Szerkesztés során a beérkező kézirat nélkülözhetetlen részét képezi a szinopszis, esetleg egy rövid vázlat a történetről, ami nem kizárólag annak tartalmát mutatja be, hanem az írói elképzelést is. Ez nagyon fontos, mivel nagyban segíti a szerkesztő munkáját, mert nem vesz el időt, hogy kitalálja, mivel mit akart kifejezni az író. Tehát van egy viszonyítási alap, amihez igazodva könnyebb megállapítani, az írónak sikerült-e a saját elképzelését átültetni a történetbe, értve ezalatt a történet hangulatát, az általa keltendő érzéseket, amit általában a történet atmoszférájaként szoktak emlegetni. Emellett az is kiderül a szerkesztő számára, hogy az író a megfelelő narrációs stílust (elbeszélői magatartást) választotta-e a történet elmeséléséhez.

Az írónak van egy elképzelése, milyen érzést akar kelteni az olvasóban, a szerkesztési folyamat során pedig elemezzük, hogy sikerült-e megvalósítania.

A kézirat befogadása után a szerkesztő elolvassa azt, és a kivitelezésben talált hibákat jelzi az író felé, aki ennek fényében átgondolja és módosítja a történetet. Ebbe a fázisba tartoznak többek közt a logikai ellentmondások, narrációs eltérések, történetvezetés, információ-adagolás, karakter kidolgozottság, karakterek viselkedésének ellenőrzése (mindig úgy viselkedik-e, ahogy adott karaktertől elvárható, azaz nincsenek karakteridegen viselkedések), párbeszédek ellenőrzése (adott szereplő a szociális környezetének, iskolázottságának, és a történet jelenetének megfelelően kommunikál-e; pl. bíró a tárgyalóteremben teljesen másként fog beszélni, mint otthon a párjával vagy a gyerekével, vagy akár a boltban, ha felbosszantja valaki).

Amit a szerkesztő nyelvtani szempontból figyel, az a szöveg stílusértéke, azaz a szöveg érzelmi, hangulati vagy egyéb többlettartalmát előidéző fogalmazás, és hogy az adott szövegben szereplő szavak és egyéb nyelvi elemek képesek a megfelelő stílushatást kelteni. Minden más nyelvtani javítás, észrevétel a korrektor feladata [A korrektúra].

Az írónak képesnek kell lennie értelmezni a szerkesztő utasításait, amikor olyanokat ír: „átfogalmazni”, „stílustörés”, „logikai ellentmondás”, „nem kiegyensúlyozott mondatszerkezetek” stb. Nincs részletezés, nincs magyarázat. Ha ez szükséges, akkor az író még nem áll készen.

Ha a jobb hatás érdekében változtatni kell, akkor a szerkesztő nem példát fog írni rá, hanem megbeszéli a szerzővel, hogy mely részeket lenne érdemes módosítani. Ennek a folyamatnak a részeként léphet be az irodalmi lektor, amennyiben szükség van a munkájára. Ez akkor fordul elő, ha az író nem tudja, milyen technikákkal, írói eszközökkel tudja megoldani a szerkesztői utasítást, azaz az irodalmi lektor konkrét technikai javaslatokat tesz, akár segít adott rész kidolgozásában is.

A szerkesztett kézirat nem egyenlő a tökéletes kézirattal. A szerkesztett kézirat pusztán jobbá vált, mint amilyen előtte volt. Tökéletes nem létezik, csak jól, nagyon jól, netán zseniálisan megírt. Ezek mindegyikében talál a szerkesztő valamit, amit korrigálni kell, hogy még jobb legyen. Talán az irodalom az egyetlen művészet, ahol az alkotást nem szokták érintetlenül hagyni, ahogyan például a festészetben, szobrászatban. Az irodalomban elfogadott, hogy egy hozzáértő személy – aki az olvasó és az író közötti híd szerepét tölti be – módosítási javaslatokat tesz az író számára, amelyeket képes megindokolni, és nem pusztán szubjektív benyomások alapján látja el megjegyzésekkel a kéziratot.

Az író és a szerkesztő közös munkájának eredménye egy letisztultabb, olvasmányos történet.

Szerzői- és magánkiadás során az író jobban beleszólhat abba, hogy min hajlandó változtatni, a szerkesztőnek pedig ilyenkor meg kell elégednie annyival, hogy ő jelezte a problémát, azonban a döntés az író kezében van, hogy hallgat-e a szakmai érvre vagy sem*.

*Évtizedes szakmai tapasztalatunk azt mutatja, hogy a figyelmen kívül hagyott szakmai érvek az elsődleges hibák, amelyeket a vásárlók és az olvasók felrónak a kiadvánnyal kapcsolatban.