Győrvári József: A terapeuta halála (krimi)

Győrvári József: A terapeuta halála

Szerző: | dec 4, 2023

Győrvári József: A terapeuta halála (krimi)

– Ezt most komolyan mondja? – Tiszai főfelügyelő a helyszínelő doktorra meredt, de az nem hátrált meg.

– Igen.

– A fickó leült újságot olvasni, és mire végzett, szívinfarktust kapott? Ezt állítja?

– Igen. Kicsit sarkított rajta, de igen.

– Akkor mi mit keresünk itt?

A közelükben tébláboló fiatal nyomozó lecsapott a kérdésre. Végre valami, amire ő is tudta a választ! A halottra mutatott, aki a pamlagon ült, fejjel előre bukva a dohányzóasztalon kiterített újságra.

– Ki van égetve a köntöse cigivel. Ott a hátán. Látja, főfelügyelő úr? Valamelyik túlbuzgó azt hitte, hátba lőtték és kihívott minket. – A mondat végén vihogott egy rövidet.

– Rendőrt hívott, mert valakit hátba pöcköltek egy csikkel?

– Az égésnyom miatt azt hitte, hogy golyó ütötte lyuk.

– Nem tűnt fel az illetőnek, hogy nincs vér? – hitetlenkedett tovább Tiszai.

– Ezek szerint nem.

– Jól van – legyintett a főfelügyelő. – Ha már itt vagyunk, találjuk ki, mi történt. Nekem rejtélyesnek tűnik ez az ügy. Vagy maguk hallottak már olyan esetről, hogy valaki meghalt újságböngészés közben? – Rövid szünetet tartott, a többiek rázták a fejüket. – Melyik cikk okozhatott ekkora traumát neki? Mert azt a lehetőséget kizárhatjuk, hogy már eleve infarktussal küzdve fogott hozzá az olvasáshoz, igaz? Nyomozó, átnézte az újságot?

– Igen, amennyire a fej elmozdítása nélkül lehetett. Semmi szokatlan.

− És nem az elhalálozási rovatnál van nyitva.

− Nem. Ha csak nincs egy a homloka alatt. Oda nem látni.

− A szobát átkutatta?

− Mivel nincs bűntényre utaló jel, így nem gondoltam, hogy…

− Jól gondolta – nyugtatta meg Tiszai az elbizonytalanodó fiatalembert, majd búcsút intett a doktornak, aki időközben összecsomagolt és most távozott a szobából.

− De a sarokban álló íróasztalon van egy határidőnapló – sietett újra hasznossá tenni magát a kezdő nyomozó. − Abba belekukkantottam. A szokás hatalma – vihogott egyet megint.

− Mit talált?

− A férfi Szender József. Terapeuta volt. – A nyomozó a jegyzeteibe pillantott. – A naplója utolsó bejegyzése szerint öttől hatig: visszatérő rémálmokkal küzdők csoportja. Első foglalkozás, bemutatkozás, ismerkedés, bizalomépítés, helyzetfelmérés. És fel van sorolva öt név telefonszámokkal. Mondjam?

− Nem kell.

− Egyébként felhívtam őket az idő alatt, amíg a főfelügyelő úr ideért az őrsről. Egybehangzóan azt állították, hogy amikor távoztak a csoportterápiáról, nem láttak semmilyen rosszullétre utaló jelet a foglalkozást vezetőn.

Tiszai leguggolt a megboldogult mellé és abból a látószögből kezdett vizsgálódni.

− Maga nagy segítség, nyomozó. – Mivel hangsúlytalanul ejtette a szavakat, nem lehetett megállapítani, komolynak vagy ironikusnak szánta-e a megjegyzést. A nyomozó mindenesetre igyekezett továbbra is jó benyomást tenni rá.

− Az asztalon van egy diktafon, amibe csak belehallgattam, hogy mi van rajta. Úgy tűnik, a terapeuta hangfelvételt készített a foglalkozásról.

– Az egészről?

– Azt nem tudom.

− Hozza ide, hadd halljam én is! Az elejéről indítsa!

Az ifjú eleget tett a felszólításnak, visszacsévélt ütközésig, aztán lejátszott. Nyegle férfihang szólalt meg a kis hangszóróból:

– Hát… Pechemre én lettem az első, így nem tudom lemásolni az előttem szólót, hogy hogyan is megy ez. Ezért rohadt dolog elsőnek lenni. Nem tudja az ember, mi a házi szokás. Még sose voltam efféle gyűlésen.

Egy másik hang szólt közbe, ami valószínűleg a terapeutáé lehetett.

– Ez egy kezdő csoport. A mai az első foglalkozásunk, így mindenki számára újdonság.

– Na, mindegy! Azt mondták az ismertetőn, ahol toboroztak minket, hogy amikor először szólalunk fel, rövid bemutatkozással kezdjünk. Akkor az én nevem Apró Tamás. Autószerelő vagyok, vagyis sokat bujkálok kocsik alatt. Talán onnan jönnek ezek a fura álmok. Szóval az álmaimban én egy kis vakarcs vagyok. Kobold, vagy mi a franc. Egészen vékonyka és apró. Tamás… Értik? Haha… Ez a nevem: Apró Tamás. Hahaha… De viccen kívül! Szörnyű olyan mütyürkének lenni. Az óriás emberek lábai elől menekülni állandóan, nehogy agyontapossanak. Mert azok mind tojnak rám, mintha ott se lennék. Ezért inkább az éjszakákat szeretem, az baba. Már álmomban persze, arról beszélek. Olyankor a sok behemót eltűnik az utcákról, én meg végre szabadon járkálhatok a városban. Bekukkanthatok mindenhova. Egy ilyen kis nyamvadék befér az összes lukon. Az utolsó álmomban jött egy ötletem. Miért ne használjam ki az adottságaimat, ha már az emberek olyan gané módon bántak velem. Attól kezdve belestem a női öltözőkbe, becserkésztem a környék legdögösebb csajait a fürdőszobáikban. Kárörvendően röhögtem rajtuk és a pasijaikon, mintha azzal jól kibabráltam volna velük. Aztán kapcsoltam, még csak nem is tudnak arról, amit teszek, hiszen állandóan bujkálok. Nem ért az semmit se. Bosszút állni meg abszolúte nem. Kevés voltam, mint a harmat. Valami sokkal ütősebb kellett, valami világraszóló! Egyszer csak beugrott. Fogtam magam és elloptam a koronaékszereket. Tök egyszerűen ment az egész. A szellőzőcsöveken szépen besétáltam érte és kész. Feldughatták maguknak a biztonsági zárjaikat meg a lézereiket. Kirámoltam a teljes készletet a vitrinből. Nesztek, rohadékok! Hát azt hiszem, ennyi. Ennyi volt nagyjából.

A kapcsoló kattant a nyomozó ujja alatt. Tiszai felállt. Az elmacskásodott lábait lazítgatta, miközben a pamlag mögött átment a hulla másik oldalára. Ott már nem guggolt le, inkább előrehajolt és a térdére támaszkodott. Abból a pózból emelte a tekintetét a nyomozóra.

− Miért kapcsolta ki?

− Azt hittem, elemezzük – nyomta meg a fiatalember a gombot megint. Először egy nyikkanás hallatszott, ami valószínűleg attól keletkezett, hogy a felvételt készítő is leállította, majd újraindította a szalagot. A digitális eszközök kezelésénél már nincsenek effajta zajok.

Felzendült a következő mesélő orgánuma:

− A nevem Kardos Ottó. Egy irodában dolgozom ügyintézőként harmincad magammal. Szerintem az álmaim nem kapcsolhatók a munkámhoz, ahogy az előttem szóló esetében. Én mindig yakuzának látom magam. A múlt éjjel egy kényes megbízást kaptam. Egy üzletember likvidálása volt a feladatom, aminek balesetnek kellett látszania. Beöltöztem a fejem búbjáig, csak a szemem fehérje villogott ki a fekete ruhámból. Balesetet kellett imitálnom, mégis magamhoz vettem a kistőrt és néhány dobócsillagot. A kocsival messze parkoltam le a célszemély házától, egy éjszakánként teljesen néptelen környéken. Gyalogosan surrantam tovább a kertek alatt. Messze elkerültem a kutyás telkeket. Amikor célhoz értem, átlendültem a díszkerítésen. A családi ház emeletén láttam egy nyitott ablakot a bejutáshoz. Macskaként másztam fel a fal melletti fára, onnan átugrottam az ereszre, onnan az erkélyre. Az erkélyről vetődtem a nyitott ablak párkányára és felhúztam magam rá. Így jutottam be a hálószobába. Valahonnan tudtam, hogy a férfi egyedül van otthon. Lent neszezett a földszinten. Bekapcsoltam a tévét, hogy felcsaljam az emeletre. Kimentem az emeleti karzatra és lekukucskáltam. Hamarosan megjelent a lépcső aljában és csodálkozó arccal fülelt. Rövid téblábolás után megindult fölfelé a félhomályban. Gondolom, a lentről felszűrődő fényt elégnek tartotta. Besurrantam a nyitott ajtajú gyerekszobába. Miután felért és elhaladt a rejtekhelyem előtt, ledobtam egy papucsot a háta mögött a földszintre. Ő a csattanásra a korláthoz lépett, hogy lenézzen. Akkor mögé ugrottam. Tenyéréllel tarkón vágtam és az összecsukló testet átsegítettem a korláton. Fejjel zuhant le a kőre. Meg sem tudta, hogy nincs egyedül a házban, úgy halt meg. Én pedig arrafelé távoztam a helyszínről, amerről érkeztem. Ezt álmodtam.

A diktafon susogott egy ideig. A nyomozó ezúttal nem állította le, viszont az újabb nyikkanás jelezte, hogy a rögzítő tulajdonosa igen. Harmadszorra lágy női hang mesélt:

− Kővágó Judit vagyok, könyvtáros. Az álmaimban általam megtestesített lény a görög mitológiából ismert. Így bizonyos fokig összefüggésbe hozható a munkámmal, bár ezerféle irodalommal foglalkozom. Semmi sem indokolja, miért éppen gorgoként töltöm az éjszakáimat. Miért nem angyalként vagy istennőként? Lehetnék Kleopátra, Jeanne D’ Arc vagy Marie Curie. Persze tudom, ez nem kívánságműsor. Ha valaki nem tudná, a gorgo egy kígyótestű és hajú elátkozott lény. Három van vagy volt belőlük, de csak a Medúza nevű közismert. A monda szerint mindenki kővé változott, aki ránézett. Az én sztorim egyébként nem olyan izgalmas, mint az előzőek. Én csak siklottam a kihalt utcákon. Boldog voltam, erős, független, szabad. Nem éreztem gonoszságot a lelkemben, hiába gondoltak szörnyetegnek az emberek. Szívtam magamba az eső utáni friss, hűvös levegőt. Az egyik pocsolya tükrében nézegettem a fejemen kígyózó fürtjeimet. Tisztában voltam vele, hogy Pallasz Athéné átka miatt olyan a külsőm amilyen, én mégis szépnek találtam magam. Főleg a szemeim ragyogása tetszett nagyon. Ebben a boldogságban ringott a lelkem, amikor rám förmedt egy durva hang. A bűzös sikátorok útonálló királya akarta összemérni velem az erejét. Követelte a pénzemet és az ékszereimet. Még azt is kívánta volna tőlem, hogy örömet okozzak perverz férfi egójának. Eszembe sem jutott haragudni rá, annyira elcsodálkoztam. Nem látja, ki vagyok? Vagy az önteltsége érte el az elmebaj szintjét? Rámeredtem, hátha megérti a néma üzenetet, de ő pökhendisége nem fújt visszavonulót. Ostobán állta a tekintetemet, amíg kővé nem vált. Mindössze ennyi történt.

− Ez jópofa volt! – A nyomozó barátkozós felcsattanása válasz nélkül maradt a főfelügyelő részéről. Az eszköz sem reagált rá, hanem forgott tovább.

− Ordas Gyulának hívnak. Hentes vagyok. Ha már mindenki maga kezdi elemezni az álmait, mondanám, hogy az én munkám aztán tényleg passzol az álmaimhoz, ugyanis vérfarkas szoktam lenni. Nem az a sima kis farkas, ami ott szaladgál a prérin, hanem az átalakulós fajta, amelyik holdtöltekor az emberből lesz. Tudják, az a nagy vérben forgó szemű. Emberfarkasnak is mondják. Olyankor ugyanúgy trancsírozok, mint hentesként, csak az életben ember vagyok és állatokat vagdalok, álmomban meg állat vagyok, és az embereket szedem szét. Ja! És azt késsel csinálom, emezt viszont foggal, karommal. De elhihetik nekem, jó késekkel sokkal szebben lehet dolgozni a húsokkal, mint a természet adta eszközökkel. Amit úgy csinálok, az csak kontár munka. A múltkori álmomban egy városszéli kisház ablakán ugrottam be. Éreztem az édes emberszagot, mégsem találtam senkit a földszinten. Fölloholtam az emeletre. Éhes voltam, vérre szomjas. Gondolkodás nélkül széttéptem a három gyereket, pedig szeretem a gyerekeket. Amúgy kedvelem őket, mégis felzabáltam mindet. Aztán az apát, az anyát, sőt még a nagymutert is, mert az is ott tartózkodott. A végén már alig bírtam vánszorogni, annyira tele volt a gyomrom. Majdnem úgy jártam, mint a kisgömböc a mesében. Biztos ismerik azt a mesét. Aki nem, az szóljon, majd elmesélem neki. Na, szóval ez történt, de végig nem vettem komolyan. Valahonnan tudtam, hogy csak álmodom az egészet. Mindig tudom.

A hentes dörmögő rekedtes hangja riasztó zenei aláfestést adott a szörnyűségekhez, amiket mondott. A nyomozót kirázta a hideg, de nem merte szóvá tenni, hiszen az előző kommentárja sem aratott sikert a főfelügyelőnél.

− Az én nevem Szivássy Lilla. Álmomban vámpír vagyok, a civil életben marketingigazgató. Nem érzem a párhuzamot a kettő között. Viszont nem is az én dolgom kitalálni. Nekem az a feladatom, hogy a lehető legpontosabban beszámoljak az éjszakai látomásomról. Az elemzését a szakemberre bízom. Nos, a legelső emlékem az, hogy sétálok a sötét utcán, mégis kitűnően látok minden apró részletet. A lábam alig érinti az aszfaltot, szinte libbenek fölötte lépésről lépésre. Gyönyörű, földig érő ruha van rajtam, mély dekoltázzsal. Előkelő hajkorona a fejemen. A bőröm sápadt fehér. Bűvkört ragyogok magam köré, amilyen a hold fényudvara az égen. Minden emberi lény az alattvalómmá válik, aki belekerül. Követnek, amerre járok, miközben szép lassan gyarapodik a számuk. Amikor megállok, térdre borulnak előttem. Némán szolgálnak engem. Tudom, hogy megvédenének, akár az életük árán is. Öntudatlanul nyújtják a nyakukat, mihelyt szomjazom a vérükre. Nem is kell mondanom. Aztán élettelenül gurulnak szanaszét, mint az üresen eldobott serlegek, amik tartalmuk nélkül hasznukat vesztették. És én csak iszom, iszom egyik kortyot a másik után. A szemfogaim puhán süppednek egyik nyakba a másik után. Piros csík szalad le a szám sarkából a mellemet takaró brokátig. Sokáig tobzódom a vörös mámorban. Nem akarom, hogy véget érjen, mégis véget ér. Mennem kell, lejárt az időm. Átlépem a mozdulatlan testeket, és elvonulok a kastélyom felé, mert a horizont világosodni kezd. Itt a vége. Milyen rövid így elmondva. Csak egy nyúlfarknyi sztori, pedig amikor álmodom, olyan hosszan tartónak és teljesnek tűnik.

A két férfi még fél percig hallgatta a szalagzörejt, mire tudatosult bennük, hiába várják a hatodik mesélőt, mivel csak öt név szerepelt a noteszban.
Tiszai mozdult elsőnek. Bearaszolt a pamlag és a dohányzóasztal között közvetlenül a halott mellé. Elővett egy kendőt a zakója zsebéből. Úgy fogta két keze ujjai közé a magatehetetlen fejet, hogy mindenhol a kendőn keresztül érintkezzen vele.

− Vegye ki az újságot! – emelte meg a koponyát finoman, viszont a nyomozó késlekedett.

− De a helyszínelők még…

− Nem érdekelnek a helyszínelők! Vegye ki! – mordult rá a főfelügyelő, mivel a fej kezdett kicsúszni az ujjai közül és hullagyalázásnak érezte volna, ha az koppan a deszkán. A fiatalember ugrott eleget tenni az utasításnak, nehogy a morbid baleset miatta következzen be.

Tiszai visszaillesztette a homlokot az asztallapra és a másik által tartott lapba nézett.

− Az a cikk meg van jelölve. Látja? – mutatott oda egy pillanatra. A nyomozó elképedt.

− Honnan tudta, főfelügyelő úr?

− Tapasztalat, ifjú kolléga, tapasztalat – rejtélyeskedett Tiszai, majd röviddel később a halott felé intett. − A megboldogult jobb keze mellett hever egy golyóstoll a padlón. Olvassa!

− Tessék?

− A megjelölt cikket. Olvassa fel!

A nyomozó kifeszítette a lapot maga előtt.

− Ma reggelre virradóra egy ember méretű szobrot találtak a nyolcadik kerület egyik sikátorában. Az egyetlen kőtömbből kifaragott alak egy csavargót ábrázol, tökéletesen élethű s vagy kétszáz kilót nyom. Elképzelhetetlen, hogyan került a néptelen kis utca közepére és miért. Vajon ki az a zseni művész, aki ilyen csodálatosat képes alkotni, ugyanakkor nem tart igényt az emberek elismerésére. A gazdátlan remekművet egyelőre a képzőművészeti múzeumba szállították, ahol, ha ismeretlen alkotója addig kilétét fel nem fedve másképp nem rendelkezik, hamarosan megtekinthető lesz mindenki számára.

A nyomozó felnézett a szövegről a homlokát ráncoló főfelügyelőre, aki türelmetlenül legyezgette a levegőt.

– Gyerünk, keressen még jelölt bejegyzést!

Az ifjú lapozott egyet és szinte azonnal rátalált. Még nem értette, mi történik, de felettese növekvő izgalma átragadt rá. Felszólítás nélkül belevágott az újabb hírbe.

– Váratlanul elhunyt Lopkovitz Kázmér, az ismert üzletember, akit otthonában, egyedül ért a halál, mivel felesége és két gyermeke a Balaton-parti villájukban tölti a nyarat. A rendőrség nyilatkozata szerint idegenkezűségre utaló jelet nem találtak a helyszínen. Az ereje teljében levő férfi egy ostoba baleset következtében vesztette életét, ami valószínűleg az alkoholfogyasztással kapcsolható össze. Előkelő háza emeletének korlátján bukott át, úgy zuhant fejjel a földszinti padló kövezetére. Az orvosok előzetes vizsgálata megállapította, hogy a szerencsétlen eséstől olyan súlyos fejsérülést szenvedett, amitől azonnal szörnyethalt. A holttestet a másnap reggel érkező házvezetőnő találta meg.

Tiszai feszülten itta magába az elhangzó szavakat. Olyan volt, mint a lesben álló vadász, s ahogy megérezte a bejegyzés végét, rögtön lecsapott.

– A következőt!

− Ma éjjel meglopták az országunkat! Megloptak mindannyiunkat! Ugyanis reggelre az összes koronaékszernek nyoma veszett, aminek már hosszú ideje az országház adott biztonságosnak hitt otthont. Az épület őrzéséért felelős szakemberek értetlenül állnak az eset előtt. Behatolásnak semmi jele, minden riasztó kifogástalanul működik, mégis eltűnt a legféltettebb kincsünk. A biztonsági szolgálat főnöke úgy nyilatkozott, hogy az ékszereket csak a szellőzőcsöveken keresztül lehetséges észrevétlenül megközelíteni, amiken még egy csecsemő sem férne át. A miniszterelnök úr egyenesen a magyarság elleni merényletnek nevezte az ügyet, és külön kommandó felállítását szorgalmazta a nyomozás azonnali megindítására.

A nyomozó még be sem fejezte, már lapozott is kutatni az újabb, tintával keretezett hír után, hogy eleget tegyen főnöke gördülékeny ügyintézés igényének.

− Szörnyű tragédia történt a városszélén. Hat felismerhetetlenségig összemart holttestet találtak a kis családi házban. Három gyermek és három felnőtt esett áldozatául a kegyetlen éjszaki mészárlásnak, amiből a szomszédok semmit sem vettek észre. A nyomokat vizsgálva egy vadállat támadására gyanakodnak a szakemberek. Ezt a hipotézist támasztja alá az a borzalmas megállapítás is, hogy a testek hiányosak: a gyilkosuk evett belőlük.

– Van még? Ez négy volt eddig, ugye?

– Igen, azt hiszem. – A nyomozó kapkodva pásztázta az oldalt. – Meg is van! – Rázott egyet megint a papírokon. − Mérges kígyó szedte áldozatait a város egyik peremkerületében? Vagy a perverz gyilkos egy nagyméretű, kétágú húsvillával ölt? Ezek a megdöbbentő kérdések merültek fel, miután nyolc holttestre bukkantak, amelyek mindegyikkének két szúrásnyom éktelenkedett a nyakán. A kirendelt orvos szakértő kísértetiesnek nevezte az esetet. Szerinte a vámpírok pontosan ilyen sebeket ejtenének az áldozataikon, ha léteznének, de mivel tudjuk, hogy nem léteznek, így a kígyómarás az egyetlen lehetséges magyarázat. A húsvillás tettes feltételezése azért nem állja meg a helyét, mert a szúrásnyomok körüli bőrelszíneződések méreg befecskendezésére utalnak. Nem akart további találgatásokba bonyolódni és azzal zárta le a beszélgetést, hogy pontosabb válaszokat csak a boncolás után adhat majd.

A felügyelő jelentőségteljesen nézett a felolvasást befejező nyomozóra.

– No! Érti már, nyomozó, mitől kapott szívinfarktust ez az ember?

– Azt hiszem, igen – válaszolta a kérdezett, de nem mondott többet. Hagyta, hogy a főfelügyelő vonja le a végkövetkeztetést.

– Ezek a szörnyetegek nem a rémálmaikat mesélték el, hanem a tudatalattijukból előtörő emlékeiket, amiket annak hittek. És ő, ahogy szép sorban rátalált azokra a hírekre, amiket megjelölt, rájött erre. Megértette, kik ezek, akiket beengedett a lakásába. Együtt ücsörgött velük egy órán át. Sőt, a jövő hétre nyilván várta őket a következő foglalkozásra.

A fiatalember csak döbbenten bólogatott. Tiszai megfenyegette a mutató ujjával.

– Remélem, nem várják haza ma éjjelre. Sok dolgunk lesz. Elsőként be kell szereznünk öt házkutatási parancsot.

Akció!

Original price was: 1890,00 Ft.Current price is: 600,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Győrvári József
Szívesen mondanám, hogy teljes vértezetben pattantam ki apám fejéből, mint Pallasz Athéné, de asszem én is pucéran vergődtem elő anyám hasából, mint a többi lúzerke. Legalábbis úgy mesélik, mert én nem tudok az egészről semmit. Érdekes, hogy az élet két legfontosabb pillanatának, a születésnek és a halálnak egyikére sem emlékszünk, csak a köztük megélt nyüglődés marad meg. Milyen szerencsések az istenek! Ez ennek az istene, az annak az istene és kész. Nem kell nekik töketlenkedni a pályaválasztási tanácsadással, hogy mik legyenek. – Te most még kisgyerek vagy. Mi leszel, ha nagy leszel? – Nagy gyerek. És az lettem: egy nagy gyerek. De ne mosolyogjatok rajtam, ti is azok vagytok!

0 hozzászólás

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0