Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Pesti balhé

Pályázatnyertes regény

Fülszöveg:

Egy keményöklű hadnagy, átkosból itt maradt titkos szervezet, egy piti bűnöző, egy formás ragadozó és egy gyönyörű nő…

A regény nem pusztán egy krimi, amelyben a hős nyomozó kitartó munkával és éles logikával megoldja a bűncselekményt. A rendszerváltás utáni években játszódó történetben semmi és senki nem fekete vagy fehér. A kegyetlen hóhérban megvan a gyengédség, a piti tolvajban az együttérzés, a vágy egy jobb élet iránt, és a rend őrei sem feltétlenül az igazság bajnokai.
Hogyan léphet ki a múlt árnyékából a nyomozó, aki szinte semmit nem tud a származásáról, és a hős forradalmár nagyapa emlékének az árnyékában nőtt fel?
Vajon kitörhet-e a gettóból egy kőbányai piti tolvaj, aki mindig a nagy fogásról ábrándozik?
Egy sikertelen bolti rablást követően Misi ölébe hullik a mesés vagyont ígérő zsákmány, amely fenekestől forgatja fel az életét, és megkapja azt a figyelmet, amelyre sohasem vágyott igazán.

Részlet Mészáros Lajos: Pesti balhé című regényből

Első fejezet

1.

1993. november 14. vasárnap

– Halljam, hol van? – tette fel a kérdést higgadtan Sebész, de a nyomaték kedvéért egy csattanós pofont is mellékelt hozzá.
– Rohadjatok meg! – közölte az ütés elszenvedője, miközben felszakadt szájából vér csurgott csupasz mellkasára.
Az áldozat, Erdős Péter ezután érthető módon folytatta az ingerült szitkozódást. A saját házában, este, előzetes bejelentés nélkül törtek rá egykori társai, Imre és Sebész. Kirángatták az ágyából, leteperték a földre, majd levonszolták a lépcsőkön a fényűzően berendezett budai villa dolgozószobájába. Végezetül úgy, ahogy találták, anyaszült meztelenül egy székhez kötözték.
A sebtében kialakított vallatóhelységben sejtelmes félhomály uralkodott. Csak a barokk diófa íróasztalon álló antik olvasólámpa szolgáltatott némi sárgás fényt, amit egyenesen Péter arcára irányítottak. Éppen úgy, ahogy minden rendes kényszervallatáson.
Sebész egyáltalán nem volt türelmetlen, de már irritálta a fékevesztett káromkodás, ezért újfent felpofozta Pétert, ezúttal ököllel, mire az elnémult. Sebész megfordult, és a lámpa fényét kezével kitakarva társa tekintetét kereste, aki egy hatalmas bőrfotelben terpeszkedett.
Imre mélyen barázdált homlokát dörzsölgette, miközben hüvelykujjával a halántékát masszírozta. A hatvanas éveiben járó férfi kocsonyás tekintete, püffedt, vörhenyes arca hűen tükrözte alkoholhoz fűződő halálos vonzalmát, és jelen esetben másnaposságát is.
– Hmm? – biccentett türelmetlenül Sebész, utasítást várva. Bár több mint két éve nem látta Imrét, őt nem lepte meg az állapota. Végigkísérték egymás életútját, gyerekkoruktól kezdve, így testközelből követhette lassú öngyilkosságát.
Imre egy csomag Symphoniát kotort elő az öltönyéből, kihúzott belőle egy cigarettát és rágyújtott. Jó mélyen letüdőzte a kesernyés füstöt, és azonnal köhögésben tört ki. Fájdalmas arckifejezése arról árulkodott, hogy ez a művelet cseppet sem segített sajgó koponyáján.
– Lennél kedves elárulni, hogy miért csinálod ezt, Péter? – krákogta grimaszolva.
– Mit miért? – kérdezett vissza üvöltve a férfi, miközben erőtlen kísérletet tett kezei kiszabadítására.
– Az a kérdés, hogy miért szórakozol velünk? Mi mind egy oldalon állunk, sőt, mi több, barátok vagyunk…
– Sose voltunk barátok! – vágott a dohányos szavába Péter.
Imre az ablakhoz lépett, végigsimította a damaszt sötétítő függönyt, mialatt végig rosszallóan csóválta a fejét, mint aki szörnyen elégedetlen a hallottakkal.
– Szóval, azt mondod, hogy nem voltunk barátok? – kérdezte megjátszott csodálkozással a hangjában. – De ez a mérhetetlen gazdagság, amire szert tettél az elmúlt évtizedekben, a rendszer által jóváhagyva, a közvagyonból finanszírozva, az azért jó volt, ugye? – mutatott a szoba falait díszítő festményekre. – Arról nem is beszélve, hogy mindkét gyermeked az Egyesült Államokban tanulhatott, ahol mi segítettünk megalapozni az életüket.
– Én ezekért mind megdolgoztam! Megérdemeltem!
– Dolgoztál? Na, ne röhögtess… nélkülünk egy senki lennél! Mindent nekünk köszönhetsz! Most pedig válaszolj! Hol van?
– Mi hol van? Azt se tudom, miről beszélsz! Engedjetek már el!
– Ne hazudj a képembe!
– Nem hazudok!
– Pedig tudjuk, hogy tudod, hogy hol van, amiről már mi is tudunk!
A mondat hallatán halvány, visszafogott mosoly ült ki Sebész arcára, ami nem kerülte el Imre figyelmét sem.
– Most mi van? – nézett társára felhúzott szemöldökkel.
– Á, semmi – vigyorgott amaz.
– Nem fogom a kedvedért átfogalmazni – duzzogott Imre, és elfordította a fejét. – Péter, legalább azt áruld el, hogyan tudtad ennyi éven át titokban tartani, hogy nálad van? És egyáltalán, mi hasznát láttad így?
– Te teljesen hülye vagy? Tényleg nem érted, hogy fogalmam sincs, miről zagyválsz?!
Imre a megkötözött férfi arcába fújta az utolsó slukk füstjét, ezután a csikket látványosan átnyújtotta Sebésznek.
– Én a helyedben most rögtön beszélnék, hiszen ismered őt – biccentett sokatmondóan a mellette álló társa felé.
Igen, tudta, hogy kicsoda Sebész, hát hogy a kurva életbe ne tudta volna!
– Higgyétek el, hogy tényleg nem… én semmit se értek! – hebegte, miközben rémülettel telt szemét le sem vette a parázsló csikkről.
Sebész lassan megsimogatta a férfi izzadságtól csatakos fejét, és perverz élvezettel búgta:
– Tudod, szeretném azt mondani, hogy ez csak üzlet, bla, bla, bla, de az igazság az, hogy ezt nagyon fogom szeretni! – Amint befejezte a mondatot, ráfújt a halványan parázsló csikkre, mire az vörösen felizzott; nem teketóriázott, rögvest a férfi combjába mélyesztette.
Péter felüvöltött a fájdalomtól és megperzselt bőrének kellemetlen szaga lassan betöltötte a szobát. Eközben Sebész arca felragyogott és egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkát, mert végre megint úgy érezhette, hogy él! Ismét önmaga lehetett, mint a régi szép időkben, nem pedig egy haszontalan vénember, aki nap mint nap otthon üldögél „öregszagú” köntösében és csak várja a kaszást.
– Mit szólnál hozzá, ha kiherélnélek? – folytatta kéjesen.
– Basszátok meg, ti őrültek vagytok! – sziszegte összeszorított fogakkal Péter.
– Imre megmondta az előbb, hogy tudjuk, hogy tudod, hogy… – Sebész szava hirtelen elakadt, elmosolyodott, és erősen megmarkolta a férfi pöttömnyire zsugorodott farkát.
– Ne… Kérlek… csak ezt ne! – fakadt sírva végső elkeseredésében.
– Tudtad, hogy a tököd összeköttetésben van a fenekeddel? – vigyorgott Sebész, egyre szorosabban markolva az említett testrészt.
– Nem… – nyögte Péter, teljesen elvékonyodott hangon.
– Ha levágom – hatásszünetet tartott –, összeszarod magad! – fejezte be diadalittasan mondandóját, és egy gyors mozdulattal eljátszotta, mintha tényleg le akarná metszeni a megszorongatott péniszt.
Péter rémületében felsikoltott, úgy vernyákolt, mint egy bagzó macska, azután minden átmenet nélkül, egyszerűen elájult. Ezzel együtt fekália bűzlő folyama kezdett el csörgedezni alatta.
– Semmit se változtál – jegyezte meg fejcsóválva Imre.
– Én megmondtam, hogy összeszarja magát – vonta meg a vállát vigyorogva Sebész.
– Még jó, hogy leterítettük a fóliát, viszont ez a bűz, ez valami borzalmas – folytatta Imre, miközben egy zsebkendővel eltakarta az orrát. – Pucold fel alóla!
– Jól van – sóhajtott Sebész –, de add a kezed, segíts felkelni – nyújtotta balját, miközben gyermeki huncutság ült ki az arcára.
Imre első szándékból oda is lépett hozzá, ám egy pillanattal később, amikor eljutott tudatáig a turpisság, rémülten visszarántotta Sebész felé nyújtott jobbját, mely egy pillanattal korábban még Péter nemi szervét markolászta.
– Na, ne szórakozz velem – grimaszolta –, én aztán meg nem fogom a kezed! Most inkább kimegyek vizelni, míg te takarítasz!

2.

 

Kovács Misi a lepukkant, Bihari úti bérház harmadik emeletén kénytelen-kelletlen, de munkára fogta agytekervényeit. Bár ez korántsem volt egyedi, netán kirívó eset, hiszen hetente legalább egyszer előfordult vele, és mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették őt (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezen felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Elvégre 22 évesen kijárna már a dolce vita. Végre-valahára olyan nagymenő akart lenni, aki cigipapírként is ötszázasokat sodor fel, és meglátása szerint mind- ehhez továbbra sem volt semmi másra szüksége, mindössze a tuti balhé végrehajtására. Viszont az elmúlt hetekben több ilyen jellegű, ám sajnálatosan félresikerült „tuti” ügybe is beletört a bicskája, mely eredménytelenség változtatásokért kiáltott. Így ez alkalommal azzal kezdte a felkészülést a melóra, hogy a felhalmozódott negatív tapasztalatokat alaposan kielemezte.
Vasárnap délben, miután elfogyasztott egy párizsis szendvicset, kényelmesen elnyúlt az ágyán (a koszlott fekhely elnyűtt rugói eközben a földet súrolták), kezeit a feje alá tette, majd fél óra leforgása alatt sikerült is azonosítania azt az egy fő okot, amely mind ez idáig gátat szabott könnyű és gyors meggazdagodásának.
A balszerencse az, melyről tudható, hogy ha mellénk szegődik, nemigen áll tovább, és akivel Misi gyerekkora óta kéz a kézben jár. Egyértelmű és könnyű szívvel vállalható befutó volt, mint legfőbb indok a sikertelenségre. Nagy kő esett le a szívéről, hogy ily módon felmentést adhatott magának, és amint felébredt a szundikálásból (az önvizsgálat elég fárasztó tud lenni), rögvest belevágott a legújabb balhé kifundálásba.
Felült, kinyújtóztatta végtagjait, aztán lehajolt a körülötte felhalmozott szemétkupachoz és beletúrt annak kellős közepébe. Néhány csótány duzzogva nézett másik búvóhely után. Úgy rémlett neki, hogy lennie kell ott egy Budapest térképnek, amit még augusztusban zsákmányolt a Váci utcában egy turista farzsebéből. Fintorogva félrekotorta a penészes ételmaradékokat, a több tucat összegyűrt pöttyös rudi csomagolópapírt, cukorkás fóliákat, kakaós zacskókat, hogy megtalálhassa az ágy alá csúszott térképet. Már augusztusban is biztos volt abban, hogy egyszer még jó lesz valamire, és tessék, igaza lett!
Óvatosan széthajtogatta és kiterítette a matracára, aztán nekilátott átböngészni a budai oldal őt érdeklő utcáit. Később, saját lakhelyétől kiindulva, a mutatóujjával megrajzolta az odáig vezető útvonalat. Mindeközben erősen igyekezett fejében elraktározni, hogy mikor, melyik közlekedési eszközre kell felszállnia és hány megállót kell majd megtennie azzal.
Lépésről lépésre haladva vette át a rá váró feladat minden mozzanatát, miközben előkészítette a kivitelezéshez szükséges felszerelést, amit azután a nadrágzsebében rejtett el. Miután aprólékosan átgondolt és alaposan ellenőrzött mindent, végre kifújhatta magát. Ismét. Elterült az ágyon, aztán csak bambán, félálomban bámulta a szürkésfehér, repedezett mennyezetet. Zsongott a feje a tömérdek információtól, melyet megpróbált beleszuszakolni, és már a felette összevissza futó hézagokban is Rózsadomb kacskaringós utcáit vélte felfedezni, ennek ellenére jóleső bizsergés borzolta testét. Ismerős volt számára ez a kellemes, vágyakozással teli érzés, ám ez alkalommal más is keveredett belé; valami új, valami jobb, és ettől a plusz valamitől lett igazán izgatott. Habár ezt a valamit nem volt képes nevén nevezni, mégis minden porcikája azt súgta, hogy ma este örökre meg fog változni az élete, és soha többé nem tér vissza jelenlegi, nyomorúságos kerékvágásába.
Lehunyt szemmel ábrándozott tovább, míg Budapest sötétségbe nem burkolózott. Akkor útnak eredt, hogy kifossza a Bólyai és Apostol utcák kereszteződésében álló közértet.

***

Misi egész testében reszketett, mire kétsaroknyira megközelítette a boltot. Ezt természetesen a csípős hidegre fogta, mert sosem vallotta volna be magának, hogy fél. Hiába fűtötte őt az izgatott vágyakozás, a susogós melegítő nyakát muszáj volt felhúznia az orrára. Elkékült kezét zsebre vágta, és a mindig precízen megkoreografált laza mozgását, mellyel mások előtt szokott parádézni, most inkább hanyagolta. Összehúzta magát és szaporán szedte a lábát.
Régóta híján volt már egy kabátnak, egy igazán meleg téli dzsekinek. Arra az egy bizonyos kabátra vágyott, arra a vagány szőrmegallérosra, amilyet az amcsi rappereken látott a videóklipekben… A tervének részét képezte az is, hogy ha bejön a balhé, a Váci utcában megveszi a hőn áhított dzsekit. Igen, Magyarország legdrágább üzleteinek egyikében fogja megvenni, mert márkásat és eredetit akart, nem holmi utánzatot a gyáli lengyelpiacról, mert olyat bármelyik csöves vehet magának.
A nedves aszfaltút egyik oldalán házak – mit házak, villák! – álltak, hatalmas kertekkel, magas, masszív kerítésekkel. Másik oldalt Pest szürke ködfoltokon átsejlő, tompa fényei látszottak a máskor csodálatos panorámát nyújtó hegyoldalról. A környék szépsége mit sem változott az elmúlt években, ám a kellékek, mintegy varázsütésre, lecserélődtek. Ez még Misinek is feltűnt. Alig három éve, a rendszerváltás előtt Zsigulik és Moszkvicsok parkoltak a villák előtt, de ő aznap este egyet sem látott; helyüket mind egy szálig nyugati autók vették át.
Szájtátva állt meg egy villa előtt, melynek felhajtóján vadonatúj, lilásbordó Jaguár XJ6 parkolt. Nyolchengeres, háromezerkettőszáz köbcentis motorral… ilyet se látott még élőben! Az autó csodálatos volt, szinte ráfeszült az útra a széles kerekeivel, gyönyörű, metál fényezése a padlizsán színét idézte. Szeretett volna odahajolni a vezető oldali ablakhoz és meglesni a műszerfalat, a kocsi belsejét, mint ahogy az ilyen esetekben szokása volt, de a díszes, kovácsoltvas kerítés útját állta.
– Egyszer nekem is lesz egy ilyen! – sóhajtotta párapamacsokat lehelve maga elé.
Izgatottan indult tovább, hiszen már csak egy sarok választotta el a hőn áhított meggazdagodástól. Szinte hallotta, ahogy zizegnek kezében az ezresek, látta maga előtt a zöld Bartókokat és érezte az új kabát melegét a testén. Ismét beleborzongott a gondolatba, hogy végre megváltozhat az élete és megannyi sikertelen próbálkozás után révbe érhet. De lehet, hogy csak a hideg rázta…
Pár lépésnyire a céltól a nyálkás, sűrű ködön át felsejlett a kiszemelt bolt sziluettje. Hunyorogva vette szemügyre a szocialista időkből ismerős, tipikus „sarki kisközértet”, ami szürke falaival, rozoga bejáratával és az ahhoz vezető téglavörös lépcsőkkel nem kelthette azt az érzést senkiben, hogy odabent hegyekben áll a zöldhasú; még Misiben sem.
Összeráncolt homlokkal túrt bele ápolatlan, kócos, fekete hajába, mialatt átfutott az agytekervényein, hogy talán érdemes lett volna az akció előtt legalább egyszer eljönnie ide személyesen, és nem csak egy fülesre hagyatkozni. Lehet, hogy megszívatta magát? Pedig tisztán emlékezett, hogy egyik este, lent a krimóban egyöntetűen megfelelő célpontként emlegették ezt a helyet, ahonnan zsákszámra talicskázzák ki a bevételt a tulajok.
Felnézett a közért homlokzatára szegecselt, kopottas cégtáblára, melyet neoncsövek fogtak közre és világítottak meg halványkék fényükkel. A fehérre pingált bádoglemezen fekete betűkkel a következő felirat virított:
„kis-NAGY ABC”
A bolt ajtajára kifüggesztett, kartonpapírra írt tájékoztató szerint még volt 10 perc zárásig.
Körbekémlelt az utcán járókelők után kutatva, de öt méternél messzebb nem látott el. Benézett hát a sarkon túlra, a másik utcába is, ami szintén csendesnek és kihaltnak tűnt.
– Legalább az időzítés tökéletes – motyogta, és zsebéből előkotorta a gondosan összehajtogatott felszerelést; egy felszaladt szemű nejlonharisnyát.
Nagy műgonddal bújt bele (ezt otthon többször is gyakorolta), ügyelve rá, hogy a hibás rész hátulra kerüljön. Végigfutott a hátán a hideg, ahogy a nejlon alsónemű a fejére feszült, de úgy volt vele, hogy ez is a munka része, ennyit ki kell bírnia. Vágott egy grimaszt, remegő kezét a melegítő felső zsebébe csúsztatta, oly módon, mintha stukker lenne elrejtve benne. Szíve már a torkában dobogott, és a hideg idő ellenére érezte, ahogy tarkóját izzadságcseppek csiklandozzák.
Összeszorított fogakkal, óvatosan lopakodva ment fel a lépcsőn, kezét a fagyos kilincsre helyezte, aztán lassan benyitott az üzletbe; a bejárat fölé szerelt csengő azonnal hangos kolompolásba kezdett.
– A francba! – sziszegte ijedten.
Visszafojtotta a lélegzetét és mozdulatlanná dermedt, mint egy vadászkutya. Néhány idegőrlő másodperccel később megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kolompolás hangjára nem bukkant fel senki. Óvatosan, hogy ne csapjon több zajt, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és szemügyre vette a boltot, ami olyan kicsi és lepukkant volt, mint amilyenre a külseje alapján számított. Lehetett vagy tizenöt négyzetméter az egész.
Misivel szemben, a bolt közepén egy polcsor húzódott, megrakva édességekkel, lekvárokkal, konzervekkel. Tőle jobbra egy ósdi tejhűtő zümmögött, amellett a hangokból ítélve egy újabb hűtőegység lehetett, de azt már eltakarta az előtte tornyosuló polc. Ahogy balra fordult, azonnal felragyogott a szeme; szinte karnyújtásnyira virított tőle az elárvult kassza. Egy fehér bútorlapokból készült, derékmagasságú, több méter hosszú pult bal szélén díszelgett az egység. Körülötte ötösével kizacskózott, szikkadt zsemlék várták, hogy valaki hazavigye őket.
Első pillantásra szerelembe esett a testes, szürke-fehér pénztárgéppel. Onnantól nem is tudott másra koncentrálni, így érthető, hogy egyáltalán nem érezte gyanúsnak a bolt ürességét. Míg hatodik érzéke kézzel-lábbal hadonászott, Misi csillogó szemmel, vigyorral a képén indult meg a pénztárgép felé, hogy felmarkolja annak tartalmát… ám a következő pillanatban tompa puffanással vágódott hanyatt a nedves padlón. Hatodik érzéke durcásan csóválta a fejét…
– Segíthetek? – csendült fel rögtön egy nyájas, ám korántsem angyali hang.
Misi félszegen nyitotta ki a szemét. Először csak a szivárvány színeiben pompázó csillagokat látott, kisebbfajta tűzijátékkal a háttérben, majd azokon túl felderengett a fölé tornyosuló férfi alakja. Kopasz, minimum százhúsz kilós, karfiolfülű birkózó, aki őszinte, gyermeki mosollyal az arcán támasztott egy felmosónyelet.
– Csúszik a padló – közölte vigyorogva.
– Vettem észre – nyögdécselte válaszként Misi.
A harisnyán át megtapogatta lüktető koponyáját, miközben azért fél szemmel az előtte álló, két fejjel magasabb szörnyet vizslatta.
– Most már tudom, mit jelent a bolton a „kis-NAGY” felirat – sóhajtotta lemondóan.
– Ja, a bolt a kicsi, én meg a Nagy! – válaszolt a hegyomlás, és lassú, kéjes mozdulattal, olyan bűnös élvezettel, mintha VHS kazettán hangalámondásos tiroli pornót nézne, lehúzta Misi fejéről a harisnyát. – Hát ez? Minek? Ilyen hideg van odakint? – folytatta kaján vigyorral az arcán.
A súrlódástól égre meredő, kócos haja még a szokásosnál is szerencsétlenebb külsőt kölcsönzött Misinek. Némi jégpályára való csúszkálást követően sikerült feltápászkodnia a földről, és azonnal zsebre vágta a kezét, hogy odabent újfent pisztolyt formázzon belőle. Alkalmi fegyverét habozás nélkül rászegezte az eladóra.
– Jót szórakoztunk, seggfej! Most viszont pakold ki a kasszát és már itt sem vagyok! – mordult rá, amilyen mély hangon csak tudott.
A hatás kedvéért sokatmondóan biccentett egyet a „pisztoly” irányába és reménykedett, hogy a nagydarab pali is azt látja benne, amit ő szeretne.
– Mondanám, hogy beszartam tőled, de nem akarok hazudni – mosolygott cinikusan az eladó, mire Misiben egy világ dőlt össze. – Nyugodtan vedd elő a stukit! Csak nehogy szappanból legyen, mint abban a Woody Allen filmben! Bár, ki tudja… ahogy így végignézek rajtad, hasonlítasz rá. De most tényleg! Nyeszlett kis törpe vagy, már csak a szemüveg hiányzik rólad.
– Woody ki? – értetlenkedett Misi, de kénytelen-kelletlen belátta, hogy terve kudarcba fulladt, így kirántotta kezét a zsebéből, és rögtön egy váltott lábas ugrással kung-fu alapállásba helyezkedett.
Ahhoz képest, hogy életében nem sportolt semmit, egész jól utánozta a mozdulatokat, és tapasztalatból tudta, hogy az elrettentő fellépés nagyon sokat számít. Pláne akkor, ha valaki vasággyal együtt is csak ötven kilót nyom és nem éri el a százhetven centit sem, mint ő. Egyszóval, hogy még jobban nyomatékosítsa szándékának komolyságát, elővezette Bruce Lee legendás mozdulatát: hüvelykujjával megérintette az orrát, aztán kinyújtotta a kezét és négy ujját egyszerre mozgatva intett a férfinek, hogy támadjon. Igyekezett a lehető legszigorúbb, vérszomjas arckifejezését elővenni, és szinte megfagyott körülötte a levegő, ám ez látszólag semmi hatást sem váltott ki ellenfeléből. Úgy tűnt, hogy a boltos egyszerűen nem bírja levakarni a karfiolfülei közé szorult mosolyt, és ahogy teltek-múltak a másodpercek, a helyzet egyre kínosabbá vált Misi számára. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Eddig a pontig tartott a tudománya, és most egyetlen haverja sem állt a háta mögött, hogy kihúzza őt a csávából.
– Figyelj, kis Woody – törte meg a csendet a boltos –, jópofa srác vagy, meg minden, és nem akarom szétverni rajtad ezt a felmosónyelet, mert még új, de ha nem takarodsz ki az ajtón önszántadból, én esküszöm, kisegítelek rajta! – A hegyomlás, csak hogy nyomatékot adjon előbbi mondandójának, dobbantott egyet a lábával. Mintha kisebb földrengés rázta volna meg a bolt környéket.
Több se kellett Misinek! Riadt nyúl módjára pattant ki a nyitott ajtón és kezdett eszeveszett vágtába. Ötven méterrel arrébb, kifulladva, lihegve fordult vissza, hogy meggyőződjön róla, biztonságos távolságba került.
– Szerencséd, hogy nem aprítottalak szét! – üvöltötte a tisztes távolságtól és a köd lepte sötétségtől felbátorodva.
A birkózó lecövekelt a bolt lépcsőjén. Esze ágában sem volt megkergetni a tolvajt.
– Szivi, gyere vissza, kérlek! – kiáltotta röhögve és integetésre emelte a karját. – Itt maradt a harisnyád! – Úgy lóbálta az alsóneműt, mint ahogy a kisdobosok lengették zászlócskáikat a dísztribün előtt masírozva május elsején.
– Rohadj meg! – mutatott be középső ujjával Misi, amiből a boltos már egy kukkot sem látott a köd miatt.
Orrcimpája kitágult, összeszorított szája csak egy vékonyka csík volt remegő arcán. Mérgében a járdaszéli, elszáradt bokrokat rugdalta, és amikor meglátta a korábban megcsodált autót – azt a bizonyos Jaguárt – a villa felhajtóján, teketóriázás nélkül átmászott a kerítésen. Legörnyedve, macska módjára lopakodott át az előkerten, és úgy fürkészte a terepet, mintha egérre vadászna. Egér? Neki sokkal nagyobb vadra fájt a foga: egy jaguárra!
Amint a luxusautó oldalához ért, még utoljára körbekémlelt, azután belesett az autó belsejébe. Vajszínű bőr borította az üléseket, az ajtókat, de még a kormánykereket is, mely világos enteriőrt mahagóni fabetétekkel ellensúlyozott a gyártó. A látottak elnyerték a tetszését.
Elégedett bólogatással nyugtázta a számára elérhetetlen luxust, és lekuporodott a gépkocsi mellé. Durcás volt és duzzogott, mint egy óvodás, aki most értesült arról, hogy szülei nem veszik meg neki a kiszemelt játékot.
– Nem fogok üres kézzel hazamenni! – sziszegte összeszorított fogakkal.
A motorháztetőhöz ugrott és megragadta az ott ágaskodó emblémát. Feszegetni kezdte a jaguárt, mert muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy képes elérni a kitűzött célokat, hogy korántsem annyira szerencsétlen, mint amilyennek jelenleg érezte magát. Nekiveselkedett, de az acél nem engedett. Ettől csak jobban feldühödött.
Lábát az autó lökhárítójának támasztotta, és teljes testével tépte, rángatta az emblémát, mint egy őrült, de legalább elérte vele a célját. Kisvártatva, fémes csikorgás kíséretében a kis jaguár kiszakadt a helyéről. Csak a szexhez fogható, jóleső kielégülést érzett, hogy végre magáénak tudhatta azt a kincset!
– Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!
Megállt benne az ütő, ahogy meghallotta az idegen férfi hangját, ami pár lépésnyire a háta mögött zengett. A villa kitáruló ajtaján át kiáradó fény pedig azonnal felfedte sötétben somfordáló alakját. Szerencsére maradt annyi lélekjelenléte, hogy nem vert gyökeret a lába, és ideje arra, hogy hasra vágja magát. Az adrenalinfröccs hatására szinte elit kommandóssá változott, egy másodperc alatt, és hangtalanul kúszott át a kocsi túloldalára. Aztán csak fülelt, lélegzet-visszafojtva , és reménykedett, hogy elkerülheti a lebukást.
Ami úgy tűnt, hogy sikerül neki, hiszen a villából kilépő férfi nem kezdett el hangosan óbégatni, nem ugrott rá üvöltve, az ökleivel kaszabolva a hátát, és még csak rendőrért sem kiáltott. Mindössze gyufasercegést hallott a Jaguár túloldaláról, és a murván csikorgó léptek zaját. Aztán egy pár fekete cipő állt meg közvetlen a gépkocsi mellett. Szíve a torkában dobogott. Egy cipzár fémes siklásának zaja szüremlett fülébe, egy rekedtes sóhaj, kisvártatva pedig vizelet akadozó csobogása.
Agya veszettül pörgött, de gondolatai a „hogyan vágjam ki magam a slamasztikából, amibe hülyeségem okán kerültem” címet viselő kézikönyv pontjai helyett teljesen máshol jártak. Egyre csak azon kattogott, hogy mennyire ciki lenne, ha felfedeznék őt, kezében a kocsi letört emblémájával, és emiatt a piti dolog miatt vernék bilincsbe a fakabátok. Nem is annyira a tulaj vagy a zsaruk előtt lenne kellemetlen a dolog, mert ugye az ő véleményük senkit sem érdekel, sokkal inkább a telepen, ha kitudódna, hogy miért kasztlizták be… pedig a kóterból tuti eljutna a hír… egy nap se kellene… és ez a sztori örökre bemocskolná csillogó renoméját.
Legalább egy VHS magnó lenne a hóna alatt, amit a villából mentett! Vagy a kisbolt bevétele, mondjuk kötegbe göngyölt ezresek dudorodnának a zsebében… Na, az menő lenne, és teljesen más megvilágításba helyezné őt, ha lebukna… De egy autóembléma? Tiszta blama…
Míg őt ezen gondolatok gyötörték, a Jaguár túlfelén a férfi befejezte a vizelést, eltaposta a csikket, és bement a házba. Végre kiereszthette a tüdejében rekedt levegőt, ahogy észlelte a távolodó lépteket, majd hallotta becsapódni a bejárati ajtót. Újra sötétségbe burkolódzott a gépkocsifelhajtó, remek alkalmat biztosítva Misinek a menekülésre, aki köszönte a lehetőséget és azon nyomban talpra ugrott.
Csak a kerítés tetején szólalt meg fejében a kisördög, emlékeztetve őt erre a mondatra:
„Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!”
A Jaguár mellett kuporogva eszébe sem jutott értelmezni a kifülelteket. De most, hogy az első sokkból felocsúdva éppen a jéghideg kovácsoltvasat markolászta, ismét bekúszott elméjébe, és határozottan érdekesnek találta. Sőt, mi több! Olyan kíváncsiság vett erőt rajta, ami néhány másodpercnyi tétovázás után, mint a gravitáció, lekényszerítette őt a kerítés tetejéről.
Az a nagyfokú tudásvágy, ami jelen esetben mohóságot jelentett, két kézzel markolt bele kócos hajába és húzta őt egyenesen vissza, a villához. Fejében hangosan csikorogtak a logika rozsdás kerekei, míg átvágott a gépkocsi felhajtón, és az épület oldalába kerülve az egyik ablakhoz nem lopódzott. Vélhetően féltett titkokat fürkészhet ki, mely információhalmazt felhasználva akár százezreket vagy talán milliókat is kereshet. Bár sosem keveredett ilyesmibe, de nem volt hülye. Columbo és Petrocelli ügyein nőt fel, melyek éppen elégséges és magabiztos alapot szolgáltattak elképzeléseinek ahhoz, hogy kivitelezhessen egy zsarolást. Az jól fizető meló, érdemes lehet kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy elég menő is…

***

Imre ugyan csak pár percig volt távol, ám visszatértekor azonnal leverte a víz, és kis híján elhányta magát az elé táruló látvány miatt. Az még csak hagyján, hogy Sebész nem takarította fel a mocskot, ez volt a kisebb, ignorálható probléma. A nagyobb, mely komoly magyarázatra szorult, és leküzdhetetlen akadályt gördített a vallatás folytatása elé, valamint csúnyán felkavarta Imre vodkával feltöltött gyomrát, az Péter padlón elterülő, élettelen teste volt. A férfi falfehér arcának a feje körül terjengő, feketének tetsző vértócsa adott rémséges kontrasztot, mintha csak a hirtelen láthatóvá vált aurája lenne. Ott feküdt, elvágott torokkal, mozdulatlan. Kikerekedett, bevérzett szeme a plafont bámulta, mindezt oly csendesen, némán… Némán! Ez a kurva némaság idegesítette Imrét a legjobban!
– Ezzel még várhattál volna… Nem adtam rá parancsot! – sziszegte dühtől remegő arcizmokkal.
– Pszt! – intette őt csendre Sebész, vértől csöpögő kését a szája elé tartva. – Épp azt próbálom kitalálni – folytatta suttogva, ügyet sem vetve az Imre által felcitált „erre nem adtam parancsot” témára –, hogy mi lehetett az utolsó gondolata.
– Te megőrültél? – hördült fel Imre, és mindkét kezével a nem létező haját markolászta. Persze nem várt választ, a kérdés pusztán költői volt, és teljességgel felesleges. – Legalább elárulta? – folytatta egy másik, lényegesebb kérdéssel, és jókorát húzott a zsebéből előkotort vodkából.
– Nem – válaszolta Sebész.
– Mi nem? – kiabálta Imre. – Nem őrültél meg, vagy nem árulta el?
– Dupla nem…
Imre feje lángolt a dühtől, és már úgy üvöltött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából.
– Baszd meg! Miért kellett? Most hogy szedjük ki belőle? Te vén idióta!
Eközben Sebész felegyenesedett a halott férfi mellől és ingerült társa fölé tornyosult, mint egy ragadozó a prédája fölé.
– Velem nem beszélhetsz így… – közölte rémisztően nyugodt hangon, szinte suttogva, miközben a vértől csöpögő pengével néhány milliméternyire megközelítette társa bal szemgolyóját. Hiszen jobbkezes, így volt kézenfekvő.
Imre arcából kifutott a vér. Nem úgy, mint Péteréből, de mégis hasonló módon kifehéredett. Gyöngyöző homloka, remegő keze mind-mind hűen tükrözték kétségbeesését, és azt a számára megdöbbentő felismerést, hogy az előtte pózoló idős férfi, akit valaha a legjobb és leghűségesebb „katonájaként” tartott számon, megőrült. Most már kérdezni is felesleges lett volna.
– Nyugodjunk le! – ennyit sikerült kinyögnie, és hátrálni kezdett.
– Tudom, hogy tudod, hogy csak… ugratlak! – kacsintott mosolyogva Sebész, és leeresztette a kését.
– Elmész te a búbánatos francba! – zihálta Imre, kezét a mellkasára szorítva, szívtájékon. Úgy volt vele, ha említett szerve megpróbálna kiugrani, amire komoly esélyt látott, legalább visszapréselheti a helyére.
És hogy mi járt eközben Sebész fejében? Őrület semmiféleképp, csupán hideg számítás. Beteljesítette évek óta elfojtott vágyait, vagyis elvégezte, amiért jött. Sikerült újra átélnie a katarzist, a velőt rázó kielégülést, és csak ez számított. Imre csupán kötelező kellék volt számára, a maga hülyeségeivel együtt. De hogyan tovább? Sajnos pillanatok alatt elillant az élvezet és rögtön komoly fejtöréssé nőtte ki magát a kérdés. Időre volt szüksége, hogy kifundálhasson valamit, ami továbblendíti az ügyet, ami mozgásban tartja az úthengert, a kormány mögött Imrével és a Vörös Illuminátus tagjaival.
Nagyot sóhajtott és nosztalgiával gondolt vissza a letűnt rezsimre, amit oly galád módon elsöpört a rendszerváltás. Ott, abban az időszakban, abban a másik világban (mintha nem is ez a bolygó lett volna), minden egyszerűbb volt. Mármint az ő szemszögéből. Naponta kapott újabb és újabb megbízásokat, mert mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. Mert meg kellett védeni a rendsz… a nagy semmit. De azt foggal, körömmel.
Cseppet sem bánta, hogy a paranoia és az emberi hülyeség akkora méreteket öltött, hiszen ez éppen kapóra jött számára akkoriban. Csak legyen mindig friss „hús” a székhez bilincselve a kihallgatóban, vagy az eltüntetőben. Mindössze ennyi kellett, hogy ő boldog legyen és magasról tett az ideákra, s a többi marhaságra, ami körülötte zajlott.
Viszont most időt kellett nyernie, hogy kitalálja, hogyan folytatódjon ez a történet. Imrére nézett, aki időközben sikeresen elkerülte a szívrohamot és az arcszíne is visszatért a megszokott lilásvöröshöz. Nyugtázta, azután fél szemmel Péterre sandított. És akkor megvilágosodott. Rájött, hogy a válasz ott hever a lába előtt, a padlón, vérbe fagyva! Jelenleg keresve sem találhatna jobb időhúzó tevékenységet, mint Péter testének aprólékos feldarabolása. Imre előtt szigorúan a hulla eltüntetésének megkönnyítésére hivatkozva… és amíg ő elszöszmötöl ezzel, addig társa kedvére felforgathatja a villát, hátha megtalálja, amit keres.
Imre nem ellenkezett. Sőt! Művigyorral az arcán egyenesen nagyszerű ötletnek nevezte a felvázolt tervet… és miután az íróasztal teljes tartalmát egy zsákba ürítette, sietve elhagyta a helyiséget, hogy az emeleten folytassa a kutatást.
Sebész viszont éppen „belevágott” volna a feladat végrehajtásába, amikor zajt hallott. Persze Imre odafent tette a dolgát; tompa puffanások, koppanások szűrődtek le az emeletről, de ez más volt. Az ablak mögül, odakintről érkezett a recsegő hang.
Felugrott és szétrántotta a résnyire kihúzva felejtett függönyt. Egy alakot látott a kerítés felé vágtázni. Még messziről nézve is röhejes volt látni, milyen nehézkesen küzdi át magát rajta.
– Ez még kapóra jöhet! – mélázott Sebész és halvány mosoly futott át az arcán.

3.

 

Misi még akkor is reszketett, mint a nyárfalevél, amikor egy órával később leszállt a metróról. Az Ecserinél jött fel az aluljáróból, és rögtön a törzshelye felé vette az irányt. A Második félidő nevű kocsma egy tömbház aljában várta őt, késő esti nyitvatartással. Reményei szerint az egyik asztalánál ott ül még Bandi, egyetlen barátja, és őt várja. Pénz híján csak tőle várhatott segítséget a problémáira. Sok-sok felest, akár egy liternyit is, csak hogy felejteni tudjon. A villánál látottak beleégtek a retinájába, és bármerre fordult, minduntalan azt a vérbe fagyott szerencsétlent látta maga előtt. A nyakán tátongó nyílást, a feketének tetsző vért, ahogy az egyre csak terpeszkedik annak feje körül… és a sapkás csávót. Azt az öreg kéjencet, kezében a késsel, arcán az őrültek megszállottságával… Na, őt se fogja soha elfelejteni.
– Csak ott legyen Bandi a krimóban, csak fizessen egy-két kört – motyogta maga elé, míg szaporázta lépteit.
Mialatt morfondírozott, váratlanul egy fekete BMW ugratott fel elé a járdára az Üllői útról. A gépkocsi motorja hangosan bőgött, miközben egy látványos, gumifüstölős farolást követően leparkolt előtte, körülbelül tíz centiméterre a lábfejétől.
Hátrahőkölt és meglepetésében köpni-nyelni sem tudott. Tulajdonképpen csodálta a volán mögött ülő Karcsi vezetési technikáját, ámbár nem lehetett benne biztos, hogy az említett férfi így akarta kivitelezni az imént bemutatott manővert. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy nem gázolta el őt?
Rémült tekintetét elvakították a BMW halogén lámpái, míg agyában velős kérdés fogalmazódott meg:
Miért?!
Igen, jól ismerte a kocsiban ülő galerit, és a háta közepére sem kívánta őket. Sőt mi több, úgy volt vele, hogy inkább diskurálna az ábécés hegyomlással még fél órát, mintsem hogy ezekkel egy percet is együtt töltsön. Bár ekkor beugrott neki, hogy ha sorrendet állítana az ügyben, hogy kivel nem lógna szívesen együtt, jelenleg magasan vezetne a Sapkás Öreg. Zsolti meg a bandája hozzá képest csak sereghajtó lehet, és ettől a gondolattól némiképp jobb kedvre derült, dacára a várható pofozkodásnak.
Az autó jobb oldali, sötétített üvege komótosan leereszkedett, és úgy dőlt ki rajta a dohányfüst, mint egy kőbányai gyárkéményből. A háttérből a Rapülők egyik száma üvöltött kazettáról, aminek szövegét a volán mögött ülő Karcsi nagy átéléssel rappelte együtt Geszti Péterrel.
„Gyere ki a hóra egy szóra! És legyél nagyon bátor! / Ő csak, ő csak a helyi terminátor. / Szétszed téged. Hogyha nem vigyázol, véged!”
– Halkítsd már le, baszod! – adta ki az ukázt Zsolti, és flegmán kikönyökölt az ablakon. – Már kereslek egy ideje – vetette oda foghegyről Misinek.
– Ne csináljátok, srácok! – fanyalgott Misi. – Kurva szar napom volt!
Zsolt az órájára nézett.
– És még nem ért véget… Halljam, hol a pénzem? – folytatta, miközben az utolsó slukkot szívta az arany Marlboroból.
– Tetszik a kabátod! – Egy hirtelen ötlettől vezérelve Misi igyekezett volna más irányba terelni a beszélgetést, miközben közelebb lépett a kocsihoz. – Nagyon gengszteres! Olaszba vetted?
– Kapd be, a pénzről beszélj!
– Ja, a pénz! Képzeld, pont ma este akartam neked megadni! Nemrég kipucoltam egy ABC -t!
– Akkor virítsad!
– Sajnos történt egy kis bibi…
– Miféle bibi?
– Idefelé jövet a Petőfi hídon elkapott két csávó. Az egyiknél kés volt, a másiknál meg baseball ütő. Azt mondták, hogy rögvest kicsinálnak, ha nem adom oda nekik a pénzemet. Én persze próbáltam ellenállni, mondtam, hogy nincs nálam lóvé, meg az egyiket forgó rúgással le is küldtem a földre, de a másik, a nagyobb darab megborított, azután a lábamnál fogva kilógatott a Duna fölé. Nem tehettem semmit, amíg fejjel lefelé lógtam, kivették a zsebemből a zsét, aztán elrohantak.
– Hű, ez érdekes – ironizált Zsolti, megnyúlt, csodálkozó képpel, aminek láttán Misi majdnem elröhögte magát. – És hogy nem estél bele a vízbe?
– Az úgy volt, hogy amikor elengedte a lábamat, én zuhanás közben elkaptam a híd korlátját, tudod, ott alul, és így vissza tudtam magamat húzni – vigyorgott, miközben hanyag mozdulattal és teljes testsúlyával rátámaszkodott az autó visszapillantó tükrére.
Legnagyobb sajnálatára az a vacak sokkal könnyebben megadta magát alig ötven kilójának, mint a jaguár embléma, és végül ez lett az utolsó momentum, amire tisztán emlékezett a találkozóból.

***

– Hidd el, a Hubertus majd segít, ráadásul olcsó! – mosolygott kényszeredetten Bandi, és megemelte a poharát.
A bisztró oldalfalait nikotintól besárgult, eredetileg zöld-fehér színű Fradi zászlók, valamint röpképtelen, hungarocellből készült, zöldre festett Fradi sasok borították. A pult mögötti részen kapott helyet a „dicsőségfal”. Porlepte, ám díszes keretekbe ékelt fényképek lógtak az FTC egykori aranylabdás játékosáról, Albert Flóriánról és az ezüstcipős Nyilasi Tiborról. Mellettük bekeretezett újságkivágások szóltak a klub legnagyobb sikereiről az elmúlt évtizedekből, valamint a legfrissebb, idén begyűjtött NB1-es bajnoki elsőségről.
– Szarul nézek ki, mi? – nyögte Misi, amikor látta, hogy barátja fancsali képpel vizslatja feldagadt, lilára püfölt arcfelét.
Bandi beletúrt rendezetlen, vöröses, göndör hajába és csak fél szemmel sandított vissza rá. Alkoholtól kivörösödött, szeplős arcán sajnálkozás tükröződött.
– Dehogy, nem vészes – nyögte kényszeredetten mosolyogva.
– Semmi nem jön össze mostanában, érted? Semmi! A minap el akartam kötni egy Zsigulit, egy szaros Zsigát… mert ugye mennyire nehéz kinyitni és elindítani egy olyat, ugye?
Bandi egykedvűen vonogatta cingár vállait. Nem mintha nem lettek volna elképzelései a dologgal kapcsolatban, hiszen végzettségét tekintve autószerelő volt, de nem akarta megfosztani barátját a történet közreadásától. Inkább előredőlt, az asztalra könyökölt, rőt kecskeszakállas állát a tenyerébe fektette és nagy érdeklődést színlelve fülelt tovább.
– Semennyire! – folytatta Misi. – Csak egy csavarhúzó kell és csókolom, már el is vitted, de persze nekem ez sem ment! És tudod, hogy miért nem?
– Nem – csóválta a fejét Bandi.
– Már benne ültem, kihúztam és összekötöttem a kábeleket, de se szikra, se semmi… mert nem volt benne akku! Érted, ott állt az utcán és nem volt benne… á, hagyjuk is – legyintett.
– Meghívlak még egyre – pattant fel Bandi, és kissé bizonytalan léptekkel kioldalazott az asztal mögül.
A háttérből egy Williams flipper, a FunHouse ütemtelen kattogása, csilingelése és bárgyú zenéje hallatszott. Misi figyelmét egy nagy csattanás vonzotta oda, mely azt jelezte, hogy az előtte álldogáló alkoholista éppen szabadjátékot nyert.
– Mákos kurafi! – morogta megvetően, amikor barátja éppen visszatért az italokkal. – Nekem sose adja be – folytatta a zsémbelést, és fejével a flipper felé biccentett, aztán beletúrt a zsebébe és a csillogó jaguárt átcsúsztatta barátja elé. – Tessék! Ez legyen a tiéd. Most nincs nálam pénz, de legközelebb én hívlak meg téged.
– Ez mi?
– Minek látszik?
– Embléma. De honnan? Loptad?
– Persze, de… – és abban a pillanatban komolyan elgondolkodott azon, vajon feltárja-e Bandi előtt a teljes történetet, hullástól, mindenestől. Érezte a késztetést, hogy megossza vele, és hogy talán megkönnyebbülne tőle… de végül, némi mérlegelést követően úgy döntött, egyelőre megtartja magának a sztorit. – Mindegy honnan van, tedd el, legyen a tiéd!
– Nekem nem kell, viszont te eladhatnád valakinek, néhány százast biztos kapnál érte – javasolta Bandi.
– Gondolod?
Bandi nézegette, forgatta kezében az emblémát, és visszatolta barátja elé.
– Persze! Talán valakinek pont egy ilyen hiányzik a kocsijáról – mondta, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Érted? Valakinek pont ez hiányzik a kocsijáról! – ismételte, mire még jobban röhögtek és potyogtak a könnyeik.
– Jól van, ha neked nem kell, akkor majd megpróbálom elpasszolni – húzta vissza a jaguárt.
– Hol szerezted? – kérdezte Bandi a szemét törölgetve.
– Rózsadombon… – merengett maga elé Misi ködös tekintettel. – De ne kérdezz többet!
– Legyen… És mi történt az arcoddal?
Tessék! A nap másik történése, amit semmi kedve sem volt előadni, pláne nem őszintén úgy, ahogy valóban megesett. Túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia hozzá, hogy érthető legyen, ami még több kérdést vetett volna fel. Bandi pedig imád kérdezni. Ezért úgy döntött, egyszerűen csak mellébeszél. Hátha beválik.
– Elég annyi, hogy összefutottam Zsoltival meg a sleppjével – közölte egykedvűen.
– De hát összevertek!
– Kis csicskák ezek mind – kelt ki magából Misi –, azt hiszik, hogy ők itt a környéken a királyok, de ezt még visszakapják, megígérem! Most is simán levertem volna őket, ha nem ilyen hirtelen ugranak nekem!
– Tartozol nekik, igaz?
– Húszezret adott – bólogatott megadóan –, de már harmincat követel.
– Az igen! – adott hangot meglepetésének Bandi. – Az több mint kéthavi fizum!
– Szarul keresel, baszd meg!
– Lehet, de erre legalább számíthatok minden hónapban!
Misi átnyúlt az asztal felett és jobb kezével vállon veregette a barátját.
– Ne kapd fel a vizet, nem azért mondtam.
Bandi benyúlt a zsebébe, és két ötszázast tett az asztalra.
– Ne már, Bandi!
– Csak tedd el, ez is valami.
– Köszönöm – és szemlesütve besöpörte a pénzt.
– Azért könnyebb lenne neked is, ha elmennél dolgozni.
– Baszod, kurva hálás vagyok, meg minden, de ezt ne kezdjük el megint! Könyörgöm, nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy az élet nagy dolgait megdumáljuk, oké? Ezt párszor már amúgy is eljátszottuk és sosem fogunk egyetérteni, mert én nem vagyok olyan, mint te.
– Hát az biztos – húzta fel az orrát Bandi.
– Figyelj, én nem bírom elviselni, hogy mások mondják meg, mit csináljak, hogy mások osszák be az időmet. Emlékszel? Egyszer dolgoztam egy hétig, pont elég is volt abból a szarból. Hajnalban kelni, órákat utazni… meg nekem különben se parancsolgasson senki.
Időközben az utolsó vendég kidülöngélt az ajtón, így a flipper is elcsendesült. Már csak ők maradtak az áporodott levegőjű, sörszagú, cigarettafüstös presszóban.
– Mások fényesen megélnek munka nélkül – folytatta Misi –, ott van például a Zsolti… Szóval nekem is sikerülhet.
– Olyan akarsz lenni, mint ő? – húzta fel a szemöldökét Bandi.
– Aha!
Bandi arcizmai megremegtek, felkapta a poharába kitöltött „nyugtatót” és ledöntötte a torkán.
– Akkor legyél olyan, te vak barom – pattant fel és a kabátjáért nyúlt.
– Ne menj, hallod? – kapta el a karját Misi. – Inkább igyunk még egyet!
A pultos, látva a közjátékot, felmérve a késői órát és előre kalkulálva a várhatóan igen csekély borravalót, azon nyomban rájuk pirított:
– Elég lesz mára, szeretnék zárni!
A kedves noszogatás hatására Misi is feltornázta magát az asztal mögül, és míg Bandi a kabátja felvételével bajlódott, ő lopva a pultost figyelte, aki éppen az aznapi bevételt számolta. Misi hunyorogva méregette az átnyálazott bankókat, miközben azt találgatta, hogy vajon mennyi lehet az annyi.

Kövesd a Facebookon!

Akció!

Original price was: 3590,00 Ft.Current price is: 2334,00 Ft.

Mészáros Lajos: Pesti balhé

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 268
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-04-1
Méret: 130 mm x 190 mm x 22 mm

Elérhetővé válik: 2024.07.15.
Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

A SÁRGA története 2.

Fülszöveg:

Emma egy tartózkodó, határozott és érzelmileg sérült nő. Kitartása ugyan nem ismer határokat, de vajon elég-e ez a tulajdonság egy olyan játékban, ahol semmilyen szempontból nem mozog ismert terepen?
Nagyon tévedsz, kedves olvasó, ha azt gondolod, hogy ez a nő nem tud többet holmi gyenge szerepnél.
Emma a meglepetések embere és mindig, de mindig tökéletesen időzít.
Éppen ezért alkotnak Hunterrel tökéletes párost.
Vagy mégsem?

„Egy végtelenül okos, ravasz, de követhető és rengeteg szempontból tanító olvasmány ez a regény. Mély benyomást tett rám mind a történet, mind pedig az írója. És ez nálam elég ritkán fordul elő.”
– Halász Emese, író –

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 2. című regényből

Másnap még nyúzottabban keltem fel, mint ezelőtt bármikor. Semmi kedvem nem volt egész nap azt nézni, hogy milyen jól érzi magát itt mindenki rajtam kívül, és azt elfogadni, hogy a játékban már mindenki talált magának vagy egy megbízható társat, vagy egy rövid ideig tartó szerelmet, vagy egy apró kis kalandot, kivéve engem. Én, amit találtam, az csak hallucináció volt. Sosem létezett. Eszméletlen jól játszott, ezzel kirángatta alólam a talaj utolsó négyzetcentiméterét is.

Drága apám,  megtanultam a leckét. Örökre.

Nem emlékszem a reggelire, annyira készen voltam, csak arra, amikor az ajtó feletti doboz újra zenélni kezdett. Majd miután kinyíltak a szárnyai, egy gyönyörű nő lépte át a küszöböt.

Ő sem volt rajta a listán – gondoltam magamban.

– Sziasztok! – köszönt nekünk. – Julia vagyok. Fehéroroszországból jöttem.

Julia tökéletes nő volt. Magas és rendkívül csinos, olyan, akin minden ruha hibátlanul áll. Nagyon természetesnek tűnő, hibátlan melleit alig fedte ruhanemű, mert  tökéletesen tudta, hogy mivel hívhatja fel magára figyelmet, és ezt kegyetlenül kihívó módon meg is tette, miközben odafigyelt a legapróbb részletekre is. Tengerkék szemei voltak, apró orra és fülei, melyekben sok-sok pici fülbevaló díszelgett. Hófehér nyári ruhában érkezett, ami testhez simuló volt, mit sem bízva a fantáziára. Aranyszőke, hosszú haját pedig egy finom, gyöngyös pánttal szorította le, ezzel egy édes kislány kedvességével társította a dögös puma alkatát. A látványától úgy éreztem magam, mint a mesefigurák, akiknek leesik az álluk a padlóra.

– Szia! – álltam fel az asztaltól legelőször, és reménykedtem benne, hogy a feltűnő, hangos mozdulatom legalább egy kicsit bosszantja majd Emmát. – Gyere, ülj le
közénk!

Átsétáltam az asztal másik felére, és kihúztam az egyetlen üres széket az asztal körül, erre invitáltam a legújabb versenytársunkat.

– Köszönöm – mondta, és hagyta, hogy betoljam alá a széket.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte Dylan, aki igencsak méregette Julia szépségét.

– Modellkedésből élek, és elég jól – válaszolta magabiztosan. – A játékra azért jelentkeztem, hogy kicsit elmeneküljek a karrierem elől.

– Besokalltál, ugye? – kérdezte Fernando.

– Te nem az énekes vagy? – nézett rá meglepetten Julia.

– De bizony. Fernando vagyok – nyújtotta a kezét Juliának.

– Nem mutatnád be a kedves barátodat, aki hellyel kínált? – nézett rám Julia félreérthetetlen kíváncsisággal.

– Dehogynem, persze. Ő itt Hunter – kacsintott rám a spanyol, aki mintha felbátorodott volna Julia megjelenése miatt.

– Örülök, hogy találkozunk, Hunter! – köszöntött külön engem kellemes hangon.

– Én úgyszintén – válaszoltam.

Most először éreztem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell. Magbiztos voltam és vonzó, mint odakint, és nem az a jelentéktelen senki, aki reggelt voltam az ágyban.

Miután Julia bemutatkozott, az asztal körül mindenki részleteket osztott meg vele a játék eddigi folyásáról, és mindenki azt latolgatta, hogy mikor jöhet egy újabb boríték, amivel tönkre tehetik a napunk további részét, de Lucky nem jelent meg, így Julia beköltözött Erik mellé a tegnapeste megnyitott hatos bungalóba.

Miután kipakolta a cuccait, Julia nem kérette magát, hanem azonnal felkeresett, miután fürdőruhába öltözött, és fürödni invitált a csillogó vizű óceánba. Úgy tűnik, ő játszani jött, és fejest ugrott a versenyzésbe, ami még lehet, hogy nekem is mentőövet szolgál. Fernandoék örömmel csatlakoztak hozzánk, és végig négyesben töltöttük a délelőttöt, ami rendkívül jó hangulatban telt. Sok-sok spanyol sztorival és még több kitalált spanyol sztorival.

Az ebéd utáni szieszta alatt egy küldönc egy levelet adott át nekem, melyben randira kaptam meghívást. Titkon azért reméltem, hogy Emma van a háttérben, és sikerült féltékennyé tennem, de tévedtem. Persze, hogy tévedtem, mert ha róla van szó, nemigen segít egyik érzékem sem, nemhogy a hatodik. A józan ész nyert már megint, így Juliával indultunk el a lezárt kerítés felé, ahol ugyanazzal a nyitott terepjáróval indultunk útnak, mint anno Gennával. Reméltem, hogy ez a randi jobban sikerül, mint az, mert itt legalább egy olyan személy társaságában vagyok, akivel kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, még ha túl gyors is a tempó, amit ő diktál.

Egy világosszürke kétéltűre szálltunk fel, majd a szigetcsoport legnagyobb szigetének partjainál landoltunk, ahol kiszállás után azonnal egy kis forgatagba kerültünk.

– Mi van ma itt? – kérdezett csodálkozva engem, miközben nekem fogalmam sem volt a válaszról.

– Nem tudom, de gyere, mert nagyon integetnek nekünk – mutattam egy kisebb csoport felé, akik hevesen mozgatták a kezeiket, hogy észrevegyük őket.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.

A helyzetet kihasználva lovagiasan megragadtam a kezét, és odavezettem őt a vendéglátóinkhoz, hogy bemutatkozzunk nekik. Nem csoda, hogy azonnal kiszúrtak minket. Nem kellett ehhez repülővel érkeznünk, hiszen Juliával nem éppen a helyi lakosok fenotípusát képviseltük. Az itt lakók jó része alig érte el a 170 centimétert, így nemcsak én, de még ez a csodaszép szőke modell is jóval magasabb volt náluk. Főleg úgy, hogy fittyet sem hányva a terepviszonyokra magassarkú szandálban jött, hiszen a babarózsaszín miniruhájához, és hajpántjához ez a csillogó kiegészítő dukált.

Mint utólag kiderült a helyiek épp aznap ünnepelték az egyik nemzeti ünnepüket, ennek eredményeként minket is beöltöztettek népi ruhákba, ami lényegében egy batikolt rongy volt. Emellett a buli hevében még azt is megengedték, hogy a különleges hangszereiket kipróbálhassuk. Voltak ott ütős hangszerek és fúvósok is egyaránt, de a nevét egyiknek sem tudtam megjegyezni. Leginkább azért, mert kedves és odaadó, mindent felkínáló barátaink szinte egyetlen angol szót sem ismertek, ezzel elvágva előttünk a hagyományos kommunikációs útvonalat. Az ünnepség hevében mindenki táncolt és énekelt, mindenki úgy, ahogyan tudott. Voltak ott egészen kicsik is, akiket az anyjuk – a már rajtunk is lévő – ronggyal magukra kötötték. Mellettük pedig fiatal diákok voltak, akik külön táncelőadással készültek az ünnepségre, és tapasztaltabbak, akikről lerítt, hogy nekik már nem ez az első közös ünnepük. Mégis úgy tűnt, hogy – korosztálytól függetlenül – senki sem azért jött, mert kötelező lenne, hanem mert valami megfoghatatlan öröm és boldogság járja át őket, amit képesek voltak rám és Juliára is rátapasztani.

– Micsoda buli! – kiabált a fülembe Julia. – Gyere, mutassuk meg nekik, mi hogy tudunk táncolni!

Igazából nem tudom, mi ütött belém, és azt sem, hogy mi vezetett idáig, de képtelen voltam ellenállni Julia kezdeményezésének, és beálltunk táncolni a röhejes ruhánkban a többi ember közé. A szőke lány látványosan lerugdosta a lábairól a szandálját, és mezítláb a porban kezdett lépdelni utánozva a fiatalabbakat, akik segítőkészen mutogatták neki a következő lépéseket. Julia végig mosolygott, és nagyon jól állt neki ez az önfeledt viselkedés, mert sokkal természetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Merész volt és bátor, emellett úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások, ami kevés nőre jellemző ebben a világban. Pár perc elteltével engem is maga mellé állított, de nekem közel sem ment olyan naturálisan ez a játszadozás, mint neki, így inkább csak bohóccá váltam, mintsem vendéggé. Utólagos értelmezésem szerint ez lehetett az a pont, amikor a férfiak félre vontak, és itallal kínáltak, talán azért, mert megsajnáltak. Ezek az italok, amiket folyamatosan körbehordoztak a társaságon, nagyon erősek voltak, és már az első pohárka megütötte a fejem.

Julia nem sokkal később csatlakozott hozzám, és vele együtt újabb kör italt fogyasztottunk, amit újabb és újabb követett. A zene nem hagyott alább, csak a gátlások váltak a semmivel egyenlővé. Aminek köszönhetően Julia már az ölemben üldögélt, és oroszul beszélt hozzám, míg én csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni ezt a nőt. Időm sem volt elképzelni a jelenetet, mert megelőzött a szándékomban, és hevesen nekem esett, amire a helyiek hatalmas ujjongásban törtek ki. Ezzel kijózanítva engem, aki észszerű határok közé tereltem a viselkedésünket.

– Menjünk vissza! – súgta a fülembe, és kétségem sem volt afelől, hogy mik járhatnak az eszében, hiszen ugyanarra gondoltam én is.

Júlia újra megcsókolt, majd a kezeimet a fenekére vezette, amit szinte alig takart a ruhadarab, hiszen pont úgy kötötte meg magán, és olyan lengén, hogy egyetlen rántással leszakíthattam volna róla.

– Menjünk! – néztem mélyen a szemébe.

Gyorsan visszavettük a ruháinkat, majd mielőtt elbúcsúztunk volna a helyiektől, megköszöntük a lehetőséget, hogy együtt bulizhattunk velük egy számukra igencsak fontos ünnepen. Aztán miközben a kétéltű felé sétáltunk, szinte már minden méteren megálltunk csókolózni Juliával, aki teljesen elvette az eszem, és végre nem a játékon gondolkodtam, hanem azon, hogy bárcsak már a szigeten lennénk. Ez a lány nagyon kedves volt velem és aranyos, emellett egyáltalán nem félt hozzám érni. A szégyenlősségnek nyomát sem mutatta, és a tapasztalt magabiztossága kifejezetten imponált nekem. Eszembe jutott Emma, hogy milyen szégyenlősen viselkedett előttem, és a szánalmas viselkedése Julia mellett hirtelen nevetségessé vált. Julia sem volt sokkal idősebb Emmánál mégis tudta, hogyan kell egy férfival bánni. Nem kérette magát folyton-folyvást, nem bízta a véletlenre az események alakulását, hanem a kezébe vette az irányítást, aminek meg is lett az eredménye.

Akció!

Original price was: 4690,00 Ft.Current price is: 2820,00 Ft.

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 470
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9303-8
Méret: 136 mm x 204 mm

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

A SÁRGA története 1.

Fülszöveg:

Hunternek nincs szüksége fogadásokra. Abban a helyzetben van, amikor már semmire nincs szüksége, mert megvan mindene. Mégis, amikor apja előáll egy igen érdekes alkuval, belemegy az egyezségbe.
Nem kevesebb a tét, mint az összes vállalata, amit eddig felépített, és egész sokáig úgy is tűnik, hogy simán meg tudja majd tartani őket.
Egy valamivel azonban nem számolt.
Hunter már lemondott a szerelemről, mégis, amikor találkozik Emmával, egy olyan érzelmi hullámvasúton találja magát, ami veszélybe sodor mindent, ami számára valaha is fontos volt.
Mit veszítsen el? A szerelmet? Az életét? Mindent?

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 1. című regényből

A napfény színe. Azé az égitesté, mely szükségben
anyaként melenget, miközben önzetlenül bevilágítja a
legmagányosabb sötét sarkokat is. Mindennap utat mutat,
de sosem kér és nem tartóztat. Tétován tántorítva motivál,
kíváncsiságra sebzéssel reagál, de a türelemre élettel szolgál.

1. Fejezet

Nicholas Hunter Jackson

A játékra fogadásból jelentkeztem, amit az édesapámmal kötöttem. Sem újabb kapcsolatokra, sem a főnyereményre, sem hírnévre nincs szükségem. Sokszorosan bővelkedem mindegyikből a műsor nélkül is. Harminckét évesen magam mögött tudhatok egy általam szerelemből indított házasságot, ahol a másik fél ugyancsak szerelmes volt, csak nem belém, hanem a pénzembe és a családom rangjába. Három év rózsaszín köd után jeges fogadtatás várt a valóság nyomvonalán, majd egy gyors, kíméletlen válás a részemről. Annyi bizonyítékot szerzett a magánnyomozóm a volt hitvesem ellen házasságtörés címszó alatt, hogy csak a legfelső képeket néztem meg, az alatta lévő többi, több száz dokumentációra már nem volt szükségem, hogy apám újra bebizonyítsa, hogy ő előre megmondta, ne vegyek el senkit, azért, mert elhiteti velem, hogy önmagamért szeret.

Édesapám tanítása a párkapcsolatokra vonatkozóan a következő volt: egy igazi nőt meg kell szerezni, majd elengedni. Ehhez a felfogáshoz a középső nevem tökéletesen passzol is. Válásom óta több száz igazi nőm volt, már ha édesapám neveléséből indulok ki. Mindegyikhez csak egyszer értem és soha nem a saját otthonomban. Ezt a szabályt már én hoztam meg magamtól, kiegészítve az eddig tanultakat. Mindezt óvintézkedésként egyetlen nő miatt, aki képes volt porig rombolni a szerelembe vetett hitemet, majd semmissé tenni azt. Édesapám hasonlóan járt édesanyámmal, annyi különbséggel, hogy nem neki kellett a válás mellett döntenie. Édesanyám egyik délután már nem jött a bátyámért és értem az óvodába. Azért emlékszem rá kristálytisztán, mert édesapám üzleti úton volt, és az óvónők aggódva hívták fel előttünk a rendőrséget, hogy nem érik utol telefonon édesanyámat. Ami azóta sem sikerült. Több, mint két nap múlva jelentkezett. Nem várta meg, hogy leteljen az a bizonyos hetvenkét óra, hogy eltűntté nyilváníthassák. Egyetlen válóperes dokumentumokkal teli borítékot küldött, melyben lemond mindenről: ingatlanról, ingóságról és a gyermekeiről is édesapám javára. Bátyám – kisJack – akkor öt éves volt, én három. Kicsi voltam, talán fel sem fogtam, mi történik körülöttünk. Apa eleinte folyamatosan azt hangoztatta, hogy anya csak elutazott, majd egyszer csak hallottam egy koppanást a wc csészéből, ami ismerősen hangzott. De csak később értettem meg, hogy ezt a zajt már korábban is hallottam, ezért nem hajtott a gyermeki kíváncsiság, hogy mi történhetett a wc-ben. Aztán jó pár évvel később ismét  megjelent a zaj az életemben, amikor az exem a wc-be dobta a karikagyűrűjét. Háromszor hallottam ugyanazt, de csak harmadjára értettem meg, hogyan működik a világ és milyen rombolást képes végezni pár gramm arany. A saját fájdalmas válásom kellett ahhoz, hogy tovább lássak a nyilvánvalón, hogy akkor, amikor egy kavicsot a vízbe dobunk, nem csak hullám keletkezik, és nem csak a kavics lesz vizes. Minden megváltozik, hiszen a vízben élők felbolydulnak, míg a kő árnyékában élők védtelenné válnak. A déjà vu érzés kíméletlenül tépte fel a gyermekkorom megrázó eseményeit, amiket sok munkával már rég feledésbe merítettem. Édesapám a válóperes boríték átvételét követően már nem ejtette ki előttünk soha az anya szót, az őt ábrázoló képeket elégette, az otthon hagyott holmijait pedig kidobta. Megsemmisített minden bizonyítékot, ami összehozható a létezésével, kivéve minket, a bátyámat és engem.

Hármasban maradtunk. ÖregJack 28 éves korára egyszemélyes szülővé vált, aki éjt nappallá téve dolgozott eleinte brókerként, majd üzleti tanácsadóvá nőtte ki magát az egyik legnagyobb hazai bányászati cégnél. Idővel vezető beosztást ajánlottak neki, de ő inkább külön utakon folytatta, aminek következtében mára már saját birodalmat épített, ahol ő diktál.

Korántsem mondható a gyermekkorunk felhőtlennek. A válás után édesapám kényszerűségből visszaköltözött a szüleihez, hogy segíteni tudjanak a nevelésünkben. Az első héttől kezdve érezhetően csak a terhére voltunk mindenkinek. ÖregJack egy törtető, ambiciózus, folyamatosan mozgásban lévő ember volt már akkor is, és azóta csak tovább fejlődött a tapasztalatainak köszönhetően.

Édesanyám ezt unta meg. Sosem volt otthon, sosem volt egy közös születésnap, egy közös karácsony, semmi. Belefáradt és egy könnyebb utat választott. Legalábbis én így védem magamban szeretett édesanyámat, akinek már az arcára sem emlékszem. Nagyszüleim sok rosszat mondtak róla gyermekkoromban, amiket elengedtem a fülem mellett. Nem akartam szembenézni a kíméletlen igazsággal, hogy az én édesanyám képes volt valódi ok nélkül elhagyni a két egészséges fiát. Felnőtt fejjel, ha erre gondolok, akkor is csak azt remélem, hogy tettei ellenére is vissza tudott térni Istenhez és mindennap bocsánatért esedezik a múltja miatt.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.
KisJack mindezt másként élte meg. Egyetlenegyszer sem védelmezte édesanyámat, ha tehette már inkább rátromfolt az édesanyánkra záporozó vádakra. Ő nagyobb volt, okosabb, érzékenyebb. Számára jobb lett volna, ha inkább meghalt volna az, aki a szíve alatt hordott ki minket, azt talán meg tudta volna neki bocsátani. Bár ebben még mai fejjel sem vagyok egészen biztos.
Sokszor kegyetlenül viselkedett más gyerekekkel szemben, főleg, ha rólam volt szó. Kíméletlenül összevert jó pár kölyköt, akkor is, ha csak csúnyán néztek ránk. Egyszer, amikor az iskolából hazafelé sétáltunk, öten összefogtak ellenünk. Először csak kergetni kezdtek minket, de én lassabb voltam a bátyámnál, így ahelyett, hogy tovább futott volna, védelmezőként megállt előttem, és bekapott pár ütést helyettem. A suhancok viszont nem tudták, amit mi igen, hogy a bátyám nemcsak osztotta, de bírta is a pofonokat. Így két lendület között előkapta a pillangókését, amit rég ellopott nagyapámtól, aki nagy becsben a szekrénye tetején egy poros faládikában tartotta azt, és harcolni kezdett vele. Azonban a késsel nemcsak a támadókat, hanem engem is megsebzett, aminek a nyomát azóta is viselem. Véletlen volt, amit rögtön tudtam, amikor megtörtént. Talán én álltam túl közel, talán a bátyám volt kissé hevesebb. Minden mozzanat visszaköszön az emlékeimben, amikor arra gondolok, hogy ölelt magához és zokogott a bűntudattól, miközben én csak arra gondoltam, hogy egész életemben lesz valaki, aki megvéd majd a többiektől. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy soha nem mondjuk el az igazat a sérülésemről senkinek. Ez a mi titkunk marad, amíg világ a világ, mert ez a mi kettőnk szövetségének a maradandó záloga.

A bátyám azóta sem változott semmit. Kíméletlen volt gyermekként, és felnőttként is az maradt, de nekem ő volt a védelmezőm, és képtelen lettem volna más szemmel nézni rá. Rengeteg rosszat tanultam tőle, de a legfontosabbat is, a feltétel nélküli szeretetet. Gyermekként kihasználtuk nagyszüleink lassúságát, és rengeteg csínyt követtünk el ellenük és édesapánk ellen is. Kiszöktünk, ha nem látták. Aprópénzt loptunk a táskából, hogy csokit vehessünk. Elcsentük a gazdag szomszéd gyerek labdáját, és elrejtettük előle úgy, hogy soha meg ne találja. KisJack dühös volt a világra, és mindent elkövetett, hogy levezesse a benne hatalmasodó dühöt. Nagyszüleink nem, de édesapánk rendre megdorgált minket az elkövetett bűnökért. A fegyelmezés után egy hétig csendben voltunk és szót fogadtunk, de átlagosan hét nap után újrakezdtük a rosszalkodást, amíg újabb pofont nem kaptunk. Bátyám tizenhat évesen úgy döntött, hogy nem tanul tovább, és a katonaságot választotta. Addigra édesapámhoz hasonlóan már 190 centiméter fölött járt, és testfelépítésileg színtiszta izom volt. A katonaság első éveiben csak azért nem jött haza idő előtt, mert nem akarta, hogy apánknak igaza legyen. Később viszont azért nem, mert rájött, hogy jó döntést hozott. Megtalálta a világot, amit keresett. Megtalálta a célt, amiért mindennap küzdhet, és kiadhatja a dühét úgy, hogy közben jól cselekszik. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi imát mondtam el érte életem során, de minden egyes perc megérte, hiszen én mindig tudtam, hogy jó ember, és megérdemli, hogy akként is kezeljék. Jelenleg a haditengerészetnél szolgál századosi rangban. Ő lett az első az országunkban, aki harminc éves kora előtt századosi csillagot kapott, ezzel megválaszolva minden feltett és fel nem tett kérdést a személyével kapcsolatban. Hat éve láttam utoljára az esküvőmön.

Én tizennégy évesen maradtam egyedül a munkamániás apámmal – aki akkorra már igencsak befolyásos üzletemberré vált – és nagymamámmal, akit sok krónikus betegség gyötört. A bátyám nélkül nem találtam a helyem az életben. Sok minden érdekelt, de igazából semmi sem. Annyira nem, mint bátyámat a katonaság és a fegyverek. Nagymamám mindig azt hajtogatta, hogy olyan vagyok, mint édesapám, és hozzá hasonlóan menjek én is brókernek, mert abban megtalálhatom a sikerem. Szerencsémre mindig jól tanultam, ezért bármit megtehettem. Majd Nana tanácsát megfogadva ugyanarra a közgazdasági egyetemre jelentkeztem, mint ÖregJack korábban, és annál a cégnél kezdtem gyakornokoskodni, ami a vezetéknevemet viselte.

Hittem a szerelemben, sok könyvet elolvastam, és elég filmet néztem meg hozzá, hogy elhiggyem, létezik. Az egyetem utolsó évében ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Nikollal, aki gyönyörű, hosszú szőke hajú, csodálatos tengerkék szemű, magas lány volt. Csak a magas lányok jöhettek nálam szóba, hiszen a bátyámat túlérve sikerült tizenhét éves koromra a jelenlegi magasságomat elérni, ami 193 centiméter, és amihez kerek száz kilogramm társult. Mondanom sem kell, genetikailag szintén színizom. A barátaim többsége úgy jellemez, hogy én tipikusan az a barátjuk vagyok, akivel nagyon szívesen sétálnak egy sötét sikátorban, de ha egyedül kellene menniük, és én jönnék velük szembe, akkor inkább visszafordulnának.

Nikol édesanyámra hasonlított mind arca, mind testalkatra. Nem volt vékony, inkább egy kicsit molettebb, mint a mai divat, de nekem tökéletes volt. Pontosan az ilyen típusú nők után fordultam meg egész életemben az utcán. Az egyetem elvégzését követően édesapámnál kezdtem el főállásban dolgozni, amikorra már egy hatalmas, tizenkét hálószobás villában tengettük hétköznapjainkat a családunk megmaradt részével. A hely adottságai lehetővé tették, hogy Nikol is beköltözhessen hozzánk. ÖregJack nem szívesen beszélgetett Nikollal. Szerintem azért, mert kísértetiesen hasonlított édesanyámhoz, ami elegendő okot adott arra, hogy sem a kapcsolatunk elején, sem később ne ajánljon fel Nikol számára állást a cégünknél. Nicol számtalanszor elmesélte elképzeléseit a jövőnkkel kapcsolatban, amikben minden alkalommal együtt indulunk munkába, és együtt érkezünk haza. De ezen ábrándjaira mindig csak mosollyal és simogatással reagáltam. Nem akartam viszályt szítani közte és édesapám között, ehelyett inkább meghagytam magamnak a  megérzéseimet és gondolataimat, míg Nikolnak megengedtem, hadd álmodozzon tovább. Voltak pillanatok, amikor a békés álmodozó Nikol vérmes vadmacskává változott a témával kapcsolatban. Olyankor azzal próbáltam győzködni, hogy nekem ez így pontosan megfelel, mert így egész nap érezzük egymás hiányát. Ami, mint később kiderült, részéről nem volt akkora hiányérzet. Ha jól emlékszem az első házasságtöréssel kapcsolatos dokumentált kép dátumára, az esküvőnk után két hónappal készülhetett. Én még két és fél évig dolgoztam úgy, mint az édesapám: reggeltől estig, majd estétől reggelig. Csak ekkor szólalt meg nagymamám, hogy a feleségem furcsán viselkedik, ami nekem fel sem tűnt. Hogyan is tűnhetett volna fel napi tizenhat óra munka mellett? Amikor Nikollal voltam, számomra minden tökéletesen működött. Még a házasságunk előtt, a kapcsolatunk legelején megfogadtam neki, hogy soha nem fogom úgy elhanyagolni őt, mint ahogyan apám tette anyámmal szemben, így minden pénteken randevúzni vittem, amit majdnem öt éven keresztül feltétel nélkül teljesítettem. A legújabb, legdrágább éttermekbe jártunk, minden szórakozóhely megnyitóján VIP tagok voltunk, évente többször hetekre elutaztunk bejárni a világ legszebb részeit. Afrikaiként minden évben volt afrikai túránk, amikhez én ragaszkodtam, hogy megismerhessem az őseim világát a megmaradt emlékekből. Minden jeles ünnepen, karácsony, születésnap, Valentin-nap megajándékoztam egy utazással, és bárhová elvittem, akármerre is mutatott a térképen. De ez sem volt elég. Másra vágyott, amit én nem tudtam neki biztosítani. Nanát a válás után megkérdeztem, hogy honnan tudta, hogy Nikol már nem szeret engem, amire nemes egyszerűséggel annyit felelt: „Nem említette a hiányodat, drága Nicky!”. Miután összetörte a szívem nálam is összeállt a kép. Soha nem hívogatott éjszakánként afelől érdeklődve, hogy merre vagyok. Balga módon azt hittem, hogy sikerült megtalálnom a tökéletes nőt, aki nem féltékeny és nem bizalmatlan. Tévedtem. Azzal tettem neki szívességet, hogy nem mentem haza, és nem mellettem kellett aludnia.

Szerencsére édesapám előrelátásának és a szorgos ügyvédei által megfogalmazott házassági szerződésnek, a válás után Nikol semmit nem kapott tőlem. A gyors válás, amibe belekényszerítettem, pedig biztosította róla, hogy ő sem tartozik nekem semmivel. Ha nem egyezett volna bele a válásba, akkor a vagyona része engem illetett volna, ahogyan a házassági szerződésünkben hivatalosan megfogalmazásra került, ha felvetül részéről a házasságtörés. Kilencven nap alatt elváltunk. Nikol kiköltözött az otthonunkból, így újra hárman maradtunk: Nana, ÖregJack és én. Ebből ketten napi huszonnégyből tizenhat órát dolgoztunk. Válás után talán még többet is.

Négy éve élem a szingli pasik életét, ami kifejezett jól megy nekem. Új barátok, új társaságok, új élet. Időközben saját céget alapítottam, ami szárnyalni kezdett. Nagymamám megérzése tökéletesen bejött azzal kapcsolatban, hogy mennyire hasonlítok édesapámra. A Dél-Afrikai Köztársaságban van a saját vállalatom anyavállalata, aminek már az európai és az amerikai kontinensen is a leányvállalatai épültek.

Két hónappal ezelőtt kórházba kerültem anginás panaszok miatt, ezért kényszerpihenőre fogott ÖregJack, és átmenetileg átvette az irányítást a vállalatom felett. Három hetet töltöttem szanatóriumban, mire sikerült rendezni a vérnyomás értékeimet. Genetikailag édesapám részéről, akik eredetileg Zimbabwe-ból származnak, a családban harminc éves korára már mindenki vérnyomáscsökkentőt szedett. Az orvosok elmagyarázták, hogy innentől kezdve egész életemben gyógyszert kell szednem, ha nem akarok negyven éves korom előtt elhalálozni. Sem a magasságom, sem a testsúlyom, sem a genetikám nem kedvez a betegségemnek. Életmódváltást javasoltak, ami összességében a stressz csökkentéséről szólt. Edzésre nem foghattak, mert mindennap edzettem, diétára szintén nem, mert nem volt miből leadnom a nem létező felesleges kilókat. Harminckét évesen tehetségemnek, szorgalmamnak és tudásomnak megfelelően, édesapámtól mindent eltanulva egy vállalati birodalom élén álltam, miközben egy másik birodalom jogos örököse is voltam. A három hét kötelező kényszerpihenő alatt átgondoltam az életem eddigi részét, és éhesen néztem a jövő irányába. Nem akartam meghalni annak tudatában sem, hogy édesapám eddigi életét nézve sokkal több siker, mint amiket a munka terén érek el, nem vár rám. Mégis én élni akarok, és eldöntöttem, hogy változtatni fogok. Bátyámhoz hasonlóan én is meg akarom mutatni ÖregJacknek, hogy lehet ezt másként is csinálni, de ehhez új irányt kell vennem, mert most az ő útját járom.

A kórházból hazaérkezve négy ápoló fogadott. Amikor megláttam a kigyúrt, nálam is magasabb és izmosabb ápolókat majdnem elnevettem magam édesapám egyértelmű poénján, miszerint legalább négy ember kell, hogy megállítsanak, ha el akarnám hagyni a házat. Nyugodtam ledőltem a saját fotelomban, ami a tágas nappali közepén állt édesapáméval közvetlenül szemben. Feltettem a lábam, majd a jobb kezem irányába lévő asztalkáról felemeltem a legfrissebb napilapot, és az ápolókat elküldtem reggelizni. Az inas koffeinmentes kávét szolgált fel, amit, ha nem tudtam volna, hogy koffeinmentes, igencsak kellemesnek jellemeztem volna. De az emberi agy nem így működik, így pocséknak ítéltem meg az ízét.

Akció!

Original price was: 4690,00 Ft.Current price is: 2820,00 Ft.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 454
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9304-5
Méret: 136 mm x 204 mm

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Rebecca Reed: Nagy fogás

Theodore erős kézzel tartotta a botot. Kétszer akadt le horgáról a zsákmánya, de ezúttal biztos volt benne, hogy nem szalasztja el. Méretes példánynak érezte, ezt az erősen lefelé görbülő horgászbotja is bizonyította. A zsinór feszült, az orsó hangos recsegéssel adta tudtára, hogy küzd az ellenállással. A férfi alsó ajkát beharapva koncentrált, és igyekezett megtalálni a tökéletes taktikát, amivel kellően kifáraszthatja a halat.

A telefon megszólalt a zsebében. Már a csengőhangból tudta, hogy ezt bizony fel kell vennie, ugyanakkor nem értette, miért keresik a munkahelyéről, hiszen jól megérdemelt szabadságát töltötte. Három éve először vett ki néhány napot, erre tessék, most sem hagyják békén. Választania kellett. A zsákmány vagy a hívás. Egyiket sem akarta elszalasztani, úgyhogy fél kézzel tartotta a botot, a másikkal előhalászta zsebéből a készüléket.

– Cooper – szólt bele, és vállával az arcához szorította a telefont, hogy keze újra szabaddá váljon.

– Örülök, hogy felvetted, Theodore. Lenne egy sürgős meló a közelben – közölte az ismerős hang.

– A közelben, mi? Nem találtatok mást, Frank? – elégedetlenkedett, és ugyanabban a pillanatban meglátta felbukkanni a termetes hal fejét, ami azonnal el is tűnt a zavaros vízben, jókorát rántva a boton. Amúgy is sötét volt, Theodore alig látott valamit, kizárólag a nyaralók előtti lámpák világították meg a tavat.

– Alig hat háznyira tőled meggyilkoltak valakit. Nem küldök ki mást, hiszen a legjobb már ott van – hízelgett a főnöke.

Theodore összeráncolta homlokát, és sután elnézett balra, habár fogalma sem volt, melyik irányba történt az említett esemény. Egyszer jön el kikapcsolódni, és miért ne, kinyiffan valaki a szomszédjában. Ennyit az éjszakai horgászatról.

– Mikor történt? – kérdezte, és közben próbált a szákért nyúlni, hogy minél hamarabb kiemelhesse zsákmányát.

– Alig fél órája. Állítólag betörés történt. Nem hallottál semmit?

– Nem, de nincs most időm beszélgetni. Mondd a címet, és megyek – türelmetlenkedett, mert így a telefonnal a fülén sehogy sem tudta kiemelni a halat.

– Huszonkilences szám. Már látnod kell a villogókat, a kollégák valamikor most érhettek ki. Hívj, ha végeztél! – fejezte be a hívást Frank, és Theodore végre a holnapi ebédjére koncentrálhatott.

Ő legalább annyira elfáradt, mint áldozata, de már könnyűszerrel ki tudta emelni a vízből, és átrakta a stéghez rögzített haltartóba. Nem is foglalkozott azzal, hogy összeszedjen mindent, egyedül a botot vitte magával. Az útra kiérve már látta a távolban villogó rendőrautókat. Bement a házába, sietős kézmosás után ledobta magáról horgászmellényét, és úgy, zsebes katonai nadrágban, valamint kockás ingben indult el a helyszínre.

Két rendőrautó parkolt a meglehetősen impozáns épület előtt. A tehetősebbek közül sokan vásároltak, vagy építettek itt nyaralókat, hiszen a kilátás a tóra pazar, az épületek mögött megbújó dombság pedig csodaszép volt. Remek kirándulási lehetőségek akadtak a közelben, a golfpálya szintén vonzotta a kikapcsolódásra vágyókat, csakúgy, mint a horgászat.

Theodore felmutatta igazolványát az ajtóban szobrozó egyenruhásnak, aki nyomban elállt az útjából. Ahogy belépett az egylégterű, tágas helyiségbe, először az öt civilt pillantotta meg, akik a szemközt, középen lévő lépcső mellett toporogtak két rendőr társaságában. Theodore a tőle jobbra lévő kanapé takarása miatt nem látta, de biztosra vette, hogy az áldozat a nappalinak nevezhető helyiségben lehet, ugyanis a bent tartózkodók félve pillantottak abba az irányba.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 3490,00 Ft.Current price is: 1990,00 Ft.

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert

Amikor a nyomozók kimentek a város határában álló masszív családi házhoz, két izmos dobermann fogadta őket. Becsengettek, de válaszul csak a kutyák ugatása lett dühösebb. Vicsorogva rontottak neki a magas vaskapunak, mintha abban bíznának, átugorhatják.

– Mi legyen? – fordult a kicsi, köpcös, mosolygós férfi magas, sovány, jókora bajuszt viselő, morózus tekintetű társához. – Járjunk körül?

– Ja, nem bánom – válaszolta a másik. – Jobb vagy bal?

– Nekem mindegy – vonta meg jobb vállát Olajos Gáspár, mire társa, Kovács Alajos a másikat húzta fel.

Ha ők ketten vállat vontak, mindig mulatságosan hatott, mert míg a magas a jobb vállát, addig az alacsony a bal vállát rándította meg. Talán mert egyikük jobb, a másik balkezes volt. Ezzel a furcsa, ellentétes szinkronmozgással gyakran ingerelték nevetésre kollégáikat, akik szívesen viccelődtek rajtuk. Ám szigorúan csak a hátuk mögött. A két férfi tudta, de nem bánták. Valójában, akik jól ismerték őket, jelenlétükben óvakodtak az efféle meggondolatlanságtól.

Végül elindultak. Kovács balra, a másik férfi, termetét meghazudtoló lendülettel jobbra, dombnak fölfelé. A kovácsoltvas kerítés elegendő teret engedett a kíváncsi tekinteteknek és Olajos Gáspár – aki szerette a kerteket – lépteit lelassítva elgyönyörködött a virágágyásokban pompázó színkavalkádban és a tuják szabályos soraiban. A szép, de szokványos kép azonban egyszer csak megváltozott. A nyomozó megállt. Egy japán kert – dünnyögte maga elé. Amióta egyszer egy keleti kultúrát kedvelő barátjánál megcsodált egy ilyen nyugalmat árasztó tüneményt, nem tudta kiverni a fejéből a látványt. De most gyorsan kiszakította magát az ábrándozásból és visszafelé indult.

Társa már várta. A kutyák továbbra is bőszen rohamozták a kaput, rekedt hangú ugatásuk visszhangot vert a kihalt utcán.

– Márpedig be fogunk menni – jelentette ki Kovács.

– Be – hangzott a válasz.

Majd mintha előzetesen megegyeztek volna, egyszerre sarkon fordultak és visszaballagtak gépkocsijukhoz.

– Én vezetek – mondta a sovány.

A másik egy szót sem szólt, csak elővette zsebéből a slusszkulcsot, kinyitotta a kocsit, beült a vezetőülésbe, leeresztette az ablakot és kiszólt.

– Nem jössz?

Kovács Alajos nyomozó bajuszát rágcsálva állt a kocsi mellett, majd hirtelen sarkon fordult és elindult a buszmegálló felé.

Olajos Gáspár ismét kiszólt a kocsiból, de most már hangosabban.

– Na, ne izélj már! Csak hátra akartam tolni az ülést, hogy ne kelljen megint egész úton a morgásodat hallgatnom.

Azzal szája sarkában egy kis, kaján mosollyal kikászálódott a járműből, átballagott a másik oldalra. Mire lehuppant az ülésre, a motor is felbőgött.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 3490,00 Ft.Current price is: 1990,00 Ft.

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Markó Gábor: Nagyobb jó | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Markó Gábor: Nagyobb jó

Péter alig hallott többet az utca zajaiból, mint a nyaki ütőerén átfolyó vér surrogásából. Mindkettő csak a csendet húzta alá. Karcosan, ahogy a sötétet a távoli lámpa pislákoló fénye egy csillagtalan éjszakán. Egy viharlámpáé. Vagy az elhanyagolt síron szinte csak ottfelejtett pici led mécsesé. Jelentéssel. Üzenettel. Egyedül vagy, de nem volt mindig így. Magadra maradtál, de a múlt nem nyugtat meg, a jövő elkeserít, a jelenben meg csak állsz és keresztülfolyik rajtad a sötétség.

Mintha a férfin nevetne az utcáról beszűrődő neon. Az ablak előtt villódzó reklám fénye a füstös levegőben kényelmesen nyújtózott a végtelen felé, és nem szándékolt mondani semmit. Csak volt, mintha ez lenne az egyetlen funkciója. Hogy kitöltse a rendelkezésére álló tér minden sarkát, hogy aztán előtte, a bűzzel és kipárolgásokkal teli levegő egyetlen négyzetcentimétere se érezhesse azt, hogy volt valaha más, mint egy szexshop hirdetésének kényszeredett felülete.

A jobb korokat idéző olcsó faasztal az ablak alá volt tolva. A három dolog, amit épp megtámasztott, három különböző okból volt megkeseredett. A monitor a közvetített képtől, a forró kávé a jelzőjének elvesztésétől, Márai Péter könyöke pedig tulajdonosának sosemvolt gondtalan lelkétől.

– Kérem, Márai doktor – a név idegenül csengett a valószínűleg ázsiai ősökkel rendelkező nő ajkain a videóhívás ablakában –, tudom, hogy nem sok, de tud segíteni?

Péter néhány másodpercig látszólag belefeledkezett a kétségbeesett nő sötétbarna szemébe.

– Át tudná küldeni a laborvizsgálatot, amit az imént említett? – kérdezte, bár nem bízott teljesen abban, hogy valamiféle zuglaboros munkája olyan könnyen értékelhető és elfogadható lenne.

A nő a saját képernyője felé fordította a tekintetét. Szó nélkül gépelt valamit, majd Péter előtt fel is tűntek az adatok.

– Sajnos nincs pénzem rendes laborra, de azt mondta az orvos… – mentegetőzött a nő.

– Mármint aki árulta a tesztcsíkokat – javította ki a férfi. Nem szánta dorgálásnak, őszintén nem, mégis annak tűnt.

– Igen. Szóval azt mondta, hogy nagyjából mindenre jó – úgy tűnt, mintha győzködné magát is, de igazából tudta, hogy okkal volt olcsóbb. És közben épp emiatt kellett ezt választania.

– Mi mást mondott volna a saját árujáról… és ő adta magának a réztablettákat is? – kérdezte Péter.

– Azt mondta alacsony a rézszintem, elhittem neki, mert hát én is látom, ott van egyértelműen.

Tényleg ott volt. Az értékek között a réz mellett egy lefelé mutató nyíl mutatta, hogy a labortechnika nem tudta érzékelni a pontos értéket, de az alacsonyabb volt a normálisnál. Legalábbis nagy valószínűséggel. Ezek a laborok majdnem annyiszor tévedtek, amennyiszer véletlen betaláltak.

– Asszonyom, nem kell mentegetőznie, maga bízott valakiben, aki épp ezt akarta elérni.

A nő bűnbánóan sütötte le a szemét.

– És a rézpótlás után csak rosszabb lett? – faggatózott tovább Péter.

– Azt hiszem, igen. Gyakrabban jött a fejfájás és a remegés is. Sokkal többször lettem ingerült. Mármint érti… a korábbinál is többször. A sárgaság meg egészen új volt.

– Tudja mi ez az „ismeretlen nagyméretű fehérje”? – Péter a laborértékek utolsó sorára utalt. Úgy vélte, ő már tudja.

– A technikus nem tudta megmondani.

Péter elmosolyodott a helyzet abszurditásán. A nő pedig a mosoly mögött feltételezett magabiztosságon.

– Hajoljon közelebb a kamerához asszonyom! Úgy, hogy szinte csak a szemét lássam.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 3490,00 Ft.Current price is: 1990,00 Ft.

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0