Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála (krimi)

– Ezt most komolyan mondja? – Tiszai főfelügyelő a helyszínelő doktorra meredt, de az nem hátrált meg.

– Igen.

– A fickó leült újságot olvasni, és mire végzett, szívinfarktust kapott? Ezt állítja?

– Igen. Kicsit sarkított rajta, de igen.

– Akkor mi mit keresünk itt?

A közelükben tébláboló fiatal nyomozó lecsapott a kérdésre. Végre valami, amire ő is tudta a választ! A halottra mutatott, aki a pamlagon ült, fejjel előre bukva a dohányzóasztalon kiterített újságra.

– Ki van égetve a köntöse cigivel. Ott a hátán. Látja, főfelügyelő úr? Valamelyik túlbuzgó azt hitte, hátba lőtték és kihívott minket. – A mondat végén vihogott egy rövidet.

– Rendőrt hívott, mert valakit hátba pöcköltek egy csikkel?

– Az égésnyom miatt azt hitte, hogy golyó ütötte lyuk.

– Nem tűnt fel az illetőnek, hogy nincs vér? – hitetlenkedett tovább Tiszai.

– Ezek szerint nem.

– Jól van – legyintett a főfelügyelő. – Ha már itt vagyunk, találjuk ki, mi történt. Nekem rejtélyesnek tűnik ez az ügy. Vagy maguk hallottak már olyan esetről, hogy valaki meghalt újságböngészés közben? – Rövid szünetet tartott, a többiek rázták a fejüket. – Melyik cikk okozhatott ekkora traumát neki? Mert azt a lehetőséget kizárhatjuk, hogy már eleve infarktussal küzdve fogott hozzá az olvasáshoz, igaz? Nyomozó, átnézte az újságot?

– Igen, amennyire a fej elmozdítása nélkül lehetett. Semmi szokatlan.

− És nem az elhalálozási rovatnál van nyitva.

− Nem. Ha csak nincs egy a homloka alatt. Oda nem látni.

− A szobát átkutatta?

− Mivel nincs bűntényre utaló jel, így nem gondoltam, hogy…

− Jól gondolta – nyugtatta meg Tiszai az elbizonytalanodó fiatalembert, majd búcsút intett a doktornak, aki időközben összecsomagolt és most távozott a szobából.

− De a sarokban álló íróasztalon van egy határidőnapló – sietett újra hasznossá tenni magát a kezdő nyomozó. − Abba belekukkantottam. A szokás hatalma – vihogott egyet megint.

− Mit talált?

− A férfi Szender József. Terapeuta volt. – A nyomozó a jegyzeteibe pillantott. – A naplója utolsó bejegyzése szerint öttől hatig: visszatérő rémálmokkal küzdők csoportja. Első foglalkozás, bemutatkozás, ismerkedés, bizalomépítés, helyzetfelmérés. És fel van sorolva öt név telefonszámokkal. Mondjam?

− Nem kell.

− Egyébként felhívtam őket az idő alatt, amíg a főfelügyelő úr ideért az őrsről. Egybehangzóan azt állították, hogy amikor távoztak a csoportterápiáról, nem láttak semmilyen rosszullétre utaló jelet a foglalkozást vezetőn.

Tiszai leguggolt a megboldogult mellé és abból a látószögből kezdett vizsgálódni.

− Maga nagy segítség, nyomozó. – Mivel hangsúlytalanul ejtette a szavakat, nem lehetett megállapítani, komolynak vagy ironikusnak szánta-e a megjegyzést. A nyomozó mindenesetre igyekezett továbbra is jó benyomást tenni rá.

− Az asztalon van egy diktafon, amibe csak belehallgattam, hogy mi van rajta. Úgy tűnik, a terapeuta hangfelvételt készített a foglalkozásról.

– Az egészről?

– Azt nem tudom.

− Hozza ide, hadd halljam én is! Az elejéről indítsa!

Az ifjú eleget tett a felszólításnak, visszacsévélt ütközésig, aztán lejátszott. Nyegle férfihang szólalt meg a kis hangszóróból:

– Hát… Pechemre én lettem az első, így nem tudom lemásolni az előttem szólót, hogy hogyan is megy ez. Ezért rohadt dolog elsőnek lenni. Nem tudja az ember, mi a házi szokás. Még sose voltam efféle gyűlésen.

Egy másik hang szólt közbe, ami valószínűleg a terapeutáé lehetett.

– Ez egy kezdő csoport. A mai az első foglalkozásunk, így mindenki számára újdonság.

– Na, mindegy! Azt mondták az ismertetőn, ahol toboroztak minket, hogy amikor először szólalunk fel, rövid bemutatkozással kezdjünk. Akkor az én nevem Apró Tamás. Autószerelő vagyok, vagyis sokat bujkálok kocsik alatt. Talán onnan jönnek ezek a fura álmok. Szóval az álmaimban én egy kis vakarcs vagyok. Kobold, vagy mi a franc. Egészen vékonyka és apró. Tamás… Értik? Haha… Ez a nevem: Apró Tamás. Hahaha… De viccen kívül! Szörnyű olyan mütyürkének lenni. Az óriás emberek lábai elől menekülni állandóan, nehogy agyontapossanak. Mert azok mind tojnak rám, mintha ott se lennék. Ezért inkább az éjszakákat szeretem, az baba. Már álmomban persze, arról beszélek. Olyankor a sok behemót eltűnik az utcákról, én meg végre szabadon járkálhatok a városban. Bekukkanthatok mindenhova. Egy ilyen kis nyamvadék befér az összes lukon. Az utolsó álmomban jött egy ötletem. Miért ne használjam ki az adottságaimat, ha már az emberek olyan gané módon bántak velem. Attól kezdve belestem a női öltözőkbe, becserkésztem a környék legdögösebb csajait a fürdőszobáikban. Kárörvendően röhögtem rajtuk és a pasijaikon, mintha azzal jól kibabráltam volna velük. Aztán kapcsoltam, még csak nem is tudnak arról, amit teszek, hiszen állandóan bujkálok. Nem ért az semmit se. Bosszút állni meg abszolúte nem. Kevés voltam, mint a harmat. Valami sokkal ütősebb kellett, valami világraszóló! Egyszer csak beugrott. Fogtam magam és elloptam a koronaékszereket. Tök egyszerűen ment az egész. A szellőzőcsöveken szépen besétáltam érte és kész. Feldughatták maguknak a biztonsági zárjaikat meg a lézereiket. Kirámoltam a teljes készletet a vitrinből. Nesztek, rohadékok! Hát azt hiszem, ennyi. Ennyi volt nagyjából.

A kapcsoló kattant a nyomozó ujja alatt. Tiszai felállt. Az elmacskásodott lábait lazítgatta, miközben a pamlag mögött átment a hulla másik oldalára. Ott már nem guggolt le, inkább előrehajolt és a térdére támaszkodott. Abból a pózból emelte a tekintetét a nyomozóra.

− Miért kapcsolta ki?

− Azt hittem, elemezzük – nyomta meg a fiatalember a gombot megint. Először egy nyikkanás hallatszott, ami valószínűleg attól keletkezett, hogy a felvételt készítő is leállította, majd újraindította a szalagot. A digitális eszközök kezelésénél már nincsenek effajta zajok.

Felzendült a következő mesélő orgánuma:

− A nevem Kardos Ottó. Egy irodában dolgozom ügyintézőként harmincad magammal. Szerintem az álmaim nem kapcsolhatók a munkámhoz, ahogy az előttem szóló esetében. Én mindig yakuzának látom magam. A múlt éjjel egy kényes megbízást kaptam. Egy üzletember likvidálása volt a feladatom, aminek balesetnek kellett látszania. Beöltöztem a fejem búbjáig, csak a szemem fehérje villogott ki a fekete ruhámból. Balesetet kellett imitálnom, mégis magamhoz vettem a kistőrt és néhány dobócsillagot. A kocsival messze parkoltam le a célszemély házától, egy éjszakánként teljesen néptelen környéken. Gyalogosan surrantam tovább a kertek alatt. Messze elkerültem a kutyás telkeket. Amikor célhoz értem, átlendültem a díszkerítésen. A családi ház emeletén láttam egy nyitott ablakot a bejutáshoz. Macskaként másztam fel a fal melletti fára, onnan átugrottam az ereszre, onnan az erkélyre. Az erkélyről vetődtem a nyitott ablak párkányára és felhúztam magam rá. Így jutottam be a hálószobába. Valahonnan tudtam, hogy a férfi egyedül van otthon. Lent neszezett a földszinten. Bekapcsoltam a tévét, hogy felcsaljam az emeletre. Kimentem az emeleti karzatra és lekukucskáltam. Hamarosan megjelent a lépcső aljában és csodálkozó arccal fülelt. Rövid téblábolás után megindult fölfelé a félhomályban. Gondolom, a lentről felszűrődő fényt elégnek tartotta. Besurrantam a nyitott ajtajú gyerekszobába. Miután felért és elhaladt a rejtekhelyem előtt, ledobtam egy papucsot a háta mögött a földszintre. Ő a csattanásra a korláthoz lépett, hogy lenézzen. Akkor mögé ugrottam. Tenyéréllel tarkón vágtam és az összecsukló testet átsegítettem a korláton. Fejjel zuhant le a kőre. Meg sem tudta, hogy nincs egyedül a házban, úgy halt meg. Én pedig arrafelé távoztam a helyszínről, amerről érkeztem. Ezt álmodtam.

A diktafon susogott egy ideig. A nyomozó ezúttal nem állította le, viszont az újabb nyikkanás jelezte, hogy a rögzítő tulajdonosa igen. Harmadszorra lágy női hang mesélt:

− Kővágó Judit vagyok, könyvtáros. Az álmaimban általam megtestesített lény a görög mitológiából ismert. Így bizonyos fokig összefüggésbe hozható a munkámmal, bár ezerféle irodalommal foglalkozom. Semmi sem indokolja, miért éppen gorgoként töltöm az éjszakáimat. Miért nem angyalként vagy istennőként? Lehetnék Kleopátra, Jeanne D’ Arc vagy Marie Curie. Persze tudom, ez nem kívánságműsor. Ha valaki nem tudná, a gorgo egy kígyótestű és hajú elátkozott lény. Három van vagy volt belőlük, de csak a Medúza nevű közismert. A monda szerint mindenki kővé változott, aki ránézett. Az én sztorim egyébként nem olyan izgalmas, mint az előzőek. Én csak siklottam a kihalt utcákon. Boldog voltam, erős, független, szabad. Nem éreztem gonoszságot a lelkemben, hiába gondoltak szörnyetegnek az emberek. Szívtam magamba az eső utáni friss, hűvös levegőt. Az egyik pocsolya tükrében nézegettem a fejemen kígyózó fürtjeimet. Tisztában voltam vele, hogy Pallasz Athéné átka miatt olyan a külsőm amilyen, én mégis szépnek találtam magam. Főleg a szemeim ragyogása tetszett nagyon. Ebben a boldogságban ringott a lelkem, amikor rám förmedt egy durva hang. A bűzös sikátorok útonálló királya akarta összemérni velem az erejét. Követelte a pénzemet és az ékszereimet. Még azt is kívánta volna tőlem, hogy örömet okozzak perverz férfi egójának. Eszembe sem jutott haragudni rá, annyira elcsodálkoztam. Nem látja, ki vagyok? Vagy az önteltsége érte el az elmebaj szintjét? Rámeredtem, hátha megérti a néma üzenetet, de ő pökhendisége nem fújt visszavonulót. Ostobán állta a tekintetemet, amíg kővé nem vált. Mindössze ennyi történt.

− Ez jópofa volt! – A nyomozó barátkozós felcsattanása válasz nélkül maradt a főfelügyelő részéről. Az eszköz sem reagált rá, hanem forgott tovább.

− Ordas Gyulának hívnak. Hentes vagyok. Ha már mindenki maga kezdi elemezni az álmait, mondanám, hogy az én munkám aztán tényleg passzol az álmaimhoz, ugyanis vérfarkas szoktam lenni. Nem az a sima kis farkas, ami ott szaladgál a prérin, hanem az átalakulós fajta, amelyik holdtöltekor az emberből lesz. Tudják, az a nagy vérben forgó szemű. Emberfarkasnak is mondják. Olyankor ugyanúgy trancsírozok, mint hentesként, csak az életben ember vagyok és állatokat vagdalok, álmomban meg állat vagyok, és az embereket szedem szét. Ja! És azt késsel csinálom, emezt viszont foggal, karommal. De elhihetik nekem, jó késekkel sokkal szebben lehet dolgozni a húsokkal, mint a természet adta eszközökkel. Amit úgy csinálok, az csak kontár munka. A múltkori álmomban egy városszéli kisház ablakán ugrottam be. Éreztem az édes emberszagot, mégsem találtam senkit a földszinten. Fölloholtam az emeletre. Éhes voltam, vérre szomjas. Gondolkodás nélkül széttéptem a három gyereket, pedig szeretem a gyerekeket. Amúgy kedvelem őket, mégis felzabáltam mindet. Aztán az apát, az anyát, sőt még a nagymutert is, mert az is ott tartózkodott. A végén már alig bírtam vánszorogni, annyira tele volt a gyomrom. Majdnem úgy jártam, mint a kisgömböc a mesében. Biztos ismerik azt a mesét. Aki nem, az szóljon, majd elmesélem neki. Na, szóval ez történt, de végig nem vettem komolyan. Valahonnan tudtam, hogy csak álmodom az egészet. Mindig tudom.

A hentes dörmögő rekedtes hangja riasztó zenei aláfestést adott a szörnyűségekhez, amiket mondott. A nyomozót kirázta a hideg, de nem merte szóvá tenni, hiszen az előző kommentárja sem aratott sikert a főfelügyelőnél.

− Az én nevem Szivássy Lilla. Álmomban vámpír vagyok, a civil életben marketingigazgató. Nem érzem a párhuzamot a kettő között. Viszont nem is az én dolgom kitalálni. Nekem az a feladatom, hogy a lehető legpontosabban beszámoljak az éjszakai látomásomról. Az elemzését a szakemberre bízom. Nos, a legelső emlékem az, hogy sétálok a sötét utcán, mégis kitűnően látok minden apró részletet. A lábam alig érinti az aszfaltot, szinte libbenek fölötte lépésről lépésre. Gyönyörű, földig érő ruha van rajtam, mély dekoltázzsal. Előkelő hajkorona a fejemen. A bőröm sápadt fehér. Bűvkört ragyogok magam köré, amilyen a hold fényudvara az égen. Minden emberi lény az alattvalómmá válik, aki belekerül. Követnek, amerre járok, miközben szép lassan gyarapodik a számuk. Amikor megállok, térdre borulnak előttem. Némán szolgálnak engem. Tudom, hogy megvédenének, akár az életük árán is. Öntudatlanul nyújtják a nyakukat, mihelyt szomjazom a vérükre. Nem is kell mondanom. Aztán élettelenül gurulnak szanaszét, mint az üresen eldobott serlegek, amik tartalmuk nélkül hasznukat vesztették. És én csak iszom, iszom egyik kortyot a másik után. A szemfogaim puhán süppednek egyik nyakba a másik után. Piros csík szalad le a szám sarkából a mellemet takaró brokátig. Sokáig tobzódom a vörös mámorban. Nem akarom, hogy véget érjen, mégis véget ér. Mennem kell, lejárt az időm. Átlépem a mozdulatlan testeket, és elvonulok a kastélyom felé, mert a horizont világosodni kezd. Itt a vége. Milyen rövid így elmondva. Csak egy nyúlfarknyi sztori, pedig amikor álmodom, olyan hosszan tartónak és teljesnek tűnik.

A két férfi még fél percig hallgatta a szalagzörejt, mire tudatosult bennük, hiába várják a hatodik mesélőt, mivel csak öt név szerepelt a noteszban.
Tiszai mozdult elsőnek. Bearaszolt a pamlag és a dohányzóasztal között közvetlenül a halott mellé. Elővett egy kendőt a zakója zsebéből. Úgy fogta két keze ujjai közé a magatehetetlen fejet, hogy mindenhol a kendőn keresztül érintkezzen vele.

− Vegye ki az újságot! – emelte meg a koponyát finoman, viszont a nyomozó késlekedett.

− De a helyszínelők még…

− Nem érdekelnek a helyszínelők! Vegye ki! – mordult rá a főfelügyelő, mivel a fej kezdett kicsúszni az ujjai közül és hullagyalázásnak érezte volna, ha az koppan a deszkán. A fiatalember ugrott eleget tenni az utasításnak, nehogy a morbid baleset miatta következzen be.

Tiszai visszaillesztette a homlokot az asztallapra és a másik által tartott lapba nézett.

− Az a cikk meg van jelölve. Látja? – mutatott oda egy pillanatra. A nyomozó elképedt.

− Honnan tudta, főfelügyelő úr?

− Tapasztalat, ifjú kolléga, tapasztalat – rejtélyeskedett Tiszai, majd röviddel később a halott felé intett. − A megboldogult jobb keze mellett hever egy golyóstoll a padlón. Olvassa!

− Tessék?

− A megjelölt cikket. Olvassa fel!

A nyomozó kifeszítette a lapot maga előtt.

− Ma reggelre virradóra egy ember méretű szobrot találtak a nyolcadik kerület egyik sikátorában. Az egyetlen kőtömbből kifaragott alak egy csavargót ábrázol, tökéletesen élethű s vagy kétszáz kilót nyom. Elképzelhetetlen, hogyan került a néptelen kis utca közepére és miért. Vajon ki az a zseni művész, aki ilyen csodálatosat képes alkotni, ugyanakkor nem tart igényt az emberek elismerésére. A gazdátlan remekművet egyelőre a képzőművészeti múzeumba szállították, ahol, ha ismeretlen alkotója addig kilétét fel nem fedve másképp nem rendelkezik, hamarosan megtekinthető lesz mindenki számára.

A nyomozó felnézett a szövegről a homlokát ráncoló főfelügyelőre, aki türelmetlenül legyezgette a levegőt.

– Gyerünk, keressen még jelölt bejegyzést!

Az ifjú lapozott egyet és szinte azonnal rátalált. Még nem értette, mi történik, de felettese növekvő izgalma átragadt rá. Felszólítás nélkül belevágott az újabb hírbe.

– Váratlanul elhunyt Lopkovitz Kázmér, az ismert üzletember, akit otthonában, egyedül ért a halál, mivel felesége és két gyermeke a Balaton-parti villájukban tölti a nyarat. A rendőrség nyilatkozata szerint idegenkezűségre utaló jelet nem találtak a helyszínen. Az ereje teljében levő férfi egy ostoba baleset következtében vesztette életét, ami valószínűleg az alkoholfogyasztással kapcsolható össze. Előkelő háza emeletének korlátján bukott át, úgy zuhant fejjel a földszinti padló kövezetére. Az orvosok előzetes vizsgálata megállapította, hogy a szerencsétlen eséstől olyan súlyos fejsérülést szenvedett, amitől azonnal szörnyethalt. A holttestet a másnap reggel érkező házvezetőnő találta meg.

Tiszai feszülten itta magába az elhangzó szavakat. Olyan volt, mint a lesben álló vadász, s ahogy megérezte a bejegyzés végét, rögtön lecsapott.

– A következőt!

− Ma éjjel meglopták az országunkat! Megloptak mindannyiunkat! Ugyanis reggelre az összes koronaékszernek nyoma veszett, aminek már hosszú ideje az országház adott biztonságosnak hitt otthont. Az épület őrzéséért felelős szakemberek értetlenül állnak az eset előtt. Behatolásnak semmi jele, minden riasztó kifogástalanul működik, mégis eltűnt a legféltettebb kincsünk. A biztonsági szolgálat főnöke úgy nyilatkozott, hogy az ékszereket csak a szellőzőcsöveken keresztül lehetséges észrevétlenül megközelíteni, amiken még egy csecsemő sem férne át. A miniszterelnök úr egyenesen a magyarság elleni merényletnek nevezte az ügyet, és külön kommandó felállítását szorgalmazta a nyomozás azonnali megindítására.

A nyomozó még be sem fejezte, már lapozott is kutatni az újabb, tintával keretezett hír után, hogy eleget tegyen főnöke gördülékeny ügyintézés igényének.

− Szörnyű tragédia történt a városszélén. Hat felismerhetetlenségig összemart holttestet találtak a kis családi házban. Három gyermek és három felnőtt esett áldozatául a kegyetlen éjszaki mészárlásnak, amiből a szomszédok semmit sem vettek észre. A nyomokat vizsgálva egy vadállat támadására gyanakodnak a szakemberek. Ezt a hipotézist támasztja alá az a borzalmas megállapítás is, hogy a testek hiányosak: a gyilkosuk evett belőlük.

– Van még? Ez négy volt eddig, ugye?

– Igen, azt hiszem. – A nyomozó kapkodva pásztázta az oldalt. – Meg is van! – Rázott egyet megint a papírokon. − Mérges kígyó szedte áldozatait a város egyik peremkerületében? Vagy a perverz gyilkos egy nagyméretű, kétágú húsvillával ölt? Ezek a megdöbbentő kérdések merültek fel, miután nyolc holttestre bukkantak, amelyek mindegyikkének két szúrásnyom éktelenkedett a nyakán. A kirendelt orvos szakértő kísértetiesnek nevezte az esetet. Szerinte a vámpírok pontosan ilyen sebeket ejtenének az áldozataikon, ha léteznének, de mivel tudjuk, hogy nem léteznek, így a kígyómarás az egyetlen lehetséges magyarázat. A húsvillás tettes feltételezése azért nem állja meg a helyét, mert a szúrásnyomok körüli bőrelszíneződések méreg befecskendezésére utalnak. Nem akart további találgatásokba bonyolódni és azzal zárta le a beszélgetést, hogy pontosabb válaszokat csak a boncolás után adhat majd.

A felügyelő jelentőségteljesen nézett a felolvasást befejező nyomozóra.

– No! Érti már, nyomozó, mitől kapott szívinfarktust ez az ember?

– Azt hiszem, igen – válaszolta a kérdezett, de nem mondott többet. Hagyta, hogy a főfelügyelő vonja le a végkövetkeztetést.

– Ezek a szörnyetegek nem a rémálmaikat mesélték el, hanem a tudatalattijukból előtörő emlékeiket, amiket annak hittek. És ő, ahogy szép sorban rátalált azokra a hírekre, amiket megjelölt, rájött erre. Megértette, kik ezek, akiket beengedett a lakásába. Együtt ücsörgött velük egy órán át. Sőt, a jövő hétre nyilván várta őket a következő foglalkozásra.

A fiatalember csak döbbenten bólogatott. Tiszai megfenyegette a mutató ujjával.

– Remélem, nem várják haza ma éjjelre. Sok dolgunk lesz. Elsőként be kell szereznünk öt házkutatási parancsot.

Akció!

Original price was: 1890,00 Ft.Current price is: 600,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

A Csörsz és az Alkotás utca sarkán tébláboltam. Munka végeztével sétálgattam kicsit a gyárral szemközti parkban, azzal ütve el a találkozómig hátralevő időt. Így azon az oldalon vártam a zöldre, hogy átvonulhassak a zebrán és megindulhassak az Alkotás utcán a Tartsay Vilmos utca felé. Ott ugyanis egy cukrászda fogadta a gyanútlanul arra sétálókat.

Huszonhat éves koromban a MOM (Magyar Optikai Művek) nevű szocialista vállalat több ezer fős családjába tartoztam. Persze nem a munka iránti rajongás hajtott közéjük, hanem a törvény szigora, hiszen a munkához való jogra kötelezték az embert abban az időben.

Talán nem tudják, de az a mamutcég nem csak az optika, hanem a számítástechnika fellegvára is volt Magyarországon. Ez magyarázza, hogy elektronikai műszerészként náluk dolgoztam és részese lettem az országunkban egyedülálló winchestergyártás csodájának.

Nosztalgiázásként megemlítem, hogy a francia licenc alapján készült adattároló 0,75MB tárkapacitással bírt és közel negyven kilót nyomott. Egyéb érdekességgel is szolgálhatnék róla a technika iránt fogékonyak számára, ám nem szerves része a történetnek.

Akkoriban még nem bevásárlóközpont magasodott a mélygarázsba vivő lehajtóival a túloldalon. A gyár kisebb-nagyobb tégla- és betonépületeinek szocreál halmaza bújt meg a hatalmas területet körbefutó zöld rácskerítés biztonságában. Mivel a kerítés nem követte végig az út szélét, hanem levágta a sarkot, az így nyert több négyzetméternyi szabad járdaterületre újságosstand költözött.

A középkorú eladóhölgy akkurátusan kipakolta a napi és egyéb lapokat a bódé teljes hosszában végigfutó pultra. Amögött ácsorogva várta a vevőket. A kereszteződésben mindössze néhány ember lézengett.

Egyszer csak megjelent egy férfi, talán ötvenéves lehetett. Nem láttam, honnan jött. Akkor tűnt fel nekem, amikor megrohamozta az újságos bódét. Oldalazó tánclépésekkel végigsöpörte a két karjával az egész pultot. Egy pillanatig azt hittem, fel akar hasalni rá. Az ólombetűs papírlapok repültek szanaszét a kezei nyomán.

Jólöltözött pocakosodó polgár létére úgy viselkedett, mint egy megbokrosodott huligán. Az eladónő hátrahőkölt és már éppen nagy levegőt vett, hogy meglepetéséből ocsúdva a renitensre zúdítsa felháborodását, amikor az néhány rogyadozó lépéssel hátratántorodott, majd elvágódott a járdán.

Fektében rögtön hanyatt fordult. A keze, a lába és a feje felemelkedett a betonról, mintha azon erőlködött volna, hogy felülést csináljon, ami nem sikerül. Hosszúnak tűnő ideig rángatózott abban a pózban, aztán mindene visszakoppant az aszfaltra. Nem mozdult többet.

Elképedve néztük végig az ismeretlen haláltusáját, mert kétségkívül az volt. Szerintem szívinfarktus kapott, bár sosem láttam még ilyet azelőtt. A groteszk tornamutatvány nem volt más, mint levegőért kapkodás. A leálló végkeringés miatt a szervek nem jutottak oxigénhez.

Biztosra vettem, hogy meghalt, ám az újságárusnő odaszaladt hozzá és kérdezgetni kezdte, mi a baja. Miután egyik felvetésére sem kapott választ, körbenézett.

− Hívjanak orvost! Valaki segítsen! – kiabálta.

Ez régen nem ment olyan egyszerűen, ha a közelben nem volt utcai telefonfülke, mivel a mobiltelefont még nem találták fel. Egy fiatalember válaszolt neki az Alkotás utcai villamos megálló járdaszigetéről.

− Már elszaladtak segítségért ide a sportkórházba – bökött hátrafelé az aktatáskájával. Közben a lámpa végre zöldre váltott. Elindultam, mert segíteni úgysem tudtam, a mások baján való bámészkodást pedig világéletemben bunkóságnak tartottam. Talán menekültem is a helyszínről, hiszen egyáltalán nem a halállal való randevúra készültem a szép nyári napon.

A cukrászdában a munkatársbarátom tartotta az általa vezetett önvédelmi kör évnyitó foglalkozását. A küzdősport számára szokatlan helyszínt a csóróságunk magyarázta, ugyanis a jótékonysági alapon ingyenes tornaterem használatot még nem sikerült kikönyörögni az illetékesektől, bérlésre viszont nem futotta.

A körülmények ellenére nem öltöztünk át judo ruhába, hogy az asztalok között tartsuk meg az edzést. A tizennégy-tizenöt éves kamaszokból álló csapat zúgolódás nélkül vette tudomásul, hogy az izzasztó, fárasztó mezítlábas ugrálás helyett a fagylaltozás és kólázás szerényebb örömeit kell elfogadniuk. Csalódottságuk ellenére boldogan vigyorogtak.

A korukra való tekintettel magamba fojtottam a frissen szerzett halálközeli élményt, holott borzasztóan kikívánkozott belőlem. Érdekes módon azóta sem meséltem el senkinek.

Amikor az edzésidő lejárta után szétszéledtünk, az utam ugyanarra vitt hazafelé, amerről két órával korábban jöttem. Megdöbbenésemre a test még mindig ott feküdt, csupán le lett takarva a Népszava vagy a Népszabadság néhány nagyméretű lapjával.

Milyen szerencse volt, hogy nem fújt a szél!

Emlékszem, nem a halottat sajnáltam, aki már megszabadult minden problémától, hanem az újságárusnőt. Vajon meddig állt szegény díszőrséget a hulla mellett? Nem sok lapot adhatott el azon a délutánon.

kép: Fortepan / Magyar Rendőr

Akció!

Original price was: 1890,00 Ft.Current price is: 600,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Győrvári József: Szellemtúra | Beleolvasó

Győrvári József: Szellemtúra | Beleolvasó

1.

 

Az egész csapat megszállott szoftveresekből és játékőrültekből állt. Mind az öten sajnálták az időt még evésre vagy alvásra is. Ha tehették volna, intravénásan táplálják magukat, hogy egyetlen percet se kelljen a programíráson kívül mással tölteniük. Talán nem is volt több közös bennük, de ez épp elégnek bizonyult, hogy összetartsa őket.

Munkaidőben az ICCHG (International Corporation of Creators of Holographic Games) nemzetközi mamutvállalat monumentális üvegtornyában törték az agyukat újabb és újabb varázslatos játékon. A napi robotot követően pedig Mira nagyapjának kertvégi sufnijában jöttek össze. Három éve jártak oda délutánonként titokban. Na, nem műveltek törvénytelen dolgot. Egyszerűen meg akarták lepni a világot valami szuper játékkal, mivel a Szellemtúra nevű utolsó fejlesztésük első nekifutásra bukásra ítéltetett.

Egész pontosan Mira állt elő az ötlettel, miszerint ebből, a cégvezetés által azonnal félredobott játékból valami sokkal jobbat is ki lehetne hozni. Tom és Evan rögtön hagyta magát rábeszélni, mihelyt megtudták, hogy van egy családias helyszín a maszekolásra.

Erik, aki a cégen belül vezette a csoportot, két okból ereszkedett le a sufnituning szintjére: egyrészt mert Mira zsenge lány létére ügyesebb programozónak bizonyult nála, ezért szemmel akarta tartani; másrészt mert harmincegy évesen öregnek számított a szakmában. Folyamatos szorongásban töltötte a napjait, mivel a csoportvezetői beosztás nem jelentett karriert szerinte. Két kézzel kapott bármi után, ami a kitörés lehetőségével kecsegtetett. Maró irigységgel ismerte be, persze csak magának, hogy Mira ötletei időnként olyanok voltak.

Kata, az ötödik tag később került a gárdába. Mindenkit meglepett a cég létszámbővítése, hiszen inkább elbocsátani szoktak. Biztos az egyik fejes csókosa, fintorogtak rá a háta mögött. Külön szigetet alkotott a társulatban. Korban Erikhez állt közelebb, ő azért kedvelte, míg az ifjak azért, mert gyors pontos munkája hatékonyan segítette az övékét. Jelenléte tompította a három fiatal és a főnökük közti feszültséget.

Erős testalkatával kitűnt a vézna kockák közül, nem számítva Evant, viszont ő egyszerűen csak kövér volt. Pechére hibás Pavlov-reflexet kódoltak belé: mihelyt leült a számítógép elé, beindult a nyáltermelése és ennie kellett. Mivel csak az előtt szeretett ülni, állni meg végképp nem, ez megpecsételte a sorsát.
Kata lánytól szokatlan fizikuma mellett a talpraesettségével is kilógott a sorból, amivel az élet ügyes-bajos dolgait intézte. A szoftverőrülteket inkább a kétbalkezesség jellemezte azon a területen. Érezték, hogy Kata más, mint ők, mégis hamar befogadták. Mindössze egy hónapja dolgozott velük, amikor beavatták a saját fejlesztésük titkába, amin már egy éve agyaltak a sufniban. Szívesen vállalta a plusz munkát.

Azon a délutánon a kis csapat ujjongott a faházban. Az első próba sikerült, ráadásul nem halt meg senki. Tomot választották kísérleti nyúlnak. Eredetileg Mira akart az lenni, csakhogy a találmány nagyrészt az ő agyából pattant ki. Nála jobban senki sem értett hozzá. Neki kellett a gép mellett ülnie arra az esetre, ha netán valami baj történne.

Erik és Kata nem törte magát a próba főszerepéért, a túlsúlyos Evan pedig nem fért volna bele a testbokszba. Azon feltétlenül nagyítani kell majd a sorozatgyártás megkezdése előtt!

Tommal előre tisztázták, mit csináljon szellemként. Csak nézzen körbe a szobában, esetleg kukkantson ki a kertbe a falon át, hiszen ajtót nem tud nyitni. Így mindjárt kiderül, vajon az anyagon való áthatolás miként működik. Egy-két perc után térjen vissza a szellembokszba, elsőre elég lesz ennyi üzemidő.
Ezen a ponton tartottak most. Eddig minden simán ment. Izgalomtól kikerekedett szemmel lesték a tartály kijelzőjét, mikor vált fehérről pirosra. Az jelezte, ha az erőtér ismét foglyul ejtette a visszatért szellemet.

Végre megtörtént. Mindenki emelte a bal kezét, hogy a kommunikátorán kövesse a további számítógépes eseményeket, kivéve Eriket, mivel ő balkezes lévén a jobbján hordta. A kommunikátorok most egy hálózatot alkottak a Szellemtúra számítógépével. Mira csak a sajátját állította interaktív üzemmódba, a többiekét megfigyelőnek hagyta.

A program kiírta a sikeres visszatérést. Tartály tele, kapcsolódás az emlékezősejtekhez: Rendben. Indulhat a letöltés? Mira rábökött az igenre. A holokijelző húzta a csíkot az alkari panel felett a levegőben. Letöltés kész. Video file konvertálás folyamatban. Kész. A kétpercnyi anyag feldolgozása nem tartott sokáig. Automatikus lejátszás indul.

A holokijelzőkön megjelent a szoba háromdimenziós képe a szellem szemszögéből. A képminőség jó volt. A szellem végignézte a nyitott bokszot, amiből kiszállt, majd a mellette fekvő üres testbokszot. Megvizsgálta a számítógéppultot, ami összekötötte és vezérelte a két tartályt, azután sorba járta az embereket. Mindenkinek az arcába pofátlankodott, a normál testi valójában ott ácsorgó saját magának is.

Miután végzett a személyekkel, megindult a faház fala felé. Ösztönösen megtorpant a vaskos deszkák előtt. Hiába járt szellemként, a benne levő emberi tudat automatikus reflexe működött, ami szerint nem természetes dolog fejjel menni a falnak.

Azután mégis megtette. Egy másodpercre bevillant a fa erezete, a rostjai, majd sötét lett. Nyilván nem jutott fény az anyag belsejébe. Amikor kivilágosodott a kép, már a kert látszott. A szellem forgolódott egy darabig. Elnézett a lakóház felé, a kapu felé, a kis gyümölcsös felé, majd visszahúzódott a szobába. Újra ki a szabadba, megint vissza, ismét ki. Így játszadozott egy ideig, mint bolond gyerek a villanykapcsolóval.

Egyszer csak végleg a szobában maradt. Közeledni kezdett a tartályokhoz, de amikor Mira mellé ért, lehajolt a szoknyája alá. Annyira közel, hogy szinte érezni lehetett, ahogy a lány kék bugyijához ért az orra. Mindenki felhördült.

Mira elvörösödött, lesütötte a szemét. A csattanásra nézett fel újra. Kata éppen akkor lépett el Tom mellett. Nyilvánvalóan pofon vágta Tomot, mert az nekitántorodott a háta mögötti szekrénynek. Szinte azonnal jól kivehető öt ujjlenyomat piroslott fel az arcán.

− Miért én kaptam? – jajdult fel. – Én nem csináltam semmit, hanem az a… az a… ő – bökött a tartály felé. Kata „szállj magadba tekintettel” meredt rá, de nem szólt.

− Te csináltad – állt a lányok mellé Evan. – A te tudatod transzformálódott a szellembe. Önállóan cselekszik, de pontosan azt teszi, amit te tennél.

Tom ellökte magát a szekrénytől. Látszott rajta, hogy még sajog a képesebbik fele.

− Jól van. Bocsánatot kérek, Mira! A szellemem nevében is. Nem értem, mi jött rá.

Mira a torkát köszörülte. Ha a munkája nem tömte volna annyira tele a fejét, hogy maradt volna benne hely a randizás gondolatának, akkor sem a kócos szőke, nála alacsonyabb Tomot választja. A fekete hajú, kék szemű, magas Erik sokkal inkább tűnt igazi férfinak a szemében.

− Rendben. Felejtsük el! Fel sem merült bennem, hogy ilyen gondolataid vannak irányomban – pillantott Tomra félszegen. Erre Tom pirult el. Kata öt ujjának addig virító emléke jótékonyan beleolvadt az egységes pirosságba. Magyarázkodni kezdett.

− Nem. Nincs semmiféle gondolatom irányodba. Vagyis nem az, hogy nem gondolok rád, mert persze igen, mint bárki másra. Ez biztos csak egy buta tréfa akart lenni. Már ha én csináltam volna, akkor én annak szántam volna. Persze ti azt mondjátok, ő én voltam, de azért mégsem. Csak azt akartam megtudni, hogy… vagyis én a helyében azt akartam volna… A fenébe! Mindig nadrágban szoktál lenni, még sosem láttalak szoknyában. Huh!

− Szerintem most hagyd abba! – szólt közbe Erik. – Ez egyre rosszabb lesz. Hogy lehettél ilyen balfék? Nagyon jól tudtad, hogy video készül. Nem is értem!

− Jól van! – csattant fel Tom. – Bocsánatot kértem. Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Nem fordul elő többször.

− Az biztos – bólintott rá Erik erőteljesen –, mert többé nem fekszel a bokszba. Majd valaki más.

− Mi? Nem zárhattok ki egy ilyen kis marhaság miatt.

− Nem zárunk ki, arról szó sincs. Másvalaki lesz az alany és kész.

− Túl komolytalan vagy – szólt bele Kata a vitába. Közben észrevette, hogy Mirát már feszélyezi a téma. Azonnal váltott. – Emberek! Sikeres próbaüzemet hajtottunk végre! Nem is örültök neki? Hol marad az ováció?

− Úgy van! – csapott a levegőbe Evan a nagy mancsával.

− Igaz, igaz – bólogatott Erik. – Érik a szenzáció.

Tom is csatlakozott az ünnepléshez, majd a pezsgőbontáshoz, egyedül Mira komolyodott el. Az őt ért inzultus járt az eszében, de nem a sérelmén rágódott. Annál sokkal komolyabb dologra döbbent rá.

A csapat enyhén illuminált tagjai egy kicsit vitatkoztak még a hátralevő tesztelések fázisain. Hamarosan szétszéledtek, jóval korábban a szokottnál, hiszen a munka nagyja véget ért: a Szellemtúra működött.

Esténként Mira zárt, miután egyedül maradt, ám most visszaült a tartályok közötti számítógéppult elé. Az összes kommunikátort kizárta a Szellemtúra hálózatából a sajátján kívül. A játékprogramot őrző adatgömböt, amit a nyakában hordott vékony fonott acélszálakon, beledugta a leolvasóba. Bekapcsolta a gépet. Gondterhelt arccal, sokáig ügyködött.

Meg kellett tennie, hátha holnap már késő lesz!

2.

Másnap ismét összegyűltek. Mirát láthatóan aggasztotta valami. Az arccsontja jobban kiugrott, ahogy összeszorította amúgy is keskeny ajkait. Miután mindenki elfoglalta a helyét, azonnal belevágott a témába.

− Fontos dolgot kell ma megbeszélnünk, ami talán mindent megváltoztat.

− Bizony! Minden megváltozik – bólogatott Erik. – Híresek leszünk és gazdagok.

A három srác teljes egyetértésben tapsolt. Bár Kata sem ujjongott velük, Mira mégis megváltoztatta az eredeti tervét:

− Jó, akkor először végezzük el a mai tesztelést! Majd utána megvitatjuk a továbbiakat.

− Ki lesz a mai utazónk? – tárta szét a kezét Evan. Óvatosan mozdult, nehogy a légellenállás lekapja a feltétet a szendvicséről. Mira Katára nézett,

− Vállalod? – Hirtelen derékból Erik felé fordult. − Gondolom, Erik, te nem akarsz.

A férfi egy apró kézlegyintéssel hagyta jóvá a feltételezést. Kata maradt az egyetlen jelölt. Először kétségek támadtak benne, de a többiek várakozó tekintete átsegítette a bizonytalanságán.

− Beleférek? – lépett a testboksz mellé. Tom az előző napi incidenst ellensúlyozandó jófiú akart lenni, ezért azonnal ugrott segíteni.

– Persze, hogy beleférsz! – nyújtotta a kezét. – Hölgyem!

Kata fogadta a viccelődést, nem érződött sértődöttség rajta. Sosem tartott haragot sokáig, talán éppen ezért szerette meg előbb-utóbb mindenki. Kerek rajzolatú arcán még a szeme alatt sem húzódott ránc. Csak akkor keletkeztek apró gödröcskék rajta, ha mosolygott vagy nevetett, ahogy most is. Sok nő irigyelte emiatt.

Tom optimista kijelentése ellenére a lány épphogy belefért a testbokszba. Rácsukták a fedelét, aztán Mira a géphez ült, berakta az adatgömböt a helyére és bekapcsolta a szerkezetet. A többit az alkari panelján intézte.

A szellemtest generálásának hosszadalmas folyamatát sajnos nem sikerült lerövidíteni, pedig számtalan munkaórát áldoztak rá. Megoldották ugyan a tudat átvitelét egy szintetikus sejtkultúrába, de nem látták át a folyamatot minden apró részletében.

Evan mondogatta sokszor, hogy az emberi tudás, mint olyan, nem létezik, az csupán kísérleteik eredményeinek statisztikája. Amíg nem végeztek egy problémára nézve kellő számú kísérletet, állnak fölötte, mint Bálám szamara.

Örökkévalóságnyi félóra után a testboksz retesze kattant. Kata kimászhatott belőle. A szellemboksz piros jelzése figyelmeztetett, hogy az már nem üres. A benne született szellem persze könnyedén kiszabadult volna a fémburkolaton át, ha a vele együtt generálódó speciális erőtér nem tartja fogva.

− Engedhetem? – nézett körbe Mira. Az egyöntetű igenlésre kikapcsolta az erőteret a kommunikátorán. A kontrollfény fehérre váltott, Kata szelleme útnak indulhatott.

*

Nem bírt mozdulni, pontosabban helyet változtatni. Nem értette, miért. Sötétség vette körül. Megrémült, menekülni akart, de sehogy sem sikerült. Ébredező elméje lassan fogta fel, ki ő és mi történik vele. Sokára került mindent részlet a helyére.

Minden előjel nélkül szabadult a fogságból. Egyszer csak kint találta magát a fényben. Körbepásztázta a teret. Meseszerű élményt nyújtott úgy látni a többieket, hogy ők nem reagálnak a jelenlétére. A legfurább mégis önmaga, az eredeti Kata megfigyelése volt.

Mások testi valója megszokott az ember számára, hiszen mindig úgy látja őket, ellenben önmagát sosem szemlélheti kívülről, leszámítva a tükörben vagy egy filmen való pózolást. Mindenki őriz magáról egy képet a fejében, ami vagy fedi a valóságot vagy nem. Kata most szembesült ezzel.

Aztán jött a következő furcsaság, hiába nézett le, nem látott lábakat maga alatt, sőt más testrészt sem. Nem kellett kikerülnie senkit és semmit, hanem átúszhatott rajtuk. A tetőn keresztül hagyta el a házat. Felfelé is ugyanolyan könnyedén mozgott, mint bármerre.

Több száz méternyi magasból ámult rá a város látképére. A végtelen szabadság euforikus érzése öntötte el, ahogy függetlenedett a világtól. Valósággal kiszakadt belőle. Már értette, milyen kisördög szállta meg tegnap Tomot, aminek hatására bekukkantott Mira szoknyája alá.

Benne is felmerült, hogy meglátogassa a barátját, a barátnőit, a szüleit, hogy belessen titkos helyekre, zárt ajtók mögé. Az utolsó pillanatban kapcsolt, ha azt megtenné, a társai mind láthatnák a szeretteit a videón, akár intim helyzetekben.

A csapattal kitalált feladat szerint a Holdra kellett eljutnia. A gondolat energiájával való utazást azonban nem próbálta még senki. Kata másolata, szellem mivolta ellenére, halálra rémült a lehetőségtől, hogy a Holdon ragadhat, ha az odaugrás sikerül, a vissza pedig nem.

Egy-két kilométernyire magasodott egy toronyház, megcélozta a tetejét. Onnan van esélye hazagyalogolni, ha valami hiba csúszna a visszatranszformálásba. Úgy magyarázták, hogy koncentrálni kell a kiválasztott helyszínre. Erősen odameredni, vagy inkább elképzelni, mintha ott lenne, vagy magába szuggerálni, hogy ott van.

Az összpontosítás egyik formája sem vált be. Az erős nézés hasonló eredménytelenséggel járt. A szellem nem létező agya belesajdult a nagy erőlködésbe. Semmi! Hosszas próbálkozás után feladta. Vagy rosszul csinálta, vagy nem is volt lehetséges.

A Hold halvány gömbje felé fordult. Oda sosem jutok el, kesergett, pedig mekkora szenzáció lett volna! Sóhajtott egy hatalmasat. Persze csak képzelte, hogy azt teszi.

A világ megbillent körülötte, mintha kifordult volna a négy sarkából. Mire ráeszmélt a megdöbbentő változásra, egy por födte, szikláktól csipkézett holdkráter fölött lebegett. Az ellenkező irányból a Föld teniszlabdává zsugorodott gömbje vigyorgott rá.

A rátörő szorongás a fuldoklás illúzióját keltette benne. Percekig tartott, mire a pánikrohamot sikerült lecsitítani magában. Vajon meddig él a szellemtest? Mennyi ideig lesz magányra kárhoztatva, ha ott ragad azon a kietlen égitesten?

Idővel megnyugodott. Az esze tudta, hogy a testetlensége miatt valós baj nem érheti. Nekilódult felfedezni a környéket, ha már ott van. Csak azt sajnálta borzasztóan, hogy a többiek nem lehetnek majd tanúi ennek a szenzációnak. Hacsak nem sikerül mégis visszajutnia a Földre!

*

− Nem jól mértük fel a Holdtúra idejét – nézett Evan az órára. – Elfogytak a szendvicsek.

Tom még mindig a jófiút alakította.

− Nem tudjuk, mivel kell szembenéznie szegény Katának. Akarom mondani, a szellemének – vigyorgott a név igazi tulajdonosára.

− Az utazás még nem lett kipróbálva – tette hozzá Kata.

− Talán valami baj van. Küldjünk egy másik szellemet! – türelmetlenkedett Erik.

− Várjunk még! – ellenkezett Tom és Evan egyszerre, aztán Evan folytatta. – Ha új szellemet gyártunk, a régi kitörlődik a memóriából. Ha később mégis visszatérne, a szellemboksz nem ismeri fel, így az erőtér nem aktivizálódik, hogy befogja.

– Ezt én is tudom – replikázott Erik. Kata tartózkodott, Mira a két srácnak adott igazat.

− Várjunk holnapig! Bekapcsolva hagyhatnánk a gépet éjszakára. Bármikor jön vissza a szellem, a boksz erőtere elkapja. Késő van már az újrakezdéshez, meg fontos megvitatni valónk is lenne még.

− Mi fontosabb ennél? – zsémbeskedett Erik. Mira a szoba közepére pattant.

− Akkor figyeljetek, kérlek, mindannyian! Tegnap éjjel zároltam a programot.

A többiek szinte egyszerre csattantak fel.

– Ezt most nem értem.

− Mit csináltál?

− Viccelsz ugye?

− Nem viccelek – dacoskodott Mira. – Elmondom, miért tettem. A tegnapi csúnya kis incidens nyitotta fel a szemem.

− Ne már! – horkant fel Tom. – Örökre én lettem a fekete bárány?

− Nem erről van szó – intette le Mira. – Épp ellenkezőleg. Köszönöm neked, amit tettél. Ráébresztettél, micsoda szörnyű lehetőségek lappanganak a Szellemtúrában. Ez nem játék. Sokkal több annál.

− Remélem is, hogy több – helyeselt Erik. – Siker, ami egy vagyont hoz nekünk.

− Nem hoz semmit, mert nem publikálhatjuk.

Mira kijelentése felháborodott hangzavart szült a három fiú részéről. Kata továbbra is tartózkodóan viselkedett. Mira észérveket próbált felsorakoztatni a véleménye mögé. Természetesnek vette, hogy bár ő irányította a projektet, a csoport több éves munkájáról mégsem dönthet egymaga.

− Figyeljetek! Egy tökéletes kémet alkottunk. Mindenhova be tud menni. Semmivel sem látható vagy érzékelhető. Nem értitek, mit jelent ez? Kémszervezetek, bűnözők, üzletemberek, a katonaság, mindenki meg akarja majd szerezni! Aki ezt birtokolja, óriási előnyhöz jut a többiekkel szemben. Ebből nem lesz játék soha. Azonnal elkobozzák tőlünk, mihelyt előrukkolunk vele. És ez még a jobbik forgatókönyv. Biztos vannak olyanok is, akik gondolkodás nélkül kinyírnának minket érte. Felfogtátok végre?

Csönd lett. Elkeseredés ült az arcokon. Mira Erik egójától tartott a leginkább, hogy őt lesz a legkeményebb dió rávenni a hírnévről és a pénzről való lemondásra.

férfi azonban meglepő józanságról tett tanúbizonyságot ezúttal. Nem is szólt, Tom jajongott helyette.

− Tényleg ezt hiszitek? Ilyesmi megtörténhet?

Evan szusszantott egyet, miközben hátravetette mázsás testét a széken. Ellentmondani látszott a fizikai törvényeinek, hogy nem zuhant hanyatt

− A kiscsajnak igaza van. Ezt bebuktuk – motyogta. Tom nem hagyta annyiban.

− De ha nyilvánosságra hozzuk, nem ölhetnek meg minket, mindenki szeme láttára.

− Nem is – legyintett Evan. – Majd balesetet szenvedünk. Vagy egészségügyi probléma miatt intézetbe zárnak. Vagy terrortámadás áldozataivá válunk.

− Szerintem is ez várható, sajnos – csatlakozott Kata a borúlátókhoz. – Döbbenet, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe.

− A francba! – fordított hátat Tom.

Erik mélázó arckifejezéssel szólt bele a vitába.

− Az egyetlen lehetőségünk gyorsan eladni valakinek. Ha már nincs nálunk, nem leszünk veszélyben.

− Arról szó sem lehet! – vágta rá Mira.

− Szerintem meg tévedés – rázta a fejét Evan. Mindenki azt várta, hogy Erik felbőszül az ellenszegüléstől, de normál üzemmódban maradt és Mirához fordult.

− Mit csináltál a programmal pontosan? A megkérdezésünk nélkül.

− A Stronglock 21-et alkalmaztam. Az a legmegbízhatóbb lezáró rutin. A program nem módosítható és nem másolható többé. Az egyetlen példány nálam van, így legalább ti nem vagytok veszélyben.

– Aha – kergette Erik egyik ámulatból a másikba a fiatalokat, amiért egyszer sem kezdett el hőzöngeni. Tom Mirához lépett és a vállára tette a kezét.

– Ez nagyon bátor dolog tőled – mondta köszönet gyanánt.

– Amíg csak mi tudunk róla, nincs baj. Ugye, csak mi tudunk róla? – kulcsolta Mira imára a kezeit, miközben körbenézett.

– Hát persze! – bólogattak többé-kevésbé a többiek.

– Jól van. Akkor, holnap hatkor mindenki újra itt – pillantott Mira utoljára a szellemboksz fehér jelzőfényére.

Akció!

Győrvári József: Szellemtúra

Kiadó: Stílus és Technika Kiadó
Oldalak száma: 126
Megjelenés: 2023. január 16.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786150169828
Méret: (A6) 148 mm x 105 mm x 0,656 mm

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0