Zágonyi Mónika: A festmény, ami hozzád vezet 1. fejezet

Zágonyi Mónika

A festmény, ami hozzád vezet

Ősz volt, sejtelmesen szürke ősz, a folyó fölött magasodó hidak pedig titokzatos fénybe burkolóztak az utcalámpák és a felfelé törekvő telihold hatására. Szerettem a várost, ahol éltem… Igazából el sem tudtam képzelni, hogy ne valamelyik nagyvárosban éljek. Szívesen elvegyültem az emberek között; próbáltam elképzelni az életüket, boldogságot álmodtam a világukba, hátha valami különleges csoda folytán megvalósul mindaz a szép és jó, amit kívántam nekik.
Különleges csoda… a gondolat hatására elmosolyodtam. A villamosra vártam; úgy tűnt, aznap késik egy kicsit, bár szinte sohasem szokott. Egy hirtelen jött gondolat hatására úgy döntöttem, nem várom meg, inkább sétálok.
Lenyűgözött a folyó csillogása… egyre sötétebbre változott az ég, egyre fényesebb volt a Hold, az arra járó hajókról pedig halk zeneszó szűrődött ki. Olykor egy-egy repülő is elhúzott fölöttem… leszállni készültek a közeli repülőtéren. Egyedül sétáltam, mégsem éreztem magam magányosnak. Csodáltam a várost, a fényeket… és egyszer csak észrevettem valakit, aki az út szélén álldogált; néhány festmény és műtárgy volt körülötte. Különös késztetést éreztem arra, hogy megálljak és megnézzem, mit árul, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy azért van ott, mert szeretné eladni a dolgait. Már az első pillanatban teljesen belefeledkeztem a festmények, szobrok, egyéb tárgyak nézegetésébe, még köszönni is elfelejtettem…
– Szép jó estét, kedves hölgyem! – szólt hozzám az idős férfi, immár másodjára.
– Jó estét… – köszöntem vissza kisvártatva zavartan, mosolyogva. – Ne haragudjon… annyira belemerültem a művészeti alkotások csodálatába, hogy elfelejtettem üdvözölni.
– Nem tesz semmit – a férfi arca derűsnek, kedvesnek tűnt.
– Mondja csak – kezdtem, miközben rámutattam egy festményre, ami egészen elvarázsolt, szinte le sem bírtam venni róla a szememet – mennyiért adja azt a különleges alkotást?
– Az bizony sokba kerül, hölgyem… – titokzatosan, szinte suttogva közölte velem az összeget, aminek hallatán kissé hátrébb léptem, de a figyelmemet még mindig nem bírtam levenni a képről. Nem válaszoltam, a férfi érdeklődéssel figyelt.
– Tudja… – kezdte –, ha elvinném aukcióra, akár az ötszörösét is megkapnám érte annak az összegnek, amit az imént mondtam.
– Biztos benne? – kérdeztem, miközben ráemeltem a tekintetemet. Idős kora ellenére is fiatalosan csillogó, különleges szeme volt.
– Egészen biztos – válaszolta határozottan.
– Akkor miért nem viszi oda? – érdeklődtem, miközben újra a festményre vándorolt a tekintetem.
– Mit gondol? – a kérdés csendes volt, szeretetteljes, megint titokzatos.
– Nos… talán sürgősen pénzre van szüksége, és nem akar addig várni, bár… ha jobban belegondolok, van némi rálátásom az üzleti életre és szinte biztos vagyok benne, hogy ezen az úton, amin én sétálgatok, illetve amin most itt álldogálunk nemigen szaladgál valami sűrűn az ilyesminek a célközönsége… – újra ráemeltem a tekintetemet, mélyen a szemébe néztem. – Más oka lehet a dolognak… magánjellegű… valami olyasmi, ami a lelkében rejlik, valahol egészen mélyen… talán nem is beszélt még róla soha, senkinek…
A férfi halkan felnevetett.
– Közel jár a valósághoz, kedves hölgyem, ámbár attól tartok, túlgondolja egy kicsit… mai szóval élve, mondhatni misztifikálja a helyzetet. Az igazság az, hogy nincs semmi érdekes az én lelkem mélyén. Sok mindent megéltem, tapasztaltam… amit annak idején nehézségként éltem meg, annak manapság már csak a szépségeit vagyok képes meglátni; azt, hogy mennyire kitartó voltam… azt, hogy túléltem… – a távolba meredt, egy arra járó hajót figyelt a folyón.
– Ezek szerint mégis voltak dolgok, amikkel nem volt könnyű szembesülnie – próbáltam tapintatos lenni.
Kis szünet után válaszolt; újra hozzám fordult, megcsóválta a fejét, legyintett egyet.
– Kinek nincsenek ilyen élményei? Mindannyiunknak voltak, vannak tragédiáink, nehéz helyzeteink, veszteségeink… azt hiszem, itt, ezen a szép, kék bolygón a problémák száma véges; ha nagyon akarnám, és leírnám az összeset, ami előfordulhat, egyszer csak a végére érnék. A képzelet, az alkotóerő végtelen lehetőségeket rejt… számtalan értéket teremthetünk a magunk és mások örömére, ha… akarjuk… de… lassan mennem kell. Mondja meg gyorsan, hogy kéri a festményt vagy nem? Aztán elválnak útjaink.
– Őszintén szólva megengedhetném magamnak, de…
– Erről már beszéltünk – vágott közbe. – Ennek a képnek ennyi az ára… nem több, nem kevesebb. Ha kéri, viszi, ha nem, hát nem! – a hangja határozottan csengett, már-már szigorúra változott.
– Kérem, mondja el nekem, miért nem viszi aukcióra…? – szinte kislányos bájjal sikerült feltennem a kérdést. A férfi hangosan felnevetett.
– No, jól van… ha annyira tudni akarja, elmondom. Nem az érdekel, hogy minél több pénzt kapjak érte. Meglehetősen régóta árulom már… hosszú évek óta… meg akarom találni a hozzá illő tulajdonost, még mielőtt meghalok… mielőtt eltávozok ebből a világból. Az lesz igazán megnyugtató a lelkemnek, ha ahhoz a személyhez kerül ez a kép, aki igazán méltó hozzá. Nem véletlenül árulom olyan hosszú idő óta… megyek vele helyről helyre… hol itt voltam, hol ott.
– A hozzá illő tulajdonost… – ismételtem meg. – Ez azt jelenti, hogy volt már, aki megvette volna és akinek ennek ellenére mégsem adta el?
– Volt – hangzott a kurta válasz.
– Ugye, ez nem csak egy ügyes üzleti húzás? – bizalmatlankodtam.
A férfi hosszan rám nézett, majd elkezdte összeszedni a műtárgyakat, amiket árult, mint aki indulni készül. Nem szólt hozzám… a tekintete semmilyen érzelemről nem árulkodott.
– Kitől kapta a képet, illetve honnan vette? – kérdeztem néhány perc múlva csendesen.
– Ó, maga még mindig itt van? – kérdezte meglepetten, és tényleg meglepettnek tűnt. – Azt hittem, már rég elment… – kissé szomorú volt, de rám mosolygott. – Régi, családi örökség… örököltem a felmenőimtől… mindig az kapta meg a családból, aki méltónak bizonyult rá.
– Milyen érdekes… – gondolkodtam el – ezek szerint nincs örököse…
– Lényegtelen, hogy van-e vagy nincs… ezen a ponton csakis ahhoz kerülhet, aki méltó rá… aki egészen biztos, hogy meg fogja becsülni. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges, hogy áldozatot hozzon érte, azaz kifizesse az árat, amit említettem, ellenkező esetben, azaz ha senki sem vásárolja meg, a kép… nos… a kép meg fog semmisülni.
A szemembe nézett, én pedig egy pillanatra megijedtem. Láttam rajta, hogy komolyan beszél és azt is, hogy őszintén szeretné, ha a festmény jó kezekbe kerülne. Közelebb léptem a még mindig ugyanott álló képhez; csodálatos volt, különös hatással volt rám… úgy éreztem magam tőle, mint akit megbabonáztak. Hirtelen arra eszméltem, hogy a férfi mögém lép, majd kedvesen megfogja a vállamat és maga felé fordít.
– Tudja, ennek a képnek különleges ereje van. Rég nem mutatkozott meg senkinek sem… még nekem sem. Mindössze családi legendákból tudom, hogy így van… hogy valamikor régen, talán évszázadokkal ezelőtt élt valaki, aki megtapasztalta, de azóta senki sem. Apától fiúhoz került, de ezek szerint nem feltétlenül a megfelelő helyekre. Szívügyem, hogy én most megtaláljam azt a személyt, akinél jó kezekben lesz a festmény… amikor megláttam magát, rögtön tudtam, hogy itt van a hozzá méltó személy. Higgye el nekem, nem nyerészkedni akarok. Vegye meg a képet, ha megengedheti magának, aztán menjen útjára és legyen boldog.