Mi ez a hangzavar? Nahát, Gabajdi, mi történt magával? Már megint verekedésbe keveredett? Hát hányszor mondjam magának, hogy egy magas rangú személy nem aljasulhat idáig?

– Őfelsége érdekeit védve cselekedtem. Apró félreértés volt csupán – magyarázkodott a gróf.

– Véletlenül belekeveredtem egy verekedésbe, amit a kormányzó emberei provokáltak ki a szultán testőreivel.

– Á! – Őfelsége arca felragyogott. – Ezek szerint tudott végre megbeszélést tartani a szultánnal?

– Ígéretet kaptam rá, hogy a napokban találkozhatok a külügyminiszterével – mondta Gabajdi, majd őfelsége türelmetlen fejcsóválását látva gyorsan hozzátette: – Maga a külügyminiszter főtitkára ígérte ezt nekem.

– Akkor rendben van. Csak így tovább, grófom. – Őfelsége félrehúzta a függönyt, és töprengve kinézett a város párában fürdő képére. – Különös, hogy ennyi eső esik Isztambulban. Nem szeretem az esőt. Én most elvonulok, legyenek szívesek várakozni.

Alig csukódott be Alfonz után a belső szoba ajtaja, Gabajdi újra hanyatt vetette magát a fotelben. Kimerülten bámulta a penészfoltos mennyezetet.

– Mondd, Imre, meddig akarod még folytatni ezt a szélhámosságot? Tegnap is utána kellett mennem, ellógott a kedves beteg az étterembe! Valamit megláthatott, mert magában nevetgélt!

A gróf felkönyökölt, és ránézett Nina művésznőre. A nő arcáról eltűnt a szokásos flegma derű.

– Még bírd ki egy kicsit, darling – válaszolta a férfi. – A tegnap esti tárgyalások ugyan elég viharosra sikeredtek annak az angol cégnek a képviselőjével, de van még remény a megegyezésre. A fene se gondolta volna, hogy Sanders korábban profi bokszoló volt. Az ilyet azért illene a verekedés előtt tisztázni.

– Mindig csak az erőszak. – Nina művésznő dühtől remegő kézzel vett elő egy cigarettát, majd a szipkát félredobva rágyújtott. – Ez a szerencsétlen Alfonz is attól lett ilyen hülye, mert jól megverték. És ne szólíts darlingnak.

– Fejbe vágták puskatussal Aut-Autirtnál – javította ki a külügyminiszter. – Azért az nem egy közönséges kocsmai verekedés volt. Mit tudta akkor őfelsége, hogy milyen mesés kincs birtokosa…

– Csitt! Jön valaki.

Léptek csoszogtak, majd némi tocsogás és ingerült szitkozódás után benyitott egy idősebb, zilált külsejű, a Habsburgokkal együtt a divatból is régen kiment pamacsszakállt viselő férfi. Lesújtóan végignézett a két heverésző emberen.

– Meg sem kérdezem, hogy hol van az ápolt. Máris találtam kettőt.

– Foglaljon helyet, doktor úr – invitálta nagyvonalúan Gabajdi a belépőt. – Van még egy szabad fotel. Ha pedig kávét kérne, a küszöbnél még nem itta fel mindet a szőnyeg.

© Pólya Zoltán – Stílus és Technika

A teljes történet az idén májusban/júniusban megjelenő Rejtővel egy asztalnál kötetben lesz olvasható.