Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A Betondzsungel és Csodaszarvas című regény a misztikus-akció műfajában íródott, erős áthallásokkal a pogány magyar mondavilág és a modern kor társadalmi problémái felé.

1. fejezet

Apró nesz verte fel álmából. Felriadt a zajra, de nem volt képes kinyitni a szemét. Éber tudattal feküdt, olyan volt, mint aki kómában van, de érzékel mindent maga körül.
Megpróbálta, de a végtagjait sem tudta megmozdítani. Mintha nem lett volna ura a testének és a szemhéja tonnányi súllyal nehezedett rá. Csukott szemmel próbált meg segítséget kérni, de az csak értelmetlen nyögéssé torzult az ajkán.

Valaki odalépett mellé. Csepegést hallott, majd a homlokára helyeztek egy vizes ruhadarabot. A kellemes, hűsítő érzés egy pillanatra elkergette a tehetetlenség nyomasztó tudatát, a forró teste azonban másodpercek alatt kiszárította a nedves kendőt, így azt levették róla és ismét a vízbe mártották.

Hallotta a cseppek lusta zuhanását a tálban, ahogy visszahullnak a folyékony anyaölre, majd a kendőt megint szakszerűen a homlokára pakolták:

– Pihenj csak, nyugalom! Most már nem lesz baj! –kísérték nyájas mondatok az aktust egy kedves női hang formájában és a férfi beleegyezett.

Nem küzdött többé. Elengedte magát és lesüllyedt alfába, ahol viszont lázálmok gyötörték. A képek, melyek fel-felvillantak az agyában, felzaklatták és a sajgó fizikai fájdalommal kiegészülve a sötét hallucinációk csapdájába lökték.

Révedéseiben magát látta, ahogy három varjú kergette. Utolérték őt, majd villant egy penge és a földön találta magát. A karcos hideg és a feketeség bekebelezte.
Vonszolta magát az avarban, de nem nyílt számára kiút. Aztán hirtelen egy csodás, fénylő alak izzott fel előtte. A bámulatos jelenésnek agancsai magasodtak és egyenesen őt nézte. Egy szarvas volt az, aranyozott rámában, akárcsak egy pogány ikon.

A sebesült férfi a tekintetét szinte belevájta a látomásba és láthatatlan kötélként húzta magát egyre közelebb és közelebb a fenséges állathoz.

A jeges földön kúszott, az életet adó melegség pedig lassan távozott a végtagjaiból. A telihold által megfestett éji árnyak démoni örömtáncot jártak a lebénuló teste felett. Már nem volt messze a szarvas, csak pár méter kellett volna tennie, azonban az utolsó, elkeseredett húzás után a földön, az állat megmozdult és egy másik, sötét alakká változott. Az emberi alak erősen megmarkolta a kabátja gallérját és könnyedén felrántotta kétlábra, amitől felriadt.

Miközben felkiáltott, a fájdalmas üvöltésével halálra rémített egy szintén a szobában szundikáló embert. Vele szemben egy férfi ült, egy ősz hajú, ősz bajszú alak, aki a karosszékében elnyúlva a macskáján pihentette a kezét. Mikor a beteg drámai ébredése felriasztotta, ő is felpattant a székből és mintha kísértetet látott volna, kiszaladt a kis házból.

– Ne! Kérlek, segíts! – nyöszörgött utána a fekvőbeteg és fel is kelt volna az ágyból, de az ereje menet közben elhagyta.

Félúton a mozdulatsorban oldalra esett, aztán lezuhant a földre, egy kemény és hideg szőnyegre. Ott fetrengett a porban és kísérletet tett volna a szabadulásra a rácsavarodott, izzadt lepedők alól, de képtelen volt kihámozni magát a szorításukból. Szenvedését egy középkorú, fekete hajú, cigány férfi enyhítette, aki nyers stílusban ráripakodva, berohant a szobába:

– Mi az Isten bajod van?! Örüljél má’, hogy gondodat viselik, te meg itt ijesztgeted az embert! Bolond vagy?! – fogta meg határozottan az idegen, majd felsegítette és visszatuszkolta a beteget az ágyba.

– Ki maga? Hol vagyok? – kérdezősködött izgágán a gyengélkedő, de az undok férfi dacos hangnemben rövidre zárta az eszmecserét:

– Tök mindegy, nem? Élsz, nem? Itt vagy a servúdi erdőben, biztonságban. – adott kurta válaszokat, majd betakargatta és ledorgálta, ha még egyszer megszökik, ő bizony nem segít, hagyja megfagyni.

A feje búbján kopaszodó, hátul lófarkas cigány férfi zsörtölődve távozott a kis házból, majd a láztól elgyötört páciens elterült az ágyban.

A Servúdban volt, de nem tudta, hogy ez pontosan mit is jelent és azt sem, hogy mióta. Semmire nem emlékezett. Megfogta a bekötözött fejét és felemelte a lepedőjét, hogy megnézze a sajgó oldalát.

A derekától egészen a mellének közepéig szakszerűen be volt kötözve. A bal oldalán egy kicsit átütött még a vér, de a jobbon már semmi sem látszott a géz alatt.
Kétségtelen, hogy kezelték a sérüléseit és próbált visszaemlékezni hogyan szerezte őket, de nem ment. Nem emlékezett semmire, ami furcsa volt. Mintha minden ismeretlen lett volna a számára.

A zakatoló gondolatok a fejében pillanatok alatt heveny fejfájást eredményeztek. A homlokához kapott és még mindig tűzött a bőre. A hidegrázás is elérte, így visszabújt a lepedők alá és inkább meghúzta magát. Egy ágyban volt és gondozták, az csak jót jelenthetett.

Most pihennem kell, adott gondolatban parancsot magának, majd lassan behunyta a szemét és elpilledt, mintha elvágták volna, de a valóságból, megint visszatért a nyomasztó víziók labirintusába.

Néha-néha felriadt, nyüszített vagy nyöszörgött, de többnyire csak rázkódott a láz vagy a sebesülései okán.

Egyszer valaki felemelte a hátát és a szájához tett egy poharat. Beleivott, de félrenyelt, így azonnal köhögésbe fulladt.

– Ezt mind meg kell inni! – mondta egy gyámoltalan férfihang és a beteg kinyitotta a szemeit.

Az őszbajszú volt az, akit a minap megijesztett és éppen itatni próbálta. Ezt elraktározta az elméjében majd tovább pihent, de a rémálomképek nem kegyelmeztek neki.

A következő révedésében egy barnahajú nő szerepelt, ahogy a vízparton belógatja a lábát a hullámokba. Olyan szép vádlija volt és a mosolya! Nem koncentrált másra csak két apró gödröcskére a leány arcán, ahogy a csábító tekintete még a színeket is elhalványította körülöttük.

A tóparti kép idilli víziója azonban hirtelen megváltozott, esőfelhők kúsztak feléjük az égen és szinte a semmiből egy fertelmes vihar kerekedett. Mintha csak dézsából öntötték volna, az eső csak hullott és hullott alá, a vízszint pedig vészesen emelkedni kezdett. A gátak átszakadtak, a partot elöntötték a durván kicsapó hullámok, így úszni kényszerültek. A férfi felnézett az égre és a sötét fellegek egy hatalmas, már-már szürreális teliholddal koronázták meg a tragédiájukat.

A barna nő után nézett, de ő már rég elsodródott mellőle. A férfi egyedül kísérelt meg úszni, fennmaradni a víz tetején, de csak hánykolódott, mint egy fadarab. A hínár próbálta lehúzni, a hullámok megfullajtani, és egyszer csak megjelent a feje fölött három varjú. A madarak éktelen rikácsolásba kezdtek, de ő csak menthetetlenül süllyedt, levegőért kapkodva. Már nem tudott lebegni sem, valami láthatatlan erő a vízbe húzta, egyre mélyebbre és mélyebbre a sötétségbe, a kétségbeesésbe.

Aztán felriadt ismét. A teste tocsogott az izzadtságban, de a szemei most mintha élesebben fókuszáltak volna. Egyedül feküdt egy házikóban, amit most alaposabban szemügyre vett.

A lábadozásának színhelye egy pár négyzetméteres, téglalapalakú kunyhó volt, melynek alapja térdmagasságig a földbe volt ásva. Egy lefüggönyözött, nagy ablak nyílt az ágyával szemben, de ki nem látott rajta, ugyanis a függöny koszos fóliája csak a tompított napfényt engedte be.

Az ablakforma koszos kerete okosan bele volt építve a faelemek és téglák oldalfalába, begipszelve, néhol bepúrhabozva, és ahol nem jutott anyag az oldalfalba, ott bútorok vagy kövek zárták le a végeket, ruhákkal és szőnyegekkel, kvázi szigetelés gyanánt.

Az ágy lábánál, egy leharcolt fémhordóban pislákolt a tűz, kellemes melegséggel árasztva el a szobát, s a füstjét egy összetákolt cső vezette ki a kalyibán kívülre.

A kis kunyhó puritán módon volt berendezve, néhány keretezett fényképpel és egy-két bútordarabbal. Egy nagy gardróbszekrény, mely sem stílusában, sem méretében nem illett oda, és az ágya mögött magasodott, míg egy négyszögletű, kopott kisasztal, egy sámli és egy megtört támlájú szék társaságában, a fekhelye oldala mellett volt kiállítva, mint valami avantgárd kompozíció.

A kunyhóban egyébként rengeteg lim-lom állt felhalmozva. Az asztalkán elemek, gyógyszerek, konzervek voltak dombocskákba rendezve, míg a sarokban egy elektromos sparhelt pihent, ami egy használt akkumulátorra volt kötve hosszú, többszörösen átszigszalagozott vezetékekkel.

A rögtönzött terepszemlét kintről beszűrődő hangok szakították félbe és az ösztöneire hallgatva, a beteg inkább becsukta a szemét.

Valaki érkezett. A kis ház oldala kinyílt és a hideg szellővel együtt bejött rajta egy alak. Mikor már bent volt, a látogató visszanyúlt a ház oldaláért és visszatette az egyszerű falemezt a kiásott keretbe.

A vendég dudorászni kezdett, majd matatva az asztalon helyet csinált magának a sámlin és finoman költögetni kezdte a fekvő férfit.

– Hahó? Ébresztő. Kummantsá’ valamit, gyere! – szólította meg és a beteg, tettetve hogy alszik, lassan kinyitotta a szemét.

Egy siltes sapkás ismeretlenre emelte a tekintetét, a férfi olyan hatvanas volt, kerek arcú, őszülő borostával és erős tájszólással:

– Na, szevasz. Felébredtél, mi? Ideje lesz. Sok óta alszol. Hoztam egy kis levest. Finom. Pillantás alatt erőre kapsz, koma! – nyújtott oda az idős férfi egy törött sarkú műanyag tálcát, amin egy nyitott konzervdobozban gőzölgő levesféle illatozott.

– Há’ bocsesz a tányérért. Legutóbb amikor részeg voltam összetörtem az utolsót. Ez van! – mentegetőzött a siltes sapkás férfi, látva az ápolt megszeppent tekintetét, de a szabadkozása ellenére a gyengélkedő megszólalt:

– Nem azt néztem, hanem…hol a kanál?

– Mi?! Ja! Az azbeszt úristenit Szomcsi! Mindjá’ hozok egyet! – ordított a férfi, homlokon csapva magát, majd felpattant és kivéve az ajtót a keretéből elrohant evőeszközért.

Az oldalra helyezett falelemen túl, ami az ajtóként funkcionált, most az ápolt férfinek alkalma kínálkozott kitekinteni a kunyhón kívülre, ahol egy erdei tájkép tárult a szeme elé viskókkal és kézi építésű, rozoga kalyibákkal tarkítva.

Vele szemben, átellenben, egy nagydarab, sörhasú roma férfi éppen fát hasogatott. Egy nehéz csapás után megállt a kezében a szekercével és barátságos mosollyal ránézett a betegre. A gyengélkedő ettől zavarba jött és elvette a tekintetét a favágóról. Nem tudta kik ezek az emberek, így nem bízhatott senkiben.

A siltes sapkás rövidesen visszatért, az őszbajszú férfival karöltve, aki nem győzött bocsánatot kérni:

– Sajnálom, hogy elfelejtettem kanalat adni! – közölte vontatott, szomorú hangon, majd átnyújtott egy kanalat, de a sapkás öreg lekorholta:

– Mindig elfelejted Szomcsi, hát így hogy egyen a beteg?! Még azt hiszi rossz vendéglátók vagyunk!

– Jól van, na! TE MINDIG CSAK KIABÁLSZ VELEM! – kelt ki magából hirtelen az őszbajszú és félrelökve a másikat zokogva kiviharzott a házikóból.

– Szomcsi! Várjá’ má’, nem úgy gondoltam! SZOMCSI! – kiáltott utána a siltes sapkás férfi megbánóan, de az erőfeszítése hasztalan volt. A depressziós tekintetű, őszbajszú társa elrohant, a beteg viszont vacogni kezdett.

– Behúznád az ajtót, kérlek! Hideg van! – törte meg a csendet az ismeretlen és az idős férfi, ismét a homlokára csapva, visszatette az ajtót a keretbe.

Ezután a kis hordóhoz sántikált és ügyetlenül a jobb térdére támaszkodva, rádobott egy fadarabot a pislákoló tűzre, ami újra erőre kapott.

– No, egyél, ettől leszel aztán erős! – noszogatta az öreg a gyengélkedőt, helyet foglalva vele szemben és a beteg elkezdett szürcsölni – Csak lassan, azt mondták lassan kell enned. Megfontoltan. Pihengessé’ nyugodtan! Ja és bocsáss meg az előzőért! Szomcsinak rosszak az idegei, tudod dilinyós. Én már csak ismerem, együtt ültünk a Lipótba’! – nevetett fel az öreg és nem lehetett eldönteni, hogy ez vicc akart lenni vagy igazat beszélt.

Miközben a beteg mohón nekiesett a meleg, zsíros lének, a vendéglátója felállt a székéről és az asztalkához sántikált. Elővett egy megsárgult, kockás jegyzettömböt és egy tollat a kabátja belső zsebéből, majd kihajtotta az odakészített sportújságot a fogadásoknál és tudományos szkepticizmussal ráncolni kezdte a homlokát. Mormogott is magában, miközben a kockás jegyzetfüzetébe írt.

Az ápolt az átmelegítő étek kanalazása közben a szeme sarkából az őrzőjét kémlelte. A fickó ártalmatlannak tűnt, kicsit kótyagos volt, de cseppet sem ellenséges.
A fogadások tanulmányozása közben most megint a zsebébe nyúlt és elővett egy olvasószemüveget. Feltette a szemére és a gyengélkedő elmosolyodott a rózsaszín keretes szemüveg látványán, a társa pedig ezt kiszúrva, nevetve mentegetőzött:

– Okkuláré kell má’ nekem is, öregszik a szemem. Tudod régen mindent láttam, most már, egyre kevesebbet. – beszélt furán kifejezve magát és amikor a beteg az utolsó kortyot is kiszürcsölte a konzervből, félretette az újságot és az ágy felé fordult.

– Na, jobban vagy már, koma?

– Igen. Köszönöm. Te ki vagy? – nyújtotta a kezét a beteg, mire a siltes sapkás bemutatkozott.

– Tóth Tibor, de mindenkinek csak Totó! És te? – kérdezte rutinból a férfi, de a bekötött fejű néma maradt.

– Hát…ööö…nem is tudom… – töprengett el ezen a bagatell rövidzárlaton a beteg, de a gondolatai beszippantották.

Hogy hogy nem tudja ki ő? Erre nem emlékezne? Vagy másra sem? Bármi másra? De úgy tűnt hiába erőlködött, semmi nem jutott önmagáról az eszébe. Az sem, hogy ki vagy micsoda, netán honnan jött. A kunyhó előtti dolgok elméjének homályába burkolóztak.

– Mi bajod van? Tán’ felfeslett a hárs a fejedben? – nézett rá az öreg röhögve – Nem emlékszel, sebaj, majd eszedbe jut! Én, a nevemen túl, azé’ vagyok Totó, mert kiváló Totó játékos vagyok, a célom 13+1 és el is érem egyszer! Tudod, van egy szisztémám! – kacagott fel a siltes sapkás férfi és beavatta a kockás jegyzettömbjének rejtelmébe.

Kiderült, hogy Totót nem érdeklik a meccsek oddsai vagy hogy a bukik szerint melyik a nyerő csapat. Elmélete szerint nem a nagy meccseket kell választani, nem az elit bajnokságokat meg híres csapatokat, hanem kicsiket. Norvég bajnokság, svéd meg finn első liga, szerette a hollandokat és a belgákat is, de nagy favoritjai keleten voltak:

– A kedvenceim a balkáni csapatok. – ecsetelte piros pozsgás arccal, a siltes sapkáját a homlokán hátra billentve – Szerbia, Bulgária, Horvátország, ott mindig csalnak, mint itthon az NB1-be’. Nincs egy tiszta meccsük, én mondom! Ezé’ nem kell az oddsokat vagy a neveket nézni. Ezt a mintát kell variálni! – mutatott a kockás tömbön egy számsort melyen az 1-esek, 2-esek és X-ek látszólag véletlenszerűen váltakoztak.

– Értem és mi az összefüggés? – kérdezte a beteg.

– Összefüggés?

– Igen, mi a rendszer, miért pont ebben a sorban vannak az 1-esek, 2-esek meg X-ek?

– Ja, ez a legjobb, álmomban láttam őket! – mosolygott a férfi és suttogóra vette a hangját, holott csak ketten voltak a viskóban – Álmomban egyszer meglátogatott Puskás Öcsi bácsi és azt mondta, hogy most dekázik nekem és jól figyeljek, ha bal láb, az egyes, ha jobb láb, kettes, ha pedig combon emelget, akkor x. Így is volt és én leírtam! – nevetett huncut vigyorral a férfi és az ápolt még utoljára megpróbált vele értelmesen beszélni:

– De akkor miért kell a meccseket nézned? Bármelyik tizennégy meccs bármelyik bajnokságból megjátszható ezzel a mintával, vagy nem? – hozta zavarba logikus kérdésével a fickót, aki elgondolkozva ezen, felkapta a vizet.

– Azé’ te sem gondolod, hogy vakon hiszek egy álomnak, mi?! – csattant fel a székéről és levéve a szemüvegét odavetette – Öcsi bácsi csak a kulcsot adta meg, Okos Postás Uram, a meccsekre nekem kell rátalálni és oda kell a matek meg a megérzés! Istenem! Amatőrök! – horkant fel, majd felkapva a tálcát a kunyhó oldala felé sántikált és kivette az ajtót a keretéből.

– BOCSÁNAT! – kiáltotta utána a fekvő férfi, de Totó visszatéve az ajtót a helyére, se szó, se beszéd eltrappolt.

Ismét egyedül maradt. A ropogó, meleg tűz és a leves kicsit helyre hozták, de valamivel el kellett terelnie a nyugtalanító gondolatait, melyek az identitásának rejtélyét feszegették.

A legfontosabb a pihenés volt. Aludnia kellett, mantrázta magában. A biztonsága tudatában hajtotta a fejét nyugovóra és elhatározta, hogy előbb erőre kap csak azután derít ki mindent, addig türelem.

Másnap reggel éles macskanyávogás keltette. Az ágya melletti sámlin az őszbajszú férfi aludt, elterpeszkedve, hátát a hatalmas gardróbnak támasztva. Álmában durván markolászta az ölében tartott macskát, aminek nem maradt más kiút a szorításban csak a fájdalmas nyávogás.

A Szomcsi nevezetű, legalábbis Totó így ordított utána, mély orrhangon horkolt, túlröfögve a macskája jajveszékelését.

– Hé, pszt! – próbált finoman suttogni a bekötött fejű. Okult az előző találkozásukból és ezúttal nem akarta megijeszteni a társát:

– Hé, ember! – szólt rá kicsit erélyesebben, de semmi.

Megpróbált felülni az ágyban, ami meglepetésére sikerült. Oldalra fordult és a lábát lassan a földre helyezte, aztán vett egy mély levegőt és talpra próbált állni, viszont félúton a kínzó fájdalom a bordái közé szúrt. Keservesen feljajgatott majd visszazuhant a takarójára, amire az őszbajszú fickó is felébredt.

– Uramisten! – riadozott megint Szomcsi – Már megint a szívbajt hozod rám! NEKEM SZÍVEPILEPSZIÁM VAN TUDOD?! – rikoltozott és már azon volt, hogy elhagyja a viskót, de látva gyengélkedő szenvedő figuráját, meggondolta magát:

– Baj van, Andrássy gróf? – kérdezte felé hajolva és az ápolt férfi segítséget kért.

Szomcsi visszaszenvedte őt az ágyba, takarót tett rá és egy pohár vizet nyújtott neki.

– Köszönöm. – adta vissza a beteg a műanyagpoharat és kezdett megnyugodni.

– Ildikó azt mondta, hogy még vagy két hétig ágyban kell lenned, nagyon mély volt a seb! – közölte a bús tekintetű, őszbajszú fickó, majd visszaült a sámlira és visszaragadta az ölébe a menekülni vágyó macskáját.

Az állat még mindig nyávogott, mire a férfi elővett a zsebéből egy kolbászdarabkát és odaadta neki. A kefeszőrű, tarka macska gyorsan befalta a falatot, majd jóllakottan elnyújtózva elhallgatott. Szomcsi csak a kis lényre koncentrált, gyerekes módon dédelgette és ez a bánásmód már a macska ínyére volt.

– Szomcsi, igaz? – kezdte a beteg, hátha megtud valamit.

– Igen, de honnan tudod? A fejembe látsz? – kérdezte kikerekedett, kék szemekkel, halálosan komolyan.

– Nem, dehogy, csak Totó ordította a neved múltkor, emlékszel? A kanál ügy miatt.

– Ja persze, már egy pillanatra azt hittem, hogy látó vagy. Örültem volna neki. – hajtotta vissza a fejét a macskájára és hideg komorság ült ki a tekintetén.

– A te macskád? – nézett a foltos, mocskos állatra az ismeretlen.

– Igen, Gáborkának hívják, a fiam után.

– A fiad? Szép név. Hány éves?

– 17 lett augusztusban.

– Az szép és itt éltek a Servúdban?

– Nem, ő már meghalt. – kezdett a macskájának dudorászni Szomcsi.

– Parancsolsz…?! A fiad most akkor…meghalt?

– Igen. Két hónapja töltötte be a 17-et, csak nyolc évesen meghalt, ezen mit nem lehet érteni? Tudod, a bányatónál fürödtünk, családi pancsi volt, ahogy ő mondta, aztán, soha nem jött fel a víz alól. Jaj, istenem! – fakadt ki sírásban az ősz férfi – Én is meg akartam ölni magam, hidd el! Találtam az utcán egy mosókötelet, kirohantam és felakasztottam magam egy fára, de a rohadt ág nem letört! A kurva életbe! – sopánkodott hirtelen hangulatváltozásokkal a férfi.

A gyengélkedő látta, hogy a társa érzelmileg labilis, így nem forszírozta tovább a családi történetet, megpróbálta a beszélgetést másfelé terelni:

– Az előbb Andrássynak szólítottál, talán ismersz engem?

A vele szemben ülő megnyugodott és ránézett, majd vissza a macskára:

– Azért hívtalak Andrássynak, mert te vagy az angol beteg. Andrássy Gyula. Tudod az Oscar díjas film? Nem rémlik? – lett csönd a viskóban és az ismeretlennek sejtelme sem volt, hogy Szomcsi miről beszél.

– Ez mit jelent? Akkor ti sem tudjátok ki vagyok? – esett kétségbe a férfi, de társa mosolyogva közölte:

– Kerecsen tudja. Majd ő is meglátogat. Most a fákkal beszélget, akik hoztak téged. – fejezte be a depressziós tekintetű és az ápolt a fejéhez kapott.

A lüktetés ismét beindult a koponyájában és nem tudta, hogy ennek az okai a beszélgetésben vagy a fizikai állapotában keresendők.

– Oké, és most hol vagyok?

– Hát a Servúdban! – vágta rá Szomcsi.

– De hol?

– Kispesten.

– De nem úgy, pontosan hol? Kinek a viskójában?

– Ez az én bunkim. Rám bíztak. Én, a Totó, meg Ildikó viseljük a gondodat. – mesélte a férfi, majd oldalra fordult az ölében lévő macskával és a gyógyszeres polcáról levett pár bogyót. Bekapta, majd kiöntött magának egy pohár fehérbort egy behorpadt oldalú PET palackból és legurította vele.

– Nem kéne innod, ha gyógyszert szedsz! – akart segíteni a bebugyolált férfi. Nem tudta honnan tudta vagy miért mondta ezt, az intelem egyszerűen csak beugrott neki, Szomcsi azonban leintette:

– Áh, a csövesdokinak megmondtam kerek-perec, olyan gyógyszert adjon, amire ihatok. Ennyi. Ezek meg különben is antidepresszánsok és egyéb pszichotikumok.

Kárt nem tehetnek, már úgyis bolond vagyok. Legalábbis azt hiszem. – fejezte be a mondatát a házigazdája, majd hátradőlt a sámlin és becsukta a szemét.

Fél perc sem kellett neki, már úgy horkolt, mint egy vadkan.

– Szomcsi! SZOMCSI! – kiáltott rá az ismeretlen, hiszen még mindig nem tudott meg semmi kézzelfoghatót, de a vendéglátója már nem válaszolt.

Még egyszer erélyesebben rászólt, meg is dobta egy gyűrött könyvvel, amit az ágy melletti rozsdás mosógépdob tetején lelt, de a találatra csak a macska nyávogott fel, Szomcsi tovább húzta a lóbőrt.

Mivel látta, hogy itt már nincs mit tenni, ledőlt a beteg is. Pihennie kellett. A fájdalom fel s alá cikázott az oldalában.

Legközelebb délután ébredt fel. Az ajtót kiemelték és odébb rakták. A hideg fuvallattal egy nő érkezett be rajta. Letett egy tálcát az asztalra, majd visszatéve a faelemet a helyére a férfi felé fordult.

– Hát ébren vagy Gyula! Ez jó hír, akkor megmaradsz. – közölte mosolyogva, mire a beteg szemei a láztól felcsillantak:

– Ismerjük egymást? Maga tudja ki vagyok?

– Sajnos nem. A nevem Ildikó. Én viseltem gondodat a többiekkel.

– Ildikó. – a név derengett a férfinek – Maga kötözött be, igaz?

– Igen.

– Maga ápoló?

– 12 évig műtősápoló voltam. De csak voltam.

– Köszönöm. – rebegett egy félszeg hálát az ismeretlen és egyből a gondolataiba révedt.

A nő ezt jó érzékkel kiszúrta és további információáradat helyett előre lépett és tálalta neki a vacsoráját. Egy fémcsajkában forró tarhonyát hozott neki, egy leheletnyi pörkölttel.

Az ápolt felült és szinte azonnal neki esett a fűszeres illatú éteknek.

– Étvágyad is van, az is jó! – kuncogott a vékony, szemüveges hölgy, akinek a fogai között nagy hiányok tátongtak – Szomcsi, megjött a váltás. Szomcsika! – lökte meg a férfit, de az a füle botját sem mozdította.

A nő ezt látva csipkedni kezdte, de ez sem segített, az alkoholos-gyógyszeres koktél mély álomba küldte a férfit. Végül a vékonydongájú hölgynek nem maradt más választása, mint egy határozott mozdulattal pofon vágni őt.

– Ki az? Ne bántsatok…! – sikoltozott Szomcsi, majd felugrott és a macskáját morcosan megragadva eloldalgott – Egy perc nyugta sem lehet az embernek! NORMÁLISAK VAGYTOK?! – hőzöngött, majd magára hagyta a két társát.

Eltelt pár perc, míg az összes tarhonyát belapátolta, és meg sem rágva az utolsó falatokat, már kérdezősködött is:

– Miért hívtál Gyulának, ha nem ismersz?

– Ja, ezt a nevet Szomcsi ragasztotta rád. Az angol beteg után. Gróf Andrássy Gyula. Tudod, az Oscar díjas film…

– Nem, nem tudom. – rázta a fejét a beteg – Nem emlékszem semmire.

– Igen, hallottam. Lehet amnéziád van. Talán átmeneti, a fejre mért ütések miatt.

– Ütések?

– Igen és a szúrások. Mit gondolsz a mennyekből zuhantál alá? Pont ide? – nevetett keserűen a nő.

– Miért hol vagyok?

– A Servúdban! – a barna hajú nő nem értette igazán a kérdést.

– MI A FRANC AZ A SERVÚD?! – lett dühös a beteg és még a kanál is kiesett a kezéből.

Ápolója annyira megriadt ettől a váratlan, agresszív mozdulattól, hogy a beteg sűrű elnézéskérése sem hatotta meg.

– Kérem, várjon. Kérem, bocsánat. HALLJA! ELNÉZÉST! – kiáltott utána a férfi, de a kivett ajtólemezt visszahelyezve keretbe, a nő vékony alakja eltűnt a téli tájképben.
Nem telt el tíz perc, mikor ismét megmoccant a kunyhó fala és belépett rajta az ismerős, lófarkas cigány férfi. Ugyanaz a férfi volt, aki már egyszer bejött és ledorgálta. Most épp nagykabátot viselt, amit levetett bent és szigorú arccal leült az ággyal szemben lévő háromlábú székre. A nadrágja zsebéből elővett egy dohánnyal teli zacskót, majd papírt hozzá és cigarettát kezdett sodorni.

– Te dohányzol? – kérdezte köszönés helyett és a beteg nem tudta mit mondjon.

– Nem tudom… – felelte kurtán, mire a cigány férfi felnevetett és megnyalva a sodort cigarettáját a szájába tette és meggyújtotta. Leszívott egy erős slukkot majd átnyújtotta az ápoltnak:

– Ezt egyféleképpen deríthetjük ki! – majd a fekvő férfi elvette a cigarettát és beleszívott. Nagyokat köhögve fújta vissza a füstöt, amit a társa jóízű kacagással díjazott.

– Látod, egyet már tudunk rólad: nem vagy bagós! – nevetett a beteg kezéből elvéve a csikket és ő kezdeményezett – A nevem Csorba Jani, a kunyhók kapitánya, a kis közösségünk vezetője, segítője, akasztott embere, de mindenkinek csak Robin, Robin Hood után. Tudod, a servúdi erdő miatt. – mondta mosolyogva, de látta, hogy ennek a viccnek a bekötözött férfi elméjében nincsen hátországa – Én voltam itt az első lakó, aki bunkit épített és azóta mindenki hozzám fordul az ügyes-bajos dolgaival. Így lettem vezető. Apropó, Ildikó, kicsit megijedt tőled tudod?

– Igen. Sajnálom. Csak semmire nem emlékszem és mindenki úgy emleget itt dolgokat, mintha tudnám mit jelent. Bocsánat!

– Oké, nincs harag, csak tudod Ildikót az előző férje ütötte-verte, ezért inkább az utcára menekült. Az aggresszióra, mint egy megkínzott kutya, inkább meneküléssel válaszol, szóval uralkodj magadon, megértetted?

– Igen. – sütötte le gróf Andrássy a szemét.

– Akkor, spongyát rá! – nevetett fel Jani, alias Robin, tompítva a kínos helyzet élét és tűnődő tekintettel beleszívott a csavart cigijébe.

Csend állt be köztük. Barátságos tekintettel egymást méricskélték. Robint egy fontos kérdés kínozta, aminek ki kellett jönnie, itt és most:

– Nem kertelek öregem, megmondom a tutit: te most őszintén, tényleg, nem emlékszel semmire? – jött a felszínre a legfontosabb ügy és a beteg keserűen megrázta a fejét.

– De semmire-semmire?

– Tudok beszélni, meg néhány dolog egyszerűen bevillan, de más semmi. Példának okáért, tudom mi az a 13+1, de az angol betegről vagy a Servúdról sejtelmem sincs. Azt mondják valami sasos fickó tudja ki vagyok. Ez igaz? – utalt a beteg a felügyelői szóbeszédére, amire a cigány fickó derűsen felnyerített:

– Kerecsen, a neve Kerecsen, de… – legyintett a kunyhók kapitánya, megmasszírozva a halántékát – azt inkább hagyjuk, hogy ő mit gondol. Tudod, táltosnak mondja magát. Spirituális lélek, ennek az előnyeivel és a hátrányaival.

– Mi az, hogy táltos? – érdeklődött a fekvőbeteg.

– Hát öregem, ha engem kérdezel, az agylágyulásnak egy fajtája, de Kerecsen rendes tag, ehhez nem fér kétség. – válaszolt fanyarul Robin és beleszívott még egy kövéret a rongyos cigarettájába.

Ismét csend állt be köztük, de a tekinteteik második találkozása most más fényt hordozott. A cigány férfi nem hitte el, hogy a beteg semmire sem emlékszik, a gyengélkedő pedig tudta, hogy az őrzője többet tud annál, mint amit megosztott. Ez a kölcsönös bizalmatlanság eltartott még vagy egy-két másodpercig, majd a roma férfi elnyomta a csikket egy koszos hamutartóba és sóhajtozva felállt:

– Hát akkor gróf Andrássy, az első és legfontosabb feladat, hogy kiderítsük ki is vagy valójában. Mikor felépülsz és tudsz már járni, elmegyünk a rendőrségre. Addig is, próbáld meg kipihenni magad! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, de az ajtóban még utolérte egy kérdés:

– És hol találtatok rám, Robin? – csimpaszkodott bele az idegen ebbe a kérdőmondatba, úgy, mintha az élete függne tőle.

– Nem mi találtunk rád, hanem Ő. Kerecsen. – mondta a cigány férfi hátra fordulva és ismételten felszólította, hogy pihenjen, mert szüksége van rá.

A beteg így is tett. Mikor betették az ajtó furnérlemezét a keretébe magára maradt, de csakúgy zakatolt az agya. Kerecsen talált rá, de ki lehet ez az ember? És mi az a táltos? Valami mese rémlett neki. Táltos paripa vagy valami hasonló, de nem tudta biztosan. Egyetlen dologban volt csupán sziklaszilárd. Beszélnie kellett ezzel a férfival. Ő tudott róla valamit. Talán a táltos tudta ki ő és hogyan került ide.

A lábadozás napjai egyhangúan teltek. Egy reggel, amikor Ildikó őrizte, megkapta a ruháit. Szerény öltözete egy nadrág, egy kopott alápóló, egy meleg pulóver és egy túlviselt sportcipőből állt, kiegészülve egy vastag, de foltozott zoknival és egy kesztyű-kötött sapka párossal.

– Ezek voltak a régi ruhád zsebeiben. Gondoltuk valami ismerős lesz. – mondta szinte suttogó hangon a nő és átnyújtott pár kisebb dolgot az ismeretlennek.
Félcsomag rágó, egy toll és egy cetli volt az összes bizománya. A cetli elázott, volt valami írás rajta, de azt nem tudta pontosan kivenni. Csak pár betűt tudott megfejteni, egy B egy k egy n és egy Z, ez nem volt túl sok és jelentést sem váltott ki az elméjében.

Máskor, amikor Totó jött őrizni, őrült sztorikat hallgatott tőle. A vén lottós fickó mindenkiről tudott mindent a Servúdban és ezt nem is próbálta leplezni. A legfrissebb pletykáktól a legszemélyesebb dolgokig mindent rázúdított, de azért hasznos információkat is ki lehetett mazsolázni a sztori-dömpingből. Például az, amikor megtalálták.

– Kerecsen hozott be az erdőből, koma. – kezdte Totó, a rózsaszínkeretes szemüveggel az orrnyergén – Csak vonszolni tudott, mintha már halott is lettél vóna’. Egy hatalmas vörös csíkot húztál magad után a hóban. A véred volt az, basszus! Nem volt szép látvány. Persze, rögtön kihívtuk a mentőket, de amikor elmondtuk hova kellene kijönni hirtelen megszakadt a vonal. Mindig ezt csinálják. A Servúdba nem jön ki senki, szarnak ránk, ez van öcsipók. Szal’, amikor magunkra maradtunk az Ildi ellátta a sebeidet, de nem sokat adtunk azért, hogy megmaradsz. Aztán mégis Gyuszkó! Kitartó fickány vagy te, haha! – nevetett az idős férfi, mire az idegen felvonta a szemöldökét.

– Gyuszkó?

– Ja, igen. Mivel nem tudjuk a neved és te sem tudod, így te lettél gróf Andrássy Gyula alias az angol beteg. Én adtam! Tetszik? – vigyorgott büszkén Totó.

– Azt hittem Szomcsi adta.

– Jó-jó, Szomcsi meg Én…

Mivel a beteg nem akarta megbántani a siltes sapkás bohém amúgy is érzékeny lelki világát, kénytelen-kelletlen elfogadta a nevet. Végtére is, maga sem tudta ki ő, mi ő, merre tart, szóval ez az Andrássy Gyula tökéletesen megfelelt neki. Éjszakánként azonban, amikor egyedül maradt a gondolataival, a rejtélyek, mint egy képzeletbeli smirglipapír, úgy csiszolták az agytekervényeit, napról napra egyre tompábbá téve a gondolkozását.

Egy délután Robin és Ildikó tett látogatást nála és átkötözték a sebeit. A fejkötését levették és egy törött kis kézitükörben megvizsgálhatta a sebhelyét. A vágás a homlokától indult és – a szemét szerencsére nem bántva – a bal fülééig húzódott.

– Kicsit pontatlan lett a varrás. Remegett a kezem. – szólt közbe Ildikó és megpróbált mentegetőzni, de Gyula leintette:

– Semmi baj. Ha elállította a vérzést, teljesen megfelel. – mondta kedves arccal, majd ismét a törött, kis tükörre irányította tekintetét.

Egy arc nézett vissza belőle, barna szemekkel és pirospozsgás orcával, de ez az arc egy ismeretlen férfié volt. Egyetlen vonása sem rémlett neki. Semmi különleges nem volt rajta, amiről beugrott volna a személyazonossága. Se egy anyajegy, se egy egyedi ismertetőjegy. A borostás képe és a dús, de nyomokban őszülő haja alapján korban olyannak tűnt, akinek már több éve volt a háta mögött, mint előtte, de más semmi.

– Ezt hogyan szerezhettem? – kérdezte az angol beteg. Mikor átkötözték a derekát akkor látta meg a mély, szúrt sebet a jobb oldalán.

– Minden bizonnyal nem balesetben, ez késszúrásnak tűnik. – mondta Robin és Gyula azon kezdett morfondírozni, hogy ki szúrhatta le.

Ő most akkor egy rossz ember? Vagy csak bajba került? Semmi kézzelfoghatóba nem tudott kapaszkodni, így vakon repült. Mikor belebújtatták a meleg ruhákba, már sejtette, hogy sétálni fognak.

– Most már mindennap kell egy kis egészségügyi séta, gyerünk, egy-kettő! – emelte fel Robin és igaz fájdalmak közepette, de talpra állt.

A bunkiból egy havas tájképbe lépett ki, melyen a fagyos, téli szellő játszadozva keresztül fújt. A leheletének első párafelhőin túl és a sajgó fájdalommal szakaszosan küzdve, de szemügyre vette ezt a Servúd nevezetű helyet.

A toldozott-foltozott települést kis, kézzel épített kalyibák és sátrak alkották, amiket a környező fák és sűrű bozótosok egy elszáradt koszorúként körbe fontak. Néha kóbor kutyák loholtak el mellette és látott egy-két mozgó alakot is. Egy hátizsákos öregúr felé biccentett, majd elcammogott mellette és egy sátorszerű kunyhóban eltűnt. A bal oldalán, egy elhízott nő vágott fát egy rozoga viskó mellett, majd oldalra pakolva a csikkjét egy rönkön, minden fejszecsapás után beleszívott a dekkbe.

– Megmutatom hol találtunk. – mondta Robin és Ildikóra támaszkodva elindultak az erdősáv szélére.

Nem mentek messzire. Olyan 40-50 métert tehettek meg, nagyívben elkanyarodva az erdőmélyi falutól. Útjukat szemétdombok és kiborogatott kukák szegélyezték, aztán az idegen észrevett egy hatalmas, föld felett futó távhővezetéket.

Robin egy ösvényre mutatott alatta:

– Onnan kúsztál idáig. – mutatta, mintha csak reprodukálni akarná az eseményeket és Gyula ekkor alvadt vért pillantott meg a hóban. Az odafagyott, sötét színű csíkok a kátrányra emlékeztették, azonban a tekintetét egy távolban elsuhanó autó ragadta meg.

– Az ott már az utca? – érdeklődött.

– Igen, a Vak Bottyán.

– Kispest? – kérdezte és Ildikó helyeselt.

– Igen, jól emlékszel! Látod, majd visszajön minden! – szurkolt neki a nő, de a sebesült férfi lábai remegni kezdtek a kimerültségtől.

– Megyünk is vissza! – szögezte le Robin és a jobb válla alá markolt segítség gyanánt.

Az úton visszafelé a nagy kanyart most fordítva tették meg és a téli, kopasz lombkoronák között Gyula észrevett egy színes kavalkádot. Meg is állt és megpróbálta kivenni a furcsa objektumot a távolban. Kötelekről színes papírok lógtak alá a magasból, melyek a környező fák és egy csúcsos, csillogó sátorcsúcs közé voltak kifeszítve. Olyan volt a látvány, mintha valami színpompás cirkusz vert volna tábort a hajléktalan bádogváros mellett.

– Az ott mi? – kérdezte lihegve Gyula és Ildikó Robinra nézett.

– Kerecsen jurtája. Majd oda is elmegyünk, de nem ma! – felelte a kolónia vezetője és vonszolta tovább az egyre nehezebbé váló férfit, aki csak nyögdécselve ismételgette, hogy oda akar menni.

– Lesz még arra idő, hidd el! – nyugtatta Ildikó, de Gyula az izgalommal vegyes fáradtságtól lassan elvesztette az eszméletét.

Nem tudta, hogyan jutott vissza a kunyhóba, egyszer csak felnyitotta a szemét a frissen ropogó tűz megnyugtató hangjára. A lángok vidáman pattogtak a kézzel forrasztott kályha belsejében. Már éjszaka lehetett, ugyanis Totó, a tippmixes nagydumás, most horkolva húzta a lóbőrt vele szemben.

Érezte eljött az idő.

Elege volt már a passzivitásból. Nem tudta mióta feküdhetett itt, de már az is soknak tűnt. Válaszokat akart és elhatározta, hogy meglátogatja a megmentőjét.
Nesztelenül felöltötte az ágya végébe hajtogatott ruháit és halkan kiemelve az ajtót a helyéről, kisurrant a viskóból.

Kint viszont nem azt kapta, amire számított. Ilyen messze a közvilágítástól az erdei éjszaka idegen sötétje fogadta. Szerencséjére a városi fényszennyezés, egyesülve az égen kúszó negyedhold halvány sugaraival utat mutatott neki a fagyott havon, de ennél több segítsége nemigen akadt a navigálásban.

Csak a friss emlékekből tájékozódott. Ott egyenesen ki a kunyhók között, itt jobbra a kanyarban, a színes sátor bal kézre esett, messze a rekettyésben, a távhővezetékekkel ellentétes irányba.

Egy ponton letért a kitaposott ösvényről és bokáig belegázolt a hóba. Itt, a szebb napokat is látott, gyöngyvásznas sportcipője egy pillanat alatt megadta magát és a lábfeje testmelegével érintkező hó egyből pocsolyává változott a cipőjében. Ez az áldatlan állapot, összeesküdve az olcsó gumitalpszerkezettel, minden lépését cuppogó vánszorgássá alakította az éjszakában.

Félúton kicsit kimerült és megtámaszkodott egy tar akácfa törzsénél. Megint sajogni kezdett az oldala, de most úgy, hogy a lábai is beremegtek. Ez nem volt kedvező előjel és a rövid kálváriáját egy újabb tünet követte: hirtelen kiverte a víz. Az izzadtság szinte patakokban folyt a hátáról, ami érthetetlen volt a kint tomboló mínuszok tükrében.

Alig bírta szusszal. Ez a negyven-ötven méter olyan volt, mintha egy maraton után meg akarta volna mászni a Mount Everest-et, de nem adta fel. Habár nem látta a jurtát és a színes szalagokat, de tudta, hogy az út végén ott kell lennie a sámánlaknak, így tovább lépdelt.

A szűz hóban nehezen mozgott, aztán megtorpant. Egy hó által befedett gödörbe tévedve megbicsaklott a lába és hasra esett. Ahogy a csupasz kezei a jéghideg hóval érintkeztek szinte fizikai fájdalmat érzett a zimankótól. Belemarkolt a fagyott hóba és úgy kúszott volna tovább, de az ujjai hamar elzsibbadtak.

– Segí…segítség…! – próbált meg kiabálni, mikor rájött, hogy nem tud tovább menni, de a hangja még túl gyenge volt.

A szíve vitte ki az erdőbe és most lehet tényleg meghal idekint. Halálra fagy a sötétben, ami különösen ironikus, lévén, hogy túlélte még a késelést is!

A fejét mindenről lemondva a hóba hajtotta és csak pihegett. A fagyott talajjal érintkező bal arca szintén lezsibbadt pillanatok alatt, de ez már nem érdekelte. Még lehelt párat a jeges hó felszínén, lélekben már elfogadva a sorsát, amikor ropogást hallott maga mögül.

Valaki felé tartott a havas földön és mellé ért. Hátulról megragadták és felemelték. Nem látott semmit, csak a vékony negyedholdat alulnézetből, majd elájult.
Mikor visszanyerte az eszméletét, vastag pamuttakarókba csavarva feküdt, mint egy bebábozódott lárva. Egy nyitott tűzrakás pattogott mellette, itt nem volt kályha a szobában, a tűz füstje egy mennyezeten lévő kis nyíláson távozott, mely gondosan le volt fedve állatbőrrel. Megpróbált felülni, de az csak nehezen ment, mert mint egy kisded, nyakig be van pólyálva a meleg takarókkal.

Egy köralakú sátor volt a menedéke, melynek a tágas, belső tere tele volt pakolva szőnyegekkel. Néhány polc volt felállítva a falaknál, amelyeken könyvek és hangszerek pihentek, egy akusztikus gitár, egy kézidob, furulyák, doromb, valamint pár edény és háztartási eszköz.

Most a középen elhelyezkedő tűzhely felé nézett. A táncoló lángok fölé egy vaskeret volt állítva, azon pedig egy lógó teáskanna rotyogott. Ahogy nézte a foltos, fémkannát, hirtelen a háttérben, a tűzhelyen túl, megmozdult egy árnyék.

Egy férfi ült vele szemben, a tűzhely túloldalán és most előjött a fénybe.

– Nagy ostobaság volt idejönnöd Szürke Harcos, még nem vagy elég erős! – morogta a férfi, akinek sötét haja lófarokba volt kötve.

A barna szemei áthatóan nézték Gyulát, de ebben nem volt semmi agresszió, sokkal inkább erő sugárzott belőlük. A fickó mediterrán típus volt, barnabőrű, feketehajú, ápolt, borotvált arcával olyannak tűnt, mint az indián statiszták a régi jugoszláv western filmekből.

– Te ismersz engem? – kérdezte az amnéziás, és igaz be volt bugyolálva, de a fogai még mindig vacogtak.

– Igen. – felelte a táltos.

– Ki vagyok?

– Azt nem tudom. – felelte nyugodtan a lófarkas férfi és a teáskannában lévő víz, eljutva a forráspontig, fütyülni kezdett.

– Akkor honnan ismersz? – csattant fel a beteg.

– Azt nem tudom ki vagy, hogy milyen név áll a személyiden, de nem is ez a lényeg. Inkább azt tudom mi vagy, pontosabban mi leszel, ha úgy döntesz. – vette le a kannát a férfi a tűzről, majd komótos mozdulatokkal két kisebb poharat készített elő, melyek az alján szárított füvek voltak. Leforrázta a teaalapot, majd félretette a gőzölgő kannát és várt. A gyengélkedő mohó kíváncsisággal telve törte meg a csendet:

– Mi vagyok?

– Te vagy a megmentő, a Szürke Harcos, aki maga is bégető bárány volt, de bátor farkas lehet és megmentheti a Servúdot. – közölte ellenállhatatlan magabiztossággal, de társa ebből egy kukkot sem értett.

– Valami veszély fenyegeti a Servúdot?

– Ó igen, nagy veszélyek, szinte minden oldalról. A közönyös társadalom, mely elvesztette a maradék jóérzését, most végleg le akarja amputálni magáról azokat, akiket egyszer már megpróbált lecsonkolni. Kihajították őket az utcára, erre idejöttek, kolóniát alapítottak és most ezt is el akarják venni tőlük. A Törvényembere gúnyos és pökhendi, kifordított érveit csak az ostobák károgják. Akik rábízzák bizományukat, biz’ maguk ellen cselekednek, de ezt még nem látják. Azonban nem csak a Törvényembere a gond. A többi otthontalan irigysége is forgácsolja a Servúd nimbuszát. Az Aranyfogú, akinek a világ csak az, amit lát, mindent akar, be akar törni és tort ülni a Remények Faluján, de a Servúd nem lehet az övé. A sötétség nem uralhatja a Csodaerdőt. Ide nem juthatnak be. Ezért jöttél ide te, aki bárány lett volna, de most még annál is több lehet. – fejezte be a titokzatos monológját a táltos, majd a teásbögrét átnyújtva a bepólyáltnak a tűzre irányította acélos tekintetét.

Gyula, meglazítva magán a takarókötést, belekortyolt az italba és egyből ledöbbent. Még soha nem kóstolt ilyet. A gyógyfüvek és különböző fűszerek zamata egy kellemes, de pikáns ízben olvadt össze a szájában. A táltos egy dologhoz már biztos értett: a teakészítéshez.

– Nem emlékszem, hogy érkeztem ide. Nem emlékszem semmire! Egyáltalán hogyan találtál rám? Volt velem valaki? – próbált meg Gyula kicsikarni érdemi információt a sámánból, de az elhárította ezeket a kérdéseket.

– Az lényegtelen hogyan érkeztél ide, sebesülten vagy diadalmenettel, a lényeg az, hogy itt vagy. A Földanyát kértem, hogy küldjön valakit, aki segíteni tud és meghallgatott.

– De Én hogyan tudnék bárkinek is segíteni? Azt se tudom, hogy ki vagyok! – háborodott fel az angol beteg, de a táltos erélyesen ránézett és olyan elementáris nyugodtsággal a hangjában kezdett beszélni, ami szinte megállította az időt köröttük:

– Pontosan és ez a te legnagyobb fegyvered, Szürke Harcos! Te vagy a fehér lap, tabula rasa, amire még nem írt senki. Neked nincs múltad, mely visszafog és elkényelmesít a tapasztalattal. S néked nincs jövőd sem, ami aggaszt, vagy ami visszafog a tettben. Te kívül állsz az ő világukon. A penge vékony mostban élsz, ott táncolsz, a lehetőségek pengeélén, így minden cselekedeted valóság lehet! Földanya tudta kit kell küldeni és neked ez a feladatod. Megtalálni a kiutat a labirintusban, a megoldást a rejtélyre, a választ a legnehezebb kérdésre: hogyan maradhatnak választott otthonukban azok a hontalanok, akiket gyűlölnek a Betondzsungel lakói. Hisz’ a Servúd új honfoglalói bármit tesznek, veszítenek. Ha nem hagyják el önszántukból a Csodaerdőt, kilakoltatják őket tavasszal, ha viszont elmennek és nem lesz új otthonuk, elvesztik mindazt, amiért kínkeservesen megküzdöttek. Ha harcolnak és ellenállnak, felháborodással telve szétverik őket, ha viszont megadják magukat és hagynak mindent veszni, akkor elveszítik azt a maradék lelki erejüket is, mely kivezette őket a nyomorból, és ami még emberré teszi őket egy embertelen világban. Semmit nem tudnak tenni, minden helyzetben mattot kapnak és neked kell megtalálni erre a megoldást. Ez a te feladatod! Nem könnyű feladat, tudom, de ne feledd, csak az újév harmadik teliholdjáig van időd erre, utána menthetetlenül összegyűlnek azok az energiák, melyek véget vetnek a Servúdnak, egyszer s mindenkorra.

– Semmit nem értek abból, amit beszélsz. – mondta az angol beteg lemondóan, ugyanis nyilvánvalóan egy nem teljesen komplett emberrel diskurált.

– Most még nem érted Szürke Harcos, de idővel minden tiszta lesz. Az emberi létünknek célja van. Még ha nem is találtad meg a célod, az nem biztos, hogy azt jelenti nincs is, csak még idő kell hozzá, hogy felfogd mi is az. A szellemi fejlődés ugyanolyan, mint a fizikai. Nem tudsz megemelni egy malomkövet gyerekkarokkal és ugyanez a helyzet a mindenség befogadásával. Gyermeki értelmünkkel felfoghatatlannak tűnik, hogy a világegyetem folyamatosan növekszik és hogy a becsült kora 14 milliárd év. Ez olyan hosszúnak tűnik, hogy bármi megtörténhetett és semmi sem fog. Mindegy is. A lényeg az, hogy nem te vagy a lényeg. Nem a neved vagy a múltad és végképp nem a jövőd. A kérdés az, hogy a jelenben meg tudod-e találni azt az ösvényt, amelyen végig menve változást érsz el. Létrejöttél és tartalommal kell feltöltened az életed, mely az univerzum szempontjából bántóan rövid és jelentéktelen. Szeresd az elmúlást és imádd a csillagokat! – fejezte be a táltos a monológját és elfordult a tűztől.

Elhelyezkedett a saját fekhelyén, amely szintén csak földre terített szőnyegekből és takarókból állt, majd az idegennek hátat fordítva nyugovóra tért.

Gyula is követte a példáját. Kiitta a gyógyteát a rovásírásos agyagbögréjéből és hátat vetve a tűznek ő is felvette az alvó magzatpózt. Szinte még hallotta, ahogy a sámán félálomban magában beszél:

– Nincs sok időd Szürke Harcos, nincs sok időd! – mormolta a lófarkas férfi, majd álomba szenderült.

A beteget elszomorította ez a beszélgetés mivel egy centivel sem jutott közelebb a céljához. Semmit sem tudott meg magáról, vagy arról hogy merre tart, így csak remélni tudta, hogy ha nem is a táltos, de hátha valaki más képes lesz majd segíteni neki.