Nagy-Rakita Melinda: Japánkert | Detektívsztorik

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert

Amikor a nyomozók kimentek a város határában álló masszív családi házhoz, két izmos dobermann fogadta őket. Becsengettek, de válaszul csak a kutyák ugatása lett dühösebb. Vicsorogva rontottak neki a magas vaskapunak, mintha abban bíznának, átugorhatják.

– Mi legyen? – fordult a kicsi, köpcös, mosolygós férfi magas, sovány, jókora bajuszt viselő, morózus tekintetű társához. – Járjunk körül?

– Ja, nem bánom – válaszolta a másik. – Jobb vagy bal?

– Nekem mindegy – vonta meg jobb vállát Olajos Gáspár, mire társa, Kovács Alajos a másikat húzta fel.

Ha ők ketten vállat vontak, mindig mulatságosan hatott, mert míg a magas a jobb vállát, addig az alacsony a bal vállát rándította meg. Talán mert egyikük jobb, a másik balkezes volt. Ezzel a furcsa, ellentétes szinkronmozgással gyakran ingerelték nevetésre kollégáikat, akik szívesen viccelődtek rajtuk. Ám szigorúan csak a hátuk mögött. A két férfi tudta, de nem bánták. Valójában, akik jól ismerték őket, jelenlétükben óvakodtak az efféle meggondolatlanságtól.

Végül elindultak. Kovács balra, a másik férfi, termetét meghazudtoló lendülettel jobbra, dombnak fölfelé. A kovácsoltvas kerítés elegendő teret engedett a kíváncsi tekinteteknek és Olajos Gáspár – aki szerette a kerteket – lépteit lelassítva elgyönyörködött a virágágyásokban pompázó színkavalkádban és a tuják szabályos soraiban. A szép, de szokványos kép azonban egyszer csak megváltozott. A nyomozó megállt. Egy japán kert – dünnyögte maga elé. Amióta egyszer egy keleti kultúrát kedvelő barátjánál megcsodált egy ilyen nyugalmat árasztó tüneményt, nem tudta kiverni a fejéből a látványt. De most gyorsan kiszakította magát az ábrándozásból és visszafelé indult.

Társa már várta. A kutyák továbbra is bőszen rohamozták a kaput, rekedt hangú ugatásuk visszhangot vert a kihalt utcán.

– Márpedig be fogunk menni – jelentette ki Kovács.

– Be – hangzott a válasz.

Majd mintha előzetesen megegyeztek volna, egyszerre sarkon fordultak és visszaballagtak gépkocsijukhoz.

– Én vezetek – mondta a sovány.

A másik egy szót sem szólt, csak elővette zsebéből a slusszkulcsot, kinyitotta a kocsit, beült a vezetőülésbe, leeresztette az ablakot és kiszólt.

– Nem jössz?

Kovács Alajos nyomozó bajuszát rágcsálva állt a kocsi mellett, majd hirtelen sarkon fordult és elindult a buszmegálló felé.

Olajos Gáspár ismét kiszólt a kocsiból, de most már hangosabban.

– Na, ne izélj már! Csak hátra akartam tolni az ülést, hogy ne kelljen megint egész úton a morgásodat hallgatnom.

Azzal szája sarkában egy kis, kaján mosollyal kikászálódott a járműből, átballagott a másik oldalra. Mire lehuppant az ülésre, a motor is felbőgött.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

2967,00 Ft

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Hadházi Simon őrnagy rendőrnyomozó az esetet első ránézésre szexuális indíttatású véli, mégsem hiszi, hogy az lenne. Közismerten jó szimata mást súg.
Eszébe jut egy korábban látott riport, ahol az áldozat arról beszélt, mennyire fontosnak tartja a tanulást. Nagymamája arra tanította, a szépség elszáll, a tudás megmarad. A nyomozót dühíti ez a „pazarlás”, hisz most ilyen brutális módon mindkettő elveszett. Számos kibogozhatatlannak tűnő bűneset megoldásával a háta mögött, és az általa felállított kreatív csapattal megkezdi a nyomozást.

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc

krimi, bűnügyi

#1

A villában hét órakor kezdődött a vacsora, amelyre meghívták Felföldi Alexandrát, a nemzetközileg ismert modellt is. A tulajdonos bosszúságára azonban a lány visszautasította az illusztris társaságba szóló meghívást, amelyért sokan bármire képesek lettek volna. Ennek ellenére – azzal az ürüggyel, hogy megbeszéljék a következő nagyszabású munkát – kilenc órára magához rendelte a lányt. Mondván, másnap elutazik és nem lesz idejük a részletek egyeztetésére.

Alexandra pontosan kilencre érkezett. Egyszerű színes pólót, sportos farmert viselt, hozzá vékonypántos nyári szandált. Az öltözékével is kihangsúlyozva, hogy nem a partira jött. Mégis kénytelen volt beköszönni a társaságnak, mivel Johann Kerekes titkára – főnöke szigorú utasítását követve – a hatalmas nappaliba terelte, ahol a jóllakott és már enyhén ittas társaság kitörő örömmel fogadta.

A férfi úgy tett, mintha nem a főnöke, hanem legalábbis a partnere lenne. Kéjesen fürdött az elismerő, irigy pillantásokban. Felföldi Alexandra természetes szépsége még így smink nélkül, farmerben és pólóban is annyira látványos volt, hogy a jelenlévők mindegyike jelentős összeget szánt volna rá, ha megkapja. Úgy vágytak rá, mint egy nagyszerű vadásztrófeára, vagy egy különlegesen értékes festményre, ami az ő köreikben a tulajdonos presztízsét növeli.

Alexandrát bosszantotta a megrendezett jelenet, mégis úgy gondolta, kivételesen nem teszi szóvá. Sürgette, essenek túl a hivatalos ügyeken.

Ezzel önkéntelenül is Kerekes malmára hajtotta a vizet, hiszen miért is vonulnának el kettesben – vélték a jelenlévők – ha nem lenne köztük semmi.

Távozásukat kétértelmű és nagyon is egyértelmű megjegyzések kísérték.

A milliárdos úgy látta, kellően előkészítette a talajt egy újabb házassági ajánlatra. Az volt a terve, ha végre sikerrel jár, visszakíséri a lányt a társaságba, hogy kiélvezze az előre borítékolható bámulatot. Legutóbb akkor volt hasonló sikere, amikor megszerezte azt különleges XVI. századi ékszerkollekciót, amelynek addigi tulajdonosát és valódi értékét még a fekete piacon is sűrű homály fedte. Szakértők pedig egyszerűen felbecsülhetetlennek emlegették.

Biztos volt benne, őt végérvényesen senki sem meri visszautasítani. Már-már rögeszméjévé vált, hogy ő lesz az, aki megszerzi a nőt.

Az ő legfőbb istene a pénz volt. Azt vallotta, mindennek ára van és bármit megszerezhetsz, ha a megfelelő árat kínálod érte. És neki nagyon-nagyon sok pénze van. Semmi sem állhat tervei útjába még egy ilyen jogi diplomát lobogtató csinibaba sem. Mert számára Felföldi Alexandra sem volt több mint egy szépséges játékszer, amit ő bizonyosan meg fog szerezni. Előbb vagy utóbb. Ez csak idő és pénz kérdése. Mert mindig van az a pénz…

– Úgy látom, nagyon elfoglalt vagy – indította a beszélgetést a lány, amint beléptek az irodába.

– Neked soha nem vagyok túl elfoglalt – negédeskedett a férfi a kanapé felé terelgetve őt, miközben hatalmas pocakjával szinte súrolta a karját.

A nő látványosan elhúzódott és az íróasztal előtt álló faragott székre ült. Jelezve, kizárólag a munka miatt van itt.

– Nézd, hosszú napom volt. Szeretnék minél előbb hazamenni – mondta.

– Megkínálhatlak egy itallal? Oldja a fáradtságot – ajánlotta a férfi és már indult is a könyvespolcba épített hatalmas bárpult felé. – Van egy egészen különleges whiskym, egyedül én tudom behozatni az országba. Ilyet még biztos nem ittál.

– Ne fáradj, tudod, hogy egyáltalán nem iszom.

– Tudom-tudom, de úgy gondoltam ez a kivételes munka megérdemli, hogy igyunk rá egyet. Nem mindennap kap egy magyar modell ajánlatot a híres Vogue magazintól, főleg nem olyat, ami egy ilyen egzotikus utazással is együtt jár.

– Mi tagadás tényleg meglepődtem rajta egy kicsit. Persze az után a díjnyertes fotó után, ami a szobám falát díszíti, számíthattam a nagyobb magazinok megkeresésére is. Hiszen mára már bejárta az egész világot – mosolyodott el a szépséges modell.

Felföldi Alexandrának, nem volt kétsége afelől, miért kapta a felkérést. Biztos volt benne, hogy az a fotós – aki komoly nemzetközi díjat nyert a képpel – ajánlotta be a magazinnak és azt is tudta, nem önzetlenül. Nyilván abban reménykedett, hogy további sikereket és még több pénzt érhet el vele. Azt, persze nem sejthette, hogy az egzotikus utazást Kerekes finanszírozza majd. Mert ugye pénzért mindent meg lehet venni.

– Megkeresnek, persze – mondta kajánul a férfi – különösen, ha egy tehetős támogató is áll a hátad mögött.

– Úgy, szóval a te kezed ebben is benne van. Akkor már egészen másképp fest a dolog. Akkor…

– Figyelj ide Tündérkém – szakította félbe a férfi – egyáltalán nem néz ki másképp. Ez részben jó üzlet a cégünknek, részben pedig egy kis ajándék tőlem neked.

– Ne is folytasd! Nem várok tőled ajándékot. A főnököm vagy, köt a szerződésem. Megfizeted a munkámat, és én sok pénzt hozok neked cserébe. Ez nem egy jótékonysági történet!

– Jó, persze, szép dolog az öntudat, de mit árthat, ha munka közben pihenünk együtt egy kicsit egy gyönyörű helyen.

– Miért utaznék veled?

– Mert azt remélem, végre igent mondasz és elfogadod tőlem ezt a gyűrűt – nyitott ki Kerekes egy kis bársonydobozt és a lány orra elé tolta.

A mennyezeti lámpa fénye megcsillant a különleges darabon. A platina karikára egy apró, finoman megmunkált kagyló simult, amelybe mélytüzű rubint ültettek.

– Felföldi Alexandra, kérlek, légy a feleségem! Ha akarod, akár le is térdelek előtted, csak mondj már végre igent!

A romantikusnak szánt leánykérés fényét kissé elhomályosította az a követelődző és erőszakos hangnem, amelyen a reménybeli vőlegény elővezette. A férfi kezdett feldühödni, de ezt egyelőre még sikerült palástolnia.

Hiú ember volt és nem tűrte a visszautasítást, különösen nem egy nőtől. Utoljára tinédzser korában fordult vele elő, hogy egy nőnemű lény nyíltan szembe szállt az akaratával. Ám ő sem úszta meg büntetlenül. Olyan hadjáratot indított ellene, hogy a lány néhány héten belül elmenekült az iskolából.

Viszont az a kudarc meghatározó élmény lett az életében. Annak ellenére, hogy évekkel később még egyszer alkalma nyílt megbosszulni. Mindig megszerezte magának, akit akart bármi áron. Még akkor is, ha utána úgy dobta el, mint egy használt papír zsebkendőt.

#2

A lány, akinek az emléke soha nem törlődött ki Kerekes emlékezetéből, alig múlt tizenöt, amikor a két évvel felette járó fiú felfigyelt rá. Mivel tinédzserként még karcsú volt és meglehetősen jóképű is a legtöbb lány kereste a társaságát. Ő pedig már akkoriban is ügyesen manipulálta a környezetét. Magához vonzotta az iskola nagymenőit, akiknek a legfőbb szórakozása a skalpgyűjtés volt. Egyetlen csinos lány sem menekülhetett előlük.

Anne szép arcú, törékeny alkatú, de erős akaratú lány volt. Hosszú sötétszőke haját rendszerint szorosan összekötve viselte. Szolidan öltözött. Kiválóan tanult és minden adottsága megvolt ahhoz, hogy vezető szerepet játsszon az iskolai közösségben. Ennek ellenére kerülte a feltűnést. Távol tartotta magát Kerekes zajos, kihívó társaságától. Szerencsétlenségére a fiú mégis felfigyelt rá.

Először csak heccből szólította meg. Gondolta, jó móka lenne elcsábítani, utána rövid úton dobni a lányt. Anne udvariasan megköszönte a meghívást, de nem kért belőle. Hihetetlen volt. Ilyet még egyik lány sem merészelt eddig a középiskolában. Ezután még két alkalommal tett neki különféle ajánlatokat, aztán megdühödött és ráuszította a haverjait. Anne megpróbált elbújni előlük. Két hétig beteget jelentett, remélve, közben elfelejtik, de hiába. A lány szülei végül rájöttek, mi történik és elvitték egy másik iskolába. Évekig nem találkoztak.

Legközelebb húsz év múlva akadtak össze. Véletlenül. Az egyik félig sem legális vállalkozásához keresett vegyészeket. Akkor talált rá a lány nevére az interneten, aki addigra elismert kémikus lett egy menő kutatóintézet alkalmazásában.

Még évek múlva is ellenállhatatlan nevetésre ingerelte, ha eszébe jutott, milyen döbbent képet vágott a nő, amikor váratlanul letartóztatták illegális drogkereskedelem vádjával.

Úgy intézte, ott legyen, amikor bilincsben elvitték az egész szomszédság szeme láttára, és kajánul a szemébe vigyorgott. Biztos volt benne, a nő megértette, neki köszönheti az egész meghurcoltatást. Hiába derült ki egy-kettőre a vádak alaptalansága, az árnyék ott maradt a nő szakmai karrierjén.

 

#3

Alexandra megcsodálta az ékszert, de nem nyúlt érte.

– Nem értelek – mondta. Már többször, világosan megmondtam, nem megyek hozzád. Egyébként is, hogy gondolod? Ott van neked Xénia, gyakorlatilag veled él. Gondolom, most is idevárod. Miért nem veszed el őt, ha annyira meg akarsz nősülni?

– Ugyan ne légy ostoba! – fortyant fel Kerekes. – Xénia nem számít! Van, mert nekem kell egy nő, szex nélkül nem működöm. Neki meg kell egy támogató. Ez csak egy kényelmes üzlet, win-win. Semmi más. De, ha téged zavar, bármikor kirúgom.

– Nem vagyok ostoba és eszedbe se jusson kirúgni bárkit is miattam. – Mi ez a zaj? Van itt valaki? – fordult a lány beszéd közben az ajtó felé.

– Nincs itt senki, kettesben vagyunk. Még a személyzet sem jöhet ide hívás nélkül. Biztos a klíma kapcsolt be, szokatlanul meleg van ma este. Szóval? Mi a válaszod? Tessék, vedd el! Egyedi darab, neked csináltattam. Ez a vörös rubin igazán illik hozzád. Hát nem gyönyörű? – közben egyre jobban forrt benne a düh. Egészen kivörösödött, úgy tűnt, már nem sokáig tudja türtőztetni magát.

A lány hirtelen megérezte a burkolt fenyegetést. Megijedt, de igyekezett nem mutatni. Próbálta tréfára venni a dolgot, elnevette magát.

– Ugyan, ne mondd, hogy komolyan gondolod. Végül is, van körülötted elég jogász, nincs szükséged egy modellre, aki ügyvédnek készül.

– Na, ja, a diplomád – a lekicsinylés csak úgy sütött a férfiből. Attól, hogy van egy diplomád, még nem vagy ügyvéd, és szerintem nem is leszel.

Johann Kerekesnek meggyőződése volt, hogy egy nőnek lehet akárhány diplomája, akkor is csak egy nő marad. A nők helyéről pedig egyértelmű véleménye volt.

Alexandra úgy látta, jobb, ha megy, felállt.

– Biztosan várnak már a vendégeid, én pedig túlságosan fáradt vagyok. Nem tehetnénk át a megbeszélésünket valami barátságosabb időpontra? – javasolta. Kezdett nagyon elege lenni ebből a parttalan társalgásból.

Ebben a pillanatban megcsörrent Kerekes telefonja.

– Igazad van. Tényleg hiányolnak. Rendben, akkor kedd délelőtt folytatjuk. Remélem, addig meggondolod magad.

– Akkor kedden. – válaszolta a lány és gyorsan az ajtóhoz lépett. Eszében sem volt meggondolni magát, de ezt most nem mondta ki. Igyekezett minél előbb kikerülni az irodából.

Kerekes mielőtt visszament volna a vendégeihez, kibontotta azt a különleges skót whiskyt, amit a lány visszautasított. A csiszolt üvegpohárba kanalazott jégkockákra rálöttyintett egy bőséges adagot. Lassan kortyolgatva próbálta dühét lecsendesíteni. Nem engedhette meg magának, hogy a vendégei – akiket egyébként is a pokolba kívánt – meglássák rajta, ezúttal sem járt sikerrel.

– Oké, kisanyám, megbánod te még ezt! Majd én gondoskodom róla – morogta.

 

#4

Ahogy ott feküdt elhagyatva, szemérmetlenül kitárulkozva a sárguló avaron, senki sem gondolta volna, hogy huszonnégy órával korábban még ő volt az egyik legkeresettebb modell, akiért versengtek a nemzetközi ügynökségek. Aki egy-két órával korábban még boldogan kikacagta mindhárom férfit, aki megkérte a kezét.

A kis ligetet az úttól eltakarta néhány bokor, amely még egyáltalán nem akarta észrevenni, hogy a naptár már szeptember vége felé ballag. Javában zöldelltek, csakúgy, mint a környező tölgyek, amelyek egy padokkal körülvett fa asztal fölé hajoltak. Megvédve azt a nap erőszakos sugaraitól. A jelekből ítélve a környék turisták, erdőjárók kedvelt pihenője lehetett. Legalábbis erre utalt az a kitaposott ösvény, amely éppen ide torkollott. A lányt azonban nem védte semmi a késő őszi verőfénytől.

Amikor a kis foxterrier szigorú neveltetését megcáfolva őrült rohanásba kezdett, majd hirtelen lefékezett, Barbara még arra gondolt, ideje a kutya megleckéztetésének. Ám amikor utolérte és meglátta, mi váltotta ki belőle az őrületet, legszívesebben ő is elfutott volna.

Látott már filmeken jó sok krimit, de mindig csak a szövevényes szálak megfejtésére figyelt, arra nem, mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Kinek kell szólni, kit kell felhívni és egyáltalán soha eszébe sem jutott, hogy ilyen a való életben is megtörténhet bárkivel, az ő világában pláne nem. Az meg, hogy éppen vele, még most is nyomasztó álomnak tűnt.

Ezért telt hosszú, dermedt percekbe, mire feltárcsázta a 112-t és bejelentést tett a lányról, akinek összeroncsolt feje mellett a rengeteg alvadt vér kétségtelenné tette, halott.

 

#5

– Ismeri az áldozatot? – kérdezte a magas, jóképű rendőrtiszt Barbarától, akinek a rendőrök kiérkezéséig sem sikerült megnyugtatnia az izgatott állatot.

– Nem, nem hiszem, nem tudom – mondta bizonytalanul. Eddig eszébe sem jutott, hogy ismerhetné.

Újra szemügyre vette azt a véres rongycsomót, ami nemrég még egy gyönyörű nő volt. A lány hason feküdt, arcából semmi sem látszott a szétzilált véráztatta aranyszőke haj alatt. Alsó testét lemeztelenítették. Felsője a háta közepén vérben ázott, nadrágját bokáig lehúzták. Átható alkohol szag terjengett körülötte. Furcsa módon azonban, vékonypántos szandálja a lábán maradt.

– Elmehetnék már? Van egy fontos megbeszélésem, amit nem tudok lemondani.

– Még egy kis türelmet kérek. Ha aláírta a vallomását, elmehet, de, legyen elérhető. Lehet még kérdésünk.

– Rendben, bár már elmondtam mindent, amit tudok. A kutyámat sétáltattam, ő talált rá.

– Egyelőre ennyi, de később felmerülhet még valami – válaszolta a nyomozó fel sem pillantva a papírjaiból.

Barbara, amint reszkető kézzel aláírta a hivatalos nyomtatványt, a maga részéről befejezettnek tekintve a beszélgetést, sarkon fordult és bizonytalan léptekkel, elindult az ösvényen visszafelé maga után húzva az izgatott ebet.

Azon kívül, hogy óriási sokk érte, amiről úgy érezte, soha nem fogja feldolgozni, valami motoszkált még az agya hátsó zugában, valami megfoghatatlan. De mivel egyetlen vágya volt, hogy az egész történetet kiverhesse a fejéből, nem foglalkozott vele.

Otthon hosszú percekig állt a forró zuhany alatt. Olyan erősen dörzsölte a bőrét, hogy szinte fájt. A haját is megmosta, hiába előző nap járt fodrásznál. Azt remélte, a forró víz képes lesz kiűzni a pórusaiba ragadt rettenetet. Legbelül azonban érezte, erre nincs sok esély.

Hajszárítás közben még egyre maga előtt látta azt a vérben ázó szőke hajat. És az a furcsa, megfoghatatlan érzés is egyre ott bujkált benne. A kis foxi fel-felnyüszített a kosarában, ő sem tudott megnyugodni.

Az órára pillantva észbe kapott, rohannia kell. Muszáj kivernie a fejéből az átélt szörnyűséget, az üzletfelek nem várnak.

 

#6

Amíg a helyszínelők, a nyomszakértőkkel és a fotóssal dolgoztak, Hadházi Simon őrnagy körbe járta a tetthelyet.

Kollégáit utasította, szedjenek össze mindent, amit a környéken találnak. A bokrok takarásában, az útról alig láthatóan felfigyelt az asztalra. A nyomokból ítélve népszerű lehet a hely a kirándulók között, állapította meg.

Többnyire olcsó, kis kiszerelésű göngyölegek hevertek szétszórva. Meglepő módon az egyik bokorból mégis egy meglehetősen drága hétdecis whisky üvege került elő.

– Ide nézzetek – emelte magasba az egyik fiatal helyszínelő – micsoda buli lehetett itt!

– Nem, semmi – válaszolta a másik – dobd be a többi közé, ez is pont olyan szemét, mint azok.

Bár első ránézésre a lány egy szexuális gyilkosság áldozatának tűnt, a nyomozó szinte biztos volt benne, ez az eset nem lehet ilyen egyszerű. Valami nem stimmelt, de egyelőre fogalma sem volt, mi. Ha megkérdezték volna tőle, miből gondolja, azt válaszolja, megérzés. Híres volt kollégái közt a szimatáról. Ahogy már az első szemle alkalmával szinte belelát a bűnözők agyába és kitalálja azok rejtett gondolatait. Főnöke egyszer tréfálkozva megjegyezte, „ha Simon nem a mi oldalunkon állna, soha nem tudnánk elkapni”. Ráadásul a tréfás hangnem ellenére ő ezt nagyon is komolyan gondolta.

Az őrnagy türelmetlenül várta, hogy a helyszínelők végezzenek, és végre megfordíthassák a testet. Látni akarta az arcát. Úgy érezte az majd többet elárul neki az történtekről.

A halott körül szorgoskodó orvoshoz fordulva, megkérdezte.

– Mit gondolsz, mióta halott?

– Azt mondanám, 8-9 órája fekhet itt – a patológus bosszúsan elhessentette a lány feje körül megjelenő zöld hátú legyeket. – Szerintem olyan éjjel tíz-tizenkettő körül ölhették meg, de persze biztosat csak a boncolás után tudok mondani.

– Megfordíthatjuk már, végeztél?

– Igen. Óvatosan bánjatok vele, és ha a fotósok elkészültek, azonnal hozzátok be. Nem maradhat itt sokáig a legyek, de a kutyások miatt sem – mutatott a sárga szalaggal körülzárt terület szélén összeverődött kutyatulajdonosok izgatott csoportjára.

A technikusok óvatosan, ügyelve a nyomokra, hátára fordították a lányt.

– Istenem! Hiszen ez Alexandra! – kiáltott fel Lívia, a nyomozó segítője, aki papírokkal a kezében, éppen odaért.

Hadházi Simon döbbenten meredt a tágra nyílt kék szempárba. Ez tényleg ő!

Felföldi Alexandra a maga huszonhat évével és híres szépségével együtt sem volt képes eloszlatni a körülötte állók elképedését.

Szinte mindenki ismerte őt nemcsak a környéken, de az egész országban. Évek óta élt már a rózsadombi házban. A szülei egy vidéki kisvárosba költöztek, ő itt lakott, amíg egyetemre járt. Már középiskolás korában ismert fotómodell volt. Arca gyakran feltűnt magazinok címlapjain, hirdető táblákon. Mégsem volt az a mostanság oly felkapott, magamutogató celeb, mint sokan abban a világban, amelyben ő is megfordult. Mindenáron komoly diplomát akart. Megfogadta, amit a nagymamája gyakran mondogatott neki, „a szépség elszáll, a tudás megmarad”.

Ez a mondat dübörgött most Simon fejében, amikor a halott lányt nézte. Nemrégiben látott egy, vele készült riportot, abban hallotta.

– A szépség elszáll, a tudás megmarad – dünnyögte maga elé – hát itt most minden elszállt!

– Takarjátok le és vigyétek be! – szólt a technikusoknak. Tehetetlen dühöt érzett az iránt a szörnyeteg iránt, aki képes volt elpusztítani ennyi szépséget és tehetséget.

 

#7

– Aláírnád ezeket a papírokat? – kérdezte Lívia.

A nyomozó segédjére nézett. Bognár Lívia hadnagy, közel tíz éve dolgozott mellette és alapjában véve meg volt vele elégedve. Mégis azt a már-már kegyetlenséggel határos érzéketlenségét – amellyel a bűneseteket kezelte – soha nem tudta megszokni. Ráadásul a legváratlanabb pillanatokban képes volt rázúdítani az adminisztráció, irritáló pókhálóját. Még ez a halott lány sem váltott ki belőle semmiféle tiszteletet, részvétet. Vagy, ha igen, azt jól titkolja – mosolyodott el.

Azért volt valami, ami mély érzelmeket keltett a hadnagyban, de ebből Simon semmit sem sejtett. Annál inkább a kollégáik, akik rendszeresen gyártottak tréfákat Líviának a nyomozó iránti áhítatáról. Cerberusként őrizte Simon irodáját, fél órával előbb érkezett nála és mire az őrnagy megjelent, már ott gőzölgött a kávé az asztalán. Rendben tartotta az íróasztalát, virágokat rakott az ablakába. Mindig készenlétben tartott kis hűtőjében alapanyagokat egy kiadós szendvicshez. Ha úgy látta, a főnöke nem tud időt szakítani az ebédre kérés nélkül is készített neki egyet-egyet.

– Hagyj most ezzel, majd később – hárította el a buzgólkodást és a kocsijához indult. Mielőbb el akarta hagyni ennek a szentségtörésnek a színhelyét.

 

#8

A magas kerítések mögött meghúzódó hatalmas villából gyakorlatilag semmit sem láthatott az arra járó, pedig a telek egy forgalmas főút mellett feküdt. A birtok hátsó részén álló háromszintes házhoz díszkővel kirakott autóút vezetett. A kovácsoltvas kerítés két oldalán – csak az avatott szem által felfedezhető – kamerás őrzés-védelmi rendszer vigyázta a villa titkait.

Éjszakánként fegyveres biztonsági őrök járőröztek az ősi fák alatt és tartották féken a négy izmos dobermannt. Az éber, intelligens, energikus állatok semmitől sem rettentek vissza, maximálisan lojálisak voltak idomítójukhoz, csak neki engedelmeskedtek.

A nagyszámú személyzet egy mellékutcából nyíló kaput használt, ugyanúgy, mint a szállítók, akik a háztartást látták el a legkülönfélébb árucikkekkel.
Volt még egy harmadik bejárat is, de erről csak kevesen tudtak. A jól álcázott hátsó kapuhoz, amely a domboldalt borító erdőbe vezetett, csak Johann Kerekesnek és legközelebbi bizalmi emberének volt kulcsa.

A biztonsági berendezésekkel jócskán ellátott dolgozószobába csak azok mehettek be, akiket a tulajdonos hívatott. Néhány fontos és többnyire titkos üzleti partneren kívül ide senki sem jókedvéből lépett be. Johann Kerekest, miközben a világ előtt az empatikus, gazdag mecénás arcát szerette mutatni, közvetlen környezete könyörtelenségéről ismerte.

A személyzetet hosszas kiválasztási procedúra után alkalmazták, melynek alapfeltétele a feltétlen hűség és a szigorú titoktartás volt. A legkisebb hibát is azonnal megtorolták. Még azok sem beszéltek a házban történtekről, akiket valamilyen okból elbocsátottak. Az elejtett szavakból és titokzatos balesetekből táplálkozó legendák szerint a villa jelenlegi és régebbi dolgozóinak tilos volt akárcsak a leghétköznapibb információt is megosztaniuk még családi körben is. Suttogtak olyan esetekről, amikor valaki megszegte ezt a szabályt és nem vitte el szárazon.

 

#9

A parti után, hajnaltájban hálószobájába belépve, Johann Kerekes ott találta ágyában Szántó Xéniát. Nem számított rá és egyébként is dühös volt. Nem sikerült elkápráztatnia vendégeit a hódításával. Begyűjtött ugyan néhány irigykedő pillantást, amikor a kérdéseket azzal hárította el, úriember nem beszél ilyen ügyekről. De ez édeskeveset számított neki.

Vendégei – gazdag üzletemberek, politikusok, állami vezetők – kiválóan érezték magukat a minden igényt kielégítő vendéglátás során. Jócskán hajnalodott, mire szedelőzködni kezdtek. Addig az istennek sem akartak hazamenni. Végül, kis híján kidobta őket. Szerencsére a legtöbbjük már annyit ivott, hogy észre sem vette, a pokolba kívánja őket. Kerekes kiválóan tudta titkolni valódi érzelmeit, mestere volt az álcázásnak minden téren. Visszafogta magát és egész éjjel a jópofa, szórakoztató házigazdát játszotta. Most azonban úgy érezte, végre szabadjára engedheti a dühét.

– Hát te mi a fenét keresel itt, mióta mereszted a seggedet az ágyamban? – kérdezte csöppet sem kedvesen.

– Mi a baj Mackókám? Nem sikerült valami? – Xénia úgy tett, mintha észre sem venné a gorombaságot. – Gyere ide, hagy vigasztaljalak meg, biztos elfáradtál, jó késő van már.

– Az kérdeztem, mióta vagy itt? – dörrent rá ismét a férfi.

– Ó, nem túl régen. Bocsi, nem akartalak zavarni, gondoltam megvárlak. Segítek ellazulni, tudod, jó vagyok ebben – bújt ki a takaró alól a nő, látszólag ügyet sem vetve a támadó hangnemre. Kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal állt fel az ágyról. Az apró kis hálóing inkább felfedte, mint takarta kisportolt, tökéletes idomait. Odalépett Kerekeshez és átölelte annak hatalmas pocakját.

– Ugyan, hagyj már békén – morogta most már enyhültebben a férfi.

– Gyere – duruzsolta a nő – segítek zuhanyozni. Ígérem, nem lesz okod panaszra – suttogta sokatmondóan.

– Nem bánom, – adta meg magát Kerekes – de reggel már ne lássalak itt. Legközelebb pedig csak akkor gyere ide, ha én hívlak.

Xénia általában mindent bevetett, hogy a csöppet sem férfias külsejű, de kényes szexuális ízlésű milliárdosnak ne legyen oka panaszra. De ezúttal nem kellett különösebben megerőltetnie magát. Az ital, a mértéktelenül elfogyasztott zsíros ételek és a végtelennek tűnő éjszaka hamar kiütötte a milliárdost. Reggelre pedig, még jóval az előtt, hogy a férfi felébredt, el is tűnt a házból.

Ezek után dél is elmúlt, mire a házigazda belépett a dolgozószobájába. Kinyitotta a laptopját és rákattintott a népszerű hírportál friss híreire, ahogy minden reggel.
Addigra minden internetes oldalon vezető hírként szerepelt Felföldi Alexandra portréja és a haláláról szóló tudósítás.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0