A Csörsz és az Alkotás utca sarkán tébláboltam. Munka végeztével sétálgattam kicsit a gyárral szemközti parkban, azzal ütve el a találkozómig hátralevő időt. Így azon az oldalon vártam a zöldre, hogy átvonulhassak a zebrán és megindulhassak az Alkotás utcán a Tartsay Vilmos utca felé. Ott ugyanis egy cukrászda fogadta a gyanútlanul arra sétálókat.
Huszonhat éves koromban a MOM (Magyar Optikai Művek) nevű szocialista vállalat több ezer fős családjába tartoztam. Persze nem a munka iránti rajongás hajtott közéjük, hanem a törvény szigora, hiszen a munkához való jogra kötelezték az embert abban az időben.
Talán nem tudják, de az a mamutcég nem csak az optika, hanem a számítástechnika fellegvára is volt Magyarországon. Ez magyarázza, hogy elektronikai műszerészként náluk dolgoztam és részese lettem az országunkban egyedülálló winchestergyártás csodájának.
Nosztalgiázásként megemlítem, hogy a francia licenc alapján készült adattároló 0,75MB tárkapacitással bírt és közel negyven kilót nyomott. Egyéb érdekességgel is szolgálhatnék róla a technika iránt fogékonyak számára, ám nem szerves része a történetnek.
Akkoriban még nem bevásárlóközpont magasodott a mélygarázsba vivő lehajtóival a túloldalon. A gyár kisebb-nagyobb tégla- és betonépületeinek szocreál halmaza bújt meg a hatalmas területet körbefutó zöld rácskerítés biztonságában. Mivel a kerítés nem követte végig az út szélét, hanem levágta a sarkot, az így nyert több négyzetméternyi szabad járdaterületre újságosstand költözött.
A középkorú eladóhölgy akkurátusan kipakolta a napi és egyéb lapokat a bódé teljes hosszában végigfutó pultra. Amögött ácsorogva várta a vevőket. A kereszteződésben mindössze néhány ember lézengett.
Egyszer csak megjelent egy férfi, talán ötvenéves lehetett. Nem láttam, honnan jött. Akkor tűnt fel nekem, amikor megrohamozta az újságos bódét. Oldalazó tánclépésekkel végigsöpörte a két karjával az egész pultot. Egy pillanatig azt hittem, fel akar hasalni rá. Az ólombetűs papírlapok repültek szanaszét a kezei nyomán.
Jólöltözött pocakosodó polgár létére úgy viselkedett, mint egy megbokrosodott huligán. Az eladónő hátrahőkölt és már éppen nagy levegőt vett, hogy meglepetéséből ocsúdva a renitensre zúdítsa felháborodását, amikor az néhány rogyadozó lépéssel hátratántorodott, majd elvágódott a járdán.
Fektében rögtön hanyatt fordult. A keze, a lába és a feje felemelkedett a betonról, mintha azon erőlködött volna, hogy felülést csináljon, ami nem sikerül. Hosszúnak tűnő ideig rángatózott abban a pózban, aztán mindene visszakoppant az aszfaltra. Nem mozdult többet.
Elképedve néztük végig az ismeretlen haláltusáját, mert kétségkívül az volt. Szerintem szívinfarktus kapott, bár sosem láttam még ilyet azelőtt. A groteszk tornamutatvány nem volt más, mint levegőért kapkodás. A leálló végkeringés miatt a szervek nem jutottak oxigénhez.
Biztosra vettem, hogy meghalt, ám az újságárusnő odaszaladt hozzá és kérdezgetni kezdte, mi a baja. Miután egyik felvetésére sem kapott választ, körbenézett.
− Hívjanak orvost! Valaki segítsen! – kiabálta.
Ez régen nem ment olyan egyszerűen, ha a közelben nem volt utcai telefonfülke, mivel a mobiltelefont még nem találták fel. Egy fiatalember válaszolt neki az Alkotás utcai villamos megálló járdaszigetéről.
− Már elszaladtak segítségért ide a sportkórházba – bökött hátrafelé az aktatáskájával. Közben a lámpa végre zöldre váltott. Elindultam, mert segíteni úgysem tudtam, a mások baján való bámészkodást pedig világéletemben bunkóságnak tartottam. Talán menekültem is a helyszínről, hiszen egyáltalán nem a halállal való randevúra készültem a szép nyári napon.
A cukrászdában a munkatársbarátom tartotta az általa vezetett önvédelmi kör évnyitó foglalkozását. A küzdősport számára szokatlan helyszínt a csóróságunk magyarázta, ugyanis a jótékonysági alapon ingyenes tornaterem használatot még nem sikerült kikönyörögni az illetékesektől, bérlésre viszont nem futotta.
A körülmények ellenére nem öltöztünk át judo ruhába, hogy az asztalok között tartsuk meg az edzést. A tizennégy-tizenöt éves kamaszokból álló csapat zúgolódás nélkül vette tudomásul, hogy az izzasztó, fárasztó mezítlábas ugrálás helyett a fagylaltozás és kólázás szerényebb örömeit kell elfogadniuk. Csalódottságuk ellenére boldogan vigyorogtak.
A korukra való tekintettel magamba fojtottam a frissen szerzett halálközeli élményt, holott borzasztóan kikívánkozott belőlem. Érdekes módon azóta sem meséltem el senkinek.
Amikor az edzésidő lejárta után szétszéledtünk, az utam ugyanarra vitt hazafelé, amerről két órával korábban jöttem. Megdöbbenésemre a test még mindig ott feküdt, csupán le lett takarva a Népszava vagy a Népszabadság néhány nagyméretű lapjával.
Milyen szerencse volt, hogy nem fújt a szél!
Emlékszem, nem a halottat sajnáltam, aki már megszabadult minden problémától, hanem az újságárusnőt. Vajon meddig állt szegény díszőrséget a hulla mellett? Nem sok lapot adhatott el azon a délutánon.
kép: Fortepan / Magyar Rendőr
Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható
Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?
0 hozzászólás