Zágonyi Mónika: A festmény, ami hozzád vezet 1. fejezet

Zágonyi Mónika: A festmény, ami hozzád vezet 1. fejezet

Szerző: | szept 4, 2024 | Beleolvasó, Regény részlet, Részlet, Romantika, Szórakoztató irodalom, Zágonyi Mónika

Zágonyi Mónika

A festmény, ami hozzád vezet

Fülszöveg:

Céline szereti a várost, amelyben él, különösen esténként, amikor a folyó visszatükrözi a fényeit. Nincs ez másképp akkor sem, amikor egy napon sétálni indul, és találkozik egy régiségárussal, akitől vásárol egy különlegesnek tűnő festményt. Sejtése beigazolódik, a festmény valóban nem mindennapi; miután elhelyezi a lakásában, szokatlan jelenségekkel szembesül. Vajon ki a titokzatos férfi, aki váratlanul, rejtélyes körülmények között megjelenik az életében, és minden jel szerint tud valamit a festmény titkairól? Mi az üzenete a művészeti alkotásnak, amit a régiségárus és a felmenői féltve őriztek és honnan ered? Céline kitartóan keresi a válaszokat a kérdéseire. Vajon megtalálja? E könyv lapjain keresztül talán fény derül az őt és a festményt övező rejtélyekre…

Részlet Zágonyi Mónika: A festmény, ami hozzád vezet című regényéből (e-könyv)

Első fejezet

Ősz volt, sejtelmesen szürke ősz, a folyó fölött magasodó hidak pedig titokzatos fénybe burkolóztak az utcalámpák és a felfelé törekvő telihold hatására. Szerettem a várost, ahol éltem… Igazából el sem tudtam képzelni, hogy ne valamelyik nagyvárosban éljek. Szívesen elvegyültem az emberek között; próbáltam elképzelni az életüket, boldogságot álmodtam a világukba, hátha valami különleges csoda folytán megvalósul mindaz a szép és jó, amit kívántam nekik.
Különleges csoda… a gondolat hatására elmosolyodtam. A villamosra vártam; úgy tűnt, aznap késik egy kicsit, bár szinte sohasem szokott. Egy hirtelen jött gondolat hatására úgy döntöttem, nem várom meg, inkább sétálok.
Lenyűgözött a folyó csillogása… egyre sötétebbre változott az ég, egyre fényesebb volt a Hold, az arra járó hajókról pedig halk zeneszó szűrődött ki. Olykor egy-egy repülő is elhúzott fölöttem… leszállni készültek a közeli repülőtéren. Egyedül sétáltam, mégsem éreztem magam magányosnak. Csodáltam a várost, a fényeket… és egyszer csak észrevettem valakit, aki az út szélén álldogált; néhány festmény és műtárgy volt körülötte. Különös késztetést éreztem arra, hogy megálljak és megnézzem, mit árul, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy azért van ott, mert szeretné eladni a dolgait. Már az első pillanatban teljesen belefeledkeztem a festmények, szobrok, egyéb tárgyak nézegetésébe, még köszönni is elfelejtettem…
– Szép jó estét, kedves hölgyem! – szólt hozzám az idős férfi, immár másodjára.
– Jó estét… – köszöntem vissza kisvártatva zavartan, mosolyogva. – Ne haragudjon… annyira belemerültem a művészeti alkotások csodálatába, hogy elfelejtettem üdvözölni.
– Nem tesz semmit – a férfi arca derűsnek, kedvesnek tűnt.
– Mondja csak – kezdtem, miközben rámutattam egy festményre, ami egészen elvarázsolt, szinte le sem bírtam venni róla a szememet – mennyiért adja azt a különleges alkotást?
– Az bizony sokba kerül, hölgyem… – titokzatosan, szinte suttogva közölte velem az összeget, aminek hallatán kissé hátrébb léptem, de a figyelmemet még mindig nem bírtam levenni a képről. Nem válaszoltam, a férfi érdeklődéssel figyelt.
– Tudja… – kezdte –, ha elvinném aukcióra, akár az ötszörösét is megkapnám érte annak az összegnek, amit az imént mondtam.
– Biztos benne? – kérdeztem, miközben ráemeltem a tekintetemet. Idős kora ellenére is fiatalosan csillogó, különleges szeme volt.
– Egészen biztos – válaszolta határozottan.
– Akkor miért nem viszi oda? – érdeklődtem, miközben újra a festményre vándorolt a tekintetem.
– Mit gondol? – a kérdés csendes volt, szeretetteljes, megint titokzatos.
– Nos… talán sürgősen pénzre van szüksége, és nem akar addig várni, bár… ha jobban belegondolok, van némi rálátásom az üzleti életre és szinte biztos vagyok benne, hogy ezen az úton, amin én sétálgatok, illetve amin most itt álldogálunk nemigen szaladgál valami sűrűn az ilyesminek a célközönsége… – újra ráemeltem a tekintetemet, mélyen a szemébe néztem. – Más oka lehet a dolognak… magánjellegű… valami olyasmi, ami a lelkében rejlik, valahol egészen mélyen… talán nem is beszélt még róla soha, senkinek…
A férfi halkan felnevetett.
– Közel jár a valósághoz, kedves hölgyem, ámbár attól tartok, túlgondolja egy kicsit… mai szóval élve, mondhatni misztifikálja a helyzetet. Az igazság az, hogy nincs semmi érdekes az én lelkem mélyén. Sok mindent megéltem, tapasztaltam… amit annak idején nehézségként éltem meg, annak manapság már csak a szépségeit vagyok képes meglátni; azt, hogy mennyire kitartó voltam… azt, hogy túléltem… – a távolba meredt, egy arra járó hajót figyelt a folyón.
– Ezek szerint mégis voltak dolgok, amikkel nem volt könnyű szembesülnie – próbáltam tapintatos lenni.
Kis szünet után válaszolt; újra hozzám fordult, megcsóválta a fejét, legyintett egyet.
– Kinek nincsenek ilyen élményei? Mindannyiunknak voltak, vannak tragédiáink, nehéz helyzeteink, veszteségeink… azt hiszem, itt, ezen a szép, kék bolygón a problémák száma véges; ha nagyon akarnám, és leírnám az összeset, ami előfordulhat, egyszer csak a végére érnék. A képzelet, az alkotóerő végtelen lehetőségeket rejt… számtalan értéket teremthetünk a magunk és mások örömére, ha… akarjuk… de… lassan mennem kell. Mondja meg gyorsan, hogy kéri a festményt vagy nem? Aztán elválnak útjaink.
– Őszintén szólva megengedhetném magamnak, de…
– Erről már beszéltünk – vágott közbe. – Ennek a képnek ennyi az ára… nem több, nem kevesebb. Ha kéri, viszi, ha nem, hát nem! – a hangja határozottan csengett, már-már szigorúra változott.
– Kérem, mondja el nekem, miért nem viszi aukcióra…? – szinte kislányos bájjal sikerült feltennem a kérdést. A férfi hangosan felnevetett.
– No, jól van… ha annyira tudni akarja, elmondom. Nem az érdekel, hogy minél több pénzt kapjak érte. Meglehetősen régóta árulom már… hosszú évek óta… meg akarom találni a hozzá illő tulajdonost, még mielőtt meghalok… mielőtt eltávozok ebből a világból. Az lesz igazán megnyugtató a lelkemnek, ha ahhoz a személyhez kerül ez a kép, aki igazán méltó hozzá. Nem véletlenül árulom olyan hosszú idő óta… megyek vele helyről helyre… hol itt voltam, hol ott.
– A hozzá illő tulajdonost… – ismételtem meg. – Ez azt jelenti, hogy volt már, aki megvette volna és akinek ennek ellenére mégsem adta el?
– Volt – hangzott a kurta válasz.
– Ugye, ez nem csak egy ügyes üzleti húzás? – bizalmatlankodtam.
A férfi hosszan rám nézett, majd elkezdte összeszedni a műtárgyakat, amiket árult, mint aki indulni készül. Nem szólt hozzám… a tekintete semmilyen érzelemről nem árulkodott.
– Kitől kapta a képet, illetve honnan vette? – kérdeztem néhány perc múlva csendesen.
– Ó, maga még mindig itt van? – kérdezte meglepetten, és tényleg meglepettnek tűnt. – Azt hittem, már rég elment… – kissé szomorú volt, de rám mosolygott. – Régi, családi örökség… örököltem a felmenőimtől… mindig az kapta meg a családból, aki méltónak bizonyult rá.
– Milyen érdekes… – gondolkodtam el – ezek szerint nincs örököse…
– Lényegtelen, hogy van-e vagy nincs… ezen a ponton csakis ahhoz kerülhet, aki méltó rá… aki egészen biztos, hogy meg fogja becsülni. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges, hogy áldozatot hozzon érte, azaz kifizesse az árat, amit említettem, ellenkező esetben, azaz ha senki sem vásárolja meg, a kép… nos… a kép meg fog semmisülni.
A szemembe nézett, én pedig egy pillanatra megijedtem. Láttam rajta, hogy komolyan beszél és azt is, hogy őszintén szeretné, ha a festmény jó kezekbe kerülne. Közelebb léptem a még mindig ugyanott álló képhez; csodálatos volt, különös hatással volt rám… úgy éreztem magam tőle, mint akit megbabonáztak. Hirtelen arra eszméltem, hogy a férfi mögém lép, majd kedvesen megfogja a vállamat és maga felé fordít.
– Tudja, ennek a képnek különleges ereje van. Rég nem mutatkozott meg senkinek sem… még nekem sem. Mindössze családi legendákból tudom, hogy így van… hogy valamikor régen, talán évszázadokkal ezelőtt élt valaki, aki megtapasztalta, de azóta senki sem. Apától fiúhoz került, de ezek szerint nem feltétlenül a megfelelő helyekre. Szívügyem, hogy én most megtaláljam azt a személyt, akinél jó kezekben lesz a festmény… amikor megláttam magát, rögtön tudtam, hogy itt van a hozzá méltó személy. Higgye el nekem, nem nyerészkedni akarok. Vegye meg a képet, ha megengedheti magának, aztán menjen útjára és legyen boldog.

Rendeld meg!

Akció!
Zágonyi Mónika: A festmény, ami hozzád vezet

Original price was: 1590,00 Ft.Current price is: 1350,00 Ft.

Megjelenés: 2024. 09.
Formátum: EPUB, MOBI
Borítógrafika: Jung Gyöngyi
[ePUB] ISBN 978-615-6748-13-3
[mobi] ISBN 978-615-6748-14-0
Moly.hu adatlap

Col O. Broox: A FEKETE története 1. fejezet

Col O. Broox: A FEKETE története 1. fejezet

Szerző: | aug 27, 2024 | Beleolvasó, Col O. Broox, Regény részlet, Részlet, Romantika, Szórakoztató irodalom

A FEKETE története

Fülszöveg:

Az élet és a halál fogalma megtalálható kimerítően leírva az értelmező kéziszótárban, mégis minden embernek önállóan alkotott képe van ezeket a szavakat illetően, ahogyan főszereplőnknek, Kovács doktornak is, aki egy megyei kórház szülészetének osztályvezető főorvosa. Testközelből ismerhetjük meg életének huszonnégy óráját, miként hoz döntést nehéz helyzetekben, hogyan éli meg múltbeli traumáit és milyen módon használja fel azokat a mindennapjaiban, ahol a születés és az elmúlás olyan hétköznapi, mint Marika néninek húsz dekagramm párizsit kérni a közértben.
Hű útitársa egy régi napló, ami emlékeket őriz szerelemről, barátságról, örömről és bánatról egyaránt. A történet végig a múlt időt használja, mégis a jövő az, ami kristálytisztán rajzolódik meg szemünk előtt centiméterre kimérve. Hogy hogy lehet ez? HOGYAN LEHET A MÉG MEG NEM TÖRTÉNTET IRÁNYÍTANI ÉS KIHATÁSSAL LENNI MINDENKI ÉLETÉRE, AKI KÖRÜLVESZ?
Egyszerű.
Sokféle ember él a földön, vannak elégedettek és elégedetlenek, vannak szegények és gazdagok, de keveseknek jut hatalom a kezébe. Feri az, akinek megadatott, de vajon tud-e jól dönteni, ha kell, ÉS MI VAN AKKOR, HA MEGREMEG A KÉZ?

Részlet Col O. Broox: A FEKETE története című regényéből

Előszó

Fekete a halál színe, az élet elkerülhetetlen lezárásáé.
A szín, mely a sötétséget uralja. Hatása mindaddig félelmet keltő és könyörtelen, míg az első fény ki nem gyullad. Uralkodó, domináns és nyughatatlan, ezáltal az  utunk, így döntéseink szerves része. Kegyetlen igazság, de kontrasztja nélkül csak félemberek vagyunk.
Hiányában Handel Passacagliájának zongoraszólója disszonáns, a yin térdre rogy, mi, emberek, pedig elveszítjük józan ítélőképességünket.
Keresetlen szavak talán, de annál elgondolkodtatóbb, hogy élet nincs halál nélkül, és ez fordítva is igaz.

1. Fejezet

Introductions

Bevezetés

 

Kora reggel mennydörgésre ébredtem, de miközben a kinti világban épp harcot vívtak egymással a földi elemek, addig bennem a nyugalom és béke érzete áramlott szét, melyet egy jóleső sóhajjal kísértem. Már jó ideje megtanultam értékelni az ilyen komoran kezdődő őszi reggeleket, amikor a felkelő nap fénye épp csak pislákol az égboltot fedő felhőréteg mögött, s minden szürkeség ellenére reménnyel fordultam a rám váró huszonnégy óra elé, hiszen nagy nap ez a mai.
November tizedike van – állapítottam meg magamban –, miközben az iPhone készülékemre pillantottam, ami a fekete színű, helyenként már repedezett bőrbevonatú  naplómon hevert az éjjeliszekrényem káoszában. Tizedike van, és ez a dátum igencsak kedves számomra, hiszen Cerberus ma lett harmincéves. Saját szavaival élve, sírásával megtörte az éjszaka harmonikus csendjét, s mi sem változott jellemében három hosszú évtized alatt.
A reggeli rutinomat csendesen hajtottam végre, egyetlen kedves cél által vezérelve, hogy Anna az ágyban ne keljen fel. Hideg vasárnap van, a hét egyetlen dicső napja, amikor, ha csak pár perccel is, de tovább alhat a szokásosnál. Csak az érti, akinek ez nem természetes, hogy milyen sokat is jelent egy napkezdés, és mennyire sokat az a pár perc pihenés, amíg el nem indul a monotonitást jelentő cselekedetek sorozata. Gyógyszer, kávé, reggeli, majd a kutyák sétáltatása. Volt szerencsém  megismerni minden rutinját, élveztem az arckifejezések kavalkádját a forró vágyakozástól a hideg nemtetszésig, s szerettem minden szótlan pillacsapását a közel huszonhárom együtt töltött év alatt.
Oh, mily bolond voltam az első találkozásunkkor, és mily megbotránkoztatóan ostoba! Talán egy szemtelenül botor szamár, ha illik ilyen jelzővel illetnem magam, vagy még annál is rosszabb? Ki tudja? A lényeg az, hogy balgaságom már a múlt homályába vész, és szerencsémre a jelenben nem számít az akkori énem, csakis az, hogy emlékszem rá.
Halkan lépdeltem lefelé az emeletről földszintre vezető lépcső famintás fokain, majd alig hallhatóan összepakoltam az orvosi táskámba a legfontosabbakat, amire szükségem lehet egy időjárási frontokkal teli hétvégi ügyelethez. Nem, egyáltalán nem arról a régi, szinte bőröndszerű, barna bőrből készült kézitáskára gondolok, mint amilyeneket a rendszerváltás előtti évtizedekben hordoztak magukkal a jól szabott ruhát viselő orvosok, hanem a laptoptáskámra céloztam, amibe többek között a két iPhone töltő hever, amik darabonként legalább 2-3 helyen vannak megragasztva szigszalaggal. E képzeletbeli kép alapján talán nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy magyar vagyok és az események Magyarországon játszódnak.
Visszatérve a néha üzemképes, néha meg nem működő telefontöltőkre, nem csak ők jártak pórul a táskámban töltött idő alatt, hisz állapotukban sehol sincsenek az összevissza gyűrt sarkú orvosi receptekhez képest, amik fölött a vadiúj orvosi pecsétem díszeleg. Most kéket választottam, ugyanis erre a kis időre, amíg újra le nem ejtem az ambulancia kőkemény padlójára, vagy rohanás közben ki nem esik a zsebemből, hogy lendületesen végigguruljon a kórházi lépcsőfokokon, teljesen mindegy, hogy milyen színű, mert fél év múlva úgyis újat kell majd vennem. Hol van már az az idő, amikor az orvosi pecsétemet úgy őriztem, mint a hímes tojást? Akkoriban azt hittem, egy ilyen tárgy gazdájának lenni kiváltság. Ma már tudom, hogy tévedtem ezzel kapcsolatban. Nem kiváltság, hanem felelősség. Ahol ez a pecsét együtt szerepel az aláírásommal, az azt jelenti, hogy jelen voltam akkor, amikor az adott dokumentum készült. Ami történetesen nem azt jelenti, hogy hip, hip, hurrá alibi nekem. Korántsem. Ez kérem szépen bizonyíték, ellenem.
Sebtében rápakoltam a laptopom és a féltve őrzött naplóm az átláthatatlan zűrzavar tetejére és gyorsan összehúztam a táska oldalán lévő cipzárakat. Mikor végre a kávéfőző irányába fordultam, a konyhaasztalon hagyott telefonom már villogni kezdett, ami nem mást jelzett nekem, minthogy hűséges kutyám megérkezett értem. A mobilomat a zsebembe raktam, majd ezután a fekete bőrkabátomba bújtam, és rögvest eleget tettem a korábbi fényjelzés jelentésének, kinyitottam a házunk bejárati ajtaját. Pár némán suhanó másodperccel később becsuktam magam mögött az álomvilágot és vonakodva átléptem a valóságba.

A FEKETE története

2. Fejezet

Cerberus

 

Háromfejű kutya, ami oly hatalmas volt, hogy egy egész birodalom kapuját őrizte hűséggel.
Az Alvilág kapuját.

A kinti világ komor volt és szürke, melyen az eső csak erősítette a ráncokat. Az autóból, melynek fénye sárgán világított, napjainkra jellemző populáris zene szólt, mely vén fejemre úgy hatott, mint egy keserű eszpresszó egy könnyed, nyári lángos után.
– Jó reggelt kívánok! – köszöntött hangosan Tomi, miközben kajánul vigyorgott azon, miként ázok bőrré azon a pár méteren, amit a zivatarban voltam kénytelen megtenni a bejárati ajtó és a lepukkant, kétszemélyes, fekete BMW-jének ajtaja között.
– Állhattál volna közelebb is! – ripakodtam ifjú kollégámra, miközben becsaptam a rozoga kocsija ajtaját, de ő mit sem törődve kritikámmal olyan hévvel nyomott a gázpedálra, mintha valami szenzációsnak ígérkező buliba igyekeznénk.
– Látom, jó kedved van Főni! – kacsintott felém.
– Cerberus! – dörrentem rá oktató jelleggel.
– Rendben, rendben, megígérem, hogy a következő huszonnégy órában nem szólítalak így! – tartotta meg jókedvét a szidalmazásom ellenére is. – Hogy vagy?
– Hogy lennék? Úgy eláztam, hogy a tököm is vizes lett – nevettem fel hangosan.
– Az semmi – legyintett két sebességváltás között Cerberus.
– Ha látnád azokat a vénasszonyokat, akik hajnalok hajnalán azért állnak a buszmegállóban, hogy övék legyen a legelső kenyér, amit a pék kisütött vasárnap hajnalban. Hozzájuk képest te a Szahara vagy!
– Mit tettél, te pokolfajzat? – néztem kérdőn a sofőrömre, de jellemét ismerve nem sok jóra számítottam.
– Tudod, hogy nemsokára itt a húsvét – dicsekedett tettével hűséges kutyám. – Alig négy-öt hónap és feltámad Krisztus.
– Felcsaptad rájuk az esővizet? – kacagtam el magam.
– Nehogy elhervadjanak! Tudod, hogy én nagyon a szívemre venném, ha ezen múlna az örök fiatalságuk.
– Vezess inkább és tekerj a rádión! – utasítottam rendre az utazótársam, miközben legbelül élveztem a beszélgetést.
Cerberus, azaz Tomi, ha lehet így fogalmazni, a legkedvencebb munkatársam volt. Amikor legelőször mellém osztották, egy viccelődő, tudatlan srácnak gondoltam, aki annyira lazán veszi az életet, hogy az már irritálóan hatott rám. Kétségeket ébresztett bennem, hogy vajon egy olyan szeleburdi személyiség, mint ő, megállhatja-e valaha a helyét egy olyan komoly szakmában, mint a szülészet-nőgyógyászat? Szemben a vele egyszerre kezdő orvosokkal, rajta semmi félelem nem érződött, nem rettegett a kihívástól, és olybá tűnt, hogy egy icipicit sem izgatta, ki mit gondol róla, holott akkor még csak az első napját töltötte a lehető legszigorúbb mentor mellett. Mellettem.
Bármit magyaráztam, mutattam neki, semmit sem rögzített, nem jegyzetelt. Egyetlen toll sem volt nála. Száznál is többnek tűnő orvoslásban eltöltött év alatt ez már főbenjáró bűnnek számított. Míg Cerberus csak vigyorgott és nézelődött mindenfelé és mindenkire, addig a többi frissen lediplomázott rezidens szorgalmasan írogatta a bonyolultabbnál-bonyolultabb latin kifejezéseket. Ezeket másnapra be kellett magolniuk azon nemes célból, hogy megírhassák életük első gyermekágyas zárójelentését
a gépen lakó, húsz éve változatlan sablonból. (Tudományos tény, hogy ehhez a művelethez semmilyen orvosi tudásra nincs szükség, itt a pozícióharc a lényeg és a törtetés mértéke, ugyanis korántsem mindegy, kinek a pecsétje és neve kerül rá egy zárójelentésre azok közül, akik újonnan érkeznek egy már kiforrott csapatba. A liberalizmus nálunk elérte az elfogadást, mi mindenkit elfogadunk, de az, hogy ki lesz jó orvos, a kitartásról, az elköteleződésről, a tehetségről, de mindenekelőtt az alázatról szól.)
Mialatt társai komolyan vették az éppen adódó porcica méretű feladatot, és egymással versengve kérdeztek mindenfélét tőlem majd a többi mentortól, ezalatt Cerberus a szülésznőkkel kacarászott a nővérpultnak dőlve és teljesen más utakat járt be ugyanazon cél által vezérelve. Nem volt egy kosárlabdázó alkat, de elég magas volt ahhoz, hogy a körülötte lévők emeljenek miatta az orrukon pár szöget felfelé, és az is igencsak szembetűnő volt, hogy kifejezetten szimmetrikus az arca, emiatt még fiatalabbnak tűnt, mint a valódi életkora. (Itt mindenki nyugodjon le, Cerberus nem vámpír.)
Már kora reggel, a bemutatkozásnál feltűnt, hogy nem visel orvosi köpenyt, csak a jól szabott sötétkék medikus szettet húzta magára, ami még az egyetemről maradhatott a gardróbjában, és aminek felsőjének zsebén egy mágneses kitűző hívta fel a figyelmünket nevére és rangjára: Dr. Kovács Tamás.
Az ifjú orvostitánok bemutatkozása már-már rituális szokássá vált kórházunkban. Igaz, mi ezt a korszakot az első tégla lerakásától számítottuk és nem Jézus születésétől, de bocsássátok meg nekem, hogy korszakként merem jellemezni, hiszen ez a bizonyos száz év igencsak nagy hatással volt városunk életére és legfőképp annak lakosainak sorsára. Az új orvoskollégák bemutatására a reggeli, mindennap nyolckor kezdődő megbeszélés során, az annak helyszínéül szolgáló „iroda” helyiségben került sor, aminek a közepén egy hatalmas, fából készült ovális asztal állt. Ekörül ültek az öreg főorvosok, olyan méltóságok, akik már korán, a  megbeszélés előtt fél órával elfoglalták helyeiket a kihalási alapon megérdemelt pozícióban. Ez kérem szépen nem vicc, bármilyen régimódi is a hagyomány. Pontosan a mikéntje és a miértje miatt maradhatott fent az elmúlt évszázadban ez a tradíció. Az orvosi hierarchia valahogy a következőképp alakul nálunk: az ovális asztal egyik végén ül az osztályvezető főorvos, aki nem feltétlen a legidősebb, és ezáltal nem is a legtapasztaltabb, viszont minden téren kielégítően végzi a munkáját, idesorolva műtős szakmai munkáját, a tudományos életben való folyamatos és megingathatatlan részvételt (cikkek publikálása, előadások tartása mind az egyetemeken, mind kongresszusokon), a politikai érdekképviselet stabil figurájának szerepjátszását, azaz ő a szakma rendíthetetlen ólomkatonája. Vele szemben, az asztal túlsó végén ül a helyettese, aki akkor is ott van, amikor az osztályvezető pihen. Ez a pozíció a legpocsékabb mind közül. Hatalma a helyettesnek még nincs, de felelőssége annál inkább. Ugyanazt a kupac ürüléket lapátolja, mint az osztályvezető, csak dicséret nem jár érte, sem több pénz, viszont annál fájdalmasabb és kimerítőbb tapasztalat. Na ez a szánalomhalmaz voltam én akkor, amikor Cerberus megérkezett közénk.
Az asztal két hosszú oldalán ültek a hatvan és a halál közöttiek, majd mögöttük körben, a második sorban, a futottak még kategória: adjunktusok, szakorvosok, szakorvosjelöltek, rezidensek és medikusok. Ha valaki nyugdíjba ment a főasztaltól (ez kifejezetten ritkán fordult elő, mert ebben a szakmában a főorvosok holtukig dolgoznak), akkor az ő helyére beülhetett a rangban következő a hátsó sorból. Ha ez épp az a hely volt, ahova kora reggel, a nyolcórai megbeszélésen besütött a nap, akkor az az a hely volt. Nem lehetett rajta változtatni sosem. Ha harminc éven keresztül hunyorogsz a nap sugarainak ablakon át betükröző szöge miatt, akkor harminc éven keresztül hunyorogsz. Itt nem volt helycsere, ahogyan redőny sem! A közel húsz évemben volt szerencsém megismerni a kollégáimat, és amíg egy kapcsolatban
abból ismerszik meg a másik jelleme, hogy a bajban miként reagálunk, addig nálunk ehhez elég volt egy megüresedő szék. Ebben a világban, ahol a megfizethetetlen rang az egyéni cél, a dementorok csak ártatlan káposztaőrző kispályások lennének, és a tündérkeresztanyák varázspálcája is csak arra lenne elegendő, hogy langymelegre felhevítse az esti kakaót.
Ebbe a néha harmonikusnak mondható, de leginkább alávaló módon feszült légkörbe sorakozott fel egy párásabb szeptemberi napon a négy új rezidensünk, melyek közül kettőt azért vettünk fel az osztályra, mert az apja jóban volt az osztályvezetővel, egyet azért, mert annak az apja jóban volt a kórház igazgatójával, egyet meg ki tudja milyen okból. És itt, ezen a ponton kell elszomorítanom minden álmodozó, kapcsolatok nélküli, éppen orvosi egyetemen hallgató jövőbeni kollégát, aki messze került a valóság partvonalától, hogy az igazság a következő: egy magas színvonalú megyei szülészeti osztályra „hozott pontok” alapján biztosan nem lehet bekerülni. Sokan ismerik itthon a Kowalsky meg a Vega népszerű dalát, melynek mind a címe, mind a hangzatos refrénje a következőt hirdeti: lehetetlen az nincs. Aki ezt a mondatot elhiszi és vallja, és ebben valóban hisz, az naiv, mégpedig olyannyira, hogy egy mesevilágban él, miközben a szomszédban háború dúl.
A „hozott pontok” kifejezés valami rosszul összerakott szócsoport, melyet valaki – oda nem illő – kitalált, miszerint létezik egy bizonyos pontrendszer, ami alapján a legkiválóbb tanulókat felveszik a legígéretesebb rezidensi helyekre. Mese. Mese habbal, jó sok habbal. Ez, itt, ahol én dolgozok, az a szülészet-nőgyógyászat és a legmagasabb prioritású intézmény. (Prioritás: a kórházak és klinikák besorolása arra vonatkozóan, hogy milyen a szakmai színvonal és ehhez milyen eszközpark párosul.) Ezeket a nagybetűs tényeket nem azért emelem ki, mert a mi szellentésünk egy jó chilisbab után is vaníliaaromával átitatott és a lecsengése a jázminra emlékeztet, hanem azért, mert ide nem való mindenki. Ide kispajtás, az anatómia ötös és az OTDK első helyezés megdöbbentően, és pokoli fájó módon kevés lesz! (Az anatómia szigorlat az egyik legnehezebben teljesíthető, 3 féléves tantárgy az orvosi egyetemi képzés során, amely megtanítja a jövő orvosainak az emberi test minden apró részletét. Ha egy szigorlónak szerencséje van, még akkor is csak négyest kap. OTDK: Országos Tudományos Diákköri Konferencia – a kimaxolt stréberek viadala.)
Visszatérve korábbi felelősséggel vállalt megjegyzésemre, miszerint a mi osztályunkra nem való mindenki: hány szintje is van a pokolnak Dante szerint? Tíz? Sajátságos véleményem alapján bárki tévedhet, még Dante is, ugyanis tíznél több van, és itt a szülészeten hamar megismeri az ember a tizenegyediket, az egyszerű halandók számára elérhetetlent. Pontosan emiatt vallom azt, hogy ide válogatott emberanyag kell, olyan, aki bírja a meleget, és idővel képes megszeretni azt.
A többiekről alkotott első benyomásomra már nem emlékszem, csak Tomit figyeltem, mert az osztályvezető, hívjuk Történésznek, már a nap legelején leosztotta nekem a kártyalapokat, és kíméletlenül értésemre adta, hogy ha akarom, ha nem, akkor is megkapom mentoráltnak Kovács Tomit. „Ha már fiad nem született, legalább Kovács Feriként érezd magad egy Kovács Tomi mellett apai szerepben” – utasított viccelődve.
Mondanom sem kell, a főnöknek idióta poénjai voltak, de hosszú évek alatt rátermett helyetteseként legalább azt sikerült elérnem nála, hogy nem kellett rajtuk idióta módjára nevetnem.
Történész – ezt a becenevet én aggattam rá, mert a sírba tudott vinni a jellemével. Ő volt az, aki minden műtét előtt, alatt és után csak a történelemről tudott mesélni, beszélni, ódázni és még néha áriázni is.
A bemutatkozás alatt a vénséges főorvosok természetesen az ifjonc doktornőktől kezdtek kérdezgetni, és mivel sokkal, de sokkal fontosabb dolgom volt annál, mintsem szemtanúja legyek a szemet kápráztatóan jóhiszemű kezdők és a dörzsölt kéjencek haláltáncnak, így inkább vizitelni indultam a nőgyógyászati osztályra.
(Vizitelés: jól működő osztály esetén a kórtermekben fekvő betegek orvosi vizsgálata a nap legelején.)
A nőgyógyászati osztály egy szinttel fentebb helyezkedett el mint az iroda, így kapkodtam a lépcsőfokokat felfelé, majd hangos robajjal kinyitottam a vasajtót, ami az osztályra vezetett. Szerettem ezt a légkört, és imádtam itt dolgozni. A nővérpult szerintem idősebb volt mint jómagam, a mögötte serénykedő szülésznők pedig még inkább, de kedves mosolyuknál, segítőkész pillantásuknál és friss pogácsát kínáló kezüknél többre nem is vágyhattam akkoriban. Arról nem tehettek, hogy a főnököm egy ganajtúró bogár, mint ahogy arról sem, hogy a nyomtató aznap reggel sem működött, és ha sok időbe tellett is nekem, ezekre az alaptézisekre sikerült magamtól rájönnöm, anélkül hogy bárkit is hibáztassak értük, így lettem az összes szakdolgozó szerint a legjobb fej orvos a házban.
– Jó reggelt Kovács doktor! – üdvözölt a nőgyógyászati osztály vezető szülésznője.
– Most már biztosan jó, Ágika! – kacsintottam rá huncutul.
Ágika néni hatvan felé járt és a szemei körül szarkalábak százai kergetőztek, mégis valahogy azt éreztem, hogy mellettem fiatalabbnak érzi magát.
– Legyen szíves, hagyja abba ezt az udvarolgatást! Én hűséges neje vagyok az uramnak – jelentette ki évek óta ismételt álláspontját, amit a közelben várakozó páciensek bizonyára félre is érthettek volna, ha nem kezd el minden osztályon dolgozó személy egyszerre kacagni.
– Minden nap ugyanaz! – háborodtam fel. – Állandóan kikosaraz! Mit kellene még tennem, hogy a szavaimnak higgyen, ne annak, amit lát?
Játékos kitörésemre a jókedvű hangzavar felerősödött, melyet a liftajtók nyitódása tört meg, majd némított el véglegesen a Főnök megjelenése.
– Feri! – szólított meg a Történész. – Kovács doktort véletlenül lent hagytad az irodában.
– Véletlenül – élcelődtem suttogva, melyre Ágika néni mosolyogni kezdett. – El vagyunk havazva az osztályon.
– Ma a gyermekágyas osztályt viziteld le, azért, hogy mihamarabb bevethessük őket élesben! – fordult sarkán a főnök, majd kivágta a vasajtót, úgy, hogy az egész osztály beleremegett.
Mentségére legyen mondva, az az ajtó semmilyen ÁNTSZ szabálynak nem felelt meg. Régről maradt itt, amikor még sugárveszély miatt ilyen ólommal bélelt ajtókkal látták el a kórházakat. Mondanám, hogy EU-s pénzből volt, de nem. Akkoriban, amikor ezt készítették, még nem volt EU, ahogyan sok minden más sem.

* * *

A rendhagyó gyermekágyas vizit vagy inkább „bemutató” után, amit a rezidenseknek produkáltam, egyből igyekeztem a műtőbe, ahol, ha lehet így fogalmazni, olyan, mintha hazai pályán mozognék. Természetesen a főnökkel operáltam, vagyis a műtéti lapon az szerepelt, hogy a Történész operál, míg én asszisztálok neki, de mivel a műtőben az anesztézia (altatóorvos és az aneszteziológus szaksegítő) közreműködésének hála a beteg gyorsan elalszik, onnantól kezdve senkit nem érdekel, ki operál a beteg jobb, vagy adott esetben a bal oldalán.
Magyarországon az a szokás, hogy a beteg bal keze felől áll a műtétért felelős személy, azaz az operatőr, vagy köznyelven az, aki a műtétet végzi. Vele szemben, a páciens jobb keze felől áll az asszisztens, aki segédkezik a műtét során. Az aznapi első műtétet a főnök saját betegén hajtottuk végre, akinél hatvanöt éves korában méhtest daganatot igazoltunk.
A bemosakodásnál épp a vietnámi háborúról hallgattam kiselőadást, amikor megjelent a mentoráltam, és úgy tűnt, hogy életében először most fog nekiállni bemosakodni egy műtéthez. Kiegészíti a műtői csapatot azzal, hogy beáll másodasszisztensnek. A feladata lesz a műtéti terület tisztán tartása, felel majd a jó látási viszonyokért, azaz nála lesz a szívó, ami a vért, illetve a különböző váladékokat egy hengerbe vezeti, irányítja majd a kampókat, ami a hasfali feltárás egyik alapköve, ezáltal tökéletes célponttá válik mindenféle piszkos kis szurkálódásnak, ha épp bénázik.
– Két kör szappanos kézmosás, majd öt kör fertőtlenítő. A szappant egy-egy percig használd, öblítsd le nagyon alaposan, majd a fertőtlenítőt száradásig dörzsöld! – hadartam a protokollt, és a mosdótál fölé mutattam szappanhabos kezemmel, ahol a protokoll posztere lógott.
Na persze nem azért volt feltüntetve a kézmosás higiéniás szabályzata szemmagasságban a csapok felett, mert a bemosakodóban csak olyan életképtelen csacsi emberek dolgoznak, akiknek kihívás lenne megjegyezni egy-két alkalom után, hogy hogyan is kell bemosakodni. Nem. És még csak nem is azért nyomtatták hatalmas times new roman betűkkel a feliratot, mert olyan gyakran váltogatja a kórház a más-más hatóidejű szappant vagy a fertőtlenítőt, hogy nem tudunk alkalmazkodni a változó elemekhez, hanem szimplán csak azért, mert senki sem dörzsöli száradásig a fertőtlenítőt. Ugyanis a higiénés szabályrendszer alkotói robotok voltak, akik figyelmen kívül hagyták, hogy a vegyszerek nem fémre, hanem emberi bőrre kerülnek fel, annak minden előnyével és hátrányával együtt, így aztán egyetlen matematikus gondolkodású szabályíró – nevezhetjük chatGPT-nek – sem vette figyelembe a legelemibb dolgot, a felhasználóbarát üzemmódot, így vált munkájuk értelmetlenné. Bosszantó és kiábrándító egyben a hibák sora, melyet az informatika fejlődése szül, miközben abban a világban élek, ahol a gépek szabják a feltételeket, az emberek eltárgyiasodnak, és míg a fém szépen csillog a fertőtlenítőtől, addig az én bőröm szétreped.
„Ahhoz egy élet is kevés, hogy megszáradjon!” Ezt a mondatot már többször ráírtam alkoholos filccel a protokoll laminált felületére, de a műtősnők nem örültek a ténykedésemnek és rendre megsemmisítették a műalkotásom.

* * *

Cerberus beállt a mosdótál mögé, könyökkel megemelte a sebészi csap kallantyúját és kezdő módon a víz alá tette a kezeit.
– A vietkongok akkoriban mindenre képesek voltak – ecsetelte a főnök a saját megjegyzésével fűszerezett történelmi eseményeket, mellyel révületemből könyörtelenül visszarángatott a jelenbe.
– Vietkong – szólalt meg határozottan Cerberus. – A vietkong már önmagában többes szám. A Viet Cong kifejezés az egész gerillahálózatra vonatkozott, nem pedig egy emberre. Úgy figyeltem meg, hogy nálunk sokan rosszul ejtik ezt, és hibásan többes számra fokozzák.
Mintha mi sem történt volna, úgy próbálta helyesen szappanozni kezeit tovább, és miközben az idő haladása megállt, a Történész orrkagylói kitágultak, bennem pedig kacajos emlék fogant. Hát valahogy így történt meg az, hogy a kis suhanc bariton hangja, illetve módszeres tanári magyarázata megelégedéssel töltött el, holott csak tanú voltam, és mégis magaménak éreztem a sikert. Ő kellett ahhoz, hogy életemben először igazán jól érezzem magam a főnököm mellett, volt képe kijavítani a felettesét élete első munkanapján, mindezt történelemből. Zseniális, ez vitathatatlan.

Ahogy a baloldalamra néztem és figyeltem Tomi mai vonásait, már nem láttam benne azt a kisfiús karaktert, mint az első napon. Időközben felnőtt és gyalázatosabbnál gyalázatosabb napokat töltött mellettem, ami mélyről eredő, vízszintes irányú gyűrődést festett az arcára. Sokszor felvetődik bennem, hogy jól döntöttem-e, amikor a három hónapos próbaidejéről szóló dokumentumot aláírtam, ezzel jóváhagyva a további képzését ebben a szakmában. Akkor fülig ért a szája az örömtől, de vajon most mit érez? Már akkor is jó orvos volt, most pedig még jobb, de mit ér mindez, ha nem boldog? Lehet-e boldog egy orvos csak amiatt, hogy mindennap segít másokon? Lehet-e boldog egy orvos úgy, hogy egy igazi tálentum a szakmájában és ezt a betegek javára fordítja, azokat mindig önmaga elé helyezi? Lehet-e úgy boldog, hogy közben ő maga nem is él? Lehet, hogy mégsem kellett volna aláírnom? Lehet, hogy többet érdemel annál, mintsem saját egészségét és életét feláldozza a Hippokratészi eskü letétele miatt. Soha nem tudom meg erre a választ, hisz időutazó nem vagyok, de bárcsak tudnék valami garanciát, bárcsak kapnék a jóistentől egy jelet, hogy akkor, aznap, azzal az aláírással nem tettem tönkre ennek a remek embernek az életét.
Hisz mit ér az élet, ha közben nem élsz? Mert, bár igaz a mondás, hogy más emberek szolgálata nemessé tesz, de a saját magad szolgálata változtat boldoggá.

* * *

Mialatt Tomi leparkolt a kórház szinte kihalt parkolójában (vasárnap lévén csak az töltötte itt az idejét, akinek nincs más választása), visszaemlékeztem az elmúlt hat évünk legfontosabb pillanataira, mely olyan erővel kötött a sráchoz, amit csak az érezhet, akinek van egy fia. Legalábbis valahogy ilyennek képzeltem.

Rendeld meg!

Akció!
Col. O Broox: A FEKETE története

Original price was: 3990,00 Ft.Current price is: 3590,00 Ft.

Oldalak száma: 304
Megjelenés: 2024. október 11.
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-12-6
Méret: 136 mm x 234 mm x 23 mm

Az író eddig megjelent regényei

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.
A SÁRGA története 2.
A MAGENTA története
Areán – Magam vagyok a tűz 18+

Areán – Magam vagyok a tűz 18+

Szerző: | máj 17, 2024 | Andy T. Miller, Beleolvasó, Erotika, Regény részlet, Részlet, Romantika | Nincsenek hozzászólások

AREÁN

MAGAM VAGYOK A TŰZ!

„Ez a könyv minden szempontból meglepetés volt számomra, mert „személyében” egy olyan fantasy kötetet olvastam, amellyel eddig soha ezelőtt nem is találkoztam és talán éppenséggel a parányi bizarrsága miatt fogott meg ennyire :D” – BookTime

Megveszem 1715 Ft-ért

Szerző: Andy T. Miller
Oldalak száma: 216
Megjelenés: 2020
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-00754-2-6

Andy T. Miller Areán

AREÁN – MAGAM VAGYOK A TŰZ

Beleolvasó

Fülszöveg

Ez egy izgalmas, magával ragadó, misztikus kalandregény, amit el akarsz majd hinni az utolsó betűig. Nem egy rózsaszín lányregény, nincs tarka unikornis, de vannak valódi emberek, valódi szenvedélyek, valódi fájdalmak, és igazi kalandokat élhetsz át. Azoknak ajánlom, akik szeretik a vérbeli kalandokat, az igazi jellemeket, a kemény férfiakat és a harcra kész nőket, akik mégis ízig-vérig nők. Tarts Areánnal egy különleges világba, amely itt van körülöttünk, mégis rejtve előlünk! Ismerd meg a köztünk élő halhatatlanok életét! Mert ők itt vannak…
Éld át a tébolyult szerelmet, az elsöprő vágyat, az elme diadalát a halál felett!
Tarts Areánnal, és garantálom, többé sosem leszel egyedül!

Amennyiben tetszik a könyv, itt meg tudod vásárolni.

Megveszem 1715 Ft-ért

„Rendkívül izgalmas, lebilincselő történet. Nem az a szokványos szerelmi történet. Talán azért, mert egy test nélküli halhatatlan férfi és a még halandó Areán kapcsolata bontakozik ki a könyv olvasásakor. Az egész könyv szépen kidolgozott, a szereplők, az érzéseik, a környezet. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Azoknak is, akik nem fantasy rajongók!​” – Havjár_Krisztina_Juhászné

„Hallhatatlanok egy teljesen új megvilágításban, akiknek életútjában még számtalan lehántani való réteg van. Túl érdekes, hogy az ember szívesen abbahagyja. Történelem, szerelem, dráma, fantasy. Biztosan mindenki talál magának kedvencet a karakterek között.​” – Fibi99

AREÁN – MAGAM VAGYOK A TŰZ

^

Besorolás

romantikus fantasy regény

^

ISBN

978-615-00754-2-6

^

Nyelv

Magyar

^

Oldalak száma

216

^

Kiadás éve

2020

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Szerző: | febr 17, 2024 | Beleolvasó, Hírek, Krimi, Nádudvarváry Fekete Emma, Regény részlet, Részlet, Szórakoztató irodalom

részlet Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi című könyvéből

PROLÓGUS

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.”

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat részlet

Első fejezet: Mindenki hazajött a nyaralásból

Szalay Hanna rendőr főhadnagy kinézett második emeleti irodájának ablakán, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és amit nem tudott megunni. Pedig már öt éve ugyanott dolgozott.

Mindig, amikor munka közben elfáradt, az ablakhoz ment relaxálni, nézett ki a fejéből és erőt gyűjtött a továbbiakhoz. Péntek késő délután, negyed hat után három perccel a legtöbb hivatal kiürült. A rend­őrségről is már majdnem mindenki hazament.

A kora őszi napsütésben gondtalan turisták sétálgattak a városban. Hanna eljátszott a gondolattal, hogy ő is egy közülük. A hangsúly a gondtalanon volt. Elképzelte, hogy nézelődik egy ismeretlen, szép városban, messziről megpillant egy klasszicista épületet, lefotózza, majd amikor közelebb megy és meglátja a homlokzaton a már kissé kopott „Rendőrkapitányság” feliratot, csalódottan megy tovább. Megfigyelte, hogy majdnem mindig ez a turisták reakciója. A telefonjukat elteszik, valószínűleg a képet is törlik majd. Mert ki akarná már a rendőrséget lefotózni? Csak egy alkalommal fordult elő, hogy egy egész család pózolt a bejárat előtt, és az apuka még rá is mutatott a feliratra. Utóbb kiderült, hogy azért, mert rendőr.

Na, én ugyan nem szerettem volna a rendőrség előtt fotózkodni nyaralás közben! – jutott eszébe most Hannának.

Szeptember első hetét fejezték be. Ikerfiai – Jani és Misi – most kezdték az iskolát.

Szerencsére a szomszédban lakó anyósa és apósa mindketten nyugdíjas pedagógusok, hiányzott nekik a tanítás, kapva-kaptak az alkalmon, hogy segítsenek az unokák beiskolázásában. Így Hanna válláról levették ennek a terhét. Azért volt emiatt némi lelkiismeret-furdalása. Férje építész, tudott home office-ban is dolgozni, de annak soha nem lett jó vége. Ilyenkor a fáradt anyuka arra ment haza, hogy apuka üvölt a gyerekekkel, rendszerint összekeverve őket, mivel mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra.

Már a második nap megkérdezte tőlük az egyik gyerek a suliban, hogy anyukátok tényleg zsaru?!

– Nem zsaru, hanem nyomozó – válaszolták a srácok egyszerre.

Hanna szerette a munkáját, de amióta a „VIP gyilkosnak” nevezett sorozatgyilkos ügyében nyomozott, sokszor voltak álmatlan éjszakái.

Rosszabb esetben meg rémálmai.

A nyár nyugisan telt, ami ez esetben azt jelentette, hogy nem volt újabb áldozat. Hál’ istennek a balatoni családi nyaralást és a barátnőkkel való kirándulást nem zavarta meg semmi. Azért felhőtlenül soha nem tudott kikapcsolódni. Mindig idegesen leste a telefonját, hogy nem értesítik-e újabb gyilkosságról a kollégái. Akkor azonnal haza kellett volna jönnie, családja szemrehányó tekintetétől kísérve. Egyik barátnője viccesen meg is jegyezte, hogy talán a gyilkos is nyaralni mehetett.

Örült az előtte álló hétvégének, de egész nap valami rossz előérzete volt. Holnap a barátnőivel találkozik, a vasárnap pedig a családé. A még bent lévő kollégái is összepakoltak, elköszöntek, jó hétvégét kívántak.

Hanna is kikapcsolta a gépét, már éppen pakolni kezdett, amikor bejött Péter, a helyettese. Automatikusan mondta volna, hogy „Szia, neked is jó hétvégét”, de a férfi arca nagyon sápadt volt. Nem is kellett mondania semmit, Hanna magától is rájött, hogy valami történt.

– Újabb áldozat! – vágott bele a közepébe Péter.

Ezek szerint a gyilkos valóban hazajött a nyaralásból! – gondolta Hanna kétségbeesetten.

– Ugyanaz a módszer. A férje találta meg a fürdőszobában. Szegény először a mentőket hívta, akik már nem tudtak segíteni, csak bennünket hívtak. Indulnunk kellene helyszínelni. Ki kell hallgatnunk a szomszédokat. Holnap meg majd össze kellene hívni a csapatot. Úgyis terveztünk nyár után egy megbeszélést. Tudom, hogy mást terveztél hétvégére, hát bevallom, én is. A férjét meg a lányát bevitték a pszichiátriára, ők jelenleg nincsenek kihallgatható állapotban – sorolta végig a kollégája egy szuszra a történéseket.

Hanna beletörődően felsóhajtott és megállapította, hogy jók a megérzései, nemhiába volt egész nap nyugtalan.

– Adj öt percet, hazaszólok, hogy ne várjanak meg a vacsorával!

Péter bólintott.

– De siess, légyszi!

– Ok, igyekszem.

Hanna először ügyvéd barátnőjét, Hildát hívta, aki vidáman szólt bele:

– Szia, ugye holnap akkor talizunk?

– Hilda, kapaszkodj meg, légy erős és titoktartó. Attól tartok, igazad volt!

– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte értetlenül barátnője.

– A gyilkos tényleg hazajött a nyaralásból!

– NEEEEEEEE!!!! – kiáltott fel Hilda, amit a folyosón türelmesen várakozó kollégák is hallhattak, Hanna pedig, mivel nem akart maradandó halláskárosodást szenvedni, eltartotta fülétől a telefont.

– Ismét lecsapott az emberünk.

– Francba, azért utálom a legjobban ezt a gyilkost, mert soha nem ér rá miatta a barátnőm!

– Mondanám, hogy vigyázz magadra, zárkózz be, de tudom, hogy jól megy a karate, és a férjeddel szoktatok gyakorolni!

– Hát igen! Jobban megy mint a tenisz, és főleg az a jó, hogy nő az edző. A férjem is hajlandó járni, nem tartja nyálas sportnak, mint a teniszt.

Na igen, a tenisz! Ez a sport rossz emlékeket idézett fel Hilda életében. Akkoriban a férje, Karcsi, aki kamionos, állandóan úton volt, és a teniszedző miatt majdnem tönkrement a házasságuk.

A második telefon – a férjének – sokkal nehezebb volt. Jani azt mondta, érezte ő is, hogy ma valami történni fog. Elteszi akkor a vacsorát.

– Köszi szépen! Feltéve, ha lesz utána még étvágyam. Na, szia most le kell tegyelek, mert megyünk.

Péter már türelmetlenül állt az ajtóban.

A kollégák már biztosították a helyszínt és megkezdték az előkészületeket. Hanna és csapata is elindult.

A kocsiban Péter elmesélte, hogy az áldozat Kárnyáczki Helena Titanilla, negyvennégy éves tanárnő. Hosszú, barna hajú, filigrán alkat. Nem nagyon hasonlít az előző áldozatokra. Az áldozat elegáns környezetben lakott, viszonylag nyugodt környéken, ahol rendezett, kétszintes házak vannak szép előkerttel.

Hál’ istennek a tragikus hírt nem kellett közölni a családdal, mivel a férj talált rá. A lánya nem látta, csak az apja üvöltését hallotta szegény.

– Alibik? – szakította félbe Pétert a nyomozó.

– A férjnek van – lapozott bele a kollégája a jegyzetfüzetébe. – Szaunában volt az egyik szomszéddal. A kislány pedig uszodában volt a barátnőjével, utána a városba készültek szórakozni.

– Akkor mit keresett otthon?

– Át akart öltözni. Tizenhat éves házasok voltak. A férj, Kárnyáczki Tibor, hitelügyintéző a helyi OTP-bankfiókban, negyvenhat éves. A szülők már nem élnek, így velük sem kell már közölni a hírt. Az áldozat a szomszéd település általános iskolájában tanított matematikát és fizikát.

Hannában felmerült, hogy esetleg a tanítványai, vagy egyik volt tanítványa lehetett az elkövető. Annak idején nem szerette ezeket a tantárgyakat, de azért nem ölte volna meg a tanárát. De hát változnak az idők!

A kollégák már megkezdték a helyszínelést. Tapasztalatból tudta, hogy a fürdőszobát kell keresnie.

A nőt ugyanúgy találták, mint a többi áldozatot: meztelenül, széttett lábbakkal, nemi szervében ezúttal egy üres Limoncellós üveggel. A bal mellére egy „V”, a jobbra pedig egy „P” betű volt írva ugyanúgy a saját rúzsával, ahogy a többieknek is. A rúzs a holttest mellett hevert a fürdőszoba jéghideg padlóján. Dróttal fojtották meg őt is. A halott arcán rémület tükröződött. A halántékán ütlegelés nyomai látszottak. A közelben egy pár tűsarkú cipő hevert, az egyiknek letört a sarka. A helyszínelő kolléga fontoskodott:

–  Lehetséges, hogy a cipő sarkával ütlegelték – mondta.

Hanna mélyeket lélegzett. Nem okádok, nem okádok – mantrázta.

Betörés ezúttal sem történt. Szerencsétlen férje még annyit el tudott mondani, hogy nem hiányzott semmi értéktárgy. A nő telefonja ugyanúgy ki volt kapcsolva, mint a többi áldozatnak.

VIP gyilkosnak az áldozatok mellére írt betűk miatt nevezték el. Először csak V.P.-s gyilkos, később pedig VIP gyilkos lett a fedőneve.

Az igazolványképről egy helyes, barna hosszú hajú nő mosolyog vissza.

A valóság azonban sajnos egészen más volt.

Hanna, amint lehetett, elhagyta a fürdőszobát, a többit a helyszínelőkre bízta. Majd utólag elolvassa a jegyzőkönyvet. Átment kihallgatni a szomszédokat.

Ők semmi gyanúsat nem észleltek, pedig a jelek szerint a környéken mindenki mindenkit ismert és figyeltek egymásra. Szaunában is az egyik szomszéd baráti házaspárral voltak, akik teljesen meg voltak döbbenve. Helena azért nem ment velük, mert dolgozatokat kellett javítania. Bele is kezdett, de befejezni már nem tudta. Minden szomszéd rendes, kedves embereknek tartotta őket.

Hanna késő este kimerülten ért haza, Jani, a férje ébren várta, amiért nagyon hálás volt. Megittak együtt egy pohár bort, a férfi nem kérdezett semmit. Tudta, hogy a felesége még nincs olyan lelkiállapotban, hogy meséljen a történtekről.

Még benézett a gyerekekhez, akik ártatlanul és édesen szuszogtak. Maxi, a golden retriever szokás szerint majd leverte a lábáról.

Függetlenül attól, hogy másnap szombat lesz, reggel nyolcra összehívták a csapatot, és addig még aludnia is kellene.

Akció!
Nem skandináv krimi

Original price was: 2899,00 Ft.Current price is: 2320,00 Ft.

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi

Szerző: Nádudvarváry Fekete Emma
Kiadó: magánkiadás
Oldalak száma: 202
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786156748003
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Molnár Gergely: Multisztika 1. | Beleolvasó

Molnár Gergely: Multisztika 1. | Beleolvasó

Szerző: | febr 14, 2024 | Szakirodalom, Beleolvasó, Hírek, Molnár Gergely, Regény részlet

részlet Molnár Gergely: Multisztika című könyvéből

Bevezetés

A multik világa sajátos világ. Sokakat beszippant, és nem tudnak tőle szabadulni, esetleg nem is tudják máshol elképzelni a kenyérkeresést. Jó eséllyel pályakezdőként bekerültek egy fiatalos, bulis csapatba, és jól ottragadtak. Van, aki meg éppen váltogatja. A multik világán belüli mozgás teljesen elfogadott, a munkavállalók kompatibilisek. Szektoron belül is, versenytilalom ide vagy oda. Hiszen honnan jöhetne a tapasztalt szakember, ha nem a konkurens cégtől?

A multi egy buborék, modern fizikai környezetben, versenyképes bérrel, legális foglalkoztatás keretein belül. Aki ebbe a buborékba belekerül, könnyen elfelejti a társadalom többségének az életkörülményeit és lehetőségeit. Főleg egy üvegpalotában ülve. Azt a bizonyos „másik valóságot” talán csak a takarítókat, konyhai dolgozókat és a kertészeket szemlélve érzékeli.

A multik pont annyira hasonlóak és éppen annyira különbözőek, hogy összekacsinthassanak és közösséget érezzenek azok, akik ennek a populációnak, szubkultúrának a tagjai, és rácsodálkozhassanak, hogy máshol kicsit más a szokás, máshogy hívják ugyanazt, satöbbi. Fontos hozzátennem, hogy a multi irodai környezetet járom körül. A gyakran multinak nevezett áruházláncok, illetve a gyárak világát majd másik könyvekben fogom körüljárni (de csak akkor, ha ez bestseller lesz).

Ez a könyv nemcsak az én gondolatvilágomat tartalmazza. Kiegyenlítettebb anyagot céloztam meg. Tizenhárom, különböző korcsoportba és súlycsoportba tartozó, ízig-vérig „multikatonával” beszélgettem, plusz kaptam történeteket közösségi médiában fellelt jóakaróktól is. Sok oldalról megvilágították a kézzelfogható valóságot, ezeket a meglátásokat szerveztem rendszerbe, fűztem szövegfolyamba. Gondosan kerülöm a cégek és emberek beazonosíthatóságát, jobb a békesség.

Előbb-utóbb mindenkire, aki multiban tölti élete egy részét, ráragad, hogy kevert nyelven beszéljen, illetve rövidítéseket használjon. (Például.: „ASAP össze kéne dobni ezt a prezit az új PPT template-ben. Eléggé top prio, mert holnap management meeting.” ) A könyvben igyekszem kerülni mindkettőt. Egyrészt hogy kicsit megmutassam, másképpen is lehet kommunikálni, másrészt hogy a „buborékon kívülieknek” is gördülékeny olvasnivalót nyújtsak.

Szó sincs arról, hogy a multikat rossznak vagy mumusnak szeretném beállítani. A multik működnek, az emberek működtetik őket, úgy is, hogy közben kritikusan gondolkodnak róla. Tapasztalataim alapján senki nem várja el a feltétlen szeretetet és a rajongást egyik oldalon sem. Egyrészt akkor nem találnának munkaerőt, másrészt világos, hogy nem a lelkünket adjuk a vállalatnak, hanem a tudásunk, időnk, energiánk egy részét. Jól látszik egyébként a sokféle véleményből, hogy az erősen kritikus és az utópisztikus hangok keverednek. Mindenki gyűlöl és szeret egyszerre.

Nekem is felnyitotta a szemem sok mindenre, ahogy a sokféle gondolatot rendezgettem. Egyrészt, a multik is az emberiség halmazai, vagyis a sokmilliárd pöttyből bekarikáznak valamennyit, és az egy amőbára hasonlít, a földgolyón ide-oda nyúlik, mit sem törődve országhatárokkal, vízzel és szárazfölddel, időzónákkal. Ennek folyományaként megjelennek benne az általános emberi magatartásformák, a nyelvek, a kulturális különbségek. Másik észrevételem, hogy minden mindennel összefügg. Ha elkezdünk beszélni a csapatépítőről, akkor hamar eljutunk oda, hogy jó sok pénz elmegy rá, inkább bérre kellene költeni, de ez a vezetőség hozzáállásán múlik, pedig mindig téma a dolgozói elégedettségmérésen, hogy a rendszeres csapatmegbeszélések és a szakmai tréningek többet érnének, de kell az összvállalati kapcsolatépítés, mert a bonyolult hierarchiában senki nem látja az embert a pozíció mögött, nem mellesleg a társadalmi felelősségvállalásnak, így a cég imázsának is jót tesz egy óvodai kerítésfestő akció. Nincs tehát vegytiszta gondolat, témából való kikacsingatás annál inkább. De így életszerű, így valósághű.

 

  • ASAP: As Soon as Possible = amint lehet – a gyakorlatban azt jelenti, azonnal
  • PPT: Powerpoint
  • template: sablon
  • top prio: kiemelten fontos
  • management meeting: vezetőségi értekezlet
Molnár Gergely: Multisztika

Miért pont multi?

Ha nagy vonalakban rajzolom fel az álláspiacot, akkor van az állambácsi, a kis- és középvállalkozások (KKV) meg a multik. Kinek a pap, kinek a papné. Vannak persze határterületek, mint mondjuk államiként indult, privatizált vállalatok, vagy a több országba kiterjedt, ezért multinak mondható, de amúgy magyar vállalatok, vagy a multik munkakultúráját részben magukévá tévő magyar kisvállalkozások. És ez máris felveti a kérdést, hogy a vállalat-e a multi, vagy a munkakultúra.

A multiság lényege az, hogy a cég több országot, nemzetiséget, nyelvet fog össze, nemzetköziek az ügyfelek és a dolgozók. Nézhetjük a tulajdonos felől, hogy több országban van cége, külföldi vezetőket delegál, így bizonyos szint felett jellemző, hogy egy bizonyos ország szülöttei ülnek a székekben. Ez valamiféle gyarmatosításnak is tekinthető. Jó eséllyel felmerül az igény, hogy a különböző országbeli leányvállalatok közti szinergiákat megtalálják, viszont hamar a provinciális érdekekbe ütközhet a törekvés: a jól bejáratott helyi kapcsolódásokat nem szívesen rúgja fel senki. Szét is szedhetik a funkciókat országokra, a helyi csapatok pedig a helyi folyamatokat viszik, viszont lehetnek több országért felelős főnökök.

Igazából a működés, a munkakultúra adja a multik savát-borsát. Megfigyelések szerint jobb, mint az átlagos magyar cégeké. Egy népi bölcsesség szerint mindenki a maga szintjén nyomorog, tehát könnyű nem kilátni a helyzetünkből, de ha megpróbáljuk, és átgondoljuk, netán ki is próbálunk többféle munkahelyet, már nem is olyan szörnyű a multi. Az elégedetlenség eléggé alaptermészete az embernek, és még csak azt sem mondanám, hogy ez magyaros dolog.

Húsz éve egy nemzetközi suliba jártam, ahol mindent megkaptunk: kosztot, kvártélyt, önmegvalósítási lehetőségeket. Énekeltünk, színjátszottunk, zenéltünk, rajzoltunk, kirándultunk, élveztük az életet. De még így is megjelent az elégedetlenség a közösségben. A suli étkezdéje lett a célpont, azon belül is konkrétan az, hogy a rizs meg a krumpli milyen unalmas köretek. Szóval az elégedettség és a körülmények minősége nem feltétlenül mozognak egyenes arányosság szerint. Van, akinek fekszik a multi környezet, másoknak viszont sosem szabad multiban dolgozni. Sokkal nagyobbak a változások, mint egy állami szférában. A bérek sem egy bértábla szerint alakulnak, hanem optimális esetben nagyobb ugrások lehetségesek. Cserébe nagyobbak a változások és az elvárások. Benne van, hogy átszervezéskor megszűnik a pozíciód, még akkor is, ha jól teljesítettél. Viszont ez azt is jelentheti, hogy nem ragadsz benne a székedben. Több olyan történettel találkoztam, hogy egy megszűnt pozíció miatt valaki kikerült a langyos mocsárból, és először sírt, de aztán élete legjobb történésének tekintette, hogy mozdult.

Miért kerül valaki multihoz? A legtöbb álláshirdetést multik adják fel. Jó eséllyel azért, mert tényleg keresnek valakit az álláspiacon, és nincs még meg a kiválasztott. A multik uralják az állásbörzéket is. Nyíltan kint vannak a munkaerőpiacon, a márkanevüknek elvileg ott is van presztízse. Van felvételi folyamat, toborzás, ajánlási rendszer, és így talán kevésbé „urambátyám”, mint máshol. Megvan a rendszere a beilleszkedésnek és betanulásnak. Van gyakornoki lehetőség, vannak pályakezdő munkakörök, amikből van előrelépés. Behatárolható a tevékenységi kör, betaníthatóak a feladatok. Van, aki el se tudja képzelni magát kisvállalkozásnál, csak multinál, mert ott látja az előrelépést, motiválják a regionális, globális munkakörök, hogy egyre több országba elér a keze. Ez főleg pályakezdőkre jellemző.

Az is, hogy a fészekrakást is itt tudja megalapozni, mert bejelentett állása van, a bankok szóba állnak vele, bátran el tud adósodni. A fióka etetéséhez-neveléséhez is igen jól jön a multis háttér. Kimaxolható az állami apanázs, sok helyen extra apaszabi is jár, és a munka világába való visszatérés is biztosított. Mindehhez adott a nagy méret, a sok pozíció, a helyettesíthetőség, betanítható folyamatok, beugrósok határozott szerződéssel. Bár láttunk olyat is, hogy a beugrós annyira a főnöke szívéhez nőtt, hogy bevackolhatott maradóra, aztán egy másik főnöknek kellett megvédenie a mundér becsületét, amikor a kitúrt kolléganő szeretett volna visszatérni.

Aki nem pályakezdő, az már alapnak veszi az anyagi biztonságot, és kicsit feljebb nézelődik a Maslow-piramison. Mondjuk például a neki való emberi közeget keresi. A szakmaiságot és a vele járó bizalmat, ahol nem lesi senki, ki hol van és mit csinál, ahol a home office nem a lógás szinonimája, a főnök meg a csendőré. Ehhez tényleg egy fejlett társadalom munkakultúrája kell, és az tényleg importjószág. Igaz, már felnőtt egy olyan generáció, akik rendesen megjárták külföldöt, nem csak Bécset farmerért meg hűtőért. Tehát elvileg sokan magukba szívták a nyugati nyugalom kultúráját, aztán hazajönnek, hogy a nagyiék ne csak videóhívásban lássák az unokákat, és remélhetőleg a batyujukban nem csak a madárlátta delikáteszek kaptak helyet, hanem a nyitottabb, hatékonyabb munkakultúra lenyomatai is.

Van olyan perverzió is, hogy az embernek nem fekszik a protekció, akkor sem, ha ő a kedvezményezettje, hanem meghallgatta a népszerű, kiabálós pszichiáter tanácsát, és megméretteti magát. Ismeretlenül, semleges közegbe szeretne bekerülni az alapján, amit kitesz a tálcára. Persze így is számít a szimpátia, de mégis vegytisztább, mint az urambátyám-sógorkodás alapú bekerülés. Ez utópisztikusan hangzik, de mégis létezik: „Azért jöttem ide dolgozni, mert már amikor interjúztunk, a főnököm kapucnis pulcsiban jelentkezett be a kocsiból. Pedig az interjú egy hivatalos dolog, amikor két ismeretlen üzleti kapcsolatba lép egymással, és aminek van egy protokollja. Szimpatikus volt, hogy bár nem tudott megoldani minden körülményt, de tisztelettel beszélt, kérdezett, és partnernek tekintett a beszélgetésben. Arra gondoltam, hogy ha a főnök így viselkedik, akkor ebben a szervezetben ez a kultúra »járja«. Be is igazolódott.”

Sokan csak annyit mondanak, hogy bár szidják a céget, de amúgy elvannak. Hallottam olyanról is, aki látott már olyat, aki hasznosnak érzi magát, ritka tudást és tapasztalatot tud felmutatni, űrt tölt be a szervezetben, hozzá fordulnak az emberek. És bizony sima irodistáról van szó, nem sebészről. Egyébként ez a történet nem is annyira a multisággal kapcsolatos, inkább egy nagyon szerencsés egymásra találás. Viszont van, akit kifejezetten a multi kultúra ragad meg: „Az olyan ügyek miatt szeretek ennél a vállalatnál dolgozni, amiknél belelátok piaci sajátosságokba. Nekem ez izgalmas. Például hogy Indiában teljesen más a vevőkultúra, mint Európában, így sok mindent nem lehet ott megvalósítani, amit mi itt kitalálunk. A tipikus, magyaros jelenségektől egyébként mentesülök, mert csak külföldiekkel dolgozom. A magyaroknál a bennfentesség számít, és ha nem ismersz senkit, akkor te is senki vagy. Illetve azt látom, hogy a magyar az egy ego-vezérelt nemzet.”

A „koszt-kvártélyért” cserébe persze le kell nyelni bizonyos dolgokat, mert nincs olyan, hogy ingyen ebéd, ahogy a művelt portugál mondja. Előbb-utóbb mindenki érzi, hogy szeretne kilépni. A pénz egy idő után nem motivál, inkább csak amolyan alap. Kevesen olyan szerencsések, mint a fenti történetben, hogy hasznosnak érzik magukat. Sokan azzal szembesülnek, hogy értelmetlen döntéseket kell végrehajtani, a középvezetőnek szerepet kell játszania, a nevét adni fentről érkező utasításokhoz, hajszolni a kitűzött célokat, mindezek pedig kikövezik a kiégéshez vezető utat.

Akció!
Multisztika

Original price was: 1990,00 Ft.Current price is: 1194,00 Ft.

Molnár Gergely: Multisztika

Szerző: Molnár Gergely
Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 132
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-7-5
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Areán – Magam vagyok a tűz 18+

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

Szerző: | szept 23, 2023 | Andy T. Miller, Beleolvasó, Regény részlet, Részlet, Romantika

A történet szereplői, helyszínei és eseményei a képzelet szüleményei, a valósággal történő bármilyen párhuzam feltételezése pusztán a rakoncátlan képzelet műve.

részlet Andy T. Miller: Areán – MAGAM VAGYOK A TŰZ! című könyvéből

Kitárom a karom a holdtalan éj felé, megnyitom a lelkem, nem menekülök. Befogadom a Sötétséget, átáramlik a testemen, minden sejtemen, a lelkemen, gondolataimon, eggyé válok vele. Én leszek a Sötétség, a fájdalmas hiány, a világmindenség üressége.

Kitárom a karom a Nap felé, a lelkem a Hold felé, befogadom a Fényt. Átáramlik a testemen, a sejtjeimen, a lelkemen, eggyé válok vele. Én vagyok a Fény, én vagyok a megnyugvó teljesség.

Magam vagyok a Sötétség és a Fény, a Nappal és az Éj, a Tűz és a Víz. Minden sejtem együtt rezeg a mindenséggel, minden érzékem, minden gondolatom és erőm egybefonódik a tudattal. Én vagyok a Föld, a Levegő, a Tenger, és a Tűz, az Energia, ami összeköti, mozgatja és táplálja az egész világmindenséget!

Én vagyok az Anya. Magam vagyok a Tűz!

Látom, amit látnom kell, hallom, amit hallanom kell, ott vagyok, ahol lennem kell.

A kristályhoz kapcsolódott a tudatával, és elporlasztotta azt. Magasra emelt karokkal a kör közepébe rajzolt pentagramba lépett, hófehér meztelensége a csúcsokról felcsapó lángok vörösébe öltözött.

– Akiram! – kiáltott. – Én, Areán szólítalak téged! Jöjj elő!

Mély morajlás hallatszott a talpa alól, remegve, nyüszítve küszködött a föld, hogy fogva tartsa az évezredes börtönéből feltörni készülő vad, ősi erőt, sikertelenül. A belső vonalak mentén emelkedni, hullámzani kezdett a talaj, fekete lángnyelvek kígyóztak elő. Egyre magasabbra nőve, tekergőzve, lágyan simogatták végtagjait, hátát, arcát nyaldosták, alig érintve, mintha a bőrén végigfutó izzadsággyöngyöket ízlelgették volna. Lassan a bokáira, csuklóira tekeredtek, lehúzva a földre fektették, a pentagram négy csúcsa felé megfeszítve. Az ötödik lángnyelv a nyakára tekeredett, majd onnan leoldódva végigsiklott ajkain, megperzselve őket, egyre forróbbá vált, és lejjebb haladt vonagló testén, karjai belső felén, melleit körülrajzolva, megégette a bimbókat, amire fájdalmasan kéjes kiáltás szakadt fel a lány torkából. Az éjsötét láng vörös csíkokat hagyva maga után, végigsimította hasát, hosszan időzve körülrajzolta köldökét, leérve ölére szétfeszített combjai közé siklott, lassan mozogva kitelt, szinte emberi alakot öltve tette magáévá a tehetetlenre béklyózott, felkínálkozó lányt. Az állatias, ősi ritmusra mozgó árnyéklény vad lökései nyomán egyre erőteljesebb, fájdalmas, mégis gyönyörteljes sikolyok szakadtak fel Areán ajkain.

A megsebzett föld már úgy remegett, mintha széthasadni készülne, hatalmas hantok szakadtak fel a körön kívül, és ahogy fokozódott az őrjöngés, úgy gyorsult keringésük az örvénylő levegőben. A fekete, holdtalan égen gyülekező felhőkből lecsapó villámok sora szinte nappali világosságot hozott az éj közepén. Hatalmas, mély, mérföldekre elhallatszó üvöltés hasított a morajlásba, a lény befejezte az aktust, ezeréves rabsága minden elfojtott vágya testesült meg az őrült vágtában, mellyel magját elvetette.

Akiram tudta, fia lesz, aki által újra testhez juthat, megszabadult a sötét átokból. Nem értette, hogy találhatott rá a lány, csak nemrég kezdte érezni az erejét, ahogy utat keres hozzá. Amint sikerült összekapcsolódni vele, próbálta húzni maga felé, eleinte nem tudta, hol lehet, ki ő, és mi a célja, de végre eleven lényt érintett a tudata. Izgatta az erő, amelyet a távolságon keresztül is érzett benne, bár hinni nem merte, lelke mélyén mégis remélte, hogy ő végre tényleg kiszabadítja a rabságból.

Most ott állt fölötte, testetlen, lobogó fekete lángként, keserű bűntudattal nézte az eszméletlen, immár szabad, karcsú testet. Vörös vonalak hálózták hófehér bőrét, különös, misztikus festményként mindenhol, ahol megérintette. Ölelésének tüze fájdalmas sebeket okozott, nem tudott vigyázni rá.

A pentagram sarkain lassan kialudtak a lángok, a körön kívül lenyugodott a föld, vége szakadt a villámlásnak, megszűnt az energia utánpótlása. Akiram fekete lángja is lassan egyre áttetszőbb lett, érezte, újra csapdába került, bár tudta, most rövid lesz a rabságban töltött idő, csupán pár hónap, tehetetlensége mégis nyugtalansággal töltötte el. Semmivé foszlott, épp, mikor Areán megmozdult.

Lassan tért magához, mintha sötét felhő lebegett volna el előtte, mikor kinyitotta a szemeit. Csuklói, bokái fájtak, égett bőre húzódott, fájt minden mozdulatra, jólesett a hajnal hűvössége. Ágyéka fájdalmasan, eleven sebként lüktetett. Megtette. Sikerült. Nem sejtette, hogy ilyen lesz. Tudta, nincs rá garancia, hogy túléli, de attól a pillanattól, hogy a naplót és a tőrt a kezébe vette, egy perc nyugta nem volt.

Feltápászkodott, a gondosan lerakott holmijaihoz ment, melyekszanaszét hevertek, ahogy széthordta a szél. Nem talált meg mindent, de szerencsére pár fontosabb ruhadarabot és a hátizsákot igen. Reménykedett benne, a kocsija ott lesz, ahol hagyta, hosszú út várt rá, míg elgyötört testével leér a hegy aljáig.
Visszagondolt az elmúlt közel két évre…

 

1. Nincs többé visszaút

 

Akkor változott meg minden, mikor Akiram Jelét először megérezte. Addig olyan volt, mint a többi osztálytársa, éppen túl a kamaszkori lázadásokon, az első csúfos, még időben jött csalódáson. Ma már csak nevet azon a buta libán, aki úgy odavolt azért a pattanásos, mutáló, nyakigláb Mike-ért, akit végül szó szerint rajtakapott a kémiaszertárban, azon a sunyi Katin.

De azon a napon, mikor bement Nátán kis régiségboltjába, és a kis faládát meglátta, mintha elektromosság futott volna végig rajta, a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Úgy bizsergett, mint a felrázott, frissen felbontott tonik. Sziszegve tört fel a levegő a tüdejéből, ahogy tenyerét a ládikára tette. Egyszerű, öreg, korhadó fa, furcsa jellel a tetején. Nem lehetett kinyitni sem, de tudta, neki ez kell. Ha minden pénze rámegy, akkor is.

Szerencsére az öreg zsidó már undorral fordult el a halomtól, legszívesebben mindent visszapakoltatott volna az ostoba kölyök kocsijába, aki idecipelte ezt a sok szemetet. De végül két ezüst gyertyatartó miatt meggondolta magát.

– Kapsz kétszázötven márkát a gyertyatartókért, és nem kell visszavinned ezt a sok ócskaságot, még épp beleférnek a konténerbe, holnap reggel úgyis szemétszállítás lesz.

– Ééén… azt hittem, azért kicsit többet ér ez a sok minden.

– Jaj nekem! Mikor fogjátok már fel végre, hogy attól, hogy valami ócska, molyette és régi, nem lesz értékes! Csak az értékes dolgok maradnak értékesek, ha el is telik felettük az idő. Kell a pénz, vagy viszel mindent? – csattant fel türelmetlenül a vén Nátán.

– Hát… igen. Kérem szépen – döntött végül láthatóan keserves képpel a srác.

Areán türelmetlenségében már a körmeivel tépkedte nadrágzsebét. Az öreg fizetett, a fiú meg épp elkezdte volna kihordani a többi holmit a kukába.

A lány ekkor szólalt meg, eddig csak figyelte a párbeszédet, nehogy észrevegye az öreg, hogy neki kell az a doboz.

– Várj! – fogta meg a fiú karját. – Épp most készülünk a suliban előadni egy színdarabot, pár cuccot megvennék a díszlethez, meg azt a nagy szatyrot, hogy belepakoljam. – A fiúra mosolygott, akinek egyből felcsillant a szeme. Ennek oka nem csupán a nem várt pénz kilátásba helyezése volt, hanem az is, hogy Areán karcsú, magas alakjával, a szokásosnál is sápadtabb bőrével, koromfeketén göndörödő, hosszú, fényes hajával, égkék szemeivel földöntúli jelenségként hatott az üzlet félhomályában.

– Karl vagyok. Mit szeretnél megvenni? – kérdezte zavartan, de mohó hangon.

– Areán. És a könyveket, a szakadtakat is, a kendőket, azt a dobozt meg a lámpát, és a legyezőket – hadarta. – Adok érte. mondjuk, negyven márkát. Jó így? Kétszázat kaptam az összes díszletre, és sok minden kell még.

Megpróbált lazának tűnni, nem mutatni, hogy már pattanásig feszültek az idegei. Szerencsére a fiú úgy nézett rá, mint a kígyó által megbűvölt préda, szó nélkül pakolt be mindent a szatyorba, amit a lány mondott, még végül, ami belefért, csak rakta sorban. Az öreg csóválta a fejét, és halkan molyfészkekről, szúról, megbomlott elméjű kamaszlányokról meg tűzről motyogott magában, míg hátravitte a műhelyébe a gyertyatartókat.

Areán átadta a pénzt, elköszönt, és a szatyorral a kezében elindult kifelé. A fiú hirtelen észhez térve utána futott.

– Várj! Melyik suliba jársz? Találkozhatnánk valahol?

– De gyors vagy! – nevetett fel a lány, most már kissé felszabadultabban, hogy nála volt, ami az övé. – A gimibe járok, és, ha van kedved megnézni jövő hónap tizenharmadikán, pénteken este lesz az előadás. – Kedvesen mosolygott a fiúra. – Én vagyok a díszlettervező meg az egyik rendező. A címe Tizenhárom.

– Az három hét múlva lesz, nem láttam még a plakátokat.

– Csak egy héttel előbb lesznek kitéve. Addig nem nagyon érek rá, de ha ott leszel, előadás után beszélhetünk!

Felnézett rá, kicsit félrehajtott fejjel, nem tudva róla, hogy ezzel szinte megőrjíti őt. Már alig várta, hogy hazaérhessen, és végre kettesben maradhasson a ládikával. Nehezen rázta le Karlt, aki el kellett ismerje, nagyon helyes volt, keskeny arcával, finom, szinte lányos vonásaival, és pont annyival idősebb, hogy az anyjáék frászt kapnának tőle, ha ő megjelenne vele otthon…

Amint hazaért, rögtön bezárkózott a szobájába, pedig még rajta kívül senki nem volt a házban. Kipakolta a szatyrot, óvatosan kivette a ládikát, letette az ágyra, próbálta felnyitni, de nem engedett a zár. Újra érezte, hogy minden sejtje bizseregni kezd, vére mintha forrna, és ki akarna törni a bőre alól. Lehunyta a szemét, csalódottan a ládikára tette a tenyerét, ujja a zár fölé ért, hangosan felsóhajtott:

– Kérlek, nyílj ki!

A láda zárja hangosan kattant, a fedél megmozdult. Areán szeme döbbenten pattant ki, száját kissé eltátva nézett le a dobozra és a kezére. Érezte, hogy ő csinálta! Az akaratával nyitotta ki. Nem tudta, hogyan, de érezte, hogy ő volt. Hirtelen eszébe jutottak régebbi esetek, soha nem volt ennyire egyértelmű, csak olyan rácsodálkozások, amikor valami tényleg úgy történt, ahogy ő hirtelenében kívánta, kimondta. Mint amikor Klaus állandóan piszkálta… Egyszer elvette a táskáját, és elrohant vele, dühösen kiáltott rá, azt akarta, hogy essen hasra. Egy kerítés beton lábazatába verte be az orrát, az arccsontja is megrepedt, sokáig nem jött suliba. Két hete, amikor elkésett a kirándulóbuszról, felkiáltott, hogy „Ó, hogy állna le!”, és a busz motorja leállt, sosem jöttek rá, mitől, mert miután felszállt, pöccre indult. Mikor olvasás, tanulás közben fel sem nézve nyúl a poharáért, sosem dönti fel, a kezébe kerül, bárhová is tette le az asztalon.

De ez most olyan egyértelmű, hogy már nem lehetett legyinteni rá, gondolkoznia kellett rajta! Amivel persze értékes másodperceket veszített, amíg nem a rá várakozó ládikával foglakozott. Újra teljes figyelmét a résnyire felnyílt fedélre fordította, és két kézzel óvatosan megérintve, milliméterenként emelte egyre feljebb. Nem tudta, mi lehet alatta, csak azt érezte teljes bizonyossággal, hogy minden megváltozik attól a pillanattól, hogy felnyitja. Lassan láthatóvá vált egy fakult, régi selyemszövetbe csomagolt tárgy körvonala, alóla valami csillogó vörös látszott ki. Már türelmetlenül hajtotta hátra a tetőt, mohón nyúlt a dobozba, felvette a benne lévő, gondosan bebugyolált tárgyat, amelyről már sejtette, hogy egy könyv.

Alóla előtűnt a tőr. A pengéje bronznak látszott, zöldes patina borította, a közepén mindkét oldalt végigfutott egy vájat. Valahonnan eszébe jutott, az a vércsatorna, hogy ha valaki le van vele szúrva, könnyebb legyen kihúzni a testből… Ujjai rögtön ráfonódtak a markolatra, érezte a mintákat a bőre alatt, kis energiaindák kúsztak át belőle a testébe, eggyé lett vele, mintha a tőr az ő eddig elveszett része lett volna. Képek villantak fel előtte egy régmúlt világból, amit ő soha nem láthatott, emberek, tájak, illatok, érzelmek kavargó sokasága, düh, vágy, félelem, dac, könyörtelen elszántság és végtelen magány. Emlékek, melyek nem az övéi, és most már mégis azok… A markolat megfeketedett ezüst, tele vésetekkel és kis, zöld, áttetsző kövekkel, a markolatgombban egy majdnem diónyi, vérvörös kő, amely itta magába a napfényt, és ezerszerezve szórta szét a szobában minden mozdulatra.

Feje fölé emelte a tőrt, két marokra fogva, és egyszerre hatalmasnak érezte magát, erősnek, majd elborította a tehetetlenség, és újra a végtelen magány érzése, másodpercekig semmit sem látott, mintha megvakult volna. Mikor kezdett kitisztulni a szeme, ólmos fáradtság áradt szét a testében, alig bírt ébren maradni, de győzött a kíváncsisága. Óvatosan, kelletlenül letette a tőrt, és lassan visszatért az ereje. Finom mozdulatokkal kibontotta a selyemkendőből a könyvet, áhítattal nézte a megrepedezett bőrt, a kis cirádás, megfeketedett sarokvasalatokat, a szorosan záró kapcson függő apró lakatot.

Lehunyta a szemét, ujját a lakatra téve suttogott:

– Nyílj ki, kérlek!

Halk kattanással kioldódott a zár, és a könyv rögtön fel is nyílt.

Furcsa, cikornyás, díszes betűkkel íródott, önkéntelenül végigsimított ujjaival a régi íráson. A betűk elrejtették előle a titkukat, de tudta, nem nyughat, míg meg nem fejti.

Óvatosan végiglapozta, szíve lüktetve pumpálta ereiben a vért, halántékán érezte az ütemet.

Az utolsó lapon egy nevet látott, latin betűkkel, ami szinte a retinájába égett.

Akiram. Előbb suttogva, majd egyre hangosabban ismételgette, mintha transzba esett volna, előre-hátra dülöngélve, keze önkéntelenül újra a tőrért nyúlt, feje fölé emelte, összefűzte rajta ujjait, és már parancsolón kiáltott:

– Akiram!

Hirtelen mintha valami meghasadt volna a valóság szövetén, furcsa, gyenge tapogatózást érzett a tudata szélén, valaki el akarta érni őt… Egy pillanatra megrettent, aztán lehunyt szemmel próbálta elfogadni, befogadni az érkezőt, de csupán leheletnyi érzés maradt, alig-bizonyosság arról, hogy az a másik létezik, és várja őt valahol. Túl nagy a távolság. Néhány felvillanó emlékképpel újra gazdagabb lett, tudta, egy férfi emlékei. A tőr a kapocs, a könyv pedig a magyarázat mindenre. A könyvet Akiram írta, a férfi, aki attól a naptól szó szerint a részévé vált, a bőre alá költözött. Aki hívja és várja őt, korokon át.

Lassan megnyugodott, és mielőtt visszapakolt a ládikába, lemásolt egy rövid, jelentéktelennek látszó szövegrészt a könyvből. Keze ösztönösen, pontosan követte a kecses vonalakat a papíron, vágyta érteni a jelentésüket. Akkor még nem tudatosult benne, hogy már végleg elveszett. Abban a pillanatban, amikor először kulcsolódtak ujjai a tőr markolatára, rálépett arra az útra, amelyről számára többé nincs visszatérés a rendezett világba. A kapcsolódás kettejük között létrejött, és ez, amíg él, elszakíthatatlan.

Gyengéden visszabugyolálta a könyvet a puha selyembe, rátette a tőrt, és a visszazárt dobozt, a kincsét, eldugta szekrénye kulcsos részébe. Csak ekkor hallotta meg lentről a hangokat, és döbbenten nézett az órára. Észrevétlenül beesteledett, a kinti fény alig szűrődött be a szobába, a szülei és öccse már jó ideje otthon lehetnek, talán hívták is, csak nem hallotta.

Gyorsan rendbe szedte magát, áldotta a sorsot a saját kis fürdőért. Sápadtsága, teljes kimerültsége és a szeme alatti, sötét karikák biztos feltűnnek majd, ki kell találnia valamit. Valami olyan betegséget, amivel nem akarják mindenáron orvoshoz cipelni.

A lemásolt szöveggel felkereste az etimológiai és nyelvi tanszékről érkezett vendégtanárt, aki azt ókori arámi szövegként azonosította, és ő fejest ugrott a nyelvtanulásba. Nehéz volt mindent összeegyeztetnie, a tanulást, a színdarab előkészületeit és az otthoni „jelenlétet”, hogy elaltassa szülei aggodalmát, de mégis a legnehezebb volt ellenállnia annak, hogy amint egyedül marad, elővegye a tőrt. Vágyott rá, hogy megérintse, de minden erejét kiszívta, ha nem bírt ellenállni, és megtette. Ellenállhatatlanul vonzotta, hogy érezze azt a másikat, amint a tudatához ér. Tisztában volt vele, hogy az ő emlékei éppúgy megnyílnak Akiram előtt, mint őelőtte a férfi emlékei, válogatás nélkül, véletlenszerűen, sokszor olyanok is, amit egyáltalán nem akart látni. Ezek néha dührohamot váltottak ki belőle, volt, hogy majdnem összezúzta a berendezést, egyszer meg is vágta magát a tőrrel, de a seb meglepően gyorsan begyógyult. Időbe telt, míg rájött, féltékeny. Gyűlöletes féltékenységet, alig leküzdhető dühöt érzett a már rég elporladt, múltbéli nők miatt, akiket Akiram valaha ölelt.

Tudta, hogy ezt is képtelen a másik elől elrejteni, hiába is próbálná. Az érzések elborították, ő is megélte az időtlen sötétséget, a magányt, az egyedüllét örökkévalóságát – Akiramot. Szavakat nem tudtak váltani, csak emlékképeik és érzelmeik nyíltak meg egymás felé, de egyre erősebben kapcsolódott össze a lelkük.
Folyamatosan tanult, és nem nyitotta ki a naplót.

Lassan eljött a bemutató napja, október 13-a, péntek. Az elkészült díszlet ámulatba ejtette a művészeti vezetőt, és a szomszéd város színházának rendezőjét is. Nem tudhatták, neki emlékei vannak a korról, amelyben a darab játszódik. Areán sokat gondolkozott, miért pont ezt a témát vetette fel anno a drámaórán, a keresztes lovagok elfogását és kivégzését, amelynek időpontja végül az egyik legbabonásabb dátummá vált. A darabot közösen írták, de ő volt a legaktívabb, és bár sokat kutattak a könyvtárban, sehol nem találkozott az Akiram névvel. Izgatottan várta, milyen lesz a fogadtatás, mert a megszokottnál más felfogású volt a rendezés. Az emberek esendőek, az egyház aljas anyagi indokai is felszínre kerültek, az örök rejtélyt pedig ők is nyitva hagyták a darab végén, a „kehely” talán egy nő volt, aki a méhében továbbvitte Jézus vérvonalát, és valójában e titok, vagy a pénz miatt kellett pusztulniuk a templomosoknak 1307. október 13-án, pénteken. Érezte, Akiramnak nincs kapcsolata az eseményekkel, mert nyugodt maradt, és nem villantak be emlékképei a történtekről.

A darab végén döbbent csend, majd elsöprő tapsvihar díjazta a kis amatőr csapatot, az igazgató állva tapsolta meg az előadást. Végül ő is előmerészkedett a függöny mögül, és meghajolt a többiekkel, nem játszott a darabban, csak a háttérmunkákban vett részt. Örömmel töltötte el a siker, de már alig várta, hogy hazamehessen, és végre három hét után, elővegye a könyvet, és elkezdhesse kibogarászni, átgépelni az írást a fordítóprogramba.

Mikor már sikerült összeszedni a családját, hogy induljanak, váratlanul előbukkant Karl. Teljesen elfelejtette őt, pedig megígérte neki, hogy találkozik vele előadás után. A magas, elegáns fiú odalépett hozzájuk, és bemutatkozott:

– Jó estét, Karl Weese vagyok…

Engedélyt kért, hogy elvihesse őt egy cukrászdába, mielőtt hazaviszi.

Hát, ez bukta… Karl is látta Areán szüleinek döbbent arcán, hogy nem egészen úgy alakul a dolog, ahogy dédelgetett álmaiban eltervezte. Kérdőn nézett a lányra, aki kétségbeesetten szabadkozott a feledékenysége miatt, majd látva Karl megbántott arcát, elpirult a bűntudattól. A sok érzés felébresztette Akiramot, aki megérintette a tudatát, mint egy könnyű szellő, aztán elöntötte a dühe, mikor „emlékei” közt megjelent Karl arca. Megtántorodott a rátörő erőtől, a férfi őrjöngő féltékenysége elborította elméjét. Összeszorította a száját, és az agyában lüktető fájdalom ellenére összpontosított, előkereste Akiram volt nőinek képét az emlékeiből, majd megpróbálta kizárni magából, ellökni magától őt. Lassan lecsendesültek a benne dúló érzelmek, Akiram visszahúzódott a tudatából. Ha lett volna rá módja, megnyugtatja, de most csak ez az egy lehetőség volt a kezében, hogy megfékezze az igazságtalan támadást. Lassan kinyitotta a szemét, elvette halántékáról a kezeit. Aggódó kis csapat vette körül, az apja és Karl előtte álltak, leültették őt egy ki tudja honnan előkerült székre.

– Ó, ne haragudjatok, hogy megijesztettelek benneteket! – kezdett kapkodva magyarázkodni, az orrához nyúlt, meglepetten látta, hogy vérzett kicsit, letörölte a zsebkendőjével.

– Hirtelen elkezdett fájni a fejem, és megszédültem. Már minden rendben, majdnem teljesen el is múlt. Biztos azért volt, mert ma nem ettem rendesen, és lehet, hogy inni is elfelejtettem az izgalomtól. – hadarta a szavakat egymás után, de tudta, ezt ennyivel nem ússza meg. Gyorsan bátorságot gyűjtött. – Karl – belenézett a fiú ijedt szemeibe –, ne haragudj rám, kérlek! Nagyon kedves fiú vagy, de én… én nem érzem úgy, hogy érdemes lenne foglalkoznod velem. Nem érezném tisztességesnek, ha bolondítanálak. Lehet, még túl fiatal vagyok az ilyesmihez – bocsánatkérően nézett rá, megszorította a kezét, majd elbocsátón elengedte –, de csak a tanulással szeretnék foglalkozni még a következő egy-két évben.

Hallotta apja megkönnyebbült sóhaját, hogy még nem kell a kicsi lányát őriznie a rossz fiúktól, akik mind csak „azt” akarják. Bezzeg, ha tudta volna! Az igazi ellenség már a kapukon belül volt.

Karl fájdalmas arcot vágott, biccentett, majd csendesen elköszönt, és elment.

Areán szégyellte magát, és sajnálta a fiút. Tisztában volt vele, ha soha nem találja meg azt a tőrt, kapva kapott volna Karl után, de minden megváltozott. Neki már ott van Akiram. Valahol ott van, bezárva a sötétségbe, csak meg kell találnia valahogy.

Hazaérve alig várta, hogy egyedül lehessen végre a szobájában. Tudta, az előbbi győztes csatát követően ki kellengesztelnie, és meg kell nyugtatnia őt. Már a vacsora alatt tervezgette, hogyan csinálja, anyjának is feltűnt a kis félmosoly az arcán.

– Ari, látom, jobban vagy. Mi volt ez az egész? Ki az a fiú?

– A régiségboltban találkoztunk, úgy három hete. Tőle vettem a cuccokat a díszlethez. Teljesen kiment a fejemből, hogy akkor megkérdezte, találkozhatnánk-e valamikor, én meg azt mondtam neki, hogy majd a bemutató után, és meg is hívtam. Jól elcsesztem ezt az egészet. Szegény fiú! Nagyon sajnálom. Tetszik is, de nem akarok járni vele. Más terveim vannak… – mondta, miközben elgondolkodva piszkálgatta villájával az étel maradékát.

– Értem. Én valójában örülök, hogy nem akarsz még fiúzni. Viszont elég sértő dolog így elfeledkezni valakiről.

– Tudom, anya. Elég szarul is érzem magam miatta. De már nem tudok mit tenni. Felmehetek a szobámba?

– Persze, de az ajtódat hagyd nyitva, hogy ha rosszul lennél, be tudjunk menni! Még egy ilyen, és megyünk kivizsgálásra! Nem tetszel nekem.

– Oké, anya. Hidd el, minden rendben, és jól vagyok! Csak ez egy ilyen időszak volt, majd jobban odafigyelek magamra. – Cuppanós puszit nyomott anyja arcára, majd a hűtőből kivéve egy dobozos baracklét felsietett a szobájába.

Természetesen bezárta az ajtaját maga mögött. Kulcsra. Pár percig csak állt, míg lassan lenyugodott. Akiram vad féltékenysége örömmel töltötte el, de meg is ijesztette. Az erő, amely rárontott, az eddigi legnagyobb volt, alig tudta kezelni, meg is lepte a gyorsan elért győzelem, amellyel kizavarta a fejéből. Elgondolkodtatta, hogy most először, végre valamiféle tényleges, adott pillanathoz köthető kommunikáció zajlott köztük.

Elővette a ládikát, ujját a zárhoz érintve már rutinosan nyitotta ki. Óvatosan kivette a tőrt, lehunyta szemét, és halkan szólította.

– Akiram! Várlak!

Hamarosan érezte a gyenge érintést. Mikor biztos volt abban, hogy már figyel rá, emlékeibe idézte a fiú alakját, fájdalmas arcát, és ahogy lehajtott fejjel elmegy. Kis remegést érzett, ami végfutott a tudatán, mint egy könnyű szellő, lágy simogatásként ölelte körül a lelkét. Elmosolyodott, jó érzés töltötte el. Lehunyt szemmel, kimerülten feküdt az ágyon, és a tőrt magához ölelve álomba merült.

…Kőből épített medence mellett állt, egy nagy teremben. A falakon gyönyörű freskók, trópusi táj, színpompás virágokkal, madarakkal, a parázstartók árasztották a meleget, a falikarokban fáklyák égtek, erős, fűszeres illat töltötte be a levegőt. Tudta, otthon van. Vetkőzni kezdett, kicsatolta a kardszíjat, letámasztotta a fal mellé, aztán valaki segített a bőrpáncélt levenni, és elvitte. Levette a csuklóvérteket, a puha, színes tunikát, teljes öltözetétől megszabadult, mindent letett a földre, egy kupacba, meztelenül állt. A medencéhez lépett, megtámaszkodott a peremén, és lassan a víz fölé hajolt. A víztükörről szép, sötét szemek néztek vissza, szabályos, széles arccsont, telt ajkak, határozottságról árulkodó áll. A simára borotvált arcot keretező fekete, hosszú hajtincsek leomlottak az erős, vastag, aranybarna karokra, széles, izmos mellkasára. Tökéletes teste sima volt, csak néhány régi sebhelyen törtek meg a lángok lobogó fényei, és a köldökétől indult lefelé egy keskeny szőrcsík…

Elakadó lélegzettel ébredt fel, tágra nyitott szemmel, döbbenten nézte az ajtaján lévő ostoba plakátot, és érezte, lüktető vágy ébredt a testében. Tudta, hogy Akiramot látta, egy régi emlékből, amint épp fürdéshez készülődik. Vágyta megérinteni, ujjaival cirógatni a sebhelyeit, ölelni, vele lenni. Ha mellette lett volna, gondolkodás nélkül átadja magát neki, így viszont csak a sóvárgás maradt, amin mindketten osztoztak… Tudta, végig össze voltak kapcsolódva, meg azt is, hogy így biztosan nem fog aludni jó darabig. Gyengéden végighúzta ujját a tőr pengéjén, majd visszatette a századokon át az otthonát jelentő dobozba.

Miután visszatért a fürdőből, bekapcsolta a számítógépet. Elővette a naplót, ujjaival áhítatosan érintette meg a lapokat, amelyeket ő is érintett valaha, lassan elkezdte begépelni az első oldalt a fordítóprogramba. Az arámi nyelvű szöveget előbb latinra kellett fordítania, utána tudta németre.

Akció!
Andy T. Miller: Areán - Magam vagyok a tűz

Original price was: 3500,00 Ft.Current price is: 1715,00 Ft.

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-00754-2-6

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0