Szabó Tamás: Megváltó álom | I. Regényíró pályázat

Szabó Tamás: Megváltó álom | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Szabó Tamás: Megváltó álom című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Ebben az izgalmas történetben az író elkalauzol minket a metál zenét kedvelők szubkultúrájába. Ám ez az utazás jóval több mint amire számítunk.
Egy gimnázium fiataljain keresztül kapunk bepillantást abba a világba, amelyben élünk, amelyben töltjük mindennapjainkat, ahol a saját sztereotip szemüvegünkön keresztül látunk mindent, és ami nem fér bele az így kialakított világnézetünkbe, az nem létezik vagy maga a született rossz.

Szabó Tamás: Megváltó álom

romantikus thriller

Prológus

A női szobrok néma közönnyel szemlélték a homlokzatról a mentőautó hősies küzdelmét, amint a többi jármű között szlalomozva próbál előretörni az ódon épületek alkotta labirintusban. A sziréna bántó vijjogása egy percre csapdába esett és makacsul vergődött ide-oda a szűk helyen, akár egy haldokló szív a csontok kosarában. Ahogy a mentő kiszabadult és távolodni kezdett, egyre mélyebb és halkabb lett ez a visszhangzó pulzálás, mígnem aztán teljesen elhalt.
    Délután három volt, de máris sötétedett. Sűrű köd borult a pesti belvárosra. A Duna felé tartó, ütött-kopott hetes busz bevánszorgott a következő megállójába. Utasai kifejezéstelen arccal meredtek maguk elé. Csak a gépies megszokás tudta, hogy hamarosan előbukkan a távolban a Gellért-hegy. A csuklós Ikarus becsukta ajtajait, és folytatta az útját. Elromlott a fűtés, ráadásul egy ablakot nem lehetett becsukni, így a fagyos téli szél akadálytalanul süvített be.
    Egy fejkendős öregasszony szállt föl a Blaha Lujza téren, megindult egy szabad ülés felé, ám egy suhanc megelőzte; el is foglalta volna a helyet, ám a néni ingerült arca láttán állva maradt. A hölgy leült, szándékosan megtaszítva a fiút a vállával. Nem kért elnézést, ehelyett átrendezte elnyűtt szatyraiban a piacon vásárolt zöldségeket. Hazafelé tartott, úgy ismerte ezt a járatot meg a várost, mint a tenyerét. Jaj, ez a fránya köd, gondolta aggódva, és a nagy fehérségre meredt maguk előtt. Nem irigylem most a vezetőt. Vajon mennyit lát az útból?
    A háttámlán éktelenkedő horogkeresztekre tévedt a tekintete. Micsoda trágárságok! Bárcsak a kezem közé kaphatnám a vandálokat, akik így bemocskolnak mindent! A mai fiatalok úgy el vannak szemtelenedve! Sosem adják át az ülőhelyet… most is úgy kellett kiharcolnom magamnak.
    Szokás szerint kritikus szemmel figyelte a környezetét. Egy kisfiú tömött hátizsákja minden fékezésnél nekiütődött a mellette állónak. A néni durván leszidta: – Vedd már le a táskádat, te taknyos!
    A gyerek szót fogadott, de közben sírósan legörbült a szája. A nő élvezettel figyelte a hatást, aztán elővette a Népszavát. A dátumra tévedt a tekintete: 2004. december 10. De gyorsan eltelt ez az év is. Bizakodva tekintett a jövőbe. Idén végre beléptünk az Unióba, állítólag nemsokára euróban kapom a nyugdíjat. De jó is lenne…
    Elkezdett olvasni egy cikket. „Újabb katolikus templom égett le hazánkban, ezúttal Tolna megyében. Az ügyben nyomozó őrnagy szerint valószínűleg egy sátánista szekta tehető felelőssé a vandál bűncselekményekért, és a fiatal elkövetők egy jól elkülöníthető szubkultúrához tartoznak. Az ismertetőjegyük a…”
    A nő álmosan lapozott egyet. A busz dugóba került, s lépésben araszolt tovább az Astoria felé.
    Az öregasszony be-bebólintott, majd elaludt.

Kisvártatva hangos zenére ébredt. Te jó ég, mi ez a rettenetes lárma?! Szétnézett. A bal első kerékre szerelt ülésen egy feketébe öltözött, sovány tinilány kuporgott, háttal a menetiránynak, és arccal a néninek; az ő kütyüjéből hallatszott a zene. A nő borzalmasnak találta a dalszöveget:

Ha gitárt fognál, én szólok:
Tűnj el innen, nem a te dolgod,
Csak szemétdomb, csak disznóól,
Ez a szanaszét baszott rock’n’roll!

    Utálkozva méregette a kistermetű lányt. Nem tűnik magyarnak. Olyan örömtelenül hallgatja ezt a ricsajt – úgy meg minek? Elképzelte, amint felpofozza és kidobja innét azt a kacatot a fülhallgatóval együtt. Botrányosnak találta a csupafekete ruháit. Hogy hordhat egy lány bakancsot?! És ha már itt tartunk, az a telefirkált, zöld katonai táska sem illik hozzá. Az uram szimatszatyornak hívta. Azok a szavak ott együttesek nevei? És mik azok a fura csillagok, szimbólumok? Közellenség! – mondta ki a szentenciát. Rohadt kis rockos! Engesztelhetetlenül gyűlölte a fiatalokat (főleg miután pár huligán betört hozzá a kilencvenes években), és most úgy érezte, megtalálta a tökéletes célpontját, aki megtestesíti a várost elárasztó mocskot. Úgy tekintett a lányra, mintha ő firkálta volna fel azokat az ocsmányságokat a háttámlára meg a milleniumi épületek falaira.
  – Kapcsold már ki azt az alpári zajt! – szólt oda neki nyersen, ám a lány nem hallotta a zenétől. Pár perccel később véletlenül találkozott a tekintetük. A tinédzser fásultan állta szigorú utastársa pillantását, majd elfordította a fejét, és nem kapcsolta ki a készülékét. Csak úgy sütött róla a bánat. Bal kezét a zsebébe rejtette. A nőt már nem is a lárma zavarta, hanem a lány komorsága. Milyen apatikus. Valami nem stimmel vele. Biztos kábítózik a tetves kis korcs! Ahogy az öregasszony belenézett azokba a sötét szemekbe, úgy érezte, a depresszió egyfajta ködfallal veszi körül azokat; éppúgy lehetetlenség lett volna kifürkészni a lány természetes állapotbeli arcát, mint meglátni a fehérség mögött a budai hegyeket.

Patkány vagyok, de nem féreg,
Az élet a legjobb méreg!

    A nő tüntetőleg befogta a fülét. Micsoda Istennek nem tetsző gyermek, gondolta, és felé intett. A kis huligán ránézett, és végre lehalkította a zenét.
    – Na ide figyelj, te kis tetű! – rikácsolta az öregasszony, mire a lány összerezzent. – Hogy mered ránk erőltetni a rossz ízlésedet?! Benne van az utazási feltételekben, hogy tilos zavarni a…
    A fiatalabbik utas váratlan dühvel tépte le a fülhallgatóját (önkéntelenül is kivéve a bal kezét a zsebéből), és fájdalomtól izzó arccal ordította: – Nem vagyok tetű! Hagyjon békén!
    Erre mindenki odanézett. A nő hátrahőkölt e túlméretezett indulattól. Csak most vette észre, hogy hiányzik a lány bal mutatóujja. Nem csoda, hogy rejtegette. Nagyon csúnya amputáció volt. A lány szemébe könnyek gyűltek. Az idős asszony lehajtotta a fejét, miközben a pír szétterjedt ráncos arcán. Nagy kötözködő volt, de még egyszer sem fordult elő vele, hogy meghátrálásra kényszerítsék. Immár teljesen más szemekkel nézte ezt az alultáplált kislányt: űzött tekintet, karikás szemek, és az a borzalmas csonkolás… Elképzelte őt tíz kiló plusszal. Egykor gyönyörű arca lehetett, ám most sebhelyek tarkították. Vagy nagyon beteg, vagy tényleg narkózik. A néni érezte, ezúttal túl messzire ment. A maga módján megsajnálta. Ennek aztán komoly gondjai lehetnek. Vajon mi történt vele? Hová tart?
    Sejtette, egykönnyen nem fogja elfelejteni azokat a szélsőséges érzelmeket, amelyeket ma látott ezen az ifjonti arcon. Felsóhajtott és csak hogy elterelje a figyelmét a történtekről, ismét belelapozott az újságba, de alig bírt odafigyelni a szavakra.
    Talán mégsem kellett volna olyan nyersen bánnom vele. Én nem is akartam bántani. Én csak... – mentegetődzött a nő otthon, pár órával később.
Mikor a lány már nem élt.

 

Szenthe Kincső Devanshinak hívták. Tizennyolc éves volt, de már nem is emlékezett rá, mikor ünnepelte utoljára a születésnapját. Kreol bőre miatt Magyarországon szinte mindenki romának nézte és sok támadás érte emiatt. Igazság szerint azonban az indiai fővárosban látta meg a napvilágot, egy hindu anyától és egy gazdag magyar apától. Intelligens, éjfekete szemei egymástól távol ültek. Elhanyagolt, vörösesbarna haja a derekáig ért. A férfiak tízéves kora óta mohón megbámulták őt. Szabálytalan szépsége már nem egyszer sodorta bajba viszontagságos élete során. A „botrányos” öltözéke egy viharvert bőrkabátból, egy szürke farmerból, egy pár kopott bakancsból meg egy Tankcsapda pulóverből állt. A zene, amit hallgatott, szintén a debreceni banda egyik régi száma volt.
    Öreg utastársa kiragadta őt a töprengésből, és most megbántottan, friss dühvel nézett az emberekre. Nem is sejtette, hogy a zaj volt az iménti konfliktus forrása (bár ma olyan tompának érezte magát, hogy még a maximumra állított hangerő mellett is alig jutott el a tudatáig a dal).
    Begyöpösödött, vén sárkány! Hagyjanak már! Hát nem volt elég?
    A busz ablakán megpillantotta a tükörképét: egy sokat megélt, koravén arc nézett rá. Valóban komoly gonddal küszködött, mely most betöltötte az egész tudatát. Ha visszatekintett a múltjára, látását könnyek homályosították el, ha a jövőre gondolt, akkor a gyomra rándult görcsbe. A jelenben sem lelt menedékre. Miért nem hagyják békén legalább ma?
    Közeledett a Ferenciek tere. Kincső megtörölte a szemét, a vállára vette az imádott, zöld táskát (amit a Golgota énekese ajándékozott neki és firkált tele pentagramokkal és dalszövegekkel), majd odalépett az ajtóhoz. Őt figyelte mindenki, kivéve az öregasszonyt, aki ezúttal kerülte a tekintetét. A lány leszállt és körülnézett. Motormorajlás, dudaszó, keréknyikorgás. Nagyot kortyolt a hideg, szmogos levegőből.
    Innen már nincs messze… Talán a séta jót fog tenni.
    Elindult a Duna felé. Az arca előtt, mint levakarhatatlan kísérő, nagy párafelhő gomolygott. Fázósan összehúzta a vállait. A bőre rettentően kiszáradt a hidegtől; ha ökölbe szorította a kezét, a vére is kiserkent. A Jégbüfé előtt megannyi rohanó, egyforma ember sürgölődött. Mind fekete ruhát viseltek, hogy minél többet összegyűjtsenek a fukar téli nap sugaraiból. Kincső odaért a zebrához, átment a túloldalra. Két mekegve nevető, nagydarab siheder haladt el mellette. Ösztönös félelemmel húzódott el a fiúk elől, de nem volt elég gyors. Az egyik srác véletlenül nekiment és fellökte, majd szó nélkül továbbment. Kincső elesett. Feltápászkodott; épp átért, mikor az autóforgalom megindult mögötte.

    – Siessé’ má’, hülye római bula! – ordított rá egy vezető.
    Szemét pasik! Kincső leroskadt egy padra, és sírva fakadt. Egy járókelő szánakozva nézett rá. A legtöbben azonban megpróbáltak tudomást sem venni róla. Így ment ez egész életében.
    Besötétedett. A kezeit huholva kijött az aluljáróból egy hajléktalan, és a templom előtt nekiállt kéregetni. Kincsőhöz nem ment oda. A lány elővett egy gyűrött cigisdobozt, rágyújtott az utolsó szálra. Megszédült és megkordult a gyomra. Eldobta a csikket, és elindult a Belgrád rakparton. A kivilágított város beteges, sárga fényben fürdött. Kincső fejében egy kérlelhetetlen hang azt ismételgette, hogy meg kell tennie, nincs más megoldás… A szüleire és a kisöccsére gondolt. Egyikük sem élt már. Csak ő maradt abból a fura családból. Felrémlett előtte a gyerekkora Indiában, aztán Dragomir, a földi Pokol, a rengeteg fájdalom, félelem és vér, a mutizmus meg persze a szörnyű hír a balkáni kórházban…
    Három jóltáplált kamasz ment el előtte. Köpködtek a járdára, és a tornazsákjukat lóbálták. Arról beszéltek, hogyan nyírnák ki a tanáraikat egy „géppityuval”. Mintha csak egy akciófilmről lett volna szó.
    Nem is tudják, milyen szerencsések… Próbált visszaemlékezni, mikor is járt utoljára a suliban. Mintha száz éve lett volna.
    Indiában csak képzelt barátai voltak. Emlékezett, milyen sóvárogva nézte Delhi egyik buja parkjában egy dzsamboljanfa árnyékából az idősebb krikett játékosokat. Mikor a labda elrepült, ő kérés nélkül is szaladt, hogy visszahozza, ám a szerencsésebb sorsú, brahmin gyerekek nem vették el a kezéből. Kopott ruháin látták, hogy alsó kasztbeli. – Ne nyúljatok hozzá! Érinthetetlen! – figyelmeztette a társait az egyik kamasz. A hitük szerint már a kislány lehelete is beszennyezte volna őket. Elővettek egy másik labdát, és azzal folytatták a meccset. Ügyet sem vetettek a pityergő Kincsőre.
    Tovább ment a rakparton, elhaladt egy „Isten szeret téged” firka mellett; akadt ott a száz év során megszürkült házfalakon egy fordított kereszt és egy Metal Kaos felirat is, de Kincső nem figyelt fel rájuk.

    Ismét a múltban tévelygett. A nap folyamán először elmosolyodott, ahogy eszébe jutott Molnár Hajnalka, az egyetlen barátnője a Szent László Gimnáziumból. Képek és jelenetek rémlettek most fel: Hajni megígéri neki a megismerkedésük napján, hogy vigyázni fog rá; Kincső hátulról fogja a hányástól meggörnyedt, részeg Hajni haját a Sziget Fesztiválon; és összegabalyodva fekszenek az ágyon – sápadtfehér a csokibarnán. „Nézd, Kincső, milyen jól mutatunk a tükörben! Mint egy kapucíner szelet! Irigylem a színedet. De én eddig mintha csak kriptában napoztam volna.”
    Az ajkát szakadozott sóhaj hagyta el. Sosem tudja már visszahozni mindezt. Istenem, úgy hiányzik az a kedves erdélyi rocker csajszi a nagy szívével meg az izgalmas történeteivel… Ő is ugyanolyan magányos volt, mint én, amikor három évvel ezelőtt, 2001-ben ideköltözött a szüleivel Pestre. Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt! Miatta mentem el Horvátországba, meg persze Krisztián is közrejátszott…
    Ekkor megtorpant, és bátortalanul felnézett. Vérízű, fekete félelem szökött a torkába, ahogy megpillantotta úti célját a távolban. A Szabadság-híd zöld acélrácsai groteszk monstrumként bontakoztak ki előtte a ködből. Egész nap gyalogolt és buszozott a városban, hogy minél később érjen ide és legyen ideje felkészülni. Arra a dalra gondolt az Akela együttestől: „Felkészültem a halálra… az életre nem készített senki!”
    Dermesztően hideg szél fújt a félig-meddig befagyott folyó felől. A lány rettentően fázott, beteg és éhes volt. De jó lenne már túllenni ezen az egészen és megpihenni! Talán olyan lesz a halál, mint egy álom, amely végre megvált.
    A szíve mennydörgött bordái börtönében. Mi vezetett idáig? Ha visszamehetne most az idő országútján, melyik mérföldkőnél kéne figyelmeztetnie azt az errefelé tartó, örökké magányos, és olykor felelőtlen csitrit? Utólag már okos az ember… Istenem, én csak arra vágytam, hogy szeressenek!
    Kiszáradt a szája. Már csak néhány lépésnyire lehetett a pesti hídfőtől.
    Hajnira és Krisztiánra gondolt. Kettejükkel kezdődött ez az egész őrület. Jaj, Hajni, hol vagy? Miért nem vigyáztál rám, ahogy megígérted?! Dehogy készültem fel a halálra! Úgy félek!
    Magányosabbnak érezte magát, mint korábban bármikor, ahogy ott állt az öngyilkosok hídján, gyűjtve a bátorságot ahhoz, hogy felmásszon végre a Turulmadárhoz.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0