Zágonyi Mónika

Hedera könnyei

A vulkán

Részlet Zágonyi Mónika: Hedera könnyei – A vulkán című regényéből (e-könyv)

Első fejezet

A várost, ahol éltem, lezárták, teljesen kiürítették egy váratlanul kitörő vulkán miatt. Senki sem tudta megmondani, valójában mi történhetett, mi váltotta ki a hirtelen reakciót a hegyből, ami sok ezer éven keresztül nyugalomban volt. A repülőtereken csend honolt; képtelenek lettek volna felszállni a gépek, és az érkezni akaró repülőket is máshová irányították. Egy csendes kisváros szélén volt az átmeneti szállásom egy aprócska faházban. Nem mondom, hogy nem volt otthonos, no de… nyilván nem így képzeltem el az életemet. Szinte tétlenül vártam – a többi, hasonló sorsra jutott emberrel együtt –, hogy visszatérhessek a saját házamba. Többnyire az Internetről tájékozódtunk a helyzet alakulásáról, de az is akadozott, így nehezen jutottak el hozzánk a hírek. Ott meg aztán, ahová elsétáltam, szerintem a madár se járt… Nem bírtam tovább a várakozást és útnak indultam, hogy egy kicsit jobban megnézzem, hol is lakom valójában. Északi irányban még a vulkánt is láttam… kitartóan ontotta magából a követ, földet, füstöt… innen, messziről inkább úgy nézett ki, mintha hatalmas, szürke-fekete, gomolygó füstfelhő lenne a hegy fölött. Azt mondogatják, hogy a városom egy része már teljesen lakhatatlan, és egyébként is szerencsénk volt, hogy nem sodort el minket a piroklasztár…

Ahogy említettem, rohamosan közeledett az este, az éjszaka, nekem pedig fogalmam sem volt, merre kell visszamennem a faházba, illetve arra a lakott területre, ahol a faházam állt. Túl későn akartam visszaindulni, azt hiszem… keresztül kellett volna mennem azon a kiterjedt, fás területen, ami a kiszáradt folyómeder mellett néhány méterre húzódott, de ki az, aki estefelé ennek bátran nekivág?

A folyó medrének a szélén haladtam; egyre kevesebbet láttam a magam előtt húzódó földútból is, csak a telihold világította meg valamennyire a tájat. A fák közé semmiképpen sem szerettem volna bemenni; abban reménykedtem, hogy talán a folyó mentén sétálva biztonságban lehetek az éjszaka folyamán, aztán hajnalban, reggel rátalálok a helyes útra. Volt már néha olyan érzésem ebben a különös életben, hogy elvesztem a rengetegben és nehezen találok ki onnan… erre a gondolatra hangosan felnevettem. Most aztán megkaptam igaziból azt a „rengeteget” … mindennek tetejébe, mire mindezt végiggondoltam, megbotlottam egy kőben és ez akkor, abban a pillanatban végzetes hibának tűnt… elestem, és a következő másodpercben az is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak egy egyszerű elesésről volt szó… elkezdtem zuhanni le, a mélybe, a folyó medrébe a végtelen sötétségen át, hosszú-hosszú, már-már egy örökkévalóságnak tűnő ideig… egészen addig, mígnem álomszerűvé nem vált a dolog… Csak zuhantam, zuhantam… nem volt semmi sem, ami megállíthatott volna és reméltem, hogy mindez csak egy rossz álom és hamarosan felébredek…

Második fejezet

– Adam… hogy kerültél ide? Mi történt? – kérdeztem, miközben megpróbáltam felülni, de úgy találtam, jobb, ha egyelőre fekve maradok.

– Ezt inkább nekem kellene megkérdeznem, David – hangzott a szigorú válasz. – A ház előtt szedtelek össze, valamikor éjféltájt… kint feküdtél a sárban. A kutyák ugatására ébredtem fel, és kimentem megnézni, mi történik. Egészen idáig nem tértél magadhoz… Orvost is hívtam, de azt mondta, kutyabajod, csak lehet, hogy előző nap egy kicsit a pohár fenekére néztél – a mondanivalója végén elvigyorodott, majd némi gondolkodás után folytatta – … ámbár… ismerve téged, ez teljesen kizárt dolog. Mivel ütötted ki magad ennyire, az isten szerelmére? Egész éjjel itt ültem az ágyad mellett, és meg sem moccantál…

– Hogy őszinte legyek, semmivel… – válaszoltam elgondolkodva. – Elmentem sétálni, és eltévedtem… nem találtam vissza ide. Egészen sötét volt már, amikor megbotlottam egy kőben és elestem… nem sokra emlékszem ezután… úgy rémlik, hogy beleestem a kiszáradt folyó medrébe és zuhantam lefelé hosszú időn keresztül…

– Ez szinte teljességgel lehetetlen – válaszolta Adam tűnődve. – A folyó medre rettentően mély. Legendák övezik… senki sem tudja, hogyan száradhatott ki, sőt… vannak, akik megkérdőjelezik még azt is, hogy egyáltalán volt benne valaha víz. Soha, senki sem jutott még le a mélyére.

– Érdekes, amit említesz… de akárhogy is, én úgy emlékszem, hogy zuhantam és máshová nem eshettem, hiszen a másik oldalon és előttem szárazföld volt. Nem volt ott senki sem, csak én, egyedül… habár… – meglepetten ültem fel. Halvány képek derengtek az elmémben… egészen halványak, de meg mertem volna esküdni rá, hogy emlékek az elmúlt éjszakáról.

– Habár? – kérdezett vissza kíváncsian Adam.

– … furcsa… azt hiszem, mégis volt ott valaki, de hogy a zuhanás után láttam vagy mikor, azt nem tudnám megmondani. Csak arra emlékszem, hogy fekszem és fölém hajol valaki. Szőke, de vöröses árnyalatú haja volt és világító, zöld szeme…

– Mondott vagy kérdezett valamit? – érdeklődött Adam.

– Nem… – próbáltam minél jobban felidézni a történteket – nem emlékszem ilyesmire. Csak az arcára emlékszem, ahogy fölém hajol. Talán fel is emelt… Az, hogy mi történt ezután, sajnos úgy tűnik, a feledés homályába veszett.

– Mit szólnál, ha elsétálnánk a mederhez? Van elég erőd hozzá? – vetette fel Adam.

– Nézd, elvileg mehetnénk… csakhogy nem hiszem, hogy vissza tudok emlékezni arra, hogy milyen irányban indultam el…

– Emiatt ne aggódj! – vágott a szavamba a barátom, miközben felugrott a székről. – Tudod jól, hogy itt nőttem fel! Veled ellentétben én jól ismerem a tájat, bár… ami azt illeti, soha még csak eszembe se jutott volna, hogy hosszabb időt töltsek el a meder mellett! Félelmetes, barátom, egészen félelmetes! – miközben az utolsó mondatát kimondta, határozottan gesztikulált és láttam az arcán, hogy komolyan gondolja, amit mond. – David! Valamikor hatalmas tűzvészek pusztították arrafelé az erdőt! Sohasem tudták megfejteni, hogy mi volt az egésznek a forrása… egyszer csak megmagyarázhatatlan okokból tűz ütött ki valahol és letarolta a fák egy részét. Hiába ültettek újabbakat, amikor már regenerálódott a talaj; időről időre megismétlődött a dolog… és emberek tűntek el oltás közben váratlanul, csak úgy, a semmibe… sohasem kerültek elő… – Adam lassan visszaült a székre és az ablakra meredt – köztük volt az apám is… és aztán az anyám… Apám a tűzoltásban segédkezett, anyám viszont… anyám csak elment megnézni, hogy halad a munka… aztán soha nem tért vissza. Egyikük holttestét sem találták meg éppúgy, ahogy a többi, eltűnt emberét sem… de még csak a maradványaikat sem… egyszerűen nyomtalanul eltűntek.

Mondanivalóját csönd követte… Én voltam az első, aki megszólalt:

– Sajnálom… biztos vagy benne, hogy oda akarsz menni? Egyáltalán miért akarsz oda menni? Nem tudom, hogy van-e bármi értelme…

– Hogy van-e?! – ugrott fel újra a székről Adam. – Már hogyne lenne?! – a hangja ingerült volt, mondhatni, dühös. – Évek óta szeretném tudni, mi történik ott valójában! Amit az imént mondtál… – az utcán hirtelen megszólaló hangszóró szakította félbe; bizonyos időközönként ezen keresztül tájékoztatták a lakosságot a vulkánnal kapcsolatban. Nem voltak kedvezőek a hírek; tudatták velünk, hogy az elmúlt percekben nemcsak a már működésben lévő vulkán kitörése erősödött, hanem egy másik, tőle nem messze elhelyezkedő is kitörésre utaló jeleket mutat… a veszély fokozódott.

– Még ez is… – szólalt meg újra halkan Adam.

– Akartál mondani valamit azzal kapcsolatban, amit meséltem – emlékeztettem.

– Ja, igen… – fordult felém. – Felkeltette a figyelmemet az, amit mondtál arról az illetőről…

– Amelyikre halványan emlékszem? – kérdeztem, majd választ sem várva folytattam. – Nem biztos, hogy érdemes foglalkozni vele… a képzelet játéka is lehetett.

– Nem hinném – Adam határozottnak, elszántnak tűnt. – Biztos vagyok benne, hogy van valami különleges oka az itt történteknek. Lennie kell magyarázatnak a tűzesetekre, az eltűnésekre és megkockáztatom, hogy még a vulkánkitörésekre is! Hosszú idők óta nem hagy nyugodni a gondolat… Akárki is műveli ezt, meg akarom találni!

– Adam, nézd… még ha lenne is itt valami titokzatos jelenség vagy akár személy, miből gondolod, hogy hibáztatható mindazért, ami errefelé történt?

– Nem tudom – Adam határozatlanul a hajába túrt. – Menjük oda, David! Nem nyugszom addig, amíg nem találok választ a kérdéseimre…

Úgy döntöttem, beleegyezem a kérésébe. Vesztenivalónk úgysem volt; szinte biztos voltam benne, hogy azok, amiket emlékeknek vélek, furcsa álmok voltak vagy a fantázia termékei egy nehéz helyzetben.

Rendeld meg!

Zágonyi Mónika

A festmény, ami hozzád vezet

Részlet Zágonyi Mónika: A festmény, ami hozzád vezet című regényéből (e-könyv)

Első fejezet

Rendeld meg!