Az EZÜST története

Vannak dolgok, amelyek jobb, ha soha nem derülnek ki.

A délnyugat-angliai kisváros, Sevenhill már túlélt egy gyilkosságsorozatot, amelynek az elkövetőjét soha nem kapták el.
Amikor egy nap az öt évvel korábbi bűntényhez megszólalásig hasonló módszerrel megölik a népszerű középiskolás lányt, mindenki potenciális gyanúsított lesz. Még a város nagy múltú és befolyásos családjának tagjai is, akik érthetetlen okok miatt titkolóznak Chandler Brookes nyomozó előtt, hogy merre járhatott a család egyetlen örököse, mielőtt meggyilkolták.
Brookes egyre mélyebbre ás a város addig előtte rejtve maradt mocskában, mert a gyilkossal neki is elszámolnivalója van.

A sötétség létezik.

Vallom, hogy a matematikai valószínűségszámítást bárkinek meg lehet tanítani, míg a magyar helyesírást nem. Ez az egyik üzenet, amit magammal hoztam a földre, és melynek jelentékenysége nem kopott az elmúlt évtizedekben. A negyvenes sportcipőm talpa az idők során, hol mélyebben süppedt az akadályokkal teli mocsaras vidékeken, annak ellenére, hogy ennél közelebb már nem is lakhatnék a délibábos Hortobágyhoz, hol épp csak a port verte fel, miközben megingathatatlanul haladtam céljaim felé.
Orvosi diploma, szakorvosi rang, empátia és emberség. Aztán jön egy fordulat, ahogyan minden valamire való kilencvenes évekbeli amerikai filmben, és már nem csak a megbízható orvos vagy a család betonpillére akartam lenni, hanem még ennél is több; olyan szereplő, aki üzen. Nyíltan, mégis rejtve, tárt karokkal, mégis fóliázott borítóval, ahogyan azt a ma megkívánja, csakis azért, mert ez boldoggá tesz.
Mit is jelent a boldogság? Tartós illúzió, vagy csak a pillanatok valósága lenne? Van egyáltalán időnk ezekre pillanatokra? Vagy elégedjünk meg annyival, hogy értjük a valószínűségszámítást?