Col O. Broox: Az EZÜST története 1. fejezet

Szerző: Col O. Broox | aug 10, 2025 | Beleolvasó, Col O. Broox, Krimi, Regény részlet, Részlet, Szórakoztató irodalom

Az EZÜST története

Fülszöveg:

Vannak dolgok, amelyek jobb, ha soha nem derülnek ki.

A délnyugat-angliai kisváros, Sevenhill már túlélt egy gyilkosságsorozatot, amelynek az elkövetőjét soha nem kapták el.
Amikor egy nap az öt évvel korábbi bűntényhez megszólalásig hasonló módszerrel megölik a népszerű középiskolás lányt, mindenki potenciális gyanúsított lesz. Még a város nagy múltú és befolyásos családjának tagjai is, akik érthetetlen okok miatt titkolóznak Chandler Brookes nyomozó előtt, hogy merre járhatott a család egyetlen örököse, mielőtt meggyilkolták.
Brookes egyre mélyebbre ás a város addig előtte rejtve maradt mocskában, mert a gyilkossal neki is elszámolnivalója van.

A sötétség létezik.

Részlet Col O. Broox: Az EZÜST története című regényéből

Ezüst

Megosztó szín. Csillog, de nem gyémánt, pénz, de nem arany.
S eme végtelen alkalmazkodása adja az értékét a rideg valóságban.
Ahol a vélemény nem tény, s a látott nem biztos, hogy létező.
Fogadjuk el, hogy a magunk teremtette valóság, melybe szívünketlelkünket beletesszük, mások szerint mese; a kérdés már csak az, hogy szükségünk van-e több szív nélküli bádogemberre, vagy hagyjuk őket távol, Óz birodalmában?

Ajánló

Azoknak, akik nem tudják, mi történt 1984. 10. 12-én.
És azoknak, akik most rákerestek a dátumra, és még most sem tudják.

1. Fejezet

Chandler Brookes

1984. 10. 09. – kedd 05:41

1984. október kilencedikén ugyanolyan zúgó fejfájás társaságában keltem a nappali falán lógó telefon hangos csörgésére, mint a legtöbb szürkének induló kedd hajnalán. Mondhatnám, hogy az előző nap ledöntött fél liter whisky okozta a bajom, de nem, és ennek az az egyszerű oka, hogy nem iszok whiskyt. Nem szeretem, egyszerűen nem az én ízlésemnek való, de kár ezért ezt a mások által rajongásig szeretett nemes nedűt hibáztatni, hiszen az alkohol egyetlen formájával sem kötöttem életre szóló barátságot. Próbálkoztam, de nem ment. Magányos is vagyok emiatt. És ma még az a jól megszokott négy-öt órányi egybefüggő alvás sem járt ki nekem, amire igazán szükségem lenne. A telefon a hibás, és az a bosszantó csengése. Az a röfifejű, mindig zsíros szájszélű kapitány hívott, akinek nem állt módjában még annyit sem közölnie velem, hogy jó reggelt vagy simán csak annyit, hogy menj a pokolba, te fasz. Meg kellett elégednem egy rövidke utasítással, miszerint azonnal induljak a Queens Roadra.

A nap nemrég kezdte szórni fényeit kicsiny kis városkánkra, máris a felhők elnyomásától szenvedett. Ismerős az érzés, mintha párhuzamban állnék a napocskával, a nagybetűs élet pedig az esővel teli, meg nem szűnő felhőkkel, vagy a tökfej, ámbár hatalommal bíró főnökömmel. O’Hara egy ide kirendelt pojáca, akit senki sem bírt elviselni Londonban, ennek következtében nekünk, falusi senkiháziaknak a nyakába varrták, abból a célból, hogy ha lehet, még jobban megnehezítsék amúgy sem egyszerű életünket. Sevenhill, az eső miatt ritkán poros, unalmas város, ahol élek, ez idáig sem volt a Scotland Yard szíve csücske és O’Hara vezetése alatt ez mit sem fog változni. De miután én csak egy szolgalelkű kutya vagyok ebben a közösségben, ritkán ítélkezem, helyette végzem a dolgom, és minden adandó alkalommal borsot török a vörösképű, pöffeszkedő főnököm orra alá. Senki se merje a szememre vetni, hogy nem dolgozok meg a pénzemért.

A Queens Road alig pár sarokra esett a házamtól, így miközben a borostás arcomon végighúztam a tenyerem, azon gondolkodtam, hogy gyalogszerrel tegyem meg az utat odáig, vagy fontoskodjak a ’79-es, újonnan fényezett barna Cadillacemmel? Csak a garázsba érkezve vettem észre, hogy tudat alatt már döntöttem erről, és miután felemelkedett a garázskapu, kigurultam a lejtős lejáróra, majd onnan nagy ívben jobbra, a tágas, gesztenyefákkal határolt utcára.

Bosszankodva tudatosult bennem, hogy az épp meggyújtott arany Marlboróból csak alig pár élvezetes slukkot sikerült szívnom, már dobhatom is el. Amint bekanyarodtam az úti célom felé, azon nyomban láttam a járőrök autóit. De nem csak a kék villogóval ellátott rendőrségi autók várakoztak, hanem a kéretlen szomszédság is. Holttest. Csak egy kilehelt lelkű hulla vonja magára ennyire az emberek figyelmét. Azt bezzeg le se szarják, ha egy kéregető pár pennyért nyújtja a kezét a pékség előtt, amellett úgy elmennek, mintha ott sem volna, bezzeg egy kinyiffant ember, főleg, ha jó véres, az már izgalmas. Arról lehet csámcsogni, természetesen csak nagyurasan, kevés önálló gondolattal, annál több közhellyel élve.

A lehető legközelebb parkoltam le az autómmal, majd kiszálltam, és messziről elkerülve a bamba tömeget a másik irányból szeltem át az utat a rendőrségi szalaggal körbekerített helyszínig.

– Mi a fene folyik itt? Nem tudnák arrébb terelni a bámészkodókat, akiknek semmi keresnivalójuk a helyszínen? – néztem az egyik rendőr felé, akinek csak annyi a feladata, hogy biztosítsa a helyszínt.

– Kevesen vagyunk – mentegetőzött az alig húszéves ifjonc, aki úgy viselkedett, mint aki először teker ki sárga szalagot. Talán így is volt.

– Mit tudunk? – loholtam egy ismerős arc irányába, akinek a pofája látványát a hátam közepére sem kívántam.

– Késtél öreg! Mi van, még átfordultál a másik oldaladra? – nézett rám zöld szemével a gyűrött arcú orvos, aki az imént még egy technikussal beszélt.

– Én kérdeztem hamarabb – vágtam vissza.

– Gyere! – intett. – Nagyjából huszonöt-harminc perce érkezett a bejelentés, hogy egy fiatal nő furcsa pózban üldögél a padon. A többit kikövetkeztetheted.

Hangja meg sem remegett. Nem csoda, hisz tapasztalt volt. Látott ő már ennél furábbat is.

– Megfojtották? – kérdeztem rutinosan, mert a kitekert pozíció vagy rituális gyilkosság, vagy a legegyszerűbb fojtogatás következménye lehet.

Lassan lépkedtem az orvos mögött, és pásztáztam a terepet nyomok után kutatva. Elég tiszta, pedig ha jól számolom, már legalább hatan végigjárták. Most már heten – pillantottam a cipőmre.

– Nem vagyok benne egészen biztos, hogy fojtogatás volt, ezt majd a vizsgálat eldönti – értünk egy padhoz, amin egy hullazsákkal letakart tetem hevert. Félig talán ült, félig feküdt, nem igazán volt egyértelmű, annyi biztos, hogy a feje magasabban helyezkedett el, mint a pad háttámlája és a lábai nem lógtak a talaj felé, hanem a padon lehettek, a zsák alatt. Legalábbis reméltem, hogy így van. – De Chandler, ez az ügy ennél sokkal bonyolultabb.

Az orvos hangja teljesen megváltozott. A nyugodtság átváltott bizonytalanba, és hezitált a következő mondata előtt.

– Miért? – kutattam rutinosan a kesztyű után a zsebemben, de rájöttem, hogy csak egy öngyújtót hoztam magammal.

– Ezért – emelte fel a fekete leplet lassan, hogy felfedje előttem a valóságot.

– Baszki – döbbentem meg. – Ez Heather Warrenberg.

Az áldozatot nyomban felismertem, mindannak ellenére, hogy az arca kissé eltorzult, a színe megváltozott. Heather a városi középiskolába járt, hosszú szőke hajú, babaarcú szépség, akire mindenki hasonlítani akart. A keze furcsán kicsavart állapotban hevert a teste mellett, olyannak hatott, mintha menekülni próbált volna, csakhogy itt, ezen az egyszerű fapadon nem volt mibe kapaszkodnia, tehát egyértelmű, hogy nem itt ölték meg, csak halála után hozták ide. A lábai térdben felhúzva, a csizmáinak orrát a fából készült pad réseibe akasztották, ezzel segítették a testet, hogy ne dőljön el, ami által kissé megrendezettnek hatott a látvány. A szemei le voltak zárva, ami arra utalt, hogy a tettes jól ismerte őt és kötődött hozzá. Szerelemféltés? Esetleg igen. Talán egy szerető, vagy egy féltékeny barát tehette. Vagy amikor meghalt, már eleve csukva volt a szeme. Erre kell rájönni. Meg sok egyéb kérdésre választ találni.

– Igyekeznünk kell, mielőtt a család ideérkezik, mert abból sok jó nem sülhet ki – vettem kezembe az ügy irányítását és már nem is tartottam olyan fontosnak, hogy kesztyűt kérjek bárkitől is. Tökéletesen tudtam, mi a dolgom, és azt is, hogy hogyan játsszak nyulat ebben a keserves játékban, pedig töredelmesen bevallom, hogy jobb szeretek vadász lenni.

Heather Warrenberget ugyanis nem azért ismertem, mert a városi középsuliba jár, és mert szépnek született, hanem más okból. Heather nem akárki. Születésénél fogva. A vezetékneve évszázadok óta meghatározza az ország ezen részének történelmét.

Warrenbergék a város legtehetősebb családja, kezükben van az összes oktatási egység, a bankok és minden, ami számít, no és persze a rendőrség…

– Hát ezért nem mondott semmit nekem O’Hara a telefonba. – Milyen kedves meglepetés a kapitánytól, pedig nincs is születésnapom. – Azt akarta ez a szemét, hogy jócskán megizzadjunk – vetettem oda megvetően a mellettem álló helyszínelőnek, aki lőtt még egy-két képet az áldozatról és bizonytalanul méregetett, hogy hozzá beszélek-e vagy sem.

– A főnököd egy dilettáns. Nem érdemes most rá pazarolni az időt – legyintett az orvos a fehér kesztyűs kezével. – Csak végezd a dolgod és ne ülj fel a hintára, amit ő irányít.

– Öcskös, felesleges tanácsokat adnod nekem, ugye megértetted? Ha majd lelkisegélyre lesz szükségem, megvan az ember, akihez fordulhatok, és az nem te vagy – néztem farkasszemet az orvossal, és ha egy körülöttünk munkálkodó helyszínelő nem lépett volna rá egy sárga színű műanyag jelölőre, ami darabokra roppant a talpa alatt, lehet, hogy még most is őt bámulnám. – Mikor halt meg? Tudjuk már? – hajoltam le a tetemhez, hogy közelebbről szemrevételezzem Heathert.

Hivatalosan áldozatként kellene rá gondolnom, sőt a protokoll szerint ki sem ejthetem a keresztnevét a vezetékneve elhagyásával. A szabály, az szabály. Na már most én nem így működöm. A szabályírók pedig nemigen lihegnek a nyakamba, így hát Heather Warrenberg sosem lesz „áldozat”. Ő sem hívott Brookes nyomozónak az elmúlt tizenhét évben egyszer sem.

– A máj hőmérséklete alapján úgy éjfél és kettő között ölhették meg, de ha beviszem a patológiára, akkor pontosítani tudok ezen – váltott szakmai stílusú retorikára az orvos. – Sajnos nem tudjuk, hogy mennyi időt töltött kint a hidegben, és ez nagyban befolyásolhatja az eredményt.

– Oké! Ujjlenyomatok után kutass, ezt ne feledd el! – figyelmeztettem, majd felálltam a tetem mellől.

– Nem ma kezdtem – nézett rám megvetően, de megjegyzésére még a pillámat sem rebbentettem.

– A helyszínelők minden irányból készítettek fotót? – fordultam a hatvanas éveinek elejét taposó Kalen Campbellhez, aki időközben már elindult felém, igaz lassan, tekintve, hogy az egyik lába pár éve lesérült.

Amikor a holttest csizmáját figyeltem, akkor vettem észre a közeledő negyvenhetes fekete bakancsot, a bal mindig mélyebbre süpped a vizes talajon, mint a jobb.

– A tetem körüli feladatokat elvégeztük, már csak a környezet van hátra, de sajnos sok infóra nem számítunk, mert tegnap este óta folyamatosan esik az eső, ami pár óra alatt teljesen átalakította a helyszín nyomainak elemeit. Utánanézek az időjárásnak, meg egy-két részletnek, de nem hiszem, hogy többet ki tudunk ebből hozni, mint ami valójában itt és most látható. Egy-két részleges cipőnyomot találtunk közvetlenül a pad körül, de tudatosan eltaposták azokat, így sem a méret, sem a mintázat nem meghatározható. Ott – mutatott kissé jobbra, közvetlenül egy magasabb akácfa alá –, egy kerékpárnyom épp csak kivehető, de a mélyedésben megmaradt esővíz felismerhetetlenné teszi. A tetem – pillantott a pad felé – tisztának tűnik.

A hangja most is mély és megnyugtató volt. Campbell minden szempontból megbízható ember benyomását keltette. A ruházata katonás rendben állt rajta, a bakancsa még ebben az esős időben is szinte makulátlan, ennél már csak a szavai közt megtartott mértani pontossággal beszúrt szünetek hatásmechanikája volt tökéletesebb. Igazi profi.

– Akkor vihetitek a hullát! – utasítottam az orvost, majd hangosan fújtattam egyet. – Tőletek meg annyit kérek – fordultam az idős helyszínelő felé –, hogy folytassátok, mielőtt ideér a vihar – mutattam a városháza felé, ahol Warrenbergék már évtizedekkel ezelőtt tanyát ütöttek.

– Mikor fogsz már annak a szerencsétlen öcsédnek megbocsátani? – vont kérdőre, amikor a halottkém már nem minket figyelt. – Itt remegett, amíg meg nem érkeztél, és azon izgult, hogy vajon hogyan fogod megalázni mindenki előtt.

Nem hiszem, hogy bárkinek bármennyi köze is lenne az öcsémmel fennálló viszonyomhoz.

Nem is reagáltam a békítő szándékú megjegyzésre.

– Ismételjem meg az előbbi parancsot vagy felfogtad elsőre is? – húztam ki magam Campbell-lel szemben, így a közel százkilencven centis helyszínelő fölé magasodtam pár centiméterrel.

– Értettem, főnök! – bólintott az öreg, majd óvatosan a tetemet biztosítók felé indult.

– Nem vagyok a főnököd, Campbell! – szóltam utána hangosan, hogy mindenki hallja.

– Én nem látok itt más nyomozót! – tárta szét karját az egység rangidőse, a nyugdíj mellett is hűségesen dolgozó régi jóbarátom.

Nagyjából húsz éve, amikor még zöldfülű, de annál ambiciózusabb rendőrként életem első bűnügyének pont egy gyilkosságot kaptam, izgatottan vártam, hogy a helyszínre érjek, de arra, ami ott fogadott, nem voltam még felkészülve. A házban, ahova kiérkeztünk, mindent vér borított. Nem csak úgy, mintha egyszerűen le lennének vörös löttyel öntve a falak, hanem a vércseppek minden irányba különleges absztrakt motívumokat alkottak, nem kímélve a mennyezetet, a kandallópárkányt, a díszpárnákat, de még a rózsaszín plüssnyulat sem, ami egy etetőszékben csücsült. És nem ezek voltak a legrosszabbak. A nyomok, amik mellé a számozott táblácskákat a helyszínelők szépen sorban kirakosgattak, mind egy-egy testrészt vagy egy nagyobb torzót jelöltek. Csak órákkal később, a boncteremben vált biztossá, hogy hány ember halt meg aznap éjjel, amikor az alkoholista családfő hazaért és valamit nem talált rendjén. Soha senki nem ismerte meg a tettének valódi okát, vallomást nem tett, és az elfogása után a fogdában öngyilkos lett. Legalábbis a papírokon ez szerepelt, viszont kizártnak tartom, hogy a borotvaéles kést, amivel felvágta a csuklóján futó ereit, nem az önbíráskodó börtönőrök adták a kezébe üzenetképp. Kegyes halál, túlzóan kegyes.

Aki a helyszínen járt, és látta a művét, mind felháborodottan vette tudomásul a szörnyeteg végét, hisz az az ember, aki lemészárolta egy baltával a négy gyermekét és a feleségét, ennél azért többet érdemelt volna. Sokkal többet.

Aznap ismerkedtem meg Kalen Campbell-lel, a helyszínelők akkori vezetőjével. A hatvanas éveket írtuk. Akkoriban egy sötétbőrű jamaicai igencsak nagy feltűnést keltett a hófehér Sevenhill hétköznapjaiban, nemhogy egy gyilkossági ügy nyomozói csapatában, de ő már akkor is profi módon állt a munkájához, és képes volt felülemelkedni a környezetén. Londonban nőtt fel, és szerencséjére egy fehér nőt vett el, egy olyat, akinek elég kapcsolata volt ahhoz, hogy a férje rendőrként dolgozhasson. Az pedig, hogy milyen értékes pozíciót ért el a szervezeten belül, már csak rajta múlt, na meg egy-két olyan zsarun, akit nem érdekelt Kalen bőrszíne.

– Kíváncsi vagy, hogy lehet kibírni és feldolgozni azt, hogy egy nyolcéves kislány kettéhasított feje a lábad előtt hever? – Valahogy így kezdte a mondanivalóját, és én döbbenten fordultam felé, hisz már a kérdéstől is öklendezni lett volna kedvem. – Úgy, hogy minden este úgy fekszel le és minden áldott nap úgy kelsz fel, hogy „El fogom kapni azt a rohadékot, aki ezt tette.”

– És ha elkapom, akkor elfelejtem azt, amit láttam? – figyeltem a sötétbőrű idegent, aki még ha furcsa módon is, de segíteni próbált nekem.

– Soha nem felejted el azt, amit láttál, de nem mindegy, hogy emlékezés közben csak a keserű ízt érzed a szádban, vagy társul mellé egy kegyetlen mosoly is.

– És ha soha nem kapjuk el? Mármint, nem mindig adódik ilyen egyértelmű helyzet az elkövetővel kapcsolatban.

– Ha így állsz hozzá… – szünetet tartott és mélyen a szemembe nézett –, akkor nem ide való vagy! Mindig két lehetőséged van. Maradsz vagy mész. És hogy miként választasz, az dönti el, hogy ki is vagy valójában.

Ez az, amit nem tanítanak meg sehol! A valóságot! És bár nem tudom, hogy maga az eset, vagy Campbell ösztönző beszéde volt az, ami a gyilkossági nyomozói pálya irányába sodort, de azt igen, hogy ő az egyik ember a kettő közül ezen a világon, akiben valóban megbízom.

Az eső csendben szemerkélt tovább. Éreztem, ahogyan a nyakamba cseppen egy-kettő, és kissé megborzongtam a hatásától. A környező fákra pillantottam, felfelé, amiknek az ágain nagyobb cseppek gyűltek össze, melyek közül egy épp az arcomra hullott, majd végigfolyt egyenesen a kabátom gallérjáig. Hideg.

A gyönge szellő keserű, rothadó avarillatot kavart, a hangok lassan tompultak körülöttem, és immáron békében körbefordultam, hogy felszívjam magam és felmérjem a hely minden apró részletét. Sohasem tudhatod, mi az igaz nyom. Eszerint jártam be a tetthely minden egyes négyzetcentiméterét.

44-es hüllő

1984. 10. 09. – kedd

kicsivel korábban

„Drága anyám!
Hírül adom, hogy eggyel kevesebben vannak. A medalion szinte a kezemben. Bízz bennem!
Örök híved: 44”

Rutinosan meg akartam fújni a levelet, hogy a tinta megszáradjon a papiroson, de rájöttem, hogy ez a mozdulat már felesleges.

– Régen nem ilyenek voltak a tollak – pattintottam egyet a Paxom tetején, ámuldozva a technikai vívmányok fejlődésén. Valami kelet-európai magyar feltaláló rájött, hogy van könnyebb módja, mint tintába mártogatni, és kunkori végeket ívelni a betűkhöz, hogy ne cseppenjen el a fölösleges festék. Egyszerűen zseniális. Vajon mennyit írhatott szerencsétlen a folyós tintával, amikor elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra megoldja ezt a problémát? Vajon neki is évekbe telt, mire eljutott a tökéletes befejezéshez, ugyanúgy, mint nekem? Kár ezen merengve az időmet fecsérelni, hiszen az óra ketyeg, és a tervnek haladnia kell.

Kopogást hallottam a bejárati ajtómon, ideges kopogást. Percek óta vártam már ezt a hangot, és egyáltalán nem éreztem félelmet. Vajon ő tudja, hogy már csak napjai vannak hátra?

2. fejezet

Chandler Brookes

1984. 10. 09. – kedd 07:13

Az idő és a hajnali óra kedvezett nekünk, így azelőtt visszapattantam az autóba, mielőtt a sajtó munkatársai keselyűként lecsaphattak volna rám, de a fontosabb az, hogy elkerültem Warrenbergéket. Legalábbis egy időre biztosan.

Még azelőtt, hogy az őrsre hajtottam volna, beugrottam Dorothyhoz – aki a házam közelében lévő reggeliző hely tulajdonosa –, csak azért, hogy felhörpintsem a napom első dupla eszpresszóját és felvegyem a szokásos sonkás szendvicset, szigorúan barna papírtasakban.

– Jó reggelt, múzsám! – léptem be a kiscsengő hangjával kísérve, ami az üvegajtó fölé volt felszerelve.

A helyiség nem nagy, és ha a benne lévő bútorok kisebbek és kecsesebbek lennének, akkor az embernek olyan érzése támadna, hogy kényelmesen el lehet férni az asztalok között, de ez nem így volt. Az egyik asztal széle szinte súrolta a másikét, és közéjük még egy-két pad lett bezsúfolva, mint ülőalkalmatosság.

Kicsit olyan ide belépni, mintha Dorothy fejében lennék, ott is sokszor nagy az összevisszaság. Az asztaloknál ma is sokan foglaltak helyet.

Leginkább munkahelyükre induló szinglik, akiknek egyszerűbb itt elfogyasztani a tojásos reggelit, mint otthon összekoszolni a konyhát, na meg egy-két nyugdíjas, akik törzsvendégnek számítottak.

– Késtél, Chandler! Azt hittem, nem is jössz! – indult felém félmosollyal a tulajdonos. Kora reggel volt, de a homloka már verejtékezett a sok munkától.

– Hosszú sztori, majd elmesélem – foglaltam helyet a rövidke, egykoron dióbarnára festett pult bal oldalának utolsó forgószékén, ami az enyém volt. Nem én akartam így, hanem Dorothy döntötte el, saját jogán, még vagy húsz évvel ezelőtt. A vendéglátóhely névadója már az ötvenes éveinek végét taposta, kifejezetten szép arcú nő, sötétbarna haját egy-egy kósza ősz hajszál színezte, zöldesbarna szemei mosolyogtak rám. Igaz, már kissé terebélyes alkattal bírt, de három gyerek után ezt senki sem róhatja fel neki.

– Hosszú sztori? Te ritkán jössz be azzal, hogy hosszú sztori – figurázott ki úgy, mintha ő én lennék. – Csak nem valami izgalmas eset történt ebben a porlepte faluban? – tette elém a jó forró dupla eszpresszót három kanál púpozott cukorral a szokásos, átlátszó üvegpoharamban. A kávégép keltette zaj miatt eléggé hangosan beszélt ahhoz, hogy mások is hallhassák a mondanivalóját. Azonnal feltűnt, hogy a villa már nem koppan olyan élesen a tányérokon, mint eddig, ezért intettem a kezemmel, hogy vegye lejjebb a hangerőt, mire meglepetten közvetlenül elém lépett.

– Jobb, ha egész nap bekapcsolod a tévét, mert abból hamarabb fogsz értesülni, mint tőlem, de egy szóval: igen. Két szóval: kurvára igen – suttogtam, majd megkavargattam a fekete nedűt, mielőtt a számhoz emeltem.

Dorothy egy pillanatra megállt, de tényleg csak egy pillanatra. Mások számára észrevétlenül bólintott egyet, mint aki mindent megértett abból, amit hallott, és ott folytatta a munkáját, ahol nemrég abbahagyta. Továbbra is úgy viselkedett, mintha egy átlagos kedd átlagos reggele lenne.

Nem így volt.

Sohasem azért jártam Dorothyhoz, mert itt kapható a világ legjobb kávéja vagy a legízletesebb sonkás szendvicse, hanem azért, mert megbíztam ebben a szédült tyúkban. Elcsiripeltünk a hétköznap dolgain, mindennap találkoztunk, így egymás életét akarva akaratlanul is végigkísértük az elmúlt húsz évben, és mindezt azért, mert bakfis koromban egyszer kikotyogtam neki egy fontos részletet az akkori ügyemből, amit ő soha nem adott tovább senkinek. Hát ezért. Megtehette volna, hogy elárul? Igen! A sajtó jó pénzt fizetett volna neki? Igen. Megtette? Nem. Na valahol itt kezdődik nálam a bizalom, és ha azt folyamatosan táplálod, nem pedig eladod, akkor már nem csak biológiai értelemben vagy ember, hanem cselekedeteidben is.

– Holnap jössz? – kérdezte, és miután üresre ittam a poharam, elém helyezte a szépen behajtott papírzacskót, benne a szokásos, formára vágott szendviccsel.

– Mint mindig! – kaptam fel az előttem lévő csomagot, majd leszálltam a székről.

– Vigyázz magadra, nyomozókám!

– Te pedig tarts szemmel ma mindenkit! – utasítottam suttogva, és elindultam kifelé.

Újra meghallgattam a fehér keretes, üveg bejárati ajtó fölötti csengő csilingelését és már huppantam volna be a kocsimba, de az egyik firkász sebtiben elém állt.

– Mit tud mondani a Queens Road-i gyilkosságról? Valóban egy fiatal nő tetemét találták ott meg? Gyilkosság volt vagy öngyilkosság? – hallatszott a kérdések özöne Amytől, aki a falunk helyi médiaszemélyisége.

Most is jó illata volt, sötétszőke haja tökéletesen állt, és sebesen követett a kattogós tízcentis tűsarkúban, ahogyan szokott.

– Folyamatban lévő ügyről nem beszélhetek – szálltam be a kocsimba és csaptam be hangosan az ajtót.

Azon egy másodpercig sem csodálkoztam, hogy tudta, hogy hol keressen, ha már a helyszínen csak a hűlt helyemet találta, de azon már sokkal inkább, hogy nem tudja, hogy a Warrenberg család örököse az áldozat. Ez nagy buli lesz! Egy kicsit azonban sajnáltam, hogy nem lehetek ott, amikor az arcpirosító leesik a pofikájáról, és rájön, hogy az unalmas riporteri munkája micsoda bomba meglepetéssel szolgál. Kár érte. Mármint az élményért. Maga a nő felejtős – ráztam meg a fejem, miközben fintorogva felhúztam az orrom, aztán a visszapillantómból alaposan szemügyre is vettem. De a segge, az még mindig jó. Ha nem lenne mindig az utamban és nem csak akadályozna, akkor még talán el is hívnám vacsorázni, de amíg én vagyok a legbiztosabb információforrása, addig ez az ügy halálra van ítélve, mert egyáltalán nem bízok meg benne.

Alapjáraton jó tisztában lennie mindenkinek azzal, hogy a firkászok, de nevezzük őket nevükön, újságírók, végtelenül alamuszi, sértően rámenős és önhitt társaság, akik manipulálnak és hazudnak, hogy elérjék céljaikat. Csoda, ha a kellemesen becsomagolt, szalaggal átkötött példányok sem billentenek ki?

Alig pár perccel fél nyolc után értem a lakásom elé, így ahelyett, hogy berohantam volna, inkább a sevenhilli középiskola felé kezdtem lassan gurulni, ami az utcánk végén található, és pár száz méterrel később lehúztam a jobb oldali ablakomat, majd hangosan kiszóltam.

– Itt a reggelid!

– Késtél! Hol a francban voltál? – lépdelt felém feldúlva a tizenhét éves, kamasz lányom, aki kedvesebb pillanataiban hallgat a Charity névre.

– Gyere, szállj be! – húzódtam félre az autóval.

Charity húzott egyet az ajkain és hangosan sóhajtozva beült mellém az anyósülésre.

– Mi van? – kérdezte flegmán, közben persze rám sem nézett. Kishercegnő nem kapta meg a reggelijét a megszokott időben és ezért én vagyok a hibás.

Ilyenkor úgy érzem magam, mint a tizenkettedik kismacska, akinek már nem jut hely az alomban, ezért mindig kiesik a kosárkából.

– Ma a rendőrök ellepik a sulitokat – kezdtem halkan –, és főleg a ti osztályotokat.

– Tessék? – döbbent meg, ezzel óhatatlanul felém fordítva szépséges arcocskáját. Úgy tűnik, visszakerültem a kosárba.

– Nincs időm erről beszélni, és tudod, hogy nem is lehet. Ha tudsz, térj ki minden válasz elől. Ismered a munkatársaimat, biccents feléjük és húzd el a csíkot! Ha érkezésem lesz, érted megyek délben!

– Apa mondd már el, hogy mi történt! – nézett rám rémülten.

– Meghalt egy lány – közöltem olyan nyugodt üzemmódban, amiben csak tudtam.

– Megölték? – változott azonnal mini másommá. Mi más is történhetett volna? Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy túlságosan is hazaviszem a munkám, ami baj. Nagy baj.

– Nem tudom – hazudtam rutinosan.

– Ki volt az? Ki halt meg? – faggatózott.

– Ezt hamar meg fogod tudni.

– Mit mondjak a barátaimnak?

– Semmit. Őket ki kell hallgatni. Mindenkit ki kell hallgatni, csak téged nem! Ne szólj nekik! Légy szíves hallgass rám! Tégy úgy, mintha nem számítanál semmire ma.

– De apa! Úgyis…

– Semmi de! A lányom vagy! Vigyáznom kell rád! Senkinek egy szót sem! Megértetted?

– Ühüm.

– Nem hallottam jól!

– Igen, megértettem – nyomta meg a szavait.

– Helyes!

Továbbindultam a kocsival, majd az iskola előtt pár méterrel megálltam, hogy Charity kiszálljon az autóból, mielőtt még meglátnák a barátai, hogy a szánalmas öregje hozta suliba. Az ugyanis nagyon ciki lenne, legalábbis én ezt hallottam.

– Hallgatózzak? – hajolt vissza az autó ablakán keresztül.

– Mikor volt utoljára, hogy nem tetted? – vontam fel a szemöldököm.

– Ajj apa, olyan izé vagy!

– Szép napot, hercegnőm! – nyújtottam felé a barna papírtáskát.

– Pukkadj meg! – vette el tőlem harciasan.

Az iskola előtt lassan gurultam el. Figyeltem a hatalmas bejárati ajtón beözönlő tömeget, a lépcsőfokokon kialakult nevetgélő csoportokat, és megértettem, milyen is valójában az a bizonyos vihar előtti csend. A színes falevelek már belepték az iskola előtti járdát, a szellő épp hogy csak egyet-kettőt kapott fel belőlük, és sodorta tovább őket a biciklitárolók irányába. Az eső alig szemerkélt, a középiskolások zaja pedig könnyednek tűnt, és az épület frontját sem díszítette fekete zászló. Még nem.

Az őrs előtt ma sem találtam szabad parkolóhelyet, így kénytelen voltam beállni a kórház parkolójába, ami közvetlenül a kapitányság szomszédságában állt. A fekete-piros Challenger a szokásos helyén állt, így ráparkoltam, nehogy elszaladjon előlem a tulajdonosa. Rögtönzött ötlettől hajtva először a kórház alagsora felé sétáltam, miközben még a kaviccsal felszórt talajon is ismerős kopogás zaja csapta meg a fülem. Lassan megálltam és vártam, hogy a hang tulajdonosa mellém érjen.

– Nyomozó! – állt meg mellettem Amy, és a hangjából úgy tűnt, hogy nagyon mérges rám.

– Igen? – fordultam felé, és kihasználva az adódó alkalmat, rágyújtottam egy Marlboróra. Szóval már tudja az igazat és most valami okból számon akar kérni.

– Mondhattad volna! Attól a semmirekellő Montgomerytől tudtam meg, hogy a Warrenberg lány az áldozat – dorgált le feldúltan. El kell ismerni, hogy szép nő, még feldúltan is.

Csak mosolyogtam, miközben pöccintettem egyet a cigarettámon és vártam a kérdést, amit még nem tett fel. Micsoda firkász!

– Lebaszom Montgomeryt, ha ezzel kárpótollak bármiben is – vetettem fel neki, amire okkersárga szemeivel még dühösebb villámokat szórt felém.

– Nem így értettem – forgatta a szemeit.

– Mégis mit vársz? A cikket is írjam meg helyetted? – ajánlottam fel bátran.

– Egy seggfej vagy Chandler! – fakadt ki.

– Én találóbb címet keresnék a sztorihoz – mosolyodtam el, és bár mindig azt tanították, hogy az oroszlán bajuszát nem érdemes húzogatni, Amyvel szemben ezt nem tudtam betartani. Annyira adta magát a helyzet.

– Ne felejtsd el, hogy a rendőrséget is Warrenbergék támogatják – támadott vissza haragosan –, O’Hara végig a töködön fog táncikálni, amíg nem találod meg a tettest!

– Ez most fenyegetés vagy szívből jövő jótanács? Mert ha lehet választani, akkor inkább te táncikálj a farkamon – néztem le a fekete tűsarkújára.

– Volt esélyed, de elbasztad, szóval marad neked O’Hara – vágott vissza élesen.

– Akkor szépségem, viszlát! – dobtam el a félig elszívott Marlborót és benyitottam a kórház alagsorának vaskapuján.

Valóban volt egy randink még évekkel ezelőtt, és való igaz, hogy elbasztam, de úgy tűnik, hogy ez még mindig neki fáj jobban, mint nekem. És ez jó! Valóban jó?

Az alagsorban a neon fénycsövek úgy világítottak, hogy még annak is migrénje alakult ki tőlük, akinek sosem volt azelőtt. A mennyezeten végigfutó szennyvízcsövek külső fémhatású borítása pedig csak felerősítette azt. Október eleje volt, kint alig tíz fok, itt bent pedig, a fűtőcsöveknek hála, legalább harminc, így mire végigértem a folyosón, már lefőttem a fekete bőrkabátom alatt. Egy modern fotocellás ajtóhoz érkeztem, amit a tárcámban őrzött mágneskártya segítségével kinyitottam, majd egy kisebb, csendes folyosón át, amiből pár irodahelyiség nyílt, eljutottam a célomhoz. A Patológia feliratú ajtón már kopogás nélkül léptem be, hisz mégis kit és miben zavarnék meg ebben a térben?

A hatalmas boncteremben csend volt, a reggel itt irigylésre méltó módon csigalassúsággal indult. Mégis hova sietnének? A tetemek nem rohannak el. Komótosan kivárják a sorukat. Bólintottam az éppen dolgozó boncmesternek, aki talán egy emberi szívet helyezett mérlegre, de innen messziről akár egy megnagyobbodott vese is lehetett. Aztán egyből jobbra fordultam az Igazságügyi boncterem felé.

A patológiát, mint orvosi egységet, mindenki ismeri, ide azért elég sokan járnak fontos vagy kevésbé fontos okokból, hiszen itt boncolják fel és tárolják a hullákat. Viszont a halálesetek sűrűje, ami engem is érint, az egy kihelyezett igazságügyi részen van, ahova csak külön engedéllyel lehet belépni. Ezen a részlegen vizsgálnak minden olyan esetet, ahol felmerül az idegenkezűség, illetve azokat, ahol a halál hirtelen, azaz indokolatlanul következett be. Ez utóbbi esetek nagy része visszaszállítódik a „sima” patológiára, de ami itt marad, ezen a ritkán látogatott részlegen, az ebben a városban rám tartozik.

Mindig fura érzés megállni egy pillanatra a fehér, duplaszárnyú lengőajtó előtt, és ez ma sem volt másként. Ha azt mondom, hogy olyan, mintha hazajárnék az ajtón túli terembe, akkor hazudok, ha pedig nem állítom ezt, akkor is. Gyorsan felhúztam a sáros bakancsomra a műanyag lábzsákot, magamra kaptam az egyszer használatos köpenyt, majd kopogás nélkül beléptem a lengőajtón az elszeparált boncterembe. A hely semmit sem változott, amióta utoljára itt jártam. A padlót még mindig rideg hatású, kőmintás PVC-burkolat fedi, a falakat valami törtfehérnek csúfolt árnyalat díszíti és sehol egy nyamvadt ablak. Szerintem ezek összessége minden normális emberből a menekülési vágyat váltja ki. Mégis ki képes ilyen helyen dolgozni minden nap? Megmondom én: az öcsém.

– Folyik az olaj az ócska járgányodból – jegyeztem meg hangosan és a boncasztal körül dolgozó orvos felé léptem.

Hihetetlen, de Woody Brookes, bocsánat, dr. Woody Brookes ugyanolyan görnyedt háttal piszkálgatja a hullákat, ahogyan azt anno a csigákkal is tette, kábé harmincöt éve.

– Már csak te hiányoztál – jegyezte meg szarkasztikusan Woody, és felém pillantott Heather teteme mellől.

– Nyugi, én sem örülök, hogy napjában többször kell találkoznunk, de ez már csak így van. Lehettél volna normális orvos is, de te baszd meg, ezt a szart választottad, hogy minden izgi esetnél belerondíts az életembe.

– Ahogyan te nevezed, „normális” orvosnak lenni unalmas. Gondolj csak bele, milyen idegesítő, hogy válaszolnak a kérdéseidre a páciensek, mégpedig szavakkal. Áh, az nagyon uncsi lenne. Én a rejtvényeket szeretem. Szeretem felépíteni a sztorit, csak az alapján, amit látok. Nincs súgógép, nincs megoldás a hátsó oldalon…

– Jól van, elég a rizsából, mert még a szomszéd szobában bujkáló csótányokat is untatod. Mondd el nekem is, hogy mi az a történet, amit elregélt neked Ms. Warrenberg gyászosan élettelen teste, aztán huss, már itt sem vagyok – mutattam a kijárat felé.

– Kezdhetted volna ezzel is – nézett rám szúrósan zöld szemeivel. – Még nem vizsgáltam meg teljesen, mert elidőztem azzal, hogy ujjlenyomatokat keressek a tetemen, de egyetlen egyet sem találtam.

– Lemosták? – döbbentem meg.

– Vagy letörölgették, de az biztos, hogy nincs értékelhető minta. Emellett az eddig elvégzett külső vizsgálat alapján nagyjából éjfél és egy óra közé teszem a halál pontos idejét. Az ok fulladás, ez egyértelmű, de azt még nem tudom, hogy hogyan, hiszen a nyakán lévő nyomok nem elég mélyek ahhoz, hogy halált okozzanak. Az is látszik, hogy az orra és a szája környékén nincs érdemi sérülés.

– Tehát az arcába sem nyomtak párnát alvás közben – jegyeztem meg halkan.

– Úgy van.

– Akkor mégis hogy? Összezavarsz! Megmérgezték valami szerrel, ami fulladást okoz? Azt meg hogy? Olyankor van hányás is, nem? Találtál bármiféle erre utaló jelet? Vagy az is lehet, hogy véletlenül halt meg? Mondjuk valami félresikerült szexjáték közben?

– Fogalmam sincs. Ez nagyon bizarr, de megtalálom a megoldást! Ígérem!

– A te ígéreted már évek óta nem jelent számomra semmit. Más valami? – húztam fel a szemöldököm.

– Chandler! – csattant fel ingerülten az öcsém.

– Maradjunk a Brookes nyomozó megnevezésnél!

– Én sem várom el, hogy dr. Brookesnak hívj – jegyezte meg halkan. Évek óta próbálkozik a kapcsolatunk helyrehozatalával, de hiába, én sosem bocsátok már meg neki, mert valamikor valami nagyon megváltozott benne. Most is csak itt áll, velem szemben, az arca kipirult a dühtől, szemében megbánás, de az én szívembe a meleget ez nem hozza vissza. És a múltat sem tudja megváltoztatni.

– Még egyszer megkérdezem, találtál más valamit?

– Nem – adta fel az újabb hiábavaló próbálkozást arra, hogy kibéküljek vele. – Sem horzsolás, sem ütés, vagy bármi más sérülés sincs a tetemen. Tűnyomot nem találtam. Viszont ez az egész sehogy sem áll össze, szóval megvizsgáltatom a laborral a vérét mindenféle érzéstelenítőre, altatóra és drogra. Lehet, itattak vele valamit, vagy máshogy jutott be valami tompító szer, ami kiütötte.

– Nemi érintkezés? – tettem fel a kérdést, holott a lányom korosztályának a szexuális élete volt az utolsó dolog, amiről valaha hallani szerettem volna.

– Már nem szűz, ez egyértelmű, viszont erőszakos nyomokat sem találtam.

– Mikor kezded a többit? Mármint a kizsigerelést? – léptem egyet hátra a hideg asztaltól.

– Amint kimész innen – mondta sürgetően.

– Később visszajövök! – bontottam le magamról az egyszer használatos köpenyt és a zajos lábzsákokat, majd a lengőajtó felé vettem az irányt.

– Alig várom – dörmögte halkan.

– Mit mondtál? – kérdeztem vissza.

– Jól hallottad! – kacagott fel.

– Már gyerekkorunkban is állandóan ezt csináltad. Mindig csak idegesítettél.

– Ez van, tesó – intett a kezével, amiben már az éles szikét tartotta.

Akció!

Megjelenés: 2025. október 3.
Szállítás: megjelenés után FoxPost, MPL
Oldalak száma: 608
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-36-2
Méret: 152 mm x 230 mm x 48 mm
Borító: Nagy Ferenc

Original price was: 7390,00 Ft.Current price is: 6651,00 Ft.

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Az író eddig megjelent regényei

Az EZÜST története | előrendelés

Szerző: Wágner Szilárd | jún 2, 2025 | Col O. Broox, Krimi, Szórakoztató irodalom | Nincsenek hozzászólások

Az EZÜST története

Lizard of a snake 1.

Vannak dolgok, amelyek jobb, ha soha nem derülnek ki.

Krimi ez a javából
Nem egy Nesbø vagy Osman, nem is egy Larsson. Ez egy igazi Broox.

Előrendelés

Oldalak száma: 608
Megjelenés: 2025. október 3.
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-36-2
Méret: 152 mm x 230 mm x 48 mm
Borító: Nagy Ferenc

A könyv az alábbi helyeken lesz megvásárolható.

Fülszöveg

Vannak dolgok, amelyek jobb, ha soha nem derülnek ki.

A sötétség létezik.

Col O. Broox:
Az EZÜST története

Besorolás

krimi

ISBN

978-615-6748-36-2

Nyelv

magyar

Borító

Nagy Ferenc

Oldalak száma

608

Kiadás éve

2025

Előszó

Ezüst

Megosztó szín. Csillog, de nem gyémánt, pénz, de nem arany.
S eme végtelen alkalmazkodása adja az értékét a rideg valóságban. Ahol a vélemény nem tény, s a látott, nem biz-tos, hogy létező.
Fogadjuk el, hogy a magunk teremtette valóság, melybe szívünk lelkünk beletesszük, mások szerint mese, a kérdés már csak az, hogy szükségünk van-e több szívnélküli bá-dogemberre, vagy hagyjuk őket távol, Óz birodalmában?

Ajánló

Azoknak, akik nem tudják, mi történt 1984.10.12-én.
És azoknak, akik most rákerestek a dátumra, és még most sem tudják.

Tovább olvasom

Előrendelés

Elfogyott

„Drága Gróf!

Ezúttal jobban keverted meg a paklit, mint legutóbb, de…”

Megjelent regény

„Mindig is mondtam én, hogy az a bizonyos Scorpions szám az apámról szól.”

Col O. Broox

A szerző

Vallom, hogy a matematikai valószínűségszámítást bárkinek meg lehet tanítani, míg a magyar helyesírást nem. Ez az egyik üzenet, amit magammal hoztam a földre, és melynek jelentékenysége nem kopott az elmúlt évtizedekben. A negyvenes sportcipőm talpa az idők során, hol mélyebben süppedt az akadályokkal teli mocsaras vidékeken, annak ellenére, hogy ennél közelebb már nem is lakhatnék a délibábos Hortobágyhoz, hol épp csak a port verte fel, miközben megingathatatlanul haladtam céljaim felé.
Orvosi diploma, szakorvosi rang, empátia és emberség. Aztán jön egy fordulat, ahogyan minden valamire való kilencvenes évekbeli amerikai filmben, és már nem csak a megbízható orvos vagy a család betonpillére akartam lenni, hanem még ennél is több; olyan szereplő, aki üzen. Nyíltan, mégis rejtve, tárt karokkal, mégis fóliázott borítóval, ahogyan azt a ma megkívánja, csakis azért, mert ez boldoggá tesz.
Mit is jelent a boldogság? Tartós illúzió, vagy csak a pillanatok valósága lenne? Van egyáltalán időnk ezekre pillanatokra? Vagy elégedjünk meg annyival, hogy értjük a valószínűségszámítást?

Megjelent regények:

Col O. Broox

Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Szerző: Mészáros Lajos | jún 16, 2024 | Akció, Beleolvasó, Hírek, Krimi, Mészáros Lajos, Pesti balhé, Részlet, Szórakoztató irodalom

Pesti balhé

Pályázatnyertes regény

Fülszöveg:

Egy keményöklű hadnagy, átkosból itt maradt titkos szervezet, egy piti bűnöző, egy formás ragadozó és egy gyönyörű nő…

A regény nem pusztán egy krimi, amelyben a hős nyomozó kitartó munkával és éles logikával megoldja a bűncselekményt. A rendszerváltás utáni években játszódó történetben semmi és senki nem fekete vagy fehér. A kegyetlen hóhérban megvan a gyengédség, a piti tolvajban az együttérzés, a vágy egy jobb élet iránt, és a rend őrei sem feltétlenül az igazság bajnokai.
Hogyan léphet ki a múlt árnyékából a nyomozó, aki szinte semmit nem tud a származásáról, és a hős forradalmár nagyapa emlékének az árnyékában nőtt fel?
Vajon kitörhet-e a gettóból egy kőbányai piti tolvaj, aki mindig a nagy fogásról ábrándozik?
Egy sikertelen bolti rablást követően Misi ölébe hullik a mesés vagyont ígérő zsákmány, amely fenekestől forgatja fel az életét, és megkapja azt a figyelmet, amelyre sohasem vágyott igazán.

Részlet Mészáros Lajos: Pesti balhé című regényből

Első fejezet

1. 1993. november 14. vasárnap

– Halljam, hol van? – tette fel a kérdést higgadtan Sebész, de a nyomaték kedvéért egy csattanós pofont is mellékelt hozzá.
– Rohadjatok meg! – közölte az ütés elszenvedője, miközben felszakadt szájából vér csurgott csupasz mellkasára.
Az áldozat, Erdős Péter ezután érthető módon folytatta az ingerült szitkozódást. A saját házában, este, előzetes bejelentés nélkül törtek rá egykori társai, Imre és Sebész. Kirángatták az ágyából, leteperték a földre, majd levonszolták a lépcsőkön a fényűzően berendezett budai villa dolgozószobájába. Végezetül úgy, ahogy találták, anyaszült meztelenül egy székhez kötözték.
A sebtében kialakított vallatóhelységben sejtelmes félhomály uralkodott. Csak a barokk diófa íróasztalon álló antik olvasólámpa szolgáltatott némi sárgás fényt, amit egyenesen Péter arcára irányítottak. Éppen úgy, ahogy minden rendes kényszervallatáson.
Sebész egyáltalán nem volt türelmetlen, de már irritálta a fékevesztett káromkodás, ezért újfent felpofozta Pétert, ezúttal ököllel, mire az elnémult. Sebész megfordult, és a lámpa fényét kezével kitakarva társa tekintetét kereste, aki egy hatalmas bőrfotelben terpeszkedett.
Imre mélyen barázdált homlokát dörzsölgette, miközben hüvelykujjával a halántékát masszírozta. A hatvanas éveiben járó férfi kocsonyás tekintete, püffedt, vörhenyes arca hűen tükrözte alkoholhoz fűződő halálos vonzalmát, és jelen esetben másnaposságát is.
– Hmm? – biccentett türelmetlenül Sebész, utasítást várva. Bár több mint két éve nem látta Imrét, őt nem lepte meg az állapota. Végigkísérték egymás életútját, gyerekkoruktól kezdve, így testközelből követhette lassú öngyilkosságát.
Imre egy csomag Symphoniát kotort elő az öltönyéből, kihúzott belőle egy cigarettát és rágyújtott. Jó mélyen letüdőzte a kesernyés füstöt, és azonnal köhögésben tört ki. Fájdalmas arckifejezése arról árulkodott, hogy ez a művelet cseppet sem segített sajgó koponyáján.
– Lennél kedves elárulni, hogy miért csinálod ezt, Péter? – krákogta grimaszolva.
– Mit miért? – kérdezett vissza üvöltve a férfi, miközben erőtlen kísérletet tett kezei kiszabadítására.
– Az a kérdés, hogy miért szórakozol velünk? Mi mind egy oldalon állunk, sőt, mi több, barátok vagyunk…
– Sose voltunk barátok! – vágott a dohányos szavába Péter.
Imre az ablakhoz lépett, végigsimította a damaszt sötétítő függönyt, mialatt végig rosszallóan csóválta a fejét, mint aki szörnyen elégedetlen a hallottakkal.
– Szóval, azt mondod, hogy nem voltunk barátok? – kérdezte megjátszott csodálkozással a hangjában. – De ez a mérhetetlen gazdagság, amire szert tettél az elmúlt évtizedekben, a rendszer által jóváhagyva, a közvagyonból finanszírozva, az azért jó volt, ugye? – mutatott a szoba falait díszítő festményekre. – Arról nem is beszélve, hogy mindkét gyermeked az Egyesült Államokban tanulhatott, ahol mi segítettünk megalapozni az életüket.
– Én ezekért mind megdolgoztam! Megérdemeltem!
– Dolgoztál? Na, ne röhögtess… nélkülünk egy senki lennél! Mindent nekünk köszönhetsz! Most pedig válaszolj! Hol van?
– Mi hol van? Azt se tudom, miről beszélsz! Engedjetek már el!
– Ne hazudj a képembe!
– Nem hazudok!
– Pedig tudjuk, hogy tudod, hogy hol van, amiről már mi is tudunk!
A mondat hallatán halvány, visszafogott mosoly ült ki Sebész arcára, ami nem kerülte el Imre figyelmét sem.
– Most mi van? – nézett társára felhúzott szemöldökkel.
– Á, semmi – vigyorgott amaz.
– Nem fogom a kedvedért átfogalmazni – duzzogott Imre, és elfordította a fejét. – Péter, legalább azt áruld el, hogyan tudtad ennyi éven át titokban tartani, hogy nálad van? És egyáltalán, mi hasznát láttad így?
– Te teljesen hülye vagy? Tényleg nem érted, hogy fogalmam sincs, miről zagyválsz?!
Imre a megkötözött férfi arcába fújta az utolsó slukk füstjét, ezután a csikket látványosan átnyújtotta Sebésznek.
– Én a helyedben most rögtön beszélnék, hiszen ismered őt – biccentett sokatmondóan a mellette álló társa felé.
Igen, tudta, hogy kicsoda Sebész, hát hogy a kurva életbe ne tudta volna!
– Higgyétek el, hogy tényleg nem… én semmit se értek! – hebegte, miközben rémülettel telt szemét le sem vette a parázsló csikkről.
Sebész lassan megsimogatta a férfi izzadságtól csatakos fejét, és perverz élvezettel búgta:
– Tudod, szeretném azt mondani, hogy ez csak üzlet, bla, bla, bla, de az igazság az, hogy ezt nagyon fogom szeretni! – Amint befejezte a mondatot, ráfújt a halványan parázsló csikkre, mire az vörösen felizzott; nem teketóriázott, rögvest a férfi combjába mélyesztette.
Péter felüvöltött a fájdalomtól és megperzselt bőrének kellemetlen szaga lassan betöltötte a szobát. Eközben Sebész arca felragyogott és egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkát, mert végre megint úgy érezhette, hogy él! Ismét önmaga lehetett, mint a régi szép időkben, nem pedig egy haszontalan vénember, aki nap mint nap otthon üldögél „öregszagú” köntösében és csak várja a kaszást.
– Mit szólnál hozzá, ha kiherélnélek? – folytatta kéjesen.
– Basszátok meg, ti őrültek vagytok! – sziszegte összeszorított fogakkal Péter.
– Imre megmondta az előbb, hogy tudjuk, hogy tudod, hogy… – Sebész szava hirtelen elakadt, elmosolyodott, és erősen megmarkolta a férfi pöttömnyire zsugorodott farkát.
– Ne… Kérlek… csak ezt ne! – fakadt sírva végső elkeseredésében.
– Tudtad, hogy a tököd összeköttetésben van a fenekeddel? – vigyorgott Sebész, egyre szorosabban markolva az említett testrészt.
– Nem… – nyögte Péter, teljesen elvékonyodott hangon.
– Ha levágom – hatásszünetet tartott –, összeszarod magad! – fejezte be diadalittasan mondandóját, és egy gyors mozdulattal eljátszotta, mintha tényleg le akarná metszeni a megszorongatott péniszt.
Péter rémületében felsikoltott, úgy vernyákolt, mint egy bagzó macska, azután minden átmenet nélkül, egyszerűen elájult. Ezzel együtt fekália bűzlő folyama kezdett el csörgedezni alatta.
– Semmit se változtál – jegyezte meg fejcsóválva Imre.
– Én megmondtam, hogy összeszarja magát – vonta meg a vállát vigyorogva Sebész.
– Még jó, hogy leterítettük a fóliát, viszont ez a bűz, ez valami borzalmas – folytatta Imre, miközben egy zsebkendővel eltakarta az orrát. – Pucold fel alóla!
– Jól van – sóhajtott Sebész –, de add a kezed, segíts felkelni – nyújtotta balját, miközben gyermeki huncutság ült ki az arcára.
Imre első szándékból oda is lépett hozzá, ám egy pillanattal később, amikor eljutott tudatáig a turpisság, rémülten visszarántotta Sebész felé nyújtott jobbját, mely egy pillanattal korábban még Péter nemi szervét markolászta.
– Na, ne szórakozz velem – grimaszolta –, én aztán meg nem fogom a kezed! Most inkább kimegyek vizelni, míg te takarítasz!

2.

Kovács Misi a lepukkant, Bihari úti bérház harmadik emeletén kénytelen-kelletlen, de munkára fogta agytekervényeit. Bár ez korántsem volt egyedi, netán kirívó eset, hiszen hetente legalább egyszer előfordult vele, és mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették őt (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezen felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Elvégre 22 évesen kijárna már a dolce vita. Végre-valahára olyan nagymenő akart lenni, aki cigipapírként is ötszázasokat sodor fel, és meglátása szerint mind- ehhez továbbra sem volt semmi másra szüksége, mindössze a tuti balhé végrehajtására. Viszont az elmúlt hetekben több ilyen jellegű, ám sajnálatosan félresikerült „tuti” ügybe is beletört a bicskája, mely eredménytelenség változtatásokért kiáltott. Így ez alkalommal azzal kezdte a felkészülést a melóra, hogy a felhalmozódott negatív tapasztalatokat alaposan kielemezte.
Vasárnap délben, miután elfogyasztott egy párizsis szendvicset, kényelmesen elnyúlt az ágyán (a koszlott fekhely elnyűtt rugói eközben a földet súrolták), kezeit a feje alá tette, majd fél óra leforgása alatt sikerült is azonosítania azt az egy fő okot, amely mind ez idáig gátat szabott könnyű és gyors meggazdagodásának.
A balszerencse az, melyről tudható, hogy ha mellénk szegődik, nemigen áll tovább, és akivel Misi gyerekkora óta kéz a kézben jár. Egyértelmű és könnyű szívvel vállalható befutó volt, mint legfőbb indok a sikertelenségre. Nagy kő esett le a szívéről, hogy ily módon felmentést adhatott magának, és amint felébredt a szundikálásból (az önvizsgálat elég fárasztó tud lenni), rögvest belevágott a legújabb balhé kifundálásba.
Felült, kinyújtóztatta végtagjait, aztán lehajolt a körülötte felhalmozott szemétkupachoz és beletúrt annak kellős közepébe. Néhány csótány duzzogva nézett másik búvóhely után. Úgy rémlett neki, hogy lennie kell ott egy Budapest térképnek, amit még augusztusban zsákmányolt a Váci utcában egy turista farzsebéből. Fintorogva félrekotorta a penészes ételmaradékokat, a több tucat összegyűrt pöttyös rudi csomagolópapírt, cukorkás fóliákat, kakaós zacskókat, hogy megtalálhassa az ágy alá csúszott térképet. Már augusztusban is biztos volt abban, hogy egyszer még jó lesz valamire, és tessék, igaza lett!
Óvatosan széthajtogatta és kiterítette a matracára, aztán nekilátott átböngészni a budai oldal őt érdeklő utcáit. Később, saját lakhelyétől kiindulva, a mutatóujjával megrajzolta az odáig vezető útvonalat. Mindeközben erősen igyekezett fejében elraktározni, hogy mikor, melyik közlekedési eszközre kell felszállnia és hány megállót kell majd megtennie azzal.
Lépésről lépésre haladva vette át a rá váró feladat minden mozzanatát, miközben előkészítette a kivitelezéshez szükséges felszerelést, amit azután a nadrágzsebében rejtett el. Miután aprólékosan átgondolt és alaposan ellenőrzött mindent, végre kifújhatta magát. Ismét. Elterült az ágyon, aztán csak bambán, félálomban bámulta a szürkésfehér, repedezett mennyezetet. Zsongott a feje a tömérdek információtól, melyet megpróbált beleszuszakolni, és már a felette összevissza futó hézagokban is Rózsadomb kacskaringós utcáit vélte felfedezni, ennek ellenére jóleső bizsergés borzolta testét. Ismerős volt számára ez a kellemes, vágyakozással teli érzés, ám ez alkalommal más is keveredett belé; valami új, valami jobb, és ettől a plusz valamitől lett igazán izgatott. Habár ezt a valamit nem volt képes nevén nevezni, mégis minden porcikája azt súgta, hogy ma este örökre meg fog változni az élete, és soha többé nem tér vissza jelenlegi, nyomorúságos kerékvágásába.
Lehunyt szemmel ábrándozott tovább, míg Budapest sötétségbe nem burkolózott. Akkor útnak eredt, hogy kifossza a Bólyai és Apostol utcák kereszteződésében álló közértet.

***

Misi egész testében reszketett, mire kétsaroknyira megközelítette a boltot. Ezt természetesen a csípős hidegre fogta, mert sosem vallotta volna be magának, hogy fél. Hiába fűtötte őt az izgatott vágyakozás, a susogós melegítő nyakát muszáj volt felhúznia az orrára. Elkékült kezét zsebre vágta, és a mindig precízen megkoreografált laza mozgását, mellyel mások előtt szokott parádézni, most inkább hanyagolta. Összehúzta magát és szaporán szedte a lábát.
Régóta híján volt már egy kabátnak, egy igazán meleg téli dzsekinek. Arra az egy bizonyos kabátra vágyott, arra a vagány szőrmegallérosra, amilyet az amcsi rappereken látott a videóklipekben… A tervének részét képezte az is, hogy ha bejön a balhé, a Váci utcában megveszi a hőn áhított dzsekit. Igen, Magyarország legdrágább üzleteinek egyikében fogja megvenni, mert márkásat és eredetit akart, nem holmi utánzatot a gyáli lengyelpiacról, mert olyat bármelyik csöves vehet magának.
A nedves aszfaltút egyik oldalán házak – mit házak, villák! – álltak, hatalmas kertekkel, magas, masszív kerítésekkel. Másik oldalt Pest szürke ködfoltokon átsejlő, tompa fényei látszottak a máskor csodálatos panorámát nyújtó hegyoldalról. A környék szépsége mit sem változott az elmúlt években, ám a kellékek, mintegy varázsütésre, lecserélődtek. Ez még Misinek is feltűnt. Alig három éve, a rendszerváltás előtt Zsigulik és Moszkvicsok parkoltak a villák előtt, de ő aznap este egyet sem látott; helyüket mind egy szálig nyugati autók vették át.
Szájtátva állt meg egy villa előtt, melynek felhajtóján vadonatúj, lilásbordó Jaguár XJ6 parkolt. Nyolchengeres, háromezerkettőszáz köbcentis motorral… ilyet se látott még élőben! Az autó csodálatos volt, szinte ráfeszült az útra a széles kerekeivel, gyönyörű, metál fényezése a padlizsán színét idézte. Szeretett volna odahajolni a vezető oldali ablakhoz és meglesni a műszerfalat, a kocsi belsejét, mint ahogy az ilyen esetekben szokása volt, de a díszes, kovácsoltvas kerítés útját állta.
– Egyszer nekem is lesz egy ilyen! – sóhajtotta párapamacsokat lehelve maga elé.
Izgatottan indult tovább, hiszen már csak egy sarok választotta el a hőn áhított meggazdagodástól. Szinte hallotta, ahogy zizegnek kezében az ezresek, látta maga előtt a zöld Bartókokat és érezte az új kabát melegét a testén. Ismét beleborzongott a gondolatba, hogy végre megváltozhat az élete és megannyi sikertelen próbálkozás után révbe érhet. De lehet, hogy csak a hideg rázta…
Pár lépésnyire a céltól a nyálkás, sűrű ködön át felsejlett a kiszemelt bolt sziluettje. Hunyorogva vette szemügyre a szocialista időkből ismerős, tipikus „sarki kisközértet”, ami szürke falaival, rozoga bejáratával és az ahhoz vezető téglavörös lépcsőkkel nem kelthette azt az érzést senkiben, hogy odabent hegyekben áll a zöldhasú; még Misiben sem.
Összeráncolt homlokkal túrt bele ápolatlan, kócos, fekete hajába, mialatt átfutott az agytekervényein, hogy talán érdemes lett volna az akció előtt legalább egyszer eljönnie ide személyesen, és nem csak egy fülesre hagyatkozni. Lehet, hogy megszívatta magát? Pedig tisztán emlékezett, hogy egyik este, lent a krimóban egyöntetűen megfelelő célpontként emlegették ezt a helyet, ahonnan zsákszámra talicskázzák ki a bevételt a tulajok.
Felnézett a közért homlokzatára szegecselt, kopottas cégtáblára, melyet neoncsövek fogtak közre és világítottak meg halványkék fényükkel. A fehérre pingált bádoglemezen fekete betűkkel a következő felirat virított:
„kis-NAGY ABC”
A bolt ajtajára kifüggesztett, kartonpapírra írt tájékoztató szerint még volt 10 perc zárásig.
Körbekémlelt az utcán járókelők után kutatva, de öt méternél messzebb nem látott el. Benézett hát a sarkon túlra, a másik utcába is, ami szintén csendesnek és kihaltnak tűnt.
– Legalább az időzítés tökéletes – motyogta, és zsebéből előkotorta a gondosan összehajtogatott felszerelést; egy felszaladt szemű nejlonharisnyát.
Nagy műgonddal bújt bele (ezt otthon többször is gyakorolta), ügyelve rá, hogy a hibás rész hátulra kerüljön. Végigfutott a hátán a hideg, ahogy a nejlon alsónemű a fejére feszült, de úgy volt vele, hogy ez is a munka része, ennyit ki kell bírnia. Vágott egy grimaszt, remegő kezét a melegítő felső zsebébe csúsztatta, oly módon, mintha stukker lenne elrejtve benne. Szíve már a torkában dobogott, és a hideg idő ellenére érezte, ahogy tarkóját izzadságcseppek csiklandozzák.
Összeszorított fogakkal, óvatosan lopakodva ment fel a lépcsőn, kezét a fagyos kilincsre helyezte, aztán lassan benyitott az üzletbe; a bejárat fölé szerelt csengő azonnal hangos kolompolásba kezdett.
– A francba! – sziszegte ijedten.
Visszafojtotta a lélegzetét és mozdulatlanná dermedt, mint egy vadászkutya. Néhány idegőrlő másodperccel később megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kolompolás hangjára nem bukkant fel senki. Óvatosan, hogy ne csapjon több zajt, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és szemügyre vette a boltot, ami olyan kicsi és lepukkant volt, mint amilyenre a külseje alapján számított. Lehetett vagy tizenöt négyzetméter az egész.
Misivel szemben, a bolt közepén egy polcsor húzódott, megrakva édességekkel, lekvárokkal, konzervekkel. Tőle jobbra egy ósdi tejhűtő zümmögött, amellett a hangokból ítélve egy újabb hűtőegység lehetett, de azt már eltakarta az előtte tornyosuló polc. Ahogy balra fordult, azonnal felragyogott a szeme; szinte karnyújtásnyira virított tőle az elárvult kassza. Egy fehér bútorlapokból készült, derékmagasságú, több méter hosszú pult bal szélén díszelgett az egység. Körülötte ötösével kizacskózott, szikkadt zsemlék várták, hogy valaki hazavigye őket.
Első pillantásra szerelembe esett a testes, szürke-fehér pénztárgéppel. Onnantól nem is tudott másra koncentrálni, így érthető, hogy egyáltalán nem érezte gyanúsnak a bolt ürességét. Míg hatodik érzéke kézzel-lábbal hadonászott, Misi csillogó szemmel, vigyorral a képén indult meg a pénztárgép felé, hogy felmarkolja annak tartalmát… ám a következő pillanatban tompa puffanással vágódott hanyatt a nedves padlón. Hatodik érzéke durcásan csóválta a fejét…
– Segíthetek? – csendült fel rögtön egy nyájas, ám korántsem angyali hang.
Misi félszegen nyitotta ki a szemét. Először csak a szivárvány színeiben pompázó csillagokat látott, kisebbfajta tűzijátékkal a háttérben, majd azokon túl felderengett a fölé tornyosuló férfi alakja. Kopasz, minimum százhúsz kilós, karfiolfülű birkózó, aki őszinte, gyermeki mosollyal az arcán támasztott egy felmosónyelet.
– Csúszik a padló – közölte vigyorogva.
– Vettem észre – nyögdécselte válaszként Misi.
A harisnyán át megtapogatta lüktető koponyáját, miközben azért fél szemmel az előtte álló, két fejjel magasabb szörnyet vizslatta.
– Most már tudom, mit jelent a bolton a „kis-NAGY” felirat – sóhajtotta lemondóan.
– Ja, a bolt a kicsi, én meg a Nagy! – válaszolt a hegyomlás, és lassú, kéjes mozdulattal, olyan bűnös élvezettel, mintha VHS kazettán hangalámondásos tiroli pornót nézne, lehúzta Misi fejéről a harisnyát. – Hát ez? Minek? Ilyen hideg van odakint? – folytatta kaján vigyorral az arcán.
A súrlódástól égre meredő, kócos haja még a szokásosnál is szerencsétlenebb külsőt kölcsönzött Misinek. Némi jégpályára való csúszkálást követően sikerült feltápászkodnia a földről, és azonnal zsebre vágta a kezét, hogy odabent újfent pisztolyt formázzon belőle. Alkalmi fegyverét habozás nélkül rászegezte az eladóra.
– Jót szórakoztunk, seggfej! Most viszont pakold ki a kasszát és már itt sem vagyok! – mordult rá, amilyen mély hangon csak tudott.
A hatás kedvéért sokatmondóan biccentett egyet a „pisztoly” irányába és reménykedett, hogy a nagydarab pali is azt látja benne, amit ő szeretne.
– Mondanám, hogy beszartam tőled, de nem akarok hazudni – mosolygott cinikusan az eladó, mire Misiben egy világ dőlt össze. – Nyugodtan vedd elő a stukit! Csak nehogy szappanból legyen, mint abban a Woody Allen filmben! Bár, ki tudja… ahogy így végignézek rajtad, hasonlítasz rá. De most tényleg! Nyeszlett kis törpe vagy, már csak a szemüveg hiányzik rólad.
– Woody ki? – értetlenkedett Misi, de kénytelen-kelletlen belátta, hogy terve kudarcba fulladt, így kirántotta kezét a zsebéből, és rögtön egy váltott lábas ugrással kung-fu alapállásba helyezkedett.
Ahhoz képest, hogy életében nem sportolt semmit, egész jól utánozta a mozdulatokat, és tapasztalatból tudta, hogy az elrettentő fellépés nagyon sokat számít. Pláne akkor, ha valaki vasággyal együtt is csak ötven kilót nyom és nem éri el a százhetven centit sem, mint ő. Egyszóval, hogy még jobban nyomatékosítsa szándékának komolyságát, elővezette Bruce Lee legendás mozdulatát: hüvelykujjával megérintette az orrát, aztán kinyújtotta a kezét és négy ujját egyszerre mozgatva intett a férfinek, hogy támadjon. Igyekezett a lehető legszigorúbb, vérszomjas arckifejezését elővenni, és szinte megfagyott körülötte a levegő, ám ez látszólag semmi hatást sem váltott ki ellenfeléből. Úgy tűnt, hogy a boltos egyszerűen nem bírja levakarni a karfiolfülei közé szorult mosolyt, és ahogy teltek-múltak a másodpercek, a helyzet egyre kínosabbá vált Misi számára. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Eddig a pontig tartott a tudománya, és most egyetlen haverja sem állt a háta mögött, hogy kihúzza őt a csávából.
– Figyelj, kis Woody – törte meg a csendet a boltos –, jópofa srác vagy, meg minden, és nem akarom szétverni rajtad ezt a felmosónyelet, mert még új, de ha nem takarodsz ki az ajtón önszántadból, én esküszöm, kisegítelek rajta! – A hegyomlás, csak hogy nyomatékot adjon előbbi mondandójának, dobbantott egyet a lábával. Mintha kisebb földrengés rázta volna meg a bolt környéket.
Több se kellett Misinek! Riadt nyúl módjára pattant ki a nyitott ajtón és kezdett eszeveszett vágtába. Ötven méterrel arrébb, kifulladva, lihegve fordult vissza, hogy meggyőződjön róla, biztonságos távolságba került.
– Szerencséd, hogy nem aprítottalak szét! – üvöltötte a tisztes távolságtól és a köd lepte sötétségtől felbátorodva.
A birkózó lecövekelt a bolt lépcsőjén. Esze ágában sem volt megkergetni a tolvajt.
– Szivi, gyere vissza, kérlek! – kiáltotta röhögve és integetésre emelte a karját. – Itt maradt a harisnyád! – Úgy lóbálta az alsóneműt, mint ahogy a kisdobosok lengették zászlócskáikat a dísztribün előtt masírozva május elsején.
– Rohadj meg! – mutatott be középső ujjával Misi, amiből a boltos már egy kukkot sem látott a köd miatt.
Orrcimpája kitágult, összeszorított szája csak egy vékonyka csík volt remegő arcán. Mérgében a járdaszéli, elszáradt bokrokat rugdalta, és amikor meglátta a korábban megcsodált autót – azt a bizonyos Jaguárt – a villa felhajtóján, teketóriázás nélkül átmászott a kerítésen. Legörnyedve, macska módjára lopakodott át az előkerten, és úgy fürkészte a terepet, mintha egérre vadászna. Egér? Neki sokkal nagyobb vadra fájt a foga: egy jaguárra!
Amint a luxusautó oldalához ért, még utoljára körbekémlelt, azután belesett az autó belsejébe. Vajszínű bőr borította az üléseket, az ajtókat, de még a kormánykereket is, mely világos enteriőrt mahagóni fabetétekkel ellensúlyozott a gyártó. A látottak elnyerték a tetszését.
Elégedett bólogatással nyugtázta a számára elérhetetlen luxust, és lekuporodott a gépkocsi mellé. Durcás volt és duzzogott, mint egy óvodás, aki most értesült arról, hogy szülei nem veszik meg neki a kiszemelt játékot.
– Nem fogok üres kézzel hazamenni! – sziszegte összeszorított fogakkal.
A motorháztetőhöz ugrott és megragadta az ott ágaskodó emblémát. Feszegetni kezdte a jaguárt, mert muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy képes elérni a kitűzött célokat, hogy korántsem annyira szerencsétlen, mint amilyennek jelenleg érezte magát. Nekiveselkedett, de az acél nem engedett. Ettől csak jobban feldühödött.
Lábát az autó lökhárítójának támasztotta, és teljes testével tépte, rángatta az emblémát, mint egy őrült, de legalább elérte vele a célját. Kisvártatva, fémes csikorgás kíséretében a kis jaguár kiszakadt a helyéről. Csak a szexhez fogható, jóleső kielégülést érzett, hogy végre magáénak tudhatta azt a kincset!
– Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!
Megállt benne az ütő, ahogy meghallotta az idegen férfi hangját, ami pár lépésnyire a háta mögött zengett. A villa kitáruló ajtaján át kiáradó fény pedig azonnal felfedte sötétben somfordáló alakját. Szerencsére maradt annyi lélekjelenléte, hogy nem vert gyökeret a lába, és ideje arra, hogy hasra vágja magát. Az adrenalinfröccs hatására szinte elit kommandóssá változott, egy másodperc alatt, és hangtalanul kúszott át a kocsi túloldalára. Aztán csak fülelt, lélegzet-visszafojtva , és reménykedett, hogy elkerülheti a lebukást.
Ami úgy tűnt, hogy sikerül neki, hiszen a villából kilépő férfi nem kezdett el hangosan óbégatni, nem ugrott rá üvöltve, az ökleivel kaszabolva a hátát, és még csak rendőrért sem kiáltott. Mindössze gyufasercegést hallott a Jaguár túloldaláról, és a murván csikorgó léptek zaját. Aztán egy pár fekete cipő állt meg közvetlen a gépkocsi mellett. Szíve a torkában dobogott. Egy cipzár fémes siklásának zaja szüremlett fülébe, egy rekedtes sóhaj, kisvártatva pedig vizelet akadozó csobogása.
Agya veszettül pörgött, de gondolatai a „hogyan vágjam ki magam a slamasztikából, amibe hülyeségem okán kerültem” címet viselő kézikönyv pontjai helyett teljesen máshol jártak. Egyre csak azon kattogott, hogy mennyire ciki lenne, ha felfedeznék őt, kezében a kocsi letört emblémájával, és emiatt a piti dolog miatt vernék bilincsbe a fakabátok. Nem is annyira a tulaj vagy a zsaruk előtt lenne kellemetlen a dolog, mert ugye az ő véleményük senkit sem érdekel, sokkal inkább a telepen, ha kitudódna, hogy miért kasztlizták be… pedig a kóterból tuti eljutna a hír… egy nap se kellene… és ez a sztori örökre bemocskolná csillogó renoméját.
Legalább egy VHS magnó lenne a hóna alatt, amit a villából mentett! Vagy a kisbolt bevétele, mondjuk kötegbe göngyölt ezresek dudorodnának a zsebében… Na, az menő lenne, és teljesen más megvilágításba helyezné őt, ha lebukna… De egy autóembléma? Tiszta blama…
Míg őt ezen gondolatok gyötörték, a Jaguár túlfelén a férfi befejezte a vizelést, eltaposta a csikket, és bement a házba. Végre kiereszthette a tüdejében rekedt levegőt, ahogy észlelte a távolodó lépteket, majd hallotta becsapódni a bejárati ajtót. Újra sötétségbe burkolódzott a gépkocsifelhajtó, remek alkalmat biztosítva Misinek a menekülésre, aki köszönte a lehetőséget és azon nyomban talpra ugrott.
Csak a kerítés tetején szólalt meg fejében a kisördög, emlékeztetve őt erre a mondatra:
„Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!”
A Jaguár mellett kuporogva eszébe sem jutott értelmezni a kifülelteket. De most, hogy az első sokkból felocsúdva éppen a jéghideg kovácsoltvasat markolászta, ismét bekúszott elméjébe, és határozottan érdekesnek találta. Sőt, mi több! Olyan kíváncsiság vett erőt rajta, ami néhány másodpercnyi tétovázás után, mint a gravitáció, lekényszerítette őt a kerítés tetejéről.
Az a nagyfokú tudásvágy, ami jelen esetben mohóságot jelentett, két kézzel markolt bele kócos hajába és húzta őt egyenesen vissza, a villához. Fejében hangosan csikorogtak a logika rozsdás kerekei, míg átvágott a gépkocsi felhajtón, és az épület oldalába kerülve az egyik ablakhoz nem lopódzott. Vélhetően féltett titkokat fürkészhet ki, mely információhalmazt felhasználva akár százezreket vagy talán milliókat is kereshet. Bár sosem keveredett ilyesmibe, de nem volt hülye. Columbo és Petrocelli ügyein nőt fel, melyek éppen elégséges és magabiztos alapot szolgáltattak elképzeléseinek ahhoz, hogy kivitelezhessen egy zsarolást. Az jól fizető meló, érdemes lehet kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy elég menő is…

***

Imre ugyan csak pár percig volt távol, ám visszatértekor azonnal leverte a víz, és kis híján elhányta magát az elé táruló látvány miatt. Az még csak hagyján, hogy Sebész nem takarította fel a mocskot, ez volt a kisebb, ignorálható probléma. A nagyobb, mely komoly magyarázatra szorult, és leküzdhetetlen akadályt gördített a vallatás folytatása elé, valamint csúnyán felkavarta Imre vodkával feltöltött gyomrát, az Péter padlón elterülő, élettelen teste volt. A férfi falfehér arcának a feje körül terjengő, feketének tetsző vértócsa adott rémséges kontrasztot, mintha csak a hirtelen láthatóvá vált aurája lenne. Ott feküdt, elvágott torokkal, mozdulatlan. Kikerekedett, bevérzett szeme a plafont bámulta, mindezt oly csendesen, némán… Némán! Ez a kurva némaság idegesítette Imrét a legjobban!
– Ezzel még várhattál volna… Nem adtam rá parancsot! – sziszegte dühtől remegő arcizmokkal.
– Pszt! – intette őt csendre Sebész, vértől csöpögő kését a szája elé tartva. – Épp azt próbálom kitalálni – folytatta suttogva, ügyet sem vetve az Imre által felcitált „erre nem adtam parancsot” témára –, hogy mi lehetett az utolsó gondolata.
– Te megőrültél? – hördült fel Imre, és mindkét kezével a nem létező haját markolászta. Persze nem várt választ, a kérdés pusztán költői volt, és teljességgel felesleges. – Legalább elárulta? – folytatta egy másik, lényegesebb kérdéssel, és jókorát húzott a zsebéből előkotort vodkából.
– Nem – válaszolta Sebész.
– Mi nem? – kiabálta Imre. – Nem őrültél meg, vagy nem árulta el?
– Dupla nem…
Imre feje lángolt a dühtől, és már úgy üvöltött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából.
– Baszd meg! Miért kellett? Most hogy szedjük ki belőle? Te vén idióta!
Eközben Sebész felegyenesedett a halott férfi mellől és ingerült társa fölé tornyosult, mint egy ragadozó a prédája fölé.
– Velem nem beszélhetsz így… – közölte rémisztően nyugodt hangon, szinte suttogva, miközben a vértől csöpögő pengével néhány milliméternyire megközelítette társa bal szemgolyóját. Hiszen jobbkezes, így volt kézenfekvő.
Imre arcából kifutott a vér. Nem úgy, mint Péteréből, de mégis hasonló módon kifehéredett. Gyöngyöző homloka, remegő keze mind-mind hűen tükrözték kétségbeesését, és azt a számára megdöbbentő felismerést, hogy az előtte pózoló idős férfi, akit valaha a legjobb és leghűségesebb „katonájaként” tartott számon, megőrült. Most már kérdezni is felesleges lett volna.
– Nyugodjunk le! – ennyit sikerült kinyögnie, és hátrálni kezdett.
– Tudom, hogy tudod, hogy csak… ugratlak! – kacsintott mosolyogva Sebész, és leeresztette a kését.
– Elmész te a búbánatos francba! – zihálta Imre, kezét a mellkasára szorítva, szívtájékon. Úgy volt vele, ha említett szerve megpróbálna kiugrani, amire komoly esélyt látott, legalább visszapréselheti a helyére.
És hogy mi járt eközben Sebész fejében? Őrület semmiféleképp, csupán hideg számítás. Beteljesítette évek óta elfojtott vágyait, vagyis elvégezte, amiért jött. Sikerült újra átélnie a katarzist, a velőt rázó kielégülést, és csak ez számított. Imre csupán kötelező kellék volt számára, a maga hülyeségeivel együtt. De hogyan tovább? Sajnos pillanatok alatt elillant az élvezet és rögtön komoly fejtöréssé nőtte ki magát a kérdés. Időre volt szüksége, hogy kifundálhasson valamit, ami továbblendíti az ügyet, ami mozgásban tartja az úthengert, a kormány mögött Imrével és a Vörös Illuminátus tagjaival.
Nagyot sóhajtott és nosztalgiával gondolt vissza a letűnt rezsimre, amit oly galád módon elsöpört a rendszerváltás. Ott, abban az időszakban, abban a másik világban (mintha nem is ez a bolygó lett volna), minden egyszerűbb volt. Mármint az ő szemszögéből. Naponta kapott újabb és újabb megbízásokat, mert mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. Mert meg kellett védeni a rendsz… a nagy semmit. De azt foggal, körömmel.
Cseppet sem bánta, hogy a paranoia és az emberi hülyeség akkora méreteket öltött, hiszen ez éppen kapóra jött számára akkoriban. Csak legyen mindig friss „hús” a székhez bilincselve a kihallgatóban, vagy az eltüntetőben. Mindössze ennyi kellett, hogy ő boldog legyen és magasról tett az ideákra, s a többi marhaságra, ami körülötte zajlott.
Viszont most időt kellett nyernie, hogy kitalálja, hogyan folytatódjon ez a történet. Imrére nézett, aki időközben sikeresen elkerülte a szívrohamot és az arcszíne is visszatért a megszokott lilásvöröshöz. Nyugtázta, azután fél szemmel Péterre sandított. És akkor megvilágosodott. Rájött, hogy a válasz ott hever a lába előtt, a padlón, vérbe fagyva! Jelenleg keresve sem találhatna jobb időhúzó tevékenységet, mint Péter testének aprólékos feldarabolása. Imre előtt szigorúan a hulla eltüntetésének megkönnyítésére hivatkozva… és amíg ő elszöszmötöl ezzel, addig társa kedvére felforgathatja a villát, hátha megtalálja, amit keres.
Imre nem ellenkezett. Sőt! Művigyorral az arcán egyenesen nagyszerű ötletnek nevezte a felvázolt tervet… és miután az íróasztal teljes tartalmát egy zsákba ürítette, sietve elhagyta a helyiséget, hogy az emeleten folytassa a kutatást.
Sebész viszont éppen „belevágott” volna a feladat végrehajtásába, amikor zajt hallott. Persze Imre odafent tette a dolgát; tompa puffanások, koppanások szűrődtek le az emeletről, de ez más volt. Az ablak mögül, odakintről érkezett a recsegő hang.
Felugrott és szétrántotta a résnyire kihúzva felejtett függönyt. Egy alakot látott a kerítés felé vágtázni. Még messziről nézve is röhejes volt látni, milyen nehézkesen küzdi át magát rajta.
– Ez még kapóra jöhet! – mélázott Sebész és halvány mosoly futott át az arcán.

3.

Misi még akkor is reszketett, mint a nyárfalevél, amikor egy órával később leszállt a metróról. Az Ecserinél jött fel az aluljáróból, és rögtön a törzshelye felé vette az irányt. A Második félidő nevű kocsma egy tömbház aljában várta őt, késő esti nyitvatartással. Reményei szerint az egyik asztalánál ott ül még Bandi, egyetlen barátja, és őt várja. Pénz híján csak tőle várhatott segítséget a problémáira. Sok-sok felest, akár egy liternyit is, csak hogy felejteni tudjon. A villánál látottak beleégtek a retinájába, és bármerre fordult, minduntalan azt a vérbe fagyott szerencsétlent látta maga előtt. A nyakán tátongó nyílást, a feketének tetsző vért, ahogy az egyre csak terpeszkedik annak feje körül… és a sapkás csávót. Azt az öreg kéjencet, kezében a késsel, arcán az őrültek megszállottságával… Na, őt se fogja soha elfelejteni.
– Csak ott legyen Bandi a krimóban, csak fizessen egy-két kört – motyogta maga elé, míg szaporázta lépteit.
Mialatt morfondírozott, váratlanul egy fekete BMW ugratott fel elé a járdára az Üllői útról. A gépkocsi motorja hangosan bőgött, miközben egy látványos, gumifüstölős farolást követően leparkolt előtte, körülbelül tíz centiméterre a lábfejétől.
Hátrahőkölt és meglepetésében köpni-nyelni sem tudott. Tulajdonképpen csodálta a volán mögött ülő Karcsi vezetési technikáját, ámbár nem lehetett benne biztos, hogy az említett férfi így akarta kivitelezni az imént bemutatott manővert. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy nem gázolta el őt?
Rémült tekintetét elvakították a BMW halogén lámpái, míg agyában velős kérdés fogalmazódott meg:
Miért?!
Igen, jól ismerte a kocsiban ülő galerit, és a háta közepére sem kívánta őket. Sőt mi több, úgy volt vele, hogy inkább diskurálna az ábécés hegyomlással még fél órát, mintsem hogy ezekkel egy percet is együtt töltsön. Bár ekkor beugrott neki, hogy ha sorrendet állítana az ügyben, hogy kivel nem lógna szívesen együtt, jelenleg magasan vezetne a Sapkás Öreg. Zsolti meg a bandája hozzá képest csak sereghajtó lehet, és ettől a gondolattól némiképp jobb kedvre derült, dacára a várható pofozkodásnak.
Az autó jobb oldali, sötétített üvege komótosan leereszkedett, és úgy dőlt ki rajta a dohányfüst, mint egy kőbányai gyárkéményből. A háttérből a Rapülők egyik száma üvöltött kazettáról, aminek szövegét a volán mögött ülő Karcsi nagy átéléssel rappelte együtt Geszti Péterrel.
„Gyere ki a hóra egy szóra! És legyél nagyon bátor! / Ő csak, ő csak a helyi terminátor. / Szétszed téged. Hogyha nem vigyázol, véged!”
– Halkítsd már le, baszod! – adta ki az ukázt Zsolti, és flegmán kikönyökölt az ablakon. – Már kereslek egy ideje – vetette oda foghegyről Misinek.
– Ne csináljátok, srácok! – fanyalgott Misi. – Kurva szar napom volt!
Zsolt az órájára nézett.
– És még nem ért véget… Halljam, hol a pénzem? – folytatta, miközben az utolsó slukkot szívta az arany Marlboroból.
– Tetszik a kabátod! – Egy hirtelen ötlettől vezérelve Misi igyekezett volna más irányba terelni a beszélgetést, miközben közelebb lépett a kocsihoz. – Nagyon gengszteres! Olaszba vetted?
– Kapd be, a pénzről beszélj!
– Ja, a pénz! Képzeld, pont ma este akartam neked megadni! Nemrég kipucoltam egy ABC -t!
– Akkor virítsad!
– Sajnos történt egy kis bibi…
– Miféle bibi?
– Idefelé jövet a Petőfi hídon elkapott két csávó. Az egyiknél kés volt, a másiknál meg baseball ütő. Azt mondták, hogy rögvest kicsinálnak, ha nem adom oda nekik a pénzemet. Én persze próbáltam ellenállni, mondtam, hogy nincs nálam lóvé, meg az egyiket forgó rúgással le is küldtem a földre, de a másik, a nagyobb darab megborított, azután a lábamnál fogva kilógatott a Duna fölé. Nem tehettem semmit, amíg fejjel lefelé lógtam, kivették a zsebemből a zsét, aztán elrohantak.
– Hű, ez érdekes – ironizált Zsolti, megnyúlt, csodálkozó képpel, aminek láttán Misi majdnem elröhögte magát. – És hogy nem estél bele a vízbe?
– Az úgy volt, hogy amikor elengedte a lábamat, én zuhanás közben elkaptam a híd korlátját, tudod, ott alul, és így vissza tudtam magamat húzni – vigyorgott, miközben hanyag mozdulattal és teljes testsúlyával rátámaszkodott az autó visszapillantó tükrére.
Legnagyobb sajnálatára az a vacak sokkal könnyebben megadta magát alig ötven kilójának, mint a jaguár embléma, és végül ez lett az utolsó momentum, amire tisztán emlékezett a találkozóból.

***

– Hidd el, a Hubertus majd segít, ráadásul olcsó! – mosolygott kényszeredetten Bandi, és megemelte a poharát.
A bisztró oldalfalait nikotintól besárgult, eredetileg zöld-fehér színű Fradi zászlók, valamint röpképtelen, hungarocellből készült, zöldre festett Fradi sasok borították. A pult mögötti részen kapott helyet a „dicsőségfal”. Porlepte, ám díszes keretekbe ékelt fényképek lógtak az FTC egykori aranylabdás játékosáról, Albert Flóriánról és az ezüstcipős Nyilasi Tiborról. Mellettük bekeretezett újságkivágások szóltak a klub legnagyobb sikereiről az elmúlt évtizedekből, valamint a legfrissebb, idén begyűjtött NB1-es bajnoki elsőségről.
– Szarul nézek ki, mi? – nyögte Misi, amikor látta, hogy barátja fancsali képpel vizslatja feldagadt, lilára püfölt arcfelét.
Bandi beletúrt rendezetlen, vöröses, göndör hajába és csak fél szemmel sandított vissza rá. Alkoholtól kivörösödött, szeplős arcán sajnálkozás tükröződött.
– Dehogy, nem vészes – nyögte kényszeredetten mosolyogva.
– Semmi nem jön össze mostanában, érted? Semmi! A minap el akartam kötni egy Zsigulit, egy szaros Zsigát… mert ugye mennyire nehéz kinyitni és elindítani egy olyat, ugye?
Bandi egykedvűen vonogatta cingár vállait. Nem mintha nem lettek volna elképzelései a dologgal kapcsolatban, hiszen végzettségét tekintve autószerelő volt, de nem akarta megfosztani barátját a történet közreadásától. Inkább előredőlt, az asztalra könyökölt, rőt kecskeszakállas állát a tenyerébe fektette és nagy érdeklődést színlelve fülelt tovább.
– Semennyire! – folytatta Misi. – Csak egy csavarhúzó kell és csókolom, már el is vitted, de persze nekem ez sem ment! És tudod, hogy miért nem?
– Nem – csóválta a fejét Bandi.
– Már benne ültem, kihúztam és összekötöttem a kábeleket, de se szikra, se semmi… mert nem volt benne akku! Érted, ott állt az utcán és nem volt benne… á, hagyjuk is – legyintett.
– Meghívlak még egyre – pattant fel Bandi, és kissé bizonytalan léptekkel kioldalazott az asztal mögül.
A háttérből egy Williams flipper, a FunHouse ütemtelen kattogása, csilingelése és bárgyú zenéje hallatszott. Misi figyelmét egy nagy csattanás vonzotta oda, mely azt jelezte, hogy az előtte álldogáló alkoholista éppen szabadjátékot nyert.
– Mákos kurafi! – morogta megvetően, amikor barátja éppen visszatért az italokkal. – Nekem sose adja be – folytatta a zsémbelést, és fejével a flipper felé biccentett, aztán beletúrt a zsebébe és a csillogó jaguárt átcsúsztatta barátja elé. – Tessék! Ez legyen a tiéd. Most nincs nálam pénz, de legközelebb én hívlak meg téged.
– Ez mi?
– Minek látszik?
– Embléma. De honnan? Loptad?
– Persze, de… – és abban a pillanatban komolyan elgondolkodott azon, vajon feltárja-e Bandi előtt a teljes történetet, hullástól, mindenestől. Érezte a késztetést, hogy megossza vele, és hogy talán megkönnyebbülne tőle… de végül, némi mérlegelést követően úgy döntött, egyelőre megtartja magának a sztorit. – Mindegy honnan van, tedd el, legyen a tiéd!
– Nekem nem kell, viszont te eladhatnád valakinek, néhány százast biztos kapnál érte – javasolta Bandi.
– Gondolod?
Bandi nézegette, forgatta kezében az emblémát, és visszatolta barátja elé.
– Persze! Talán valakinek pont egy ilyen hiányzik a kocsijáról – mondta, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Érted? Valakinek pont ez hiányzik a kocsijáról! – ismételte, mire még jobban röhögtek és potyogtak a könnyeik.
– Jól van, ha neked nem kell, akkor majd megpróbálom elpasszolni – húzta vissza a jaguárt.
– Hol szerezted? – kérdezte Bandi a szemét törölgetve.
– Rózsadombon… – merengett maga elé Misi ködös tekintettel. – De ne kérdezz többet!
– Legyen… És mi történt az arcoddal?
Tessék! A nap másik történése, amit semmi kedve sem volt előadni, pláne nem őszintén úgy, ahogy valóban megesett. Túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia hozzá, hogy érthető legyen, ami még több kérdést vetett volna fel. Bandi pedig imád kérdezni. Ezért úgy döntött, egyszerűen csak mellébeszél. Hátha beválik.
– Elég annyi, hogy összefutottam Zsoltival meg a sleppjével – közölte egykedvűen.
– De hát összevertek!
– Kis csicskák ezek mind – kelt ki magából Misi –, azt hiszik, hogy ők itt a környéken a királyok, de ezt még visszakapják, megígérem! Most is simán levertem volna őket, ha nem ilyen hirtelen ugranak nekem!
– Tartozol nekik, igaz?
– Húszezret adott – bólogatott megadóan –, de már harmincat követel.
– Az igen! – adott hangot meglepetésének Bandi. – Az több mint kéthavi fizum!
– Szarul keresel, baszd meg!
– Lehet, de erre legalább számíthatok minden hónapban!
Misi átnyúlt az asztal felett és jobb kezével vállon veregette a barátját.
– Ne kapd fel a vizet, nem azért mondtam.
Bandi benyúlt a zsebébe, és két ötszázast tett az asztalra.
– Ne már, Bandi!
– Csak tedd el, ez is valami.
– Köszönöm – és szemlesütve besöpörte a pénzt.
– Azért könnyebb lenne neked is, ha elmennél dolgozni.
– Baszod, kurva hálás vagyok, meg minden, de ezt ne kezdjük el megint! Könyörgöm, nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy az élet nagy dolgait megdumáljuk, oké? Ezt párszor már amúgy is eljátszottuk és sosem fogunk egyetérteni, mert én nem vagyok olyan, mint te.
– Hát az biztos – húzta fel az orrát Bandi.
– Figyelj, én nem bírom elviselni, hogy mások mondják meg, mit csináljak, hogy mások osszák be az időmet. Emlékszel? Egyszer dolgoztam egy hétig, pont elég is volt abból a szarból. Hajnalban kelni, órákat utazni… meg nekem különben se parancsolgasson senki.
Időközben az utolsó vendég kidülöngélt az ajtón, így a flipper is elcsendesült. Már csak ők maradtak az áporodott levegőjű, sörszagú, cigarettafüstös presszóban.
– Mások fényesen megélnek munka nélkül – folytatta Misi –, ott van például a Zsolti… Szóval nekem is sikerülhet.
– Olyan akarsz lenni, mint ő? – húzta fel a szemöldökét Bandi.
– Aha!
Bandi arcizmai megremegtek, felkapta a poharába kitöltött „nyugtatót” és ledöntötte a torkán.
– Akkor legyél olyan, te vak barom – pattant fel és a kabátjáért nyúlt.
– Ne menj, hallod? – kapta el a karját Misi. – Inkább igyunk még egyet!
A pultos, látva a közjátékot, felmérve a késői órát és előre kalkulálva a várhatóan igen csekély borravalót, azon nyomban rájuk pirított:
– Elég lesz mára, szeretnék zárni!
A kedves noszogatás hatására Misi is feltornázta magát az asztal mögül, és míg Bandi a kabátja felvételével bajlódott, ő lopva a pultost figyelte, aki éppen az aznapi bevételt számolta. Misi hunyorogva méregette az átnyálazott bankókat, miközben azt találgatta, hogy vajon mennyi lehet az annyi.

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Szerző: Nádudvarváry Fekete Emma | febr 17, 2024 | Beleolvasó, Hírek, Krimi, Nádudvarváry Fekete Emma, Regény részlet, Részlet, Szórakoztató irodalom

részlet Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi című könyvéből

PROLÓGUS

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.”

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat részlet

Első fejezet: Mindenki hazajött a nyaralásból

Szalay Hanna rendőr főhadnagy kinézett második emeleti irodájának ablakán, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és amit nem tudott megunni. Pedig már öt éve ugyanott dolgozott.

Mindig, amikor munka közben elfáradt, az ablakhoz ment relaxálni, nézett ki a fejéből és erőt gyűjtött a továbbiakhoz. Péntek késő délután, negyed hat után három perccel a legtöbb hivatal kiürült. A rendőrségről is már majdnem mindenki hazament.

A kora őszi napsütésben gondtalan turisták sétálgattak a városban. Hanna eljátszott a gondolattal, hogy ő is egy közülük. A hangsúly a gondtalanon volt. Elképzelte, hogy nézelődik egy ismeretlen, szép városban, messziről megpillant egy klasszicista épületet, lefotózza, majd amikor közelebb megy és meglátja a homlokzaton a már kissé kopott „Rendőrkapitányság” feliratot, csalódottan megy tovább. Megfigyelte, hogy majdnem mindig ez a turisták reakciója. A telefonjukat elteszik, valószínűleg a képet is törlik majd. Mert ki akarná már a rendőrséget lefotózni? Csak egy alkalommal fordult elő, hogy egy egész család pózolt a bejárat előtt, és az apuka még rá is mutatott a feliratra. Utóbb kiderült, hogy azért, mert rendőr.

Na, én ugyan nem szerettem volna a rendőrség előtt fotózkodni nyaralás közben! – jutott eszébe most Hannának.

Szeptember első hetét fejezték be. Ikerfiai – Jani és Misi – most kezdték az iskolát.

Szerencsére a szomszédban lakó anyósa és apósa mindketten nyugdíjas pedagógusok, hiányzott nekik a tanítás, kapva-kaptak az alkalmon, hogy segítsenek az unokák beiskolázásában. Így Hanna válláról levették ennek a terhét. Azért volt emiatt némi lelkiismeret-furdalása. Férje építész, tudott home office-ban is dolgozni, de annak soha nem lett jó vége. Ilyenkor a fáradt anyuka arra ment haza, hogy apuka üvölt a gyerekekkel, rendszerint összekeverve őket, mivel mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra.

Már a második nap megkérdezte tőlük az egyik gyerek a suliban, hogy anyukátok tényleg zsaru?!

– Nem zsaru, hanem nyomozó – válaszolták a srácok egyszerre.

Hanna szerette a munkáját, de amióta a „VIP gyilkosnak” nevezett sorozatgyilkos ügyében nyomozott, sokszor voltak álmatlan éjszakái.

Rosszabb esetben meg rémálmai.

A nyár nyugisan telt, ami ez esetben azt jelentette, hogy nem volt újabb áldozat. Hál’ istennek a balatoni családi nyaralást és a barátnőkkel való kirándulást nem zavarta meg semmi. Azért felhőtlenül soha nem tudott kikapcsolódni. Mindig idegesen leste a telefonját, hogy nem értesítik-e újabb gyilkosságról a kollégái. Akkor azonnal haza kellett volna jönnie, családja szemrehányó tekintetétől kísérve. Egyik barátnője viccesen meg is jegyezte, hogy talán a gyilkos is nyaralni mehetett.

Örült az előtte álló hétvégének, de egész nap valami rossz előérzete volt. Holnap a barátnőivel találkozik, a vasárnap pedig a családé. A még bent lévő kollégái is összepakoltak, elköszöntek, jó hétvégét kívántak.

Hanna is kikapcsolta a gépét, már éppen pakolni kezdett, amikor bejött Péter, a helyettese. Automatikusan mondta volna, hogy „Szia, neked is jó hétvégét”, de a férfi arca nagyon sápadt volt. Nem is kellett mondania semmit, Hanna magától is rájött, hogy valami történt.

– Újabb áldozat! – vágott bele a közepébe Péter.

Ezek szerint a gyilkos valóban hazajött a nyaralásból! – gondolta Hanna kétségbeesetten.

– Ugyanaz a módszer. A férje találta meg a fürdőszobában. Szegény először a mentőket hívta, akik már nem tudtak segíteni, csak bennünket hívtak. Indulnunk kellene helyszínelni. Ki kell hallgatnunk a szomszédokat. Holnap meg majd össze kellene hívni a csapatot. Úgyis terveztünk nyár után egy megbeszélést. Tudom, hogy mást terveztél hétvégére, hát bevallom, én is. A férjét meg a lányát bevitték a pszichiátriára, ők jelenleg nincsenek kihallgatható állapotban – sorolta végig a kollégája egy szuszra a történéseket.

Hanna beletörődően felsóhajtott és megállapította, hogy jók a megérzései, nemhiába volt egész nap nyugtalan.

– Adj öt percet, hazaszólok, hogy ne várjanak meg a vacsorával!

Péter bólintott.

– De siess, légyszi!

– Ok, igyekszem.

Hanna először ügyvéd barátnőjét, Hildát hívta, aki vidáman szólt bele:

– Szia, ugye holnap akkor talizunk?

– Hilda, kapaszkodj meg, légy erős és titoktartó. Attól tartok, igazad volt!

– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte értetlenül barátnője.

– A gyilkos tényleg hazajött a nyaralásból!

– NEEEEEEEE!!!! – kiáltott fel Hilda, amit a folyosón türelmesen várakozó kollégák is hallhattak, Hanna pedig, mivel nem akart maradandó halláskárosodást szenvedni, eltartotta fülétől a telefont.

– Ismét lecsapott az emberünk.

– Francba, azért utálom a legjobban ezt a gyilkost, mert soha nem ér rá miatta a barátnőm!

– Mondanám, hogy vigyázz magadra, zárkózz be, de tudom, hogy jól megy a karate, és a férjeddel szoktatok gyakorolni!

– Hát igen! Jobban megy mint a tenisz, és főleg az a jó, hogy nő az edző. A férjem is hajlandó járni, nem tartja nyálas sportnak, mint a teniszt.

Na igen, a tenisz! Ez a sport rossz emlékeket idézett fel Hilda életében. Akkoriban a férje, Karcsi, aki kamionos, állandóan úton volt, és a teniszedző miatt majdnem tönkrement a házasságuk.

A második telefon – a férjének – sokkal nehezebb volt. Jani azt mondta, érezte ő is, hogy ma valami történni fog. Elteszi akkor a vacsorát.

– Köszi szépen! Feltéve, ha lesz utána még étvágyam. Na, szia most le kell tegyelek, mert megyünk.

Péter már türelmetlenül állt az ajtóban.

A kollégák már biztosították a helyszínt és megkezdték az előkészületeket. Hanna és csapata is elindult.

A kocsiban Péter elmesélte, hogy az áldozat Kárnyáczki Helena Titanilla, negyvennégy éves tanárnő. Hosszú, barna hajú, filigrán alkat. Nem nagyon hasonlít az előző áldozatokra. Az áldozat elegáns környezetben lakott, viszonylag nyugodt környéken, ahol rendezett, kétszintes házak vannak szép előkerttel.

Hál’ istennek a tragikus hírt nem kellett közölni a családdal, mivel a férj talált rá. A lánya nem látta, csak az apja üvöltését hallotta szegény.

– Alibik? – szakította félbe Pétert a nyomozó.

– A férjnek van – lapozott bele a kollégája a jegyzetfüzetébe. – Szaunában volt az egyik szomszéddal. A kislány pedig uszodában volt a barátnőjével, utána a városba készültek szórakozni.

– Akkor mit keresett otthon?

– Át akart öltözni. Tizenhat éves házasok voltak. A férj, Kárnyáczki Tibor, hitelügyintéző a helyi OTP-bankfiókban, negyvenhat éves. A szülők már nem élnek, így velük sem kell már közölni a hírt. Az áldozat a szomszéd település általános iskolájában tanított matematikát és fizikát.

Hannában felmerült, hogy esetleg a tanítványai, vagy egyik volt tanítványa lehetett az elkövető. Annak idején nem szerette ezeket a tantárgyakat, de azért nem ölte volna meg a tanárát. De hát változnak az idők!

A kollégák már megkezdték a helyszínelést. Tapasztalatból tudta, hogy a fürdőszobát kell keresnie.

A nőt ugyanúgy találták, mint a többi áldozatot: meztelenül, széttett lábbakkal, nemi szervében ezúttal egy üres Limoncellós üveggel. A bal mellére egy „V”, a jobbra pedig egy „P” betű volt írva ugyanúgy a saját rúzsával, ahogy a többieknek is. A rúzs a holttest mellett hevert a fürdőszoba jéghideg padlóján. Dróttal fojtották meg őt is. A halott arcán rémület tükröződött. A halántékán ütlegelés nyomai látszottak. A közelben egy pár tűsarkú cipő hevert, az egyiknek letört a sarka. A helyszínelő kolléga fontoskodott:

– Lehetséges, hogy a cipő sarkával ütlegelték – mondta.

Hanna mélyeket lélegzett. Nem okádok, nem okádok – mantrázta.

Betörés ezúttal sem történt. Szerencsétlen férje még annyit el tudott mondani, hogy nem hiányzott semmi értéktárgy. A nő telefonja ugyanúgy ki volt kapcsolva, mint a többi áldozatnak.

VIP gyilkosnak az áldozatok mellére írt betűk miatt nevezték el. Először csak V.P.-s gyilkos, később pedig VIP gyilkos lett a fedőneve.

Az igazolványképről egy helyes, barna hosszú hajú nő mosolyog vissza.

A valóság azonban sajnos egészen más volt.

Hanna, amint lehetett, elhagyta a fürdőszobát, a többit a helyszínelőkre bízta. Majd utólag elolvassa a jegyzőkönyvet. Átment kihallgatni a szomszédokat.

Ők semmi gyanúsat nem észleltek, pedig a jelek szerint a környéken mindenki mindenkit ismert és figyeltek egymásra. Szaunában is az egyik szomszéd baráti házaspárral voltak, akik teljesen meg voltak döbbenve. Helena azért nem ment velük, mert dolgozatokat kellett javítania. Bele is kezdett, de befejezni már nem tudta. Minden szomszéd rendes, kedves embereknek tartotta őket.

Hanna késő este kimerülten ért haza, Jani, a férje ébren várta, amiért nagyon hálás volt. Megittak együtt egy pohár bort, a férfi nem kérdezett semmit. Tudta, hogy a felesége még nincs olyan lelkiállapotban, hogy meséljen a történtekről.

Még benézett a gyerekekhez, akik ártatlanul és édesen szuszogtak. Maxi, a golden retriever szokás szerint majd leverte a lábáról.

Függetlenül attól, hogy másnap szombat lesz, reggel nyolcra összehívták a csapatot, és addig még aludnia is kellene.

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi

Szerző: Nádudvarváry Fekete Emma
Kiadó: magánkiadás
Oldalak száma: 202
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786156748003
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Szerző: Rebecca Reed | okt 29, 2023 | Detektívsztorik beleolvasó, Krimi, Rebecca Reed, Részlet

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Rebecca Reed: Nagy fogás

Theodore erős kézzel tartotta a botot. Kétszer akadt le horgáról a zsákmánya, de ezúttal biztos volt benne, hogy nem szalasztja el. Méretes példánynak érezte, ezt az erősen lefelé görbülő horgászbotja is bizonyította. A zsinór feszült, az orsó hangos recsegéssel adta tudtára, hogy küzd az ellenállással. A férfi alsó ajkát beharapva koncentrált, és igyekezett megtalálni a tökéletes taktikát, amivel kellően kifáraszthatja a halat.

A telefon megszólalt a zsebében. Már a csengőhangból tudta, hogy ezt bizony fel kell vennie, ugyanakkor nem értette, miért keresik a munkahelyéről, hiszen jól megérdemelt szabadságát töltötte. Három éve először vett ki néhány napot, erre tessék, most sem hagyják békén. Választania kellett. A zsákmány vagy a hívás. Egyiket sem akarta elszalasztani, úgyhogy fél kézzel tartotta a botot, a másikkal előhalászta zsebéből a készüléket.

– Cooper – szólt bele, és vállával az arcához szorította a telefont, hogy keze újra szabaddá váljon.

– Örülök, hogy felvetted, Theodore. Lenne egy sürgős meló a közelben – közölte az ismerős hang.

– A közelben, mi? Nem találtatok mást, Frank? – elégedetlenkedett, és ugyanabban a pillanatban meglátta felbukkanni a termetes hal fejét, ami azonnal el is tűnt a zavaros vízben, jókorát rántva a boton. Amúgy is sötét volt, Theodore alig látott valamit, kizárólag a nyaralók előtti lámpák világították meg a tavat.

– Alig hat háznyira tőled meggyilkoltak valakit. Nem küldök ki mást, hiszen a legjobb már ott van – hízelgett a főnöke.

Theodore összeráncolta homlokát, és sután elnézett balra, habár fogalma sem volt, melyik irányba történt az említett esemény. Egyszer jön el kikapcsolódni, és miért ne, kinyiffan valaki a szomszédjában. Ennyit az éjszakai horgászatról.

– Mikor történt? – kérdezte, és közben próbált a szákért nyúlni, hogy minél hamarabb kiemelhesse zsákmányát.

– Alig fél órája. Állítólag betörés történt. Nem hallottál semmit?

– Nem, de nincs most időm beszélgetni. Mondd a címet, és megyek – türelmetlenkedett, mert így a telefonnal a fülén sehogy sem tudta kiemelni a halat.

– Huszonkilences szám. Már látnod kell a villogókat, a kollégák valamikor most érhettek ki. Hívj, ha végeztél! – fejezte be a hívást Frank, és Theodore végre a holnapi ebédjére koncentrálhatott.

Ő legalább annyira elfáradt, mint áldozata, de már könnyűszerrel ki tudta emelni a vízből, és átrakta a stéghez rögzített haltartóba. Nem is foglalkozott azzal, hogy összeszedjen mindent, egyedül a botot vitte magával. Az útra kiérve már látta a távolban villogó rendőrautókat. Bement a házába, sietős kézmosás után ledobta magáról horgászmellényét, és úgy, zsebes katonai nadrágban, valamint kockás ingben indult el a helyszínre.

Két rendőrautó parkolt a meglehetősen impozáns épület előtt. A tehetősebbek közül sokan vásároltak, vagy építettek itt nyaralókat, hiszen a kilátás a tóra pazar, az épületek mögött megbújó dombság pedig csodaszép volt. Remek kirándulási lehetőségek akadtak a közelben, a golfpálya szintén vonzotta a kikapcsolódásra vágyókat, csakúgy, mint a horgászat.

Theodore felmutatta igazolványát az ajtóban szobrozó egyenruhásnak, aki nyomban elállt az útjából. Ahogy belépett az egylégterű, tágas helyiségbe, először az öt civilt pillantotta meg, akik a szemközt, középen lévő lépcső mellett toporogtak két rendőr társaságában. Theodore a tőle jobbra lévő kanapé takarása miatt nem látta, de biztosra vette, hogy az áldozat a nappalinak nevezhető helyiségben lehet, ugyanis a bent tartózkodók félve pillantottak abba az irányba.

VEDD MEG!!

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 990,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert | Detektívsztorik

Szerző: Wágner Szilárd | okt 29, 2023 | Detektívsztorik beleolvasó, Krimi, Nagy-Rakita Melinda, Részlet

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert

Amikor a nyomozók kimentek a város határában álló masszív családi házhoz, két izmos dobermann fogadta őket. Becsengettek, de válaszul csak a kutyák ugatása lett dühösebb. Vicsorogva rontottak neki a magas vaskapunak, mintha abban bíznának, átugorhatják.

– Mi legyen? – fordult a kicsi, köpcös, mosolygós férfi magas, sovány, jókora bajuszt viselő, morózus tekintetű társához. – Járjunk körül?

– Ja, nem bánom – válaszolta a másik. – Jobb vagy bal?

– Nekem mindegy – vonta meg jobb vállát Olajos Gáspár, mire társa, Kovács Alajos a másikat húzta fel.

Ha ők ketten vállat vontak, mindig mulatságosan hatott, mert míg a magas a jobb vállát, addig az alacsony a bal vállát rándította meg. Talán mert egyikük jobb, a másik balkezes volt. Ezzel a furcsa, ellentétes szinkronmozgással gyakran ingerelték nevetésre kollégáikat, akik szívesen viccelődtek rajtuk. Ám szigorúan csak a hátuk mögött. A két férfi tudta, de nem bánták. Valójában, akik jól ismerték őket, jelenlétükben óvakodtak az efféle meggondolatlanságtól.

Végül elindultak. Kovács balra, a másik férfi, termetét meghazudtoló lendülettel jobbra, dombnak fölfelé. A kovácsoltvas kerítés elegendő teret engedett a kíváncsi tekinteteknek és Olajos Gáspár – aki szerette a kerteket – lépteit lelassítva elgyönyörködött a virágágyásokban pompázó színkavalkádban és a tuják szabályos soraiban. A szép, de szokványos kép azonban egyszer csak megváltozott. A nyomozó megállt. Egy japán kert – dünnyögte maga elé. Amióta egyszer egy keleti kultúrát kedvelő barátjánál megcsodált egy ilyen nyugalmat árasztó tüneményt, nem tudta kiverni a fejéből a látványt. De most gyorsan kiszakította magát az ábrándozásból és visszafelé indult.

Társa már várta. A kutyák továbbra is bőszen rohamozták a kaput, rekedt hangú ugatásuk visszhangot vert a kihalt utcán.

– Márpedig be fogunk menni – jelentette ki Kovács.

– Be – hangzott a válasz.

Majd mintha előzetesen megegyeztek volna, egyszerre sarkon fordultak és visszaballagtak gépkocsijukhoz.

– Én vezetek – mondta a sovány.

A másik egy szót sem szólt, csak elővette zsebéből a slusszkulcsot, kinyitotta a kocsit, beült a vezetőülésbe, leeresztette az ablakot és kiszólt.

– Nem jössz?

Kovács Alajos nyomozó bajuszát rágcsálva állt a kocsi mellett, majd hirtelen sarkon fordult és elindult a buszmegálló felé.

Olajos Gáspár ismét kiszólt a kocsiból, de most már hangosabban.

– Na, ne izélj már! Csak hátra akartam tolni az ülést, hogy ne kelljen megint egész úton a morgásodat hallgatnom.

Azzal szája sarkában egy kis, kaján mosollyal kikászálódott a járműből, átballagott a másik oldalra. Mire lehuppant az ülésre, a motor is felbőgött.

Következő történet | Rebecca Reed: Nagy fogás

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 990,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

« Régebbi bejegyzések

Col O. Broox: Az EZÜST története 1. fejezet

Az EZÜST története

Részlet Col O. Broox: Az EZÜST története című regényéből

Ezüst

Ajánló

1. Fejezet

Chandler Brookes

1984. 10. 09. – kedd 05:41

44-es hüllő

1984. 10. 09. – kedd

2. fejezet

Chandler Brookes

1984. 10. 09. – kedd 07:13

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Az író eddig megjelent regényei

Az EZÜST története | előrendelés

Az EZÜST története

Lizard of a snake 1.

A könyv az alábbi helyeken lesz megvásárolható.

Fülszöveg

Col O. Broox: Az EZÜST története

Besorolás

ISBN

Nyelv

Borító

Oldalak száma

Kiadás éve

Előszó

Megjelent regény

A szerző

Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Pesti balhé

Pályázatnyertes regény

Részlet Mészáros Lajos: Pesti balhé című regényből

Első fejezet

1.

1993. november 14. vasárnap

2.

3.

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

részlet Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi című könyvéből

PROLÓGUS

Első fejezet: Mindenki hazajött a nyaralásból

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Rebecca Reed: Nagy fogás

Rendeld meg!

Detektívsztorik

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert

Rendeld meg!

Detektívsztorik

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Col O. Broox:
Az EZÜST története