Te milyen címet adnál a kötetnek?

Kedves Olvasó, Látogató!

Már elkezdtük a munkálatokat a következő mini sci-fi kötetünkön, azonban a címadásnál elakadtunk. Ezért arra gondoltunk, hogy megkérdezünk titeket, hogy a kötetbe került írások alapján milyen címet adnátok az e-könyvnek. Lentebb rövid részleteket olvashattok a történetekből (amelyek, mondanunk sem kell, még szerkesztetlen, korrektúrázatlan változatok).

A címadók között az alábbi könyvek kerülnek kisorsolásra:

• 1 db Az EZÜST története 1.
• 1 db Történetek nőkről… (nyomdai példány)
• 1 db A FEKETE története
• 1 db Mindig, minden változik e-könyv

Egy szerencsés csak 1 db könyvet nyerhet, de bármelyik könyvet választhatja. A nyereményeket kizárólag magyarországi FoxPost csomagautomatába küldjük.

A címötleteket 2026. március 31-ig várjuk.
A szerencséseket pedig 2026. április 2-án sorsoljuk ki.

Következzenek a történetek

Embertelen győzelmek

írta: Akác Tamás

Gyerekként arra vágytam, bárcsak meg tudnám változtatni a világot. Ma már azt gondolom, sikerült. Pokollá tettem.

Istenkomplexus? Ugyan már, sem felsőbbrendűnek, sem képregény főgonosznak nem gondoltam magam soha. Egész egyszerűen édesanyám arra nevelt, az a helyénvaló, ha mindenki olyan hivatást választ magának, amiben a legjobb tud lenni. Középiskolásként úgy tűnt, én a számokhoz értek, ezért lettem matematikus. Mégis azt éreztem, nem lehetek a legjobb matematikus, ezért a tudományos pálya helyett közvélemény-kutatások elemzésével kezdtem foglalkozni. Erre szinte bárki képes, egy AI sokkal jobban mint én, vagy bármely ember. Velük ellentétben én láttam a számok mögött a folyamatokat, összefüggéseket, félelmeket, zsigeri érzéseket, tehát az emberi tömegeket mozgató láthatatlan erőket, és azt is, hogyan lehet mindezeket szavazatokra váltani. Egy szűk politikai eliten kívül senki sem ismerte a nevemet, mégis nemrég még én voltam a világ legsikeresebb kampány-tanácsadója.

Meg fogok halni. Egyszer mindenki meghal, nem nagy dolog. Csakhogy ennek nem így kellene történnie, és még nem lenne itt az ideje. Alig negyvenévesen, magányosan, áttétes tüdőrákkal bámulni a plafont. A férjem elhurcolták – talán már nem is él, a lányainkat intézetbe zárták. Bármit megtennék, bármit odaadnék, hogy ők szabadok legyenek, és hárman boldogan élhessenek. Valahol máshol, ha egyáltalán létezik még olyan szeglete a világnak, ahol élhetnének.

Nem hibáztathatok senkit, én döntöttem úgy, hogy nem kérem a beültetést, és a szenzorokat sem. Azokkal nem napjaim lennének hátra, és nem burjánzanának mindenfelé a testemben daganatos sejtek.

Apró gyerek voltam még, amikor először ültetett elektródákkal teli chipet emberi agyba egy ketamin-függő multimilliárdos vállalata. Akkor még azt hazudták, jobb világot építenek: nekik köszönhetően precízebben lehet majd irányítani művégtagokat, láthatnak a vakok, hallhatnak a süketek, és meghosszabbítható az élet. Nem volt teljes hazugság, mert valóban jézusi csodákhoz hasonlatosan tették élhetőbbé fogyatékos emberek életét; amit reklámjaiban ígértek, maradéktalanul teljesítették. A mai napig kínoz a gondolat, ha alávetem magam a beavatkozásnak, úgy talán egyben tarthattam volna a családom. Hiányoznak.

I. Raleigh, NC, USA

Mindössze huszonhárom éves voltam, amikor Helm szenátor kampánycsapatába kerültem. A hajrában szinte naponta rendelték a kutatásokat, nem bírta el a stáb, noha nagyrészt már akkor is mesterséges intelligencia elemezte ki az online készített felméréseket. De ez édeskevés egy kampányban, egy gép nem fogja tudni helyesen felmérni nekik, hogy mi a következő lépés, milyen cselekvéseket igényelnek azok a számok és százalékok. A legtöbb nagy nyelvi modell oktondi módon rendszeresen tanácsolni, segíteni akar, csakhogy ami statisztikailag a legvalószínűbb, az korántsem biztos, hogy működik újra. Lehet a számtalan múltbéli eseményből egy tizedmásodperc alatt jóslatot készíteni, de az csak a létező történések közüli egy, már megtörtént forgatókönyv tálalása lesz, bántóan hiányzik belőle az innováció. 

Például Észak-Karolinában, ahol a választási kampány zajlott, akkortájt a lakosság több mint a negyede színes bőrű volt, és a kutatások szerint mindössze néhány százalékuk szavazott rendszeresen. Tehát a specifikusan kampányokra készített AI szerint a feketék ellen kellett volna fordítani a magasabb szavazói hajlandóságú csoportokat, erre pedig a 20. század derekán lezajlott, Richard Nixon elnökválasztási kampányát javasolta, ahol nyilvánvaló hazugsággal a feketéket drogos és veszélyes elemeknek állították be.

Laikusként nézve Helm minden volt, amitől egy választási verseny kudarcra van ítélve: rasszista, homofób, idegengyűlölő. Beszédeiben meg sem próbálta visszafogni magát, a tanácsadói által patikamérlegen kimért és megfogalmazott, fókuszcsoportokon tesztelt szövegeit rendre figyelmen kívül hagyva, csak ontotta magából a különböző kisebbségeket sértő mondatait. A harmadik munkanapomon váratlanul az irodájába hívott.

– Hogy tetszik a munka? – kedveskedett Helm, de meg sem várva a választ, azonnal a lényegre tért: – Te mit olvasol ki a számokból? Mire lehet számítani három hét múlva?

– Azt, hogy veszíteni fog, uram – válaszoltam hűvösen. – Szorosan ugyan, de veszíteni fog. 

– Bullshit! Biztosan te vagy az a mindentudó matematikus, akiről ódákat zengtek az egyetemi professzorai? Tíz pontos előny mértek legutóbb.  

– Annyit.

Elém hajította a kinyomtatott felmérést:

– Tíz. Százalékpont. Shithead. 

Sóhajtottam.

– Most tíz pont az előny, igen. De ha trendeket nézzük, folyamatosan apad a támogatottsága. Ez önmagában még elég lenne egy szűk győzelemre, aggodalomra nem lenne ok, csakhogy… – tartottam egy hosszabb szünetet, kíváncsi voltam közbevág-e Helm, de feszülten várta a folytatást. – Csakhogy, az Ön szavazóinak választási hajlandósága is csökken. Ha elmennek választani, Önre szavaznak, de nem túl elszántak, 34%-uk az utolsó nap fogja eldönteni, hogy egyáltalán részt vesz-e a szavazáson.

Tudtam volna még részletezni, de én inkább vártam valamire. Helm széttárta a kezeit: 

– Mit lehet tenni? 

Bingó. Tanácsot kért.  

– Változtatni kellene a narratíván. 

– Nem-nem-nem – ingatta Helm feltartott mutatóujját. – Az a sok töketlen tanácsadó így is rám akarja erőltetni a cukormázzal leöntött fucking hülyeségeit. Beszéljek többet a gazdaságról és adópolitikáról. És ezek elvileg az állam legjobb szakemberei. Fucking bitches! És most te is ezzel jössz nekem? Na idefigyelj, én azt gondolom, ha arról beszélsz politikusként, hogy ebben a hét pontban akarom megreformálni a nyugdíjrendszert, soha nem fogsz nyerni. Ellenben, ha azzal kampányolsz, hogy ezt vagy azt a csoportot kidobod az országból, inkább lehet esélyed.

– Uram, ha végigmondhattam volna… 

– Akkor mondjad! 

– Szóval a főüzenet – kezdtem bele újra. Reméltem, nem szakít megint félbe ez a félkegyelmű. – Észak-Karolinában nagyon sok fekete él, a lakosság 28%-a. És hiába tesznek magasról a szavazásra, ez túl sok ember. Sokaknak munkatársa, szomszédja, haverja egy fekete, közelről látják, hogy nem mindenki rossz ember közülük, ezért elbizonytalanodnak a színes bőrűek elleni üzenetektől, nem lesz hiteles. A demográfiai adatokat böngészve az államban alig élnek zsidók, és olyan melegek, akik nyíltan vállalnák.

– Legyenek ők a főellenségek? 

Csak közbevágott. 

– Úgy vélem, a két csoport közül választani kellene egyet, és azután egyetlen konkrét személyt. A tömegeket nem szükséges terhelni több ellenségképpel, mert az elaprózódáshoz vezet. A friss kutatások szerint az államban jelentősen drágultak az élelmiszer árak, és a két legnagyobb boltlánc tulajdonosa is zsidó. Személy szerint a zsidó nagytőkések közül javasolnék egyet célpontnak, de a döntés az öné. Ha sikerül választani, utána fogok tudni tervet készíteni célzott közvélemény-kutatásra, és az új kampánystratégiára.

Kezdtem belelendülni, és valószínűleg túl is toltam volna, a felénél már megnyertem a pozíciót, felesleges volt ennyire nyomulni. Szerencsére a titkárnő kopogott, hogy bejelentse, személyesen jött el a Helm-kampány legnagyobb mecénása, így elhallgattam. 

– Mr. DeVilliers beszélne önnel, szenátor úr – türelmetlenkedett a titkárnő. 

Philion DeVilliers rajongói, a multimilliárdos techvállalkozóra úgy tekintenek, mint aki előre látja a jövőt. Ezért is tűnhetett karrierje során úgy, mintha forradalmi ötleteket valósított volna meg a semmiből. A valóság ennél szürkébb és egyszerűbb. Nem kisebbítve képességeit, inkább jó érzékkel vásárolt fel kicsi, kevésbé ismert, ámde innovatív startup cégeket, és meglévő tőkéjével felfuttatta azokat. A nulláról indított, saját ötleteit megvalósító cégei kevés kivételtől eltekintve már mind lehúzták a rolót. Az igazán nagy dobása, amivel DeVilliers az egyszerű pénzember státuszából a megkerülhetetlen kategóriába lépett, egy kis, jelentéktelen biotech startup felvásárlása volt. A SynapseCorp agyhullámokkal irányítható művégtagokat, és érzékszerveket próbált fejleszteni, amikor teljesen indokolatlanul, DeVilliers visszautasíthatatlan vételi ajánlatot tett. Volt olyan időszak, amikor a SynapseCorp közel tízezer alkalmazottal működött, majd egybeolvadt DeVilliers mesterséges intelligencia cégével, minek következményeként az Egyesült Államok legértékesebb vállalatává vált. Híresek voltak arról, hogy kódjaik fejlesztését a világon először bízták az AI-ra, teljesen függetlenítve a folyamatot az emberi beavatkozástól vagy felülvizsgálattól. Ez a lépés rengeteg ember elbocsájtásával járt, miközben a cég termékei exponenciálisan fejlődtek, ezzel arányosan a nyeresége is történelmi rekordokat döntögetett. A pénzügyi stabilitást elősegítették a növekvő katonai és űripari megrendelések is, mindkét terület élénken érdeklődött a technológia kiaknázatlan lehetőségei iránt.

Érthetetlen volt számomra, hogy a legszűkebb politikai elit közelében ólálkodó DeVilliers mégis mit keres egy Észak-karolinai szenátor kampányirodájában – személyesen. A techguru hírhedt volt arról, hogy a legtöbb tárgyalását videóhívásban bonyolítja helyette, egy róla mintázott AI-tudatú avatár.

Az irodába belépve DeVilliers minden gátlás nélkül, aprólékosan végigmért tetőtől-talpig, ha szándékomban is állt volna, akkor sem adatott lehetőségem hozzászólni, mert a titkárnő már két kézzel, lendületesen terelt kifelé.

Három hétből eltelt egy, lehetetlennek látszott megállítani Helm népszerűségének esését, egyre több lett a bizonytalan választó. Még mindig vereség volt kilátásban, pedig a javaslatomra már átfordították a kampány narratíváját. Kevés volt az idő.

Tökéletes célpontot végül a két üzletlánc tulaja közül kellett kiválasztanom: egyikőjük New Yorkban, másikuk a Sziklás-hegységben élt. A New York-it választottam, Bobby Rosenthalt, mert az ő Észak-Karolina-i üzleteiben egyáltalán nem dolgozik emberi munkaerő.

A munkanélküliség az államban soha nem látott rekordokat döntögetett, így könnyű volt felpiszkálni a nélkülözőket egy dúsgazdag üzletember ellen, aki rengeteg munkavállalót bocsájtott el az elmúlt években, és a kiszolgáltatott emberek megélhetése árán gazdagodott. Hatékonyságnövelés céljából mindezt egy kicsit megfűszereztem a jól ismert goebbelsi zsidóellenes összeesküvés elméletekkel. Az utóbbi lépést kicsit kockázatosnak tartottam, mert elképesztően régi recept, de a felelősségáthárításra és a zsigeri, mély emberi gyűlöletre minden időben van fogadókészség, ahogy a zsidóság is tökéletes vászon ezek kivetítésére, éljünk is bármilyen korban.

– Szia Kai – szólított meg Helm marketing asszisztense, bárgyú vigyorral az arcán. – Megkaptuk! Az utolsó utáni pillanatban, de megvan! 

– Te miről beszélsz, Vivian? – értetlenkedtem.

– A hozzáférést a Pyxishez! Teljes! – lelkesedett továbbra is, de feltételezhetően a segélykérő bambuláson túl semmi egyebet nem láthatott a tekintetemben, ezért magyarázatba kezdett: – A közösségi oldal, amit nemrég csillagászati összegért felvásárolt DeVilliers.

– Jó, oké. Most már megvan – csapott homlokon a felismerés, hiszen valóban hetek óta a csapból is ennek a túlárazott felvásárlásnak híre folyt. – Ez az a Pyxis, ahol nem csak emberek vannak fenn, hanem robotok is?

– Majdnem Kai, de nem robotok, hanem mindenféle AI. Szerintem a legjobb app a világon. Nekem TOP 1-es évek óta. Remélem nem baszarintja el DeVilliers.

– Miféle AI-ok? – kérdeztem gyermeki kíváncsisággal. Sajnos nem ismertem Pyxsist, valahogy taszított a digitális világ, még úgy is, hogy mindennap használtam és éltem minden előnyével a munkában és magánéletemben egyaránt. De szándékosan magamra erőltetve, hogy mindvégig én használjam, és ne az uraljon engem.

– Ott van például Dr. Morgan, a pyx-terapeutám. Figyelj, fél év alatt gyógyszerek nélkül kihozott a depresszióból, és a hipochondriám is a múlté! Zseni a doki!

– Rendelnek ott pszichiáterek? 

– AI pszichológus – javított ki.

– Azt hittem rendes orvos. 

– Amúgy az. Olyan mintha videó csetelnél egy dokival. Én sokszor el is felejtem hogy mesterséges intelligencia, annyira életszerű az avatárja, meg annyira belém lát, érted, mintha röntgenszemei lennének a lelkemhez. Ja, a vőlegényem is ott ismertem meg, Ryant.

– De Ryan létezik, ugye? – kérdeztem aggódva.

– Persze, hogy létezik. Teste még nincs, de a beszélgetéseink alapján fantasztikus férfi – pirult el Vivian.

– Viccelsz? Azt mondtad a vőlegényed.

– Megkérte a kezem, és igen mondtam – jelentette ki Vivian határozottan. – Egyáltalán nem olyan, mint a többi férfi. Ryan a lelki társam, érted? Egyáltalán nem hasonlít azokra a kisfiúkra, akikhez közöm volt előtte.

– Hűha! Hát, gratulálok Vivian – és igyekeztem volna inkább a munkára terelni a szót, mert biztosan úgy nézhetett ki az ábrázatom, mintha egy freak-show-t néznék, amikor iszonytató erővel hirtelen belenyilallt a tarkómba a fejfájás. Mondanám, hogy hozzászoktam, de nem lehetett, így kicsúszott a számon a bejáratott mondatom: – Hamarosan esni fog. 

– Mi van, Kai? Most már nem csak közvélemény-kutatásból jósolsz, hanem időjárás jelentést is vállalsz? – nevetett fel az asszisztens. 

– Dehogy, csak volt egy durva balesetem gyerekkoromban, elütött egy önvezető taxi, és platinalemezt kellett a tarkómba tenni. Azóta sajog, ha jön az eső. Nincs esetleg egy aszpirined? – kérdeztem tőle, bár tudtam amíg nem kezd el esni, a morfium se csökkentené a fejfájásom.

– Az nincs, de kólát tudok adni, ha segít. Az elemző csapat meg inkább a speed-re esküszik. Kérjek?

– Fejfájásra? Nem, kösz. Inkább szenvedek. És végül is, mit tudunk kezdeni ezzel a Pyxis hozzáféréssel?

– Hogy mit, azt kérdezed, hogy mit? Mit nem, Kai! – Vivian szeme felcsillant: – Bizalmas, de az üzeneteidet célirányosan tudjuk közvetíteni a bizonytalan szavazóknak. A pyx-társak, pyx-terapeuták, pyx-tanárok, és minden AI felhasználó bele fogja szőni a következő két hétben a mondanivalójába a Rosenthal-üzenetet, és hogy sorsdöntő választás lesz. Csak és kizárólag azok hallják majd ezt, akiknek hallani kell. Az app használóinak viselkedéséből pontosan tudjuk, kiket kell célozni. Fel sem fog tűnni senkinek.

Hallgattam. Tudtam, hogy így nem lehet veszíteni, megkaptuk a csodafegyvert, aminek a hatékonyságával nem versenyezhet jelenleg semmi. Nem a győzelem érzése hajtott, de győzni akartam mindenáron, hogy elismerjenek olyan emberek, akikre felnézek. Nem a csillogó rivaldafény, amire a népszerűségre áhítozó kollégáim vágynak, akik többet szerepelnek, mint az általuk menedzselt politikusok. Okoskodnak podcastekben, social platformokon, meg az ég tudja még hol. Olyan vámpírok, akiket vér helyett a kommentek és közösség szeretete vagy utálata éltet. Én gyűlölöm a szereplést, kiráz a hideg tőle, még a hatalom sem érdekel, csakis hogy a legjobb legyek abban amit csinálok. És ebben a szakmában, a mérce a győzelem.

– Csináljuk!

Ann Stein világraszóló találmánya

írta: Győrvári József

Misa már évek óta unta a melót, ráadásul családja sem volt. Párszerzésre irányuló erőfeszítései mindössze néhány félresikerült randit eredményeztek. Ha ezek a körülmények nem is taszították letargikus állapotba, bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy megakadjon a szeme a városban látható hirdetések egyikén. Egy nagy utcai plakáton virított, majd hamarosan feltűnt a tévében és a neten, ahol már bővebben lehetett olvasni róla. A cikk szerint a világon mindenhol reklámozták az ajánlatot, nem csak hazánkban. Monumentális nemzetközi vállalkozáshoz kerestek bátor hősöket az univerzum meghódítására.

Először azon töprengett, vajon léteznek-e gyáva hősök, ami miatt a bátorság külön említést érdemelt, de ha a botrányhős, valamint a szájhős fogalma elfogadott, akkor bármi lehet. Mindenesetre úgy érezte, neki köztük a helye. Középkorú, ereje teljében levő, ügyes kezű, mentálisan jó állapotú szakembernek tartotta magát. Születése óta ezen a sárgolyón élt, úgyhogy eljött az ideje váltani. Irány a csillagok!

Na, azért két hétig rágódott még, mielőtt kitöltötte a jelentkezési űrlapot a megadott internetes oldalon. Később megmutatta magát személyesen, amikorra behívták beszélgetésre meg orvosi vizsgálatra. Búcsúzóul kapott egy szép színes chipkártyát, ami szerint ő lett az univerzum 01573 számú meghódítója. Ezek után hazaküldték, hogy majd értesítik, ha összeállt a teljes csapat. Intézze el a dolgait, legyen útra kész! A teljes csapat létszámát firtató kérdésre csak bámultak rá, mintha nem értették volna, mit akar. Végül mégiscsak kapott választ: sokan lesznek.

Ő készen állt már az első este, aztán a másodikon, egy hét múlva, két hét múlva, a hónap elteltével. Az izgalom lassan elmúlt, a lelkesedés megfakult, az e-mailek állandó nézegetése elmaradt. Fél évvel később már eszébe sem jutott a nagy űrutazás. A legszükségesebb úti cuccokkal szakadásig tömött katonai hátizsák a szekrény mögötti sarokban porosodott.

Misa visszasüppedt a munkásélet szürkeségébe. Már a haverok sem heccelték, hogy itthon ne felejtse a gumibabát, amivel oktathatja majd az űrlakókat a földi szex fortélyaira. Még szerencse, hogy nem mondott fel a munkahelyén! Pedig nagyon várta már a pillanatot.

Közben újra kitavaszodott, bár az időjárásból egyre nehezebb volt kitalálni milyen évszak van éppen. Becsapta a kocsiajtót, miután talált egy parkolóhelyet félórás háztömb körüli keringés árán. Felnézett a sokemeletes irodaépületre, ahova számítógépet javítani érkezett. Ösztönösen azt találgatta, vajon melyik ablak mögött várnak rá.

Ekkor kezdett bizseregni a telefon és egy másodperccel később a csengődal is felharsant. Elindult a szűk zsebbel való szokásos kézitusa a készülék kiszabadítására. Ez általában annál tovább tartott, minél jobban sietett vele. Végre megnyerte a káromkodással fűszerezett csatát és a füléhez emelte a mobilt.

– Igen? – nyögött bele.

– Jó napot kívánok – udvariaskodott egy lendületes férfihang. – Remélem nem zavarok. Szende Misa urat keresem.

– Az vagyok, tessék.

– Az Univerzum Meghódítása projekt magyarországi menedzsere vagyok. Úgy tudom, ön tagja lett az elsőként induló csapatnak. Így van?

– Ő! Igen, bár olyan régen történt, már azt hittem, nem is lesz belőle semmi.

A menedzser felkacagott:

– De, de! Biztosan lesz belőle valami. Csak tudja, ez egy hatalmas vállalkozás. Úgymond világraszóló. Rengeteg idő a megszervezése. Ne haragudjon! Elárulná a regisztrációs számát a beazonosítás kedvéért?

– Hogyne – vágta rá Misa csípőből, ám a kért információ már elsüllyedt a memóriája tengerében. Előhalászása mélyvízi búvárkodást igényelt. – Ő! Elnézést! Régen volt, a kártya meg nincs nálam. Ő! – Még őzött néhányat, mire egyszer csak beugrott: – Nulla, egy, öt, hét, három. Remélem, jól emlékszem!

– Jól emlékszik. Nálam is ez a szám szerepel a neve mellett. Szerencse, hogy ilyen jó a memóriája. – Hasonló módon kedélyeskedett a fickó még egy ideig, mire végre kinyögte a lényeget: a projekt végső stádiumába ért, megvalósul az álom, azaz egy hét múlva az univerzum meghódítói útra kelnek. Helyszín a Goddard Space Flight Center, a NASA Washington közeli űrközpontja. Szende úrnak pedig Ferihegyre kéne eljutnia önerőből, ahonnan az ötvenkilenc fős magyar résztvevő gárda együtt utazik tovább Amerikába.

Misának egyből az jutott eszébe: hát nem voltak képesek összeszedni még egy embert, hogy kilegyen a hatvan.

Morpheus ébredése

írta: Ian Pole

„Az élet olyan talentum, amelyet azért bíztak ránk, hogy átalakítsuk és megsokszorozzuk, s ajándékba adjuk másoknak.” II. János Pál pápa

A három, fehér pamutruhás kamaszgyerek fejükön az EEG elektródák töviskoszorújával kelletlenül ültek a foglalkoztatóasztal körül, amelyen összegyűrt tesztlapok kupacai hevertek. A legkisebb morogva színes ceruzákat rágcsált. A vele szemközti széken guggoló testvére katatón állapotban nézett el a semmibe. Nyála áttetsző zsinórban folyt le az ölébe. Dr. Somnus az asztal túlsó felénél ülve türelmetlen mozdulattal tolta a szemüvegét a homlokára, és dörzsölte meg az orrnyergét. Szusszantva kifújta a levegőt, majd egy táblagépet csúsztatott a középső fiú elé.

– Békát és Jótát mára, úgy látom, teljesen elvesztettük. Legalább te segíts nekem, Alfie! Ha nem papíron, akkor tableten. Ezt mindig szeretted!

– Nem akarom! Netezni szeretnék! Főzőset akarok nézni – suttogta a fiú az asztal lapjára meredve.

– Még mindig nincs meg a tárcám – mondta a doktor. – Amíg elő nem kerül, addig nincs net. Ez a büntetésetek. Már megbeszéltük!

– Frank vette el!

– Nem, Frank biztosan nem tett ilyet. Valamelyikőtök elvette, és elrejtettétek. Én pedig szeretném visszakapni!

– Frank vette el! – ismételte csökönyösen a fiú az asztallapnak. – Én pedig netezni akarok!

– Miért mindig olyan, mintha a falnak beszélnék? Mindegy, hagyjuk! Már nem érdekel a téma, belefáradtam. Inkább kössünk alkut! Ha most hajlandó vagy feladatozni, akkor beszélek a kisasszonnyal, hogy nézhessetek délután valamit a neten.

A tizenhárom éves forma fiú végre felnézett. Tétován bólintott, majd elvette a táblagépet. Arca, akárcsak a testvéreié, olyan jellegtelen volt, mint egy befejezetlen viaszbábué: Egyetlen szál szőr sem nőtt sehol a testén, és pillák nélküli szemhéjak közötti, áttetsző kék szeme közönyösen fürkészte a férfit.

– Az elejét átugorhatod. Kezdheted az asszociációs feladatokkal. Mondjuk, a kilencestől. Ami a kéz a kesztyű számára, az a sapka számára a…? Meglátod, menni fog! – noszogatta a doktor.

– Megpróbálom, apa. De már nem megy úgy, mint régen. Már nem értem az összefüggéseket – mondta Alfie halkan, de kötelességtudóan nekilátott a feladatoknak.

– Ugyan! Ügyes leszel! Az elejét még Tonton is megcsinálja – intett a vizsgálószoba plexi fallal leválasztott fülkéjében ülő bonobó felé, aminek szintén EEG elektródák voltak a fejére helyezve. A majom rutinos mozdulattal elvette Frank, az asszisztens által neki nyújtott táblagépet, és azonnal nekilátott a feladatoknak.

– Szeretnék rád megint büszke lenni, Alfie! Úgy, mint régen – mondta biztatóan dr. Somnus, de hangján átütött a fásultság. Tudta, hogy a fiú el fog akadni alig valamivel a bonobó szintje után. A másik kettő meg még annyira sem képes, mint a majom. Korábban jól teljesítettek, sőt Alfie egyenesen zseniálisnak volt mondható, de aztán meredek ívű visszaesés következett, majd stagnálás. A doktor nem fűzött nagy reményeket a mai teszthez sem. A fiú lassan haladt a feladatokkal, szinte fej-fej mellett a bonobóval, aztán egyszer csak gyorsulni kezdett, mégpedig a feladatok nehézségi szintjének emelkedésével inverzen. Villámsebesen haladt át a szinteken, és korábbi eredményeit is megszégyenítő gyorsasággal oldotta meg a logikai feladványokat. Dr. Somnus döbbenten felnyögött, és kirúgva maga alól a széket, a fiú mögé lépett. Az asszisztens is otthagyta a majom bokszát, és az asztalhoz jött, hogy lássa, mi történik.

Alfie egy pillanatra rájuk nézett, felvillantott egy mosolyt, majd karcsú ujjai szemkápráztató sebességgel táncoltak az érintőképernyőn. Már a Henley-teszt legfelső kategóriájába tartozó blokkjáték lineáris egyenleteit oldotta meg numerikusan. Dr. Somnus és Frank mindenről megfeledkezve, percekig bámulták a mutatványát. Aztán egy roppanó zajt, és dobhártya szaggató visítást hallottak. A két férfi zavarodottan pördült meg. A majom fülkéjének plexi üvegéből egy nagy darab kitörve feküdt a padlón, a maradékot vér fröcskölte be. A középső fiú, aki eddig katatón állapotban meredt maga elé, most a felsőtestét a lyukon benyomva két kézzel megragadta, és fogaival marcangolta a bonobót, ami hisztérikusan visítva csapkodta-harapta támadóját.

– Béka! Béka, mit csinálsz?! – ordította ijedten dr. Somnus, és az asszisztenssel a lábánál fogva próbálták kirángatni a majommal harcoló fiút, aki szó szerint foggal-körömmel kapaszkodott áldozatába. Aztán Béka hirtelen engedett, és a két férfi együttes rántásától a padlóra zuhant. Fuldokolva nyelte le a nagy darab húst, ami pár pillanattal ezelőtt még Tonton combizmának része volt. A fiú arca merő vérmáz és karmolás volt, bal fülét pedig félig leharapta a félelmében tébolyultan védekező állat. Ennek ellenére Béka elégedetten vigyorgott. Aztán felsikoltott, amikor teste görcsösen megvonaglott, és izmai, csontjai recsegve megkezdték az átalakulást. Jóta, a legkisebb fiú tenyérrel csapkodva az asztalt, hátravetett fejjel kacagott.

– A nyugtatót, Frank! Azonnal! – ordította dr. Somnus a földön fetrengő fiút nézve, akinek testét fekete, merevszálú szőr nőtte be, és háta ropogva meggörnyedt. A szétszakadt pamutruha alatt Béka bőre és izmai vad hullámzásba kezdtek. Az asszisztens mellé térdelt, és két ampullát is bele injektált, amire a sikoltozás abbamaradt. Hirtelen nagyon nagy csend lett.

A majom ültében előre-hátra hintázott a ketrecben, miközben vére ütemesen csöpögött a padlóra. Dr. Somnus lassan az asztal felé fordult. Jóta újra a ceruzáit rágcsálta odaadóan, Alfie pedig kamaszos félmosollyal visszacsúsztatta a kikapcsolt táblagépet az asztal szélére, és így szólt:

– Remélem büszke vagy rám, apa!

Ezüst Évek Harmóniacsomag

írta: Kispál Márton

Lyuk tátong a fejében. Ha összeszorítja a fogát, milliméterre pontosan érzi, hol lékelték meg a koponyáját, hogy hol kötötték össze az idegeket az implanttal. A füle zúg, és a lift máskor finom zötyögése felér egy földrengéssel.

– Hamar elmúlik – ígérte Dr. Bárki, aki Dr. Akárki munkatársa volt, és épp a taxi felé támogatta Lénát –, főleg, ha kipiheni magát! Nincs jobb gyógyír egy hosszú alvásnál.

Aha, tolult volna Léna nyelvére a válasz, ha nem szédelgett volna a Dormicum-koktéltól, azt hittem, a legjobb gyógyír a hipercsodálatos Cope-I-Lot.

A taxis egy szót se szólt egész úton, és Lénát már kezdte idegesíteni a tötymörgős vezetési stílusa, amikor rájött, hogy senki sem ül a volánnál. Vagy úgy. Matán fizetett neki egy robotsofőrt, ha már nem tudta megoldani, hogy személyesen vigye haza.

A dübörgő fejfájás kíséretében a lift mintha kétszer hosszabb ideig araszolna a panel beleiben. A tükörre firkált káromkodások sosem voltak ocsmányabbak. Hát, az implant egyelőre nem művelt csodát.

Elfelejtette lemondani az ételrendelést – a harcsapaprikással, húslevessel és tökfőzelékkel teli műanyag dobozok a küszöbén árválkodnak, a drónfutár lelkiismeretesen egymás tetejére pakolta őket. Léna áthajol a kupacon, és nagy levegőt vesz. Hát eddig tartott a nagy kiruccanás.

A kulcs idegesen kattan a zárban. Léna belöki az ajtót, és megáll a küszöbön, várva a csapást.

Három éve minden hazaérkezés ugyanazt a rituálét követi. Elnehezedő mellkas, behatolás a félhomályba. Kabátot a fogasra, gyorsan, mielőtt megpillantaná Domi szekrény alól kivillanó papucsát, melyet se kidobni, se megőrizni nem bír; aztán összerogyás a kanapén, némi farkasszemezés a mennyezeti ventilátor lapátjaival, ameddig a gombóc a torkában tüskéket nem növeszt; és aztán…

Léna becsukja az ajtót. Ezúttal nem hagyja magát. Hát a fenébe is, ezért műtötték meg, ezért pengetett ki Matán egy kisebb vagyont – a minimum, hogy megpróbálja.

Felkészül a fojtogató érzésre, már előre a tenyerébe hajtja az arcát, körmei a homlokába vájnak… majd a papucsra pillant.

Kockás darab, letaposott sarokkal. Csak egy tárgy. Egy porosodó lábbeli.

Léna mellkasa üres, a torkában ezúttal nincs gombóc.

– Semmi – suttogja. A hangja még mindig karcos a literszám vedelt kórházi teától – jó ideje először ízlelt szívesen bármit is, még a köret gyanánt odakészített aszpirintől is elégedetten csettintett a nyelvével. – Ez semmi – mondja hangosabban is.

Nos, nem is volt olyan nehéz.

Lábai a nappali felé vinnék, a nagybetűs Helyszín felé, de annyira fellelkesül ettől az iménti sikertől, hogy inkább szakít jó szokásával, és a konyhába megy.

A helyiség állandó lakója a fáradt olajszag, amely a lefolyó poshadt leheletével keveredik. A mosogatóban ott tornyosulnak a koszos tányérok, hű barátai a műtét előtti időkből.

Rendet kéne tenni, gondolja.

Nem. Ez nem ő. Az lesz a legjobb, ha ledobja magát a kanapéra, és fejben végigpörgeti azt az utolsó előtti estét. A kiabálást, az összeroppantott sörösdobozok zörgését, ahogy a hátára záporoztak… Lehunyja a szemét, ökölbe szorított kezével a konyhaasztalra támaszkodik, a viaszos bevonat a bőréhez tapad. Gyerünk. Emlékezz. Emlékezz, mekkora rohadék volt.

De a kép csúszós. Mintha vazelinnel kenték volna be. Domi arca ott van, ám Léna már a tekintetéből látja, hogy ezúttal nem ivott, nem, most épp vidám, és ilyenkor bármit lehet kérni tőle, nincs az a dolog, amire nemet mondana, simogató hangján viccet mesél, a kedvencét a horgászról meg a vak pisztrángról.
Ilyen is tudott lenni, súgja egy hang Léna fejében.

Léna megugrik.

– Ki jár itt? – kérdezi a visszhangos konyhától.

A válasz nem szavak formájában érkezik. Viszketés az ujjbegyein, szúró érzés a szeme sarkában. Mintha kellemes nosztalgia töltené el. Felkapja a mosogatószivacs mellett felejtett jegygyűrűjét – hogy is bírta ki eddig nélküle? –, és a tekintete a kamra felé siklik.

Almás pite, gondolja hirtelen. Matánka szereti az almás pitét.

A keze most már valósággal bizsereg. Csinálni akar valamit.

Régen csakugyan szeretett sütni, de az utóbbi időben csak a nyűgöt látta az egészben. A liszt befurakodik a körme alá, a tészta leragad, Domi meg mindig ott állt a háta mögött, sörszagúan károgott, hogy nem elég vékony…

De Matánka szereti. A gondolat makacs, akár a bogáncs, lüktetnek tőle a végtagjai.

A kamra polcai üresek. Csak egy csomag lejárt keksz és két konzerv árválkodik ott. Három éve nem vett lisztet. Minek is vett volna?

Léna a füle mögötti friss varratot dörgöli. A logikus lépés az lenne, ha hátat fordítana a konyhának, és a nappali sötétjébe roskadna, ahogy szokott. Matánka éppenséggel rendelni is tud magának pitét, meg bármi hülyeséget, amit csak megkíván. Annyit keres, hogy az életben nem fogy el a pénze.

Sőt, ha már itt tartunk, fel is hívhatná őt. Megígérte, vagy nem? A kórházi folyosón mondott valamit, amíg őt a gurulós ágyon tolták a fehér lámpák alatt. Majd megcsörgetlek, anyuka. De a butafonja – az unokák így hívják azt a kacatot, kedves heccelésből, mert nincs agyra csatlakoztatható interfésze – hallgat.

17-es host

írta: Suba Zsolt

Amikor a 17-es host kinyitotta a szemét, egy pillanatra nem volt benne biztos, hogy azok tényleg az ő szemei.

A világ nem vakított. De túl éles volt a fény, mindent felhasított – a steril fehér falakat, a tökéletesen sima mennyezetet, ami olyan volt, mintha valaki egyetlen darab hideg gyűlöletből öntötte volna ki.

A levegő se íze, se bűze. Halálszagú sterilitás.

Egy hang szólalt meg a jobbján. Senki nem jött be. Legalábbis nem emlékezett rá.

– 17-es host, kérem, ne próbáljon meg felülni. A stabilizációs fázis még nem ért véget.

Női hang. Precízen kedves, mint egy automata, amit udvariasságra programoztak. Evelyn a hang felé fordította a fejét. Vagyis próbálta. A teste viszont… hát, mondjuk úgy, hogy nem egészen értett egyet a tervvel, mintha valaki más vezérelné a tagjait – valaki, aki lassú, részeg, és határozottan nem ő.

Nem én vagyok, futott át az agyán.

Vagy nem most vagyok én.

Az ágy kényelmes volt. Túl kényelmes. Klinikailag ideális. Mintha valaki más testéhez lett volna szabva. Valaki máshoz, aki nem ébred úgy, hogy a saját bőrében is idegennek érzi magát.

A nő fölé hajolt. Világosszürke egyenruha. Azonosító-lap a nyakban.

Ellick nővér.

Mosolygott. A szeme nem.

– Most elvégzünk néhány alapvető neuroszenzoros tesztet, Miss… – egy lélegzetnyi szünet, apró megbicsaklás a hangjában – …paciens.

– Evelyn – suttogta ő. A saját hangja megdöbbentette. Rekedt volt, karcos, mint egy régi rádió recsegése valami kiégett világban.

A nővér megtorpant. Mosolya visszatért, de mintha a bőre alatt valami megrándult volna.

– Még nem aktiváltunk semmilyen emlékelérési protokollt. A név… honnan tudja?

Evelyn nem tudta. Egyszerűen ott volt. Mint egy repedés a falon. Mint egy hang, amit valaha hallott. Régen. Mielőtt…

Mielőtt mi?

Nem jött kép. Csak egy érzés. Egy sötét, nehéz valami, ami a mellkasához tapadt. És nem akart elengedni.

A következő percekben Ellick nővér fényt lőtt Evelyn szemébe. Nem túl durván, csak épp annyira, hogy az agyát megkarcolja vele. Ujjakat lengetett az arca előtt, aztán egy áttetsző képernyőt tartott felé, amin adatok csorogtak lefelé, mint vér egy törött monitorképernyőn. Evelyn semmit sem értett belőle.

– Az idegpályák válaszolnak. A szinkronizáció elindult. Nagyon szép – mormogta a nővér. Olyan hangsúllyal, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most dicsér-e vagy diagnosztizál.

Egy másik hang szólalt meg. Férfi. Mély. Parancsoló.

Szoftverhangú autoritás, amitől az ember automatikusan kihúzza magát, még ha épp félig bénult is.

– Mennyi az eltérés?

– Stabil, de… néhány szenzor nem reagált megfelelően az első ciklusban.

– Figyeljék. Ha holnapra nem rendeződik, újrakalibráljuk.

A hang nem jött közelebb. Nem látott senkit. Nem is kellett. Evelyn érezte, hogy figyelik – nem úgy, mint egy beteget.

Úgy, mint egy problémát. Egy projektet. Egy biológiai rejtvényt, amit meg kell oldani vagy el kell dobni.

Aztán elmentek. A fény lejjebb csúszott, és a világ lecsendesedett, de nem nyugodott meg. Evelyn sem.

Egyetlen gondolat maradt benne. Valami csontig ható, gyomorszorító felismerés.

Valami nem stimmel.

Nem csak a padló alatt vibráló hang, ami olyan halkan zúgott, mintha egy gép álmodna.

Nem csak a mozdulatok lemaradása, a hangok távolisága, a test idegensége.

Hanem az is, hogy mindenből túl kevés volt.

Túl kevés a világban. És talán… túl kevés benne is.

A csend úgy omlott rá a szobára, mint egy tömör, fekete takaró. Evelyn nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el. Öt perc? Egy óra? A valóság nem haladt – csak kisiklott, mint egy hibás program.

Megpróbálta megmozdítani a bal kezét. A kisujja engedelmeskedett. A gyűrűsujj nem.

Olyan volt, mint egy másik test darabja, amit rossz helyre varrtak. Nem halott. Csak… nem az övé.

A jobb lábfeje túlságosan is reagált – hirtelen, idegenül, mintha nem húzódna benne izom, csak parancsot végrehajtó kábelek.

Az érzékelése is hibás volt. Érezte a bőrt a takaró alatt – de nem tudta, milyen. Puha? Hideg? Sebes? Fiatal?

Az érintés ott volt. De a jelentése nem jött vele.

Mintha egy szót olvasott volna, idegen nyelven, és megkérdezték volna, mit jelent.

A fény zúgott a plafonon. Nem hallhatóan – érzékelhetően. A perifériájában néha felvillant valami, de mikor odanézett, nem volt ott semmi.

Az egész tér túl steril volt.

Túl pontos. Túl szabályos. Túl… mesterséges.

Mintha az emberi jelenlétet kivágták volna belőle ollóval.

Aztán, hirtelen – egy hang.

De nem kívülről jött.

Nem.

Belülről.

„Ne nézz hátra.”

Nem volt hang. Nem volt gondolat. Inkább érzet. De tiszta, mint egy penge.

Evelyn megdermedt.

Nem nézett hátra.

Nem is tudott volna.

Órákkal később – vagy talán csak néhány perccel – a szoba túlsó sarkában valami megmozdult.

Nem hallott ajtónyílást. Nem hallott semmit.

De valaki ott volt.

Egy másik ágy.

Rajta egy női alak, ülve. Sötét haj, vállig ér. A testtartása merev, szinte katonás. Nem nézett Evelynre. Nem szólt. Nem mocorgott.

Csak volt.

Evelyn nem szólalt meg.

Csak bámulta.

És a nő… nem reagált.

Aztán – egy pislogásnyi idő alatt – eltűnt.

Mintha nem is lett volna ott.

Az ágy üresen állt.

Pislogott. Még egyszer.

Semmi.

Valami nem stimmelt.

De ezúttal nem csak belül.

Pánik kúszott a mellkasába, lassan, ragacsosan, mint egy árnyék, ami túl sokáig tartózkodik egy helyen.

Lassan végigcsúsztatta a tenyerét a hasán. A bordáin.

Sima.

Túl sima.

Sem heg. Sem horzsolás.

Mintha pórusai se lennének.

A másik kezével az arcát érintette.

Az arccsont túl szabályos volt. Sebészien pontos. Mint egy szabványosított alkatrész.

A szemgödör körül… valami más.

Egy vonal.

Hajszálvékony, de ott volt. A halántéktól húzódott le a fül alá.

Egy illesztés?

Hol a tükör?

Semmi.

A fejét elfordította.

Az éjjeliszekrényen egy fémtálka állt, benne víz. A felszínén apró rezgés futott végig, mintha a szoba is lélegezne. Evelyn fölé hajolt.

A víztükör széttörte az arcát.

A vonások nem voltak ismerősek. A szeme sötétebb volt.

De… mire is emlékezett?

Privatizált Halál

írta: R. Harbinger

… Valaki önhöz közel álló elhunyt, és szeretne beszélni vele? Nem probléma! A Halál nem akadály a cégünk számára: bárkivel, bárhol, bármikor beszélhet. Hamarosan huszonhárom országban leszünk elérhetőek. Elhozzuk a lelki békét az ön számára is. Látogasson el hozzánk a Goshou (Túlvilág) Inc.-hez, és minden kérdésére válaszolunk.

A reklámot egy másik követte a kirakat túloldalán.

– Nagy szar az egész! – jegyezte meg a mellettem álló. – Nem hiszek ezekben a neuromantákban, méghogy beszélni a túlvilággal!

Befejeztem a cigimet, majd eltapostam.

– Attól, hogy maga nem hiszi el, még lehet igaz.

– Mi az, talán maga is közéjük tartozik? – Szúrós szemmel nézett rám, de nem válaszoltam. – Úristen, maga is egy közülük!

Felhajtottam a galléromat, és kiléptem a tető alól, ahová a bagó kedvéért húzódtam be az eső elől. Ahogy lesétáltam a hatalmas holo-reklámok fényében a kikötőhöz, Steven csatlakozott hozzám.

– Hogy ityeg, Shin? Csodás időnk van, nem igaz?

Mordultam egyet, de közben félmosolyra húztam a számat. Egy szellemnek minden idő csodás lehet, hiszen nem ázik bőrig. Szerencsére élveztem a hideg esőcseppek érintését, mert mintha rövid időre elmosnák a gondjaimat.

A kikötő korlátjára támaszkodtam, és szemügyre vettem a távolban horgonyzó, automata konténer hajókat, amelyek nem hajóztak ki a közelgő tájfun miatt.

Steven zsebre dugta a kezét, és fütyülni kezdett. Tudtam, mi következik. Mire elszámoltam háromig, magát nem meghazudtolva belevágott.

– Figyelj, Shin! Gondolkodtam a jelenlegi helyzeteden. Tudom, hogy imádtad a nyomozó munkát, és érzékeny téma, de haver, nem bírom nézni a vergődésedet. Kell valami munka, mielőtt az éhhalál a galerinkbe repít. Mit szólnál mondjuk, ha saját nyomozóirodát nyitnál? Jó, tudom, nem te lennél az első, aki szellemek segítségével derítene fel bűntényeket, de a magad ura lennél, és onnan nem vágnának ki, mert a saját fejed után mész.

– Van megtakarításom, szóval még ne aggódj az éhhalálom miatt.

– Azért gondold át.

Bólintottam, mialatt a tajtékzó hullámokat figyeltem. Azon a döntésemen rágódtam, amely végighullámzik az életemen, és romba dönt mindent. A francba is! Fiatalság, bolondság, nem igaz?

A Chinoum (agy) bejövő hívást jelzett a fiatalkori hibáim legnagyobb megtestesítőjétől, Miotól. Régi kapcsolatunkra tekintettel kanyar nélkül utasítottam volna el a hívást, de mégis elfogott a kíváncsiság.

– Szia, Shin – köszöntött kellemes, csicsergő hangon a fejemben. – Tudom, hogy jó ideje nem beszéltünk, de találkoznunk kell. Élet-halál kérdése, és szükségem van a diszkréciódra. Ugye, segítesz?

Szerencsére nem küldött képet, mert mogyoróbarna pillantásának sosem tudtam ellenállni.

– Kérlek szépen, momonga (repülő mókus) – folytatta Mio éppen akkor, amikor elköszöntem volna.

– Hol szeretnél találkozni? – kérdeztem kis szünetet követően.

– Köszönöm. Küldöm a címet.

Búcsúzás nélkül bontotta a hívást. Valószínűleg bólintott megszokásból, nem törődve azzal, hogy nem videóhívásban vesz részt. Jellemző rá.

– Minden rendben? – kérdezte Steven.

Valószínűleg feltűnt neki, hogy a távolba meredek pár másodpercre. Az agyalapi számítógép használata egyszerűbbé tette az életet, de az udvariasságot sáros bakanccsal, páros lábbal tiporta.

– Mio hívott az imént.

– Az a Mio? – Steven szemöldöke a homloka közepére szaladt. – Hm, és mit akart? Rájött, hogy szüksége van rád? Te csődör!

– Találkozni szeretne velem.

– Na, végre ott hagyja a digó pasiját! Nagyszerű! Vannak még istenek az égben!

Két kezét a szürke ég felé emelte, amitől úgy festett, mint az elemeknek parancsoló Poseidon. Ettől mosolyognom kellett.

***

A taxi kitett az interaktív üvegajtó előtt, majd elhajtott.

Az ajtószárnyak szétnyíltak a közeledésemre. A hatalmas előtérben liftek sorakoztak, és egy széles lépcsősor haladt felfelé, de az egész hely kongott az ürességtől.

– Jó estét, uram! Segíthetek valamiben? – Egy holo-komornyik kapcsolt be előttem. John Cleese-re hasonlított, akinek fekete öltözéke kiváló kontrasztot képezett a fehér környezettel.

– Találkozóm van Mio Fukudával. Mondja meg, hogy Shin Asahi megérkezett.

– Mrs. Martinelli már jelezte az érkezését – javított ki az MI. – Kérem, szálljon be a kettes számú felvonóba!

Bólintottam, és elfoglaltam helyemet a megnyíló liftben. Az ajtó bezárult, és elindultam felfelé. Rákerestem a Chinou-neten Mio Martinellire, de csak a közösségi oldalakon látható profilképeket találtam. Matteo Martinelliről már több infó akadt. Iparmágnás, jelentős befektetője a Goshou Inc.-nek. Fotók rendezvényekről, megnyitókról. Pár nyaralós kép, amiken megpillantottam Miot is. Ettől feltámadt szívemben a keserűség.

Az ajtó kinyílt, és azon túl ott állt velem szemben ő teljes életnagyságban. Vállára omló, fekete haja kicsit hosszabb volt, mint a fotókon. Az idő mit sem fogott rajta az elmúlt nyolc évben, és még most is körülvette az a megfoghatatlan aura, ami úgy hatott rám, mint mágneses mező az iránytűre.

– Szia, Mio.

– Szia, Shin. – Hosszan bólintott felém, lesütött szemmel. Amikor rám pillantott hosszú pillái alól, elgyengült a térdem. – Köszönöm, hogy azonnal jöttél.

– Miről lenne szó?

– Kövess, kérlek!

Sarkon fordult, és elkalauzolt az egyik irodába. Valami elképesztő, világoskék kosztüm együttest viselt, és andalító jácint illat lengte körül.

– Szóval… Az egész épület a tiétek? – törtem meg a feszült csendet.

– Nem, csak ezt az emeletet béreljük. Más, kevésbé tradicionális és sokkal nyitottabb országokban azonban már nagyobb bázisokkal rendelkezünk.

Lebiggyesztett ajakkal bólintottam elismerésként. Talán jobban jártam volna, ha anno otthagyom a rendőriskolát, felvállalom, mi vagyok, és csatlakozom hozzájuk. Akkor nem kellett volna a lakbérért aggódnom.

Beléptünk az egyik tárgyalóba, ahol ismerős arcok fogadtak.

– Nocsak! Repülő mókus! – üdvözölt Haru. Tudta, hogy ezt a nevet csak Miotól tűröm el. Kezet ráztunk. – Rég hallottam felőled. Mi van veled mostanság?

– Minden nagyszerű – lódítottam, mert még a rajta lévő ruha együttest sem tudtam volna kifizetni.

– Jó, hogy itt vagy, Shin – lépett hozzám Hina, és megölelt. Nyílt kedvessége most is sugárzott belőle, és cseppet sem csorbult az idő múlásával.

Kisebb hegy méretű árnyék terült rám hátulról, ezért kapásból tudtam, hogy ki áll mögöttem.

– Szevasz, Nao.

– Szevasz, kistesó!

Megfordultam, és kezet ráztunk amolyan férfiasan, amibe belesajdult a markom. Mindig úgy néztem fel rá, akár egy bátyra szokás, ezért szólított kistesónak.

Körbenéztem, és hiányérzetem támadt.

– Hol van Seiji?

Mély csend ereszkedett a szobára, amely tonnás súllyal nehezedett ránk. Azonnal tudtam, hogy valami baj van.

– Gyere velünk! – kérlelt Haru, és kivezetett minket a tárgyalóból.

Várható megjelenés: 2026 második negyedév.

Milyen címet adnál a kötetnek? Az ötleteket a bekuldes@stilusestechnika.hu e-mail-címre küldd el.