A. N. Vespree: Életutak

A. N. Vespree: Életutak

 Stílus és Technika, Budapest, 2021
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150115528 · IllusztráltaVeréb Csilla

A csengő ellentmondást nem tűrő berregését csak sokadszorra hallottam meg, mire hajlandó voltam felkelni a kanapéról. Hónapok óta nem volt szabadnapom, ezt a napot ki akartam használni arra, hogy egészségtelen mennyiségű fagylaltot eszem és unásig nézem a kedvenc sorozatomat. Ez az én pihenőidőm, és nem akartam, hogy bárki is elrontsa.

Vonakodva lestem ki a kukucskálón: rögtön megpillantottam volt barátnőm kócos, barna haját és csapzott arcát. Ismét megnyomta a csengőt, majd idegesen az órájára pillantott, felnézett, és két zöld szemét a mennyezetre emelte.

Hangos sóhajtás tört elő belőlem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt! – Fáradt hangomat direkt rekedtté és nyúzottá változtattam, bár sejtettem, hogy nem fogom elérni a célomat: meggondolja magát, gyorsan megforduljon és hazasétáljon.

– Reggelt?! – kérdezett vissza. Nevetése úgy visszhangzott a lépcsőházban, hogy féltem, kijön lakásából a szemben lakó öregasszony. Ha elkezd beszélni, órákon át nem fogok tudni szabadulni tőle. – Már kilenc óra!

Ekkor vettem észre, hogy látogatóm mellett két ötéves forma gyermek ácsorog, és olyan huncut arccal néztek rám, mintha arra készülnének, hogy menten felforgatják a lakásomat. Úgy is lesz – gondoltam, majd eleget téve az illemnek, félreálltam az ajtóból, hogy beengedhessem őket. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy egy kis beszélgetés még nem borítja fel az egész napomat, sőt, talán még jót is fog tenni az újdonság, és legfőképpen egy régi, majdnem elfeledett barát társasága. Csak pozitívan!

Miközben ismerősöm egyből a nappali felé vette az irányt, mintha tegnap váltunk volna el utoljára, elgondolkoztam, hány éves is lehet. Harmincegy? Harminckettő? Nem emlékeztem, legalább öt éve nem találkoztunk. Még középiskolás voltam, amikor egy helyi közértben megismertük egymást egy joghurtbaleset kapcsán. Akkor még nem voltak gyerekei, ám lelkesen beszélt programozó állásáról, miközben a pulcsimról lemostuk az odaveszett reggelim maradékát.

– Még mindig egyedül élsz? – kérdezte, ám rám sem nézett, rögtön maga elé rendelte mind a két lurkót és elkezdte lefejteni róluk a vastag ruhadarabokat. Kanapémon hamarosan összevissza hevertek a kabátok, sálak, vastag nadrágok, miközben az apró cipőkből pergett a sár.

– Így könnyebb rendet tartani. – Megpróbáltam elviccelni a dolgot.

Gondolataim között rögtön felelevenedett a barátok és rokonok válogatott okoskodása. Mindig jobban tudták, hogyan kellene élnem az életemet: férjjel, gyerekekkel, és hiába érveltem, a vége mindig ugyanaz lett: fiatal vagyok még, alig múltam húsz, amikor megérek, máshogy fogom gondolni.

– Meghiszem azt! – nevetett fel a barátnő, majd benyálazta az egyik ujját, és elkezdte mindkét kölyök arcáról módszeresen ledörgölni a koszt. – Egész nap takarítok, alig fejezem be, már kezdhetem is előröl.

– De gondolom megéri.

Ugyanazt hajtogattam, amit más, gyermekes szülők szoktak nekem mondani. Akármennyit panaszkodnak a gyerekükről, mind ugyanazt mondja a végén: hogy megéri. Gondoltam, megkerülöm a konfliktust, ami a nézeteltérésből fakad, és pontosan azt mondom, amit hallani akar.

A. N. Vespree: Életutak

– Néha visszasírom a leányéveimet. Még szerencse, hogy szeretnek a nagyinál lenni, így havonta egyszer-kétszer azért el tudunk menni szórakozni a párommal.

Nem bírtam visszafogni magam, és hangosan felhorkantottam.

– Én évek óta nem voltam szórakozóhelyen, én örülnék, ha havonta egy-két alkalommal el tudnék menni – magyaráztam meg gyorsan. Féltem, hogy ha nem teszem, gyilkossá válik a csúnya tekintet, amit rám mereszt.

– Pedig semmi dolgod – jelentette ki hidegen, nekem pedig meg kellett fognom az államat, ha nem akartam, hogy nagyot koppanjon a parkettán. – Nincs férjed, gyereked, egyedül élsz… – kezdte el sorolni, mintha csak egy könyvből olvasná.

– Végül is csak két állásom van, és alig alszom napi pár órát – forgattam a szememet. – Mindegy. Kértek valamit?

Szemem sarkából észrevettem, hogy a kislány az olvadófélben lévő fagylaltommal szemez. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan hatalmas harc veszi kezdetét az édességemért, aminek az lesz a vége, hogy vagy megválok tőle, vagy két emelettel arrébb is a gyereküvöltést hallgatják a szomszédok.

– Á, nem, köszönjük. Nagyon okosak, ha kell valami, rögtön szólnak. Nemrég ittunk, és már reggeliztünk is.

Néztem, ahogyan a két gyerek anyjuk segítségével leül a kanapéra, közrefogva azt a végtelenül fáradtnak tűnő nőt, akit egykor a barátnőmnek neveztem.

– Azt nem is mondtad, hogy két állásod van – folytatta. – De ne aggódj, nem fognak lefárasztani annyira, négy-öt óra és itt vagyok. Bekapcsolod nekik a tévét, azt elnézik és…

– Itt hagyod?! – Csúnyán a szavába vágtam a visszakérdezésemmel, azonban annyira lesokkolt, amit mondott, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette. Ki mondta, hogy én vigyázni fogok a gyerekeire? Másra sem vágytam, minthogy két neveletlen, síró gyerek a lakásomban randalírozzon, miközben én pihenni szeretnék!

– Hétfőn beszéltük, emlékszel? Mikor rád írtam, és elmeséltem, hogy a férjem leesett a tetőről.

Úgy éreztem, mintha rám borult volna egy szekrény. Felelevenedett előttem az üzenetek sora, amiben azt taglalta, hogy a férje a beázott tetőt próbálta megjavítani, amikor valahogyan megcsúszott és leesett. Kórházba kellett vinni, és csak másnapra derült ki, hogy szerencsére csak gerincrepedése, és nem törése van. Sajnáltam őket, de mivel a nagy családalapítása után rögtön elkezdtek hanyagolni, majd szépen lassan a beszélgetéseink is megszűntek, nem tudtam mélyebben átérezni.

– De nem mondtam igent – húztam el a számat. Kellemetlenül érintett a helyzet, nem szívesen küldtem volna el őket, de az, hogy nem akarok vigyázni két ötéves gyerekre, erősebben pulzált bennem, mint az együttérzés. Rögtön megfogalmazódott a fejemben: csak azért írt rám néhány héttel ezelőtt, hogy legyen kire sózni a gyerekeket?

– De azt mondtad, hogy nem dolgozol – erősködött tovább.

– Igen, és az nem azt jelenti, hogy rá is érek.

Ekkor tudtam, hogy jó nagy butaságot mondtam, és nem is kellett sok idő, hogy egy lenéző, dühös pillantást kapjak válaszul. Persze, végül is ráértem, de hogyan kellett volna megmondanom neki, hogy kiráz a hideg a gyerekektől?

– Látom – sóhajtotta.

Az egyik gyerek eközben felkelt, tett néhány bizonytalan lépést, majd átmászott a testvére mellé. Persze ott már nem sok hely akadt, így egymás hegyén-hátán ültek, de ez őket nem zavarta, ahogy látszólag a barátnőmet sem.

– Sokat dolgozom, csak szeretnék pihenni!

– De velük is tudsz pihenni! Nézd meg, hogy milyen csendben ülnek!

El kellett ismernem, hogy a gyerekek meg sem moccantak, csak megszeppenve néztek rám, az anyjukra, a környezetükre. Nem is értettem… Még a nevüket sem tudtam a kölyköknek, soha nem láttak még, miből gondolja egyáltalán, hogy jó ötlet, ha egy vadidegennél hagyja őket? Régi barátság ide vagy oda.

– Egyedül szeretek pihenni – jelentettem ki, majd egy oldalsó pillantást vetettem a fagylaltomra. Egyre jobban olvadt. Szerencsére egyetlen szem sem szegeződött rá a sajátomon kívül, és nem turkált benne illetéktelen ujj, mint ahogyan elsőre képzeltem.

– Ha lenne valakid, és közösen tervezett családod, akkor megértenéd.

Felhorkantottam.

– Mit? Hogy mindig rásóznám valakire a gyerekeimet, mert képtelen vagyok egyedül bánni velük?

Úgy tűnik, hogy ezzel elvetettem a sulykot, ám nem éreztem sem megbánást, sem pedig bűntudatot. Egyvalamit éreztem: hogy nem akarom a fél napomat két ötévessel tölteni. Miért olyan nagy kérés ez?!

– Persze, mert azt hiszed, olyan könnyű ez egyedül, miközben a férjemet is ápolnom kell? Ha lenne gyereked, akkor lehet, hogy kialakulna benned némi együttérzés és gondoskodás is!

Elhelyezkedtem az egyik fotelben. Ehhez le kellett ülnöm, nem voltam felkészülve arra, hogy valaki a saját otthonomban kioktat arról, hogy hogyan kellene élnem az életemet. Már megint.

– Lehet, de nincs – vontam meg a vállamat. – És nem is lesz.

Úgy tűnik, hogy a volt barátnő rájött, hogy jobb, ha ezt nem erőlteti, ugyanis olyan gyorsan kezdte el öltöztetni a gyerekeit, amilyen gyorsan levette róluk a ruhákat az imént.

– Huszonévesen én is ugyanezt mondtam, és tessék. Most van két csodálatos gyermekem, és soha, semmi pénzért nem válnék meg tőlük! Majd egy tíz év múlva máshogyan fogod gondolni ezt, és akkor rájössz, hogy igazam van!

Ez a tolakodó igazságérzet kezdett az agyamra menni. Sajnos túl sok ember gondolkozott így, a munkám során nap mint nap találkoztam olyan nőkkel és férfiakkal, akik egyszerűen képtelenek voltak beismerni, ha valamiben nincs igazuk.

– Nem fogom.

Régóta tudtam, hogy nem akarok gyereket, és ez eddig sem változott, ezután sem fog. Két állás mellett egyszerűen nem lett volna időm ismerkedni és családot alapítani. Az egyik fizetésemből éppen csak meg tudtam élni, ha nem vállalok plusz munkát, egy fityinget sem tudtam volna félrerakni későbbre.

– Ó, dehogynem! Mégis ki nyitja rád az ajtót öregkorodban?

A szemem előtt lebegtek a képek a munkahelyemről: magányos idősek, akiket csak én látogatok, akikkel csak én foglalkozok, akiktől csak én kérdezem meg, hogy hogy vannak. Magányos idősek, akik órákat mesélnek gyermekeikről és unokáikról, a boldog emlékekről, de soha, egyszer sem látogatják meg őket.

– Az idős barátnőim – feleltem, majd egyre nagyobb mosollyal néztem, ahogyan egykori barátnőm még mindig a ruhákkal szenved. A kapkodás megtette a hatását, és hiába kötötte meg az egyik gyerek cipőjét, mire a másodikkal is kész lett, az elsőnek már kioldódott a fűzője.

– Amit teszel, az hatalmas felelőtlenség! Minden családba legalább három gyerek kellene! Miből lesz nyugdíjad?

Végre sikerült az öltözködés, elindultak az ajtó felé.

– Szerinted miért dolgozok annyit? – kérdeztem vissza.

Ahogyan figyeltem távolodásukat, elöntött a megkönnyebbülés. Végre megszabadulok tőlük, és visszatérhetek a nyugodt pihenéshez, mielőtt holnap ismét kezdődne a heti hajtás.

– Élmények nélkül, a rendszer rabszolgájaként akarsz megöregedni és meghalni? – kérdezte. A jókedvem szinte azonnal füstbe szállt.

A keze már a kilincsen volt. Kitessékelte a gyerekeket, majd egy laza mozdulattal bevágta maguk mögött az ajtót. Ennek ellenére tisztán hallottam szavait a folyosóról.

– Végül is, valaki a robotélettel is megelégszik.

A megjelent antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül – Érzékeny téma

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.

Hamarosan! – Gyermektelenül antológia

Hamarosan! – Gyermektelenül antológia

Érzékeny téma 1. - Gyermektelenül

Milyen lehet az élet gyerek nélkül?

Ezt a kérdést nap mint nap emberek ezrei teszik fel. Valaki azért, mert számára elképzelhetetlen az, hogy neki ne legyen. Más azért, mert kíváncsi rá, mi lenne, ha nem lennének. Megint más azt latolgatja, ha nincsenek, mennyivel több mindenre maradhat ideje.

Megannyi nézőpont.

A júniusban megjelenő antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amiben 13 szerző 16 története található. Ebből szeretnénk most párat megmutatni.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.

A. N. Vespree: Életutak

A csengő ellentmondást nem tűrő berregését csak sokadszorra hallottam meg, mire hajlandó voltam felkelni a kanapéról. Hónapok óta nem volt szabadnapom, ezt a napot ki akartam használni arra, hogy egészségtelen mennyiségű fagylaltot eszem és unásig nézem a kedvenc sorozatomat. Ez az én pihenőidőm, és nem akartam, hogy bárki is elrontsa.

Vonakodva lestem ki a kukucskálón: rögtön megpillantottam volt barátnőm kócos, barna haját és csapzott arcát. Ismét megnyomta a csengőt, majd idegesen az órájára pillantott, felnézett, és két zöld szemét a mennyezetre emelte.

Hangos sóhajtás tört elő belőlem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt! – Fáradt hangomat direkt rekedtté és nyúzottá változtattam,…

 

Füzes V. Polda: Amerre nem szállnak gólyák

Drága Angel!

Nem is értem, miért éppen neked öntöm ki a szívemet. De az igazat megvallva nincs senki más, akinek ezt megtehetném. Ha még őszintébb akarok lenni, el kell ismernem: negyvenöt éve készülök erre a levélre.

Mrs. Forester leengedte kezéből a ceruzát, és kibámult a kertre. A narancsfák már virágba borultak – idén a szokottnál valamivel később –, édes illatukat behozta a szél a nyitott ablakon át. Az asszony szája szomorkás mosolyra húzódott. Újra felvette az íróeszközt, és a kenderpapírlaphoz érintette.

Itt Észak-Dakotában igazán kellemes az éghajlat. Persze amikor megszülettem, immár nyolcvan évvel ezelőtt,…

Nagy Zita: Az arany kötőtű

Sűrű pelyhekben hullt a hó.

Catherine szorosabbra húzta magán a kabátot, és elfordította arcát a metsző széltől, ahogy kiszállt a taxi hátsó üléséről. Fekete szőrmekesztyűbe bújtatott kezét a feje fölé emelte, és szapora léptekkel felszaladt a vasútállomás épületébe vezető lépcsősoron.

A fenébe ezzel a fránya idővel!

Belépett a kicsi, tömött váróterembe és egy pillanatra megtorpant. Ujjait egyre szorosabban kulcsolta a kezében tartott kézitáskára, ahogy végignézett a tömegen.

Vágyakozva gondolt arra, hogy visszafordul, és egy pillanatig engedte is, hogy elhatalmasodjon rajta az érzés. Már-már indult is kifelé, végül erőt vett magán. Nem visszakozhat! Nem lehet!

Fülszöveg

A Gyermektelenül című antológia a Stílus és Technika által indított Érzékeny téma sorozat első kötete.
A sorozat a társadalmat és az egyént érzékenyen érintő témákat dolgoz fel.
A kötetben az írók az irodalom eszközeivel mutatják be, milyennek látják a gyermektelenséget, legyen szó egészségügyi vagy szociális okról, tudatos döntésről, esetleg egy elképzelt jövőről.
A gyermektelenséget nagyon sokféleképpen élik meg az emberek. Jelenlegi társadalmunkban erős vitákat vált ki, ha valaki úgy dönt, nem vállal gyereket, míg mások tragédiaként élik meg azt, hogy nekik nem lehet. Az sem könnyíti meg az utóbbiak helyzetét, hogy a társadalom a gyermekvállalás képességének hiányát valamilyen egyéni hibának véli, ezzel komoly lelki terhet róva az amúgy is traumatizált személyre.
Sokan úgy beszélnek a gyermekvállalásról, mintha az valami könnyed szórakozás lenne mindenki számára, miközben elfeledkeznek arról, hogy a történelem során már többször fordult elő, hogy bizony a szülők és a társadalom drasztikus eszközökhöz folyamodott, amikor kétségessé vált a gyermekek felnevelése. Emlékezzünk csak a Jancsi és Juliska* mese hátterére.
 
*1314 és 1322 között éhínség tombolt Európában, és jobbára kitették őket otthonról, rosszabb esetben ők maguk váltak étellé.

Szerzői könyvkiadás egyszerűen

Megírtad? Kiadjuk. Ennyire egyszerű. Szerzői könyvkiadás könnyedén. Szerkesztés, korrektúra, mentorálás, tördelés, nyomdai kivitelezés, országos terjesztés, marketing. Az író elment vadászni, a szerkesztő meglőtte, a korrektor hazavitte, a tördelő előkészítette, a...

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.