Kispál Márton

Ezüst Évek Harmóniacsomag

Részlet Kispál Márton: Ezüst Évek Harmóniacsomag című történetéből, ami A haladás illúziója mini sci-fi antológiánkban jelent meg (e-könyv)

***

Lyuk tátong a fejében. Ha összeszorítja a fogát, milliméterre pontosan érzi, hol lékelték meg a koponyáját, hogy hol kötötték össze az idegeket az implanttal. A füle zúg, és a lift máskor finom zötyögése felér egy földrengéssel.

– Hamar elmúlik – ígérte Dr. Bárki, aki Dr. Akárki munkatársa volt, és épp a taxi felé támogatta –, főleg, ha kipiheni magát! Nincs jobb gyógyír egy hosszú alvásnál.

Aha, tolult volna nyelvére a válasz, ha nem szédelgett volna a Dormicum-koktéltól, azt hittem, a legjobb gyógyír a hipercsodálatos Cope-I-Lot. Hiába, az ő korában az altatás-műtét kombó felér egy maratonnal.

A taxis egy szót se szólt egész úton, és már kezdte idegesíteni a tötymörgős vezetési stílusa, amikor rájött, hogy senki sem ül a volánnál. Vagy úgy. Matán fizetett neki egy robotsofőrt, ha már nem tudta megoldani, hogy személyesen vigye haza.

A dübörgő fejfájás kíséretében a lift mintha kétszer hosszabb ideig araszolna a panel beleiben. A tükörre firkált káromkodások sosem voltak ocsmányabbak. Hát, az implant egyelőre nem művelt csodát. Pedig titkon reménykedett: amióta rászabadították az AI-t az emberek koponyájára, az idegi beültetések révén jobbra-balra lehetett hallani gyökerestül felszámolt Alzheimerről, kiradírozott traumákról, emlékek közé ékelt lexikonokról. Eszébe jut a riport, amelyben valaki egy délután alatt tanult meg mandarinul. Nos, úgy tűnik, hetvenöt év szennyesét nem lehet csak úgy csettintésre eltüntetni. Az nehezebb, mint a kínai nyelv.

Elfelejtette lemondani az ételrendelést – a harcsapaprikással, húslevessel és tökfőzelékkel teli műanyag dobozok a küszöbén árválkodnak, a drónfutár lelkiismeretesen egymás tetejére pakolta őket. Áthajol a kupacon, és nagy levegőt vesz. Hát eddig tartott a nagy kiruccanás. Ösztönösen a jegygyűrűjére szorítana, de a fém ismerős érintése hiányzik. Biztos a főzőlapon hagyta, a dörzsis szivacs mellett, amikor rájött az éjszakai takarítás…

A kulcs idegesen kattan a zárban. Belöki az ajtót, és megáll a küszöbön, várva a csapást.

Három éve minden hazaérkezés ugyanazt a rituálét követi. Elnehezedő mellkas, behatolás a félhomályba. Kabátot a fogasra, gyorsan, mielőtt megpillantaná Domi szekrény alól kivillanó papucsát, melyet se kidobni, se megőrizni nem bír; aztán összerogyás a kanapén, némi farkasszemezés a mennyezeti ventilátor lapátjaival, ameddig a gombóc a torkában tüskéket nem növeszt; és aztán…

Becsukja az ajtót. Ezúttal nem hagyja magát. Hát a fenébe is, ezért műtötték meg, ezért pengetett ki Matán egy kisebb vagyont – a minimum, hogy megpróbálja.

Felkészül a fojtogató érzésre, már előre a tenyerébe hajtja az arcát, körmei a homlokába vájnak… majd a papucsra pillant.

Kockás darab, letaposott sarokkal. Csak egy tárgy. Egy porosodó lábbeli.

Mellkasa üres, a torkában ezúttal nincs gombóc.

– Semmi – suttogja. A hangja még mindig karcos a literszám vedelt kórházi teától. Jó ideje először ízlelt szívesen bármit is, még a köret gyanánt odakészített aszpirintől is elégedetten csettintett a nyelvével. – Ez semmi – mondja hangosabban is.

Nos, nem is volt olyan nehéz.

Lábai a nappali felé vinnék, a nagybetűs Helyszín felé, de annyira fellelkesül az iménti sikertől, hogy inkább szakít jó szokásával, és a konyhába megy.

A helyiség állandó lakója a fáradt olajszag, amely a lefolyó poshadt leheletével keveredik. A mosogatóban ott tornyosulnak a koszos tányérok, hű barátai a műtét előtti időkből.

Rendet kéne tenni, gondolja.

Nem. Ez nem ő. Az lesz a legjobb, ha ledobja magát a kanapéra, és fejben végigpörgeti azt az utolsó előtti estét. A kiabálást, az összeroppantott sörösdobozok zörgését, ahogy a hátára záporoztak… Lehunyja a szemét, ökölbe szorított kezével a konyhaasztalra támaszkodik, a viaszos bevonat a bőréhez tapad. Gyerünk! Emlékezz! Emlékezz, mekkora rohadék volt.

De a kép csúszós. Mintha vazelinnel kenték volna be. Domi arca ott van, ám már a tekintetéből látja, hogy ezúttal nem ivott, nem, most épp vidám, és ilyenkor bármit lehet kérni tőle, nincs, amire nemet mondana, simogató hangján viccet mesél, a kedvencét a horgászról meg a vak pisztrángról.

Ilyen is tudott lenni, súgja egy hang a fejében.

A szívéhez kap.

– Ki jár itt? – kérdezi a visszhangos konyhától.

A válasz nem szavak formájában érkezik. Viszketés az ujjbegyein, szúró érzés a szeme sarkában. Mintha kellemes nosztalgia töltené el. Felkapja a mosogatószivacs mellett felejtett jegygyűrűjét – hogy is bírta ki eddig nélküle? –, és a tekintete a kamra felé siklik.

Almás pite, gondolja hirtelen. Matánka szereti az almás pitét.

A keze most már valósággal bizsereg. Csinálni akar valamit.

Régen csakugyan szeretett sütni, de az utóbbi időben csak a nyűgöt látta az egészben. A liszt befurakodik a körme alá, a tészta leragad, Domi meg mindig ott állt a háta mögött, sörszagúan károgott, hogy nem elég vékony…

De Matánka szereti. A gondolat makacs, akár a bogáncs, lüktetnek tőle a végtagjai.

A kamra polcai üresek. Csak egy csomag lejárt keksz és két konzerv árválkodik ott. Három éve nem vett lisztet. Minek is vett volna?

A füle mögötti friss varratot dörgöli. A logikus lépés az lenne, ha hátat fordítana a konyhának, és a nappali sötétjébe roskadna, ahogy szokott. Matánka éppenséggel rendelni is tud magának pitét, meg bármi hülyeséget, amit csak megkíván. Annyit keres, hogy az életben nem fogy el a pénze.

Sőt, ha már itt tartunk, fel is hívhatná őt. Megígérte, vagy nem? A kórházi folyosón mondott valamit, amíg őt a gurulós ágyon tolták a fehér lámpák alatt. Majd megcsörgetlek, anyuka. De a butafonja – az unokák így hívják azt a kacatot, kedves heccelésből, mert nincs agyra csatlakoztatható interfésze – hallgat.

– Tipikus Matánka – köpi.

Ilyenkor szokott jönni az érzés. Sőt, már itt is van: a sötét, ragadós idegesség, amely úgy telepszik a gyomrára, hogy émelyegni kell tőle. A hang, amely kárörvendően súgja, senkit sem érdekel, élsz-e vagy meghalsz. Mindenki elfelejt. Domi otthagyott, Matánka rád se bagózik, Terka is menekül, ha megpillant az utcán.

De most…

Most mintha gyengéd kezek pihennének meg a vállain, hogy a másik irányba fordítsák. Matánka dolgozik. Megvan a maga élete. Szófoszlányok ezek, saját magának zümmögi őket. Ez így normális. Te is ilyen voltál, amikor fiatal voltál.

Telnek a percek, az eső az ablakot ostromolja, és csak ácsorog tovább, eltátott szájjal.

A piac még nyitva. Friss a levegő. Jót tesz a séta, darálja az érveket, vagy lehet, hogy már az implant szorgoskodik…? Terka is ott szokott lenni ilyenkor.

De Terka csakugyan megutálta. Múltkor úgy összevesztek, hogy rácsapta a liftajtót.

Nem számít. Örülni fog neked. Te vagy Léna néni a hetedikről.

Meglepően jóleső gondolat. Logikus is. Domi régen mindig azt mondta, túl sokat aggodalmaskodik. Talán igaza volt.

Cipőt vesz, kabát-kalap, és mielőtt a szorongás újra elhatalmasodhatna rajta, már az utcán is van.

***

A piac betonba öntött sziget a kerület szívében, egy óratorony és egy hajdanvolt postahivatal árnyékában. Bádogtetői alatt hívogató, sárga fények pislákolnak.

Kedélyesen biccent az ismerős arcoknak – az ott, az ízes rizikét méricskélve, Linett, emitt Annabella és a sógornője tereferélnek a tv paprikák fölött, Noel pedig a szokásos presszókávéját szürcsöli, könyökével a mobilpékség pultját támasztva. Ejj! Úgy hitte, könnyebb lesz az élete, ha házhoz rendeli az ebédet és a vacsorát, de most ébred rá, hogy a kényelemmel veszített is valamit.

Sebaj. Fő, hogy most itt van.

Vigyáznia kéne a cukorral, de azért csak elcsalja a vágy a tejivóba, ahol kér magának egy epres tejberizst. Régen ez volt a kedvence – vajon még mindig olyan jó, mint emlékszik rá?

Az első kanál után rájön, hogy igen. Sőt. Ez konkrétan mennyei. Nagyot sóhajt, és azon kapja magát, hogy már a maradékot kaparássza a műanyag tálkából.

– Látom, ízlik, Léna néni – mosolyog rá Zsófi.

Egy régi barátnő unokája, az utcában lakik. A pult mögött áll, mellényén ott virít a tejivó emblémája. Az imént fel se fogta, hogy ő szolgálta ki.

– Milyen nagyot nőttél, Zsófi.

– Hát, most már szívesen abbahagynám. Nagyi mindig azt mondja, el fogok hízni.

– Ügyet se vess rá! Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy a nagyi darázsderekát örökölje.

– És Ön, hogy van? Hallottam, hogy műtétje volt.

– Oh, jól vagyok. – Sablonválasz, de hát mit tehetne? Valóban remekül érzi magát. Hozzáteszi azért, mert látja, hogy Zsófi várja még a részleteket: – Sokkal jobban, mint remélni mertem. A kórház meg csúcsmodern, tudod, olyan tiszta. Matán persze – a fiam, biztos találkoztatok már – végig ott volt, fogta a kezem, vigyázott rám.

Ez már nem teljesen fedi a valóságot, sőt, egy halk hang tiltakozna is, hogy inkább egyszerű, mezei hazugság, de aztán tényleg felcsillan benne az emlék. Matánka mindig hűvös keze, ahogy a vállát morzsolgatta, a fülébe duruzsolt biztató szavak. Hogy is felejthette el…?

Odakint rákapcsol az eső, a kirakat üvegét verdesi.

– Elég ramaty novemberünk van – ingatja a fejét.

– Szerintem szép – mondja Zsófi óvatosan. – Ritkán látok esőt.

– Az unokáim is ezt hajtogatják. Szegénykék. De hát ti már balatonozni se nagyon jártok, ugye? Kiment a divatból. Nincs az a naptej, ami megvédene.

– Sajnos igen. Apa azt mondja, nyáron olyan algás és meleg a víz, hogy annyi erővel egy kondér levesben is megmerítkezhetnénk.

Udvariasan kuncog.

– Kár, kár. – Egy pillanatra elhallgat, majd a szavak úgy erednek meg a nyelvéről, hogy önmagát is meglepi, mintha Zsófival együtt várná, mi lesz az elhadart mondat vége: – Gyerekkoromban még volt értelme elmenni oda, jól emlékszem, apámmal, anyámmal, a nagynénémmel együtt vonatoztunk le, mert hát a benzinadót már akkor se tudtuk fizetni, és ha tudnád, milyen jó volt! A strand köve égette a talpamat, rohantam hát a vízbe, apám utánam, a vállára emelt, és úgy vitt be jó mélyre, és megtanított úszni. Azt mondta, ha nem félek, jól fog menni, és én nem féltem. Úsztam, akár a hal.

Elcsuklik a hangja. Jó történet, napsütötte.

Mégse így emlékszik. Ott voltak a Balatonon, eddig tiszta sor, de Lara néni sose jött velük, apa pedig egyszer sem emelte őt a vállára. Helyette a parton gubbasztott, és a szomszéd Bence bácsival pálinkázott, anya meg kiabált vele, hogy ne igyon annyit, mert hazafelé még vezetnie kell. Saját magát tanította meg úszni, vadul csapkodva, fullasztó félelemmel a mellkasában, míg egyszer azon kapta magát, hogy hiszen már lebeg.

Nem, nem így volt. Apa márpedig ott volt, bejött mellé a vízbe, a mosolya meleg, és…

Megrázza a fejét.

– Bocsánat, elkalandoztam.

– Semmi gond, szép emlék. – Zsófi elpirul. – Kér esetleg még valamit?

Zavarában rendel egy újabb tejberizst, majd ahogy távozik, megkezdi szokásos önostorozását. Minek kellett megszólalnia egyáltalán? Felvágnia egy húszéves lányka előtt, miközben csak ócska hazugságokat tudott sorolni neki?

De az implant ott van, vigyáz rá, a hangja lágy: Nem számít. Szebb így. Miért fájjon, ha nem muszáj?

Mint egy biztató ölelés. Belerázkódik.

Jogos. Ha akarja, igenis emlékezni tud arra az alternatív balatonozásra.

Napfénnyel telve, a lángos sós ízével az ajkán bandukol tovább a csepergő ködben.

Most már ideje lenne tényleg összeszednie a hozzávalókat ahhoz a pitéhez. A receptet az anyja úgy nyújtotta át neki annak idején, mint a szentírást. Az alma fele szigorúan idared, a másik fele jonatán, idared és jonatán, mantrázza magának. Oly vékonyra nyújtott tészta, hogy átsejlenek rajta a deszka vonalai és csomói… Most megmutatja, úgy igazán.

A gyümölcsös pultnál Mira áll, aki a maga hetven évével fiatalnak számít a panelközösség nyugdíjasai között. Amikor először megpillantja jellegzetes tűzpiros haját, első reflexből menekülne. Mira látta őt a legrosszabb napjain, tudja, milyen, amikor az utcán ordibál a láthatatlan férjével…

Óriási erőfeszítésébe kerül, de nem fordul meg. Egyenesen Mira elé lép, és büszkén csípőre teszi a kezét.

– Jó napot! – hallja a saját hangját. Szinte túl vidám, vissza kéne vennie.

– Csókolom, Léna néni. – Mira gyanakvóan hunyorog. – Rég tetszett járni erre.

– Sajnos igen. Azóta kicsit rendbe szedtek.

– Hát, az jó. – Mira zavarában a citromokat babrálja.

– Egyébként nem muszáj magáznod – mosolyog. – Vagy olyan öreg vagyok, hehe?

– Ó, dehogy, mondani is akartam, hogy milyen… Szóval hogy jól tartod magad, na.

– Te sem panaszkodhatsz. – Arcizmai sajognak az erőltetett vigyortól. Hogy témát váltson, átnyújtja a vászonzsákját és az almákra bök: – Négy darab jonatán, négy darab idared, ha leszel szíves.

– Ó, csak nem pite készül? – Mira hangja most már oldottabb.

– De még milyen! Nem ígérek semmit, tudod, milyenek tudnak lenni a gyerekek, az édesség a mindenük, de pár kockát azért majd megpróbálok menteni neked.

Mira homloka ráncba szalad a vörös frufru alatt.

– Nohát, én… Az nagyon jó lenne, de semmi szükség rá, kedves.

– Majd később visszatérünk rá – kacsint. – De ahhoz szükségem lesz az almákra.

– Ó, persze. – Mira összerezzen. A zsákba pakolja a gyümölcsöket, majd leméri őket. A mérleg kijelzőjén sebesen pörögnek a számok, mire Mira szinte védekezően süti le a szemét. – Rég jártál erre, úgyhogy mielőtt megbotránkoznál az árakon… Szóval tudom, hogy sok, na. De valami eszméletlen a drágulás, el se hinnéd, mi megy a földeken. Idén most esik először, a termelők jobbra-balra jelentenek csődöt, meg aztán…

Emlékszik a régi forgatókönyvre. Szinte jól is esne felhorkanni, majd az ujjait egyesével feltartva végigsorolni, mennyivel volt olcsóbb annak idején a kenyér, a tej, a tojás, a liszt, a gyümölcs. Hozzá is tehetné csak amolyan záróakkordként, a fogai közt szűrve, hogy ezek a mostani termelők biztos elisszák a hasznot, úgyhogy Mira ne kifogásokat keressen, csak mérjen. A késztetés a gyomrában erős, savas, ismerős.

De visszanyeli a szavakat. Minek is kötne bele szerencsétlen Mirába? Neki is meg kell élnie valamiből.

– Ugyan – legyint nagyvonalúan –, nem számít. Szép az áru, ez a lényeg.

Mira szeme elkerekedik, mintha a válasz váratlanul franciául érkezett volna meg.

– Nem… nem számít? Hisz annak idején a foltos krumpli miatt is szóváltásba keveredtünk, emlékszel? – Kényelmetlen, kényszerített kuncogás. – No de nem mondom, örülök, ha tényleg – hogy is mondtad? – [AJ1.1]rendbe szedtek.

A gyomra összerándul. Mira hangja idegesítően cseng, akár a repedt fazék. Miért is nem tudta befogni a száját, miért kellett felemlegetnie azt a mocskot? Ezt utálta ezekben a piacon keringő keselyűkben, pontosan ezt: hogy sose tudták megállni, hogy ítéletet mondjanak bárki fölött. Mindig oda kellett bökniük valami pikírt megjegyzést.

A régi massza zubog a testétben, feltörne, hogy torkon ragadja Mirát, vagy legalábbis rápirítson, hogy a rohadt almát mérje, ne okoskodjon – de az implantra ezúttal is támaszkodhat. Már nyitná a száját, de a düh elpárolog a nyelvéről. Mint amikor a dugót húzzák ki a kádból, pillanatról pillanatra érzi, ahogy tisztulnak a gondolatai. A keze felemelkedik, ám csupán barátságosan megvereti Miráét:

– Rég volt az, drágám, hogy ilyenek miatt hepciáskodtam. Most sütnöm kell, az unokák már várnak. – Mosolya fáj, mintha kampókkal húznák felfelé a száját.

Rendeld meg!

A letöltéshez regisztrált fiókkal szükséges rendelkezni!

Sikeres rendelés után azonnal letölthető a Fiókom->Letöltések menüpontból. (Előrendelés esetén a megjelenést követően válik letölthetővé az e-könyv.)

Az e-könyvek letöltésével, olvasásával és az esetlegesen szükséges segédprogramokkal kapcsolatos tájékoztatás E-könyv segédletünkben (https://www.stilusestechnika.hu/e-konyv-olvasasa/) érhető el.