Rezdülések | Scratches

Részlet Kóródi Gábor: Rezdülések | Scratches​ című kötetéből

Virágok titkai

Jázmin

– Jaj Kristóf, ez a Summer of 69, hangosítsd fel kérlek! Imádom ezt a számot!
Jázmin ordítva énekelni kezdte Bryan Adams régi slágerét.
– I got my first real six-string, Bought it at the five and dime…
A zene túlharsogta a félig lehúzott ablakon beáramló menetzajt, amit 140 km/óránál a BMW 3-as Continental gumiabroncsai keltettek az M7-esen. A fiatal, szőke lány haját a beáramló hűs szél ide-oda dobálta, ami kifejezetten jólesett ezen az augusztus végi, rekkenő meleg napon, pedig már este hét is elmúlt. Tengerkék topjában, szakadt, rövid szárú farmernadrágjában és fehér, magas szárú tornacipőjében úgy nézett ki, mintha egyenesen egy rockkoncertről tartana hazafelé. Pedig reggel még az olasz tenger hűsnek nem igazán nevezhető vizében lubickolt a barátjával.
Szuperül sikerült ez a nyaralás, és az, hogy Kristóf megkérte a kezét azon az estén ott a tengerparton, méltó megkoronázása lett a hétnek… Jázmin elmerengve nézegette a gyűrűsujját, rajta az egyszerű, de mégis tökéletes, fehérarany ékszerrel. Még mindig kirázta a hideg, ha arra a felejthetetlen estére gondolt. A bor, a kis szőlőszemek, a naplemente, a gyertyák és az elhagyatott lagúna csodálatos volt. Igazából a lelke mélyén gondolta, nem is, inkább remélte, hogy valami történni fog aznap este, amikor Kristóf egy hátizsákkal a kezében sétálni hívta a partra. Egymáshoz simulva, jókedvűen indultak el újra ugyanarra az elhagyatott partszakaszra, amit napközben fedeztek fel. A kis öböl homokos fövenyét aleppói fenyők rejtették el a kíváncsi tekintetek elől. Egy kacskaringós, homokba vájt lépcsősoron araszoltak le a parti magaslatról egészen a lágyan ringatózó víztükörig. A fiú megcsókolta, gesztenyebarna szemei ragyogtak a hold fényében. Majd félénken megkérte, hogy amíg mindent gyorsan előkészít, addig hadd kösse be a szemét. Amikor a kendő lekerült, feltárult előtte a finoman leterített pléd, a gyertyák sejtelmesen táncoló fénye és a kikészített borospoharak a szőlőszemekkel együtt. Kristóf pedig egy szál jázminnal és a kis gyűrűs dobozkával a kezében térdelt a lábai előtt.
Már nem is emlékezett, hogy a fiú mit mondott, csak arra, hogy elgyengülve ereszkedett le mellé, és miközben a könnyei megállíthatatlanul potyogtak, és a szíve hevesen kalapált, halkan azt suttogta, hogy „Igen, boldogan.”
Lopva a fiú mereven az útra koncentráló arcára nézett és elmosolyodott. „Az én vőlegényem! Még meg kell szoknom” – gondolta. Elmerengve idézte fel magában újra azt az estét, ahogy a fiú lágyan megcsókolta, először csak a száját, majd a nyakát, és tovább, egyre lejjebb. Még most is megborzongott és libabőrös lett a vágytól, ahogy arra gondolt, hogyan simította végig a kezével hosszú, vékony, de izmos combjait, elkalandozva a miniszoknyája alá és finoman megérintve a bugyi rejtette szeméremdombját. Ahogy belemarkolt a copfjába, és már-már kicsit durván lefogta… Imádta az erőszakos játékait…
– Úristen Kristóf, vigyázz! – Ábrándozásából hirtelen tért vissza a jelenbe. A fiú nagyot fékezett, miközben a száguldó kerekek között egy apró mókus cikázott át, menekülve a biztonságot jelentő árokpart felé.
Szerencsére nem csúsztak meg, csak a mögöttük jövő dudálta le őket gorombán, és dühösen gesztikulált, miközben végül jobbról előzve elhúzott mellettük.
– Jaj szegény! Jól van, sikerült lemenekülnie a pályáról! – lelkendezett Jázmin. – Ne is foglalkozz ezekkel az idiótákkal – intett a távolodó autó felé.
– Még szerencse, hogy nem ütöttük el – folytatta kisebb szusszanásnyi szünet után, nem is foglalkozva a fiú némileg szemrehányó tekintetével. – Amúgy nem vagy fáradt, szívem? Lehet, pihenni kellene egyet valamelyik benzinkúton, egész eddig vezettél és még hátravan… – de ahogy elővette a telefonját és megnyitotta a navigációt, hogy keressen egy közeli pihenőt, szemei elkerekedtek és felkiáltott: – Micsoda! Három és fél óra, az nem létezik! – hitetlenkedve próbálta kideríteni és megemészteni a sokkoló hír okát.
– Óóó ezt nem hiszem el – fakadt ki végül –, legalább másfél órás dugót mutat a Waze előttünk a pályán. Ez a szemét M7-es, de hát nyilván mert vasárnap van, mindenki megy haza a Balatonról.
De mielőtt Kristóf kiakadhatott volna, máris akcióba lépett és vadul nyomkodni kezdte telefonja érintőkijelzőjét.
– Nyugi-nyugi, ne idegeskedj, mindjárt újratervezem… Na tessék, nézd – próbálta a telefont a fiú látóterébe helyezni –, itt is van. Azt mondja, hogy menjünk le Sávolynál és a völgyhíd után vissza tudunk egyből térni a pályára. Nem nagy kerülő! – és nyugtatóan megsimogatta a fiú némileg tanácstalan arcát, aki hol az útra, hol a képernyőre pillantva próbálta feldolgozni a Waze-n megjelenő információkat, de látszott rajta a zavarodottság.
– Tudod! Ez még nem a Kőröshegyi völgyhíd – kezdte Jázmin a magyarázatot, mert sejtette az értetlenség okát –, az még odébb van, ez az Újhegyi. Mindegy – vonta meg a vállát –, majd a GPS úgyis mutatja –, de amint még egy utolsót pillantott a térképre, az arca felragyogott, és izgatottan kapta fel a fejét:
– Jaj kicsim, nézd! Ha itt eggyel hamarabb lemennénk, megnézhetnénk a Balatonring mellett a hétszázhetvenhét éves hársfát, még pont elcsíphetnénk világosban, légyszi-légyszi, legalább pihennél egyet…
A fiú kérdő tekintetét látva rögtön folytatta:
– Igen-igen, itt egyből! Kérlek! – A BMW éles fékcsikorgással kísért irányváltással vágott át a szélső sávban konvojban haladó kamionok között, így még időben ki tudtak hajtani a pályáról, de cserébe majdnem össze is ütköztek egy, a lehajtósávban szabályosan közlekedő szürke Ford Focusszal. Feszült csend telepedett rájuk ahogy továbbhaladtak, amit végül a lány tört meg:
– Köszi, hogy lejöttünk! Olyan cuki vagy, csak ne légy már ilyen morcos, végül is nem történt semmi. Vagy csak fáradt vagy? Jaj babuci, mutasd csak a karodon a sérülésed…
Alaposan szemügyre vette a sebet.
– Ááá, jól van, már gyógyul. Apropó, a gyógyszert ugye bevetted?
A másik gondterhelt tekintetéből kimondatlanul is egyből tudta a választ.
– Csak azt ne mondd, hogy elfelejtetted!? Na jó, álljunk meg inkább itt egy kicsit!
Az elkerekedett szemek láttán kifakadt:
– Igen, itt az erdő szélén, látom rajtad, hogy fáradt és ideges vagy. Szusszanj egy keveset, én meg pisilek egyet bentebb, ahol már nem látnak, mondjuk nem mintha sok autós járna erre. Meg szedek egy kis virágot amíg pihensz, nézd milyen gyönyörű itt végig, úgyis akartam vinni egy csokrot a temetőbe, tudod holnap lenne anyu szülinapja… – A sötétkék BMW majdnem az árokpartig húzódva állt meg az út mellett. A sűrű tölgyerdőt szegélyező keskeny sáv hemzsegett a szebbnél-szebb virágoktól. Jázmin örömmel pattant ki a kocsiból és úgy szólt vissza a barátjának:
– Ja, és itt van az a keksz, amit attól a bűbájos nénitől kaptunk. Hogy is hívták? Belladonna, igaz? Még a neve is olyan különleges, képzeld csak el, milyen gyönyörű nő lehetett fiatalon. Szerintem neked is nagyon bejött volna, mit gondolsz? – Kristóf felsóhajtott, és már épp tiltakozni készült, de Jázmin mosolyogva közbevágott: – Ó, ne is mondd, tudom én! A lényeg, hogy a süti is biztos isteni. Azt mesélte, valami különleges növényből készítette. Kóstolj meg egy darabot, kérlek!
A fiú alig észrevehető grimasza láttán újra parancsolóbbá vált a hangja:
– Ne ellenkezz! Muszáj enned valamit, a reggelinél is csak csipegettél – és egy jókora darabot tolt bele Kristóf szájába. – Na milyen? Ízlik? – kérdezte, és a barátja elégedett hümmögését követően némileg megnyugodott.
– Na örülök, de azért hagyjál nekem is, na mentem, puszi, mindjárt bepisilek! – és búcsúzóul szájon csókolta a szerelmét, de alig lépett párat, már hallotta a várt féltő kiáltást, melyet gyorsan rövidre is zárt:
– Jó, jó, vigyázok, csak ne kiabálj! Itt van a telefonom, nem fogok eltévedni, nyugi! Szeretlek, te kis aggódó mackóm!

The Secrets of Flowers

Jázmin

“Oh, Krisóf, turn up the volume please! It’s ‘Summer of ’69’! I love this song!”
Jázmin began to belt out Bryan Adams’ old hit at the top of her lungs.
“I got my first real six-string, bought it at the five and dime…”
The music drowned out the road noise streaming through the half-lowered window, the sound produced by the BMW 3 Series’ Continental tires on the M7 highway at 140 km/h. The young blonde girl’s hair danced wildly in the cool breeze flowing in, which felt particularly good on this sweltering late August day, even though it was already past seven in the evening. In her navy blue top, torn short denim shorts, and white high-top sneakers, she looked as if she were heading home straight from a rock concert. Yet just that morning, she had been splashing in the not-exactly-cool waters of the Italian sea with her boyfriend.
The vacation had been perfect, and Krisóf proposing to her that evening on the beach had been the crowning glory of the week… Jázmin gazed dreamily at her ring finger, adorned with the simple yet perfect white gold jewelry. She still got goosebumps thinking about that unforgettable evening. The wine, the grapes, the sunset, the candles, and the deserted lagoon had been magical. Deep down, she had thought (no, rather hoped) that something would happen that evening when Krisóf invited her for a walk on the beach with a backpack in hand. They set off again in high spirits, pressed close together, toward the same deserted stretch of beach they had discovered earlier that day. The sandy shore of the small bay was hidden from curious eyes by Aleppo pines. They inched down a winding staircase carved into the sand, descending from the coastal elevation all the way to the gently rocking water’s surface. The boy kissed her, his chestnut-brown eyes shining in the moonlight. Then he shyly asked if he could blindfold her while he quickly prepared everything. When the blindfold came off, the gently laid blanket, the mysteriously dancing candlelight, and the wine glasses set out alongside grape clusters were revealed to her. And there was Krisóf, kneeling before her with a jasmine flower and a small ring box in his hand.
She couldn’t even remember what he had said anymore, only that she weakly sank down beside him, and while her tears flowed unstoppably and her heart pounded fiercely, she softly whispered, “Yes, happily.”
She stole a glance at the boy’s face, rigidly concentrating on the road, and smiled. “My groom! I still need to get used to that,” she thought. Lost in her reverie, she recalled that evening again, how he had gently kissed her, first just her mouth, then her neck, and further, lower and lower. Even now, she shivered and got goosebumps with desire as she thought about how he had run his hands along her long, thin but muscular thighs, venturing beneath her miniskirt and gently touching the mound of Venus hidden by her panties. How he had grabbed her ponytail and held her down, almost roughly… She loved his forceful games…
“Oh my God, Krisóf, watch out!” She suddenly returned to the present from her daydreaming. The boy braked hard as a tiny squirrel darted between their speeding wheels, fleeing toward the safety of the roadside ditch. Fortunately, they didn’t skid, but the driver behind them honked rudely and gestured angrily as he eventually passed them on the right.
“Oh, poor thing! It’s okay, it managed to escape from the road!” Jázmin exclaimed. “Don’t mind these idiots,” she waved toward the receding car.
“Thank goodness we didn’t hit it,” she continued after a small pause, ignoring the boy’s somewhat reproachful gaze. “By the way, aren’t you tired, honey? Maybe we should rest at a gas station, you’ve been driving the whole time and we still have…” but as she took out her phone and opened the navigation to look for a nearby rest stop, her eyes widened and she cried out: “What! Three and a half hours, that’s impossible!” she tried incredulously to figure out and digest the shocking news.
“Oh, I don’t believe this,” she finally exclaimed, “Waze shows at least a ninety-minute traffic jam ahead of us on the highway. This damned M7, but obviously because it’s Sunday, everyone’s heading home from Lake Balaton.”
But before Krisóf could get upset, she sprang into action and began furiously tapping her phone’s touchscreen.
“Easy, easy, don’t get worked up, I’ll recalculate right away… There, look,” she tried to position the phone within the boy’s field of vision, “here it is. It says we should exit at Sávoly and after the valley bridge we can get right back on the highway. It’s not a big detour!” and she soothingly stroked the boy’s somewhat bewildered face as he tried to process the information appearing on Waze, glancing alternately at the road and the screen, but confusion was evident on his face.
“You know! This isn’t the Kőröshegy valley bridge yet,” Jázmin began explaining, suspecting the reason for his confusion, “that’s further ahead, this is the Újhegy one. Anyway, the GPS will show us,” she shrugged, but as she took one last glance at the map, her face lit up, and she excitedly raised her head:
“Oh, honey, look! If we exit one earlier, we could see the 777-year-old linden tree near Balatonring, we could still catch it in daylight, please-please, at least you’d get to rest a bit…”
Seeing the boy’s questioning look, she immediately continued:
“Yes, yes, right here! Please!” The BMW swerved sharply with a screech of brakes through the convoy of trucks traveling in the outer lane. They managed to get off the highway in time, but in exchange nearly collided with a gray Ford Focus traveling properly in the exit lane. A tense silence settled over them as they continued, which the girl finally broke:
“Thanks for exiting! You’re so cute, just don’t be so grumpy, after all nothing happened. Or are you just tired? Oh baby, let me see that injury on your arm…”
She examined the wound thoroughly.

“Ah, it’s fine, it’s healing already. Speaking of which, did you take your medicine?”
From the other’s troubled gaze, she immediately knew the unspoken answer.
“Don’t tell me you forgot!? Okay, let’s stop here for a bit!”
Seeing his wide eyes, she burst out:
“Yes, here at the edge of the forest, I can see you’re tired and irritable. Take a little breather, and I’ll go pee deeper in where nobody can see me, though it’s not like many cars come this way. And I’ll pick some flowers while you rest, look how beautiful they are all along here, I wanted to take a bouquet to the cemetery anyway, you know tomorrow would be Mom’s birthday…” The dark blue BMW stopped at the side of the road, almost in the ditch. The narrow strip bordering the dense oak forest was teeming with beautiful flowers. Jázmin happily jumped out of the car and called back to her boyfriend:
“Oh, and here’s that cookie we got from that charming old lady. What was the name she mentioned? Belladonna, right? Even her name is so special, just imagine how beautiful she must have been when she was young. I think you would have really liked her too, what do you think?” Krisóf sighed, and was just about to protest, but Jázmin cut in with a smile: “Oh, don’t say it, I know! The important thing is that the cookie must be divine too. She said she made it from some special plant. Please, try a piece!”
Seeing the boy’s barely noticeable grimace, her voice became more commanding:
“Don’t argue! You must eat something, you just picked at your breakfast too,” and she shoved a large piece into Krisóf’s mouth. “Well, how is it? Do you like it?” she asked, and somewhat relaxed after her boyfriend’s satisfied humming.
“I’m glad, but leave some for me too, I’ve got to go, I’m about to pee myself!” and she kissed her love on the lips in farewell, but had barely taken a few steps when she heard the expected concerned shout, which she swiftly cut short:
“Yes, yes, I’ll be careful, just don’t shout! I have my phone, I won’t get lost, relax! I love you, my little worrying bear!”

A Varázslatos Ajándék

Péternek mindig is óriásinak tűnt a gyerekkori családi házuk. A két teljes emelet, kiegészítve a labirintusszerű padlástérrel, ideális játszóteret jelentett a magányos fiú szárnyaló fantáziájának. Olyan, mint egy igazi elvarázsolt kastély – gondolta sokszor. A ház egy, a fővároshoz közeli kisváros mellékutcájának majdnem a végén helyezkedett el, kiemelkedve a környező épületek közül, mint egy büszke, de az idő vasfoga által alaposan megrágott őrtorony. Az impozáns épület valaha jobb napokat is látott, és a napszívta fűzöld kerítés fadeszkáira is ráfért volna már a renoválás, azonban a szüleinek sosem volt ideje ilyesmire.
Édesanyja ápolóként dolgozott egy kórházban, ami ugyan nem volt messze, de így is minden nap hajnalban kelt, és sokszor csak késő este ért haza fáradtan, kimerülten. Ráadásul rendszeresen éjszakáznia is kellett. Az édesapja, jól menő üzletemberként, a nemzetközi kapcsolatainak ápolása érdekében szintén sokat volt távol. Ilyenkor a nagyszülei, vagy a fogadott gondozó vigyázott rá. Testvére nem lett, pedig a szülei többször is próbálkoztak, de az élet mindig közbeszólt. Így legtöbbször egyedül volt kénytelen játszani, miközben a bébiszitter egész nap tévét nézett vagy a telefonját bújta. De a kék szemű, szőke, vézna kisfiú ezt egyáltalán nem bánta. Ilyenkor a ház folyosói átalakultak, és legtöbbször versenypálya lett a zegzugos járatokból, dzsungel a növényekből, és égig érő sziklapárkányok a kihelyezett bútorokból. Imádott autókkal játszani, az volt a mindene.
Amikor hároméves lett, a születésnapjára kapott a szüleitől egy kicsi, de annál értékesebb ajándékot. A játékot tulajdonképpen az apukája vette neki a legutóbbi távol-keleti üzleti útján egy idős bácsitól. Miután elfújta a három gyertyáját a születésnapi tortáján, izgatottan állt neki kibontani a szép, színes csomagolópapírba rejtett kis barna kartondobozt. Amikor végre sikerült szétfeszítenie, és feltárult annak tartalma, Péter arca felragyogott a boldogságtól, a szíve olyan hevesen kalapált, mintha előtte órákig a kertben futkározott volna. Megszólalni sem bírt, holott egyébként be nem állt a szája. Csak állt ott meredten, hitetlenkedve.
– Enyém? Tényleg az enyém? Kipróbálhatom? – kérdezte megszeppenve a szüleitől. A doboz egy gyönyörű, élethű, kis piros játékautót rejtett, nagy lámpákkal az elején és két kicsiny gombbal a tetején. Tökéletes volt. Pont mint a képzeletében, a minden versenyt megnyerő csodamasina. Ráadásul, ha valaki megnyomta a bal oldali gombot, akkor a kisautó mindenféle hangot adott ki. A másik gomb megnyomásával pedig az autó elején lévő lámpák gyúltak fel és világították be csaknem a teljes szobát. Az egész varázslatosan különös volt, ugyanis az autóban semmiféle elemet vagy töltőcsatlakozót sem lehetett felfedezni – ahogy ezt az apukája később meg is állapította –, de mégsem akart lemerülni. A szülei váltig állították, hogy a beépített áramforrása előbb-utóbb csak megadja majd magát, de ez egyáltalán nem zavarta. Igazából egyikük sem tudta a kis játék valódi titkát, mert az idős bácsika nem árulta el, vagy talán ő se volt tisztában vele: az autó megérezte, ha a gazdája szereti, és ez adott neki energiát – minél jobban szerették, annál több, már‑már kifogyhatatlan energiát. Márpedig Péter imádta a kis­autót, az lett a kedvenc játéka. Vele aludt az ágyban, vele volt a családi étkezések során, még fürödni is elvitte, hogy ott tisztogassa le róla a napközben rárakódott koszt.
Bárhová is ment, óvodába, boltba vagy az orvoshoz, a kis kedvencét minden egyes alkalommal magával vitte. Annyira szerette a kisautót, hogy az nemcsak hogy nem merült le, de egyre újabb és újabb trükkökkel kápráztatta el gazdáját: egy idő után a lámpája elkezdett különböző színekkel világítani, majd megtanult foszforeszkálni a sötétben, később pedig arra is képes lett, hogy ha elgurították és Péter erősen koncentrált, akkor visszagurult hozzá. Képességeinek arzenálja pedig egyre csak bővült. A szülei persze mindezt nem vették észre, boldogok voltak, hogy a kisfiuk milyen jól eljátszik az ajándékkal.

The Magical Gift

To Peter, his childhood family home had always seemed enormous. The two full floors, complemented by the labyrinthine attic, provided an ideal playground for the lonely boy’s soaring imagination. “It’s like a real enchanted castle,” he often thought. The house was located almost at the end of a side street in a small town near the capital, standing out among the surrounding buildings like a proud but time-worn watchtower. The imposing building had seen better days, and the sun-faded grass-green fence boards were also due for renovation, but his parents never had time for such things.
His mother worked as a nurse in a hospital which, although not far away, still meant she had to wake up at dawn every day and often returned home late, tired and exhausted. Additionally, she regularly had to work night shifts. His father, a successful businessman, was also frequently away nurturing his international connections. During these times, his grandparents or a hired caretaker would look after him. He never had siblings, though his parents had tried several times, but life always intervened. So most of the time he was forced to play alone while the babysitter watched TV all day or buried herself in her phone. But the blue-eyed, blond, skinny little boy didn’t mind this at all. At these times, the corridors of the house transformed, and the winding passages most often became racetracks, the plants became jungles, and the placed furniture became sky-high rock ledges. He loved playing with cars; it was his everything.
When he turned three, he received a small but valuable gift from his parents for his birthday. The toy was actually bought by his father from an elderly man during his latest business trip to the Far East. After blowing out the three candles on his birthday cake, he excitedly began to unwrap the small brown cardboard box hidden in beautiful, colorful wrapping paper. When he finally managed to pry it open and its contents were revealed, Peter’s face lit up with happiness, his heart pounding so fiercely as if he had been running around in the garden for hours. He couldn’t even speak, although he was usually quite talkative. He just stood there, staring in disbelief.
“Mine? Is it really mine? Can I try it?” he asked timidly of his parents. The box contained a beautiful, lifelike small red toy car with large lights at the front and two tiny buttons on top. It was perfect. Just like the wonder machine that won every race in his imagination. Moreover, if someone pressed the left button, the little car would make all sorts of sounds. And by pressing the other button, the lights at the front of the car would illuminate and light up almost the entire room. The whole thing was magically peculiar, as there was no sign of any battery or charging connection in the car, as his father later determined, yet it showed no signs of running out of power. His parents insisted that the built-in power source would eventually give out, but this didn’t bother him at all. In reality, none of them knew the little toy’s true secret, because the elderly man hadn’t revealed it, or perhaps he wasn’t aware of it either: the car could sense when its owner loved it, and this gave it energy: the more it was loved, the more, almost inexhaustible energy it had. And Peter adored the little car; it became his favorite toy. He slept with it in bed, had it with him during family meals, and even took it to the bath to clean off the dirt that accumulated on it during the day.
Wherever he went, to kindergarten, to the store, or to the doctor, he took his little favorite with him every single time. He loved the little car so much that not only did it not run out of power, but it continued to amaze its owner with newer and newer tricks: after a while, its light began to shine in different colors, then it learned to glow in the dark, and later it even became capable of rolling back to Peter if it was rolled away and he concentrated hard enough. And its arsenal of abilities just kept expanding. His parents, of course, didn’t notice any of this; they were just happy that their little boy played so well with the gift.

Az Emlékek Hídja

– 5:15 –

Vasárnap volt. Az eső kitartóan szitált a novemberi, borongós, hajnal előtti félhomályban. Olyan igazi áztató eső volt. Halovány vízfüggönyt vont Budapestre, mintha könnyfátyol lenne. A város még sötétbe burkolózva aludt, hiszen az órák mutatói még alig lépték át az ötöt. Az utcák ilyenkor még néptelenek és csendesek. A házak ablakai is sötétek, csak néhol pislákolt egy-egy lámpa, jelezve, hogy a város lassan ébredezni kezd. Szinte hallani lehetett, ahogy a szél, amely inkább csak hideg ilyenkor, de nem csípős, nagyot sóhajtva tovarepíti a fákról lehulló sárgásbarna leveleket, melyek puha szőnyeget képezve rejtették el a Széchenyi térre érkező alak lépteinek tompa zaját.
Fekete ballonkabátját kicsit szorosabbra fogta maga körül, ahogy kilépett a házak takarásából. A szűk utcák jelentette viszonylagos védelem után a hirtelen kitáguló tér utat engedett a hűvös szélnek, amely kellemetlenül az arcába és a szemébe vágta a vízcseppeket, mintegy szemrehányást téve neki, amiért létével felzavarja a természet egyhangúságát. Tenyerét egyfajta rögtönzött esernyőként tartva a szemei fölé szorította, hogy jobban lássa a parkon átvezető csapást. Az utcai lámpák narancssárga fénye és a lehullott őszi levelek vörösre festették a szélesen kitaposott, sárban tocsogó ösvényt. Olyan, mintha vérben gázolnék – gondolta és megborzongott a képtől.
Meleg leheletével próbált kissé életet vinni elgémberedett, ráncos, öreg ujjaiba. Hideg volt. Látszott a lélegzete, mintha minden egyes szusszanásnál kiszállna belőle egy kis lélekfoszlány.
Milyen ironikus – gondolta. Éppen véget vetni készülök az életemnek, de összehúzom a kabátot magamon és melegítem a kezem, hogy ne fázzak.
Keserűen elhúzta a száját, ahogy tekintetét a távolba révedő szoborra, Gróf Széchenyi István most szürkén komor alakjára emelte. Arany János verse jutott róla az eszébe:

„Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.”
(Arany János: Széchenyi emlékezete – részlet)

Nagyot sóhajtva fordult ismét a Lánchíd irányába, fejét immár lehajtva ballagott Budapest büszke ékköve felé, csendben, egyedül a homályban. Ősz haján végigcsurgott a víz, egyenesen fekete kabátjára, hogy a vállán megtörve a földre vessék magukat az esőcseppek. Hetvenegy éves kora ellenére az arca még mindig nem tűnt igazán öregnek, de fáradtság, szomorúság és fájdalmas reménytelenség tükröződött rajta. Egykor átható kék szeme most már csak halovány derengés, mintha fátyol borítaná. Úgy bandukolt, mint a régi magányos lámpagyújtogatók, akik hajnalban végigjárták a várost, hogy eloltsák annak éjszakai fényeit, elfeledett alakok a múltból, akiket senki sem látott, mégis mindig ott voltak, akár az emlékek, melyek most őt is kísértik.
Barna bakancsával monoton poroszkált a sáros ösvényen. Nem nézte az utat, csak tette egymás után a lábait, mint a háborúba menetelő katonák. Léptei nyomán falevelek tömegei fulladtak bele a sáros pocsolyákba, és minden egyes mozdulatával mintha egyre mélyebbre merült volna a múlt fájdalmas emlékeibe. Az eső szüntelenül hullott, mintha az ég is osztozott volna a bánatában, a világ pedig csendesen figyelte, ahogy tovább haladt, egyre távolabb a reménytől.
A híd vaskos láncszemei és masszív pillérei kiemelkedtek a reggeli ködből, mintha évszázadok történeteit őriznék és vigyáznák az alvó várost. Most, mint tengeri világítótornyok, mutatták az utat neki – pontosabban az út végét. A híd korlátain végigfolyó esőcseppeken megcsillant a díszkivilágítás halvány, narancsos ragyogása, amely szelíden világította meg az utat. A kőoroszlánok rá sem néztek, ahogy elhaladt mellettük, de az eső miatt szemükből mintha könny csöpögött volna az aszfaltra.
– Ne sírjatok! Értem már nem kár – mormolta.
A Duna vonalát finom köd lepte be, mintha puha fátyol takarná el a folyó víztükrét. A hatalmas folyam tizenöt méter mélyen hömpölygött alatta. Majdnem öt emelet – gondolta, de a magasság mindegy is, mert sosem tanult meg úszni. Ujjai kifehéredtek, ahogy görcsösen megmarkolta a híd közepén a szegecsekkel kivert vaskorlátot. Fáradt izmai megfeszültek. Na Herczegh Vilmos, itt az idő! – gondolta keserűen, miközben nagyot sóhajtott.
– Hát, ideértünk végül! – tört meg az addigi csend hirtelen.
– Ide bizony, de nehezen ment – lehelte bele a hajnal előtti sötétségbe.
– És most? Ugrunk? Vagy találunk még célt az életben?
– Hetvenegy évesen? Magányosan? Milyen célt találhatnék?
– Nem tudom. Beszéljük meg…
A csendet sokáig vágni lehetett volna, csak peregtek a másodpercek, senki sem mozdult. Olyan volt minden, mint egy régi, megkopott, fekete-fehér fotón.
– De hát kivel beszéljem ezt meg? Egy híddal?
– Miért, nézz körbe! Ki mást látsz még itt magadon kívül?

The Bridge of Memories

– 5:15 –

It was Sunday. The rain drizzled persistently in this November, gloomy, pre-dawn twilight. It was a truly soaking rain. It drew a pale water curtain over Budapest, as if it were a veil of tears. The city still slept, shrouded in darkness, as the hands of the clock had barely crossed five. The streets were still deserted and quiet at this hour. The windows of the houses were dark as well, with only a few lamps flickering here and there, signaling that the city was slowly beginning to awaken. One could almost hear how the wind, which was more cold than biting at this hour, sighed deeply as it carried away the yellowish-brown leaves falling from the trees, which formed a soft carpet, concealing the dull noise of the figure’s footsteps arriving at Széchenyi Square.
He pulled his black trench coat a little tighter around himself as he stepped out from the shelter of the buildings. After the relative protection offered by the narrow streets, the suddenly expanding square gave way to the cool wind, which unpleasantly threw droplets of water into his face and eyes, as if reproaching him for disturbing the monotony of nature with his presence. Pressing his palm above his eyes like an improvised umbrella, he tried to get a better view of the path leading through the park. The orange light of the street lamps and the fallen autumn leaves painted the wide-trodden path, sloshing in mud, red. “It’s as if I’m wading through blood.” he thought and shuddered at the image.
He tried to bring some life into his numb, wrinkled, old fingers with his warm breath. It was cold. His breath was visible, as if with each exhale, a small fragment of his soul escaped.
“How ironic,” he thought. “I’m about to end my life, yet I’m tightening my coat around me and warming my hands so I don’t get cold.”
He bitterly twisted his mouth as he raised his gaze to the distant statue, Count István Széchenyi’s now grimly gray figure. A poem by János Arany came to his mind about him:

“A single word cut through our nation,
In a fleeting breath, so full of pain;
We felt the Earth’s heart in vibration,
Through hill, and vale, and sweeping plain.
The first news brought with it such dread,
It shuddered back upon its sound;
The first terror raised doubts ahead
Does God still watch this nation bound?”
(Excerpt from János Arany: In Memory of Széchenyi, translated by Gábor Kóródi)

With a deep sigh, he turned again toward the Chain Bridge, now walking with his head bowed toward Budapest’s proud jewel, quietly, alone in the gloom. Water ran down his gray hair, straight onto his black coat, where the raindrops broke at his shoulder and threw themselves to the ground. Despite his seventy-one years, his face still didn’t appear truly old, but weariness, sadness, and painful hopelessness were reflected on it. His once piercing blue eyes were now only a pale glow, as if covered by a veil. He trudged along like the old lonely lamplighters who roamed the city at dawn to extinguish its night lights, forgotten figures from the past whom nobody saw, yet they were always there, just like the memories that now haunt him.
He plodded monotonously on the muddy path in his brown boots. He didn’t look at the road, just placed one foot after the other, like soldiers marching to war. In the wake of his steps, masses of leaves drowned in the muddy puddles, and with each of his movements, it was as if he sank deeper and deeper into the painful memories of the past. The rain fell incessantly, as if the sky shared in his sorrow, and the world quietly watched as he continued, moving further away from hope.
The Bridge’s thick chain links and massive pillars emerged from the morning fog, as if guarding centuries of stories and watching over the sleeping city. Now, like maritime lighthouses, they showed him the way, or more precisely, the end of the road. The faint, orange glow of the decorative lighting shimmered on the raindrops flowing along the bridge’s railings, gently illuminating the path. The stone lions didn’t even look at him as he passed by them, but because of the rain, tears seemed to drip from their eyes onto the asphalt.
“Don’t cry! I’m not worth it anymore,” he muttered.
A fine mist covered the line of the Danube, as if a soft veil obscured the river’s surface. The mighty river flowed fifteen meters deep below him. “Almost five stories.” he thought, but the height didn’t matter, as he never learned to swim. His fingers turned white as he convulsively gripped the iron railing studded with rivets in the middle of the bridge. His tired muscles tensed. “Well, Vilmos Herczegh, it’s time!” he thought bitterly, as he sighed deeply.
“So, we’ve arrived at last!” the silence was suddenly broken.
“Yes, we have, though it was difficult.” he breathed into the pre-dawn darkness.
“And now? Do we jump? Or do we find purpose in life again?”
“At seventy-one? Alone? What purpose could I find?”
“I don’t know. Let’s talk about it…”
The silence could have been cut with a knife for a long time, only the seconds ticked by, nobody moved. Everything was like an old, faded, black-and-white photograph.
“But who am I supposed to talk about this with? A bridge?”
“Why, look around! Who else do you see here besides yourself?”