Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

A történet szereplői, helyszínei és eseményei a képzelet szüleményei, a valósággal történő bármilyen párhuzam feltételezése pusztán a rakoncátlan képzelet műve.

részlet Andy T. Miller: Areán – MAGAM VAGYOK A TŰZ! című könyvéből

Kitárom a karom a holdtalan éj felé, megnyitom a lelkem, nem menekülök. Befogadom a Sötétséget, átáramlik a testemen, minden sejtemen, a lelkemen, gondolataimon, eggyé válok vele. Én leszek a Sötétség, a fájdalmas hiány, a világmindenség üressége.

Kitárom a karom a Nap felé, a lelkem a Hold felé, befogadom a Fényt. Átáramlik a testemen, a sejtjeimen, a lelkemen, eggyé válok vele. Én vagyok a Fény, én vagyok a megnyugvó teljesség.

Magam vagyok a Sötétség és a Fény, a Nappal és az Éj, a Tűz és a Víz. Minden sejtem együtt rezeg a mindenséggel, minden érzékem, minden gondolatom és erőm egybefonódik a tudattal. Én vagyok a Föld, a Levegő, a Tenger, és a Tűz, az Energia, ami összeköti, mozgatja és táplálja az egész világmindenséget!

Én vagyok az Anya. Magam vagyok a Tűz!

Látom, amit látnom kell, hallom, amit hallanom kell, ott vagyok, ahol lennem kell.

A kristályhoz kapcsolódott a tudatával, és elporlasztotta azt. Magasra emelt karokkal a kör közepébe rajzolt pentagramba lépett, hófehér meztelensége a csúcsokról felcsapó lángok vörösébe öltözött.

– Akiram! – kiáltott. – Én, Areán szólítalak téged! Jöjj elő!

Mély morajlás hallatszott a talpa alól, remegve, nyüszítve küszködött a föld, hogy fogva tartsa az évezredes börtönéből feltörni készülő vad, ősi erőt, sikertelenül. A belső vonalak mentén emelkedni, hullámzani kezdett a talaj, fekete lángnyelvek kígyóztak elő. Egyre magasabbra nőve, tekergőzve, lágyan simogatták végtagjait, hátát, arcát nyaldosták, alig érintve, mintha a bőrén végigfutó izzadsággyöngyöket ízlelgették volna. Lassan a bokáira, csuklóira tekeredtek, lehúzva a földre fektették, a pentagram négy csúcsa felé megfeszítve. Az ötödik lángnyelv a nyakára tekeredett, majd onnan leoldódva végigsiklott ajkain, megperzselve őket, egyre forróbbá vált, és lejjebb haladt vonagló testén, karjai belső felén, melleit körülrajzolva, megégette a bimbókat, amire fájdalmasan kéjes kiáltás szakadt fel a lány torkából. Az éjsötét láng vörös csíkokat hagyva maga után, végigsimította hasát, hosszan időzve körülrajzolta köldökét, leérve ölére szétfeszített combjai közé siklott, lassan mozogva kitelt, szinte emberi alakot öltve tette magáévá a tehetetlenre béklyózott, felkínálkozó lányt. Az állatias, ősi ritmusra mozgó árnyéklény vad lökései nyomán egyre erőteljesebb, fájdalmas, mégis gyönyörteljes sikolyok szakadtak fel Areán ajkain.

A megsebzett föld már úgy remegett, mintha széthasadni készülne, hatalmas hantok szakadtak fel a körön kívül, és ahogy fokozódott az őrjöngés, úgy gyorsult keringésük az örvénylő levegőben. A fekete, holdtalan égen gyülekező felhőkből lecsapó villámok sora szinte nappali világosságot hozott az éj közepén. Hatalmas, mély, mérföldekre elhallatszó üvöltés hasított a morajlásba, a lény befejezte az aktust, ezeréves rabsága minden elfojtott vágya testesült meg az őrült vágtában, mellyel magját elvetette.

Akiram tudta, fia lesz, aki által újra testhez juthat, megszabadult a sötét átokból. Nem értette, hogy találhatott rá a lány, csak nemrég kezdte érezni az erejét, ahogy utat keres hozzá. Amint sikerült összekapcsolódni vele, próbálta húzni maga felé, eleinte nem tudta, hol lehet, ki ő, és mi a célja, de végre eleven lényt érintett a tudata. Izgatta az erő, amelyet a távolságon keresztül is érzett benne, bár hinni nem merte, lelke mélyén mégis remélte, hogy ő végre tényleg kiszabadítja a rabságból.

Most ott állt fölötte, testetlen, lobogó fekete lángként, keserű bűntudattal nézte az eszméletlen, immár szabad, karcsú testet. Vörös vonalak hálózták hófehér bőrét, különös, misztikus festményként mindenhol, ahol megérintette. Ölelésének tüze fájdalmas sebeket okozott, nem tudott vigyázni rá.

A pentagram sarkain lassan kialudtak a lángok, a körön kívül lenyugodott a föld, vége szakadt a villámlásnak, megszűnt az energia utánpótlása. Akiram fekete lángja is lassan egyre áttetszőbb lett, érezte, újra csapdába került, bár tudta, most rövid lesz a rabságban töltött idő, csupán pár hónap, tehetetlensége mégis nyugtalansággal töltötte el. Semmivé foszlott, épp, mikor Areán megmozdult.

Lassan tért magához, mintha sötét felhő lebegett volna el előtte, mikor kinyitotta a szemeit. Csuklói, bokái fájtak, égett bőre húzódott, fájt minden mozdulatra, jólesett a hajnal hűvössége. Ágyéka fájdalmasan, eleven sebként lüktetett. Megtette. Sikerült. Nem sejtette, hogy ilyen lesz. Tudta, nincs rá garancia, hogy túléli, de attól a pillanattól, hogy a naplót és a tőrt a kezébe vette, egy perc nyugta nem volt.

Feltápászkodott, a gondosan lerakott holmijaihoz ment, melyekszanaszét hevertek, ahogy széthordta a szél. Nem talált meg mindent, de szerencsére pár fontosabb ruhadarabot és a hátizsákot igen. Reménykedett benne, a kocsija ott lesz, ahol hagyta, hosszú út várt rá, míg elgyötört testével leér a hegy aljáig.
Visszagondolt az elmúlt közel két évre…

 

1. Nincs többé visszaút

 

Akkor változott meg minden, mikor Akiram Jelét először megérezte. Addig olyan volt, mint a többi osztálytársa, éppen túl a kamaszkori lázadásokon, az első csúfos, még időben jött csalódáson. Ma már csak nevet azon a buta libán, aki úgy odavolt azért a pattanásos, mutáló, nyakigláb Mike-ért, akit végül szó szerint rajtakapott a kémiaszertárban, azon a sunyi Katin.

De azon a napon, mikor bement Nátán kis régiségboltjába, és a kis faládát meglátta, mintha elektromosság futott volna végig rajta, a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Úgy bizsergett, mint a felrázott, frissen felbontott tonik. Sziszegve tört fel a levegő a tüdejéből, ahogy tenyerét a ládikára tette. Egyszerű, öreg, korhadó fa, furcsa jellel a tetején. Nem lehetett kinyitni sem, de tudta, neki ez kell. Ha minden pénze rámegy, akkor is.

Szerencsére az öreg zsidó már undorral fordult el a halomtól, legszívesebben mindent visszapakoltatott volna az ostoba kölyök kocsijába, aki idecipelte ezt a sok szemetet. De végül két ezüst gyertyatartó miatt meggondolta magát.

– Kapsz kétszázötven márkát a gyertyatartókért, és nem kell visszavinned ezt a sok ócskaságot, még épp beleférnek a konténerbe, holnap reggel úgyis szemétszállítás lesz.

– Ééén… azt hittem, azért kicsit többet ér ez a sok minden.

– Jaj nekem! Mikor fogjátok már fel végre, hogy attól, hogy valami ócska, molyette és régi, nem lesz értékes! Csak az értékes dolgok maradnak értékesek, ha el is telik felettük az idő. Kell a pénz, vagy viszel mindent? – csattant fel türelmetlenül a vén Nátán.

– Hát… igen. Kérem szépen – döntött végül láthatóan keserves képpel a srác.

Areán türelmetlenségében már a körmeivel tépkedte nadrágzsebét. Az öreg fizetett, a fiú meg épp elkezdte volna kihordani a többi holmit a kukába.

A lány ekkor szólalt meg, eddig csak figyelte a párbeszédet, nehogy észrevegye az öreg, hogy neki kell az a doboz.

– Várj! – fogta meg a fiú karját. – Épp most készülünk a suliban előadni egy színdarabot, pár cuccot megvennék a díszlethez, meg azt a nagy szatyrot, hogy belepakoljam. – A fiúra mosolygott, akinek egyből felcsillant a szeme. Ennek oka nem csupán a nem várt pénz kilátásba helyezése volt, hanem az is, hogy Areán karcsú, magas alakjával, a szokásosnál is sápadtabb bőrével, koromfeketén göndörödő, hosszú, fényes hajával, égkék szemeivel földöntúli jelenségként hatott az üzlet félhomályában.

– Karl vagyok. Mit szeretnél megvenni? – kérdezte zavartan, de mohó hangon.

– Areán. És a könyveket, a szakadtakat is, a kendőket, azt a dobozt meg a lámpát, és a legyezőket – hadarta. – Adok érte. mondjuk, negyven márkát. Jó így? Kétszázat kaptam az összes díszletre, és sok minden kell még.

Megpróbált lazának tűnni, nem mutatni, hogy már pattanásig feszültek az idegei. Szerencsére a fiú úgy nézett rá, mint a kígyó által megbűvölt préda, szó nélkül pakolt be mindent a szatyorba, amit a lány mondott, még végül, ami belefért, csak rakta sorban. Az öreg csóválta a fejét, és halkan molyfészkekről, szúról, megbomlott elméjű kamaszlányokról meg tűzről motyogott magában, míg hátravitte a műhelyébe a gyertyatartókat.

Areán átadta a pénzt, elköszönt, és a szatyorral a kezében elindult kifelé. A fiú hirtelen észhez térve utána futott.

– Várj! Melyik suliba jársz? Találkozhatnánk valahol?

– De gyors vagy! – nevetett fel a lány, most már kissé felszabadultabban, hogy nála volt, ami az övé. – A gimibe járok, és, ha van kedved megnézni jövő hónap tizenharmadikán, pénteken este lesz az előadás. – Kedvesen mosolygott a fiúra. – Én vagyok a díszlettervező meg az egyik rendező. A címe Tizenhárom.

– Az három hét múlva lesz, nem láttam még a plakátokat.

– Csak egy héttel előbb lesznek kitéve. Addig nem nagyon érek rá, de ha ott leszel, előadás után beszélhetünk!

Felnézett rá, kicsit félrehajtott fejjel, nem tudva róla, hogy ezzel szinte megőrjíti őt. Már alig várta, hogy hazaérhessen, és végre kettesben maradhasson a ládikával. Nehezen rázta le Karlt, aki el kellett ismerje, nagyon helyes volt, keskeny arcával, finom, szinte lányos vonásaival, és pont annyival idősebb, hogy az anyjáék frászt kapnának tőle, ha ő megjelenne vele otthon…

Amint hazaért, rögtön bezárkózott a szobájába, pedig még rajta kívül senki nem volt a házban. Kipakolta a szatyrot, óvatosan kivette a ládikát, letette az ágyra, próbálta felnyitni, de nem engedett a zár. Újra érezte, hogy minden sejtje bizseregni kezd, vére mintha forrna, és ki akarna törni a bőre alól. Lehunyta a szemét, csalódottan a ládikára tette a tenyerét, ujja a zár fölé ért, hangosan felsóhajtott:

– Kérlek, nyílj ki!

A láda zárja hangosan kattant, a fedél megmozdult. Areán szeme döbbenten pattant ki, száját kissé eltátva nézett le a dobozra és a kezére. Érezte, hogy ő csinálta! Az akaratával nyitotta ki. Nem tudta, hogyan, de érezte, hogy ő volt. Hirtelen eszébe jutottak régebbi esetek, soha nem volt ennyire egyértelmű, csak olyan rácsodálkozások, amikor valami tényleg úgy történt, ahogy ő hirtelenében kívánta, kimondta. Mint amikor Klaus állandóan piszkálta… Egyszer elvette a táskáját, és elrohant vele, dühösen kiáltott rá, azt akarta, hogy essen hasra. Egy kerítés beton lábazatába verte be az orrát, az arccsontja is megrepedt, sokáig nem jött suliba. Két hete, amikor elkésett a kirándulóbuszról, felkiáltott, hogy „Ó, hogy állna le!”, és a busz motorja leállt, sosem jöttek rá, mitől, mert miután felszállt, pöccre indult. Mikor olvasás, tanulás közben fel sem nézve nyúl a poharáért, sosem dönti fel, a kezébe kerül, bárhová is tette le az asztalon.

De ez most olyan egyértelmű, hogy már nem lehetett legyinteni rá, gondolkoznia kellett rajta! Amivel persze értékes másodperceket veszített, amíg nem a rá várakozó ládikával foglakozott. Újra teljes figyelmét a résnyire felnyílt fedélre fordította, és két kézzel óvatosan megérintve, milliméterenként emelte egyre feljebb. Nem tudta, mi lehet alatta, csak azt érezte teljes bizonyossággal, hogy minden megváltozik attól a pillanattól, hogy felnyitja. Lassan láthatóvá vált egy fakult, régi selyemszövetbe csomagolt tárgy körvonala, alóla valami csillogó vörös látszott ki. Már türelmetlenül hajtotta hátra a tetőt, mohón nyúlt a dobozba, felvette a benne lévő, gondosan bebugyolált tárgyat, amelyről már sejtette, hogy egy könyv.

Alóla előtűnt a tőr. A pengéje bronznak látszott, zöldes patina borította, a közepén mindkét oldalt végigfutott egy vájat. Valahonnan eszébe jutott, az a vércsatorna, hogy ha valaki le van vele szúrva, könnyebb legyen kihúzni a testből… Ujjai rögtön ráfonódtak a markolatra, érezte a mintákat a bőre alatt, kis energiaindák kúsztak át belőle a testébe, eggyé lett vele, mintha a tőr az ő eddig elveszett része lett volna. Képek villantak fel előtte egy régmúlt világból, amit ő soha nem láthatott, emberek, tájak, illatok, érzelmek kavargó sokasága, düh, vágy, félelem, dac, könyörtelen elszántság és végtelen magány. Emlékek, melyek nem az övéi, és most már mégis azok… A markolat megfeketedett ezüst, tele vésetekkel és kis, zöld, áttetsző kövekkel, a markolatgombban egy majdnem diónyi, vérvörös kő, amely itta magába a napfényt, és ezerszerezve szórta szét a szobában minden mozdulatra.

Feje fölé emelte a tőrt, két marokra fogva, és egyszerre hatalmasnak érezte magát, erősnek, majd elborította a tehetetlenség, és újra a végtelen magány érzése, másodpercekig semmit sem látott, mintha megvakult volna. Mikor kezdett kitisztulni a szeme, ólmos fáradtság áradt szét a testében, alig bírt ébren maradni, de győzött a kíváncsisága. Óvatosan, kelletlenül letette a tőrt, és lassan visszatért az ereje. Finom mozdulatokkal kibontotta a selyemkendőből a könyvet, áhítattal nézte a megrepedezett bőrt, a kis cirádás, megfeketedett sarokvasalatokat, a szorosan záró kapcson függő apró lakatot.

Lehunyta a szemét, ujját a lakatra téve suttogott:

– Nyílj ki, kérlek!

Halk kattanással kioldódott a zár, és a könyv rögtön fel is nyílt.

Furcsa, cikornyás, díszes betűkkel íródott, önkéntelenül végigsimított ujjaival a régi íráson. A betűk elrejtették előle a titkukat, de tudta, nem nyughat, míg meg nem fejti.

Óvatosan végiglapozta, szíve lüktetve pumpálta ereiben a vért, halántékán érezte az ütemet.

Az utolsó lapon egy nevet látott, latin betűkkel, ami szinte a retinájába égett.

Akiram. Előbb suttogva, majd egyre hangosabban ismételgette, mintha transzba esett volna, előre-hátra dülöngélve, keze önkéntelenül újra a tőrért nyúlt, feje fölé emelte, összefűzte rajta ujjait, és már parancsolón kiáltott:

– Akiram!

Hirtelen mintha valami meghasadt volna a valóság szövetén, furcsa, gyenge tapogatózást érzett a tudata szélén, valaki el akarta érni őt… Egy pillanatra megrettent, aztán lehunyt szemmel próbálta elfogadni, befogadni az érkezőt, de csupán leheletnyi érzés maradt, alig-bizonyosság arról, hogy az a másik létezik, és várja őt valahol. Túl nagy a távolság. Néhány felvillanó emlékképpel újra gazdagabb lett, tudta, egy férfi emlékei. A tőr a kapocs, a könyv pedig a magyarázat mindenre. A könyvet Akiram írta, a férfi, aki attól a naptól szó szerint a részévé vált, a bőre alá költözött. Aki hívja és várja őt, korokon át.

Lassan megnyugodott, és mielőtt visszapakolt a ládikába, lemásolt egy rövid, jelentéktelennek látszó szövegrészt a könyvből. Keze ösztönösen, pontosan követte a kecses vonalakat a papíron, vágyta érteni a jelentésüket. Akkor még nem tudatosult benne, hogy már végleg elveszett. Abban a pillanatban, amikor először kulcsolódtak ujjai a tőr markolatára, rálépett arra az útra, amelyről számára többé nincs visszatérés a rendezett világba. A kapcsolódás kettejük között létrejött, és ez, amíg él, elszakíthatatlan.

Gyengéden visszabugyolálta a könyvet a puha selyembe, rátette a tőrt, és a visszazárt dobozt, a kincsét, eldugta szekrénye kulcsos részébe. Csak ekkor hallotta meg lentről a hangokat, és döbbenten nézett az órára. Észrevétlenül beesteledett, a kinti fény alig szűrődött be a szobába, a szülei és öccse már jó ideje otthon lehetnek, talán hívták is, csak nem hallotta.

Gyorsan rendbe szedte magát, áldotta a sorsot a saját kis fürdőért. Sápadtsága, teljes kimerültsége és a szeme alatti, sötét karikák biztos feltűnnek majd, ki kell találnia valamit. Valami olyan betegséget, amivel nem akarják mindenáron orvoshoz cipelni.

A lemásolt szöveggel felkereste az etimológiai és nyelvi tanszékről érkezett vendégtanárt, aki azt ókori arámi szövegként azonosította, és ő fejest ugrott a nyelvtanulásba. Nehéz volt mindent összeegyeztetnie, a tanulást, a színdarab előkészületeit és az otthoni „jelenlétet”, hogy elaltassa szülei aggodalmát, de mégis a legnehezebb volt ellenállnia annak, hogy amint egyedül marad, elővegye a tőrt. Vágyott rá, hogy megérintse, de minden erejét kiszívta, ha nem bírt ellenállni, és megtette. Ellenállhatatlanul vonzotta, hogy érezze azt a másikat, amint a tudatához ér. Tisztában volt vele, hogy az ő emlékei éppúgy megnyílnak Akiram előtt, mint őelőtte a férfi emlékei, válogatás nélkül, véletlenszerűen, sokszor olyanok is, amit egyáltalán nem akart látni. Ezek néha dührohamot váltottak ki belőle, volt, hogy majdnem összezúzta a berendezést, egyszer meg is vágta magát a tőrrel, de a seb meglepően gyorsan begyógyult. Időbe telt, míg rájött, féltékeny. Gyűlöletes féltékenységet, alig leküzdhető dühöt érzett a már rég elporladt, múltbéli nők miatt, akiket Akiram valaha ölelt.

Tudta, hogy ezt is képtelen a másik elől elrejteni, hiába is próbálná. Az érzések elborították, ő is megélte az időtlen sötétséget, a magányt, az egyedüllét örökkévalóságát – Akiramot. Szavakat nem tudtak váltani, csak emlékképeik és érzelmeik nyíltak meg egymás felé, de egyre erősebben kapcsolódott össze a lelkük.
Folyamatosan tanult, és nem nyitotta ki a naplót.

Lassan eljött a bemutató napja, október 13-a, péntek. Az elkészült díszlet ámulatba ejtette a művészeti vezetőt, és a szomszéd város színházának rendezőjét is. Nem tudhatták, neki emlékei vannak a korról, amelyben a darab játszódik. Areán sokat gondolkozott, miért pont ezt a témát vetette fel anno a drámaórán, a keresztes lovagok elfogását és kivégzését, amelynek időpontja végül az egyik legbabonásabb dátummá vált. A darabot közösen írták, de ő volt a legaktívabb, és bár sokat kutattak a könyvtárban, sehol nem találkozott az Akiram névvel. Izgatottan várta, milyen lesz a fogadtatás, mert a megszokottnál más felfogású volt a rendezés. Az emberek esendőek, az egyház aljas anyagi indokai is felszínre kerültek, az örök rejtélyt pedig ők is nyitva hagyták a darab végén, a „kehely” talán egy nő volt, aki a méhében továbbvitte Jézus vérvonalát, és valójában e titok, vagy a pénz miatt kellett pusztulniuk a templomosoknak 1307. október 13-án, pénteken. Érezte, Akiramnak nincs kapcsolata az eseményekkel, mert nyugodt maradt, és nem villantak be emlékképei a történtekről.

A darab végén döbbent csend, majd elsöprő tapsvihar díjazta a kis amatőr csapatot, az igazgató állva tapsolta meg az előadást. Végül ő is előmerészkedett a függöny mögül, és meghajolt a többiekkel, nem játszott a darabban, csak a háttérmunkákban vett részt. Örömmel töltötte el a siker, de már alig várta, hogy hazamehessen, és végre három hét után, elővegye a könyvet, és elkezdhesse kibogarászni, átgépelni az írást a fordítóprogramba.

Mikor már sikerült összeszedni a családját, hogy induljanak, váratlanul előbukkant Karl. Teljesen elfelejtette őt, pedig megígérte neki, hogy találkozik vele előadás után. A magas, elegáns fiú odalépett hozzájuk, és bemutatkozott:

– Jó estét, Karl Weese vagyok…

Engedélyt kért, hogy elvihesse őt egy cukrászdába, mielőtt hazaviszi.

Hát, ez bukta… Karl is látta Areán szüleinek döbbent arcán, hogy nem egészen úgy alakul a dolog, ahogy dédelgetett álmaiban eltervezte. Kérdőn nézett a lányra, aki kétségbeesetten szabadkozott a feledékenysége miatt, majd látva Karl megbántott arcát, elpirult a bűntudattól. A sok érzés felébresztette Akiramot, aki megérintette a tudatát, mint egy könnyű szellő, aztán elöntötte a dühe, mikor „emlékei” közt megjelent Karl arca. Megtántorodott a rátörő erőtől, a férfi őrjöngő féltékenysége elborította elméjét. Összeszorította a száját, és az agyában lüktető fájdalom ellenére összpontosított, előkereste Akiram volt nőinek képét az emlékeiből, majd megpróbálta kizárni magából, ellökni magától őt. Lassan lecsendesültek a benne dúló érzelmek, Akiram visszahúzódott a tudatából. Ha lett volna rá módja, megnyugtatja, de most csak ez az egy lehetőség volt a kezében, hogy megfékezze az igazságtalan támadást. Lassan kinyitotta a szemét, elvette halántékáról a kezeit. Aggódó kis csapat vette körül, az apja és Karl előtte álltak, leültették őt egy ki tudja honnan előkerült székre.

– Ó, ne haragudjatok, hogy megijesztettelek benneteket! – kezdett kapkodva magyarázkodni, az orrához nyúlt, meglepetten látta, hogy vérzett kicsit, letörölte a zsebkendőjével.

– Hirtelen elkezdett fájni a fejem, és megszédültem. Már minden rendben, majdnem teljesen el is múlt. Biztos azért volt, mert ma nem ettem rendesen, és lehet, hogy inni is elfelejtettem az izgalomtól. – hadarta a szavakat egymás után, de tudta, ezt ennyivel nem ússza meg. Gyorsan bátorságot gyűjtött. – Karl – belenézett a fiú ijedt szemeibe –, ne haragudj rám, kérlek! Nagyon kedves fiú vagy, de én… én nem érzem úgy, hogy érdemes lenne foglalkoznod velem. Nem érezném tisztességesnek, ha bolondítanálak. Lehet, még túl fiatal vagyok az ilyesmihez – bocsánatkérően nézett rá, megszorította a kezét, majd elbocsátón elengedte –, de csak a tanulással szeretnék foglalkozni még a következő egy-két évben.

Hallotta apja megkönnyebbült sóhaját, hogy még nem kell a kicsi lányát őriznie a rossz fiúktól, akik mind csak „azt” akarják. Bezzeg, ha tudta volna! Az igazi ellenség már a kapukon belül volt.

Karl fájdalmas arcot vágott, biccentett, majd csendesen elköszönt, és elment.

Areán szégyellte magát, és sajnálta a fiút. Tisztában volt vele, ha soha nem találja meg azt a tőrt, kapva kapott volna Karl után, de minden megváltozott. Neki már ott van Akiram. Valahol ott van, bezárva a sötétségbe, csak meg kell találnia valahogy.

Hazaérve alig várta, hogy egyedül lehessen végre a szobájában. Tudta, az előbbi győztes csatát követően ki kellengesztelnie, és meg kell nyugtatnia őt. Már a vacsora alatt tervezgette, hogyan csinálja, anyjának is feltűnt a kis félmosoly az arcán.

– Ari, látom, jobban vagy. Mi volt ez az egész? Ki az a fiú?

– A régiségboltban találkoztunk, úgy három hete. Tőle vettem a cuccokat a díszlethez. Teljesen kiment a fejemből, hogy akkor megkérdezte, találkozhatnánk-e valamikor, én meg azt mondtam neki, hogy majd a bemutató után, és meg is hívtam. Jól elcsesztem ezt az egészet. Szegény fiú! Nagyon sajnálom. Tetszik is, de nem akarok járni vele. Más terveim vannak… – mondta, miközben elgondolkodva piszkálgatta villájával az étel maradékát.

– Értem. Én valójában örülök, hogy nem akarsz még fiúzni. Viszont elég sértő dolog így elfeledkezni valakiről.

– Tudom, anya. Elég szarul is érzem magam miatta. De már nem tudok mit tenni. Felmehetek a szobámba?

– Persze, de az ajtódat hagyd nyitva, hogy ha rosszul lennél, be tudjunk menni! Még egy ilyen, és megyünk kivizsgálásra! Nem tetszel nekem.

– Oké, anya. Hidd el, minden rendben, és jól vagyok! Csak ez egy ilyen időszak volt, majd jobban odafigyelek magamra. – Cuppanós puszit nyomott anyja arcára, majd a hűtőből kivéve egy dobozos baracklét felsietett a szobájába.

Természetesen bezárta az ajtaját maga mögött. Kulcsra. Pár percig csak állt, míg lassan lenyugodott. Akiram vad féltékenysége örömmel töltötte el, de meg is ijesztette. Az erő, amely rárontott, az eddigi legnagyobb volt, alig tudta kezelni, meg is lepte a gyorsan elért győzelem, amellyel kizavarta a fejéből. Elgondolkodtatta, hogy most először, végre valamiféle tényleges, adott pillanathoz köthető kommunikáció zajlott köztük.

Elővette a ládikát, ujját a zárhoz érintve már rutinosan nyitotta ki. Óvatosan kivette a tőrt, lehunyta szemét, és halkan szólította.

– Akiram! Várlak!

Hamarosan érezte a gyenge érintést. Mikor biztos volt abban, hogy már figyel rá, emlékeibe idézte a fiú alakját, fájdalmas arcát, és ahogy lehajtott fejjel elmegy. Kis remegést érzett, ami végfutott a tudatán, mint egy könnyű szellő, lágy simogatásként ölelte körül a lelkét. Elmosolyodott, jó érzés töltötte el. Lehunyt szemmel, kimerülten feküdt az ágyon, és a tőrt magához ölelve álomba merült.

…Kőből épített medence mellett állt, egy nagy teremben. A falakon gyönyörű freskók, trópusi táj, színpompás virágokkal, madarakkal, a parázstartók árasztották a meleget, a falikarokban fáklyák égtek, erős, fűszeres illat töltötte be a levegőt. Tudta, otthon van. Vetkőzni kezdett, kicsatolta a kardszíjat, letámasztotta a fal mellé, aztán valaki segített a bőrpáncélt levenni, és elvitte. Levette a csuklóvérteket, a puha, színes tunikát, teljes öltözetétől megszabadult, mindent letett a földre, egy kupacba, meztelenül állt. A medencéhez lépett, megtámaszkodott a peremén, és lassan a víz fölé hajolt. A víztükörről szép, sötét szemek néztek vissza, szabályos, széles arccsont, telt ajkak, határozottságról árulkodó áll. A simára borotvált arcot keretező fekete, hosszú hajtincsek leomlottak az erős, vastag, aranybarna karokra, széles, izmos mellkasára. Tökéletes teste sima volt, csak néhány régi sebhelyen törtek meg a lángok lobogó fényei, és a köldökétől indult lefelé egy keskeny szőrcsík…

Elakadó lélegzettel ébredt fel, tágra nyitott szemmel, döbbenten nézte az ajtaján lévő ostoba plakátot, és érezte, lüktető vágy ébredt a testében. Tudta, hogy Akiramot látta, egy régi emlékből, amint épp fürdéshez készülődik. Vágyta megérinteni, ujjaival cirógatni a sebhelyeit, ölelni, vele lenni. Ha mellette lett volna, gondolkodás nélkül átadja magát neki, így viszont csak a sóvárgás maradt, amin mindketten osztoztak… Tudta, végig össze voltak kapcsolódva, meg azt is, hogy így biztosan nem fog aludni jó darabig. Gyengéden végighúzta ujját a tőr pengéjén, majd visszatette a századokon át az otthonát jelentő dobozba.

Miután visszatért a fürdőből, bekapcsolta a számítógépet. Elővette a naplót, ujjaival áhítatosan érintette meg a lapokat, amelyeket ő is érintett valaha, lassan elkezdte begépelni az első oldalt a fordítóprogramba. Az arámi nyelvű szöveget előbb latinra kellett fordítania, utána tudta németre.

Akció!

Original price was: 3500,00 Ft.Current price is: 2800,00 Ft.

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-00754-2-6

Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

részlet Andy T. Miller: Klári ​és Claire című könyvéből

– Anyu, el fogok késni, gyere már!

– Biztos, hogy eltettél mindent? Semmi nem maradt itthon?

– Minden megvan! Csak négy nap lesz. Mit fogsz csinálni, ha nyáron elmegyek két hétre? És ha felvesznek a Sorbonne-ra?

– Miért akarsz olyan messze menni?

– Te is tudod mennyit jelent ott tanulni!

– De nem is tudsz franciául!

– Gyorsan tanulok, olyan, mintha a véremben lenne a nyelv!

Az iskolában azt hazudta, hogy régóta tanul kazettákról meg eredetiben nézett filmekről. Nem mondta el, hogy amióta az eszét tudja franciául álmodik… Még hatéves is alig múlt, amikor örökre megtanulta, hogy senkinek nem beszélhet az álmairól.

Az utolsó percben értek a pályaudvarra, már mindenki felszállt. Gyorsan elbúcsúzott édesanyjától és a buszhoz szaladt. A kísérő tanárnő az osztályfőnöke volt, ő tanította a rajzot is. Azt követően, hogy a diákjai közül négyen is helyezést értek el egy művészeti pályázaton, francia nyelvtanfolyamot indított nekik. Láthatóan ideges volt Klári késése miatt, hatalmasat sóhajtott, amikor végre meglátta őt.

– Jó napot, Magdi néni!

– Már megint az utolsó pillanatban! Mondd meg nekem, miért kellett rám hoznod a frászt?

– Anyu nehezen enged el.

– Legközelebb mondj neki egy órával korábbi időpontot!

– Ez jó ötlet! – Klári idegesen felnevetett, és gyorsan elfoglalta a neki fenntartott helyet. Egyre jobban nőtt benne a várakozás miatti feszültség. Négy napos ismerkedő tábort szerveztek a párizsi kiránduláson részt vevő gimnazistáknak, ahol gyakorolhatják a nyelvet a művészeti táborozó francia diákokkal. Elhelyezkedett az ülésen, elővette a rajztömbjét és időtöltésként nekiállt vázlatokat rajzolni. Amint belemerült a munkába, előkúszott gondolataiban Julien arca. Talán már ezredszer is elkezdte lerajzolni őt. Róla álmodott múlt éjjel. Arról a hajnalról, amikor utoljára nézett fel rá a fasor végétől… Fekete hajából egy tincs a homlokába hullott, a szeméig ért már. Ráfért volna a nyiratkozás, de neki nagyon tetszett félhosszú hajjal. Integetettek egymásnak, mielőtt elindult a többiekkel a földekre. Az utolsó emléke róla… szerencsére aznap véget ért az álom a búcsúzásnál. Gyengéd, vágyódó mosollyal figyelte a papírt. A ceruza gyorsan mozgó hegye alatt láthatóvá vált a fiú arca, szemei, Klári emlékezett szégyenlős mosolyára, amikor átadta neki a gyűrűt… Azt mondta, hogy beszélt az édesapjával, megmondta neki, hogy szereti és engedélyt kért az udvarlásra… Hirtelen fékezett a sofőr, megrándult a busz, a lány fájó szívvel riadt fel az álmodozásból. A tanárnője a megkezdett rajzot nézte, Klári szó nélkül a mappába rejtette a lapot. Bedugta fülhallgatókat, elindította a zenét és becsukta a szemeit. Ritkán beszélt, akkor is keveset. Már megszokták.

Az egész utat az emlékeibe visszahúzódva töltötte, csak az egyik pihenőnél szállt ki néhány percre. Az utóbbi időben sokat gondolkozott a múlton. Egész kicsi korában még boldogan osztotta meg álmait a szüleivel, de hamarosan egy nagyon kedves és kíváncsi ember kezdte el faggatni. Ő bizalommal fordult felé és mesélt neki, az orvos pedig egyre furcsább dolgokat kérdezett tőle. Mesevilágnak, képzelődésnek nevezte az álmokat, kereste az okot, ami miatt „elmenekült” a valóságból. Gyógyszereket írt fel neki, amiktől elmaradtak az álmok, üres fejjel és kábán teltek a napjai. Gyorsan rájött, hogy jobban jár, ha inkább hallgat. Megtanulta elrejteni a szájában a tablettát. Borzalmasan keserű volt, de kibírta egy fintor nélkül, amíg valahol ki tudta köpni. Néha véletlenül mégis lenyelte, akkor ledugta a torkába az ujját, hogy kihányja. Több hétbe telt, de visszatértek az álmok. Abban a másik életben is éppúgy ősz lett, mint a nappaliban. Lisának, a pónijának született egy kiscsikója, ő elsőbe ment, a nővére Baby pedig ötödikes lett. Az álmok nélkül eltelt időszakra is emlékezett, a nyárra, az Angliában töltött hétre Merien néniéknél. Még majdnem egy évbe telt, mire sikerült elhitetnie mindenkivel, hogy már egyáltalán nem álmodik. Végre megszabadult a gyógyszerektől. Nem kényszerítették rá, hogy bevegye őket és egyre ritkábban kellett elmennie „beszélgetésekre” is. Elkezdett rajzolni. Nem beszélhetett senkivel, de a nappalai részévé kellett tegye az éjszakákat. Rettegett attól, hogy elveszíti az emlékeit, és velük együtt azt a másik életét. Az álmaiban lévő családját sajátjának érezte, jobban, mint az ébrenlétben élőt. Ott nem vette körül akkora feszültség, nem voltak elvárások csak szerető támogatás, biztatás. Amikor Maman leült vele tanulni az játék volt, ha az apja elvitte magával lóháton a birtokra, az meg maga a csoda és nevetés. A két kopó kergén játszva futott mellettük, csaholtak egész úton, nagy füleik mulatságosan liffegtek a levegőben. Emlékezett a szalma friss nyárillatára, a lovak csípős szagára, a kutyák érdes nyelvének a simogatására a kezén… Szeretett végigfutni a visszhangos folyosón, a falon függő régi festmények között.

Tizenkét éves múlt, amikor az apja Julienről beszélt Mamannal. Hallgatózott az ajtónál.

– Vinc öngyilkos lett. Teljesen tönkrement Suzi halála óta, már a fia miatt sem tudta összeszedni magát.

– Nagyon sajnálom, ez rettenetes! Most mi lesz szegény gyerekkel? Nem elég, hogy az édesanyja…

– Arra gondoltam, hogy magunkhoz vehetnénk, ha te is elfogadnád. Jó fiú, nem lesz vele gond! Nem maradt semmije és senkije, az adósságokra is alig lesz elég, ha mindenük el is lesz adva. Jól tanul, nagyon okos gyerek, idővel segíthetne nekem a birtok vezetésében.

– Örökbe akarod fogadni?

– Nem. A lányok miatt nem, de szeretnék a gyámja lenni. Vinc olyan volt velem évekig, mintha a bátyám lenne, annak a gyereknek meg gyakorlatilag nincs senkije. Vinc apja már túl idős, évek óta egy otthonban él.

– Rendben. Hozd el, majd meglátjuk, be tud-e illeszkedni nálunk.

– Köszönöm, drágám! Biztosan. Bentlakásos iskolában van, csak a szünetekben lesz itt.

– A karácsonyt már itt töltheti. Berendeztetek neki egy szobát.

– Áthozatom a személyes holmiját, legyenek körülötte ismerős tárgyak.

A szünet első napjának estéjén érkezett meg vele az apja. Klári az ablakból lesve, türelmetlenül várta az autót. Nagyon kíváncsi volt rá. Már évek óta nem találkoztak, azóta, hogy a fiú anyja beteg lett. Julien a kocsiból kiszállva tétován megállt, sovány testén lógott a kabát, hosszúra nőtt haja eltakarta a fél arcát. Tizennégy éves volt, nyurga kamasz. Klári mindig összeszoruló szívvel emlékezett arra a napra, majdnem minden pillanatát lerajzolta az évek alatt. Nem tudott szabadulni a barna szempár szomorú tekintetétől, és a mellkasában ébredt szorongató érzéstől. Nem egészen négy év jutott nekik. Négy rövid év, csak a szünetekben találkoztak… és a levelek

Megállt a busz, Klári nehezen tért vissza az álmodozásból a jelenbe. Fogta a sporttáskáját és ment a többiek után a tábor kisbuszához. Várta a találkozást a francia diákokkal. Beszélgetni akart, kérdezni, válaszokat kapni. Megtréfálta őket a május. A reggeli gyors felmelegedés után újra hideg, hűvösen friss levegő borzongatta a nekivetkőzőket. Nyakig húzta a cipzárt, a kapucnival eltakarta az arcát is. Az elmaradhatatlan fülesből üvöltő zene távol tartott tőle mindenkit. Az induló buszon, nem törődve a külvilággal, újra visszatérhetett az emlékeihez…

Következő nyáron Maman nagyon beteg lett. Julien végig Klári mellett volt, fogta a kezét, vele sírt, újraélte saját édesanyja elvesztését. Maman nagyon rövid idő alatt elment örökre, csak négyen maradtak… Nehezen tudta elfogadni a veszteséget, sokszor nappal is sírt, de magyarázatot nem adhatott rá. Szülei el akarták vinni pszichiáterhez, de Klári már ellenállt. Az első pillanattól jól megértették egymást Juliennel. Tizennégy múlt, amikor egyszer Füstösről leszállva leszakadt a karám rúdja, és eltört a bokája. Julien a karjában vitte be. A fájdalom ellenére a köré fonódó karok már új érzéseket keltettek a lányban. Érezte az erejét, az aggódását. Átölelte a fiú nyakát, a vállára hajtotta a fejét. Úgy érezte, ott van, ahol mindig is lennie kellene. Julien karjai még szorosabban ölelték, és a néhány perc alatt, amíg beért vele a házba, megváltozott köztük minden. Már nem úgy szerették egymást, mint a testvérek. Elkezdtek folyni a könnyei. Már olyan régóta hiányzott neki az ölelése… Majdnem két éve csak az emlékek maradtak… Ingerült, dühös lett amiatt, hogy túl hamar érkeztek meg a táborhoz. A mostban kellett élnie, elzárnia az emlékeket, pedig nappal biztonságosabb emlékezni. Éjjel jöhet a rémálom újra és újra…

Leszálláskor fájni kezdett a bokája. Tudta, ez is csak fantomfájdalom, amit az agya generált a felidézett emlék miatt, de nem tudta figyelmen kívül hagyni. Nehéz volt sántítás nélkül járnia. Anikóval és Erikával közös szobába került. Anikónak már mondta, hogy szoktak néha rémálmai lenni, ne ijedjen meg, csak ébressze fel. Sosem aludt még idegen helyen, csak tizenhat éves korában, amikor megműtötték. Biztos volt benne, hogy három éjszaka nem tud ébren maradni, de nem akart nyugtatót bevenni. Inkább az álom…

Amint kipakolták a holmijukat, lementek a társalgóba ismerkedni. Már sokan gyűltek össze, csibeudvart idéző ricsaj fogadta. Megállt, szokni a hangzavart. Elégedetten elmosolyodott. Körülnézett, ösztönösen választva odalépett az egyik beszélgető csoporthoz.

– Sziasztok, Claire vagyok!

Az egyik fiú magához véve a vezető szerepet bemutatott mindenkit.

– Szia, Claire! Én Val vagyok, ő Lucien, Brigi, Suzi, és Greg.

– Honnan jöttetek? Van valaki Limours környékéről?

– Én Bois d’Ardeau-ból jöttem! Miért? – kérdezte Suzi.

– Talán tudnál segíteni nekem, ahhoz elvileg közel van a Charengeis család birtoka. Tudsz valamit Virgil Charengeis-ről, vagy Julien Gillienről?

– Én nem ismerem őket, csak annyit tudok, hogy az öreg átadta a birtokot Juliennek. Anya néha szokott beszélni róluk.

– Értem. Köszönöm szépen! Már ezzel is nagyon sokat segítettél.

Egy pillanatra kihagyott a szíve. Szétáradt benne az öröm, nehezen rejtette el az izgatottságát. Tehát nem csak álom-élet! Ők léteznek a valóságban! Az „álombéli” apja él, és Julien ott van mellette! Vajon minden igaz volt, amire emlékszik? Kihasználva az alig remélt lehetőséget, tesztelte az emlékeit. Estig a társasággal maradt, ami csak eszébe jutott, mindenre rákérdezett. Csapongva száguldoztak a gondolatai. Majdnem tizennyolc év telt el abban a másik valóságban, amióta ő meghalt ott. Julien vajon megnősült azóta? Már majdnem akkora gyerekei lehetnek, mint ők voltak akkor… Hirtelen szomorú lett. Fájt arra gondolnia, hogy a fiú talán mással lett boldog.

A tanárnőnek feltűnt Klári meglepően gyors beilleszkedése. A francia fiatalok úgy fogadták, mintha eleve közéjük tartozott volna. Nevetni is hallotta, amikor vacsoránál az egyik fiú nekiállt bohóckodni. Közelebb lépve hitetlenül hallgatta őket: a lány ugyanolyan könnyedén beszélt franciául, mintha magyarul szólt volna. Úgy tűnt számára, mintha Klári folyamatosan kérdezne. Bár saját magáról azt tartotta, hogy egész jól tudja a nyelvet, a fiatalok gyors beszédéből csak alig néhány szót ismert fel. Meglepte az az élénkség és felszabadultság, amit soha nem tapasztalt nála a két év alatt, amióta tanította. Mintha nem is ugyanaz a lány lett volna, mint akit megismert.
Vacsora után az étkező asztalait a fal mellé hordták, felhangosították a zenét, és elkezdődött az esti diszkó. Valentin és Greg is hívta Klárit táncolni, de a lány visszautasította mindkét fiút. Arra kérte őket, hogy inkább majd menjek vissza hozzá beszélgetni. Juliennel táncolt utoljára… Felszaladt a szobába a rajztömbjéért. Elsőként Valentinről készített egy portrét, kiemelve mindent, ami előnyös a szép, szabályos arcon. Sikerült visszaadnia a kis érzéki mosolyt is, ami olyan ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Nagyon hasonlított Julienre még a hosszúra meghagyott fekete haja is, csak Valentin már majdnem húszéves és soványabb, mint Julien volt akkor. Jó volt ránéznie, lerajzolnia. Belesajdult a szíve. Majdnem olyan volt, mintha Julien lett volna mellette. Mintha őt láthatná a két év elteltével újra… Amikor a fiú visszatért a táncból, Klári szó nélkül kitépte és odaadta neki az aláírt képet.

Valentin egy ideig nézte saját magát. Tetszett neki az, amilyennek a lány látta őt.

– Nagyon jó lett! Megtarthatom?

– A tiéd. Hasonlítasz valakire, aki kedves volt nekem. Jólesett lerajzolni téged. – Szomorú mosollyal nézett a fiúra.

– Volt?

– Talán igen. Nem tudom, mi lett vele azóta. Megkeresem nyáron, a kiránduláson. Legalább egyszer szeretném még látni, tudni, hogy jól van. Még egyszer beszélni vele.

– Szereted őt.

– Szerettem. Ő is szeretett, de aztán történt valami rossz, és el kellett válnunk. Én hagytam el, de nem önként. Úgy tudja, meghaltam.

– Mikor történt?

– Tizenhat éves voltam, ő tizennyolc. Két éve… Vagy egy évszázada.

Valentin vigasztalóan megszorította Klári kezét.

– Megpróbálhatlak felvidítani? Nem a helyébe lépni, csak játsszuk azt, mintha együtt lennénk! Így nem fog más zavarni, én pedig nagyon jól érezném magam veled. Akkor is, ha csak játék. Mit szólsz hozzá?

– Nem lenne jobb, ha olyan lánnyal kezdenél, akivel több is lehetne, mint játék?

– Nem. Ez egy nyaralás, és nem érdekel senki más a többiek közül. Veled jó beszélgetni.

– Rendben. – Az ismerősen csillogó barna szemekbe nézve, ha akart sem tudott volna nemet mondani. – Kedvellek. Talán nem csak azért, mert hasonlítasz rá. Neki teljesen más a természete, komoly és szomorú. Mindig bizonyítani akart, mindent jól csinálni. Két évet tett le egyszerre a suliban, hogy hamarabb végezzen és összeházasodhassunk, amint lediplomázik.

Klári hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy túl sokat mondott el. Szerencsére Valentin nem ismeri az itteni családját. Jobban oda kell majd figyelnie, de olyan jó volt végre beszélnie róla! Annyi sok év hallgatás után végre beszélni… Lehunyta a szemét és a zenére figyelt. Átadta magát a lüktető ritmusnak, a gyomrában érezte a dobszóló ütemét. A zene megnyugtatta, kikapcsolta az agyát. Félt az éjszakától. Mindig a fülessel aludt, jó nagy hangerőre állítva a telefonját. Nem számított, hogy másnap fájt a füle a dugóktól, amíg szólt a zene, távol maradt a rémálom. Néhány pillanat alatt visszalépett az emlékeibe…

…Ősz volt, hullottak a levelek, a szünetben végre néhány napra hazamehetett Julien. Lovaglás közben megálltak a pataknál, hogy megitassák a lovakat, Julien lesegítette Füstös hátáról és nem engedte el a karjából. Nézték egymást, a fiú egyre közelebb hajolt hozzá, amíg végül összeért a szájuk. Ügyetlen csók volt, de gyorsan tanultak mindketten…

Valentin állt mellette, és megbabonázva figyelte. A lány feszült vonásai ellazultak, átszellemültté vált az arca és óvatos félmosolyra húzódott a szája. Gyönyörűnek és érzékinek látta őt, mint még soha, senki mást. Tudta, hogy Klári nem játszik vele és nem akar hatni rá, mégis egyre jobban vonzotta.

Akció!

Original price was: 1990,00 Ft.Current price is: 1690,00 Ft.

Andy T. Miller: Klári ​és Claire

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Formátum: EPUB, MOBI
ISBN: 978-615-00-9552-3

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0