Carmen Glazier

Alphaville

Az elveszett lelkek is vágynak egy utolsó karácsonyra

Ünnepi fényben pompázott a hóval borított park. A hűvös légkört forralt bor, puncs és frissen sült gesztenye illata töltötte meg. Díszített standok között gyerekek rohangáltak. Az emberek egymást kerülgetve válogattak az ajándékok között.

Az ünnepi hangulatot karácsonyi dallam kísérte.

A vásárban sütkérező nép nem is sejtette, hogy néhány méterrel arrébb egy különös üldözés zajlik. Egy jól öltözött férfi és egy fiatal nő biciklin ülve épp egy idős manuszt üldöztek, aki bizony már régóta letöltötte a földi életét.

– Az istenit! Bármi áron is… akkor is elkaplak tata! – lihegte a férfi.

– Sariel, atyánk nevét hiába szádra ne vedd… – okoskodott a háta mögött utazó vörösesbarna hajú lány, aki jelenpillanatban jóízűen mézeskalácsot majszolt. – Használhatnánk a szárnyainkat is… Nem gondolod?

– Azrael! Ne idegesíts! Az emberek nem tudhatják a valódi létünket.

– De hát nem lát minket senki… Viszont, ha paranoid őurasága nem akar szárnyat mereszteni, akkor szenvedjen csak… Egyébként nem kérsz egy harit? Bónusz energia.

Sarielt nem érdekelte az utasa gügyögése. Csak fogcsikorgatva a célpontjára összpontosított. Erősen szorította a kerékpár kormányát. Tartotta az iramot. Fekete öltönye lobogott a szélben.

Mögötte Azrael előkapta termosz bögréjét, amelyben forró forralt bor csörgedezett. Közben mellékcselekvésként próbálta egyensúlyozni a drótszamarat, ezzel is megelőzve a baleset kockázatát.

Az öregapó a tömeg felé loholt azzal a reménnyel, hogy lerázza az üldözőit.

– Az élők felé tart! – mutatott rá Azrael, majd belekortyolt az élet elixírjébe.

– Szerinted nem látom?! Esetleg nem vagy hajlandó átvenni az irányítást? Jóformán csak én járatom lábaimat. Nem azért vagyok angyal, hogy kerekes Mikulásnak nézzenek.

– Bocs kerekes Mikulás, de te magad választottad a szenvedést. Én felajánlottam, hogy használjuk a szárnyainkat, de neeem. Ő Mennyei parancsnok túlbüszke ahhoz, hogy a szárnyait használja… Hukk… És már megittam három pohárka forralt bort… Hukk… Kicsit édes, de nem rossz.

– Munkában vagyunk, az isten szerelmére! Nincs időnk szórakozni! Nem tervezek lejjebb bukni!

– Atyánk nevét hiába szádra ne vedd… hukk… És itt én vagyok a főnö…

A vasparipa kereke kisebb sziklába ütközött. A két nem evilági lényt katapult módjára hajította ki a helyükről. Egyenesen arccal a jégtakaróba huppantak.

Az üldözött óvatosan hátra pillantott. Örömmel látta a hóban heverő párost. Szökkenve folytatta az útját.

– Háhá! Nesztek angyalkák! Engem nem kaphattok el könnyen.

Sariel szédelegve a könyökére támaszkodott. A célszemély eltűnt a látószögéből. Egy újabb lélek járt túl az eszén.

– A fenébe is! A tatában aztán van szufla… – lihegte.

– Turbó egy öreg, azt meg kell hagyni… – dünnyögte Azrael közben a fejét kihúzta a hótömbből. – Olyan természetfeletti íveket használt, hogy szerintem repülve sem tudtuk volna beérni. Egykor maraton futó lehetet, az egyszer biztos. Mindjárt lecsekkolom az előéletét.

Sariel dühödten a kótyagos társnője felé fordult.

– Ez a te hibád, féleszű!

– Csihaj, Sarie. Nem kell nagy dobra verni. Karácsony van! Jézus eljövetelének napja! Hisz ünnepelnünk kellene. Nézzünk szét. Igyunk meg egy kis puncsot vagy egy jó forralt bort és folytassuk tovább.

– Már most bűzlesz a szesztől…

– Most mi bajod? A halálnak is kijár a lazítás… Így is rettegnek tőlünk az emberek.

Sariel lassan talpra állt. Leporolta magáról az öltönyére tapadt havat, majd a fehér ingjét igazította. A világoskéken izzó szemeit az ég felé meresztette. Bízott benne, hogy sikerrel jár. Ha már ő maga nem térhet vissza a fenti világba, legalább az elveszett lelkeket juttathassa el. Ez volt az ajánlat. Mellette a rá bízott, az évezredek alatt ellustult társát fel kell ráznia. Tartott attól, ha egyszer is hibázik, az alvidéken találhatja magát.

– Nyugi, Sari. Szerintem a bácsi csak azért ilyen eleven, mert hiányzik neki valami – vélekedett Azrael és ő is lassan feltápászkodott. – Talán az a híres karácsonyi csoda, vagy egy forró gesztenye.

A férfi néhány pillanatra a társnőjére nézett, majd sóhajtva zsebre tett kézzel visszavette a tekintetét az égboltra. Nem igazán érdekelte a gagyogása.

– Nem kell túl dramatizálni a helyzetet. Ez nem a világ vége. Nézd csak. Fény, emberek… Kell ennél több? Mézes kalácsot? Üres gyomorral nehezebben koncentrálsz a feladatra.

– Azrael! Nem bírod felfogni?! Mi nem ülhetünk ölbe tett kézzel! Neked és nekem az a feladatunk, hogy az embereket eljuttassuk a túlvilágra. Vagy a mennybe, vagy a pokolba.

– Nocsak? Munka, munka és munka. A bácsika is biztosan ezért ijedt meg tőlünk, mert… nyilván nincs felkészülve. Adjunk még neki némi időt.

– Hogy időt?! Normális vagy?! Már évek óta itt mászkál a Földön! Rohadtul lazán veszed a munkádat.

– Ho-ho-ho! Ebben a világban kettőnk közül én vagyok a főnök, pajtás! Úgy bizony. Te vagy az elveszett bukottka, aki sürgősen munkát keresett… Bom-bom parancsnok…

Sariel nem vitatkozott tovább. Végül is valóban Azrael a halál igazi angyala. Az ő felelőssége, hogy az elhunyt személyeket épségben átvezesse a túlvilágra. Ám az évezredek során nagyon is ellustult. Ezért részben az ő hibája, hogy manapság nem minden lélek jut át a túlsó oldalra.

Azrael előtt egy kép villant fel. Egy házat ábrázolt. Az ablakból jól látszódott egy kedves idős néni alakja, aki épp a szentesti vacsorát teríti meg a családjának. Először nem igazán értette, hogy ez mégis mit jelenthet, hiszen az anyó egészséges és élettel teli, de amint szemmel jobban átfürkészte a ház kinti részét, rögtön megpillantotta. A célszemély is ott tartózkodik. A párkány alól figyeli az anyó minden egyes mozzanatát.

– Talán igazam lehetett? A bácsi keresett valakit… – motyogta.

– Ejha, csak nem kijózanodtál? – puhatolta Sariel, majd a társnőjéhez lépett. Ő is csodálta a látványt. Látszólag meghatotta, de Azrael előtt próbálta elfojtani. – Most végre megvagy! Valószínűleg most már nem fog elszaladni. Vagy ha mégis, biciklilánccal fogom elkapni a lelkedet.

– Hát nem aranyos? Az apóka is velük akarja tölteni a karácsonyt. Kár, hogy az emberek nem élhetnek örökké ebben a világban.

– De te… A halál angyala vagy. Neked az a feladatod, hogy az elhunyt személyeket átvezesd a fenti világba.

– Igen, tudom… Csak már annyi éve vagyok a Földön és… Ezt nehéz kimondanom, de azt hiszem megszerettem az embereket… Meg tudod… eddig is, aki csak meglátott, rögtön rettegést keltettem benne.

– Át kell vezetned a túlvilágra. Különben az itt élők világa totális katasztrófává válik.

A lány sóhajtva egy kéz suhintással eltörölte a képet. Hátat fordított Sarielnek.

– Azt hiszem igazad van Sarie…

Egy gyors vállrándítással előhúzta az óriási ezüstösen csillogó fekete szárnyait.

A társa száj húzogatva nézte a látottakat, de egyben csodálta is. Látszólag kicsit tartott attól, hogy lebuknak.

– Ne csak ácsorogj! Gyerünk, mereszd ki a szárnyaid. Nincs miért aggódnod, nem fogunk lebukni, nem lát senki. Végül is küldetésünk van.

***

Az öreg apó továbbra is figyelte a kis családját. Arra vágyott, hogy bárcsak még ott lehetne köztük. Még érezni szerette volna azt a szeretetet, amit tőlük kapott.

Észlelte, hogy a felsőbb erők újra körbehálózák. Gyorsan hátra pillantott. Nem csalódott a megérzéseiben. Ijedtében megcsúszott a fehér hótakarón és fenékkel a falhoz simult. Megdermedt az ijedtségtől.

Azrael lassan az öreg felé közelített. Nyugtalanságot érzett felőle, néhány másodpercre le is bénította őt. Erőt kérve Sarielre nézett. Bólintással jelzett, hogy tegye, amit tennie kell.

A lány erőt gyűjtött. Könnyeit próbálta visszafojtani. Lassan az apóhoz hajolt.

– Ne közelíts! Hiába kényszerítettek, nem fogok engedelmeskedni! – közölte a vénember. Fenékkel próbálkozott még hátrább csúszni, csakhogy ezt a lehetőséget a mögötte lévő fal megakadályozta.

– Kérem, ne féljen tőlem. Nem akarom bántani – szólította lágy hangon Azrael.

– Akkor sem fogom hagyni, hogy elszakítsatok az én Nataliemtől!

– Azrael, hagyd figyelmen kívül! A tata csak érzelmileg akar manipulálni, hogy aztán szépecskén hagyjuk tovább flangálni… – jegyezte meg az angyal.

– Ennél bunkóbb már nem is lehetsz! – háborodott fel az angyal lány és a társa felé nézett. – Most már nem csodálkozom, hogy a Mennyből is kirúgtak!

Sariel kicsit megszeppent. Látszólag nem tetszett neki a megjegyzés. Keresztbe tett kézzel hátat fordított.

Azrael visszafordult az idős férfihez, aki továbbra is reszketett a félelemtől.

– Mondd csak, bácsi… Mióta és hogyan ismerted meg Natalie-t? – puhatolta.

Az öregember felvonta a szemöldökét. Látszólag szavakat próbált keresni.

– Rajta, meséljen! Szeretem a nosztalgikus karácsonyi meséket.

Sariel a tenyerébe csomagolta az arcát.

A vénember sóhajtott, majd hozzáfogott a mondanivalójához:

– Fiatal voltam, talán húsz év körül. Az egész egy ünnepélyes karácsonyi vásáron történt. A tér fényekben pompázott. Mindenhol csillogó gömbök, színes lámpák, a fahéj illata keveredett a levegőben. Színes, túlzsúfolt bódék minden sarkon. Ahogy haladtam, ropogott a hó a csizmám alatt. És egyszer csak megláttam őt. Egyszerűen varázslatos tünemény volt. Piros sapkáját némi hópehely díszítette. Vöröses szeplős orcája olyan volt, mintha a tél csókolta volna.

– No, kezdődik… – motyogta Sariel. – A klisés, giccses karácsonyi romantika…

– SARIEL! Elhallgass! – szólt közbe Azrael, majd visszafordult az öregemberhez. – Rendben, bácsi. Folytassa csak. Mit csinált a kislány?

Az apó sóhajtott, majd folytatta a befejezetlen történetét:

– Mézeskalácsokat árult. Épp egy fél szívet próbált visszaragasztani.

– Hmm… És maga mit csinált?

– Mi mást? Odamentem hozzá. Megfogtam a szív egyik felét és én azt mondtam ,,Ha nem sikerül, ingyen van”. Erre ő azt mondta ,,Legyen. Biztosan rosszul ragaszt…” – Az öreg kuncogott. – Az első közös esténk a karácsonyfa alatt volt. Forró csokit ízelgettünk, közben a vásár díszleteiben gyönyörködtünk. Megcsodáltuk a téli világ minden szegletét. És tudod mi történt? Nem sokkal később összeolvadtunk… Szó szerint! Hónapokkal nagy lakodalmat is csaptunk, később családot alapítottunk. Elkezdtük az életet. Váltották egymást évszakok. A reggelek, az esték, a születésnapok, a sok nevetés és együtt töltött idő. Minden egyes apróság emlékeztett, hogy az élet bizony egy óriási kincs. A kis családommal minden évben visszatértünk a vásárba, ahol először találkoztunk. Újra éreztük a tél hidegét, a karácsony varázsát.

– Azrael, add fel! Menjünk. Ezt, majd megbeszélitek útközben. Úgyis csak ezt fogja körbe-körbe hajszolni. A fiú és a lány egy karácsonyi napon egymásba szeret. Összeházasodtak. Oszt lett egy csomó gyerekük. Megélnek mittomén mennyi karácsonyt, majd itt a vége, fuss el véle… A vénember már csak összevisszaságokat beszél…

A női angyal hagyta Sariel a füle mellett elsuhanni a szavait. Csak az apóra figyelt.

– Együtt főztünk, sütöttünk, a fát díszítettünk, néha vitáztunk némi apróságon… Még az ünnepi asztalt is közösen terítettük meg. Csodálatos volt… Tudod nagyon, de nagyon szomorúvá tesz, hogy most már nem ülhettek közöttük és az unokák sem láthatnak. Én hiába látom őket, de ők sajnos engem nem… – A bácsi felállt és az ablak felé fordult. – Minden szeretet, minden pillanat, amit átéltünk… itt maradt ebben a világban. Most is itt állok, és ahogy rájuk nézek, egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy elengedjem a múltat. Ragaszkodom minden egyes karácsonyhoz, minden egyes mosolyhoz, minden egyes nevetéshez… mert ez teszi a lelkemet az otthonommá…

Azrael bólintott. Óvatosan megérintette az öregember vállát.

– Értem, hogy erősen ragaszkodsz a családodhoz és vissza vágy hozzájuk, de… sajnos a maga évei réges-rég lejártak. Kérem, engedje el a múltat és engedje meg, hogy átvezessem egy másik világba, ahol nem kell rettegnie a haláltól. Abban a világban mindennap átélheti a karácsonyt.

– És mi lesz az én Natalie-mal?

– Megígérem, nemsokára találkozhat Natalie-val.

Az apó nagy levegőt vett. Vetett még némi pillantást a karácsonyi asztalra. Elképzelte, hogy még mindig ott nevet velük. Érzete, hogy számára nagyon is fájdalmas lesz az előtte álló út. Végül immel-ámmal követte az angyalt, aki egy fényes átjárót nyitott meg. Át sem lépték a küszöböt, mindketten azonnal eltűntek.

Sariel csillogó szemmel nézett utánuk. Kis pillantást a karácsonyt ünneplő családra is vetett. Azért csak kezdte meglágyítani az ő rideg természetét. Sóhajtott, majd a tekintetét az ég felé fordította.

– Eh, tata… Micsoda egy mázlista vagy. Mit ne mondjak, asszem megkedveltelek. Sőt irigyellek is téged. Én egy darabig biztos, hogy nem mehetek vissza…

Jövőre érkezik Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény című pályázatnyertes Light Novel regénye

Olvass bele!