Nagy Zita: Az arany kötőtű

Nagy Zita: Az arany kötőtű

Sűrű pelyhekben hullt a hó.

Catherine szorosabbra húzta magán a kabátot, és elfordította arcát a metsző széltől, ahogy kiszállt a taxi hátsó üléséről. Fekete szőrmekesztyűbe bújtatott kezét a feje fölé emelte, és szapora léptekkel felszaladt a vasútállomás épületébe vezető lépcsősoron.

A fenébe ezzel a fránya idővel!

Belépett a kicsi, tömött váróterembe és egy pillanatra megtorpant. Ahogy végignézett a tömegen, ujjait egyre szorosabban kulcsolta a kezében tartott kézitáskára.

Vágyakozva gondolt arra, hogy visszafordul, és egy pillanatig engedte is, hogy elhatalmasodjon rajta az érzés. Már-már indult is kifelé, végül erőt vett magán. Nem visszakozhat! Nem lehet!

Néhány pillanatig tekintete még elidőzött az embereken. Elnézte a bojtos sapkába bújtatott apró arcokat, az izgatottan csevegő szülőket, akik egyik kezükben vaskos táskáikat szorongatták, a másikkal gyermekeiket zabolázták, majd mélyet sóhajtva a peronra vezető aluljáró felé indult. Piros lakkcsizmájának kopogása visszhangzott az üres folyosón, ahogy gyors léptekkel haladt előre.

A vonat már a vágányon állt, megtömve emberekkel.

Szuper!

Felkapaszkodott a szűk ajtón, és szabad helyet keresve átküzdötte magát a tömegen, egészen a szerelvény végén lévő fülkéig.

– Szabad? – mutatott az ablak mellett lévő üres helyre, miután elhúzta a kabinajtót.

– Ha vállalja, hogy bepréseli magát Larry mellé, akkor magáé a lehetőség – mutatott a nagydarab férfira a másik. – De előre szólok, bélproblémákkal küzd – nevetett fel prüszkölve.

Catherine a folyosón álló sokaság felé pillantott, azon morfondírozva, hogy állva tegye-e meg az utat, vagy csatlakozzon a furcsa társasághoz. A tömegből az egyik, vélhetően enyhén ittas férfi mohón végignézett rajta, ezért inkább az utóbbi mellett döntött. Piros szőrmesapkáját a kalaptartóra tette és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, a hó egyre nagyobb pelyhekben hullik, szinte már elborította a tájat.

Felhangzott a füttyszó, és a vonat elindult.

Lehunyta a szemét, igyekezett tudomást sem venni a vele szemben ülő férfi trágár vicceiről, vagy a körülbelül két, tízéves forma kisfiú állandó marakodásáról.

– Elég legyen, fiúk! – hallotta még a férfi hangját, majd elnyomta az álom.

Fogalma sem róla, mennyi idő telt el az utazásból, de arra eszmélt, hogy elcsendesedett a fülke, és kiszabadult a mellette ülő válla és a fal fogságából. Kinézett az ablakon, a rohanó tájat figyelte. Úgy tippelte, körülbelül félúton járhatnak. Feje visszahanyatlott a háttámlára és újra lehunyta a szemét. Lábát kibújtatta a csizmából, kinyújtóztatta, és a szemben lévő ülésre tette.

– Sohasem tudtam aludni utazás közben – csendült fel egy halk, rekedtes hang, mire Catherine ijedten kinyitotta a szemét.

Apró, idős asszony ült a kabin másik végében, kézimunkával a kezében, és szemüvege mögül rokonszenvesen mosolygott rá.

– Öhm…elnézést, azt hittem egyedül vagyok – kapta le a lábát zavartan.

– Ugyan, ne szabadkozzon – legyintett az asszony derűsen. – Sokat utazik?

– Nem…ritkán, vagyis leginkább sohasem…már jó ideje – köszörülte meg a torkát.

– Én nagyon szeretek utazni. Annyi mindent látni a világból. Csak nézzen oda – intett az ablak felé. – Hát nem csodálatos?

Catherine pillantása a havas hegycsúcsokra és az alattuk szélesen elterülő, ugyancsak hófehér vidékre siklott, majd bólintott.

– Nem szükséges egyetértenie, ha másként gondolja – mondta szelíden az asszony, miközben a kötőtűk sebesen jártak a kezében.

– Egyetértek – nézett rá Catherine a szeme sarkából, összefonta karját a mellkasa előtt, és újra elhelyezkedett az ülésen.

Éppen eléggé feszélyezte a tudat, hogy hová tart, semmi kedve nem volt egy parttalan beszélgetéshez.

– Annak idején én is szerettem a szőrmekalapokat – szólalt meg újra az asszony. – Mifelénk nagyon hidegek voltak a telek, elkélt egy-két melegebb darab – mosolygott szívélyesen.

Catherinnek fogalma sem volt, hogy mit feleljen, így csak bámulta az elsuhanó téli tájat, és hallgatta a szomszédos fülkékből átszűrődő boldog hangfoszlányokat. Egy-egy kisgyerek időnként elszaladt az ajtó előtt, olyankor mikulássapkájuk villózó fényei színes nyalábokkal töltötték meg a kabinjukat. Ahogy elnézte a fények játékát, akaratlanul is eszébe jutott a saját gyermekkora.

Nekik nemhogy villogó mikulás sapkára, élelemre is alig tellett. Szülei – apja fékezhetetlen alkoholizmusa miatt – nem sokkal a születését követően elváltak. Nem bánta, hogy azóta sem látta a férfit, aki nemzette. Vidéken élő nagymamáját nem számítva ketten maradtak. Az édesanyja, Margaret erőn felül dolgozott, de még így is keresetének nagy részét elvitte a lakbér, és a hónap végére alig maradt több néhány fillérnél. Aztán egy szomorú délutánon ő is elment.

Az asszony kötőtűinek monoton hangja térítette vissza a valóságba.

– Mindig is szerettem kötögetni utazás közben – emelte rá a tekintetét újra a hölgy. – Elvonja a figyelmet az élet nagy gondjairól. De tudom, a mai fiatalság nem vesződik ilyen régies időtöltéssel – mosolyodott el ismét.

A szerelvény megállt egy apró, hólepte településen, majd egy elhaló füttyszó kíséretében hamarosan indult is tovább. Catherine előhalászta a mobiltelefonját a táskája mélyéről és a kijelzőre pillantott. Már-már görcsösen vágyott rá, hogy a barátja – már ha még annak lehetett nevezni – neve megjelenjen a képernyőn. Az áhított üzenet azonban váratott magára. Az üzenet, amely talán képes lett volna visszahúzni a szakadék széléről, amelybe éppen bele akarta vetni magát.

Ha szerelemről volt szó, a szerencse messziről elkerülte. Hiába reménykedett minden alkalommal, hogy ezúttal tart valahová a kapcsolat, a férfiak, akikkel összehozta a sors, hátborzongatóan hasonlítottak arra az emberre, aki a nevét adta neki, és akit csak édesanyja történeteiből ismert.

Derekkel sem volt ez másképp, még ha hosszú ideig úgy is hitte.

– Férjnél van, kedves? – szakította ki a gondolataiból az idős asszony hangja.

– Öhm… nem, dee… van valakim – felelte zavartan.

Nem akart barátságtalanul viselkedni, de csak arra vágyott, hogy túl legyen ezen a napon, és az élete újra a normális mederbe terelődjön.

– Néha irigykedem a mai ifjúságra. Az én időmben nem igazán lehetett csak úgy együtt járni valakivel, mint manapság. Persze, előfordult – tette hozzá. – De ritka volt az ilyesmi. Akkoriban még csak azt a cipőt illett felpróbálni, amelyet utána meg is vettünk, ha érti mire célzok – húzta hamiskás mosolyra a száját.

Catherine elgondolkodva bólintott. Amikor nála töltötte a szünidőt, nagymamája sokat mesélt neki a régi világról és a fiatalságáról. Sok tekintetben irigylésre méltó életet éltek, ő a jelen helyzetében mégis örült, hogy már elmúltak azok az idők.

Fogalma sem volt róla, hogy akkoriban hogyan intézték azokat a dolgokat, amelyekről – legjobb tudomása szerint – az asszonyok még egymás közt is szégyenkezve beszéltek. Hogyan tudták a férjeik vagy a közösség elől eltitkolni a nemkívánt terhességet vagy éppen megszakítani azt?

A mai modern világban ez már teljesen másként működött. Manapság vaskos pénztárcával szinte bármit el lehetett intézni. Az emberek egymás iránti növekvő érdektelensége miatt egyre kevésbé foglalkoztak azzal, mit is csinál a másik, vagy mi történik vele. Ennek ellenére hatalmas gombóccal a torkában hívta fel a közeli nagyvárosban található rendelőt, mert félt, hogy titka valahogy mégis kitudódik. Tájékoztatójuk alapján biztosan tudta, hogy gyors és szakszerű ellátást fog kapni. Senki nem kérdez semmit, csak teszik, amit az ügyfél kér, és még az ítélkező pillantásoktól is megkímélik.

Erre a gondolatra mély sóhaj szakadt fel a torkából, majd erős émelygés tört rá. Öklendezni kezdett. Pont, mint az első alkalommal, amikor a mostanival ellentétben képtelen volt leküzdeni, és alig ért csak el a mosdóig, ahol rögtön ki is adta magából az épp csak elfogyasztott ételt.

A rosszullétek azonban a hetek múltával sem csillapodtak, és amikor már a reggeli kávétól is elfintorodott, bekúszott a fejébe a terhesség gondolata.

Maga a felvetés is megrémítette. Lehetetlennek tartotta, hiszen mindig annyira vigyáztak. A lelke mélyén mégis volt egy ijesztő és egyben örömteli érzés, amely nem hagyta nyugodni.

A terhességi teszten megjelenő, két párhuzamos vonal, majd rögtön utána Derek viselkedése valósággal maga alá gyűrte. A mindig is kissé csapodár és hirtelen férfi azonnal lerázta magáról a felelősséget. Egy vállrándítással közölte, hogy manapság már erre is van megoldás. Catherine azóta a színét sem látta. Nem hívta, és a telefont sem vette fel hetek óta.

Az összeverődő kötőtűk hangjára az asszony felé kapta a tekintetét és hosszan elidőzött az arcán. Nem tudta, hány éves lehet, de biztos volt benne, hogy igencsak élete alkonyán járhat. Haja teljesen őszbe borult, kedves, szív alakú arcát tömérdek, mély barázda tarkította. Az idős hölgy megérezhette a pillantását, mert a szeme sarkából felnézett rá, miközben egyetlen pillanatra sem hagyta abba a kézimunkát.

– Ne haragudjon, de megkérdezhetem, hogy hány éves? – szólalt meg vonakodva Catherine. Nem volt benne biztos, hogy illendő ilyesmit kérdeznie, de valamiért mégis szerette volna tudni.

– Oh kedvesem, túlságosan idős az élethez, de fiatal a halálhoz. Már persze attól függ, mit nevezünk életnek vagy halálnak – mosolygott titokzatosan. – Bizonyos tekintetben nagyon sokat éltem, mégis néha úgy érzem, hogy talán túl keveset. Ezért is szeretek vonatozni. Kihasználom, amit még lehet.

– És a családja? – bukott ki a lányból.

Az asszony egy pillanatig habozott, hosszan Catherine szemébe nézett, majd vissza a kötőtűkre, és kisvártatva megszólalt.

– Magam vagyok.

– Sajnálom…

– Ugyan, nem kell – legyintett. – Ez a kijelentés általában jobban megviseli azt, aki hallja, mint azt, aki mondja. Igazából rég hozzászoktam már ehhez az élethez. Annak idején magam döntöttem így. Ahogy mondtam, az én időmben voltak már-már kőbe vésett szokások, néhányan mégis kilógtak a sorból. Nos… én is ehhez a kisebbséghez tartoztam.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

– Oh, hát tudja, kedves, egy aprócska kis faluban nőttem fel, egy egyszerű család második gyermekeként – kezdett bele csillogó szemmel. – A szüleim tisztességes életet éltek, és a szokásokhoz híven, a nővéremet idejekorán férjhez is adták. Még most is emlékszem a gyönyörű menyasszonyi ruhára, amelyet viselt, és ami úgy lekötötte a figyelmem, hogy észre sem vettem a szemében bujkáló szomorúságot. Napról-napra láttam, ahogy a nővérem egyre csak szenvedett a házasságában, és elhatároztam, hogy nem akarok ilyen életet élni. Ábrándozhattam volna ugyan, hogy az a férfi, akit majd nekem választanak, más lesz, mégsem tettem. Másfajta életre vágytam. Értettem valamicskét a gyógyításhoz, ezért amikor kitört a háború, jelentkeztem a frontra ápolónőnek

– A második világháború? – vágott közbe érdeklődve Catherine.

– Az első világháború.

– D,e hát az majdnem száz éve volt… – hitetlenkedett a lány.

– Pontosan – bólintott aprót az asszony, majd újra a kézimunkára emelte a tekintetét miközben folytatta a történetet. – Ötödik hónapja teljesítettem már szolgálatot, amikor meginogni látszott az elhatározásom, hogy sohasem megyek férjhez. Egyik éjjel behoztak egy súlyosan sebesült katonát. Miután az állapotán már nem tudtam javítani, és máshol sem akadt teendő, csak ültem az ágya mellett és beszélgettem vele. Úgy elmerültünk egymás tekintetében, hogy észre sem vettük, hogy ránk virradt.

– Túlélte? – bukott ki Catherine-ből.

– Igen, túl. Amíg a táborban lábadozott, minden egyes nap mellette voltam, amennyit csak lehetett, és rövidesen már a közös életet tervezgettük. Egy kis házat, gyerekeket, de… a sors úgy tűnik, jobban kedvelte a korábbi terveimet.

– Mi történt?

– Majdnem minden, amit elterveztünk valóra vált. Miután véget ért a háború, megkérte a kezem, vettünk egy kis házat, és nem sokkal később teherbe is estem.

Catherine egy pillanatra lehunyta a szemét, és élesen beszívta a levegőt.

– Ám az idilli élet csak ábránd maradt. Idő előtt megindult a szülés. Komplikációk léptek fel, és mire az orvos odaért… – Nagyot sóhajtott. – Tudja, azt hiszem, nincs is ennél nagyobb fájdalom. Egy gyermek mindig az Úr ajándéka, és minden helyzetben áldás. Még ha sokszor nem is így érezzük – vetett sokatmondó pillantást Catherinre, aki zavarában inkább kinézett az ablakon.

Biztos volt abban, hogy az asszony csupán általánosságban beszélt, hiszen nem tudhatott az ő helyzetéről, mégis… az a tekintet! Mintha a belsőjébe látna, mintha tudná… De nem tudhatja! És nem is értheti. Hogyan is vállalhatná ezt a gyermeket apa nélkül, egy harminc négyzetméteres kis lakásban? Esetleg, ha az édesanyja élne! Ha nem lenne olyan egyedül, mint a kisujja, talán… Nem! Akkor sem. Nem azt a sorsot kívánta a gyermekének, amely neki is jutott. Túlságosan félt ettől a hatalmas felelősségtől, de a terhességmegszakítás gondolata is ólomsúlyként nehezedett a lelkére.

– És utána mi történt? – fordult újra az asszony felé, aki kezeit ezúttal az ölében nyugtatta és őt fürkészte.

– Soha többé nem estem teherbe – felelte halkan. – Mindent megpróbáltunk, de nem sikerült. Aztán kitört a második világháború és egy nap egy katona állt az ajtóban egy gyászlevéllel a kezében. Mondhatnám, hogy a világom ott omlott össze teljesen, de a gyermek elvesztése óta igazából sohasem találtam magamra. Néhány hónappal később ismét jelentkeztem a frontra, hogy sebesült katonákon segítsek, és ott is maradtam egészen a háború végéig.

– És utána mi történt?

– Ha arra kíváncsi, hogy férjhez mentem-e újra, akkor a válaszom nem.

– De még olyan…

– Újrakezdhettem volna? – fejezte be a gondolatot halkan az asszony. – Valóban. És kérőm is akad bőven, de… Képtelen lettem volna újra reménykedni, és ismét csalódni. És az önvád is sokáig mardosott…

– Az önvád? – ráncolta a homlokát Catherine.

– Tudja, kedves, a háború alatt előfordult, hogy napokig alig ettünk. Az éjszakák borzalmasan hidegek voltak, sokszor a nappalok is, és néha eszembe jutott, hogy talán amíg mások egészségéért aggódtam, a sajátomra nem figyeltem eléggé. Később, egy-egy gyenge pillanatban az is előfordult, hogy átkoztam magam a saját gyávaságomért. Talán, ha másként döntök és újra férjhez megyek…

– Sajnálom.

– Nem kell – mosolyodott el ismét. – Mindez már nagyon-nagyon régen történt, és minden valószínűség szerint így kellett lennie. Csak a Jóisten a megmondhatója, milyen utat kell bejárnunk és miért. Mindettől függetlenül boldog és teljes életet éltem. Egyetlen fontos dolog van: bármit is teszünk, szívből tegyük, és akkor nem lesz mit megbánnunk – nézett ki a szemüvege mögül, majd újra a kötőtűiért nyúlt.

Catherine hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét. Csak a szerelvény kerekeinek halk kattogása törte meg a csendet, amely a végzetébe vitte. A saját maga által választott végzetbe. Hiába reménykedett benne, hogy azután a nap után minden visszatér a rendes kerékvágásba, jól tudta, hogy nem így lesz. Nem lehet így. Ha meg is szakítja a terhességét, akkor sem tudja semmissé, meg nem történtté tenni. Egyszerűen csak ez számára a könnyebb út. De tényleg ezt akarja? A könnyebbik úton járni?

– Elég legyen, fiúk!

A hangos szóra ijedten kinyitotta a szemét. A felszólítás a két, tízéves forma kisfiúnak szólt, akik egy törött kerekű kisautót cibáltak ide-oda.

A nagydarab, Larrynek nevezett férfi fészkelődni kezdett, még jobban odaszorítva őt a vagon falához.

Megdörzsölte a szemét, majd pillantása a kabin másik végébe siklott, de csupán öten voltak a helyiségben. A két kisfiú, a két férfi és ő.

– Öhm… melyik településnél járunk? – köszörülte meg a torkát.

– Semelyiknél, hölgyem! Hiszen épp az imént indultunk el. Jó’ elszunnyadt – felelte a vele szemben ülő férfi.

Catherine bólintott, de alig hallotta a férfi hangját. A furcsa, már-már túlzottan is valóságosnak tűnő álom járt a fejében.

Elővette a telefonját a táskából, és a kijelzőre pillantott.

Nincs üzenet.

Mélyet sóhajtott és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, a hó egyre nagyobb pelyhekben hullik, szinte már elborította a tájat.

Két megállóval később a két férfi és a gyerekek leszálltak. Egyedül maradt a fülkében a viaskodó gondolataival.

Egyre csak az asszony szavai jártak a fejében, amelyek igazából sohasem hangzottak el: „Egyetlen fontos dolog van: bármit is teszünk, szívből tegyük, és akkor nem lesz mit megbánnunk”.

A végállomás előtt lassan felemelkedett az ülésről. Gyorsan felöltözött, magához vette szőrmesapkáját és kilépett a kabinból.

– Elnézést Uram! – szólította meg az arra járó kalauzt, amikor lelépett a peronra. – Mikor indul vissza a következő járat?

– Harminc perc múlva, asszonyom – felelte a férfi készségesen.

Catherine bólintott, és mielőtt elindult volna, még visszanézett a kabinjára, melynek ülésén ott hevert egy pár arany kötőtű.

A megjelent antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül – Érzékeny téma

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.

Hamarosan! – Gyermektelenül antológia

Hamarosan! – Gyermektelenül antológia

Érzékeny téma 1. - Gyermektelenül

Milyen lehet az élet gyerek nélkül?

Ezt a kérdést nap mint nap emberek ezrei teszik fel. Valaki azért, mert számára elképzelhetetlen az, hogy neki ne legyen. Más azért, mert kíváncsi rá, mi lenne, ha nem lennének. Megint más azt latolgatja, ha nincsenek, mennyivel több mindenre maradhat ideje.

Megannyi nézőpont.

A júniusban megjelenő antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amiben 13 szerző 16 története található. Ebből szeretnénk most párat megmutatni.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.

A. N. Vespree: Életutak

A csengő ellentmondást nem tűrő berregését csak sokadszorra hallottam meg, mire hajlandó voltam felkelni a kanapéról. Hónapok óta nem volt szabadnapom, ezt a napot ki akartam használni arra, hogy egészségtelen mennyiségű fagylaltot eszem és unásig nézem a kedvenc sorozatomat. Ez az én pihenőidőm, és nem akartam, hogy bárki is elrontsa.

Vonakodva lestem ki a kukucskálón: rögtön megpillantottam volt barátnőm kócos, barna haját és csapzott arcát. Ismét megnyomta a csengőt, majd idegesen az órájára pillantott, felnézett, és két zöld szemét a mennyezetre emelte.

Hangos sóhajtás tört elő belőlem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt! – Fáradt hangomat direkt rekedtté és nyúzottá változtattam,…

 

Füzes V. Polda: Amerre nem szállnak gólyák

Drága Angel!

Nem is értem, miért éppen neked öntöm ki a szívemet. De az igazat megvallva nincs senki más, akinek ezt megtehetném. Ha még őszintébb akarok lenni, el kell ismernem: negyvenöt éve készülök erre a levélre.

Mrs. Forester leengedte kezéből a ceruzát, és kibámult a kertre. A narancsfák már virágba borultak – idén a szokottnál valamivel később –, édes illatukat behozta a szél a nyitott ablakon át. Az asszony szája szomorkás mosolyra húzódott. Újra felvette az íróeszközt, és a kenderpapírlaphoz érintette.

Itt Észak-Dakotában igazán kellemes az éghajlat. Persze amikor megszülettem, immár nyolcvan évvel ezelőtt,…

Nagy Zita: Az arany kötőtű

Sűrű pelyhekben hullt a hó.

Catherine szorosabbra húzta magán a kabátot, és elfordította arcát a metsző széltől, ahogy kiszállt a taxi hátsó üléséről. Fekete szőrmekesztyűbe bújtatott kezét a feje fölé emelte, és szapora léptekkel felszaladt a vasútállomás épületébe vezető lépcsősoron.

A fenébe ezzel a fránya idővel!

Belépett a kicsi, tömött váróterembe és egy pillanatra megtorpant. Ujjait egyre szorosabban kulcsolta a kezében tartott kézitáskára, ahogy végignézett a tömegen.

Vágyakozva gondolt arra, hogy visszafordul, és egy pillanatig engedte is, hogy elhatalmasodjon rajta az érzés. Már-már indult is kifelé, végül erőt vett magán. Nem visszakozhat! Nem lehet!

Fülszöveg

A Gyermektelenül című antológia a Stílus és Technika által indított Érzékeny téma sorozat első kötete.
A sorozat a társadalmat és az egyént érzékenyen érintő témákat dolgoz fel.
A kötetben az írók az irodalom eszközeivel mutatják be, milyennek látják a gyermektelenséget, legyen szó egészségügyi vagy szociális okról, tudatos döntésről, esetleg egy elképzelt jövőről.
A gyermektelenséget nagyon sokféleképpen élik meg az emberek. Jelenlegi társadalmunkban erős vitákat vált ki, ha valaki úgy dönt, nem vállal gyereket, míg mások tragédiaként élik meg azt, hogy nekik nem lehet. Az sem könnyíti meg az utóbbiak helyzetét, hogy a társadalom a gyermekvállalás képességének hiányát valamilyen egyéni hibának véli, ezzel komoly lelki terhet róva az amúgy is traumatizált személyre.
Sokan úgy beszélnek a gyermekvállalásról, mintha az valami könnyed szórakozás lenne mindenki számára, miközben elfeledkeznek arról, hogy a történelem során már többször fordult elő, hogy bizony a szülők és a társadalom drasztikus eszközökhöz folyamodott, amikor kétségessé vált a gyermekek felnevelése. Emlékezzünk csak a Jancsi és Juliska* mese hátterére.
 
*1314 és 1322 között éhínség tombolt Európában, és jobbára kitették őket otthonról, rosszabb esetben ők maguk váltak étellé.

Magánkiadás – Melyik kiadót válasszuk – 2024

Magánkiadás. Melyik kiadót válasszam? Mennyire foglakozik a kézirattal a kiadó szakembere.

A könyvkiadás költségei – Magánkiadás – 2024

A könyvkiadás költségei: szerkesztés, korrektúra, borító, tördelés, nyomda, terjesztés. Mennyiért adhatom a könyvem?

Könyvkiadás – A kézirat útja a boltig

A könyvkiadás nem egyszerű feladat, de ha megfelelően felkészülsz és kitartó vagy, akkor megvalósíthatod az álmodat. A következő bejegyzésben bemutatom a könyvkiadás alapjait, és tanácsokat adok arra, hogyan kezdj hozzá a saját könyved kiadásához.

Könyvkiadás egyszerűen

A könyvkiadás már nem is lehetne ennél egyszerűbb: Megírtad, kiadjuk. Ennyire egyszerű.
A könyvkiadás teljes folyamatát lefedjük…

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0