Oldal kiválasztása
Ian Pole: A nagy pusztaszatmári ékszerrablás

Ian Pole: A nagy pusztaszatmári ékszerrablás

A nagy pusztaszatmári ékszerrablás című történet a Rejtővel egy asztalnál kötetünkben jelent meg, amit most teljes terjedelemben olvashattok.

 

Fülszöveg:

Ebben a kötetben kérem szépen csupa olyan író van, akik le akarták vágni a kiadót. Jegyezzék meg, hogy este mindig levágnak valakit. Vagy az írót, vagy a kiadót. Most az írót.* Nem kicsit, nagyon. Mégpedig úgy, hogy az lett nekik ígérve, hogyha jó történetet írnak, megjelennek. Azonban  helyettük csak a történeteik jelennek meg, és azok sem személyesen, csak ebben a könyvben.

*Rejtő Jenő után szabadon, idézet a „A detektív, a cowboy és a légió”-ból

Abban bízunk, hogy azok az olvasók, akik szeretik Rejtő Jenő történeteit, ebben a kötetben meglelik szellemiségének és humorának reinkarnációját. És ki tudja, talán egy-egy író személyében a magyar ponyva új életre kel.

A „Nekivág” irodalmi pályázatra olyan műveket vártunk, amelyeket a rejtői humor jellemez. A kötetben tizenhét olyan történet talál a kedves Olvasó, amely elnyerte a zsűri (Lévai Szebasztián (Letya), J. Goldenlane, Fedina Lídia) tetszését.

Jó szórakozást kívánunk 🙂

Ian Pole

A nagy pusztaszatmári ékszerrablás

Az öreg ventilátor kattogva kavarta az augusztusi meleg pállott levegőjét, mely a nyitott ablakon át kúszott be a polgármester irodájába, az odakint ténfergő közmunkások kitartó fűkaszálásának hangjaival együtt. Résre nyílt Zsubek úr irodájának bejárata. Titkára és hű ügyintézője dugta be rajta hosszú orrát, melyet egy fakó, vékony arc követett szorosan. Kovács úr, a polgármester, a halott légkondi alatt üldögélve legyezte magát a Pusztaszatmári Krónika legfrissebb számával. Vele szemben az impozánsan hatalmas íróasztal másik oldalán Jarocsek, az ügyvéd szorított egy ásványvizes palackot zsírosan fénylő tarkójához, és az újság asztalra kiterített ikertestvérét nézegette.

– Hát igen. Ez valóban kellemetlen. Teljes elszámolást akarnak.

– De hát miért? Mi közük hozzá? Miért keserítik folyton az életemet?!

– Az újságírók már csak ilyenek. Piócák mind – értett egyet dörmögve Jarocsek, és letette az átmelegedett PET-palackot az asztalra. – Phűű… Nem fogom kibírni itt.

– Még erre se maradt pénz! Hogy a légkondit megcsináltassam az irodában! Ezek meg aszfaltozott kertvárosi utakat akarnak! Játszóteret! Világítást! Orvosi rendelőt meg közbiztonságot!

– Hálátlanok ezek a népek! Már megígérni is kár volt nekik.

– Tudod milyenek ezek… Nem választottak volna meg, ha nem teszem. Meg hát a támogatás is fel lett véve.

– Jó helyre került – bólogatott az ügyvéd, és közben átlapozott az újságban a meccs eredményekre.

– Persze. Mert tőled vettem meg belőle a hivatal épületét, mégpedig arcpirító áron. Mihez kezdtél annyi pénzzel?

– Most miért? Jó fekvésű épület ez – mondta Jarocsek, miközben az ablakon kibámulva a malom tűzfalának mérsékelten festői látványában gyönyörködött. – Amúgy meg nem olyan sok az a pár millió. Felteszed a fekete páratlanra, és pillanatok alatt el is megy az egész.

– A végén még nem hogy nem fognak megválasztani, de még börtönbe is mehetek! – nyöszörgött kétségbeesetten Kovács úr, és a Krónikát, minden fejfájásának aznapi okozóját, gombóccá gyűrve a kukába hajította.

– Már miért ne választanának meg? – hökkent meg az ügyvéd.

– Mert nem tudok elszámolni a pénzzel! Teljesen üres a kassza. Ez mostanában valahogy annyira előtérben van! Ha a polgármester kicsit megcsúszik pár millióval, majdhogynem bűnözőként kezelik! Na és itt volt ez a Szirmai botrány is!

– Csúnya ügy. De ettől még megválasztanak.

– De még mindig vannak, akik a Szirmai gyereknek hisznek! Benne van az újságban is! Ott van előtted! Mit szólsz?

– El vagyok keseredve. A Rugkapa FC megint vesztett. Pedig ikszre vettem – sóhajtott Jarocsek, majd összehajtotta a Krónikát, és a polgármesterre nézett.

– Arra alapozzák, hogy a Szirmai gyerek megcsinálta a hivatalban az ultrabiztonságos kamera– rendszert, meg a feltörhetetlen páncélszekrényt, aminek csak te tudtad a kombinációját? És hogy a kamerarendszert aznap kikapcsolta valaki, és így már az első este eltűnt a város hősének szobrára összekalapozott pénz?

– Igen! Azt fejtegeti ez az A. Müller nevű újságíró, hogy ennyi erővel akár én is kivehettem a pénzt!

– Nonszensz!

– Ugye? Ezt mondom én is!

– Mit mond erre Szirmai Laci?

– Semmit. Tegnap óta szökésben van.

– Na ez legalább jó hír! Igazolva lett, hogy a bűnöző az bűnöző marad!

– De ettől engem még nem választanak meg újra!

– Dehogynem! Csak el kell terelni a figyelmüket. Mindenkit megválasztanak újra. Cirkusz és kenyér kell a népnek!

Kovács úr töprengve kocogtatta meg a fogát pecsétgyűrűjével.

– Aha. Panem et circenses (Kenyeret és cirkuszt)? Van benne valami. Hát elhívhatjuk újra a falunapra a négy Baloghot. A hajdúnekeresdi manézs ördögei olcsón számítják a fellépést. Meg mozgó büfének hozzák a vattacukrost. Bár ahogy hallom, volt az a csúnya ügyük… Az a három megkéselt ékszerész vagy mi. Az újság is megírta.

– Hm. A tripla leszúrt Rittberger? Az szerintem nem az lesz. De mindegy. Szóval: nem! Nekünk valami meghökkentőbb kell! Valami drámaibb! Ami azonnal elvonja a figyelmet mindenről! Mint az amcsiknál volt a terroristák az ikertornyokkal! A kilenc-tizenegy!

– Hát megkérhetem a mindenes Józsit, hogy vezesse bele a földmunkagépet részegen a hivatalba – hebegte tétován a polgármester, de Jarocsek leintette, mint egy karmester a vonósokat a finálé előtt.

– Nem! Ide igazi bűnözők kellenek! Szombaton a Városnapkor, hogy mindenki lássa!

– Minek jönne ide bárki? Bár Maligán Laci bácsi törkölye világhírű, azért még nem vonzza be Dzsihad Joe-t.

– Hmm. Na hát majd adunk olyat, ami be fogja! Ügyfelem, özvegy Kállay grófnő végrendelkezni készül. Megkérem, hogy a Kelet Szikráját, a világhírű gyémánt nyakláncát addig itt őrizzük a hivatal szuperbiztonságos páncélszekrényében. Legalább nem marad kihasználatlanul. Megígérjük, hogy Városnapra kiállítjuk. A bűnözők eljönnek érte, de te heroikusan megakadályozod, hogy elrabolják. Józsikám! Így a bűnözők csak a városi kasszát viszik el. Ami üres, csak ezt nem kell tudnia senkinek. Hős leszel, azzal a rongyos harminchat millióval meg már senki nem fog törődni. Te leszel a város hőse, így majd újra megválasztanak!

– Heroikus szerep? Fizetett színész bűnözők? Nem is rossz doki, nem is rossz – morfondírozott a polgármester, és eszébe jutott, hogy Anitával, az újonnan felvett titkárnővel kapcsolatban dédelgetett terveinek is jókora ugródeszka lenne a hősies fellépés. Hirtelen felkapta a fejét. – Na és a rendőrség?

Az ügyvéd reszelősen felnevetett, és legyintett.

– Milyen rendőrség? Mióta a vadászcimborádat megtetted őrsparancsnoknak, a végrehajtó állomány létszámát költséghatékonyságból levitted egy darab körzeti megbízottra. A Rükverc Palira. A nevét is onnan kapta, hogy tolatva jár a Nivával, hogy ne pörögjön a kilométeróra. Na őt majd elküldjük szombaton a Poporcsin-dűlő mellé trafizni a futóbabot, hogy ne legyen láb alatt.

Szóval a bűnözők betoppannak, a pénzt és a gyémántot akarják. Te hősiesen védelmezel, így csak a pénzes táskát viszik el a benne lévő fiktív harminchat millióval, amivel immár nem kell elszámolni. A gyémánt a páncélszekrényben pihen, amihez senki se férhet hozzá, mert már csak te ismered a kódot. Az egész percek alatt lezajlik, és mind a két oldalon a mi embereink lesznek. Ugyan mi jöhetne közbe?

Ezen mind a ketten felkacagtak, és egészen addig nevettek felszabadultan, míg a kertből a nyitott ablakon át a fűkasza damilja egy fél marék friss kutyaürüléket be nem csapott az irodába.

 

Egy várossal odébb Szirmai László szomorúan támasztotta az Atomállapot nevű csehó pultját, és a sörébe meredt. Magas, karcsú fiatalember volt széles vállakkal és magas homlokkal. Megjelenésében volt valami decensen előkelő, amiből az se volt le semmit, hogy hosszában csíkos, klasszikus vonalvezetésű pizsamakabátjához csupán macimintás boxeralsót és azzal harmonizáló nyuszifejes mamuszt viselt kávébarna sportzakója alatt. Amikor Rükverc Pali érte ment, csak felkapta a zakót, és megpattant a hátsó ajtón. Annyi pénze volt csak, ami annak zsebében maradt. Átverték, de csúnyán. Oda a szakmai jó híre, és most még a törvény elől is futhat. A saját maga által tervezett páncélszekrény biztonságos és feltörhetetlen. Csak a polgármester ismerte a kódot. Az átadást követő nap reggelre mégis eltűnt az a tizenkét millió, amit a város hőse, a szovjet tankokat puszta kézzel megállító Demkó Pista bácsi emlékművére gyűjtöttek össze a hálás polgárok. Az öreg negyvennégy októberében egymaga akadályozta meg, hogy a városon keresztülhaladó szovjet tankok segítséget tudjanak nyújtani a bekerített hatodik gárdának. Az a hőstett értékéből mit sem von le, hogy a harckocsik gázolaját üzletelte el törkölyre az öreg a Piljev-csoport egyik ellátótisztjével. Exitus acta probat (A cél szentesíti az eszközt). Ahogy azt ilyenkor minden műkedvelő bölcsész
hozzáteszi Machiavelli óta.

A pénz hiányzott, és mivel nem ő vette ki, a gyanúsítottak köre így a polgármesterre szűkült. De az ő múltjával így kinek fognak hinni? Neki, vagy a polgármesternek? Inkább megszökött. De egy Szirmaival nem lehet kikukoricázni! Ezért bosszút áll, és bebizonyítja az igazát! Már csak ki kell gondolni, hogy hogyan. Alaposan, mindent megtervezve, nagy körültekintéssel. Vaslogikával! Hiszen nem fog az ölébe hullani a megoldás, morfondírozott, de hirtelen felkapta a fejét, és figyelni kezdett.

– Szóval a Pusztaszatmári Polgármesteri Hivatalban lesz a nyakék – hallotta a rekedt hangot a mellette lévő sok vihart látott boxból.

– De hogy jutunk hozzá Vágó úr? Azt hallottam, hogy az a páncélszekrény igazi nehéz mackó. Feltörhetetlen.

– Mikor meghozzák, egy egyszerű fekete vászontáskában lesz. Ekkor visszük el, az irodából. Még mielőtt bele tennék abba a nagy vasba – felelte egy whiskytől reszelős hangon a Vágó úr nevű.

– Na és az őrök, vagy rendőrök?

– Egy szál se. Erről gondoskodik a kapcsolatom. De kell egy kis műsor cserébe, hogy a polgi tündökölhessen a nép előtt. Kicsit fenyegetőzünk, kicsit hadonászunk, mire ő szétzavar minket. Mi meg közben visszük a táskát.

– És neki hol jó ez Vágó úr?

– Politika, Keszeg. Politika… Na mi van lokátor? Mi tetszik? – nézett fel az őszbe vegyülő halántékú kiérdemesült bandita zsírfényű kalapja alól a boxba egyre jobban behajoló fiatalemberre. Asztaltársasága – egy ványadt zsebmetsző, egy piperkőc módon lila öltönyt viselő bajuszos világfi, és egy hatalmas termetű, bamba arcú hústorony rögvest felpattant, és félkörbe vették Szirmait.

– Én és a munkatársaim bibliai felolvasó estet tartunk. És kifejezetten sértőnek érezzük, ha valaki belepofátlankodik az áhítat perceibe. Ettől barátom, Dömper mindig labilissá válik – mondta megrovóan a kalapos, és sokat sejtetően nézett a hegyomlás méretű társára, aki immár a pizsamakabátos fiatalember felé tornyosult.

A kocsma műértő törzsközönsége egy tüdőként tartotta bent a cefreszagú levegőt, úgy várta az előadást. Ezek szerint mégse fullad unalomba a péntek estéjük.

A fiatalember jobbján álló, feltűnően alacsony növésű, keshedt férfi szélesen elvigyorodott, miáltal betekintést engedett
erősen lelakott állapotú szájüregébe. Kétféle foga is volt. Piszkosfehér, meg fekete.

– Aki itten kíváncsi, annak hamar kilyukad ám az oldala! – selypegte, és nyomatékul koszos pengéjű pillangókést pattintott elő kinyúlt mackónadrágja zsebéből. – Itt felénk nem csak akkor érezhetsz pillangót a gyomrodban, ha szerelmes vagy Pubi!

Szirmai Laci rajtakapott mosollyal szabadkozóan emelte fel a kezeit.

– Nem akartam megzavarni a Vidám Fiúk teadélutánt. Nem szükséges az erőszak, sakktábla fogú barátom!

– Viszont élvezetes – nyalta meg ajkait Dömper, a levitézlett kintlévőségkezelő menedzser, és cipónyi öklét azonnal légipostára adta, hogy véget vessen a csevejnek. Icuka a kocsma tulajdonosa és pultosa ijedtében eltakarta a szemét egy rántott hússal.

Így nem láthatta, hogy a hatalmas ököl egy ügyes lökéstől célt tévesztve a lila öltönyös daliát állította kocsma körüli pályára. A bicskás mini vigéc rikoltva előreszökkent, de a fiatalember boszorkányos gyorsasággal elkapta a csuklóját, majd a gyermeknyi testet felkapva a felemelkedő kalaposnak vágta azt.

A nagydarab verőlegény őszintén meglepődött az általa elkövetett műhibán, de eltökéltem újra mozgásba hozta falbontó golyóra hajazó jobb öklét. Újabb meglepetésként könyvelte el, hogy fürge ellenfele ismét elhajolt az útjából, majd egy széket felkapva annak szakítószilárdságát próbára tette Dömper zsírredős tarkóján. Jó dolog a kopasz fej, mert pompásan véd hajba markolás ellen, és trendi is behajtó körökben. Viszont kicsinyt sem tompít, ha az embert székkel verik fejbe. Főleg, hogy Icuka még az év elején, megelégelve a kocsma bútorzatában visszatérő jelleggel bekövetkező amortizációs károkat, a boxok székeit egy közeli kávézó teraszáról eltulajdonított békebeli öntöttvas darabokkal pótolta. Így Dömper fejében a csattanással egy időben még felhangzott Bach G mol fugája (orgonára és fugára), majd a másfél mázsás test a feltápászkodni próbáló bicskást maga alá temetve egy tetőről lezuhanó versenyzongora kecsességével a padlóba csapódott. Az ősz hajú vezérgengszter durcás arccal kapott a bőrkabátja belső zsebéhez, ahonnan egy fél méteres pajszert rántott elő rendszabályozás céljából. Bevetni már nem volt ideje, mert a pizsamakabátos az arcába rántotta a széleskarimájú kalapját, és fél tucat pofonnal illette. A középkorú hadfi, bár időlegesen megvakult, nem adta fel. Káromkodva megint próbálkozott, de csak újabb nehézlovassági pofonokat nyert fáradozásai jutalmául. Amikor már nagyon csengett a füle, akkor békítőleg
eldobta a pajszert, és felemelte a kezét.

– Ezt egy időre abbahagyhatnánk barátom?

– Persze öregem! – bólogatott Szirmai, és segítőkészen kihúzta vitapartnere szeméből a ronggyá pofozott kalapot, majd enyhén meghajolt.

– Szirmai László, ha megengeded.

– Az ilyen úri formaságokat talán hagyjuk későbbre, mert ha a fülzúgást figyelmen kívül hagyom, akkor alighanem szirénát hallok. És az álmoskönyv szerint kocsmai balhé után szirénát hallani háromnapnyi elzárást jelent. Fiúk tipli!

A lila öltönyös világfi hamar összeszedte magát, de a vasvázas székkel csendre intett Dömpert bizony hiába rángatták, az mozdíthatatlan maradt, mint egy partra sodródott bálnatetem. Részleges eredményként csak a keshedt bicskázót tudták kiszabadítani a romjai alól. Még épp időben, mert a szirénázás már az utcából hallatszott.

A kocsma előtt gyorsan szétfutottak, mint a higany. Az ősz hajú megmarkolta Szirmai könyökét, és magával húzta.

– Van hová menned kölyök?

– Van nálam úgy tízezer forint. Abból nézek valami szállást az éjszakára.

– Hagyd csak! Azt gyorsan elisszuk, te meg jöhetsz velem a Tranzit Szállóra – intett nagyvonalúan Vágó úr, és mivel nem a levegőbe beszélt, valóban gyorsan elitták a pénzt, majd egy elhagyott gyárépület udvarán veszteglő ütött-kopott furgonhoz mentek, melynek nyikorgó hátsó ajtaját a tulajdonos büszkeségével tárta ki az öreg.

– Íme a Transit Szálló! Román piacos üzletfeleim hagyatéka. Fáradj oda hátra. A raktérben felhalmozott kínai melegítőkön igen jó fekvés esik. Egyet akár fel is húzhatsz a virgácsaidra, hogy szalonképesebb legyél. Amúgy most már bemutatkozom: Lakatos Pista vagyok.

– Lakatos? A többiek nem Vágó úrnak szólítottak?

– Az a művésznevem. Akárcsak a druszám, és is kvízműsorokat vezettem. Legyen Ön is milliomos, kérdezz-felelek, és egyéb fejtörők. Például mikor a volt üzlettársam nem akart emlékezni, hová is tette a szajrét, akkor hosszan törtem rajta a fejét. Így ragadt rajtam a név. Hát te szép öcsém? Mivel
foglalkozol?

– Én biztonságtechnikai céget csináltam! Most indult volna be a karrierem…

– Ne már! Inkább tűnsz csibésznek. Megérzem az ilyet, van orrom hozzá! Nem hiába menekültél te is a zsaruk elől. Na, hol ültél?

– Aszódon. A fiatalkorúak javító-nevelő intézetében – sóhajtott Szirmai, és a feje alá igazított egy bála poliészter zoknit. – Sorozatos betörésért. Kamaszkori botlás volt.

– Mind csinálunk bohóságokat megmagyarázhatatlan okokból fiatalon. De leginkább pénzért.

– Én brahiból csináltam. Bizonyítási vágyból. Az én apám ugyanis lakatos volt.

– Ha úgy nézzük az enyém is…

– És ügyes kezem volt a páncélszekrényekhez, így virtusból feltörtem őket. Hogy meg tudom-e csinálni. Most meg ezen ismereteimet hasznosítva betörésbiztos, feltörhetetlen páncélszekrényeket csinálok. Szajhából lesz a legjobb feleség, ahogy mondani szokás.

– Ha ez szegény Ilonkámra is igaz lett volna… Isten nyugtassa…

– Őszinte részvétem!

– Ugyan! Így legalább tudom, hol fekszik. De ahogy látom nem jött össze a bolt – sóhajtotta Lakatos Pista, majd hirtelen felkönyökölt pár doboz eredeti recebook gumicsizmán.

– Akarsz egy munkát öcsém? Nem véletlenül hallgatóztál te! Szükséged van pénzre. Nekem meg egy belevaló legényre, most, hogy szegény Dömpert munkaképtelenné tetted.

– Pusztaszatmáron? A polgármesteri hivatalos balhé?

– Az az! Tudtam én, hogy érdekel! Nem is igazi balhé, és jó pénzt fizet! Nagy emberek színháza, ahol mi leszünk a statiszták. Odamegyünk, műsorozunk, a polgi erre kicsit befenyít minket, mi meg ijedten elszaladunk valami ékszerekkel. A végén osztozunk.

Szirmai hosszan nézett maga elé a sötét furgonban, majd hidegen megvillant a szeme.

– Nem bánom! Benne vagyok!

– Pompás! Tudtam én, hogy így lesz! Holnap jön Keszeg, meg Ficsúr a kellékekkel, és indulhatunk!

Másnap hajnalban éktelen kattogásra, csörgésre ébredtek. Szirmai motorhibás stuka kényszerleszállására tippelt, de amikor Vágó úr kitárta a Transit Szálló ajtaját, egy gépjárműnek már csak nagy jóindulattal nevezhető ütött-kopott fekete BMW állt a gyárudvaron.

A tegnap megismert két rosszvágású legény és több marék szotyolahéj hömpölygött elő az utastérből. Keszeg egy saját méretével megegyező teszkós bevásárlószatyrot cipelt, társa ezúttal rózsaszín, állógallérú selyemingben és kanárisárga nadrágban pompázott. Gyanakodva nézték Szirmait, de a Transit Szálló tulajdonosa jó vendéglátóként mindenkit instant kávéval és pálinkával kínált. Oldódott a feszültség, mint a kockacukor.

– Legyetek barátságosak, ő a Laci. Szükségünk van rá. Beugrik Dömper helyére a fiú. Elhoztatok mindent?

– Indulásra kész! – veregette meg büszkén Ficsúr a BMW elejét, amitől az első lökhárító diszkrét reccsenéssel félárbócra ereszkedett. – Ez egy luxusautó!

– Na ez látszik rajta a legkevésbé…

Apró termetű társa a kispolszki méretű nylontáskából farsangi maszkokat szedegetett elő. Mickey egér, Minnie egér, Donald kacsa, és Vladimir Putin gumiálarca került elő a zsákból.

– Nem azt mondtam, hogy mese álarcokat hozz? – vakargatta meg tűnődően mellkasát Vágó úr. – Mit keres itt az örökös orosz elnök?

– Nem volt több! Ezeröccá’-tól vettem őket a nyíregyházi piacon. Pont kifogyott a diznis, de jövő hét végén hoznak Plutó kutyásat. Hogy megint le ne maradjunk róla lefoglalóztam rögtön hármat a rizsevőnél, mert majdnem annyiba került a három, mint az egy. Jobban járunk.

– Idióta…

– Nem, csak kínai. Ők így üzletelnek. Én se értem miért – vonogatta a vállát Keszeg, majd a nagy szatyorból egy Kalasnyikovot, egy impozáns méretű pisztoly alakú öngyújtót, egy kovás párbajpisztolyt és egy vállról indítható rakétavetőt húzott elő.

– Ez mi ez te?!

– Egy RPG rakétavető. Szép mi?

– Mégis mit csináljunk ezzel?! Visszavesszük Erdélyt vagy mi a fene?

– Csak replika! Mint a többi is. Azt mondtad ijesztgetni kell. Hát én ettől például konkrétan becsokiznék.

– Na, akkor majd te cipeled ezt a kályhacsövet! Rakjatok be mindent a Tranzit Szállóba. Ficsúr! Te mész előre a roncsoddal, mi meg követünk a tranzittal. Csak előbb még vedd fel ezt.

Bőrkabátja zsebéből dollárjeles baseball sapkát, tükrös napszemüveget és egy vaskos láncot húzott elő, melyeket emberére aggatott.

– De szép! Arany?

– Az. A festék legalábbis, amivel lefújtam neked ezt a bicikliláncot.

– Össze fogja koszolni az ingemet!

– Attól pont nem leszel osztályidegen.

– Minek ez Vágó úr?

– Mert ha a rendőr meglát téged ebben, meg a BMWnek hazudott közlekedési szabálysértés halmazban, egyből intézkedési rohamot kap, és így mi ellenőrzésmentesen tovább mehetünk! Na indulás, mert hamarosan fellépés!

 

Pusztaszatmáron kirakodóvásár volt a Malom téren a Városnap alkalmából. A derék polgárok java szalonspiccesen ténfergett a kínai vackokat árusító bódék és mobil italmérések között, miután jó szülőként felültették ötszázért a gyereket a körhintára, vagy lőttek egy plüss szívet. Várták a beszédet. Nem tudták, hogy miért, de nem zavarta őket, mert legalább történik valami, és inni is lehet. A korábbi kúriából átalakított polgármesteri hivatalban a belső iroda ajtaján Kovács úr lépett ki, majd kezet fogott a biztonsági őrökkel, akik távoztak. A hivatal előcsarnokában összeverődött két tucat ember, őket is megtapsolta, mint minden mást is. Korábban megcsodálták a törhetetlen üvegszarkofágjában bemutatott nyakéket, melyet most elzártak a páncélszekrénybe. Jelenleg még Karl Frantz németalföldi festőművész neoprimitív korszakából származó festményeket bemutató vándorkiállítást bámulták a falakon. A képeket két nappal korábban a mindenes Bajusz Józsi alkotta a sufniban fél liter vegyespálinka múzsai csókjától áthatva korongecsetre és cirokseprűre hangszerelve a hivatal felújítása során megmaradt festékekből.

A polgármester mosolyokat és kézfogásokat osztogatva siklott át az előcsarnokon a tipmix szelvényt töltögető Jarocsekig.

– Jöhetnének már az artisták. Az emberek kinézelődték magukat, a végén még nem marad senki a show-ra!

Az ügyvéd az órájára pillantott.

– Valóban esedékes lenne. A nyakék biztonságban van?

– Magam zártam el a páncélszekrénybe. A táskát látványosan kitettem a lemezszekrény tetejére, hogy a trezorban egyedül az ékszer maradhasson. A biztonsági őrök távoztak, majd csak holnap jönnek vissza, hogy elszállítsák a bankba a gyémántot.

– Mi van a táskában?

– A Pusztaszatmári Krónika jónéhány példánya méretre vágva, összegumizva. A kötegek tetején egy-egy ezres. Ez is húszezer mínusz. De attól tartok, a megrendelt művészek csalódottak lesznek.

– Nem hiszem, hogy visszajönnének reklamálni. De most már ideje vegyülnöd, polgármester úr. Csak ügyesen, ügyesen!

Kovács úr így áthajózott az ügyintéző asztal mögött elmélyülten gépelő Anitához, és leparkolt az asztala mellett. A csinosan vékony lány bezárta az épp megnyitott ablakot a laptopján, majd várakozásteljesen nézett fel.

– Igen, polgármester úr?

– Ööö, hát igen. Szép napunk van, nemdebár? Mit szól a kiállításhoz?

– A nyakék gyönyörű volt, bár furcsa, hogy itt mutatják be. Hogy jött az ötlet?

– Hát ööö… mert kuriózum! Ritkán látnak az emberek valódi gyémánt nyakéket. Gondoltam elhozom nekik a kultúrát, mielőtt elárvereznék. Mégiscsak százmilliós ékszer.

– Igen. Nem tart tőle, hogy ellopják? Hiszen történt már ilyesmi.

– Nos, nem. Azóta megváltoztattam a kódot. Csak én ismerem, és annak a sajnálatos esetnek az elkövetője már nincs a városban. Mellesleg itt vagyok én, kedves Anita, baj esetére. De ne is fessük az ördögöt a falra. Apropó festés. Mit szól a festményekhez?

– Bevallom érdekesek. Főleg, hogy összesen csak két színt használt a mester. Legalább harmonizálnak a falakkal. Mintha az impresszionizmus keveredne az absztrakttal. Az ajtó mellett balról lévő „Anyám virágvasárnapja” címet viselő kép olyan, mint Edward Munch sikoly című festményének egy bajszos adaptációja.

– Pofával előre esett rá a vászonra az a tökrészeg hülye…

– Hogy mondja, Kovács úr?

– Semmi semmi… szólítson Tivadarnak drága Anita. Örülök, hogy itt dolgozik immár a hivatalban. Remélem hamar be fog illeszkedni kis kollektívánkba, mely oly családias, hogy az már meseszerű.

Kintről kiáltás harsant, majd pár sikoly követte. Vladimir Putin rontott a hivatalba egy akkora pisztollyal, mint egy békebeli mákdaráló. Őt követte Donald kacsa egy párbajpisztollyal, Mickey egér gépkarabéllyal, majd egy apró termetű Minnie egér egy vállról indítható rakétavetővel.

– Senki se mozdul! Ez egy bankrablás! – ordította whiskytől rekedtes hangon a kalapos orosz elnök.

– Az biztos nem. Ez egy ugyanis egy polgármesteri hivatal – vetette közbe az ajtóban álló Bajusz Józsi.

– Segítség! – sikkantotta egy családanya, mert úgy gondolta, ilyenkor így szokás.

– De miért én vagyok a lány patkány?! – firtatta ingerült hangon az RPG-vel felfegyverzett Minnie egér.

A rózsaszín selyeminges Mickey egér szófukar módon a Kalasnyikov tusával rendreutasította a közbeokvetetlenkedő mindenes Józsit, aki arccal előre belecsapódott az ajtó jobb oldalán lógó „Kórboncnok hegedül” című alkotásába, miáltal az szinte tükörképévé vált a bal oldalinak.

– Azt mondtam rablás! Ide a pénzt meg a nyakéket! – ragaszkodott az elképzeléséhez Vlagyimir Putin, fenyegetően meglóbálva a stukkerét a lábainál kiterült sárga-piros arcfestést viselő közmegélhetési művész előtt.

– Ott hátul az irodában – csuklott fel Bajusz Józsi, mert a becsapódástól lenyelte az apjától örökölt felső hidat.

– Csak a testemen át gazemberek! – kiáltotta patetikusan a polgármester és előlépve elállta az utat. A ventilátor menetszele beleborzolt a hajába. Csípőre tett kezű, kidüllesztett mellű hősi pózában olybá festett, mint egy japánkakas és egy vásári csepűrágó nászából fogant túlkoros Pán Péter. Kivárta a hatásvadász két másodpercet, majd öklét felemelve a társaság elé szökkent.

Látszólag nem nagy erejű, de annál hatékonyabb pofont osztott ki Putinnak, aki ettől a fizika törvényeit meghazudtolva szinte fejest zuhant az irodaajtóba, amit utolsó pillanatban tudott csak kitárni önmaga előtt.

– És most neked! – rikoltott Minnie egérre, de felemelt kézzel megtorpant. Az egérlány méreteitől elbizonytalanodott. Belevillant, hogy nem látja, ki van a maszk alatt, és kampányidőszakban nem ildomos alsótagozatosokat verni. Így inkább gyorsan a némileg termetesebb kalasnyikovos rágcsáló ellen fordult.

Ősi karate kiáltással – mely pont úgy hangzott, mint Lindáé, miután leszállt a Babettáról – a selyeminges bűnöző fejére sújtott tenyéréllel. Mickey egér bizonyára a sokktól először láthatóan nem tudta, hogy megütötték, de észbe kapva pici késéssel feljajdult, és összeesett. Zuhantában a gépkarabély az ágyékába csapódott, és innen már jóval nagyobb átéléssel hozta a szenvedő áldozatot.

– Neked is egy meglepetés söpredék! – kiáltotta nekihevülten Kovács úr, majd megütötte az eddig tétován álldogáló Donald kacsát.

Amekkora pofont kapott válaszul, az valóban meglepő volt. A hősies polgármester Supermant idézően lobogó zakóban először a talpra vergődő mindenes Józsit tekézte le a lábáról, majd róla gellert kapva Anita kisasszony asztalát tisztára söpörve kényszerleszállást hajtott végre az iratmegsemmisítőn. Ott galamb hangon elrebegte, hogy jaj, majd különvált az eszméletétől.

Hirtelen igen nagy csend lett a teremben. A jelenlévő helyiek és az újonnan érkezett dizni figurák is Kovács úr mozdulatlan romjait szemlélték. Mindenki várt valami Lázárt idéző feltámadást, de az nem következett be. Minnie egér tétován topogni kezdett a rakétavetővel, és lányos zavarában pici kezével a fülére kötött rózsaszín masnit kezdte el tépkedni. Mickey egér is felkönyökölt, és megrovóan mutatott a még mindig felemelt ököllel álló Donald kacsára.

– Te egy ipari barom vagy Lacika!

A nagy csendre kilépett az iroda ajtón Vladimir Putyin is, vállán egy lelakatolt cipzárú vászontáskával. Érezte, hogy zökkenő állt be az előadásban, ezért kérdőn nézett az egerekre. Mickey nyögve felemelkedett, majd lemondóan legyintett a Kalasnyikovval.

– A hülye újoncod elcseszte az egészet. Ez van, ha amatőrök kerülnek egy profi társulatba.

Donald kacsa mission impossibile mozdulattal letépte az álarcát, és a terem közepére hajította, majd a két tucatnyi felhördülő helyi lakos felé fordult.

– Elég volt a komédiából! Ismertek jól! Szirmai László vagyok! Ártatlanul hurcoltak meg! Most le fogom leplezni a polgármester ármánykodásait! Ez a mostani rossz paródia is az ő munkája! Hallod Kovács? Ütött az óra!

– Te ütöttél, nem az óra. Nem hall az semmit. Taccsra tetted – csóválta meg a fejét rosszkedvűen Putin, majd csalódottan megrántotta a vállát. – Tipli fiúk. Itt már véget ért a hakni.

Szirmai Laci oldalt lépett, hogy ne tudjanak elmenni mellette. A háta mögül előhúzta az Atomállapotban rekvirált pajszert, és nyomatékosan meglóbálta.

– Nézd Vágó úr, én nem akarok neked rosszat, így elmehetsz az egerekkel. De a táskát itt kell hagynod.

– Igazán rendes vagy Lacibetyár, de a táskát visszük! A jól megérdemelt sikerdíjam van benne.

– Hogy tervezel kimenni? Tudod jól, hogy a saját lábadon nem fog sikerülni, és a kezedben tartott stukker legfeljebb annyit ér, mint terhes nőnek a pesszárium.

– Akkor talán majd ez – mondta nyugodt hangon Vágó úr, majd a játékpisztolyt eldobva zakózsebéből előkotort egy másikat.

– Úgy is túl sokan vagyunk már ehhez a befuccsolt műsorhoz itt. Na mindenki kifelé! – kiáltotta el magát, majd a plafonba lőtt. Vakolatpor szitált, az emberek kiáltoztak. Felbolydultak. Futottak.

Még el se halt a dördülés a hivatal varázslatos gyorsasággal kiürült. Szirmain és a társulaton kívül csak a polgármester korpusza maradt a színen.

– Ha leszel olyan kedves – mutatott Putin a pisztollyal előzékenyen a pajszerre. A fiú tehetetlenül összecsikordította a fogát, a földre dobta a műszert, majd ellépett az ajtó elől. Putin elnök ezt egy biccentéssel nyugtázta, majd munkatársaira förmedt.

– Ti meg hozzátok azt a kamerás vackot, amit mondtak!

Mickey és Minnie egér rövid válogatás után megkereste a szervergépet az egyik íróasztalnál, és megpróbálták gyorsan kihúzni a vezetékeit. Pillanatok alatt Laokon szoborcsoport-szerűen gabalyodtak bele a kábelekbe, de heroikus küzdelem után megszerezték a merevlemezt őrző műanyagházat.

– Megvan főnök!

– Akkor tűnés!

Az egerek kirohantak a teremből, Minnie mögött vidáman pattogott egy lábára tekeredett klaviatúra.

Putin elnök még visszafordult az ajtóból.

– Ne gyere utánunk, és ne próbálkozz semmivel Laci gyerek, mert bízisten beléd lövök. Viszont mivel jó gyerek vagy, adok egy jótanácsot. Tűnj el innen, de nagyon gyorsan! Nem véletlenül voltál itt, hanem megrendelésre. Direkt kellettél ehhez a balhéhoz. Napokig kerestünk, míg rád leltünk abban a kocsmában, és beetettünk. Akkor gondoltuk, hogy Dömper kicsit lecsap, és elhozunk magunkkal. De nem vagy te olyan fiú, akit csak úgy lecsapnak, az már kiderült. Így másképp oldottam meg.

Szirmai őszinte döbbenettel meredt Vágó úrra.

– De hát… miért?

– Te vagy az öszvér fiam, ahogy felénk mondják – bólogatott némi együttérzéssel a volt tettestárs.

– Te viszed el a hátadon a balhét. A mackó miatt. De mivel valahol megkedveltelek, így szólok: várd meg az udvarias egy percet, amihez ragaszkodom, aztán te is tűnj el innen, de gyorsan, mint piacról az aranyóra!

Amúgy cowboyosan megbökte a kalapját a stukkerrel, aztán már csak az ajtó csapódott be mögötte.

Szirmai ökölbe szorított kézzel lépett utána, de megtorpant. Ha nagyon hadonászik, golyót fog kapni, ezt jól tudta. Tehetetlen dühében a levegőbe csapott, majd az ájult polgármester felé indult.

– Te viszont itt maradtál. Kiverem belőled vagy az igazat, vagy a fogaidat. Ha másként nem megy – mondta, és a komoly szájsebészeti beavatkozás kivitelezéséhez magához vette a pajszert.

– Ne bántsa! Szerintem nem ez a hülye a hunyó – szólalt meg kellemes női hangon az egyik íróasztal.

Szirmai döbbenten megtorpant, de vitába szállt a bútordarabbal.

– Dehogynem! Ezt a trükköt már eljátszotta velem egyszer! Akkor is én vittem el a balhét helyette, meg most is így tervezte. De ebbe most beletörik a foga! Mégpedig szó szerint! – emelte fel újra a pajszert, és előrelépett, hogy belásson az asztal mögé. Ott egy feltűzött hajú, fehér blúzos hölgyet látott üldögélni, ölében egy laptoppal. Bár a lány feltűnően csinos volt, azért ráförmedt.

– Ez a taigetosz-pozitív kamupolgármester vette ki legutóbb is a pénzt! Most meg a nyakéket! A páncélszekrény feltörhetetlen! Magam terveztem. Csak az tudja kinyitni, aki tudja a kódot! Ez meg csak ő!

– Jójó. De akkor mivel magyarázza ezt? – fordította a lány Szirmai felé a laptopot, aminek a képernyőjén a belső irodában lévő hatalmas páncélszekrény volt látható, a biztonsági kamera szemszögéből. Sötét kabátos, sísapkás alak lépett a mackó elé, és bepötyögte 2-9-9-1-2 -számokat, majd kitárta a vaskos ajtót, hogy magához vegye a táskát. Itt megszakadt a felvétel.

– Tudja a biztonsági kamerák képeit titokban folyamatosan mentettem a saját laptopomra is, mióta itt vagyok. Ez a felvétel, amit itt lát, alig másfél perce volt. Ekkor tépték ki a mesehősök a szervergépet. Addigra már Kovács úr összecsuklott, mint a kempingszék. Putyin meg itt beszélgetett magával, tehát egyikük sem lehet a képen.

– De aki kivette a táskát az ékszerekkel, tudta a kódot! Láttam, hogy beütötte! Csak a polgármester ismerte az új kódot, senki más! Honnan tudhatta volna meg bárki is?

A lány gyógypedes gyerekeknek kijáró elnéző mosollyal nézett fel a férfira.

– Azt hiszem, adok még pár másodpercet, hogy ez megérkezzen…

Szirmai törte a fejét, mert látta, hogy választ várnak tőle, aztán hirtelen a sötét alagút végén felderengett a fény.

– A kamera! A biztonsági kamera! Amin mi is néztük! Valaki direkt oda forgatta! Aztán visszanézte felvételről, hogy mit üt be ez a félkegyelmű.

A lány egyetértően bólogatott, majd hozzátette.

– És azt is mondtam, hogy ez másfél perce volt. Illetve már kettő, ha hozzávesszük az iménti agytornát. Tehát…

Szirmai lassan a tölgyfa iroda ajtóra nézett, és felemelte a pajszert.

– Tehát az illető még odabent van, mert az irodának csak egy ajtaja van, és onnan Vágó úron kívül nem jött ki senki mostanáig.

A férfi, nyomában a lánnyal, óvatosan az irodához osont, és feltépte az ajtót. Bent csak a csúffá tett páncélszekrény árválkodott egy oroszlánlábas íróasztal, egy barokk festmény, és egy kókadt lombú szobapálma társaságában. Szirmai és a lány hökkenten néztek össze. A férfi rutinosan bepillantott az íróasztal mögé is, de most nem volt kapása. Az ablakok belülről bezárva, előttük rács feszült.

– Ezt nem értem – dörzsölte meg töprengve a szemöldökét a lány – a felvétel valódi, nem volt jelvesztés, és semmi egyéb trükk sem, azt kiszúrtam volna.

– Amúgy kicsodácska is kegyed, ha már itt tartunk?!

– Bocsásson meg Szirmai úr, hogy nem mutatkoztam be. Müller Anita – nyújtotta keskeny kezét a lány.

– És magácska gondolom rendőr, vagy Mata Hari vagy hogy hívják női James Bondokat.

– Újságíró vagyok. Azért jelentkeztem az állásra, hogy a Krónikának végezzek itt oknyomozó riportot a hivatali visszaélésekkel kapcsolatban. De ez sokkal érdekesebbnek ígérkezik. Illetve ígérkezett, de úgy látom itt a vége. Pedig aki elvitte a nyakéket, az nem teleportálhatott el, és a föld se nyílt meg alatta.

Szirmain volt a felismerés sora, és előbb a homlokához kapott, majd a falakat kopogtatta végig látható eredmény nélkül.

– Akár még az is megnyílhatott! Régi udvarház ez az épület. Mondtam is a polginak, hogy biztonsági kockázatot jelenthet… Azt hiszem van egy megoldásom! Sejtem ki lesz a hunyó! – jelentette ki a férfi és egy gyorsvonat sebességével a kezénél fogva maga után húzta a lányt, ki az épületből.

Kint nagy volt a felbolydulás, távolról rekedt szirénaszó hangzott, hirdetve, hogy Rükverc Pali közeleg az ő hűséges Nivája nyergében.

Ők ketten futva kerülték meg a hivatalt, és a kenyérgyár tűzfala mellett lévő gazdasági parkolóba jutottak, ahol épp egy fekete Audi üdvözölte csippantva sietősen felé tartó lisztporos gazdáját.

– Ügyvéd úr! Egy szóra!

Az aktatáskát cipelő Jarocsek gondosan felmérte a távolságot a kocsijáig, valamint saját kondijában rejlő erőtartalékokat, és az összevetés eredményeként sóhajtva megtorpant.

– Szirmai úr, és Anita kisasszony. Miben állhatok rendelkezésükre?

– A nyakéket Jarocsek! És ne mondjam kétszer!

– Ne fárasszon Szirmai felesleges körökkel. Ahogy hallom Rükverc Pali hamarosan befut. Ha tevékeny megbánást tanúsít, szimpátiából kedvezményesen elvállalom az ügyét.

– Nem hiszem, hogy neki kellene töredelmes beismerő vallomást tennie a kedvezőbb elbírálás végett – fonta karba a kezét a lány. A testes ügyvéd érdeklődve pillantott rá.

– Hogyan mondja, Anita kisasszony? Érdekes párosítás. Az elkövető és az áldozat. Örülök, hogy élvezi a Stockholm szindróma minden romantikusan keserédes pillanatát, de engem megviseltek a történtek, és szeretnék távozni. Hála istennek megérkezett a rendőrség is.

Rükverc Pali ekkor kanyarodott rá a parkolóra, a sietség miatt kivételesen szemből, és két köztéri kuka árán.

– Müller Anita a nevem. Teljesen meglepő, hogy nem hoztak összefüggésbe A. Müller újságíróval, akiről ön is, és a polgármester úr is beszélt, mégpedig nem szép szavakkal. Érdekes volt az ingatlanvétel, amikor Kovács úr a hivatal részére megvásárolta a maga családi örökségét, ezt a bontásra érett udvarházat, és közpénzből felújították. Ha jól sejtem a zakóját vastagon borító lisztből, a kenyérgyárba nyílik a titkos ajtó a szobából, amiről csak maga tudott. És a kamerát is maga állította át. Mi van táskájában?

– Ehh… Fantazmagóriák kisasszony! Talán zsánert kellene váltania, és ráállni a kalandregény írásra! Nem tudom magácskát komolyan venni. És mivel Szirmai úrnak immár sürgős menekülnivalója van… Búcsút is vennék önöktől.

Visító fékekkel érkezett meg végszóra a rendőrségi Niva, és a kopott fékeknek köszönhetően tovább is csúszott párt métert. A sofőr rutinosan korrigált, miután elsodort egy kerékpártárolót csak alig észrevehetően horpasztotta be az ügyvéd Audijának lökhárítóját. Pali törzsúr előszökkent a vezetőülésből, de a bekapcsolt biztonsági öv némileg akadályozta.

– Állj meg Laci! Megvagy Laci! – kiáltotta a hatóság, mikor az öv vissza rántotta. Pali rájött, hogy nem bírja el a kocsinagy hátizsákot, ezért birokra kelt az övvel.

Szirmai előre lépett, és sokat sejtetően felemelte az öklét az ügyvéd arcáig.

– Mindenki tudja, hogy szenvedélybeteg, Jarocsek! Eltapsolta azt a temérdek lóvét! Engem meg belekevert a fekáliába, mégpedig alaposan. A maga nyelvén fogok fogalmazni: nincs más lehetőségem, mint tizenkilencre lapot kérni. Vagy bejön, vagy nem. Az aktatáskába most mindenképpen bele fogok nézni. Egy vérbeli szerencsejátékos tud úriember módjára veszíteni.

Jarocsek fél pillanatig mérlegelt, majd bólintott, és a férfi lábához dobta a táskát.

– Nem fogok dulakodni magával. Nyert. Benne van a nyakék. Remélem maga is úriember lesz. Ám ha mégsem, akkor szólok: ha csak hozzám ér, minden pénzét elperelem!

Szirmai bólintott, majd jobb kézzel állon csapta az ügyvédet, aki felhasalt a Niva motorháztetejére.

– Sosem voltam úriember. Ja igen… és magának köszönhetően ennyim maradt. A többit elittam a Vágó Pistával. Mind a magáé lehet.

Zakózsebébe nyúlva pár marék fémpénzt szórt a rendőrkocsiról lassan lecsorgó Jarocsek mellé.

– Köszönöm Anita! Maga nélkül nem sikerült volna! – fordult a lány felé, de akkor már Rükverc Pali praxisba lendült, és kirúgta a lábát, hogy megbilincselje.

– Egy vacsora a közeljövőben? Csak hogy kicsit megismerkedhessünk? – érdeklődött aszfalthoz szorított arccal a fiú, miközben hátracsavarták a karját. A lány kapkodó sietséggel nyitotta ki az ügyvéd aktatáskáját. A gyémánt nyakék kövei szikrákat szórtak a napfényben.

– Biztos úr! Engedje el! Látja? Nem ő a tolvaj! Minden megoldódott! Itt van az ékszer!

Rükverc Pali komótosan befejezte a bilincselést, majd egy vállrándítással tudomásul vette a gyémántok jelenlétét.

– Az jó, Müller kisasszony. Azt is beviszem. Meg a Lacigyereket is, meg az ügyvéd urat is. Meg a polgármester urat is. És persze magácskát is.

– Engem?! De hát miért?!

– Így nem hibázhatok. Minden résztvevő elő lesz állítva. Majd a hozzáértők válogatnak, ha akarnak. Kicsit szűken lesznek hátul a Nívában, meg az előállítóban, de van azért egy jó hírem is.

– Igen? Mi az?

– Hogy az őrsparancsnok, aki dönteni fog a maguk ügyében, elugrott egy vadpörire Maligán Laci bácsihoz. Holnap reggelig nem is nagyon kerül elő. Addig az előállító helységben foganatosításra kerülhet az imént említett romantikus, ismerkedős vacsora. A menü vagy tavaszi vagdalt, vagy lucskos káposzta lesz. Nem tudom melyik, mert leázott a címke a konzervekről. Jut eszembe, nagyon tetszett a múltkori cikke a rendőrség inkompetenciájáról az eltűnt pénz ügyében. Minden sorát élveztem. Mivel a polgármester úr létszámleépítése miatt az állomány én vagyok egyedül, szinte magamra se vettem. Na, induljunk is kisnaccsád.

Rendeld meg!

A kötet most kedvezményesen megvásárolható, amíg a készlet tart.

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 358
Megjelenés: 2022. július 15.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786150150772
Méret: 190 mm x 130 mm x 18,36 mm
Borítógrafika: Korcsmáros Pál stílusa alapján
Rajz: Garisa H. Zsolt
Szín: Varga „Zerge” Zoltán
Moly.hu adatlap

Akció!

Original price was: 990,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

Dr. Udvardy Antal: A telek

Dr. Udvardy Antal: A telek

Egy fiatal házaspár, akik éjjel-nappal azon fáradoznak, hogy életüket könnyebbé tegyék, hogy az első otthonukban a karácsony igazán emlékezetes legyen.

A történet a Karácsony szelleme felhívásunkra érkezett.

Dr. Udvardy Antal

A telek

Bea és Márk reménnyel a szívükben várták az első közös karácsonyukat az új otthonukban. A fiatal házaspár folyamatosan éjszakai ügyeletet vállalt a sürgősségin, hogy minél több pénzt tegyenek a szüleik házából kapott összeghez. Senkijük nem volt egymáson kívül, mindketten árvák voltak már a húszas éveik végére. A decemberi költözésig albérletről-albérletre vándoroltak a nagyvárosban.

A fiatalok egy városon kívüli gyanúsan olcsón vett telekre fél év alatt építették fel kis, közös otthonukat. A ház még nem volt kész, kerítés sem volt, és a falak is csupaszok maradtak kívülről, de a belső tereket azért már sikerült otthonossá tenniük.

Nem volt még gyerekük, így bevállalták az ünnepi ügyeleteket. De az első karácsonyukat a saját házukban igazán meg akarták ünnepelni, így a szentestét december 21-re tették át. A közös napjuk délelőttjén Bea sütött-főzött a saját konyhájában, Márk pedig a kis karácsonyfájukat díszítette. A sütemények és az első élő fenyőjük illata keveredett a levegőben, ami a tökéletes kezdet látszatát keltette bennük.

Mire mindennel kész voltak, közösen megterítették az ünnepi asztalt. Hirtelen elfojtott sikoltás riasztotta fel őket az idillből.

– Mi volt ez? Te is hallottad? – kérdezte zavartan Márk.

– Igen, nem ez az első… Amikor a húst vágtam… – kezdte Bea bizonytalanul – mintha valaki azt mondta volna: „Te nem itt laksz”.

Márk gyorsan félbeszakította:

– Bea, a költözés óta rosszakat álmodom. Alig alszom, a kórházban sem tudtam tisztán gondolkodni…

– Tényleg? Én is többször riadtam fel egy visszatérő rémálomból, hogy látom magunkat letakarva a kórház alagsorában kiterítve… – folytatta Bea, de már a sírás kerülgette.

– De miért nem szóltál? – kérdezte vádlón a férfi.

Nem folytatták, mert a szoba egyre fagyosabb lett, a szél süvített, mintha az összes ablak nyitva lenne azon a decemberi estén. A szobában villogni kezdtek a LED-lámpák, majd váratlanul kialudtak, csak a karácsonyfa hideg fénysora adott egy kis világosságot.

– Kapcsoljuk vissza gyorsan a fényt, mert megőrülök, annyira ijesztő itt minden – suttogta Bea, és elindult a bejárat melletti biztosítékokhoz. Ahogy a folyosóra lépett, rémisztő hangfoszlányok ütötték meg a fülét a sötétben, és a kapcsolótábla mögül fenyegető fehér árnykezek bukkantak elő.

– Márk, figyelj…. én kezdem elveszteni a józan eszem!

Lábak dobogását hallotta az üres padlásról.

A férfi a szobából Bea felé rohant, mert ekkorra már ő is látta, hogy egy fehér árny indult a felesége felé. A testetlen alak lebegett, de alatta úgy nyikorgott az új padló, mintha százévesek lennének a deszkái. A lány hirtelen megfordult, és hisztérikusan kérdezte:

– Ugye te is látod a kezeket? – majd kétségbe esve átrohant a másik árnyon a konyha felé menekülve.

– Bea, te átmentél rajta! – kiáltotta Márk, és érezte, hogy ez nemcsak kimerültség miatt van. Elég sok horrort nézett, és biztos volt benne, hogy ártó szellemek vannak a házban, azok szórakoznak már napok óta velük. Bea után szaladt. A félhomályban a lányt kereste, de nem látta, így kiabálni kezdett:

– Bea figyelj, ezt a ház teszi velünk, nyugi! Gyere…

– Bea, ez a ház… a ház megöl minket – kiáltotta.

Bea felkapta a nagykést, amivel az előbb még a sütit szelte, és az őt kereső férfiba vágta.

– Ne, ne hagyj itt! – üvöltötte a hangzavart túlkiabálva a lány, miközben az árnyak vadul táncoltak körülöttük. Bea össze-vissza szurkált a levegőbe, az árnyakat döfködte, akik át-átsuhantak a testén, éles fájdalmat hagyva maguk után. Végül félholtan lerogyott a férje teste mellé. Pár perccel később az árnyak eltűntek, és csak a két vérbefagyott halott maradt a házban, akiket sápadt fénnyel világított meg a karácsonyfa égősora.

December 24-én már újra árulták az üres telket, gyanúsan olcsó áron.

Amennyiben szeretnél a szerzőtől további történeteket olvasni, látogass el az e-PUB Irodalmi Kávéház oldalára.

Dr. Udvardy Antal történetei

Mészáros Lajos: Levelek a mennybe

Mészáros Lajos: Levelek a mennybe

A Levelek a mennybe című történet egy kezdő írói kezdeményezés részeként íródott, ami évről évre az Advent időszakában minden nap meglepi a követőket egy-egy író rövid történetével.

Mészáros Lajos

Levelek a mennybe

December 24. (délelőtt)

 

A Lidlben karácsonyi dalok szóltak, a polcok, amik egy hete még roskadásig voltak telve játékokkal és ünnepi díszekkel, ledfűzérekkel, akciós termékekkel, azokon mára csak odahányt maradékok árválkodtak, a mélyen megbecsült vevők bosszantására, kik testükben valami furcsa bizsergéssel és kezükben böhöm nagy bevásárlókocsikkal kerülgették egymást a szűk sorok között, hogy bár az utolsó pillanatban, de megszerezzék azokat a termékeket, amikre tulajdonképpen még aznap reggel sem gondoltak (álmukban se) potenciális ajándékötletként (bármi jó lesz már, csak legyen valami a fa alatt), tették mindezt természetesen szigorúan a csengő-bongó muzsika taktusaira, jobbra-balra sasszézva, ügyet sem vetve arra a mogorva ábrázatú, borostás, üres tekintetű, mindösszesen egy üveg akciós whiskyvel, egy zacskónyi vizes zsemlével (három darab), és száz grammnyi, fóliába, valamint védőgázba burkolt, szeletelt párizsival ténfergő alakra, aki, mint egy flippergolyó pattogott a bevásárlókocsik közt, hol ide, hol oda ütődve, mintha világ életében ezt a ténfergő dülöngélést gyakorolta volna, holott tudható, hogy gyermekkorában azért kifejezetten boldog és önfeledt létezés volt osztályrésze, mely csak később csapott át csapodár életvitelbe, melynek folyamán Lajoss, a leghírhedtebb ihlettelen íróvá vált bizonyos helyeken, például az elit irodalmi körökben, ahová egyébként akkor sem lett volna bejárása, ha minden kétséget kizáróan bizonyítani tudja tehetségét, mondjuk egy átütő sikert arató novellával vagy regénnyel, mert ezekbe a megtisztelő magasságokba, hogy keblére ölelje őt ez az ingyen nem hízelgő közeg, minimum elvárás, hogy a feltörekvő valaki jó kapcsolatokat ápoljon beépült célszemélyekkel (legalább eggyel), a közösségi oldalakon ezrével gyűjtse a követőket (bármilyen módszerrel), és ugye tudjuk, hogy ezek egyikében sem erős a Lajoss, ahogy annyi másban sem csillogtatja a mélyben rejtőző képességeit, pedig ha valaki, hát én tudom, lakozik benne annyi kurázsi, hogy akár a saját hajánál fogva kirángathassa önmagát ebből az apátiából, ebből az úgynevezett írói válságból, mert egyrészt, mint tudják születése óta ismerem, másrészt pedig sok kutyaütőt láttam már szolid vagy akár országos méretű sikereket elérni a szépirodalomban, mindössze annyi tehetséggel, ami elférne egy gyufásskatulyában, és éppen emiatt döntöttem úgy tavaly karácsonykor, hogy segítek rajta azzal a tollal, amitől majd ihletet kap, és magára talál végre-valahára.***

Persze elszúrta, emlékezhetnek rá. Ő. A kivétel, torzonborz hajjal, borostás, nyúzott képével, a whiskyvel, a szottyos zsemlékkel és a fancsali ábrázattal, elszúrta. Az ajándékba adott írószerszám már másnap reggel elveszett, és Lajoss mélyebbre süllyedt ihlettelensége szürke és alkoholtól bűzlő mocsarába, mint valaha.

Viszont ezúttal nem miatta öltöttem alakot és vegyültem el a Lidl vásárlói között. De nem ám. Ő megkapta az esélyét. Ennek a mai történetnek arról az édes, aranyhajú nyolcéves kislányról kell szólnia, aki idejekorán elveszítette az édesanyját, apja újra nősült, de hamarosan ő is elhalálozott, így gonosz mostohaanyja és nővérei felügyelete alá került, akik azóta szemrebbenés nélkül kihasználják sugárzó jóságát, a belőle önzetlenül áradó szeretetet, és szolgaként dolgoztatják (a kormos rezsó megpucolása mellett a lencsét is mindig neki kell kiválogatnia). Ez a lány teljes mértékben megérdemli a csodát, amit én hozok el ma este neki, és ezúttal ezt eszem ágában sincs erre a depressziós íróra elvesztegetni… Azért annyi időm még van, hogy rápirítsak!

– Lajoss!

Írókám szürke és borongós gondolataiba temetkezve szembesült a szembekerült helyzettel, mely jelen esetben én voltam, rosszalló fejcsóválással, és keresztbefordított bevásárlókocsival álltam el a menekülése útját. Felnézett rám, és sejtettem, hogy furcsa érzések futnak át testén, mert megrázkódott, mint akit áramütés ért.

– Tartozom neked?

Ennyit tudott válaszként átszűrni a gyanakvó grimasztól elvékonyodott ajkán.

– Ha úgy vesszük, igen. Nem írtad meg tavaly azt a karácsonyi novellát, pedig én mélyen hittem benned, és egy különleges ajándékkal is igyekeztem elősegíteni… hogy a zihlet csapjon beléd!

Lajoss se köpni, se nyelni, pedig utóbbit szívesen, bármikor, vállát rándította csupán, erre akaratlanul is megmozdult hóna alatt a szögletes üvegpalack, ezért inkább rászorított, nehogy a padlón végezze.

Biztos voltam benne, hogy felismert. Arca égő vörös színt vett fel, és láttam valami fényt megcsillanni homályos, kék szemében. Készültem mindenféle kifogásra, ami kibukik a száján, hazugságokra, mellébeszélésre, mentegetőzésre, még arra is, hogy egy hirtelen mozdulattal futásnak ered, keresztülugorva a bevásárlókocsikat… de semmi. Nem bukott, nem nyögött, nem kamuzott, nem ugrott. Viszont könnycseppek indultak el az arcán, ahogy lesütötte a tekintetét.
Hozzászoktam én a könnyekhez, a szomorú, fájdalmas, vagy az örömteli és még tucatnyi másik fajtához, ám ezúttal különösen megérintett Lajoss őszinte, lelkiismeretfurdalás katalizálta elérzékenyülése.

Zsófi ebben a drámai pillanatban (amikor az én szemem is kezdett bepárásodni) lépett mellénk. Az aranyhajú kis árvácska, akiről korábban szót ejtettem. Félszeg mosoly bujkált ártatlan arcán, miközben aggódva ráncolta csöppnyi homlokát.

– Te miért sírsz?

Lajoss felkapta fejét a madárcsicsergéshez hasonlatos dallamra.

– Nem sírok – felelte és letörölte könnyeit.

– Én is szoktam ám – folytatta a kislány. Mellélépett, csöpp ujjaival megfogta a kezét. – Amikor rosszat teszek és büntetést kapok. Te is rosszat tettél?

Végigmérte a kislányt, és észrevette a szája sarkában duzzadó, frissnek tűnő sérülést. Agytekervényei lassan dolgoztak, bár délelőtt lévén gondolatait még nem homályosította el az alkoholos bódultság, szinte hallani lehetett fejében a fogaskerekek csikorgását. Kisvártatva finoman megszorította Zsófi puha kezét.

– Nem fáj? – kérdezte a lilás duzzanatra utalva.

– Már nem, és csak picit sírtam – válaszolta, miközben kihúzta magát, akár egy kiskatona. – Ma jön a Jézuska, nem kell szomorkodni! Ugye te is írtál neki levelet?

– Írni? Nem… én rég nem írtam semmit…

– Én igen. Apukám tavaly halt meg, karácsonykor, és azt mondta nekem, ha üzenni akarok anyukámnak, vagy a Jézuskának, csak írjak egy levelet és vigyem ki a sírjához, ő majd eljuttatja hozzájuk. Írtam egyet-egyet mindkettőjüknek.

Lajoss szeme újra könnybe lábadt a csöppséget látva, kinek arcán bájos, őszinte mosoly ült. Érezte, hogy e mögött a kislány végtelen hite, és édesapjának ígéretébe vetett megrendíthetetlen bizodalma áll.

Mielőtt elengedte Lajoss kezét rákacsintott, aztán peckesen visszament saját bevásárlókocsijához, mely szinte nagyobb volt, mint ő maga, aztán elindult a soron a kasszák felé.

Írókám ledermedve állt, de még én magam is elképedtem Zsófi ártatlan kisugárzásán. Azt gondolom, hogy abban a pillanatban mindkettőnknek megfacsarodott a szíve.

Persze, én tudtam, hogy ő ilyen, ez a kislány, ezért jöttem személyesen, hogy csodát tegyek, hogy tényleg ne kelljen többé nélkülöznie a szeretetet (igen, nem szép dolog, hogy elolvastam mindkét levelét).

Viszont egy valamivel nem számoltam. Lajossal, aki eltolta a kosaram az útból, és szó nélkül faképnél hagyott. Láttam, ahogy Zsófi nyomába szegődik. Érdekes fejlemény volt, mely a fejemben egy új terv megszületéséhez vezetett… Ho-ho-ho! Egy csodából egycsapásra két csoda? Gyorsan köddé váltam, hogy távolról figyelhessem a történéseket.

 

*

Követtem őt. Az aranyhajú kislányt. Egyszerűen nem tehettem mást, a lábaim maguktól vittek utána. Néztem, ahogy a zoknit nélkülöző talpacskája a sarka minden lépésnél előbukkan a lábméreténél több számmal nagyobb ócska, kopott és itt-ott lyukas sportcipőből. Csoszogott, klaffogott, mint egy öregember, de ezt olyan természetességgel, hogy szinte kedvet kapott hozzá az ember, hogy kipróbálja.

A pénztáros láthatóan ismerte őt, nem lepődött meg azon, hogy egyedül vásárol. Míg behúzta az áruk vonalkódját, az ő arcára is mosolyt csalt csicsergő hangjával és jókedvével (és ez különösen nagy teljesítmény, ismerve a Lidl kasszások gyorsaságát). Én mindent lepakoltam a kezemből, zsömlét, párizsit, de még a whiskyt is… inkább nem vásároltam semmit, csak ne veszítsem őt szem elől.

Már az utcán követtem, és figyeltem, ahogy azzal a két megpakolt szatyorral az oldalán imbolyog, amikor belém hasított valami olyasmi, ami oly rég nem. Egyszeriben eltűnt a saját nyomorom, semmivé foszlottak önző problémáim (és abban a tizedmásodpercben – mielőtt köddé váltak volna –, igencsak bagatell semmiségeknek láttam őket), helyükre valami más került. Pontosabban VALAKI más.

Letöröltem a könnycseppeket a hideg szél csípte arcomról, hogy aztán gyors léptekkel utolérjem őt. Kivettem kezéből a nehéz szatyrokat. Ő felnézett rám és mosolyogott. Megfogta a kezem. Erre én is mosolyogtam, csak úgy, mintha ez a világomban természetes lenne. Egész úton szorította a kezem, és mosolyogtunk. Ő meg én.

Nem beszéltünk, nem kellett szavakat használni ahhoz, hogy mindent tudjunk, mindent értsünk. Vannak nehéz csendek és könnyűek. Ez légiesen könnyed volt. És ebben a meghitt pillanatban valami más is csatlakozott hozzánk. A zihlet. Mert a semmiből egy történet rajzolódott ki a fejemben, egy hányattatott sorsú kislányról. Hirtelen olyan erőt éreztem magamban a változáshoz, hogy más irányt vegyen az életem, amilyet még soha.

Pár perccel azután, hogy hazakísértem és elköszöntünk, én már javában a közeli cipőbolt felé futottam, reménykedve, hogy nyitva találom. Nem vártam a buszra, nem zavart az időközben rákezdő jégeső sem. Csak futottam. Elszántan, céltudatosan, mint oly régen nem.

Szerencsém volt, zárás előtt fél órával érkeztem. Lihegve (aha, majdnem kiköptem a tüdőmet, mert a testem erre egyáltalán nem volt felkészülve, hiába az akarat meg a lélek), csapzottan, viszont boldog vigyorral a képemen. Nem lett volna sok időm válogatni, de ismét szerencsém volt, hiszen azonnal megláttam, amiért mentem. A bejárattól jobbra, szinte karnyújtásnyira, hatalmas gúlába épített cipősdoboz halom állt, tetején a bemutatódarabbal, a legvagányabb, kislányoknak készült bakanccsal, amit valaha láttam. Rózsaszín, bőrből készült, fekete fűzőkkel, a lábszárnál és nyelvnél fehér szőrmével díszítve, mely színkombináció passzolt a cipő fehér-fekete vastag, recés gumitalpához, mindezt kiegészítette egy rózsaszín tépőzár a fűző tetején. Igazán szuper, meleg, téli hótaposónak látszott.

Lekaptam egyet a halomból, és a kasszához mentem, ahol azonnal levert a víz. Eszembe jutott, hogy fogalmam sincs a kislány lábméretéről! Visszaléptem és felkaptam további négy dobozzal. 28-32 méretig egyet-egyet. Az eladó szerint (aki furán nézett rám, amiért a saját gyerekem lábméretét még csak megközelítőleg sem ismerem) micsoda apa az ilyen! ez volt a homolára írva, én viszont szégyelltem elmondani, hogy egy vadidegen, nyolcéves forma kislányak veszem, kinek a nevét sem tudom, szóval a hölgy megnyugtatott, hogy ekkora választékkal bizonyára nem lövök mellé. Megkönnyebbülten sóhajtottam és hozzácsaptam még néhány pár meleg pamutzoknit a számlához.

Ezután rohantam haza, hogy a halom cipőből, zokniból, meg egy tábla csokoládéból hatalmas díszcsomagot készítsek, csomagolóanyag hiányában a néhány éve a spájzban gyűlő barna papírtáskák felhasználásával. Szép nem lett, de a fiók alján talált piros masnival átkötve azért ajándékformát öltött a meglepetés. Amikor végeztem leültem az íróasztalom mellé, a fiókból üres papírlapokat tettem magam elé, majd egy tollat vettem a kezembe.

Megremegtem.

Évek óta nem tettem ilyet. Egyszerre volt pehelykönnyű és mázsás a súlya. Talán az írószerszámnak, talán a lelkemnek.

Reszketve, könnyek közt írtam meg azt a levelet.

Este hét körül értem vissza a kislány házához, ölemben az ajándékkal. Ne kérdezzék, miért, de úgy döntöttem, hogy csengetés helyett átmászom a kerítésen. Odalopództam az ablakhoz. A nappalit láttam. A hátsó fal mellett mennyezetig érő karácsonyfa, roskadásig telve giccses díszekkel, színes girlandokkal, villogó fényekkel. Három ember állta körbe. Vidámak voltak. Egy idősebb nő, és feltehetőleg két lánya. Puccos ruhákba bújtak az este tiszteletére. Egymás kezébe díszes csomagokat adtak és hamar megtelt körülöttük a padló összegyűrt papírral és kartonnal, miközben előkerültek a dobozok mélyéről az ajándékok.
Csak őt nem láttam sehol, azt a kislányt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Belevörösödtem a gondolatba, hogy talán rossz kerítésen másztam át, rossz helyen leskelődöm, amikor besétált, ő. Pontosan ugyanabban a jellegtelen, egyszerű ruhában volt, mint délelőtt, semmi puccos vagy ünnepi viselet nem került törékeny alkatára. Kezében egy tálcát egyensúlyozott, amin pezsgőspoharak csillogtak. Három darab.

Azok hárman csak nevettek, miközben elvették az italt és koccintottak.

Aranyhajú is mosolygott, de azonnal láttam, ez most nem olyan, mint délelőtt, nem olyan, amilyet én kaptam tőle. Ez most a szomorú fajta mosoly, azé az emberé, aki már-már feladná, hogy higgyen, higgyen egy Jézuskának címzett levélben, abban a csodában, ami a szeretetben rejlik.

Azonnal az ajtóhoz siettem, letettem a csomagot a küszöbre és becsengettem.

Majd sírva futottam hazáig. Mindennél jobban szerettem volna látni a boldogságtól sugárzó arcát, amikor kibontja a csomagot, ahogy elolvassa „apukája válaszlevelét”… De nem tehettem, azzal összetörtem volna a csodát.

Drága egyetlenem! Mint látod, feljutottak hozzám a leveleid, mindkettőt átadtam a címzetteknek. Édesanyád sokszor puszil, és azt üzeni, hogy hamarosan válaszolni fog neked. Most rettentően elfoglalt. Tudod, itt a Mennyekben, ő az egyik legjobb szakács, százféle süteményt süt most az ünnepre (ha ma vagy holnap odalent esni fog a hó, tudd, hogy az valójában porcukor… anyukád néha picit többet hint a desszertek tetejére, mint kellene).
Elhiszem, hogy sokszor nehéz odalent az élet, és te is rettentően hiányzol nekünk, de ne add fel a reményt, a hitet, soha, mert a legváratlanabb pillanatokban fordulhat minden jobbra. Csak maradj olyan tiszta és ártatlan, mint most.

Nagyon Szeretünk!

ui.: Jézuska üzeni, hogy sajnos az esőben elmosódott néhány betű a leveledben, annál a résznél, ahol az ajándékokról írsz, ám reméli, hogy a küldött cipő is kedvedre való lesz.

 

*

Egy csapásra két csoda történt. Ahogy megjósoltam. És hogy hogyan folytatódik Zsófi és Lajoss története? Jövő ilyenkor elmesélem…

Elöljáróban annyit felfedhetek, hogy írókám végül összehoz egy csodálatos történetet egy kislányról, akit a mostohaanyja, és mostohatestvérei szolgamód kihasználnak, megaláznak, és lesz benne méretproblémás, csiri-biri cipő és happy end… Viszont hamar rá kell majd ébrednie (a hangosan fanyalgó kritikusok miatt, akik rendre még a kritikát is megkritizálják), hogy ezt a történetet már Hamupipőke címmel réges-régen megírták, teljesen mindegy, hogy Lajoss a mai korba helyezi a sztorit, ez attól még ugyanaz a történet…

VÉGE

 

***Az író tisztelgése – még ha sajátos módon is – Krasznahorkai László előtt, aki 2025-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

Ha nem akarsz lemaradni az író jövő évi adventi történetéről, kövesd őt a Facebook oldalán! cool

Mészáros Lajos: Pesti balhé, akció-krimi

A nyomtatott kiadás elfogyott!
Kiadó: Stílus és Technika
Megjelenés: 2025. január 1.
Formátum: EPUB, MOBI
Borító: konyvboritoterv.hu
[ePUB] ISBN 978-615-6748-15-7
[mobi] ISBN 978-615-6748-16-4
Moly.hu adatlap

Akció!

Original price was: 1950,00 Ft.Current price is: 1900,00 Ft.

Carmen Glazier: Alphaville

Carmen Glazier: Alphaville

Két angyal és egy szökésben lévő lélek, akinek már rég nem e világban a helye. Hogy mi a története? Az egyik szereplőt idézném:

„– No, kezdődik… – motyogta Sariel. – A klisés, giccses karácsonyi romantika…”

A történet a Karácsony szelleme felhívásunkra érkezett.

kép: © Carmen Glazier – Sariel és Azrael

Carmen Glazier

Alphaville

Az elveszett lelkek is vágynak egy utolsó karácsonyra

Ünnepi fényben pompázott a hóval borított park. A hűvös légkört forralt bor, puncs és frissen sült gesztenye illata töltötte meg. Díszített standok között gyerekek rohangáltak. Az emberek egymást kerülgetve válogattak az ajándékok között.

Az ünnepi hangulatot karácsonyi dallam kísérte.

A vásárban sütkérező nép nem is sejtette, hogy néhány méterrel arrébb egy különös üldözés zajlik. Egy jól öltözött férfi és egy fiatal nő biciklin ülve épp egy idős manuszt üldöztek, aki bizony már régóta letöltötte a földi életét.

– Az istenit! Bármi áron is… akkor is elkaplak tata! – lihegte a férfi.

– Sariel, atyánk nevét hiába szádra ne vedd… – okoskodott a háta mögött utazó vörösesbarna hajú lány, aki jelenpillanatban jóízűen mézeskalácsot majszolt. – Használhatnánk a szárnyainkat is… Nem gondolod?

– Azrael! Ne idegesíts! Az emberek nem tudhatják a valódi létünket.

– De hát nem lát minket senki… Viszont, ha paranoid őurasága nem akar szárnyat mereszteni, akkor szenvedjen csak… Egyébként nem kérsz egy harit? Bónusz energia.

Sarielt nem érdekelte az utasa gügyögése. Csak fogcsikorgatva a célpontjára összpontosított. Erősen szorította a kerékpár kormányát. Tartotta az iramot. Fekete öltönye lobogott a szélben.

Mögötte Azrael előkapta termosz bögréjét, amelyben forró forralt bor csörgedezett. Közben mellékcselekvésként próbálta egyensúlyozni a drótszamarat, ezzel is megelőzve a baleset kockázatát.

Az öregapó a tömeg felé loholt azzal a reménnyel, hogy lerázza az üldözőit.

– Az élők felé tart! – mutatott rá Azrael, majd belekortyolt az élet elixírjébe.

– Szerinted nem látom?! Esetleg nem vagy hajlandó átvenni az irányítást? Jóformán csak én járatom lábaimat. Nem azért vagyok angyal, hogy kerekes Mikulásnak nézzenek.

– Bocs kerekes Mikulás, de te magad választottad a szenvedést. Én felajánlottam, hogy használjuk a szárnyainkat, de neeem. Ő Mennyei parancsnok túlbüszke ahhoz, hogy a szárnyait használja… Hukk… És már megittam három pohárka forralt bort… Hukk… Kicsit édes, de nem rossz.

– Munkában vagyunk, az isten szerelmére! Nincs időnk szórakozni! Nem tervezek lejjebb bukni!

– Atyánk nevét hiába szádra ne vedd… hukk… És itt én vagyok a főnö…

A vasparipa kereke kisebb sziklába ütközött. A két nem evilági lényt katapult módjára hajította ki a helyükről. Egyenesen arccal a jégtakaróba huppantak.

Az üldözött óvatosan hátra pillantott. Örömmel látta a hóban heverő párost. Szökkenve folytatta az útját.

– Háhá! Nesztek angyalkák! Engem nem kaphattok el könnyen.

Sariel szédelegve a könyökére támaszkodott. A célszemély eltűnt a látószögéből. Egy újabb lélek járt túl az eszén.

– A fenébe is! A tatában aztán van szufla… – lihegte.

– Turbó egy öreg, azt meg kell hagyni… – dünnyögte Azrael közben a fejét kihúzta a hótömbből. – Olyan természetfeletti íveket használt, hogy szerintem repülve sem tudtuk volna beérni. Egykor maraton futó lehetet, az egyszer biztos. Mindjárt lecsekkolom az előéletét.

Sariel dühödten a kótyagos társnője felé fordult.

– Ez a te hibád, féleszű!

– Csihaj, Sarie. Nem kell nagy dobra verni. Karácsony van! Jézus eljövetelének napja! Hisz ünnepelnünk kellene. Nézzünk szét. Igyunk meg egy kis puncsot vagy egy jó forralt bort és folytassuk tovább.

– Már most bűzlesz a szesztől…

– Most mi bajod? A halálnak is kijár a lazítás… Így is rettegnek tőlünk az emberek.

Sariel lassan talpra állt. Leporolta magáról az öltönyére tapadt havat, majd a fehér ingjét igazította. A világoskéken izzó szemeit az ég felé meresztette. Bízott benne, hogy sikerrel jár. Ha már ő maga nem térhet vissza a fenti világba, legalább az elveszett lelkeket juttathassa el. Ez volt az ajánlat. Mellette a rá bízott, az évezredek alatt ellustult társát fel kell ráznia. Tartott attól, ha egyszer is hibázik, az alvidéken találhatja magát.

– Nyugi, Sari. Szerintem a bácsi csak azért ilyen eleven, mert hiányzik neki valami – vélekedett Azrael és ő is lassan feltápászkodott. – Talán az a híres karácsonyi csoda, vagy egy forró gesztenye.

A férfi néhány pillanatra a társnőjére nézett, majd sóhajtva zsebre tett kézzel visszavette a tekintetét az égboltra. Nem igazán érdekelte a gagyogása.

– Nem kell túl dramatizálni a helyzetet. Ez nem a világ vége. Nézd csak. Fény, emberek… Kell ennél több? Mézes kalácsot? Üres gyomorral nehezebben koncentrálsz a feladatra.

– Azrael! Nem bírod felfogni?! Mi nem ülhetünk ölbe tett kézzel! Neked és nekem az a feladatunk, hogy az embereket eljuttassuk a túlvilágra. Vagy a mennybe, vagy a pokolba.

– Nocsak? Munka, munka és munka. A bácsika is biztosan ezért ijedt meg tőlünk, mert… nyilván nincs felkészülve. Adjunk még neki némi időt.

– Hogy időt?! Normális vagy?! Már évek óta itt mászkál a Földön! Rohadtul lazán veszed a munkádat.

– Ho-ho-ho! Ebben a világban kettőnk közül én vagyok a főnök, pajtás! Úgy bizony. Te vagy az elveszett bukottka, aki sürgősen munkát keresett… Bom-bom parancsnok…

Sariel nem vitatkozott tovább. Végül is valóban Azrael a halál igazi angyala. Az ő felelőssége, hogy az elhunyt személyeket épségben átvezesse a túlvilágra. Ám az évezredek során nagyon is ellustult. Ezért részben az ő hibája, hogy manapság nem minden lélek jut át a túlsó oldalra.

Azrael előtt egy kép villant fel. Egy házat ábrázolt. Az ablakból jól látszódott egy kedves idős néni alakja, aki épp a szentesti vacsorát teríti meg a családjának. Először nem igazán értette, hogy ez mégis mit jelenthet, hiszen az anyó egészséges és élettel teli, de amint szemmel jobban átfürkészte a ház kinti részét, rögtön megpillantotta. A célszemély is ott tartózkodik. A párkány alól figyeli az anyó minden egyes mozzanatát.

– Talán igazam lehetett? A bácsi keresett valakit… – motyogta.

– Ejha, csak nem kijózanodtál? – puhatolta Sariel, majd a társnőjéhez lépett. Ő is csodálta a látványt. Látszólag meghatotta, de Azrael előtt próbálta elfojtani. – Most végre megvagy! Valószínűleg most már nem fog elszaladni. Vagy ha mégis, biciklilánccal fogom elkapni a lelkedet.

– Hát nem aranyos? Az apóka is velük akarja tölteni a karácsonyt. Kár, hogy az emberek nem élhetnek örökké ebben a világban.

– De te… A halál angyala vagy. Neked az a feladatod, hogy az elhunyt személyeket átvezesd a fenti világba.

– Igen, tudom… Csak már annyi éve vagyok a Földön és… Ezt nehéz kimondanom, de azt hiszem megszerettem az embereket… Meg tudod… eddig is, aki csak meglátott, rögtön rettegést keltettem benne.

– Át kell vezetned a túlvilágra. Különben az itt élők világa totális katasztrófává válik.

A lány sóhajtva egy kéz suhintással eltörölte a képet. Hátat fordított Sarielnek.

– Azt hiszem igazad van Sarie…

Egy gyors vállrándítással előhúzta az óriási ezüstösen csillogó fekete szárnyait.

A társa száj húzogatva nézte a látottakat, de egyben csodálta is. Látszólag kicsit tartott attól, hogy lebuknak.

– Ne csak ácsorogj! Gyerünk, mereszd ki a szárnyaid. Nincs miért aggódnod, nem fogunk lebukni, nem lát senki. Végül is küldetésünk van.

 

***

Az öreg apó továbbra is figyelte a kis családját. Arra vágyott, hogy bárcsak még ott lehetne köztük. Még érezni szerette volna azt a szeretetet, amit tőlük kapott.

Észlelte, hogy a felsőbb erők újra körbehálózák. Gyorsan hátra pillantott. Nem csalódott a megérzéseiben. Ijedtében megcsúszott a fehér hótakarón és fenékkel a falhoz simult. Megdermedt az ijedtségtől.

Azrael lassan az öreg felé közelített. Nyugtalanságot érzett felőle, néhány másodpercre le is bénította őt. Erőt kérve Sarielre nézett. Bólintással jelzett, hogy tegye, amit tennie kell.

A lány erőt gyűjtött. Könnyeit próbálta visszafojtani. Lassan az apóhoz hajolt.

– Ne közelíts! Hiába kényszerítettek, nem fogok engedelmeskedni! – közölte a vénember. Fenékkel próbálkozott még hátrább csúszni, csakhogy ezt a lehetőséget a mögötte lévő fal megakadályozta.

– Kérem, ne féljen tőlem. Nem akarom bántani – szólította lágy hangon Azrael.

– Akkor sem fogom hagyni, hogy elszakítsatok az én Nataliemtől!

– Azrael, hagyd figyelmen kívül! A tata csak érzelmileg akar manipulálni, hogy aztán szépecskén hagyjuk tovább flangálni… – jegyezte meg az angyal.

– Ennél bunkóbb már nem is lehetsz! – háborodott fel az angyal lány és a társa felé nézett. – Most már nem csodálkozom, hogy a Mennyből is kirúgtak!

Sariel kicsit megszeppent. Látszólag nem tetszett neki a megjegyzés. Keresztbe tett kézzel hátat fordított.

Azrael visszafordult az idős férfihez, aki továbbra is reszketett a félelemtől.

– Mondd csak, bácsi… Mióta és hogyan ismerted meg Natalie-t? – puhatolta.

Az öregember felvonta a szemöldökét. Látszólag szavakat próbált keresni.

– Rajta, meséljen! Szeretem a nosztalgikus karácsonyi meséket.

Sariel a tenyerébe csomagolta az arcát.

A vénember sóhajtott, majd hozzáfogott a mondanivalójához:

– Fiatal voltam, talán húsz év körül. Az egész egy ünnepélyes karácsonyi vásáron történt. A tér fényekben pompázott. Mindenhol csillogó gömbök, színes lámpák, a fahéj illata keveredett a levegőben. Színes, túlzsúfolt bódék minden sarkon. Ahogy haladtam, ropogott a hó a csizmám alatt. És egyszer csak megláttam őt. Egyszerűen varázslatos tünemény volt. Piros sapkáját némi hópehely díszítette. Vöröses szeplős orcája olyan volt, mintha a tél csókolta volna.

– No, kezdődik… – motyogta Sariel. – A klisés, giccses karácsonyi romantika…

– SARIEL! Elhallgass! – szólt közbe Azrael, majd visszafordult az öregemberhez. – Rendben, bácsi. Folytassa csak. Mit csinált a kislány?

Az apó sóhajtott, majd folytatta a befejezetlen történetét:

– Mézeskalácsokat árult. Épp egy fél szívet próbált visszaragasztani.

– Hmm… És maga mit csinált?

– Mi mást? Odamentem hozzá. Megfogtam a szív egyik felét és én azt mondtam ,,Ha nem sikerül, ingyen van”. Erre ő azt mondta ,,Legyen. Biztosan rosszul ragaszt…” – Az öreg kuncogott. – Az első közös esténk a karácsonyfa alatt volt. Forró csokit ízelgettünk, közben a vásár díszleteiben gyönyörködtünk. Megcsodáltuk a téli világ minden szegletét. És tudod mi történt? Nem sokkal később összeolvadtunk… Szó szerint! Hónapokkal nagy lakodalmat is csaptunk, később családot alapítottunk. Elkezdtük az életet. Váltották egymást évszakok. A reggelek, az esték, a születésnapok, a sok nevetés és együtt töltött idő. Minden egyes apróság emlékeztett, hogy az élet bizony egy óriási kincs. A kis családommal minden évben visszatértünk a vásárba, ahol először találkoztunk. Újra éreztük a tél hidegét, a karácsony varázsát.

– Azrael, add fel! Menjünk. Ezt, majd megbeszélitek útközben. Úgyis csak ezt fogja körbe-körbe hajszolni. A fiú és a lány egy karácsonyi napon egymásba szeret. Összeházasodtak. Oszt lett egy csomó gyerekük. Megélnek mittomén mennyi karácsonyt, majd itt a vége, fuss el véle… A vénember már csak összevisszaságokat beszél…

A női angyal hagyta Sariel a füle mellett elsuhanni a szavait. Csak az apóra figyelt.

– Együtt főztünk, sütöttünk, a fát díszítettünk, néha vitáztunk némi apróságon… Még az ünnepi asztalt is közösen terítettük meg. Csodálatos volt… Tudod nagyon, de nagyon szomorúvá tesz, hogy most már nem ülhettek közöttük és az unokák sem láthatnak. Én hiába látom őket, de ők sajnos engem nem… – A bácsi felállt és az ablak felé fordult. – Minden szeretet, minden pillanat, amit átéltünk… itt maradt ebben a világban. Most is itt állok, és ahogy rájuk nézek, egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy elengedjem a múltat. Ragaszkodom minden egyes karácsonyhoz, minden egyes mosolyhoz, minden egyes nevetéshez… mert ez teszi a lelkemet az otthonommá…

Azrael bólintott. Óvatosan megérintette az öregember vállát.

– Értem, hogy erősen ragaszkodsz a családodhoz és vissza vágy hozzájuk, de… sajnos a maga évei réges-rég lejártak. Kérem, engedje el a múltat és engedje meg, hogy átvezessem egy másik világba, ahol nem kell rettegnie a haláltól. Abban a világban mindennap átélheti a karácsonyt.

– És mi lesz az én Natalie-mal?

– Megígérem, nemsokára találkozhat Natalie-val.

Az apó nagy levegőt vett. Vetett még némi pillantást a karácsonyi asztalra. Elképzelte, hogy még mindig ott nevet velük. Érzete, hogy számára nagyon is fájdalmas lesz az előtte álló út. Végül immel-ámmal követte az angyalt, aki egy fényes átjárót nyitott meg. Át sem lépték a küszöböt, mindketten azonnal eltűntek.

Sariel csillogó szemmel nézett utánuk. Kis pillantást a karácsonyt ünneplő családra is vetett. Azért csak kezdte meglágyítani az ő rideg természetét. Sóhajtott, majd a tekintetét az ég felé fordította.

– Eh, tata… Micsoda egy mázlista vagy. Mit ne mondjak, asszem megkedveltelek. Sőt irigyellek is téged. Én egy darabig biztos, hogy nem mehetek vissza…

Jövőre érkezik Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény című pályázatnyertes Light Novel regénye

Olvass bele!

Markó Gábor: Kis vizit

Markó Gábor: Kis vizit

A Kis vizit című történet a Rejtővel egy asztalnál kötetünkben jelent meg, amit most teljes terjedelemben olvashattok.

 

Fülszöveg:

Ebben a kötetben kérem szépen csupa olyan író van, akik le akarták vágni a kiadót. Jegyezzék meg, hogy este mindig levágnak valakit. Vagy az írót, vagy a kiadót. Most az írót.* Nem kicsit, nagyon. Mégpedig úgy, hogy az lett nekik ígérve, hogyha jó történetet írnak, megjelennek. Azonban  helyettük csak a történeteik jelennek meg, és azok sem személyesen, csak ebben a könyvben.

*Rejtő Jenő után szabadon, idézet a „A detektív, a cowboy és a légió”-ból

Abban bízunk, hogy azok az olvasók, akik szeretik Rejtő Jenő történeteit, ebben a kötetben meglelik szellemiségének és humorának reinkarnációját. És ki tudja, talán egy-egy író személyében a magyar ponyva új életre kel.

A „Nekivág” irodalmi pályázatra olyan műveket vártunk, amelyeket a rejtői humor jellemez. A kötetben tizenhét olyan történet talál a kedves Olvasó, amely elnyerte a zsűri (Lévai Szebasztián (Letya), J. Goldenlane, Fedina Lídia) tetszését.

Jó szórakozást kívánunk 🙂

Markó Gábor

Kis vizit

A begyakorolt mozdulatok végén általában égő pipadohány az eredmény. De most nem volt tüze. Vállat vont miközben az ajakrák liga címkéjével ellátott pipaszárat az ajkai közé vette, és beleszívott. Így legalább nem köhög tőle.

– Indulhatunk? – kérdezte a rászegeződő szempároktól, akik a hallható tartomány küszöbét alig megütő mormogással álltak fel.

A ventilátor csak látszólagos lelkesedéssel ösztönözte továbbhaladásra az épp előtte megfáradt levegőt. Valójában a lapátok nagyobb része törött volt, a levegő pedig szinte nem is létezett. Az ablakon betűző reggeli napfény tőrként szúrta át a szaharainak tűnő porral tűréshatárig telített teret, majd pihent meg a szebb időket is átélt folyosó kövén, épp egy nagy vasajtó küszöbén.

Azon keresztül meg hangos dörrenések hallatszottak.

– Mindjárt ránk törik az ajtót – nevetett a férfi, amelyik pipázott.

– Mindenki ide akar bejutni – nevetett egy másik, amelyik nem.

De egy, a folyosóra oldalról becsatlakozó ajtót céloztak meg, és a fehér kígyóként tekergő menetoszlop minden tagja átlépett rajta. Először az a férfi, aki pipázott, aztán az, amelyik nem, majd utánuk még ketten. Pont annyian, hogy méltóságot sugározzanak, de ne legyenek nevetségesen sokan, mintha csak össze kéne dugni a fejüket, hogy diagnózishoz jussanak. Négyen. Szilvia, aki teltebb volt a karcsúnál és karcsúbb a teltnél, csukta be a másik három mögött az ajtót. Szorgosan bújta a lázlapokat, készülve a villámkérdésekre. Előtte ifjabb Szabó, a magát orvostanhallgatónak és katolikusnak valló fiatalember. A férfi, amelyik pipázott, Almásy volt ipszilonnal, a másik, amelyik nem, Kovács. Ipszilon nélkül. A rajtuk mérethibásnak látszó orvosi köpenyük szinte a földig ért, szürkés árnyalattal és gombolatlanul takarta a még szürkébb trikójukat.

A poros folyosóhoz képest a kórteremben frissítőnek hatott a metsző vizeletszag.

– Jó reggelt, uraim! – csendült egyszerre a tettetett vidámság és a kiégett fásultság Almásy (ipszilonnal) hangjában.

A megnevezettek hadirokkantakat megszégyenítő tempóval ültek fel az ágyukban. Az egyiken fehér takaró, a másikon sárga, a harmadikon semmit sem takaró.

– Hogy van Bognár? – fordult az első ágyon fekvőhöz.

– Főorvos úr, nem annyira jól, kérem, azt mondanám…

– Remek – szakította félbe Almásy magát nyugtató magabiztossággal. – Hát maga, Tasnádi? – lépett a másikhoz.

– Főorvos úr, az a helyzet, hogy vizelnem kellett.

Hogy panasz volt–e vagy élménybeszámoló, nehéz lett volna eldönteni.

– És elmúlt?

– El – felelte most már egyértelműen büszkén, hogy egyedül végére járt a problémának.

– Remek – nyugtázta Almásy, és úgy pördült meg a tengelye körül, hogy félő volt, a pipa az ajkai helyett a centrifugális erőnek fog  engedelmeskedni.

– Hát és ez ki? Ő a spanyolnáthás?

– Angolkóros – javított Kovács, az ipszilon mentes.

A tudálékossággal teli behízelgés aromája nem pusztán elkísérte a szavait, hanem összebútorozott velük.

– Lenne inkább valami hazai baja – zsörtölődött, miközben a pipa szára hozzákoccant a szájában lévő összes ép fogához. Katt–katt–katt. És csend.

– Az utolsó kórteremben van egy morbus hungaricus – próbált szépíteni Kovács.

– Még szerencse, hogy nem TBC–s – nevetgélt a saját viccén miközben Szilvia felé próbált kacsintani. Az incselkedőnek szánt gesztus viszont csak ifjabb Szabóig jutott, aki vöröses színűnek tűnő fapofával válaszolt.

Almásy zavarban és egyébként pizsamanadrágban indult meg kifelé a kórteremből. Ajtó, bal kanyar, bal kanyar, ajtó. A hangos zörgetés továbbra is a folyosó vége felől, a halk zene a kórterem faajtaja mögül hallatszott.

– Na, ez mi? – mordult fel, miközben belépett.

A zenéhez még a medicinánál is kevésbé értett.

– Cöliákia – csapott nyelvet Kovács.

– Nem kedvelem a jazzt. És a betegnek mi baja?

– Gluténérzékeny – csapott még egyet. Jó nagyot, biztos, ami biztos.

– És magának? Maga is gluténérzékeny? – fordult Almásy érdeklődés hiányában rögtön a következő beteghez.

– Nem, kérem, én katolikus vagyok – mentegetőzött, érezte, nem kielégítő a válasza.

– Nem baj, majd rendben jön – és Almásy csalódottan fordult a kórterem utolsó ágyához, ezzel együtt szinte csak véletlenül az azon fekvő beteghez is.

– És maga miért van itt? – kérdezte tőle.

– Nem tudom.

– Nem tudja? Hogyhogy nem tudja? – értetlenkedett, mintha csak azt mondták volna neki, hogy bebizonyosodott, a Föld lapos.

– Csak behoztak ide.

– Ez nem lesz elég – csettintett Almásy elégedetlenül – ennél jobb indok kell. Találjon ki valamit!

– Nem is tudom – mélázott el a férfi. – Mondjuk, meghűltem?

– Fantáziátlan! – szisszent fel a pipája mögül szemrehányóan.

– Szégyellje magát! Nem mondhat ilyet. Ez nem fog tetszeni a professzori viziten sem senkinek. Ki kell találnunk valamit jobbat.

– Kitalálni? – képedt el a beteg.

– Ha csak úgy megy. Na lássuk csak. Kellene valami izgalmas.

Valami eredeti. Egy igazi kuriózum! Legyen mondjuk, légiósbetegség?

– Légiós betegség?

– Nehezen diagnosztizálható, nehezen gyógyítható, bele lehet halni. Jó lesz – lelkesedett miközben gyújtatlan pipájába szívott.

– De kérem, bemondásra biztos nem lehet elkapni… – ment bele a páciens az értelmetlennek tűnő vitába.

– Hát ezt honnan tudja maga? Mostanáig nem is hallott róla.

– Hát, a neve alapján egy vizekben előforduló baktérium, a Legionella pneumophila által okozott tüdőgyulladással kezdődő, de végső soron több szervrendszert érintő, magas lázzal járó fertőző megbetegedés.

A beálló csendben csak a pipa koppanását lehetett hallani a kövön. És a dörömbölést a vasajtón.

– Kovács? – fordult Almásy a kollégájához, miközben lehajolt a pipájáért.

– Igen – nyelvcsapás –, doktor?

– Írja fel, hogy félrebeszél. Összevissza hadovál! Még kettőt pislogok és detektívekről meg cowboyokról kezd beszélni! Fertőzés… persze, még jó, hogy nem vesztegzárért kiállt! Hát úgy néz ki ez a kóceráj, mint a flancos Grand Hotel, kérem? Következő!

A menetoszlop hátraarcot vett, és a meneteléstől lehető legtávolabb eső összevissza léptekkel elhagyta a kórtermet. Tarkókon legördülő izzadtságcseppeken csillant meg a kora reggeli napfény. A vasajtón való dörömbölés távoli fegyverropogásnak hatott.

A következő kórteremben egyetlen ember feküdt. A sarokban álló ventilátor, az éjjeliszekrényen csukott könyv. Az egyik rozzant, a másik vaskos.

– Jó reggelt! – köszönt Almásy.

– Jót… – dünnyögött a beteg.

– Magának mi baja?

– Meg akarok halni.

– Dehogy akar… – Almásy legyintett, de kissé meglepődött.

– Már egyszer megpróbáltam.

– Megpróbált öngyilkos lenni? Hogyan? – érdeklődött.

– Tegnap este elkezdtem olvasni a Háború és békét. Oroszul. Hátha belehalok az unalomba.

– Oroszul unalmasabb, mint magyarul?

– Nem tudok oroszul.

– Értem. És sikerrel járt?

– Mármint, hogy sikerült–e megölnöm magam?

– Igen.

– Nem.

– Logikus – fogadta el a megdönthetetlennek tűnő állítást Almásy. – De miért akarja megölni magát egy életerős fiatalember? Keresse meg a szép dolgokat az életben. Menjen el színházba!

– Színész vagyok – alkudozott a beteg.

– De valami humoros darabot nézzen meg – kontrázott Almásy.

– A színpadon nincs nálam viccesebb ember a városban.

– Akkor meg mi a baj?

A beteg látszólag gondolkodóba esett. Érezni lehetett rajta, hogy a meggyőző válaszon gondolkodik.

– Most nincs rajtam a kosztüm és nem vagyok kisminkelve.

Almásy gondolkodóba esett.

– Szilvike, tud valamit tenni? – fordult a vizit alatt először a nővérhez.

– Miért én? Csak mert nő vagyok? – sosem fog kiderülni, hogy a felháborodás minek szólt. Hogy csak azért kapott feladatot, mert nő volt, vagy önmagában azért, mert feladatot kapott.

– Valójában azért, mert maga az egyetlen, aki tényleg itt dolgozik.

– Hogy… hogy mondja? – a megnevezett Szilvike háborgása őszinte meglepetésbe csapott át.

– Szilvike ma kezdett – szólt közbe Kovács. Ipszilon nélkül. – És az arckifejezése alapján Szabó sincs még képben.

Az orvostanhallgató továbbra is nyugodt volt. És katolikus.

– Nézzék, én nem akarok balhét. Lényeg, hogy meglegyen a pecsét a leckekönyvembe.

– Várjanak, hogy értik, hogy csak én dolgozok itt? – hebegett tovább az ápolónő.

– Szilvike… maga szerint kik dörömbölnek az ajtón?

– A… nem tudom.

– Maguk nem igazi orvosok? – csatlakozott vissza a beszélgetésbe az ágyon fekvő beteg.

– Itt aludtam a maga melletti ágyon az éjjel – világosította fel Almásy. – Tudja, hogy motyog olvasás közben?

– De hát… maga vizitel? – Az ágyon fekvő beteg túllépett a saját motyogásán, és a tárgyra tért. Arra, amire szerinte érdemes volt.

– Gondoltam, körbenézek. Mi baj lehet belőle – rántott vállat Almásy.

– Komolyan kérdi? Nem is tudom. Én például most mondtam, hogy öngyilkos akarok lenni. Maga szerint mindegy, hogy mit mondanak nekem? – A beteg nem titkolt háborgással próbálta kérdőre vonni az álorvos.

– Most öngyilkos akar lenni? Éppen itt és most? Le akarja nyelni keresztbe a Háború és békét, hogy megfulladjon? – érdeklődött Almásy.

– Most nem, de… – kezdett volna magyarázkodni a beteg.

– Na ugye. Szívesen – a köpeny annyira büszkén feszült az áldoktor mellkasán, hogy félő volt, lepattantak a gombok. Pedig egy sem volt rajta.

– Ne viccelődjön velem, uram! Ezek komoly dolgok! Mégis mit mondott a többi betegnek?

– Semmit, amitől bajuk lehetne. Mert magának mit mondtak, hogy meg akar halni? – háborodott fel kissé Almásy. Kissé csalódott volt, hogy nem győzte meg azonnal a szobatársát az igazáról.

– Ez nem így működik – válaszolt, de a tettetett magabiztossága nem tudta egyben tartani a hangszínét.

– Hát akkor, hogy működik?

– Csak… érzi. Hogy nem akar már mást. Tudja… – próbálta a beteg megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

– Érzi. És mit lát?

– Hogyan, kérem? – meglepte az orvos kérdése. Az álorvosé.

– Érzi, érzi. De mi lát közben? – Almásy, mintegy nyomatékosítandó a mondanivalóját, közelebb lépett az ágyban fekvő beteghez. – Mit hall? Mit szagol? Ha becsukja a szemét érzi-e a liget felől fújó zölddel teli levegőt? Vagy hallja-e az égen húzó madarak utazni vágyó eltökéltségét? És ha kinyitja a szemét, nem látja a világot, amiből hiányozna, ha nem lenne?

– Nem igazán… – hebegett a beteg.

– Nem látja az embereket, akik nevetnek magán a nézőtéren? Nem hallja a tapsot, nem érzi a fülledtséget a zsúfolt színházban?

– De én csak egyszerűen nem az vagyok, aminek látnak.

– A férfi úgy érezte, megtalálta a helyes érvet, de hangjában az csendült, mintha mégsem tudná meggyőzni saját magát sem.

– Az ember az, aminek mások látják. A léte pedig a tér, ami üres maradna utána.

– Nagy szavak valakitől, aki orvosnak tetteti magát.

Almásy hátralépett egyet. Attól, hogy valaki szélhámos, még érezheti rosszul magát, ha hazugnak nevezik.

– Megkérdőjelezés nélkül fogadná el a szavaimat, ha a köpeny rám lenne szabva. Én meg nevetnék magán, ha a színpadon látnám. Mert úgy másképp látnánk egymást. Az a kérdés csak, hogy mi a fontosabb. Az, ahogy mi látjuk magunkat egyedül, vagy ahogy százak látnak minket. A halottat sajnáljuk igazán vagy a gyászoló tömeget?

– Engem nem is gyászolnának tán – vetett fel egy újabb érvet a férfi, de egyre inkább csak kapálózott.

– Mindenkit gyászolna valaki. Ha nem a nevét, akkor a tetteit. Vagy csak egy érzést, amit okozott. Egy reakciót, amit kiváltott.

– Nem tudom, mit mondjak – feladta.

– Talán mesélhetne az egyik darabról, amiben játszik… – mosolyodott el Almásy.

Az egyre hangosabb dörömbölés egy pillanatra megszűnt, de csak hogy tőle jól elkülönüljön a feltehetően a vasajtó kicsapódását jelző hangos robbanás. Almásy ipszilonnal nem csak tettetett nyugodtsággal fordult a kórterem nyitott ajtaja felé. Néhány másodpercig a folyosót nézte, majd lassan visszafordult a beteg felé.

– Almásy József – nyújtott neki kezet.

– Fehérvári Jenő – fogadta el a férfi.

Az áldoktor tekintete még egy pillanatig elidőzött a színészen. Jenőn. Fehérvári Jenőn. A nevettetőn, akinek lénye nagyobb teret foglalhat el a világban, mint ő maga hinné. Aztán lassan levette a köpenyét, ami még a fogasnak is jobban állt, mint neki, majd lassú léptekkel a betegtársa melletti üres ágyhoz lépett. Leült, lassan kicsúsztatta a lábait a papucsából, majd lehevert.

Kintről lépéseket hallott és néhány aggodalmas szót.

– Minden rendben volt, Szilvike?

– Igen, főorvos úr. – A nő hangjából csak minimális zavartság hallatszott.

Bent a kórteremben a kettes ágyon Almásy József elmosolyodott, halkan újra Fehérvári Jenő felé fordult.

– Időnként jó, ha kibújunk a bőrünkből, ugye? Ha egy másik szerepbe helyezkedünk bele.

– A színpadon?

Almásy őszintén elmosolyodott.

– Igen. Ott is.

A jóleső fizikai munkától szinte megrészegülve, kissé olajos ingujjal, csapzott hajjal és verejtékes homlokkal lépett be a főorvos. A valódi. A szeme alatti ráncok el tudtak volna mesélni egy történetet arról, hogy egy jól fésült fotel-intellektuel hogyan változott át ma reggel zárakat feltörő betörővé.

– Jó reggelt, uraim!

Rendeld meg!

A kötet most kedvezményesen megvásárolható, amíg a készlet tart.

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 358
Megjelenés: 2022. július 15.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786150150772
Méret: 190 mm x 130 mm x 18,36 mm
Borítógrafika: Korcsmáros Pál stílusa alapján
Rajz: Garisa H. Zsolt
Szín: Varga „Zerge” Zoltán
Moly.hu adatlap

Akció!

Original price was: 990,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

A. N. Vespree: Életutak

A. N. Vespree: Életutak

A. N. Vespree: Életutak

A. N. Vespree Életutak című története a Gyermektelenül kötetünkben jelent meg 2021-ben, amit most teljes egészében olvashattok. Ez volt az első kiadványunk, és elvétve még kapható pár helyen (Líra, Book24).

Terveink szerint a közeljövőben A. N. Vespree-től nem ez lesz az egyetlen történet, ami a mi gondozásunkban megjelenik, hanem egy mini sci-fi antológia mellett már dolgozunk a Light Novel pályázatunkon megjelenést nyert regényén, Az öröm hangja-n.

ÉLETUTAK

 

A csengő ellentmondást nem tűrő berregését csak sokadszorra hallottam meg, mire hajlandó voltam felkelni a kanapéról. Hónapok óta nem volt szabadnapom, ezt a napot ki akartam használni arra, hogy egészségtelen mennyiségű fagylaltot eszem és unásig nézem a kedvenc sorozatomat. Ez az én pihenőidőm, és nem akartam, hogy bárki is elrontsa.

Vonakodva lestem ki a kukucskálón: rögtön megpillantottam volt barátnőm kócos, barna haját és csapzott arcát. Ismét megnyomta a csengőt, majd idegesen az órájára pillantott, felnézett, és két zöld szemét a mennyezetre emelte.

Hangos sóhajtás tört elő belőlem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt! – Fáradt hangomat direkt rekedtté és nyúzottá változtattam, bár sejtettem, hogy nem fogom elérni a célomat: meggondolja magát, gyorsan megforduljon és hazasétáljon.

– Reggelt?! – kérdezett vissza. Nevetése úgy visszhangzott a lépcsőházban, hogy féltem, kijön lakásából a szemben lakó öregasszony. Ha elkezd beszélni, órákon át nem fogok tudni szabadulni tőle. – Már kilenc óra!

Ekkor vettem észre, hogy látogatóm mellett két ötéves forma gyermek ácsorog, és olyan huncut arccal néztek rám, mintha arra készülnének, hogy menten felforgatják a lakásomat. Úgy is lesz – gondoltam, majd eleget téve az illemnek, félreálltam az ajtóból, hogy beengedhessem őket. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy egy kis beszélgetés még nem borítja fel az egész napomat, sőt, talán még jót is fog tenni az újdonság, és legfőképpen egy régi, majdnem elfeledett barát társasága. Csak pozitívan!

Miközben ismerősöm egyből a nappali felé vette az irányt, mintha tegnap váltunk volna el utoljára, elgondolkoztam, hány éves is lehet. Harmincegy? Harminckettő? Nem emlékeztem, legalább öt éve nem találkoztunk. Még középiskolás voltam, amikor egy helyi közértben megismertük egymást egy joghurtbaleset kapcsán. Akkor még nem voltak gyerekei, ám lelkesen beszélt programozó állásáról, miközben a pulcsimról lemostuk az odaveszett reggelim maradékát.

– Még mindig egyedül élsz? – kérdezte, ám rám sem nézett, rögtön maga elé rendelte mind a két lurkót és elkezdte lefejteni róluk a vastag ruhadarabokat. Kanapémon hamarosan összevissza hevertek a kabátok, sálak, vastag nadrágok, miközben az apró cipőkből pergett a sár.

– Így könnyebb rendet tartani. – Megpróbáltam elviccelni a dolgot.

Gondolataim között rögtön felelevenedett a barátok és rokonok válogatott okoskodása. Mindig jobban tudták, hogyan kellene élnem az életemet: férjjel, gyerekekkel, és hiába érveltem, a vége mindig ugyanaz lett: fiatal vagyok még, alig múltam húsz, amikor megérek, máshogy fogom gondolni.

– Meghiszem azt! – nevetett fel a barátnő, majd benyálazta az egyik ujját, és elkezdte mindkét kölyök arcáról módszeresen ledörgölni a koszt. – Egész nap takarítok, alig fejezem be, már kezdhetem is előröl.

– De gondolom megéri.

Ugyanazt hajtogattam, amit más, gyermekes szülők szoktak nekem mondani. Akármennyit panaszkodnak a gyerekükről, mind ugyanazt mondja a végén: hogy megéri. Gondoltam, megkerülöm a konfliktust, ami a nézeteltérésből fakad, és pontosan azt mondom, amit hallani akar.

– Néha visszasírom a leányéveimet. Még szerencse, hogy szeretnek a nagyinál lenni, így havonta egyszer-kétszer azért el tudunk menni szórakozni a párommal.

Nem bírtam visszafogni magam, és hangosan felhorkantottam.

– Én évek óta nem voltam szórakozóhelyen, én örülnék, ha havonta egy-két alkalommal el tudnék menni – magyaráztam meg gyorsan. Féltem, hogy ha nem teszem, gyilkossá válik a csúnya tekintet, amit rám mereszt.

– Pedig semmi dolgod – jelentette ki hidegen, nekem pedig meg kellett fognom az államat, ha nem akartam, hogy nagyot koppanjon a parkettán. – Nincs férjed, gyereked, egyedül élsz… – kezdte el sorolni, mintha csak egy könyvből olvasná.

– Végül is csak két állásom van, és alig alszom napi pár órát – forgattam a szememet. – Mindegy. Kértek valamit?

Szemem sarkából észrevettem, hogy a kislány az olvadófélben lévő fagylaltommal szemez. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan hatalmas harc veszi kezdetét az édességemért, aminek az lesz a vége, hogy vagy megválok tőle, vagy két emelettel arrébb is a gyereküvöltést hallgatják a szomszédok.

– Á, nem, köszönjük. Nagyon okosak, ha kell valami, rögtön szólnak. Nemrég ittunk, és már reggeliztünk is.

Néztem, ahogyan a két gyerek anyjuk segítségével leül a kanapéra, közrefogva azt a végtelenül fáradtnak tűnő nőt, akit egykor a barátnőmnek neveztem.

– Azt nem is mondtad, hogy két állásod van – folytatta. – De ne aggódj, nem fognak lefárasztani annyira, négy-öt óra és itt vagyok. Bekapcsolod nekik a tévét, azt elnézik és…

– Itt hagyod?! – Csúnyán a szavába vágtam a visszakérdezésemmel, azonban annyira lesokkolt, amit mondott, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette. Ki mondta, hogy én vigyázni fogok a gyerekeire? Másra sem vágytam, minthogy két neveletlen, síró gyerek a lakásomban randalírozzon, miközben én pihenni szeretnék!

– Hétfőn beszéltük, emlékszel? Mikor rád írtam, és elmeséltem, hogy a férjem leesett a tetőről.

Úgy éreztem, mintha rám borult volna egy szekrény. Felelevenedett előttem az üzenetek sora, amiben azt taglalta, hogy a férje a beázott tetőt próbálta megjavítani, amikor valahogyan megcsúszott és leesett. Kórházba kellett vinni, és csak másnapra derült ki, hogy szerencsére csak gerincrepedése, és nem törése van. Sajnáltam őket, de mivel a nagy családalapítása után rögtön elkezdtek hanyagolni, majd szépen lassan a beszélgetéseink is megszűntek, nem tudtam mélyebben átérezni.

– De nem mondtam igent – húztam el a számat. Kellemetlenül érintett a helyzet, nem szívesen küldtem volna el őket, de az, hogy nem akarok vigyázni két ötéves gyerekre, erősebben pulzált bennem, mint az együttérzés. Rögtön megfogalmazódott a fejemben: csak azért írt rám néhány héttel ezelőtt, hogy legyen kire sózni a gyerekeket?

– De azt mondtad, hogy nem dolgozol – erősködött tovább.

– Igen, és az nem azt jelenti, hogy rá is érek.

Ekkor tudtam, hogy jó nagy butaságot mondtam, és nem is kellett sok idő, hogy egy lenéző, dühös pillantást kapjak válaszul. Persze, végül is ráértem, de hogyan kellett volna megmondanom neki, hogy kiráz a hideg a gyerekektől?

– Látom – sóhajtotta.

Az egyik gyerek eközben felkelt, tett néhány bizonytalan lépést, majd átmászott a testvére mellé. Persze ott már nem sok hely akadt, így egymás hegyén-hátán ültek, de ez őket nem zavarta, ahogy látszólag a barátnőmet sem.

– Sokat dolgozom, csak szeretnék pihenni!

– De velük is tudsz pihenni! Nézd meg, hogy milyen csendben ülnek!

El kellett ismernem, hogy a gyerekek meg sem moccantak, csak megszeppenve néztek rám, az anyjukra, a környezetükre. Nem is értettem… Még a nevüket sem tudtam a kölyköknek, soha nem láttak még, miből gondolja egyáltalán, hogy jó ötlet, ha egy vadidegennél hagyja őket? Régi barátság ide vagy oda.

– Egyedül szeretek pihenni – jelentettem ki, majd egy oldalsó pillantást vetettem a fagylaltomra. Egyre jobban olvadt. Szerencsére egyetlen szem sem szegeződött rá a sajátomon kívül, és nem turkált benne illetéktelen ujj, mint ahogyan elsőre képzeltem.

– Ha lenne valakid, és közösen tervezett családod, akkor megértenéd.

Felhorkantottam.

– Mit? Hogy mindig rásóznám valakire a gyerekeimet, mert képtelen vagyok egyedül bánni velük?

Úgy tűnik, hogy ezzel elvetettem a sulykot, ám nem éreztem sem megbánást, sem pedig bűntudatot. Egyvalamit éreztem: hogy nem akarom a fél napomat két ötévessel tölteni. Miért olyan nagy kérés ez?!

– Persze, mert azt hiszed, olyan könnyű ez egyedül, miközben a férjemet is ápolnom kell? Ha lenne gyereked, akkor lehet, hogy kialakulna benned némi együttérzés és gondoskodás is!

Elhelyezkedtem az egyik fotelben. Ehhez le kellett ülnöm, nem voltam felkészülve arra, hogy valaki a saját otthonomban kioktat arról, hogy hogyan kellene élnem az életemet. Már megint.

– Lehet, de nincs – vontam meg a vállamat. – És nem is lesz.

Úgy tűnik, hogy a volt barátnő rájött, hogy jobb, ha ezt nem erőlteti, ugyanis olyan gyorsan kezdte el öltöztetni a gyerekeit, amilyen gyorsan levette róluk a ruhákat az imént.

– Huszonévesen én is ugyanezt mondtam, és tessék. Most van két csodálatos gyermekem, és soha, semmi pénzért nem válnék meg tőlük! Majd egy tíz év múlva máshogyan fogod gondolni ezt, és akkor rájössz, hogy igazam van!

Ez a tolakodó igazságérzet kezdett az agyamra menni. Sajnos túl sok ember gondolkozott így, a munkám során nap mint nap találkoztam olyan nőkkel és férfiakkal, akik egyszerűen képtelenek voltak beismerni, ha valamiben nincs igazuk.

– Nem fogom.

Régóta tudtam, hogy nem akarok gyereket, és ez eddig sem változott, ezután sem fog. Két állás mellett egyszerűen nem lett volna időm ismerkedni és családot alapítani. Az egyik fizetésemből éppen csak meg tudtam élni, ha nem vállalok plusz munkát, egy fityinget sem tudtam volna félrerakni későbbre.

– Ó, dehogynem! Mégis ki nyitja rád az ajtót öregkorodban?

A szemem előtt lebegtek a képek a munkahelyemről: magányos idősek, akiket csak én látogatok, akikkel csak én foglalkozok, akiktől csak én kérdezem meg, hogy hogy vannak. Magányos idősek, akik órákat mesélnek gyermekeikről és unokáikról, a boldog emlékekről, de soha, egyszer sem látogatják meg őket.

– Az idős barátnőim – feleltem, majd egyre nagyobb mosollyal néztem, ahogyan egykori barátnőm még mindig a ruhákkal szenved. A kapkodás megtette a hatását, és hiába kötötte meg az egyik gyerek cipőjét, mire a másodikkal is kész lett, az elsőnek már kioldódott a fűzője.

– Amit teszel, az hatalmas felelőtlenség! Minden családba legalább három gyerek kellene! Miből lesz nyugdíjad?

Végre sikerült az öltözködés, elindultak az ajtó felé.

– Szerinted miért dolgozok annyit? – kérdeztem vissza.

Ahogyan figyeltem távolodásukat, elöntött a megkönnyebbülés. Végre megszabadulok tőlük, és visszatérhetek a nyugodt pihenéshez, mielőtt holnap ismét kezdődne a heti hajtás.

– Élmények nélkül, a rendszer rabszolgájaként akarsz megöregedni és meghalni? – kérdezte. A jókedvem szinte azonnal füstbe szállt.

A keze már a kilincsen volt. Kitessékelte a gyerekeket, majd egy laza mozdulattal bevágta maguk mögött az ajtót. Ennek ellenére tisztán hallottam szavait a folyosóról.

– Végül is, valaki a robotélettel is megelégszik.

Látogass el az író oldalára!

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0