Ian Pole: Utolsó vakáció | Detektívsztorik

Ian Pole: Utolsó vakáció | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Ian Pole: Utolsó vakáció

A sirályok rikoltozva köröztek az öböl sziklái közt kígyózó móló felett, melynek a végére emelt csupa üveg, modern épület úgy verte vissza a reggeli napfényt, mint egy titángyermek parti fövenyen hagyott hatalmas üveggolyója. Figyelmeztető kürtszó harsant, és a tizenöt méter átmérőjű üvegfélgömb elvállt a kis sziget melletti luxusszálloda platformjától, és lassan alámerült az óceánba. Belsejében, a kényelmes fotelekben ülő vendégek áhítatos arccal nézték a vastag páncélüveg túloldalán felsejlő korallfalat, és az a körül nyüzsgő színpompás élővilágot.

– Drága barátaim! – emelte fel poharát a bárpultnál álló szállodaigazgató, Amir Kumar. – Ezzel a lassú süllyedéssel kezdetét veszi hát a mi kis varázslatunk a Nautilius Gyöngyén! –Olyan büszkén mutatott a látványra, mintha minden egyes halat személyesen ő alkotott volna meg. – Hamarosan elérjük a tizenhét méter mélységben lévő dokkot, ahol meghitt társalgónk csatlakozik a szálloda víz alatti részéhez. Itt lesznek a lakosztályaik. A fitness és wellness részleg, az étterem, a búvárzsilip, no meg a kaszinó! És persze itt van ez a csodálatos, körpanorámás bár, ahonnan ez a megfizethetetlenül tökéletes látvány kényezteti önöket! Csak holnap, a reggeli elköltése után emelkedünk újra a felszínre, de biztos vagyok benne, hogy nem fognak unatkozni, míg idelent tartózkodunk!

A legelső fotelsorban ülő Monica Morallo az a típusú nő volt, aki negyvenes évei derekán is megőrizte sugárzó nőiességét és érzéki alakját. Mellkasán a platinába foglalt hatalmas ékkő jeges kék szikrázással kelt életre, amikor gazdája megmozdult. Keresztbe tette egymáson áramvonalasra teniszezett lábait, és a víz alatti korallszirt előtt nyüzsgő halakat szemlélve felsóhajtott.

– Hát ez tényleg gyönyörű! Köszönöm, hogy rábeszéltél, Edwin! Tudod, ezért a látványért még a társaságodat is el tudom viselni. Csupán egy ideig, persze – hajolt a bal oldalán ülő férfihoz.

Férje, Edwin Magney savanyú fintorral végighúzta mutatóujját vékony bajuszkáján, majd lesimította elegáns, fehér teniszpólóját, és nyögve feltápászkodott a fotelből.

– Biztosan látsz majd murénát is. Főleg, ha tükröződik az üveg, drágám. Én most odamegyek Rosenberghez, és körbeudvarlom. Később gyere te is. Hátha ő értékeli tündérien bájos személyiséged. Vagy a dekoltázsod. De legalább beszélgess Lillyvel! Tegyünk jó benyomást. Tudod, hogy mennyi minden múlik ezen! Közben útba ejtem a pultot. Azt hiszem, iszok egy duplát.

– Ki hitte volna! Már legalább négy perce nem ittál semmit – legyintett a férje után a nő és elfordult. A másik oldalán lévő fotelben egy deresedő halántékú, ötvenes évei végén járó férfi ült. Kifejezetten pimasz mosollyal nézett vissza rá. Az a fajta férfi volt, akinek jól áll a kor és az arrogancia. Monica utánozhatatlan gesztussal biggyesztette le az ajkát. Ebben a biggyesztésben egyszerre volt némi kislányos báj és némi megvetés. Kimért lassúsággal elfordította a fejét, és inkább újra a korallszirtnek szentelte a figyelmét. Diszkrét torokköszörülést hallott jobbról, így hát visszanézett. Az idősödő playboy nem átallott közelebb ülni.

– Bocsásson meg Mrs. Magney, hogy csak így ajtóstól rontok a házba, de félek, nem sok időnk lesz diszkréten beszélgetni, pedig igen fontos dolgot szeretnék önnek mesélni. Megengedi, hogy bemutatkozzam?

– Ha feltétlen ragaszkodik hozzá – sóhajtott a nő kelletlenül, és hátradőlt. – Mellesleg nem vettem fel a férjem nevét, így maradtam Morallo. Monica Morallo.

– Nagyon szép név – értett egyet bólogatva az ősz sármőr. – Tudhatok néhány Morallot a barátaim és üzlettársaim között. Még New Yorkból. William Tarbell vagyok, asszonyom.

A nő meglepődve felhúzta a szemöldökét, és teljesen a férfi felé fordult.

– Hallottam már önről! A híres ingatlanbefektető és bankár. Vito nagybátyám igen nagyra tartja önt.

– Az utóbbi években már inkább csak gyűjtőszenvedélyemnek élek. A különösen értékes ritkaságokért rajongok. Mint ahogy az ott szemközt ülő szakállas úriember is, aki nem más, mint Hamed bin Rashid sejk.

– Nos, attól tartok, nem ismerem az urat – rázta meg a fejét Monica, mire Tarbell bólintott egyet.

– Igen. Volt egy ilyen sejtésem. Nagyon össze fog törni a lelke, ha megsúgom, Mr. Magney nem feltétlenül azért hozta el erre a luxusnyaralásra, hogy a házasságukat helyrehozza?

– Nem – kocogtatta meg az állát a nő tűnődően a körme hegyével. – Igazából arra gondoltam, hogy megint a válásra próbál meg rábeszélni. Mintha az segítene rajta! Azt sem tudom, hogy egyáltalán hogy volt pénze kifizetni ezt. Nem igazán megy most a filmes szekér az én férjecskémnek.

– Nem akarom bántani Mr. Magney-t, de kevesebb pia, kevesebb kokain kellett volna. Meg több tehetség! – kuncogott Tarbell. – Akár a színészethez, akár a befektetésekhez. Ostoba üzletekbe forgatta a filmekért kapott pénzt. Könnyen jött, könnyen ment egy ideig… Aztán nem jött több pénz, mert Hollywood már nem kért belőle. Ó, a rajongók! Az ezerfejű cézár, ki dönt a sztárok sorsáról! Egyszer felkapják a színészt, aztán elfelejtik.

– Sosem volt ott a kiemelkedően nagy tehetségek között – legyintett Monica. – Csupán egy sármosan jóképű arc, egy szépen kidolgozott test, meg némi szikra. No meg Vito bácsi hátszele a producereknél. Mára mindezt megette az ital, meg a kokain. Igen sajnálatos. Azt a szikrát szerettem meg benne. Valóban a legnagyobbak közé emelkedhetett volna, ha azt a parázsló tehetséget, ami bujkált benne, jobban meglovagolja.

– Mindenki a maga életének a sorskovácsa, vagy sorsrontója – értett egyet Tarbell. – Viszont a rossz döntések rossz anyagi hátteret hoznak magukkal. És innentől nyer tartalmat a mi kis beszélgetésünk. A Sleza Oreza. Sajnálom, hogy tőlem tudja meg, de biztos forrásból tudom, hogy végső kétségbeesésében szeretett férje arra készül, hogy eladja Vito bácsi nászajándékát. A Tó Könnyét.

Monica megérintette a nyakában függő gyémántnyakéket és kurtán felkacagott.

– Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam, azt hiszem! Nos, immár sejtem miért jött, Mr. Tarbell. Vito bácsi megnyugodhat. Én nem kívánom eladni a nyakéket.

– Tudja a történetét? – kérdezte a férfi, és előrehajolt. Forró lehelete csiklandozta a nő nyakát.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

2967,00 Ft

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Ian Pole: Kárhozott Testvériség című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A templomos lovagrend túlélése a tét. Ebben az évszázadokon átívelő történetben a rend örökösei folytatják élet-halál harcukat az őket üldöző ősi ellenséggel, egészen napjainkig, ahol sor kerül a végső összecsapásra.

Kárhozott Testvériség

akció, fantasy

I.

 

1312. Magyar Királyság, Léka

 

A lovak patái alól magasra verődő por felhője már akkor elárulta a karaván érkezését, mikor azok még ki sem kanyarodtak a kőszegi út dombja mögül. A preceptor a külső vár kaputornyának pártázatára könyökölve nézte végig, ahogy az előőrsöt adó lovag és három fegyvernöke elérte a kaptatót. A bal oldali fegyvernök nyeregkápájához erősített zászlótartón ott csapkodott a fekete-fehér gonfalon baucent, közepén a vörös kereszttel.

– Tudják már, hogy hiába futottak eddig? – könyökölt a preceptor mellé Ottó az idősebbik Frangepán fivér. A harmincas éveinek elején járó lovag napcserzette arcán egymással versengtek az elsőbbségért a ráncok, és a sebhelyek. Radványi preceptor megrázta a fejét.

– Nem. Mikor hívtam őket, az Anjou Károly még kegyelmet ígért. Most már törvényen kívüliek vagyunk itt is, mint mindenhol máshol.

– Hova mennek így tovább?

A kaptatón feltűnt a zömök batár, melyet négy szürke ló vontatott. Lovagok, és fegyvernökök óvón fogták védő gyűrűbe, sötétre pácolt tölgyfából épített bakjáról is nyílpuskás fegyvernökök vigyázták az utat. A preceptor tekintete megpihent a batár vasalt ajtajára festett címeren.

– Sehová fiam. Innen már sehová. Mindenhol ez vár ránk. Talán, ha korábban tudjuk… Elindulhattak volna Tomarba, vagy Skóciába. De már nem juthatnak át.

agukkal hozták az ereklyéket. Látod? Az ott elől Jacques Berard. Fiatal testvér, de páratlan kardforgató hírében áll. Magam is láttam egyszer vívni Lyonban, a fegyvernökök viadalán. még suhanc volt, de megjegyeztem a nevét. A kardja meg egy olyan ereklye, amit feltétlen meg kell nézned!

– Károly Róbert haddal fog jönni. Vele nem dacolhatunk, akárhány ősi ereklyét is hoztak magukkal a testvérek Franciahonból.

A preceptor ellökte magát a kövektől, és kinyújtózott.

– Legalább tizenöt nap, míg ideér a serege. De inkább húsz. Addig a felfogadott kőszegi mesterek megerősítik a várat. Egy ideig kitartunk. Hátha sikerül megalkudnunk az új királlyal. Ha meg nem… Thibauld-dal erre is végig disputáltunk egy stratégiát. Minden nap végig fogjuk vizitálni a sorsfonalat, hogy elébe menjünk a dolgoknak, és ha szükséges csavarjunk egyet a szálakon. Ha meg már elkerülhetetlen a baj, akkor használni fogjuk Melkhior könyvét, hogy néhány testvér átszökhessen az örökkévalóságba. A rend vagy így, vagy úgy, de tovább fog élni, ezt már eldöntöttük.

A kapuboltozat alól felharsant Károly gróf kürtje, és a rács csikorogva elkezdett felemelkedni. Radványi preceptor összerezzent, mint aki rossz álomból ébred.

– De ne gondoljunk egyből arra, hogy a legsötétebb út kapuját kell kinyitnunk. Legyünk bizakodóak! Most meg jer, fiam! Fogadjuk illendően Thibauldot, és a vele érkezett testvéreinket.

 

Jacques Berard derekával az ablakfülke padjának támaszkodva végignézett kardja pengéjén, majd az eredménnyel elégedetlenül a fenőkövet újra, és újra végig futtatta a fegyver élén. Megnyugtatta a monoton hang, ahogy a kő és az acél egy kurta sikoltással egymásnak feszült. Az ólmosan tompa fényű normann kard élén csupán egy sekély csorba volt. Mikor egyik hírneves korábbi gazdája végét közeledni érezvén megpróbálta eltörni egy márvány asztalra sújtott vele, nehogy a csodálatos fegyver méltatlan kezekbe jusson. Ám a penge kenyérként szelte a márványlapot minden egyes csapással, és pusztán körömnyi csorbulást szenvedett az éle. A dicső Roland lovag mártírhalált halt ugyan azon az eónokkal ezelőtti napon, de a penge túlélt, és ezáltal benne egy szilánknyi a jó Roland eszenciájából is.

Jacques némán mozgó ajkakkal beszélt a fegyverhez, miközben letette a követ, és egy olajba mártott szarvasbőrrel átdörgölte a vasát.

Csikorogva nyílt ki a folyosó végén a kincstár ajtaja, majd Kristan testvér, és a helyi számadó sergent lépett ki rajta a rend vasalt ládáját cipelve. A láda rézveretes teteje nyitva állt, és Kristan, ahogy vitték a ládát belenyúlva egy-egy tárgyat rakott az ablakfülék padjára, vagy csak fal mellé a padlóra. Itt egy kelyhet, ott egy ezüstözött gerincű kódexet, amoda egy aranyozott tekercstartót. Jacques értetlenül nézte a jelenetet, majd a pengét csókkal illetve a fegyverövén lógó hüvelybe csúsztatta, és elébük ment. Rendtársa szürke szeme rávillant a most szabadon hagyott, asszonyosan hosszú, fekete hajzuhataga alól és kezében egy aranyfonállal hímzett bőrkesztyűvel a ládára mutatott.

– Segíts, Jacq! Mindenhová tegyél egyet!

– Mivégre? – nézett értetlenül a lovag, de engedelmesen kivett egy dúsan vésett obszidián sárkánygömböt. Nem volt misztikus beavatott, de a láncszemekkel vart fegyverkesztyűn át is érezte az erejét. A bizsergést a csontjaiban, és a fémes ízt a szájában.

– Radványi preceptor utasítására. Hogy a pórok találjanak rájuk még a Johanniták előtt. A mohó kezek árnyéka a legbiztosabb menedék az ereklyéknek. Ha nem pusztítják el őket, a rend előbb-utóbb majd visszaszerezi mind.

Jacques letette a padra a sárkánygömböt. A tömör ónix baljósan koppant a tölgydeszkán.

– Akkor már nem várhatunk segítséget a Vránai rendházból. – Nem kérdezte, inkább kijelentette, miközben egy aranycsatos ereklyetartót emelt ki a ládából, amit a másik kettő sietve már tovább is vitt a lovagterem felé.

– De mivégre a kapkodás? Fél esztendeig is kitarthatunk e falak között.

– A preceptor beletekintett a sorsfonálba. Mai napon véget ér az ostrom! – suttogta Kristan, és egy olyan ékkövekkel kirakott vadászkürtöt vetett a poros padlóra, aminek csak a kövei hat jobbágyfalu árát érték.

– Thibauld és Robert testvér már előkészítette az oltárkövet Melkhior könyvének felébresztéséhez.

Jacques tetetett nemtörődömséggel megrántotta a vállát, majd végig mutatott nyurga alakján

– Én ragaszkodom ehhez a csinos kis testhez, úgyhogy maradok! Mikor jelölik ki a vándorokat?

– Amint a könyv felébredt. Felét Thibauld választja közülünk, felét Radványi Gyula preceptor a lékaiak közül.

Kintről kiáltások hangoztak, majd egy repedt rézkürt fújt recsegős riadót.

– Fegyverbe! Betörtek a várba! À moi, beau sire! Beauséant à la rescousse!

Hallották az alsóvár felől Radványi preceptor kiáltását, majd fegyvercsörgést, és sikolyokat. A már majdnem kiürült ládát félredobva mind a hárman fegyvert rántottak, és lerohantak az udvarra.

A felső vár kapujában maga a preceptor állt fehér általvetőjében idegen fegyveresek árjának feszülve kardjával és pajzsával. A hullámokban rárontó harcosok úgy törtek meg rajta, mint a tajték a sziklán. Lába előtt már féltucat halott, vagy súlyosan sebhedt férfi hevert. A preceptor két fegyvernöke a kapuházba szorult, ahogy megpróbálták leengedni a rácsot, de csúnyán összevagdosták őket a betörő fegyveresek.

Jacq, Kristan és a számadó sergent vad rikoltással vetette rá magát az ellenre, és mögöttük Alois testvér szaladt ki az öregtoronyból lándzsás fegyvernökökkel a sarkában.

Jacques felülről sújtott le egy idegen fegyveresre, ki a szekerce nyelét emelte a csapás útjába. A kard szinte ellenállás nélkül hasította át a fát, a láncinget, és alatta a húst, meg csontot. A templomos kardmester az összecsukló testet a többi közé rúgta, majd jobbról felzárkózott a preceptor mellé.

– Elárultak minket! A rejtekalagúton vezette be őket valaki! – lihegte a magyar mester, miközben pajzsa élével bezúzott egy védtelenül hagyott torkot, majd nehéz fattyúkardjával keresztbe suhintott maga előtt, hogy teret nyerjen. – Vissza kell jutnunk a Burgfriedbe!

Jacq megakasztott egy tőrdöfést, majd torkon szúrta a támadóját. Feltűnt neki, hogy a rájuk rontók nem az Anjou Károly színeit viselik, mit az ostromlók, hanem szedett vetett bőrvérteket, holtakról lehúzott ócska láncingeket. Inkább voltak koncért harcoló zsoldosok, mint katonák. Az imént torkon szúrt nagydarab férfi ismerős volt neki. Akárcsak az a szakállas félszemű férfi, aki a helyére lépett. Ekkor hirtelen beugrott neki. A kőszegi ácsmester segédjei! A városi kőmíves és ácsmestereket alig két hete bocsátották el busás fizetséggel a megerősítő munkálatok után.

– A kőszegiek! Ők hozták ránk őket! – csikorogta a fiatal lovag, és elvezetve a csípőjének irányzott szablyavágást a félszemű lábikrájába döfött. Gonoszul megcsavarta a pengét, mielőtt kirántotta a sebből, mire az ácsból zsoldossá avanzsált támadója sikoltva felbukott.

– Vágd őket fiam! Míg egy is emeli a kezét! – nézett körbe a preceptor miután pajzsa egy fedetlen kobakon kondult, és szétzúzta a férfi orrát. – Hátráljunk vissza a várba!

– Mi lesz Károly gróffal?

Az alsó várból is csatazaj szállt fel, ahogy a rejtekutakon betörő csapatok megtámadták a kapuőrséget, vagy belülről rontottak rá a falakat vigyázókra.

– Nem tehetünk mást! A öregvár az utolsó védvonal! Aki kívül reked, elveszett! Vissza a várba!

De akkor már a falakon is másztak át az ostromlók, mint tavasszal a bodobácsok. Kihasználták, hogy a védők mind a kaput próbálják tartani, így lajtorjákkal leküzdötték a falakat, majd az udvarra beszökkenő előőrs védelmi állást vett fel a fal tövében, hogy a többiek is követhessék őket. Példás szervezetséggel álltak azonnal egységbe, és elvágták az udvaron hadakozó várvédőket az öregtoronytól. Ezek a harcosok már az Anjou király kék alapon sárga liliomjait viselték általvetőjükön. Egy fiatal Johannita lovag vezette őket. Az ostromlétra mászás miatt csak gambesont, és lánccsuklyát viselt a nyolcágú kereszt jelvényes fekete köpenye alatt, de kezében ott villogott a hosszúkard.

Alois testvér hét fegyvernökkel nekik fordult, és megpróbálta szétzilálni a sorokat, de visszaszorították őket. A külső vár kapuját végül belülről kinyitották a zsoldosok, és páncélos Johanniták, meg kék-sárga fegyverköpenyes katonák özönlöttek át rajta diadalittas ordítással.

– A várba! Átvágunk rajtuk! Sanguis redundandiam!– rikoltotta Radványi, és megperdülve az épület felé tört. Az utolsó hangok olyan mélyről rezegtek fel a torkában, hogy szája szélét elöntötte a vér, de hadizászlóként magasba emelt pengéje sáfrányszín lüktetéssel csillant meg. A hatalommal átitatott szó, amit kimondott egy pillanatra zavaró viszketéssel kúszott be a fegyvertársai elméjébe, hogy azután mint folyékony tűz áradjon szét az ereikben. Vérszomjasan, egy torokként üvöltöttek fel. A mester helyére a számadó sergent és két fegyvernök lépett a kapuboltozat alá, hogy önfeláldozóan feltartóztassák a több tucatnyi támadót. A három lovag, és a megmaradt fegyvernökök rohamozó vezetőjükhöz zárkóztak. Halálos éket alkotva rárontottak a belső udvarba bejutott támadókra. A lakótorony vasalt tölgyfa kapuja is kinyílt az ostromlók mögött, majd Thibauld testvér szökkent ki rajta két fegyvernökkel. Meglepetésből, hátulról csaptak le a hármas sorú hadrendben felálló katonákra. Épp akkor, mikor a preceptor jobbján Jacques-al, balján Kristan-al az első sorba csapódott. Úgy rohantak rájuk, mint az apokalipszis lovasai. A belső tűz feszítette az izmaikat, és sáfrányszín lobot vetett a szemükben. Az ölés vágyától elnyílt szájjal ziháltak, mint mohó farkasok. Szétszórták az ellent, mint vihar a pelyvát. A pillekönnyűvé lett kardok végtagokat metszettek le, és mellkasokat döftek át. Szinte megrészegülve a vérmámortól aprították a megrettenve hátráló harcosokat. Két csatlós élete árán átvágták magukat Thibauld testvérhez, majd elkezdtek behátrálni a kapun. A demoralizált katonák nem tudták volna megakadályozni ezt, de ekkor a fiatal Johannita imával az ajkán előre szökkent, és kardja kígyósebesen villant. Hegye megmerült a felemelt kardú preceptor hónaljában, reccsenve találva meg az utat a sodronyszemek között, majd arasznyi vércsíkkal szennyezve bukkant elő onnan. A fattyúkard tompa fénye egy utolsó lobbanással kihunyt, és a fegyver a földre esett, ahogy az őt fogó kéz ujjai elgyengültek. A mámort, és a sáfrányszín tüzet száraz szél fújta ki a templomosokból, nem hagyva mást maga mögött, csak fáradt kábultságot. A támadók megújult erővel csaptak rájuk, beszorítva őket a várba. Thibauld és Kristan megragadták a megtántorodó preceptort, és a folyosóra menekítették. Jacq, Alois testvérrel, és négy megmaradt fegyvernökkel próbálta bezárni a kaput, de lépésről lépésre szorultak hátra a küszöbről, ahová benyomult az ellen.

A belső vár kapuboltozatát védő sergentet, és két társát végül felkoncolta a túlerő. A belső udvarba rontó csapatok átgázoltak földre zuhant testükön. Egy iramodás csupán, és elérik a lakótornyot.

– Nem tudjuk bezárni! Itt veszünk! – hörögte Alois, és a kilátástalanság felett érzett dühében egy visszakezes csapással kettéhasította egy férfi mellkasát. Jacques csípőn szúrt egy másikat, majd a hátratántorodó férfi helyére belépő Johannitával keresztezett pengét.

Őt nem ölhetem meg ifjú Oroszlán! Krisztus igaz katonája! Hallotta a fejében a hangot Jacq, miközben acél csendült acélon.

– Ne hagyj cserben! – sziszegte a lovag, hárítva egy fejre irányzott döfést, majd lefelé kényszerítette a másik kardját.

Tudod jól, hogy esküm köt! Nem zsoldos, igaz hittel harcol! Nem vehetem életét!

– Tudom, Frederígó. Akkor valóban itt pusztulunk! – zihálta a templomos, és egy mesteri csuklócsellel a Johannita szíve felé döfött, de az utolsó pillanatban – mintha önálló akarata lenne – félre szaladt a penge, s csak a támadó bicepszét sértette meg. A Johannita válaszcsapása viszont a bal szemétől az álláig felhasította a lovag arcát.

– Vár a sátán, eretnek! – sziszegte a szalmaszőke hajú, szeplős lovag a meghátráló templomosnak, akinek a saját vére fröccsent a szemébe. Jacq időlegesen elvakítva újabb két lépést hátrált az ajtótól, így még több katona nyomakodott be a Johannita mögé. Az egyik fegyvernök mozdulatlanul hevert már a padlón, és egy másik csapásai is lassúdtak, ahogy combsebéből artériás lüktetéssel ömlött a vér.

– Nem vagyok eretnek! – zihálta Jacques, miután kirázta a szeméből a vért, és fogást váltott a kardján. – Félem az Istent, és hiszem egyfiát Krisztus Úrunkat! De nem állok lehajtott fejjel a sötétben! Én látom a valót!

Össze szorította a fogát, és bízva a mellvértjében belelépett a következő csapásba. A Johannita pengéje szikrát vetve lecsúszott a vállvasáról, ő viszont a markolatgombbal a másik szeme közé sújtott. A szőke lovag megtántorodott az ütéstől, Jacq pedig baljával utána kapott. A másik öve mellől kirántotta a díszes markolatú, gonoszul hegyes misecordia-t, majd a páncélszúró tőrrel átdöfte a gambesont a lovag szíve felett. A fiatal lovag mogyoróbarna szeme döbbent csodálkozással meredt gyilkosára, aki elengedte a tőrt, és egy pillanatra megérintette a másik arcát.

– Sajnálom, testvér! Isten bocsásson meg mindkettőnknek!

A halálra sebzett lovag térdre esett, majd a falhoz zuhant, mikor csatlósai félre sodorták, hogy ledöfjék végre a sebzett templomost.

Ekkor rekedt kürtszó hangzott kintről. Károly gróf kürtje. Az agg hadfi és medve termetű fia tört előre a külsővár felől nyomában a Frangepán testvérekkel, és nyolc fegyvernökkel. Belehasítottak a torony kapujában feltorlódott ellenségbe, rést vágva a sorokon eljutottak a kapuig. Az ifjabbik Károly gróf, és a két Frangepán fiú beszökkent a kapun villámgyors csapásokat osztogatva a két tűz közé szorult katonáknak. Az idősebb Károly pedig a megmaradt fegyvernökeivel kívülről elállva az utat fedezte őket. Önfeláldozóan, pár pillanatra megakasztották a támadók rohamát, míg a Frangepán testvérek belülről bezárták a kaput, és helyére tolták a majd combvastag keresztrudat. Az öreg Károly gróf diadalittas kacaja kísérte kintről a keresztrúd zengő csattanását. Fia, Armand tehetetlenségében, és a veszteségtől áthatva belülről úgy markolt az ajtó fájába, mintha eleven embert ragadna meg. Homlokát egy pillanatra a keresztrúdhoz nyomta, tisztán hallatszott, ahogy fogai összecsikordultak. Aztán dühös morranással megfordult, félre lökte Aloist, meg a talpon maradt két fegyvernököt, hogy hozzá férjen az ajtó belső oldalán rekedt utolsó, még harcképes anjou katonához. Héttollú buzogánya zúgva sújtott le újra és újra, vörös cseppekből rajzolt csíkokat a fehérre meszelt plafonra, és falakra. Aztán csend lett, csak kívülről szüremlett be fegyvercsörgés, és fájdalomkiáltások.

Élesen sikoltott fel a zsanér, mikor kinyílt a lovagterem ajtaja. Thibauld lépett ki rajta, és félre hajtott fejjel végig nézett rajtuk. Zöld – arany hímzett partus köntöst viselt, kezében csavart pásztorbot.

– Hetet! Hetet tudok átszőni a könyvvel vándornak! Magammal együtt!

Lihegve meredtek egymásra a holtestek felett. Öt lovag a testvériségből. Bent már ott van Radványi Gyula preceptor Kristan-el és Robert testvérrel. Thibauldon kívül még hárman mehettek át az ajtón, hogy az örökkévalóságba szökjenek. Ki lesz az a kettő, aki itt marad? Az ajtóra ekkor kezdtek kívülről zuhogni a baltacsapások. Jacq leszakította az általvetője elejét, és a bőven vérző arcára szorította.

– Én maradok testvérek. – suttogta rekedten. Thibauld biccentett felé köszönete jeléül.

– Te, és Albert vagytok a legfiatalabb tagok.

Az idősebbik Frangepán habozás nélkül kamaszkorból alig kinőtt öccse elé lépett.

– Én! Én maradok Albert helyett! Őt vidd el!

Thibauld megrázta a fejét.

– Minél idősebb a lélek, és minél mélyebben érintette meg a tudás, annál nagyobb a siker esélye az átlényegülésben! Valamint a te hangodra Ottó, szükségem van a litániához!

Alois, aki eddig a falhoz csúszva ült, most zörögve, fáradtan feltápászkodott. Oldalát nem csak az ellenség vére festette vörösre, hanem a sajátja is. Kibomlott, sötét hajjal keretezett sápadt arca viaszosan fénylett.

– Majd én. Én maradok. Nem érzek magamban elég erőt, hogy tudjak koncentrálni.

Thibauld végig nézett rajta, és bólintott.

– Áldozatotok nem lesz hiába való! A rend élni fog!

Fejet hajtott feléjük, majd belépett a lovagterembe. A kiválasztott három lovag követte a szertartásmestert. Mindegyik tradicionális alkarfogással búcsúzott a hátramaradó két lovagtól, de még a két fegyvernöktől is. Fémes csattanással záródott be mögöttük a lovagterem kétszárnyú ajtaja. A lakótorony vastag tölgyfa kapuja még kitartott, de a kintről folyamatosan rázáporozó csapásokból sejthető volt, hogy legfeljebb másfélszáz szívdobbanás múlva engedni fog, és megjelenik az első rés.
Alois lehúzta az ujjáról a nagy, ametiszt köves gyűrűt, rövid csókkal illette, majd az egyik halott, kék-sárga fegyverköpenyt viselő katona ujjára húzta.

– Ha nálam találnák, a papok megvizsgálnák, majd elpusztítanák. Pótolhatatlan veszteség lenne. – mondta magyarázatképpen, és szeme szomorúan pihent meg az ékszeren. – Így viszont a rendnek lesz esélye visszaszerezni.

Jacq bólintott, majd előhúzta a kardját.

Engem nem fenyeget veszély! Mondta a bal szeme mögött a hang. A markolatgombomba az igaz kereszt egy szilánkját foglalták! Csak ennek kisugárzását fogják érezni a vizitátor atyák, míg eskümet megtartom! És nem szólalok meg, míg méltó lélek rám nem talál. Csupán eszköz leszek!

– Ezt lesz a legnehezebb megállnod. A hallgatást. – morogta Jacq, és a halott Johannita övén lévő hüvelybe csúsztatta a kardot. – Isten óvjon Don Frederígó!

Az ajtó ekkor hosszában megrepedt, és egy szekerce szakálla harapott át a résen. Jacq felvette a Johanita kardját, és suhintott vele párat. Páratlanul könnyű, és csodálatosan megmunkált toledói penge volt, de nyomába se érhetett az imént letett normann kardnak. Arra a húsz-huszonöt szívdobbanásnyi időre, – ami megmarad neki, miután betörik a kaput – viszont épp megfelelt. Alois mellé lépett, és megmarkolta az alkarját.

– Köszönöm, hogy mellettem vagy, testvér!

– Enyém a megtiszteltetés, testvér!

Alois a fegyvernökökhöz fordult, akik suttogva imádkoztak.

– Mi a nevetek?

– Daumier, nagyuram!

– Lovis.

Mindkettőjüket megölelte, és Jacq is kezet fogott velük.

A zsanérok felsírtak, és egy alkarhosszú fadarab fordult ki gerendákból.

– Halál rátok sátánnak rühös kutyái!

Ordított be magyarul egy férfi a résen, himlő marta arcát teljesen a kapuhoz szorítva. A zsanérok fájdalmasan felsírtak, ahogy a fém belefeszült a fába. Hatvan szívdobbanás, és bent lesznek.

A lovagterem kétszárnyú ajtaja nyikkanva kitárult, és Thibauld tűnt fel újra. Pillanatnyi hezitálás után Jacq-ra mutatott a pásztorbottal.

– Tudod az elengedés liturgiáit?

A fiatal templomos bólintott.

– Akkor jer! Radványi preceptor az imént belehalt a sebeibe. Siess!

Jacq egy pillanatra még letérdelt, és megérintette a kardot.

– Visszaszerezlek!

Ígérte, majd felállt, és követte Thibauldot. Alois megérintette a vállát.

– A gyűrűt is, testvér!

Jacq rámarkolt a vállán pihenő kézre, és megszorította.

– Mindent visszaszerzünk!

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0