Nők az irodalomban – irodalmi pályázat

Nők az irodalomban – irodalmi pályázat

A Stílus és Technika kiadó irodalmi pályázatot hirdet, ahová rövid prózai műveket vár. A legjobbak egy válogatás antológiában kiadásra kerülnek.

Nők az irodalomban

 

A pályázatra olyan rövid prózai műveket várunk, amelyek teljesítik a tematikus megkötésben írtakat.

Tematikus megkötés

​​A főszereplő erős női karakter, jó a munkájában, nincs traumatizált előélete, a nemeket egyenlőnek tekinti; a történetben az adott világ, társadalom szintén egyenlőként kezeli a nemeket.
Találj ki olyan történetet, ahol a főszereplő fent leírt jellemzői segítik a létrejött konfliktust megoldani.

 

Nők az irodalomban irodalmi pályázat
Kategóriák:

– romantikus
– akció
– romantikus-akció
és bármely alzsáner: fantasy, sci-fi, krimi, dark romance stb.

A történet tartalmazhat erotikus jeleneteket és/vagy LMBTQ szereplőket is.

Korhatár

Betöltött 18. életév.

Szerzői jog

A szerző a pályamű beküldésével:

  • büntetőjogi felelősségének tudatában kijelenti, hogy a beküldött történet a saját szellemi terméke.
  • hozzájárul műve(i) felhasználásához, megjelentetéséhez más publikálási felületeken is, amennyiben az adott pályamű a zsűri értékelése alapján nem kerül be a kötetbe.
  • elfogadja, hogy az érintett írás(ok) felhasználási joga* 5 évre a Stílus és Technikát illeti meg.

1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról

*A felhasználási jog az alábbiakra terjed ki:

  • könyv nyomtatott formában történő kiadása (többszörözés és forgalomba hozatal útján történő terjesztés)
  • könyv elektronikus formában történő kiadása (digitális többszörözés és forgalomba hozatal útján történő terjesztés)
  • internetes felhasználás (pl.: web-, Facebook, vagy egyéb online oldalakon való közzététel)
  • idegen nyelvre történő fordítás
  • idegen nyelven történő nyomtatott és digitális többszörözésre, terjesztésére, valamint internetes felhasználásra.

Vagyoni jog

A kiadványba bekerülő művek után a szerzőt díjazás illeti meg, amelynek mértéke a felek között létrejövő szerződésben kerül rögzítésre.

Terjedelmi korlát

Egy pályamű terjedelme minimum 20.000, maximum 40.000 leütés, beleértve a szóközöket is.

Kikötések

Kizárólag olyan magyar nyelven írt műveket várunk, amelyeket eddig még sem nyomtatásban, sem internetes felületen nem közöltek (ideértve a saját blogot, zárt Facebook csoportot stb.). Egy szerző maximum két pályaművet küldhet be.

 

Szerző a pályamű beküldésével tudomásul veszi, hogy a pályázat kiírója a művet kizárólag szöveggondozás folyamata után emeli be a kötetbe, melynek része a szerkesztés, illetve a korrektúra is. Ennek a szerző általi elutasítása, nem megfelelő elvégzése esetén a pályázat kiírója megtagadhatja a mű megjelentetését.
Nők az irodalomban irodalmi pályázat
  • A műveket Word *.doc vagy *.docx formátumban kérjük
  • A dokumentumokat lehetőleg az alábbi formázási beállításokkal lássák el: segédlet
  • A fájl nevében szerepeljen a szerző neve és a mű címe. Pl.: Sikeres Szerző – Élete fő műve vagy sikeres-szerzo-elete-fomuve

Beküldési határidő

2024. március 20. éjfél

Az előzetes értékelésekről a művek szerzőit 2024. április 30-ig e-mailben értesítjük.

Eredményhirdetés

2024. május-június

2024. szeptember

Díjak

• A pályázat legjobb alkotásait országos terjesztésben megjelenő kötetben publikáljuk.

• A nyomtatott kötetben megjelenők egy tiszteletpéldányt kapnak az elkészült könyvből.

Pályázatok elbírálása

A beérkezett műveket a zsűri tagjai bírálják el (lásd lentebb).

Értékelés menete:

  1. A beérkezett pályaműveket a kiadó munkatársai átnézik és döntést hoznak arról, hogy a pályamű teljesíti-e az alapvető irodalmi elvárásokat.
  2. Az értékelésre bekerült művek közül választja ki a zsűri azokat a történeteket, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

Nevezési díj

NINCS

Nevezés

A pályázó írása(i) beküldésével elfogadja a fentebb leírt részvételi feltételeket.

Nők az irodalomban irodalmi pályázat
A pályázat kiírója fenntartja a jogot, hogy amennyiben nem érkezik be megfelelő mennyiségű és irodalmilag értékelhető pályamű, akkor a pályázatot eredmény nélkül lezárja.
A pályázatokat az alábbi e-mail-címre kérjük beküldeni:
bekuldes@stilusestechnika.hu

Ha kérdésed lenne...

A zsűri tagjai

Schnabel Annabella

Ruttkay Zsófia, dramaturg, forgatókönyvíró, fordító

Az SZFE-n végzett dramaturgként 2000-ben, mellette magyar szakos tanári diplomát szerzett az ELTE-n. Pályafutását színházi dramaturgként kezdi. Ebben az időszakban született a legtöbb drámafordítása (Tennessee Williams, Nem tudom, mit hoz a holnap, Európa Kiadó, 2001.; Tom Stoppard, Magritte után, Európa Kiadó, 2002. Kolozsvári Színház, 2003.; D. Croft –J. Lloyd, Hallo hallo, József Attila Színház, 2010).

Még a diploma évében bekerült a Hukkle nagyjátékfilmhez (MOKÉP, 2002. Bemutató: San Sebastian International Film Festival), ahol mint dramaturg működött közre. Forgatókönyvírói karrierjét aztán olyan filmek jelzik, mint a Táltosember vs. Ikarus, Taxidermia (a 37. Magyar Filmszemle fődíja és még 5 díj (2006); Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál – Ezüst Hugó-díj (2006); TIFF, Kolozsvár – rendezői díj (2006); Cottbusi Filmfesztivál – Don Quijote-díj (2006); Tallinn – a kritikusok díja (2006); Brüsszel – fődíj (2006)) és a Nem vagyok a barátod. Ez utóbbinál Pálfi György mellett társrendezőként is részt vesz a munkálatokban.

A Jóban rosszban sorozat menekülőút, amikor a filmfinanszírozások leállnak. Ez idő alatt készült a Final Cut – Hölgyeim és Uraim, szintén „menekülőútként”. Utána a Filmalaphoz került és az Adapting For Cinema workshopba.

Ez idő tájt kezdte a tanítást. Először a Momén (2014), majd az SZFE-n (2016-2020).

Az SZFE körül kialakult helyzet miatt több tanártársával elhagyja az SZFE-t, rövid ideig a FreeSZFE óraadó tanára (2020-2022).

A Filmalapot később lelkiismereti okokból otthagyja, ahogyan A holló felemelkedése sorozatot szintén.

Az utóbbi években olyan filmek létrejöttében segített forgatókönyvíróként mint Az Úr hangja, Szabadesés és Mindörökké.
Jelenleg a Tyúk munkacímű filmet (nagyjátékfilm) forgatja Athén mellett nemzetközi támogatással (német, francia, görög; Pallas Film (Germany) – View Master Film (Greece)).

A forgatókönyvírás mellett több film és színházi darab dramaturgja.
Rengeteg munkája mellett van ideje három gyermekére is, és egyik álma, hogy David Lynch amerikai filmrendezővel dolgozhasson együtt.

Schnabel Annabella

Schnabel Annabella, rendező, forgatókönyvíró

A fiatal filmes korosztály egyik legizgalmasabb figurája. Több, mint 40 filmfesztiválon szerepelt már világszerte: számos nemzetközi és hazai elismerésben részesült. Filmes képzéseit az ELTE Filmelmélet-Filmtörténet szakán alapozta meg, ahol 2015-ben szerzett diplomát, miután a Színház- és Filmművészeti Egyetem Gyártásvezető alapszakára ment, ahol 2018-ban diplomázott. Folytatva tanulmányait, ugyanitt Filmrendező mesterszakon diplomázott 2020-ban Gothár Péter és Schwechtje Mihály osztályában. Diplomafilmje, az Anyám Macskája rangos fesztiválkörútja egészen a Diák Oscar kvalifikálásig juttatta. Alkotói kézjegye az abszurd humor és az egyedi vizuális formanyelv, melyben szürreális karakterek és helyzetek ötvöződnek egymással.

Szabadúszó filmkészítő – jelenleg két díjnyertes rövidfilmtervéhez keres együttműködőket (A Gyász sárga is lehet, Ennyit jelent ha az ember felnőtt?), és az első nagyjátékfilmtervéhez (Paszulykám).

Jakab Anita korrektor

Jakab Anita, korrektor

Azóta elbűvöli az irodalom, hogy megtanult olvasni. Szerencséjére zseniális tanítói és tanárai voltak, akik támogatták óvatos szárnybontogatásait. Versenyek, pályázatok sora, szinte mind dobogós helyezéssel. Nem véletlenül lett magyar szakos. 🙂

Aztán jött a nagy szerelem: a színház. Hosszú évekig minden szabad percét ez töltötte ki. Egyre inkább lekötötte a színháztörténet, a dráma és szerepük a jelenkorban.

Rövid ideig filozófiával is foglalkozott, de a szíve örökre az irodalomé.

A 2000-es évek elején elvégezte a játszóházvezető-közművelődési szakember szakot is, így a későbbiekben több művelődési házban és iskolában tartott gyerekeknek és felnőtteknek foglalkozásokat.

Borítógrafika

Adatvédelem

Az adatkezelés célja, a kezelt adatok tervezett felhasználása: az adatok kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás céljából kerülnek felhasználásra, illetve megbízási jogviszony létrejötte esetén.

Az adatkezelés jogalapja jogos érdek.
Megőrzési idő: üzleti kapcsolat időtartama, vagy törlési kérelem.

További információ az adatok védelméről.

Ha íróként nem vagy biztos magadban...

…akkor keresd fel írástechnikai ötletekért és tippekért Facebook csoportunkat.

Irodalmi ikon, a bűnügyi irodalom úttörője, fáradhatatlan munkabírású szerző, az egykor legazdagabb női író, aki két emblematikus nyomozót adott a krimiirodalom rajongóinak, és akit közel annyian olvastak a világon, mint a Bibliát.

A bűnügyek koronázatlan királynője – 130 éve született Agatha Christie

Az első világháború idején a Women Airforce Service Pilots (WASP) döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában. 1942-ben az Egyesült Államokban komoly pilótahiánnyal kellett szembenézniük, és a vezetők kísérleti programot indítottak a nők katonai repülőgépek vezetésére való kiképzésére. Ez lehetővé tette a férfi pilóták átvezénylését a tengerentúli harcra.

A női pilóták csoportja a Women Airforce Service Pilots vagy röviden WASP néven vált ismertté.

Több mint 1100 fiatal nő, valamennyien civil önkéntesek, repültek különféle katonai repülőgépekkel, köztük B-26-os és B-29-es bombázógépekkel a WASP program részeként. Olyan feladatokat vállaltak, mint új repülőgépek nagy távolságokra történő átszállítása, nagyjavított repülőgépek tesztelése, valamint célpontok vontatása a földi és légi lövész képzéshez éles lőszerrel.

Összességében több mint 60 millió mérföldet tettek meg, minden típusú katonai repülőgépet szállítottak, célpontokat vontattak az élő légvédelmi fegyvergyakorlathoz, szimuláltak repülési küldetéseket és szállítottak rakományt.

Tragikus módon harmincnyolc WASP-tag vesztette életét, egy pedig kompküldetés közben tűnt el, sorsa pedig 2019-ig ismeretlen maradt.

A második világháborús szolgálatuk elismeréseként a tagok 1977-ben veterán státuszt kaptak. Ezenkívül 2009-ben Obama elnök a Kongresszusi Aranyéremmel tüntette ki őket.

WASP

WASP - Women Airforce Service Pilots

1913-ban egy figyelemre méltó történet bontakozott ki Oklahoma szívében, amely végül egy 10 éves Sarah Rector nevű lányt az ország első fekete milliomosává változtatott. Abban az időben az Egyesült Államok még mindig a faji elkülönülés maradványaival küszködött, és az amerikai őslakosok és afroamerikaiak számára történő földkiosztás mélyen beágyazódott a diszkriminatív gyakorlatokba.

Sarah Rector, aki Creek Nation származású afroamerikai szülők gyermekeként született, az 1887-es Dawes-törvény kedvezményezettjei közé tartozott. Ennek a törvénynek az volt a célja, hogy feldarabolják a közösségi törzsi földeket, és egyedi telkeket osszanak ki az amerikai őslakosoknak és leszármazottaiknak. A rendszer azonban eredendően elfogult volt. A legjobb mezőgazdasági területeket jellemzően a fehér telepeseknek tartották fenn, míg a kevésbé termékeny és gyakran kopár területeket az afroamerikaiak és az amerikai őslakosok kapták.

Sarah sorsa megpecsételődöttnek tűnt, amikor megkapta a 160 hektáros földterületet, amely látszólag kopár talajon található egy olyan területen, amely a mezőgazdasági potenciál hiányáról ismert. De a sorsnak más tervei voltak. A látszólag kopár cselekmény felszíne alatt az olaj lapult.

A fekete arany minden képzeletet felülmúlva megváltoztatta Sarah Rector életét. Újdonsült vagyonának híre futótűzként terjedt, és hamarosan intenzív médiafigyelem tárgya lett.

Az ügyes irányításnak és a családja támogatásának köszönhetően Sarah vagyona gyorsan nőtt. Története szimbolizálta az afroamerikaiak lehetőségét, hogy minden esély ellenére sikeresek lehetnek. Sarah reflektorfénybe került élete rávilágított azokra a rendszerszintű igazságtalanságokra is, amelyek oly sokáig visszatartották a marginalizált közösségeket.

Sarah Rector

Sarah Rector

A 15. században a kávé olyan jelentőséggel bírt a török ​​társadalomban, hogy egy nőnek alapos oka volt a válásra, ha férje nem biztosította a napi kávékvótát. Ezzel szemben egy leendő török ​​menyasszony gyakran szembesült előítélettel a kávéfőzési képességei alapján. Az, hogy a potenciális férjjelölt egy török ​​nőt választott menyasszonyaként vagy elutasította, gyakran a nő által főzött és felszolgált kávé minőségétől függött.

Török társadalmi élet a 15. században

Török kávé

Ha pillantást vetünk azoknak a családi fényképeknek valamelyikére, amelyek Virginia Adeline Stephen családjáról készültek 1890 körül, előttünk állnak a To the Lighthouse című Woolf-regény szereplői. A kép szélén, a gyerekek és rokonok csoportjától messze elkülönülve, hatalmas, monolitikus termetű, az északi sagák hőseire emlékeztető aggastyán ül: Sir Leslie Stephen. Szemét a földre szegezi, zord és az emberektől elidegenült tekintettel, magába roskadva, s ugyanakkor csorbítatlan fizikai és szellemi erőt sugározva. A törökülésben sorakozó kisebb gyerekek vonala mögött, az idősebb gyerekek Júlia Princep Jacksont fogják körül, akit a fénykép még öregedő vonásaiban is rendkívüli szépségű asszonynak mutat. Alig észrevehetően a legfiatalabbak fölé hajol, s közben révedező tekintete a messziségbe mered. Évtizedekkel később Virginia Woolf majd azt írja naplójában, hogy ez a két ember álmaiban mindaddig visszatért, míg a To the Lighthouse főszereplőiben, a Ramsay-házaspárban meg nem örökítette őket.

Virginia Woolf élete és munkássága

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.
I. Regényíró pályázat eredményhirdetés

I. Regényíró pályázat eredményhirdetés

Elérkezett a várva várt nap. Kinek örömteli, kinek szomorú, de mindenkinek tanulságos.

Először is szeretnénk mindenkinek gratulálni, aki beküldte a pályázatra a regényét, hiszen rengeteg munka, álmatlan éjszaka és az írók szíve-lelke benne van a művekben.

Előrebocsátanánk, hogy a pályázaton nem nyert pályaművek íróinak sem szabad feladni, mindenkit csak bíztatni tudunk arra, hogy írjon tovább, tanuljon sokat, és ami még fontosabb: gyakoroljon sokat. Ha valaki nem jutott tovább, nem azt jelenti, hogy tehetségtelen, pusztán csak annyi, hogy vannak nála jobbak, és valószínűleg valamilyen területen még fejlesztésre szorul az írástechnikája.

Százhatvan író tisztelt meg minket azzal, hogy regényíró pályázatunkra elküldte a kéziratát, és türelmesen, néha türelmetlenül várta az eredményhirdetést. Az előszűrő listára nyolcvan regény jutott be, ezek közül választotta ki a zsűri a megjelenésre esélyes műveket. Végül huszonhat történet maradt a listán, amelyek között dönteni kellett.

Esetenként egy-egy kézirat vita tárgyát képezte, hogy kapjon-e esélyt az előszűrő listára való bejutásra, vagy éppen a pályázat megnyerésére. Számos szempontot kellett figyelembe venni az író tehetsége mellett, és bármennyire volt egy-egy mű a zsűri kedvence, bizonyos hiányosságok miatt nem juthatnak megjelenéshez.

Meglepődve tapasztaltuk, hogy bár a romantikus zsáner a legnépszerűbb, és ebben a kategóriában érkezett a legtöbb pályázat, az írói készségek sajnos itt mutatták a legnagyobb hiányosságokat. Arra készültünk, hogy ebben a kategóriában lesz a legnagyobb verseny, de várakozásainkat sajnos nem váltották be a beérkezett művek.

Általánosságban elmondható, hogy a következő hiányosságok miatt nem jutott tovább egy-egy mű (természetesen nem minden regényre vonatkozik mindegyik hiányosság):

  • szövegírás: a legtöbb kézirat nem súlyos hiányosságok miatt esett ki, hanem olyan dolgok miatt, amit az írók maguk is orvosolni tudnának figyelmes, elemző újraolvasással. Pl. indokolatlan névelőhasználat, szóismétlések, értelemzavaró megfogalmazások, szöveg tagolása, írásjelek nem megfelelő használata, és sajnos egy súlyos hiba is sok esetben előfordul: az igekötős igéket nem tudja helyesen írni (pl. megfogom tudni – helyesen: meg fogom tudni).
  • narráció: nagyon sok kezdő író szeret egyes szám első személyben írni, ám a közhiedelemmel ellentétben ez az egyik legnehezebb narráció, hiszen itt nem a mindentudó író, hanem az annál kevesebb ismerettel rendelkező karakter mesél (nem ismerheti teljesen a másik karakter érzéseit, múltját… stb.), ezért jóval nehezebb a történetet kibontakoztatni. Ebben az esetben a szövegnek, a történetnek végig a karaktert kell tükröznie, annak megfelelő nyelvhasználattal kell írni. Egyre inkább elterjed, hogy ezt a narrációt még váltott nézőponttal is nehezítik, ami szinte minden esetben azt eredményezi, hogy nem válnak el a karakterek egymástól, ugyanazokkal a szófordulatokkal kommunikálnak, ugyanazt és ugyanúgy látják, ugyanolyan mondatszerkezettel van írva a teljes regény, így az olvasó gyakran veszíti el a fonalat, hogy kinek a nézőpontjában van. Nem tartja az író a nézőpontot, gyakran bekezdésenként váltakozik az, hogy kinek a szemszögéből látjuk az eseményeket.
Detektívsztorik

tervezett borító (Veréb Csilla)

  • karakterábrázolás: sok esetben sem beszédben, sem viselkedésben nem különböznek egymástól a karakterek („mindenki ugyanazon a hangon szólal meg”), karakteridegen a viselkedésük (állandóan vagy eseti jelleggel a karakter viselkedése nincs összhangban származásával, iskolázottságával, műveltségével, és a történet nem ad magyarázatott arra, hogy miért).
  • dramaturgia: gyakran nincs alaposan átgondolva a történet, a dramaturgiai szerkezet és a dramaturgiai ívek nincsenek kidolgozva, így a fordulatok és a fordulópontok nem tudnak megfelelő feszültséget, izgalmat kiváltani. Nem megfelelő dramaturgiai eszközök alkalmazása bizonyos hatások eléréséhez, ezáltal a történet előrehaladtával nem közelítünk semmilyen csúcsponthoz, az események csak úgy megtörténnek. A fokozás eszközeinek hiányosságai is gyakran jelen vannak.

A zsűri kedvencei: S. L. Deep: Újra írni a csillagokat, Dobó Gergő: Nyulak a fűben – avagy a kémek kicsit sem egyszerű mindennapjai, Ilama Árgilus: Szimmetria, Szabó Tamás: Megváltó álom, Mezei Attila: Cézár, Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas.

Még egyszer szeretnénk gratulálni minden, a pályázaton induló írónak, és köszönjük a bizalmatokat.

Nyertesek

A pályázat legjobb alkotásai normál kiadói kiadásban (nyomtatásban) kerülnek kiadásra.

Megjelenést nyert regények:

Szavazás

A pályázaton nem nyert, de az utolsó fordulóba bejutott regények közül a közönség kategóriánként szavazással 1 regényt megjelenéshez juttathat.

A szavazás a bejegyzés közzétételével indult és 2023. június 14-én éjfélig tart. Kategóriánként a legtöbb szavazatot kapó kézirat szintén nyomdai megjelenést és országos terjesztést nyer.

A szavazás során IP szűrést alkalmazunk a visszaélések elkerülésének érdekében, ezért egy IP címről kizárólag 1 szavazat adható le. A megértést köszönjük.

Az alábbi linkeken találhatóak a közönségszavazásban részt vevő regények.

ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE | I. Regényíró pályázat

ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A középkori szláv mondavilágra épülő történetben a szereplők szembenéznek a Sötét erdő árnyaival, a közelgő háborúval, új tudásra, képességekre tesznek szert, miközben megtapasztalják a szerelmet és a veszteség fájdalmát.

A SÖTÉT ERDŐ ŐRE

akció, fantasy

PROLÓGUS

 

A férfi izzadtan nyúlt végig a szalmaágyon, száját elégedett sóhaj hagyta el. Kisimított egy szőke tincset a homlokából, és a szajhára szegezte tekintetét. A nő sietősen magára kapta szebb napokat látott zöld ruháját, felmarkolta a rozoga kecskelábú asztalról az ezüst kopejkát, és amilyen észrevétlenül érkezett a félhomályban úszó szobába, olyan észrevétlenül távozott onnan.

A férfit csaknem elnyomta a sirályok vijjogásával kísért langymeleg álom, amikor éktelen kiabálás hangja furakodott a fülébe. Lerúgta magáról a pokrócot, és az ablakhoz lépett. A staski kikötőben egy csapásra felbolydult az élet, ahogy a víz fodrozódó fehér hullámai megszámlálhatatlan deszkát és törött árbócdarabot vetettek partra.

A férfi belebújt a szögletes pikkelymintákkal díszített csizmájába, magára öltötte hosszú, fekete köpenyét, és lesietett a fogadó emeletéről. Gondosan fejébe húzta csuklyáját, és megállt a dokkon.

– Ember a vízben! – kiáltotta valaki az összesereglett tömeg széléről.

– Ez nem a cár címere? – szólalt meg remegő hangon a férfi mellett egy idősebb, barázdált arcú öregember.

A férfi leguggolt, és a roncsok között ide-oda ringatózó, oszladozó tetemre pillantott. A felkelő nap gyér fénye láthatóvá tette a fekete bőrrel bevont mellvérten az ezüst sárkány tekergőző alakját.

– Elsüllyedt Vladislav herceg hajója! – harsogta kétségbeesetten egy fiú.

A férfi, miután meggyőződött róla, hogy senki nem élte túl a szerencsétlenséget, észrevétlenül, akárcsak egy macska, kisurrant a kikötőből.

***

Vladislav herceg halála sötét, fojtogató ködként telepedett Solovejkára. A rovenskai palotában elmaradtak a fogadások és a víg énekszóval kísért tavaszi mulatságok. A kapukról lekerült az ezüstsárkány lobogója, helyét fekete színű vette át.

Mindenki megrendült az örökös váratlan halálhírén. A pletykák a fővárosból hamar szárnyra keltek, és eljutottak még az árnyaktól hemzsegő Sötét erdő tövében megbúvó falucskába is, ahol a földművesek naphosszat azt találgatták, a trónörökös távozása pusztán balszerencse volt, vagy szándékosan süllyesztették el a hajóját.

Voltak, akik úgy vélték, a tengeren túli uswariaiak követték el a merényletet, mások azt latolgatták, miféle haszna származhatna bárkinek a cárevics halálából, hiszen nem ő volt az egyedüli örökös.

Azonban ez nem nyújtott vigaszt a mélységes gyászba temetkező Ivan cárnak és feleségének, Ekaterina cárnénak. Az asszony rajongásig szerette gyermekét, a cár pedig önmaga fiatalkori mását látta Vladislavban. Úgy érezte, a trón várományosának halálával lelke egy darabja is odalett, ámde jámborsága és békeszeretete a szörnyű csapás ellenére is töretlen maradt.

Egy újabb merénylettől tartva Ivan cár megkettőzte a palota őrségét, annak irányítását Anatolij Vasiliev parancsnokra bízta. A férfi attól a naptól kezdve peckesen járt-kelt az ezüst páncélba öltözött, rátermett katonák között, és úgy osztogatta az utasításokat, mintha ő maga lett volna a legfeljebbvalóbb hatalom. Ilyenkor arcára különös derű, lelkébe rég nem érzett elégedettség költözött.

– Mindennek eljön az ideje – mondogatta gyakorta sejtelmesen.

1. FEJEZET

 

Ég veled, Vetka

Vetka, Snezana

 

Amint az első halovány napsugarak utat törtek a terebélyes tölgyfák közt, izgatott sürgölődés vette kezdetét Vetkában. Boldog-boldogtalan serényen készülődött az aratási ünnepségre: az asszonyok süteményt sütöttek és levest főztek, a fiatalabbak asztalokat állítottak a falu szélén, míg tőlük valamivel távolabb a férfiak látványos máglyát raktak.

Az sem szegte kedvüket, hogy a háború baljós előszele gyakorta végigsöpört a portájukon, még a falu határában burjánzó, árnyak lakta fenyvesről is megfeledkeztek.
Snezana azonban egyiket sem tudta kiverni a fejéből, miközben a félhomályban úszó, szegényes konyhában az anyját figyelte, aki gyakorlott mozdulattal tolta be a fekete kenyeret az égetett agyag kemencébe.

Snezanának cseppet sem fűlött a foga az ünnepséghez. A favágó fia, Vladimir már hetekkel ezelőtt arról beszélt, miképp fogja őt megtáncoltatni a tűz körül. A fiú erőszakosan próbálkozott különféle módon a kegyeibe férkőzni. Volt, hogy egy termetes, szürke mezei nyúllal, vagy a szomszédos faluban vásárolt igencsak bűzös sajttal állított elé.

Az anyja sokszor megjegyezte Snezanának, hogy ideje volna férjéül fogadnia Vladimirt. Csakhogy ő olyan életre vágyott, amiben kedvére bejáratja a vidéket a déli zátonyoktól egészen a fővárost körbeölelő csipkézett ormokig, hallgathatja a madarak vidám énekét és láthatja éjszakánként az égbolt szédítő mélységét. Vladimirrel vagy bárki mással az oldalán mindez lehetetlennek tűnt.

Snezana arca grimaszba rándult, ahogy gondolatai közé befurakodott a fiú vörös ábrázata és természetellenesen széles vigyora. Hogy elűzze a rémképet, egy sóhaj kíséretében nekilátott vajjal bedörzsölni az előzőleg megkopasztott tyúkot. Mire végzett, a sülő fekete kenyér savanykás illata teljesen belepte a házat.

Kisvártatva nyikorogva kitárult a bejárati ajtó, és a húga lépett be. Lerakta kezéből a tojásokat, és kipirult arccal Snezana fülébe súgta:

– Este ott lesz Plamen is.

– Az a fiú nem hozzád való – horkantott Snezana.

A szeplős, vörös hajú lány sértetten felhúzta az orrát és kiöltötte a nyelvét.

– Mit tudsz te a szerelemről? Soha senkit nem fogsz elég jónak találni.

Snezana szemöldöke magasra szökött Rada nyers modorától. Nem értette, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot.

– Segíts anyánknak! – biccentett a tyúk felé Snezana.

– Akad jobb dolgom. Különben is, miért nem te segítesz? Te vagy a kedvence! – vágott vissza Rada.

– Nem vagyok senki kedvence! Nem szeretném, ha Marija sorsára jutnál – jelentette ki határozottan Snezana, majd magához vette az Anushkától kapott gyógynövényekről teleírt papírlapokat, és kiment a házból.

Snezana úgy vélte, ideje volt Radának kivennie a részét az ünnepi készülődésből, mert rendszerint inkább a szérűn íjászkodott, ha háztáji munka akadt. Nem akarta, hogy húga úgy járjon, mint Marija, aki kényeskedve látta el a dolgát, ezért a férje megmutatta neki, milyen a hideg éjszakát a disznók közt tölteni. Utána a lány hetekig betegeskedett. Végül megtanulta, miképp kell rendesen ellátni az állatokat, megfőzni az ételt és tisztán tartani a házat.

Amint Snezana elhagyta a főtér széles kútját, mélyet szippantott a csípős, friss levegőből. Szorosabbra húzta magán vékony, szürke köpenyét, és a falu mögött hömpölygő folyóhoz indult. Tekintete ide-oda cikázott az apró fehér házak előtt trécselő asszonyokon, a földúton döcögő, búzával és rozzsal csordultig megrakott szekereken, aztán megállapodott Plamenen. A göndör hajú, széles vállú fiú sietve elköszönt a kötélverő nagyobbik lányától, és befordult a legközelebbi ház mögé.

Snezana számtalanszor kérte húgát, hogy ne vegye komolyan a fiú minden szavát, hisz tudvalevő volt, hogy a tehetős lótenyésztő fiánál kevés széllelbéleltebb ifjú élt a faluban.

– Lehet, hogy semmit nem tudok a szerelemről, de azt megtanultam, kitől óvakodjak – motyogta az orra alatt.

– Sneza!

Neve hallatán összerezzent, és lassan a szántóföld irányába fordult.

Vladimir leejtette az aranyló búza közé a kaszát, és nagy léptekkel meglódult felé. A groteszk vigyor előbb kúszott az ábrázatára, minthogy odaérhetett volna hozzá.

– Ne! Mennem kell! – Snezana kétségbeesetten maga elé tartotta a kezét.

Próbálkozása, hogy távol tartsa a vörös képű fiút, hasztalannak bizonyult. A következő pillanatban Vladimir áthidalta a közöttük lévő távolságot, és szorosan megölelte.

Snezana magasan az ég felé tartotta a fejét, ám orrába így is bekúszott a kvász* és az izzadság gyomorforgató bűze.

– Mennem kell! – ismételte.

Vladimir kérges tenyerét végighúzta Snezana arcán, miközben szabad kezével durván megragadta a combját. Snezana minden erejét összeszedte, undorodva ellökte magától a részeg fiút, és sebes léptekkel megiramodott. Mikor visszanézett Vladimirre, az fájdalomtól eltorzult arccal, üveges tekintettel bámult rá. A rémséges látványtól Snezana hátán végigszaladt a hideg, pusztán a Bija ismerős csobogása tudta megnyugtatni zaklatott idegeit. Letelepedett a kopár partra, és az ölébe szétterítette a besárgult, elrongyolódott lapokat, amiből Anushka rendíthetetlenül tanította neki a kacifántos betűket. Snezana megtanult a papírlapokról olvasni, majd az olvasott szöveget egy bottal porba róni. Anushka úgy vélte, Snezana egyszer még hasznát veszi ennek az ismeretnek. Snezana pedig lelkesen gyakorolt. Attól tartott, ha nem teszi, elfeledi mindazt a tudást, amit oly gyötrelmesen a fejébe erőszakolt.

Azonban most képtelen volt akárcsak egy sort is elolvasni. Minduntalan a folyó túloldalán hosszan elterülő kharostovichii tölgyesbe vegyülő apró levelű hársfákra pillantott. Legszívesebben belevetette volna magát a fodros lombú fák közé gombák és ízletes bogyók után kutatva, ám a gyermekkorában hallott mendemonda visszatartotta ettől. Annyira rettegett a fák közt lapuló árnyaktól, hogy egyik rengeteget sem tartotta biztonságosnak a Sötét erdő közelében. Holott pontosan tudta, ez nem az az erdő. Az ugyanis Vetkától délre húzódott, elzárva faluját az antarosi uradalomtól. Így ha a falusiaknak délebbre volt dolguk, a folyón átkelve Kharostovichi irányába kerültek, ami kedvező időjárás mellett, ökör vontatta szekérrel is majd’ egy heti útnak bizonyult.

Emiatt az asszonyok csak a túlpart legközelebbi településéig, Zovecsig mentek, ahol a vidék legfinomabb túróit és sajtjait készítették. Egészen addig a napig az öreg tímár is ott árulta a bocskorait, míg be nem következett az a szörnyűséges csapás.

Snezana emlékei között élénken élt az a tíz évvel ezelőtti fülledt nyári nap, amikor a tímár fia, Viktor, fittyet hányva a régi intelemre, bemerészkedett a Sötét erdőbe. Mire leszállt az éj, az aggódó falusiakat egy emberként kezdték keresni az erdő mentén a fiút. A napok hetekké duzzadtak, mígnem Antarosnál vetette ki magából a csapzott, lesoványodott Viktort a rengeteg. Hiába kérdezték tőle, hogy mi történt, összefüggéstelen beszéd hagyta el a száját. Végül az ősz kezdetén tébolyultságában kivájta a szemét, felmetszette az ereit. Akik ráleltek a legyektől hemzsegő holttestére, sápadtan mesélték: ilyen retteneteset életükbe nem láttak. Attól a naptól kezdve még a legbátrabb ember sem merte betenni többé a lábát a Sötét erdőbe.

Amikor a nap már magasan járt az égen, Snezana feltápászkodott a földről, egy utolsó pillantást vetett a csillogó vízre, és visszaindult a faluba. Léptei önkéntelenül vitték a girbegurba faházak gyér árnyékában lihegő kutyák és szivárványszínben tündöklő virágágyások útvesztője között, egyenesen egy takaros, szalmatetős kunyhóig. Tétován megállt a bejáratnál. Mielőtt meggondolhatta volna magát, az ajtó kitárult, és árnyékából kilépett a hajlott hátú, mélyen barázdált arcú Anushka.

– No, ugyan, gyévuska, kerülj beljebb!

Snezana aprót bólintott, és a fejét kissé lehúzva belépett a régiségekkel telezsúfolt házba. Sose értette, Anushka, hogy volt képes ennyiféle edényt, csorba poharat és foszlott szövetet felhalmozni, hiszen egyik házat járta a másik után, ha úgy esett, vigyázott a falusi gyermekekre, gyógyította a betegeket. A szolgálataiért soha semmit nem fogadott el, mégis rengeteg hasztalan tárgy vette körül két oldalról az ajtóval szemközt felállított aprócska házi oltárt.

– Igazán elárulhatnád, honnan tudod mindig, mikor fogok jönni – ült le Snezana az asztalhoz.

– Megérzem – adta az egyszerű magyarázatot Anushka. Egy tányérba nagy adag scsít mert, és Snezana elé rakta. – Láss neki! Nagyon le vagy soványodva. Tán jó anyád nem ad enned?

Snezana közelebb húzta magához a fatálat, és jóízűen kanalazta a káposztával és zamatos gombával bőségesen megrakott levest.

– Olyan nyugtalan vagyok mostanában – mondta két falat között.

Várta Anushka reakcióját, ám az a rozoga asztalon úgy dagasztotta a tésztát, mintha ő ott sem lett volna.

– Ma a Bijánál jártam, és sokáig bámultam a túlpart tölgyesét. Azon ábrándoztam, hogy egyszer mást is fogok látni Vetkán kívül.

– Mindennek eljön az ideje – nézett rá sejtelmesen Anushka.

– Nem – horgasztotta le szomorúan a fejét. – Anyám elhatározta, hogy férjhez kell mennem. De én nem akarok. Vladimirhez meg pláne nem.

– Ljaguska** – dörmögte az orra alatt Anushka.

– Pontosan. Abból is a legcsúfabb fajta. Mondd, Anushka, mi van a Sötét erdőben?

Az asszony megpihentette a dagasztásban megfáradt kezét, majd pár pillanat múlva megszólalt:

– Akinek a lelke tiszta, annak ugyanolyan erdő az is, mint bármely másik.

Snezana elgondolkodva nézett rá.

– Ezt hogy érted?

– Drága leányom, neked azzal az erdővel semmi dolgod. – Anushka odalépett hozzá, és tésztás kezével megfogta a karját. – Te jó gyévuska vagy, az istenek megóvnak téged.

Mielőtt újfent kérdezősködhetett volna, az asszony a kezébe nyomott egy tál hússal töltött tésztát.

– Eredj! Vidd ezt a pelmenyit Nonna Kulikovának. Már két napja betegeskedik, ettől remélhetőleg erőre kap.

Snezana tudta, itt véget ért a beszélgetésük. Ellenkezés nélkül megindult az Anushkával közel egyidős asszonyhoz. Születése óta ismerte mindkettőjüket, azonban azonkívül, hogy vének és roppant bölcsek voltak, alig tudott róluk valamicskét. Látszólag ismertek minden történetet, ám érzése szerint azokat sose mesélték el teljes valójukban. A Sötét erdő regéje is minduntalan kurtán maradt, lehet amiatt, mert mégiscsak egy gyermeteg dajkamese volt, semmi több. A felnőttek pedig ezzel akarták távol tartani a gyermekeiket az erdőben élő vadállatoktól.

Amint meglátta Nonna sápadt arcát, jobbulást kívánva átadta neki a húsos tésztabatyut, és hazaindult.

A magas termetű, ijesztően kék szemű édesanyja morgolódva fogadta, amikor belépett az egy légtérbe nyíló házba.

– A húgod felkapta az íját, és elrohant. Hiába figyelmeztettem, hogy az férfiaknak való mulatság, ő mégsem hajlandó neki való dolgokkal foglalkozni – csattant fel az anyja. Tekintete kisvártatva megállapodott Snezana mellett. Kezét csípőre rakta.

Snezana lenézett maga mellé. Az öccse, Milos nyakig koszosan, huncutul mosolyogva méricskélte őket.

– Mi lenne velem nélkületek – csapta össze a tenyerét az anyjuk. – Menj, mosdasd meg Milost, mert olyan, mintha a disznókkal hált volna.

Snezana megfogta testvére aprócska kezét, és az udvaron köréjük sereglett tyúkok lármás seregén átvágva a ház mögött megbúvó, töredezett kávájú kúthoz eredtek.

Ott a testvére kibújt a piszkos, hosszú vászoningéből, több helyütt kiszakadt nadrágjából, és kelletlenül egyik lábáról a másikra nehezedett, ameddig Snezana felhúzta a kútból a vödröt.

– Ez nagyon hideg – sipította Milos, mikor megérezte bőrén a vizet.

– Erre előbb is gondolhattál volna – dorgálta Snezana. Egy foszlott ronggyal lesuvickolta róla a port.

A fiú összeszorította a szemét, végül makacsul megrázta a fejét.

– Nem bírtam! – fakadt ki panaszosan.

Snezana közelebb hajolt hozzá, és megsimogatta kócos, barna haját.

– Mit nem?

– Rada egész délelőtt hisztizett. Egyik ruhája sem tetszett neki. Még az sem, ahogyan a mama befonta a haját. Inkább kimentem játszani, ne is halljam őket – sopánkodott vékony hangon, mire Snezana összevonta a szemöldökét. Így már értette édesanyja rosszkedvét.

Mióta húga összeismerkedett Plamennel, annyira tetszeni akart neki, hogy egyik meglévő ruhája sem volt elég jó vagy elég szép. Az apjuk pár hete csodás, fehér antarosi gyapjúposztókkal állított haza. Rada mindet finnyásan félredobta, neki sokkal jobban tetszett volna a kék vagy piros színű szövet. Holott pontosan tudta, azt az apjuk nem engedhette meg magának.

– És most hol van? – Snezana gyorsan levette a köpenyét, és bebugyolálta vele az öccsét.

– Tudom is én – felelte Milos, és szapora léptekkel beszaladt a házba.

A délután hátralévő felében Snezana a ház mellett elkerített veteményesben a paprika árnyékos tövében megbúvó meztelencsigákat irtotta, míg az édesanyja kitépkedte az uborkákat fojtogató folyondárokat. Mire megszomjazva behúzódtak a házba, előkerült Rada.

– Hát ez meg mi rajtad? – tette le a kezéből a poharat az anyja, és alaposan végigmérte a lányát.

Rada boldogan pördült körbe. Az aranyhímzéssel gazdagon díszített bordó szoknyája víg táncot lejtett hosszú lábai körül, nyakában a fehér gyöngygallér szemet gyönyörködtetően ragyogott. Aki nem ismerte, azt hihette volna, gazdag család sarja.

– Verától kaptam. Neki hozott másikat az apja – nézett végig magán önelégülten.

– Add szépen vissza – csóválta a fejét az anyjuk. – Mi beérjük azzal, amink van.

– Ti! – vágta oda Rada. Mit sem törődve családja meglepett ábrázatával, a ház legtávolabbi zugába vonult.

Az asszony rosszallóan Snezanára nézett, aki megértette a ki nem mondott kérést, és húga után eredt.

Rada a szalmaágyon ülve fésülgette vörös haját. Ajka elégedett, gunyoros mosolyra húzódott. Snezana ekkor döbbent rá, jobban nem is különbözhetnének egymástól. Míg ő a békésen csordogáló patak vagy a csillagokkal tarkított égbolt volt egy meleg nyárestén, addig Rada az aprócska szikra, melyből bármikor hatalmas, pusztító tűzvész kerekedhet. Aki rájuk nézett, azonnal észrevette a különbséget. A vörös és a sötétbarna. Mintha semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzné őket össze.

– Legalább te érts meg! Unom már, hogy elnyűtt szoknyákat és besárgult vászoningeket hordok. Az íjért is két évet kellett könyörögjek apánknak. Ennyire nagy baj, hogy többre vágyom? – nézett rá Rada.

– Az sose baj. Csak közben ne feledd, nem a cárné vagy – felelte Snezana megértéssel telve.

– Nem fogom. Nézd! – Rada fél szemmel a háttal álló anyjukra pillantott. Mélyen a köténye zsebébe nyúlt, és egy nyakláncot vett elő.

– Ez meg honnan van? – Snezana elképedve újra és újra végigfuttatta tekintetét a medvefejet ábrázoló, aranyló medálon. Még hasonlót sem látott ez idáig, abban pedig teljesen biztos volt, hogy a nyaklánc igencsak értékes lehetett.

– Mama holmija közt találtam – fogta halkra Rada, miközben sietve visszaejtette zsebébe az ékszert.

– Tedd vissza oda, ahonnan elvetted! – parancsolta Snezana, azonban húga megmakacsolta magát, és ugyanúgy, mint Milos a fürdetésnél, megrázta a fejét.

– Mamának úgysem fog hiányozni! Soha nem láttuk a nyakában. Az is lehet, rég elfeledkezett róla. Az ünnepség után majd visszarakom. – Rada meg sem várta a választ, hátat fordított, és hangos ajtócsapódás kíséretében távozott a házból.

Snezana a kenyérrel a kezében, gondterhelten megindult az ünnepségre.

Ahogy közeledett a lármás, vígan éneklő tömeghez, a húsok és tészták édeskésen fűszeres illatának elegye egyre tolakodóbban kúszott az orrába. A szagtól fájón görcsbe rándult gyomra és elfogta az émelygés. Lepakolta a fekete kenyeret az egyik asztalra, aztán tekintetét sietősen végigjáratta a kvászt kortyoló embereken.

Csupán akkor nyugodott meg valamelyest, miután meggyőződött róla, hogy egyetlen ljaguska sem mereszti rá vizenyős szemét. Lassan leereszkedett a favágó szőke hajú lánya mellé egy padra, és igyekezett észrevétlen maradni.

– Megértelek – súgta a fülébe Lana. – Tavaly utánam loholt. Hála a bátyám jól irányzott ütésének, végre leszállt rólam. Téged viszont nagyon kinézett magának. A többiekkel azt találgattuk, mikor unja meg az állandó visszautasítást, de nem úgy tűnik, hogy feladná.

Snezana pontosan tudta, kire gondolt a lány. Vladimir elkeseredett menyecskevadászata elől senki nem menekülhetett. Mindenkinél bepróbálkozott, olyan volt, mint egy piaci légy. Sőt még annál is rosszabb. Azt legalább mindenféle következmény nélkül agyon lehetett csapni.

– Nem ártana megtanulnom verekedni – töprengett Snezana, mire Lana egy kvásszal teli poharat nyomott a kezébe.

Snezana az ital savanykás ízét gyorsan lefojtotta egy gusztusosan elkészített kelt tésztás batyuval. Végre felengedett a gyomra, így máris színesebben látta a világot. Illetve látta volna, ha a szemközti asztalhoz nem húga telepedett volna le Plamennel. Rada előhúzta inge alól a nyakláncot. A fiú közelebb hajolt hozzá, és tüzetesen szemügyre vette a medált.

– Már most olyan jóképű, mint a bátyja – bökött feléjük Lana. – Kár, hogy túl fiatal hozzám.

– Csak nem tetszik a bátyja? – szaladt mosoly Snezana arcára. Újratöltötte a poharát, és figyelte, amint Plamen sűrű körbetekintgetés közepette elsietett.

– Már mindegy, mert elkelt – fittyedt le Lana szája. – Te nem is hallottad, hogy múlt héten megkérte annak a tehén Karinának a kezét? Pedig velem százszor jobban járt volna. Bár ha beigazolódik, amit a közelgő háborúról pletykálnak, egy valamirevaló férfi sem marad a faluban, akkor meg úgyis mindegy, nem? Te legalább megszabadulsz Vladimirtől, én meg nem kell senki után bánkódjak.

– Gondolod, hogy tényleg kitör a háború?

– Ezt mondják.

– Mondták azt is, hogy az öregnek a falu túloldalán négyet ellett a tehene, mégsem volt igaz – vágta rá tettetett könnyedséggel Snezana.

A rettegés minden alkalommal a torkát szorongatta, ha arra gondolt, apja fegyvert kell ragadjon. Talán nem is térne haza a csatamezőről. Emiatt a kósza híreszteléseket még csírájában elfojtotta. Úgy hitte, ha elül a vészmadarak károgása, az élet a megszokott, békés medrében csordogálhat tovább.

– Jaj, ne! Már csak ez hiányzott – lökte oldalba őt a lány.

Snezana elkomorodott, mihelyst észrevette a közeledő Vladimirt. Szorosan lehunyta a szemét, abban bízva, ha újra kinyitja, a fiúnak hűlt helyét találja. Csalódnia kellett. Mire felállhatott volna, hogy eliszkoljon, Vladimir előtte termett.

– Végre megleltelek – mondta fülig érő szájjal a fiú, miközben bepréselte magát közéjük.

Mindketten látványosan elfintorodtak az áporodott testszagtól.

Vladimir lazán átvetette a karját Snezana válla felett, és nagy horkantással beleszagolt a hajába.

– Akárcsak a holdvirágok – búgta negédesen, és ujjai közé fogta az egyik gesztenyeszín hajtincset.

Snezanát pillanatok alatt elöntötte a méreg. Ellökte magát a padtól, felállt és szembefordult a megszeppent fiúval.

– Elegem van belőled, meg abból, hogy lépten-nyomon a sarkamban koslatsz, és ajándékokkal halmozol el, amiket ha nem fogadok el, erőszakossá válsz! Miért nem érted már meg, hogy nem akarlak? – hadarta kvásztól megbátorodva.

A kíváncsi nézőközönség harsányan felnevetett. Vladimir arca elnyúlt a döbbenettől, végül vörösre váltott. Sietve körbenézett. Ahogy ráeszmélt, hogy mindenki őt bámulja, megszégyenülve elsietett az ünnepségről. Snezana meglepődött. Ha tudta volna, hogy ennyivel elintézheti, hogy a fiú békén hagyja, már előbb leszidta volna.

– Gyújtsuk meg azt a farakást! – hangzott fel valahonnan a tömegből Anushka hangja.

Amilyen hamar minden szempár Snezanára tapadt, olyan gyorsan sereglettek a falusiak a két ember magasságú máglya köré. Lélegzet-visszafojtva várták, hogy a pazar ezüst-veretes inget viselő bojár lángra lobbantsa a kupacot. A rőt szakállú férfi elvette a feléje nyújtott fáklyát, és végignézett a tömegen. Radán különösen sokáig elidőzött a tekintete. A tűz pillanatok alatt fellobbant, sárgálló lángja sejtelmes árnyat festett az emberek csodálkozó arcára. Snezanán kívül mindenki hátrahőkölt, azonban ő még sokáig figyelte a csillagokkal pettyezett ég felé szálló pernye kusza táncát.

– Mesélj nekünk! – rikkantották izgatottan a gyerekek.

Snezana ezt meghallva elszakította tekintetét a tűzről, és letelepedett az Anushka előtt félkörívben összegyűltek közé.

Az asszony megigazította a fején a kendőt, elégedetten elmosolyodott, és belekezdett:

– A kis holló második éve repkedett az uradalomban, második éve figyelte, amint az ébenfekete hajú lány tavaszi virágokat szakajt a rétről, és gyakorlott mozdulattal csokorba köti. A lány látványa annyira megbabonázta, hogy képes volt naphosszat csodálni őt. Minden kecses mozdulatot, apró mosolyt, szépen ívelt vonást mélyen az emlékezetébe vésett, hogy mihelyst leszáll az éj, újra fel tudja eleveníteni szívének oly kedves pillanatokat.

– Melyik uradalomban? – kiabálta közbe türelmetlenül az egyik kislány, de a mellette ülő gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.

Anushka megvárta, míg elült a lárma, és lágy hangon folytatta:

– A lány soha nem ment a réten túli erdőig, oda csupán a legbátrabbak merészkedtek, de közülük csak kevesen tértek vissza. A holló a városi piacon gyakorta hallotta, hogy az erdő mélye borzalmas árnyat rejt. Neki fogalma sem volt, miféle teremtmény lehet az az árny. Pedig az éjszaka sötétje épp elég otromba teremtménynek adott otthont. Voltak közöttük kiéhezett vadállatok, hidegvérű gyilkosok vagy épp kétszínű gazemberek, de holmi árny egy sem.

Snezana szeme elkerekedett, ahogy rájött, az asszony a Sötét erdőről mesél, ezért még jobban hegyezte a fülét, nehogy lemaradjon egyetlen szóról is.

– A holló szíve majd’ megszakadt, amikor arról értesült, hogy a várba kérő érkezett. Tudta, ő kevés ahhoz, hogy elnyerje a lány szerelmét, de arra bizony nem gondolt, hogy a lány szíve már régóta őérte dobogott. Miközben felcsendült a hitvesi dal, szomorúan a Sötét erdő felé röppent, azonban a lány ezt meglátva, magára hagyta a násznépet, és utána eredt.

– Meghaltak? – hördült fel egy szalmaszőke kisfiú.

– Nem – rázta a fejét Anushka. – Annyira őszinte volt a szerelmük, hogy az erdő árnyai megszánták őket, és hollóvá változtatták a lányt.

Döbbent csend támadt. Snezana összevonta a szemöldökét. Mélyen legbelül érezte, Anushka most sem mondta el teljes egészében a történetet. Őt pedig egyre jobban furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehetett ennek az oka.

– Mi történt velük? – kérdezte Rada, ahogy fázósan közelebb húzódott Plamenhez.

– Az erdőben éltek még nagyon-nagyon sokáig – érkezett a kurta felelet.

– Ti nem akartok ott élni? – Milos szórakozottan oldalba lökte Radát. – Legalább nem kellene mindenkinek a cuppogásotokat hallgatni.

Rada szája vonallá préselődött, amikor a gyerekek rájuk szegezték a tekintetüket, és éktelen hahotázásba törtek ki. Volt, aki fújogott, mások ujjal mutogattak. Plamen közelebb hajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe, mire a lány arca haragosan eltorzult.

– Megállj csak! – csattant fel Rada, és a menekülő öccse után kapott.

A kisfiú szélsebesen átmászott az asztalokon, kikerülte az ünneplőket, és a nővérével a nyomában a telihold ezüstjébe burkolózott szántóföld felé szaladt. A gyerekek egy ideig még bámultak utánuk, majd a messziről jövő mennydörgést meghallva szétszéledtek.

Snezana a pillanatnyi nyugalmat kihasználva, odatelepedett Anushka mellé. Mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, az asszony csendre intette.

– Nem minden mese ér boldog véget, de ezt a gyerekeknek nem kell tudniuk – mondta keserűen.

– Mi történt velük? – fordult szembe az asszonnyal.

– A lány rá pár évre meghalt, a fiú… neki meg kellett küzdenie a saját árnyaival.

Snezana szeme tágra nyílt.

– Fiú?

– Végül ismét emberré váltak. Mindketten. Bár ne tették volna. – Anushka nehézkesen felállt, és magára hagyta őt.

Snezana gondolatai úgy cikáztak, akár a róka elől menekülő riadt vadnyulak. A dajkamese egy csapásra valóságosabbnak hatott, mint eddig bármikor, hiszen a holló egykoron ember volt, az is lehet, valahol a Sötét erdő túloldalán tengette a napjait. Snezana el sem tudta képzelni azt a fájdalmat, ami a hollót a fenyvesbe űzte, sem azt a feloldozó boldogságot, amikor a szerelme őt, egy madarat választott minden és mindenki helyett. Ez felemelő, de végtelenül szomorú is volt egyben. Snezana elhatározta, ha ilyen a szerelem, hát nem kér belőle.

Az asszonyokkal karöltve szaporán összeszedegette az asztalokon hagyott poharakat és evőeszközöket. Miután végzett, körbenézett, de sehol nem látta a testvéreit, ezért a keresésükre indult. Már jócskán elhagyta az ünnepség helyszínét, amikor a tücskök ciripelésén át meghallotta Milos kétségbeesett kiabálását. Nagy léptekkel megiramodott a hang irányába. Mire a távolba veszett a máglya fénye, rálelt a szántáson kuporgó testvérére. A fiú rémülten nézett maga mögé, miután észrevette őt, keservesen sírva fakadt.

– Hol van Rada? – zihálta Snezana, ahogy odaért hozzá. Csakhogy Milos még mindig a sötétségbe vesző messzeségbe bámult. A levegő kellemetlen. áporodott búza és esőszaggal telt meg.

– Milos! Hol van Rada?

– A sárkány… a sárkány lovasa vitte el – dadogta Milos, könnyeivel küszködve.

Snezana első gondolata az volt, hogy öccse megháborodott, hiszen sárkányok nem léteztek, második pedig, hogy húgának vicces kedve támadt, és elbújt valahova. Kézen fogta a gyermeket, és visszaindultak az ünnepségre. Mire elérték az időközben eloltott máglyát, nagy, kemény cseppekben eleredt az eső. Édesanyján, Anushkán és Plamenen kívül mindenki a házak felé szaladt.

– Igazán szólhatnál Radának, hogy jöjjön elő – vetette oda Snezana foghegyről Plamennek, amint elsietett mellette.

A fiú megragadta Snezana karját, és visszahúzta.

– Miről beszélsz? Nem tudom, hol van. Akkor láttam utoljára, amikor te.

Snezana mérgesen ciccentett, és leguggolt testvére mellé.

– Most már tényleg mondd el, hol van Rada!

– De hát mondtam! – kiáltott Milos vékonyka hangon. – Elvitte a sárkány lovasa! Miért nem hiszel nekem?

Snezana édesanyja a lármára kilépett a dús lombú tölgy oltalma alól, és odasietett hozzájuk.

– Miről beszélsz, Milos?

– A férfi hátán egy hatalmas ezüst sárkány volt. Megragadta Radát, és azt hörögte, hogy megvagy, medvegy*** – vetette magát az anyja karjába.

– Merre mentek? – vágott közbe Plamen.

A kisfiú a falu határában csordogáló Bija felé mutatott. Mind abba az irányba bámultak.

– Menjetek haza! Most azonnal! – parancsolt mindannyiukra az anyja. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a közeledő Anushkáról.

Milosnak több sem kellett: behúzott nyakkal belecsimpaszkodott Snezana karjába.

– Nem mehetünk el! – toppantott mérgesen Plamen, ahogy megálltak a szántóhoz legközelebb eső háznál. – Vissza kell mennünk! Meg kell tudnunk, mi történt Radával.

Snezana megdöbbent a fiú tekintetében bujkáló elszántságtól. Sosem látta őt ilyennek.

– Maradjatok itt! – azzal lefejtette magáról Milos ujjait.

Olyan halkan, akárcsak egy prédájára leső fenevad, megkerülte az asztalokat, elhaladt a zsarátnok mellett, és meghúzta magát az egyik pad lábánál.

– A cár embere volt? – hallotta édesanyja hangját. Pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésben, végül Anushka megszólalt.

– Ha igaz, amit a fiad mondott, akkor igen.

– Miért vitték el? Semmi rosszat nem tett – fakadt sírva az anyja.

– A katona medvegynek nevezte – fogta suttogóra az asszony.

Snezana óvatosan a pad másik végéhez osont, és kilesett onnan. Az este dermesztő sötétjében is tökéletesen látta anyja meggyötört arcát.

– Radában semmi különleges nincs… – meredt maga elé. – Soha semmi furcsaságot nem vettem észre rajta. Ugyanolyan lány, mint bármelyik a faluban.

– Ha így van… – kezdett bele az asszony közelebb lépve a másikhoz.

– Így van! Esküszöm! Soha semmi jelét nem mutatta, hogy más lenne – bizonygatta elszántan az anyja. – Hiszen gyermekkora óta ismered! Te segítetted a világra. Ez csak egy tévedés, ugye Anushka? – ragadta meg az öregasszony ráncos kezét.

– Még ma éjszaka küldd el a másik leányodat! – felelte Anushka válasz gyanánt. – Nem tudhatjuk, hogy a testvéred szörnyű tette került-e napvilágra vagy egyszerűen megtudták, miféle volt.

– Bosszút akarnak állni a lányaimon egy olyan tragédia miatt, amiről nem is ők tehetnek?

Snezana szíve hevesen kalapált. Attól tartott, a fülébe költözött dübörgéstől egy kukkot sem fog hallani. Bele sem mert gondolni, miért vihették el Radát, és ezután rá milyen sors vár. Szemében könnyek gyűltek, torkát fojtogatta a sírás. Nem akart elmenni a faluból, legalábbis így nem. Vágyott világot látni, de szabad akaratából, nem pedig kényszerből.

– Mi lesz Radával?

Snezana ugyan nem hallotta Anushka feleletét, de anyja keserves zokogása egyértelműen jelezte, miféle választ kaphatott az idős asszonytól.

Snezana torkából a fojtogató érzés lecsordogált a mellkasába, és befészkelte magát a szívébe. Összeszedte megmaradt lélekjelenlétét, és megiramodott az öccséékhez. A két fiú feszülten fürkészte az arcát, ám ő egy szót sem szólt a hallottakról. Intett Plamennel, hogy kövesse őket. Miután Milost tetetett nyugalommal hazaterelte, lefektette és csókot nyomott a homlokára, leült Plamen mellé a ház tövébe. Hátát a hideg falnak vetette, és hagyta, hogy a könnyek utat törjenek az arcán.

– Nem fogják visszahozni – szipogta. – És senki nem megy érte.

Plamen döbbenten bámult rá. Kisvártatva elszántan kihúzta magát.

– Nincs vesztegetni való időnk, azonnal utána kell eredjünk! – Felpattant, és megállt Snezana előtt. – Apám lovai igen gyorsak.

– Azt sem tudjuk, merre mentek – horgasztotta le a fejét Snezana.

– Nem lehet annyira bonyolult megtalálni a fővárost.

Snezana kétkedve méricskélte a fiút. Ahogy visszagondolt Anushka szavaira, az elhatározás nőttön-nőtt benne. Hiszen az éjszaka folyamán úgyis elküldenék innen. Így legalább maga döntheti el, merre indul útnak.

A fiú váratlanul megragadta Snezana kezét, és felhúzta ültéből. A házakat gondosan elkerülve a falu déli részén álló istállóhoz mentek. Látták a messzeségben az éjszakánál is feketébb Sötét erdő körvonalát, hallották a rengeteg fáinak suhogását. A felélénkülő szél lovak nyugtalan nyerítését sodorta feléjük, valahol fény gyúlt. Amint egy villám bevilágította az eget, futásnak eredtek.

– Ott, hátul, a legutolsó állásban – magyarázta Plamen, amikor elérték a szélesen terpeszkedő istálló bejáratát. – Ők a leggyorsabbak. A széllel is versenyre kelnek.

Snezana megállt az istálló végében, és árgus szemmel fürkészte a koromsötét, szénaszagú állást.

– Ez üres! – fakadt ki elkeseredetten, mire Plamen melléje lépett, és szelíden megszólalt:

– Ábránd, Lile.

Izgatott prüszkölés támadt. A két ló érdeklődve ballagott elő a homályból.

– Tudnád, mennyien ácsingóznak utánuk. A minap a vén Oros elküldte hozzám az unokáját. Azt hitte, hogy általam Olga rábírhatja apámat, hogy adja el nekik az egyiket. Mondanom sem kell, mennyire hamar faképnél hagytam. Ezek a lovak többet érnek bármilyen kincsnél – húzta ki magát büszkén.

– Akkor te nem azért beszélgettél vele, mert… – halt el Snezana bűnbánó hangja, miközben eszébe jutott a kora reggeli eset.

Plamen megrázta a fejét. Kinyitotta az állás ajtaját, és a lovakat az istálló bejáratához vezette. A szalmakupacon pihenő vastag posztóval bevont nyergekért nyúlt, és gyakorlott mozdulattal felerősítette az állatok hátára.

– Miért jössz velem? – bukott ki a kérdés Snezanából.

– Azt hittem, egyértelmű – motyogta az orra alatt Plamen.

A vihar elcsendesedtével magukra kanyarintották az ajtónál felaggatott nehéz, lószagú köpenyeket, felültek az állatokra, és a falut a folyó mentén megkerülve Zovecsbe indultak. Mire elérték Vetka határában a széles fahidat, teljesen átfáztak. Snezana a híd túlfelén egy gyors pillantást vetett az otthonára. Szerette volna jól az emlékezetébe vésni az apró faházak girbegurba sziluettjét, a falu határáig húzódó szántóföldeket és a messzeségbe nyúló méregzöld fenyves semmivel sem összetéveszthető komorságát. Rettegett a Sötét erdőtől, most mégis beléhasított a felismerés, lehet, hogy soha többé nem látja viszont.

 

*Erjesztett gabonaital
**Béka
***Medve

18+ | Rebecca Reed: Érted teszem | I. Regényíró pályázat

18+ | Rebecca Reed: Érted teszem | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Rebecca Reed: Érted teszem című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Christina, mondhatni, tisztességtelen ajánlatot kap, amit elfogad. Otthon azt mondja, továbbképzésre megy, és amikor útra kell a vonzó külsejű ismeretlen férfival, nem is sejti, milyen meglepetések várnak még rá. Az elfeledettnek hitt múlt rémisztő emlékei mellett egy olyan ünnepségen kell részt vennie, ahol végig attól kell tartania, fény derül valódi kilétére.

Érted teszem

romantikus, erotikus

1. fejezet: Az ajánlat

 

Brandon

Az irodámban ültem, és a meghívót nézegettem. El sem akartam hinni, hogy Alexa férjhez fog menni. Ilyen gyorsan eltelt volna az idő? Nemrég még kislány volt, most pedig az oltár elé vezeti egy számomra ismeretlen fiú. Mert bizonyára fiú lehet, nem pedig férfi, hiszen Alexa is olyan fiatal volt még. Csak huszonegy éves, és sehogy nem értettem, miért megy ilyen hamar férjhez. Talán teherbe esett, de azt a nővérem biztosan elmondta volna nekem, habár mostanában túl sokat nem beszéltünk egymással.

A meghívó jó alkalomnak bizonyult arra, hogy újra felhívjam őt. Fülemhez emeltem a telefont, székemmel átfordultam, és a hatalmas üvegfal mögött elterülő, nyüzsgő várost néztem.

– Nahát, Brandon! Csak nem eszedbe jutottam? – szólt bele a nővérem.

– Sokszor eszembe jutsz, Sarah, de ma különösen sokat gondoltam rád, mivel kaptam egy meghívót – forgattam a kezében a dombormintás, fényes papírlapot.

– Meglepődtél, igaz? – nevetett fel Sarah.

– Hogyne lepődtem volna meg. Az unokahúgom férjhez megy, és csak most tudom meg – feleltem enyhe rosszallással a hangomban.

– Talán, ha gyakrabban meglátogatnál bennünket, vagy esetleg felemelnéd a telefont, ahogy most is – vágott vissza Sarah.

– Tudod jól, hogy sokat dolgozok, de inkább mesélj erről az esküvőről. Miért ilyen gyorsan? Egyáltalán mióta járnak együtt? – pördültem vissza, majd a meghívót ledobtam az asztalra, és felálltam.

– Alexa ragaszkodott hozzá. Szerelmes. Szerinte az egyetemet feleségként is be tudja fejezni, és szeretne már önálló életet.

Ezt meg tudtam érteni. Alexa és az apja kapcsolatát nem mondhattam volna túl ideálisnak. Donald túl szigorúan fogta a lányát, és soha nem úgy bánt vele, mint egy igazi apa, és emiatt mindig nagy volt a feszültség közöttük. Na meg más egyéb dolgok miatt is, amire nem szívesen gondoltam. Nem csodáltam, hogy az unokahúgom menekült otthonról.

– Talán igaza van, de azért élhetett volna még egy kicsit. – Kinyitottam az ajtót, és intettem a titkárnőmnek.

– Ahogy te is, Brandon? – szólt vissza a nővérem.

– Ne kezdjük ezt el, Sarah! – sétáltam vissza az asztalhoz a szemem forgatva.

– Oké, nem kezdem. Szeretném, ha eljönnél hozzánk két hétre. Régen találkoztunk már, és Alexa is nagyon hiányol.

A kérés meglepett. Eszemben sem volt két hétre leutazni hozzájuk. Visszaültem. A telefonom halk pittyegéssel jelezte, hogy üzenetem érkezett.

– Nem fog menni. Nem hagyhatom itt a céget ilyen hosszú időre – próbáltam kifogást találni.

– Gondoltam, hogy a munkára fogod majd. Ott tudod hagyni, ha akarod. Az a cég nélküled is jól megvan. Mi vagyunk a családod, Bran. – Sarah ezzel akart hatni rám, és mint általában, most is sikerülni fog neki.

A titkárnőm jött be, kezében egy csésze kávéval. Mosolyogva tette le elém. Egy biccentéssel köszöntem meg.

– Egy hét, oké? – egyezkedtem, és megillatoztam az erős feketét.

– Kettő. Alexa téged akar tanúnak. Meg kell ismerned a fiú családját is. Jövő hétvégére szerveztünk egy partit, és részt kell venned rajta – közölte Sarah ellentmondást nem tűrő hangon.

Ez valójában jólesett. Az unokahúgomért bármit megtettem volna.

– Jól van, megint győztél. Ott leszek – adtam fel, és belekortyoltam a forró italba.

– Köszönöm, Brandon! Várni fogunk.

Megnéztem az üzenetem, majd lehúztam a maradék kávémat, és rögtön elindultam haza.

Péntek késő délután volt. Egy hetem maradt, hogy mindent elrendezzek a cégnél, és még kerítenem kellett egy partnert is, mert nem akartam egyedül menni az esküvőre. A családom nem túl szórakoztató, úgyhogy kell valaki, akivel jól érezhetem magam. De most először is egy fontos kártyaparti várt rám az üzlettársaimmal, és majd hazafelé beugrok Louis-hoz, hogy ajánljon valakit.

Éppen csak annyi időre mentem haza, hogy átöltözzek, és fél óra múlva már újra kocsiban ültem. Szerettem ezeket az összejöveteleket. Játék közben nem beszéltünk az üzletről, de minden másról igen. Ismertük egymás magánéletét, és gyakran a legbizalmasabb dolgainkat is megosztottuk a másikkal. Így pontosan tudtam kinek van szeretője, ki vonzódik a saját neméhez, kinek mi a perverziója, vagy épp kit csalt meg az asszony. Mindezt bizalmasan kezeltük, mert ami a kártyaszobában elhangzott, az ott is maradt. Ez a bizalmi kapcsolat az üzleti ügyeinkre is jó hatással volt. Rendkívül jól tudtunk összedolgozni, és igen sikeresek lettünk.

Miután elárultam nekik, hogy két hétre lelépek az esküvőre, méghozzá egy bérelt nővel, ezen az estén én lettem a téma. A társaság egyik fele azzal húzott, mikor állapodok meg végre, míg a másik fele – főleg, akiknek feleségük volt – úgy vélekedett, én csinálom jól, és szívesen lettek volna a helyemben.

Egyáltalán nem zavart, amiért rajtam élcelődtek. Pontosan tudtam, hogy mi jó nekem. Korábban akadt néhány tartós kapcsolatom, de mindannyiszor csúnya véget értek, és minden esetben az én hibámból. Soha nem bírtam a véremmel, és mindegyik lányt megcsaltam. A harmadik ilyen után döntöttem úgy, hogy nem csapok be többé senkit, és addig nem kezdek komolyabb kapcsolatba, amíg nem érzem magamat alkalmasnak rá. Harmincegy éves voltam, még nem maradtam le semmiről. Szeretettem élni, szerettem a nőket, és a nők is szerettek engem.

Későre járt már, mikor elköszöntem tőlük, és Louis bárja felé vettem az irányt. Nagyjából egy éve rendszeresen igénybe vettem a lányai szolgáltatásait, és így a kapcsolatunk egészen barátivá alakult. Louis eszkort lányokat foglalkoztatott, és a bárjában lehetett kibérelni őket. Igazi luxus szépségek fordultak meg nála, akik nem bújtak ágyba akárkikkel. Persze ez a fajta szórakozás nem volt egy olcsó mulatság, de a saját barátnők sem kerültek volna kevesebbe, és így legalább változatosnak mondható szexuális életet élhettem. Amikor egy új lány került Louis-hoz, engem hívott először, és ha kedvem támadt hozzá, akkor beavathattam. Naná, hogy mindig éltem a lehetőséggel!

A sofőröm közvetlenül a bár előtt tett ki, és amint beléptem a hangulatos félhomályba, nők tucatja fordult felém mosolyogva. Nagy részükkel már volt kapcsolatom, így a távolból is ismerősként üdvözöltek. A lépcső felé sétálva eleresztettem néhány kedves mosolyt feléjük, majd felmentem Louis irodájába.

– Brandon! Micsoda kellemes meglepetés! – állt fel a kopasz, testes férfi, hogy üdvözöljön.

– Gondolom, sejted miért vagyok itt. Üdv, Lou! – fogtam vele kezet.

Nem kellett, hogy hellyel kínáljon. Otthonosan helyeztem magam kényelembe a fekete bőrfotelben.

– Ma éjszakára, vagy későbbre szeretnél valakit? Mert, ha ma éjszakára, akkor épp az előbb késted le az egyik új lánykámat – kopogtatta meg méretes pecsétgyűrűjével az asztalát.

– Nem hívtál.

– De igen, csak ki vagy kapcsolva, barátom. Azt hittem, ezért jöttél – kulcsolta össze Louis a húsos ujjait maga előtt.

El is felejtettem, hogy játék közben mindig kikapcsolom a telefont. Kivettem a zakóm zsebéből, és miután visszakapcsoltam, láttam a három nem fogadott hívást Louis-tól. Visszacsúsztattam a zsebembe a készüléket.

– Mindegy is, nem ma éjszakára akarom. Két teljes hétre kellene valaki, aki jó társaság, és persze másban szintén remekel – néztem várakozóan a barátomra.

Már ismerősként üdvözöltem a felcsillanó tekintetét. Két hét sok idő, és még több pénz. Nem volt kérdés mi járt a kopasz fejében. Ezért is tartott a barátjának. Sok lóvét hagytam nála.

– Szinte az összes lányomat ismered, így felesleges lenne ajánlanom bárkit – tagolta Louis lassan a szavakat. – Igyál meg valamit lent, és válaszd ki te magad. Nyugodtan megtárgyalhatod vele a részleteket is. Megbízok benned – nézett rám jelentőségteljesen –, majd később elrendezzük a dolgokat, és természetesen a vendégem vagy, barátom. Ha pedig nem találsz kedvedre valót, akkor gyere vissza, és átnézzük a többieket, akik nincsenek itt – tette hozzá.

Én is jobbnak láttam, ha én választom ki az útitársamat, és kedvem is volt még kicsit iszogatni.

– Oké, kösz, Lou! – nyújtottam felé a kezem. – Akkor majd jelenkezem.

Lesietettem a lépcsőn, és leültem a szokásos helyemre. Általában mindig a legsötétebb asztalok voltak a legcsendesebbek, és egyben a legdiszkrétebbek is. Mindig a pulttal szemközt helyezkedtem el, ahonnan szemmel tarthattam a helyiséget.

Sok lány lézengett bent, és vendégek is jócskán ültek az asztaloknál. Mindegyik jól szituált, tömött pénztárcájú férfi volt, akik hozzám hasonlóan a könnyed szórakozást keresték.

A pincér tudta mit szoktam inni, kérés nélkül hozta az italomat.

– Jó estét, Mr. Howell! A szokásos whisky jéggel. Egészségére!

– Köszönöm, Tom! – biccentettem.

Kicsit olyan volt ez a hely, mintha hazajárnék. Ismerték a szokásaimat, pontosan tudták mit lehet, és mit nem. A lányok tisztában voltak azzal, hogy kérés nélkül nem ülhettek le hozzám, kizárólag csak, ha hívattam őket. Ezt azért vezettem be, mert senkit sem szeretettem visszautasítani, és így nem bántottam meg őket, illetve soha nem zavartak meg semmiben. Csak azzal a lánnyal beszélgettem, akihez épp kedvem szottyant.

Most egyedül szeretettem volna lenni, hogy alaposan szemügyre vehessem őket. Jól akartam dönteni. Természetesen megvolt a zsánerem, de túlzottan nem válogatottam, ha csak egy éjszakára kellett valaki. A lényeg a jó szexen volt, ám ezúttal olyan lányt kerestem, akivel beszélgetni is lehet. Ez kissé leszűkítette a lehetőségeimet, mert a többségéről tudtam, hogy nem igazán érdemes mélyebb témákba belemerülni velük.

Ahogy így kellemesen iszogatva nézelődtem sok-sok élményt idéztem fel magamban. Ott volt például a vörös Tamara, akit egy étterem mosdójában dugtam meg először. Elvittem vacsorázni, és már az asztalnál nem bírtunk magukkal, úgyhogy diszkréten félrevonultunk, ami a mellékhelyiségben már kevésbé volt diszkrét, ugyanis bárki hallhatott bennünket, aki felkereste a női mosdót. Bevállalós csajnak tartottam, de egy családi esküvőhöz túlságosan harsány lenne. A pult végében álldogált Lia és Vera. Őket így párban vittem haza néhányszor, mert egymást épp úgy szerették kényeztetni, mint ahogyan engem. Izgalmas éjszakákat töltöttem velük, ám ők sem voltak alkalmasak a feladatra. Szemem most Melindára siklott. A nő hanyagul keresztbe vetett lábakkal ült a fotelben, és a telefonját nyomkodta. Ébenfekete haja megcsillant a fényekben. Ez a nő okos volt, de túlságosan komoly, és uralkodó típus. Persze az ágyban ez is izgató tudott lenni, de hosszútávon idegesítene.

Most az egyszer tanácstalanul üldögéltem. Intettem Tomnak, aki hozott egy újabb italt, és akkor megpillantottam valakit, akit korábban még nem láttam. A lány világosbarna, hátközépig érő, hullámos haja meglibbent, ahogy szétnézett a helyiségben, majd a pulthoz sétált. Öltözéke nem volt kihívó. Egyszerű kék farmert viselt, ami gyönyörűen feszült a kerek popsiján. Hozzá piros rövid pólót, és fehér bőrdzsekit vett fel, ami sokkal érdekesebbé tette a többi lenge ruházatú lánytól. Valamit beszélt a csapossal, majd a lépcső felé vette az irányt. Valószínűleg Louis irodájába tartott.

Talán ez lehetett az új lány, akiről a barátom beszélt. Máris sajnáltam, hogy akkor nem voltam elérhető. Szívesen hazavittem volna, hogy egészen közelről megismerjem, mint lehetséges jelöltet a kéthetes kiruccanásomhoz. Bár ezt még most is megtehettem. Újra magához intettem Tomot.

– Miben segíthetek, Mr. Howell? – lépett oda hozzám a fiú készségesen.

– Ha lejött a hölgy, aki az előbb ment fel Louishoz, küldd ide hozzám.

A fiú kicsit zavarodottan pislogott, de végül bólintott.

– Rendben. Még egy italt, uram?

– Nem, köszönöm. Egyelőre elég lesz.

Alig pár perc múlva újra feltűnt a lány, és Tom rögtön oda is ment hozzá. Érdeklődve figyeltem a jelenetet. A fiú elmondhatta neki a kérésem, mert a lány felém fordult, majd megrázta a fejét. Hogy mi? Csak nem vissza akar utasítani? Türelmetlenül kortyoltam bele az italomba, és továbbra is őket néztem.

Tom újra mondott valamit a lánynak, ezúttal hosszabban, az pedig figyelmesen hallgatta. Végül egy kis grimaszt vágva megvonta a vállát. Louis-nak még lesz dolga vele, mert láthatóan meg kell tanítani az illemre. Egy ügyfelet nem illik visszautasítani, különösen olyat nem, mint én.

Tom az asztalomhoz kísérte a bizalmatlan tekintetű szépséget.

– Köszönöm! – biccentettem a fiúnak, majd kezemmel hellyel kínáltam a lányt.

A fiú távozott, a lány pedig kérdőn nézett rám, de nem ült le.

– Nem akarsz leülni? – intettem újra a szemközti hely felé.

– Miért hívott ide? – kérdezett vissza.

Magázott, ami elég szokatlan volt ebben a szakmában.

– Munkát kínálok. Természetesen, ha megtaláljuk a közös hangot egymással.

– Miféle munkát? – vonta össze a szemöldökét.

– Először beszélgessünk egy kicsit, de örülnék, ha leülnél végre – szóltam rá erélyesebben.

A lány kicsit habozott, de végül ledobta magát velem szemben.

– Így már sokkal jobb. Brandon Howell – mutatkoztam be neki.

– Mit szeretne pontosan, Mr. Howell? – kérdezte ahelyett, hogy ő is bemutatkozott volna.

– Azért legalább a keresztneved elárulhatnád. Elég nehéz úgy beszélgetni, ha nem tudom, hogyan szólítsalak.

– Christina, de nem értem miért kell nekünk beszélgetünk egymással – vágta rá szemtelenül.

Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de inkább szórakoztatott semmint bosszantott. Christina. Szép neve volt. Legalább annyira szép, mint az arca, vagy a sötét szeme, melyek még a félhomályban is igézően csillogtak.

– Gondoltam nem ártana, ha kicsit megismernénk egymást, mielőtt ajánlatot teszek.

Halkan felnevetett. Szólt a zene, de a nevetése sokkal dallamosabbnak hatott. Most tényleg kinevetett? Egyre jobban tetszett ez a pimasz nőszemély.

– Miből gondolja, hogy érdekel az ajánlata? – kérdezte fölényesen.

– Érdekelni fog, hidd el. Iszol valamit?

– Nem kérek semmit, köszönöm. Viszont örülnék, ha végre közölné, mit szeretne – türelmetlenkedett, és közben időnként a bejáratot nézte.

– Vársz valakit, Christina?

– Mi lenne, ha arra válaszolna, amit kérdeztem? Ha ennyire nem akarja elmondani, akkor nem értem miért hívott ide – háborodott fel a kérdésemen.

Az idejét sem tudtam volna megmondani, mikor beszélt velem utoljára valaki ilyen hangnemben. Lehet el kellene küldenem, mert eléggé úgy tűnt, túlságosan kezdő még, és ezzel a vehemenciával nem is biztos, hogy beletanul a szakmába. Mégis valami miatt izgatott a személyisége.

– Oké, akkor elmondom – emeltem fel megadóan a kezem. – Egy lányra van szükségem, aki elkísér egy kéthetes útra, és egy esküvőre – közöltem. A zsebembe nyúltam egy tollért, majd a poháralátétre írtam az összeget. – Méghozzá olyanra, aki jó társaság, és legalább ugyanannyira jó az ágyban. Ezért természetesen nagyon jól megfizetem, akárki lesz is az – toltam az alátét az elkerekedett szemű lány elé.

Ahogy az megpillantotta a kartonlapra írt összeget, rögtön elállt a szava. Hát, igen. A pénz még mindig az egyetlen eszköz, amivel bárkit meg lehet győzni.

– Viszont ahhoz, hogy te legyél a kiválasztott, nem ártana kicsit beszélgetnünk egymással – tettem hozzá mosolyogva, nehogy vérszemet kapjon.

Láttam az arcán, hogy elbizonytalanodott, és igencsak gondolkodott valamin. Aztán Christina egyszerűen átnyúlt hozzám, elvette az italomat, lehúzta, majd hangos koppanással letette az üres poharat. Egy félmosollyal nyugtáztam a mozdulatsort.

– Pontosan mit vár ezért cserébe? – kérdezte grimaszolva, mert túl erős lehetett neki a whisky.

Módfelett tetszett ez az egész szituáció, de Christina őszinte reakciója még inkább. Két ujjam emeltem Tom felé, aki máris hozott egy-egy újabb kört.

– Már említettem mit várok. Jó társaságot, és jó szexet, méghozzá két héten keresztül. A rokonaimhoz utaznánk, az unokahúgom esküvőjére.

– Szeretem az esküvőket – csúszott ki a lány száján, habár közel sem ez volt a mondandóm lényege.

– Ennek örülök, Christina. Akkor mesélj kicsit magadról, hogy jobban megismerjelek.

– Mit akar tudni?

– Bármit, és kérlek ne magázz, mert így elég zavaró.

Ivott egy újabb korty italt, és megint a bejárat felé pillantott.

– Rendben. Vállalom – bólintott.

Hangosan felnevettem.

– Ez remek, de én döntöm el, hogy magammal akarlak-e vinni. Nézz szét! – mutattam körbe a pohárral a kezemben. – Bármelyik lány örömmel velem tartana. Szóval mutasd meg nekem, hogy te jobb vagy tőlük.

– Fogalmam sincs jobb vagyok-e. Egy csomó unalmas dolog jellemző rám – vonta meg a vállát.

– Például?

– Pénzügyi diplomám van, nem igazán járok el sehová, állandóan olvasok, időnként komolyzenét hallgatok, szeretem a csendet, és a házi kosztot.

Nem hallottam még ettől meglepőbb beszámolót egy eszkort lánytól. Most az én szavam állt el rövid időre. Christina tényleg egy teljesen normális csaj lenne?

– Ez egyik sem unalmas – mondtam.

Christina csak hümmögött egyet.

– Miért pont engem néztél ki? – kérdezte.

A poharát forgatta a kezében. Halvány rózsaszínre lakozott, rövid körmein megcsillantak a lápmák fényei. Ezzel legalább nem fogja szétkarmolni a vállam.

– Mert tetszel, és mert veled még nem feküdtem le – feleltem őszintén.

– Ezek szerint a többi lánnyal már igen – jegyezte meg Christina csípősen.

– Nagyjából – ismertem be kicsit sem szégyellősen.

Erre a válaszára Christina kiitta a pohara egész tartalmát, majd az asztalon rezgő telefonjáért nyúlt.

– Elnézést, ezt fel kell vennem – pattant fel, és távolabb sétált.

Egészen feldobva követtem a tekintetemmel. Kifejezetten bejött ez a lány. Teljesen másnak tűnt, mint a többiek, habár még alig ismertem. Viszont, amit eddig láttam, az meglehetősen tetszett. Újra megszemléltem formás alakját. Természetes szépségű lány volt, akinek nincs szüksége sem flancos ruhákra, sem egy vagon festékre ahhoz, hogy jól nézzen ki.

– Mennem kell! – lépett vissza Christina hozzám.

– De még nem egyeztünk meg – néztem fel rá értetlenül.

Most tényleg itt akar hagyni? Az ábrázata alapján valóban nem viccelt.

– Akkor döntsd el most, mert nem tudok itt maradni – vonta meg a vállát.

Hitetlenkedve csóváltam a fejem, majd én is felálltam. Ez a lány rákényszerít, hogy döntsek. Még az üzleti életben sem engedtem meg senkinek ilyesmit, most mégis hagytam, hogy ez az idegen irányítson.

– Kikísérlek, és közben megbeszéljük – mutattam udvariasan a kijárat felé.

Már az is egészen lázba hozott, hogy együtt sétáltunk ki a friss éjszakai levegőre. Legszívesebben most azonnal hazavittem volna.

– El is vihetlek, bár nem tudom hová akarsz menni – ajánlottam a szórakozóhely előtt ácsorogva.

– Kocsival vagyok. Nos, akkor mi legyen? – topogott Christina, mint aki tényleg siet valahová.

Néhány másodpercig hezitáltam. Igazából már az első pillanatban tudtam, hogyan fogok dönteni.

– Elviszlek magammal, és remélem, hogy nem fogok csalódni benned.

– Ha mégis, akkor legfeljebb kiderül, hogy rosszul döntöttél – csipkelődött szemtelenül.

A fenébe! Nagyon tetszett nekem ez a lány.

– Jövőhét pénteken indulunk. Add meg a címed, hogy érted tudjak menni – kértem, és már a kezemben tartottam a telefonom, hogy beírjam.

– Inkább mondd meg, hol találkozzunk, és ott leszek.

Szóval, nem szeretné, hogy tudjam hol lakik. Nem baj, bármikor megtudhatom, ha úgy akarom.

– Rendben, akkor itt a névjegyem, rajta az irodám címe. Egy hét múlva, délután hatkor ott várlak – adtam át neki a lapocskát.

– Mit kell vinnem? – csúsztatta a táskájába a névjegyét anélkül, hogy ránézett volna.

– Semmi extrát, és ruhát se hozz sokat. Majd ott veszünk. Nem akarok csomagokkal bajlódni.

– Ahogy akarod. Még valami? – vonta fel a szemöldökét.

Hihetetlen volt ez a lány. Le akart rázni.

– Igen, van még valami.

Christina nagy, sötét szemével kérdőn pillantott fel rám. Gyönyörű volt. Hirtelen a tarkójára csúsztattam a kezem és megcsókoltam. Annyira megdöbbent, hogy teljesen lefagyott a karjaimban.

– Adj egy kis ízelítőt abból, mi vár rám, Christina! – súgtam neki, majd rögtön újra próbálkoztam.

A lány ajkai megnyíltak előttem, és az utóbbi hónapok legizgatóbb csókjának lehettem részese ma éjszaka. Nyelvem finoman hatolt a szájába, és Christina viszonozta a közeledésem. Gyengéden, és elképesztően gyengéden csókolt vissza, miközben kezét óvatosan a mellkasomra helyezte. Annyira felizgatta ez a lágy visszafogottság, hogy alig bírtam elengedni.

– Hm, ez jónak ígérkezik. Akkor viszlát egy hét múlva – engedtem útjára a hozzám hasonlóan zaklatott állapotban lévő szépséget.

2. fejezet: Súlyos problémák

 

Christina

Beültem a kocsimba, és felemeltem a kezem. Még mindig remegtek. Elképesztő éjszakán voltam túl, és el sem akartam hinni, mibe keveredtem. Amíg próbáltam megnyugodni, felidéztem magában, hogyan is jutottam odáig, hogy elfogadjam egy idegen férfi szexuális ajánlatát.

Jól emlékeztem arra a napra, mikor a tájékoztató füzetecskét böngésztem, amit az orvostól kaptam. A szobámban az ágyon ültem felhúzott lábakkal, majd ölembe vettem a laptopomat, és beütöttem a keresőbe az intézmény nevét. Ott is ugyanazokat olvashattam, amit a brossúrában. Kiváló orvosok, modern környezet, és hatásos gyógymódok. A képek alapján egy igazi luxus szanatóriumnak tűnt, és attól tartottam, ezt nem engedhetjük meg maguknak. Kikerestem a telefonszámukat, és másnapra kértem egy időpontot.

Végre kiderült, hogy mi okozza anya egyre inkább fokozódó ügyetlenségét. Nagyjából másfél éve kezdődött az egész, egy-egy elejtett pohár, vagy tányér formájában. Először annak tudtam be a dolgot, hogy mindig rohant, és csak a kapkodás eredménye, ám ezek a kis balesetek egyre gyakoribbak lettek. Egyik alkalommal, mikor kezembe adta a bevásárlólistát, értetlenül meredtem a papírlapra. Szinte olvashatatlanok voltak a máskor gyöngybetűkkel írott szavak. Evés közben pedig arra lettem figyelmes, hogy anya nehezen boldogul az evőeszközökkel. Ekkor merült fel bennem először, hogy valami baj lehet, és innentől fogva figyelni kezdtem őt.

A húgomnak nem szóltam semmit, nehogy megijesszem, és Laurának valóban nem tűnt fel változás anya állapotát illetően. A finom kézmozgásokkal volt baj. Nem tudta magát rendesen sminkelni, nehezen gombolta be a ruháit, és amikor Laura szülinapi tortáját díszítettük, át kellett vennem tőle, mert sehogy sem sikerült neki oda nyomni a krémet, ahová szerette volna.

– Anya, el kellene mennünk orvoshoz – vetettem fel azon a napon.

– Miért? Csak nem beteg vagy, kislányom? – kémlelt ijedten.

– Nem, nekem semmi bajom, de veled nincs rendben valami.

Anya megtörölte a kezét a kötényébe, majd lassan lerogyott a székre.

– Szóval te is észrevetted – támasztotta meg a fejét az egyik tenyerében.

Leültem mellé, és megfogtam a kezét.

– Ki kell vizsgáltatnunk mi okozza ezt nálad. Kérj időpontot az orvosunktól, és elkísérlek.

– Úgy félek – sírta el magát. – Már el akartam menni, de itt vagytok nekem ti.

– Éppen ezért kell elmenned, anya – öleltem át.

– Kérlek, Laurának ne szólj róla! A tanulásra kell koncentrálnia, és nem szeretném, ha értem aggódna.

– Eddig sem szóltam neki, de ne legyél már ennyire elkeseredve, kérlek! Még nem tudjuk miért van ez nálad, és talán semmiség az egész – vigasztaltam, hiszen ő is ebben reménykedett.

– Jól van! Kérek időpontot – törölte meg a szemét, és elment telefonálni.

Ez a beszélgetés pontosan tizennégy hónapja zajlott le. Orvostól orvosig jártunk, akik többnyire csak találgattak. A legtöbben Parkinson-kórra gyanakodtak, míg mások csak egyszerű kimerültségre, vagy idegrendszeri problémákra. Mindenféle kezelést, és gyógyszert írtak fel, mi pedig végigcsináltuk mindegyiket, de semmi javulás nem történt. Egy idő után természetesen Laura is észrevette, hogy baj van, főleg, mikor anya kába volt a sok gyógyszertől.

Már a sokadik specialistánál jártunk, aki végre felállította a diagnózist. Elena ataxiában szenvedett. A perifériás idegei károsodtak, és ez okozta nála a bizonytalan, ügyetlen mozgást. Az orvos szerint, további vizsgálatokra lenne szükség, és azt az intézetet ajánlotta, ahová az időpontot kértem. Állítólag ott sikeresen kezeltek már ataxiában szenvedő betegeket, és ha meggyógyítani nem is tudják, megállíthatják a folyamatot. Muszáj lesz megpróbálnunk, hiszen Elena még csak ötvenöt éves volt. Túl fiatal ahhoz, hogy beteg legyen.

Akkor este átmentem Laura szobájába. A húgom az asztalánál most is a könyveket bújta. Másodéves joghallgatóként meglehetősen komolyan vette az iskolát. Annak ellenére is jó jegyei voltak, hogy sokat eljárt szórakozni a barátaival.

– Kértem időpontot a szanatóriumba holnapra – ültem le a kissé gyűrött, rózsaszín ágytakaróra.

– Anya hol van? – fordult felém Laura.

– Alszik. Eléggé kimerült a vizsgálatok miatt, és szerintem éjszaka sem sokat aludhatott, biztosan ideges volt.

– Úgy sajnálom szegényt. Bárcsak többet tudnánk tenni érte – sóhajtott könnybe lábadt szemekkel.

– Most már legalább tudjuk mi a baja. Ez nagy előrelépés. Meg fogjuk találni a módját, hogy meggyógyíttassuk – vigasztaltam, hiszen én is ebben reménykedtem.

– Majd felhívsz, ha beszéltél velük?

– Persze, de kettőre megyek, és szerintem már hazaérsz, mire végzek. Hagylak is tanulni – álltam fel. – Készítek valami vacsorát, mire anya felébred.

– Kösz, Chris! – fordult Laura újra a könyvei felé.

Jó testvérek voltunk, és korban sem álltunk túl messze egymástól. Huszonöt voltam, Laura pedig húsz. Apa nélkül nőttünk fel, pontosabban tíz évig velünk élt az anyja egyik barátja, de végül szétváltak az útjaik. Férfi csak igen-igen ritkán bukkant fel a házunkban, azok is kizárólag az aktuális barátjaink voltak. Jelen pillanatban azonban egyikünknek sem volt senkije. Laura az egyetem mellett nem igazán sok időt fordított a fiúkra, én pedig fél éve léptem ki egy hosszabbnak mondható kapcsolatból, és egyelőre nem is szándékoztam elkötelezni magam.

Már elkészült a vacsora, és Laura is az étkezőben ült, de anya még mindig aludt. Óvatosan nyitottam be hozzá. Leült mellé, és kedvesen megsimogattam a karját.

– Főztem vacsorát. Gyere, te is egyél velünk – mondtam a kissé kábult asszonynak.

– Ilyen sokáig aludtam? Miért nem ébresztettél fel hamarabb? – ült fel Elena, és megdörzsölte a szemét.

– Legalább pihentél egy jót.

Az asztalnál ismét szemügyre vettem anyát, miközben ők Laurával a suliról beszélgettek. Még mindig vonzó nőnak tartottam. Vörösesszőke haját általában kontyba tűzve hordta, és amíg a betegség fel nem ütötte a fejét, kimondottan csinosan öltözött. Kettőnk fizetéséből éltünk, így tulajdonképpen egész jól megvoltunk. Most azonban már többnyire csak az én keresetem maradt. Anya korábban titkárnőként dolgozott, de fel kellett mondania, mivel sem a kézzel írás, sem a gépelés nem ment már neki rendesen. Jelenleg csak hétvégenként dolgozott az egyik bevásárlóközpont ruha üzletében, de amit ott keresett, az édeskevésnek számított. Szerencsére Laura ösztöndíjjal tanult, ezért az ő jövője nem került veszélybe, de egyelőre fogalmam sem volt arról, miből tudjuk majd fedezni anya gyógyíttatását.

Sajnos én is pályakezdőnek számítottam még, és legalább két-három évet le kellett volna húznom a bankban ahhoz, hogy előléptessenek. Jelenleg még csak a lakossági hitelosztályon dolgoztam, de gyakran behívtak szakértőnek céges hitelek elbírálásához is, ezzel előrevetítve a jövőmet a cégnél. Soha nem állítottam, hogy álmaim munkája volt ez, de a számokhoz jól értettem, ezért is választottam a pénzügyi pályát. Gyakran elszomorított, amikor nehéz helyzetben lévő emberekkel találkoztam, akik kénytelenek voltak pénzügyi segítséget igénybe venni, hogy megoldják a problémájukat. Most pedig már előre féltem attól, hogy mi is ilyen helyzetbe fogunk kerülni.

Másnap délben, mint általában mindig, elmentem ebédelni a kollégáimmal, utána beültem a kocsimba, hogy felkeressem azt az intézményt, amelytől oly sokat vártam. A szanatórium a városon kívül esett, így éppen csak, hogy odaértem két órára. A látogatók számára fenntartott helyen parkoltam le, majd gyalogosan sétáltam át a csodás kerten keresztül a modern épületbe. A portán felkísértek az egyik orvos irodájába, és várakozás nélkül, azonnal fogadtak. Nagy vonalakban elmagyarázta miért jöttem, majd odaadtam az orvosnak anya összes leletét. A középkorú férfi sokáig tanulmányozta a papírokat, aztán visszaadta.

– Jó helyre irányították, Ms. Benson. Intézményünkben minden rendelkezésre áll ahhoz, hogy sikeresen kezeljük az édesanyja betegségét. Az általános tapasztalat az, hogy egy ilyen komplex kezelés – a szükséges vizsgálatokkal együtt –, nagyjából fél évet vesz igénybe – közölte barátságosan az orvos.

– Értem. Tehát, fél évre kellene befeküdnie?

– Igen, így van. De ne ijedjen meg. Az édesanyja jól fogja magát érezni nálunk. Adok egy tájékoztatót, amiben mindent megtalál – nyújtott volna felém egy ugyanolyan füzetecskét, amit korábban is kaptam.

– Köszönöm, már van egy ilyenem.

– Rendben – húzta vissza a kezét a férfi. – Egy nővér körbevezeti az épületen, és elmondja pontosan milyen kezelések várhatóak, valamint a költségekről is tájékoztatni fogja önt. Amennyiben pedig úgy döntenek, hogy belevágnak, akkor bátran keressen, mert én leszek az édesanyja kezelőorvosa – adta a kezembe a névjegyét.

– Értem. Van még valami, amiről esetleg tudnom kellene? – kérdeztem mielőtt elindultam volna.

– Nos, igen. Az ataxia gyakran genetikai betegség, ezért elsődlegesen ezt fogjuk kivizsgálni.

Ezt nem igazán akartam hallani. Így is rengeteg bajunk volt, nem hiányzott volna, hogy még több legyen.

– Ez azt jelenti, hogy örökölhető?

– Sajnos igen, de ne szaladjunk ennyire előre. Csak azért említettem meg, hogy erre is készüljön fel. Lehetséges, hogy önnél is vizsgálatokat kell elvégeznünk a későbbiekben, vagy ha van testvére, akkor nála szintén.

– Igen, vagy egy húgom – bólintottam feszülten.

– Látom, hogy megijedt, Ms. Benson, de felesleges idegeskednie. Ha esetleg úgy lenne, akkor is van rá megoldás. De térjünk vissza erre akkor, ha aktuális lesz.

Egyáltalán nem nyugodtam meg, de elköszöntem az orvostól. Felesleges lett volna tovább boncolgatnom a témát, hiszen még semmi sem volt biztos. Még az sem, hogy anya valaha is bekerül ide.

A nővér már kint várt, és végigvezetett az egész épületen. A szanatóriumban valóban minden megvolt ahhoz, hogy az ember ne egy kórházban, hanem sokkal inkább egy pihentető üdülésen érezze magát.

A sétánk végén a nővér visszakísért a portához, ahol már a pulton feküdt a kinyomtatott papírlap a részletes listával a költségekről. Megköszöntem az idegenvezetést, és csak akkor mertem megnézni mennyibe fog kerülni mindez, mikor beültem a kocsiba. Egyből a végösszeget kerestem, és ha nem ültem volna, akkor biztosan meg kellett volna kapaszkodnom valamiben.

Az összeg, amit láttam olyan magas volt, hogy rögtön kétségbeestem. Ezt képtelenek leszünk kifizetni. A vizsgálatok, a gyógyszerek, a teljes ellátás, mind-mind hatalmas összegekre rúgott, még úgy is, hogy valamennyit fedez a biztosító. Igaz, a végére oda biggyesztették, hogy ez némileg csökkenhet, ha kevesebb vizsgálatot kell majd elvégezni, de akkor is túl sok volt. A felét kellett előre befizetni, a maradékot pedig hat havi részletben.

A könnyeimmel küszködve vezettem haza, és végig azon törtem a fejem, hogyan tudnánk előteremteni ennyi pénzt. Ekkora hitelt nem vehettem fel, és nem is tudtuk volna miből törleszteni. Ha eladnám a kocsimat, az öreg járgány ára csak a költségek töredékét fedezné. Egyből arra gondoltam, bárcsak lenne valami gazdag rokonunk, aki segíthetne, de senkink sem volt. Magunkra voltunk utalva.

Mielőtt kiszálltam volna, gondosan eldugtam a papírt a táskámba. Nem mondhattam el az anyának. Azt fogom hazudni, hogy csak később tudják elkezdeni a kezelést, mert telt ház van. Időt kellett nyernem, hogy kitalálhassam honnan kerítsünk elő ilyen sok pénzt.

A családom az asztalnál ülve várt rám, és amint beléptem az ajtón, Laura azonnal felpattant.

– Végre már! Mesélj, mit mondtak? – kérdezte türelmetlenül.

Elena szemében feltűnt a reménykedés, amibe a szívem máris belesajdult.

– A hely szuper – dobtam le a táskámat, és bementem a konyhába egy pohár vízért, mert úgy éreztem kiszáradt a torkom.

– És? – jött utánam Laura.

– Addig bírsz várni, amíg megiszom? – szóltam rá indulatosan.

– Laura, hagyd már levegőhöz jutni a nővéred! – feddte meg a húgomat anya.

Laura kicsit duzzogva dobta le magát újra a székre.

– Szóval, a hely tényleg remek, és nagyon barátságosak voltak – kezdtem bele, és leültem hozzájuk az asztalhoz. – Az egyik orvossal beszéltem. Megnézte a leleteidet, és azt mondta tudnak segíteni.

– Hála az égnek! Ez baromi jó hír! – örvendezett Laura.

– És mi a bökkenő? – kérdezte anya, mintha csak átlátott volna rajtam.

Zavartan elmosolyodtam. Gyűlöltem ezt a helyzetet.

– Nincs semmi bökkenő. Mindössze annyi, hogy nem tudnak azonnal fogadni, de szólnak, ha felszabadult egy hely.

Utáltam hazudni, és nem is igazán ment jól. Most is úgy éreztem az arcom van írva, hogy nem mondok gazat. Kínomban kiemeltem egy narancsot az előttünk fekvő tálból, és elkezdtem megpucolni, amitől azonnal kellemes narancsillat lengte be a konyhát.

– Kérlek, meséld el, pontosan mit mondtak – kérte lágyan Elena.

Nem hittem volna, hogy miután végre kiderült mi anya betegsége, sokkal nagyobb problémákkal fogunk szembesülni. Minden csak a pénz körül forgott.

– Túlságosan sok mindent nem tudtam meg. A kezelés nagyjából fél évet vesz igénybe. Ennyi időre kellene majd befeküdnöd. Először vizsgálatokat végeznek, aztán pedig elkezdődik a terápia – vettem a számba egy meglehetősen savanyú gerezdet.

– Az borzasztóan sok. Ilyen hosszú időre nem hagyhatlak itt benneteket – rázta a fejét az asszony.

– Ugyan már, anya! Nem vagyunk gyerekek! – hurrogta le azonnal Laura, és közben ellopta tőlem a narancs felét.

– Így van – bólogattam egyetértően. – Ráadásul az egész olyan lesz, mint egy üdülés. Van medence, szauna, számtalan foglalkozás, és csodálatos a kertjük is. Bármikor meglátogathatunk, nincs korlátozva. Neked az egy igazi kikapcsolódás lenne – nyúltam át az asztal fölött, és megfogtam anya kezét.

– El kellett volna mennem veled – vett egy mély levegőt Elena, amivel talán a sírását próbálta visszatartani, majd hátradőlt a székben.

– Nem tudtam volna megoldani, hogy eljöjjek érted. Így is alig értem oda a megbeszélt időpontra. Egyébként meg, végig idegeskedtél volna, hogy vajon mit mondanak – magyarázkodtam.

– Oké, oké, de a lényegről még nem beszéltél. Mennyibe fog ez kerülni nekünk? – tette fel anya azt a kérdést, amivel ismét csak hazugságra kényszerített.

– Pontos összeget még nem tudok, de amit említettek, az vállalható, és ráérünk havi részletekben fizetni. Állítólag ez függ a vizsgálatok számától, és majd csak akkor pontosítanak, ha már ott vagy. De ne feledd, ott a biztosításod is! – hadartam, de közben nem mertem a szemükbe nézni.

Nem tudtam mennyire volt hihető az előadásom, de ilyen rövid idő alatt ennyire futotta tőlem.

– Nem gond. Meg fogjuk oldani. Ha kell, én is tudok munkát vállalni az egyetem mellett – jelentette ki Laura magabiztosan.

Szeretetteljesen néztem a húgomra. Őt majd be kell avatnom, mert a segítségére lesz szükségem az ötleteléshez. Már előre féltem, amiért el fogom keseríteni őt.

– Köszönöm, lányok. Olyan jó, hogy itt vagytok nekem – szorította meg a kezünket anya.

– Akkor most nincs több búslakodás, oké? Már tudjuk mi helyzet, és azt is, hogy van rá megoldás. Innentől kezdve csak vidám arcokat szeretnék látni – próbáltam felvidítani őket, de főleg az anyát, mert tényleg nagyon maga alatt volt az utóbbi időben.

– Igen. Ígérem nincs több szomorú arc – bólintott könnyes szemmel Elena.

– Mit szólnátok, ha együtt sütnénk valami fincsi csokis sütit? – csillant fel Laura szeme.

– Én benne vagyok – bólintottam, majd anyára néztem.

– Csináljuk! – csapott az asztalra ő is.

Csak este mentem át Laurához. Kivételesen nem tanult, hanem az ágyban ülve, fülén fejhallgatóval zenét hallgatott.

– Mi az? Miért vágsz ilyen gyászos képet? – tolta le a tarkójára a készüléket.

– Beszélnünk kell! – Leültem mellé az ágyra.

– Miről?

– Délután nem mondtam igazat, mert nem akartam anyát felzaklatni. A kezelés iszonyat sokba kerül, és nekünk nincs annyi pénzünk.

– Ne már, Chris! – jajdult fel a húgom. – Mégis mennyibe fog kerülni?

Kivettem a farzsebemből az összehajtott papírlapot, és odaadtam neki. Laura gyorsan átfutotta a számokat, majd mikor megpillantotta a végösszeget, az ő szemei is elkerekedtek.

– Jézusom, ez tényleg rohadt sok! Akkor most mi lesz? – kérdezte.

– Nem tudom. Azért árultam el neked, hogy találjunk ki valamit együtt. A felét kellene összeszednünk, a másik felét pedig ráérünk részletekben, bár arra sincs még ötletem.

A húgom rögtön magába roskadt, majd újra megnézte a papírlapot, mintha csak meg akarna győződni róla, tényleg jól látta-e.

– Nem tudsz hitelt felvenni? Mégis csak egy bankban dolgozol – bökte ki az első dolgot, ami az eszébe jutott.

– Ekkorát nem, és ne feledd, hogy azt is törleszteni kellene – ráztam a fejem.

– Akkor vegyük számba mit tudnánk eladni. Írjunk listát, és…

– Laura! Bármit is adunk el, nem fog összejönni ennyi – lohasztottam le a lelkesedését, habár nem szívesen tettem.

– De ki kell találnunk valamit, Chris! Anyáról van szó! – sírta el magát Laura kétségbeesésében.

Már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy az anyát kellett pátyolgatnom, most még Laurát is. Ideges lettem, de nem rájuk, hanem a helyzetre.

– Azt hiszed, én nem tudom? Egyfolytában pörög az agyam, mióta megkaptam ezt a rohadt listát, de fogalmam sincs mit csinálhatnánk.

– Adjuk el a lakást – kapaszkodott már az utolsó szalmaszálba is Laura.

– Igen, erre én is gondoltam, de utána mi lenne? Ha bérlünk egyet, akkor a fél keresetem rámenne, és nem tudnánk miből megélni.

– Majd megoldjuk valahogy. Chris, kérlek! Ha nincs más, akkor adjuk el. Én hajlandó vagyok lemondani mindenről.

Annyira szívbemarkoló volt így látni őt. Átöleltem, és egy ideig csak csendesen sírdogáltunk. Később felálltam, hogy zsebkendőt vegyek ki.

– Adjunk magunknak egy hetet, és gondolkozzunk. Rendben? Hátha mégis eszünkbe jut valami.

Tényleg nem akartam eladni a lakásukat, mert akkor kilátástalan helyzetbe kerültünk volna. Két évvel ezelőtt még azt fontolgattam, hogy külön költözök tőlük, hisz mégis csak egy felnőtt nő voltam, de közbeszólt anya betegsége. Nem hagyhattam így magukra őket. Laurának még majdnem három év maradt vissza az egyetemből, és ha anyát nem tudják meggyógyítani, vagy legalább megállítani a folyamatot, akkor esély sincs arra, hogy addig önálló életet kezdhessek. De most ez volt a legkisebb problémám.

– Oké! Addig keresgélek munkát, mert úgyis szükség lesz rá – egyezett bele Laura.

Egész éjszaka csak forgolódtam, sehogy sem jött álom a szememre. Csináltam egy listát, ahogy Laura is javasolta, és számba vettem mindenüket, amit pénzzé tudnánk tenni. Ha mindent sikerülne is eladnom, az csak egy havi kezelést fedezne, és akkor hol van a többi öt hónap? Hitelt sem akartam felvenni, hiszen ez volt a szakmám, ezért pontosan tudtam mivel jár majd. Csapdába kerülnénk, és eladósodnánk.

Három nap telt el úgy, hogy semmi előrelépés nem volt az ügyben. Mindketten munkát kerestünk, és mivel csak éjszakai állás jöhetett szóba, ez igencsak korlátozott bennünket. Három helyre mentem el, ahol pincérnőt, vagy pultost kerestek, de egyik sem fizetett annyit, hogy megérje elvállalni. Arról nem is beszélve, elképzelni sem tudtam, hogy bírnám a napi tizennégy-tizenhat óra talpalást.

Anya tényleg félretette a szomorúságot, és minden nap jókedvűen várt haza bennünket. Újra csinosan öltözött, finomakat főzött, és reggelente futni is eljárt, mint régen. Ennek az egynek tudtam örülni, de mindannyiszor elszomorított, ha arra gondoltam, hogy előbb-utóbb el kell mondanom neki az igazat.

Péntek délután Laura titkon behívott a szobájába. Abban a reményben mentem be hozzá, hogy hátha mégis csak sikerült valamit kitalálnia. Mondjuk, fogalmam sincs, milyen csodára vágytam.

– Ma este elmegyek egy helyre, ahol állítólag piszok jól fizetnek – árulta el Laura bizalmasan.

– Milyen helyre? – álltam meg a szoba közepén csípőre tett kézzel.

– Egy éjszakai bár, ahová csak a gazdagok járnak.

Azonnal rossz előérzetem támadt.

– Honnan tudsz te ilyen helyekről, Laura? – vontam össze a szemöldököm.

– Az egyik barátnőm, Liv ismerőse ott dolgozott. Tőle hallottam, hogy alkalmazottat keresnek – pakolászta Laura könyveit. – Azt mesélte, hogy a fizetés mellé legalább ugyanannyi borravalót is adnak.

– Milyen munka lenne ez? – faggatóztam tovább még mindig gyanakodva.

– Egyszerű felszolgálót keresnek, de nagyon fontos a jó megjelenés, hisz egy luxus helyről van szó – magyarázta Laura nagy átéléssel.

A húgom megjelenésével nem volt semmi gond, hiszen meglehetősen szép lány. Hosszú barna, egyenes haj, mandulavágású sötét szemek, kedves arc, és hozzá szuper csinos testalkat. De épp emiatt féltettem. Túl fiatal volt még, és egy ilyen helyen ki tudja milyen ajánlatokkal bombázzák majd a pénzes férfiak.

– Nem tartom jó ötletnek, Laura – ingattam a fejem.

– Egyelőre csak megnézem milyen. Az sem biztos, hogy felvennének – támasztotta meg az íróasztalát, és engem bámult.

– De ugye nem egyedül mégy oda?

– Nem, dehogy! Liv, és pár másik lány is jön velem. Utána beülünk együtt valahová. Csak egy sima állásinterjú lesz, semmi több, úgyhogy ne idegeskedj, Chris! – nyugtatott.

– Gondolom anyának egy szót sem – engedtem le a karom.

– A munkáról semmit, de azt tudja, hogy este elmegyek. És most hagyj, mert készülődnöm kell! – terelt ki sietősen a szobájából.

Nem jó érzésekkel mentem vissza az anyához a nappaliba. Valamilyen sorozatot nézett a tévében. Leültem hozzá, és úgy tettem, mintha szintén nézném, de közben a gondolataimba mélyedtem. Talán nekem kellene elmennem, ha tényleg olyan jól fizetnek, mint ahogy Laura állította. Mégis csak idősebb voltam, és tudtam kezelni a nem kívánt helyzeteket. Laura túl fiatal az ilyesmihez. Viszont ismertem már a húgomat. Ha ő egyszer a fejébe vett valamit, nem tudtam eltántorítani tőle.

– Nézzenek oda, milyen csinos valaki! – dicsérte meg anya a szobájából kilépő Laurát.

– Köszi, anya! Liv azonnal itt lesz értem, úgyhogy rohanok – hadarta, miközben a szandálját csatolta be.

– Mikor jössz haza? – kérdezte Elena.

– Legkésőbb tizenegyre itthon leszek.

– Akkor jó szórakozást, szívem! – engedte útjára az asszony a kisebbik lányát, majd hozzám fordult. – Megvárod majd? Korábban lefeküdnék, tudod, nekem holnap munka.

– Persze, úgysem szoktam sokkal hamarabb elaludni – bólintottam.

Alig múlt nyolc óra, és anya tényleg elment lefeküdni. Én még egy ideig bámultam a tévét, majd bementem a szobámba olvasni, ami annyira lekötött, hogy észre sem vettem, mennyire eltelt az idő. Éjfél körül kukkantottam rá a telefonomra. Laura még nem ért haza, ezért megcsörgettem, de ki volt kapcsolva. Ettől persze rögtön elfogott az idegesség. Laura nem szokott késni, ha valamit megígér, az általában úgy is van. Vártam még tíz percet, majd újra megpróbáltam, de ugyanaz fogadott a vonal túlsó végén. Ezután Livnek küldtem egy üzenetet.

Chris: Merre vagytok? Laura még nem ért haza.

Pár percet kellett várnom, mire megérkezett a válasz.

Liv: Kitettem a bárnál, azóta nem beszéltünk.

A gyomrom görcsbe ugrott. Tehát Laura egyedül ment oda.

Chris: Küldd el a címet, mert telefonon nem érem el!

Amíg a válaszra vártam, gyorsan át is öltöztem. Most már valóban aggódtam. Valami biztosan történt, amiért Laura nem ért még haza, és a telefonját is kikapcsolta. Lábujjhegyen osontam ki a lakásból. Idegesen ültem be a kocsiba, és elhajtottam a megadott címre.

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Ian Pole: Kárhozott Testvériség című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A templomos lovagrend túlélése a tét. Ebben az évszázadokon átívelő történetben a rend örökösei folytatják élet-halál harcukat az őket üldöző ősi ellenséggel, egészen napjainkig, ahol sor kerül a végső összecsapásra.

Kárhozott Testvériség

akció, fantasy

I.

 

1312. Magyar Királyság, Léka

 

A lovak patái alól magasra verődő por felhője már akkor elárulta a karaván érkezését, mikor azok még ki sem kanyarodtak a kőszegi út dombja mögül. A preceptor a külső vár kaputornyának pártázatára könyökölve nézte végig, ahogy az előőrsöt adó lovag és három fegyvernöke elérte a kaptatót. A bal oldali fegyvernök nyeregkápájához erősített zászlótartón ott csapkodott a fekete-fehér gonfalon baucent, közepén a vörös kereszttel.

– Tudják már, hogy hiába futottak eddig? – könyökölt a preceptor mellé Ottó az idősebbik Frangepán fivér. A harmincas éveinek elején járó lovag napcserzette arcán egymással versengtek az elsőbbségért a ráncok, és a sebhelyek. Radványi preceptor megrázta a fejét.

– Nem. Mikor hívtam őket, az Anjou Károly még kegyelmet ígért. Most már törvényen kívüliek vagyunk itt is, mint mindenhol máshol.

– Hova mennek így tovább?

A kaptatón feltűnt a zömök batár, melyet négy szürke ló vontatott. Lovagok, és fegyvernökök óvón fogták védő gyűrűbe, sötétre pácolt tölgyfából épített bakjáról is nyílpuskás fegyvernökök vigyázták az utat. A preceptor tekintete megpihent a batár vasalt ajtajára festett címeren.

– Sehová fiam. Innen már sehová. Mindenhol ez vár ránk. Talán, ha korábban tudjuk… Elindulhattak volna Tomarba, vagy Skóciába. De már nem juthatnak át.

agukkal hozták az ereklyéket. Látod? Az ott elől Jacques Berard. Fiatal testvér, de páratlan kardforgató hírében áll. Magam is láttam egyszer vívni Lyonban, a fegyvernökök viadalán. még suhanc volt, de megjegyeztem a nevét. A kardja meg egy olyan ereklye, amit feltétlen meg kell nézned!

– Károly Róbert haddal fog jönni. Vele nem dacolhatunk, akárhány ősi ereklyét is hoztak magukkal a testvérek Franciahonból.

A preceptor ellökte magát a kövektől, és kinyújtózott.

– Legalább tizenöt nap, míg ideér a serege. De inkább húsz. Addig a felfogadott kőszegi mesterek megerősítik a várat. Egy ideig kitartunk. Hátha sikerül megalkudnunk az új királlyal. Ha meg nem… Thibauld-dal erre is végig disputáltunk egy stratégiát. Minden nap végig fogjuk vizitálni a sorsfonalat, hogy elébe menjünk a dolgoknak, és ha szükséges csavarjunk egyet a szálakon. Ha meg már elkerülhetetlen a baj, akkor használni fogjuk Melkhior könyvét, hogy néhány testvér átszökhessen az örökkévalóságba. A rend vagy így, vagy úgy, de tovább fog élni, ezt már eldöntöttük.

A kapuboltozat alól felharsant Károly gróf kürtje, és a rács csikorogva elkezdett felemelkedni. Radványi preceptor összerezzent, mint aki rossz álomból ébred.

– De ne gondoljunk egyből arra, hogy a legsötétebb út kapuját kell kinyitnunk. Legyünk bizakodóak! Most meg jer, fiam! Fogadjuk illendően Thibauldot, és a vele érkezett testvéreinket.

 

Jacques Berard derekával az ablakfülke padjának támaszkodva végignézett kardja pengéjén, majd az eredménnyel elégedetlenül a fenőkövet újra, és újra végig futtatta a fegyver élén. Megnyugtatta a monoton hang, ahogy a kő és az acél egy kurta sikoltással egymásnak feszült. Az ólmosan tompa fényű normann kard élén csupán egy sekély csorba volt. Mikor egyik hírneves korábbi gazdája végét közeledni érezvén megpróbálta eltörni egy márvány asztalra sújtott vele, nehogy a csodálatos fegyver méltatlan kezekbe jusson. Ám a penge kenyérként szelte a márványlapot minden egyes csapással, és pusztán körömnyi csorbulást szenvedett az éle. A dicső Roland lovag mártírhalált halt ugyan azon az eónokkal ezelőtti napon, de a penge túlélt, és ezáltal benne egy szilánknyi a jó Roland eszenciájából is.

Jacques némán mozgó ajkakkal beszélt a fegyverhez, miközben letette a követ, és egy olajba mártott szarvasbőrrel átdörgölte a vasát.

Csikorogva nyílt ki a folyosó végén a kincstár ajtaja, majd Kristan testvér, és a helyi számadó sergent lépett ki rajta a rend vasalt ládáját cipelve. A láda rézveretes teteje nyitva állt, és Kristan, ahogy vitték a ládát belenyúlva egy-egy tárgyat rakott az ablakfülék padjára, vagy csak fal mellé a padlóra. Itt egy kelyhet, ott egy ezüstözött gerincű kódexet, amoda egy aranyozott tekercstartót. Jacques értetlenül nézte a jelenetet, majd a pengét csókkal illetve a fegyverövén lógó hüvelybe csúsztatta, és elébük ment. Rendtársa szürke szeme rávillant a most szabadon hagyott, asszonyosan hosszú, fekete hajzuhataga alól és kezében egy aranyfonállal hímzett bőrkesztyűvel a ládára mutatott.

– Segíts, Jacq! Mindenhová tegyél egyet!

– Mivégre? – nézett értetlenül a lovag, de engedelmesen kivett egy dúsan vésett obszidián sárkánygömböt. Nem volt misztikus beavatott, de a láncszemekkel vart fegyverkesztyűn át is érezte az erejét. A bizsergést a csontjaiban, és a fémes ízt a szájában.

– Radványi preceptor utasítására. Hogy a pórok találjanak rájuk még a Johanniták előtt. A mohó kezek árnyéka a legbiztosabb menedék az ereklyéknek. Ha nem pusztítják el őket, a rend előbb-utóbb majd visszaszerezi mind.

Jacques letette a padra a sárkánygömböt. A tömör ónix baljósan koppant a tölgydeszkán.

– Akkor már nem várhatunk segítséget a Vránai rendházból. – Nem kérdezte, inkább kijelentette, miközben egy aranycsatos ereklyetartót emelt ki a ládából, amit a másik kettő sietve már tovább is vitt a lovagterem felé.

– De mivégre a kapkodás? Fél esztendeig is kitarthatunk e falak között.

– A preceptor beletekintett a sorsfonálba. Mai napon véget ér az ostrom! – suttogta Kristan, és egy olyan ékkövekkel kirakott vadászkürtöt vetett a poros padlóra, aminek csak a kövei hat jobbágyfalu árát érték.

– Thibauld és Robert testvér már előkészítette az oltárkövet Melkhior könyvének felébresztéséhez.

Jacques tetetett nemtörődömséggel megrántotta a vállát, majd végig mutatott nyurga alakján

– Én ragaszkodom ehhez a csinos kis testhez, úgyhogy maradok! Mikor jelölik ki a vándorokat?

– Amint a könyv felébredt. Felét Thibauld választja közülünk, felét Radványi Gyula preceptor a lékaiak közül.

Kintről kiáltások hangoztak, majd egy repedt rézkürt fújt recsegős riadót.

– Fegyverbe! Betörtek a várba! À moi, beau sire! Beauséant à la rescousse!

Hallották az alsóvár felől Radványi preceptor kiáltását, majd fegyvercsörgést, és sikolyokat. A már majdnem kiürült ládát félredobva mind a hárman fegyvert rántottak, és lerohantak az udvarra.

A felső vár kapujában maga a preceptor állt fehér általvetőjében idegen fegyveresek árjának feszülve kardjával és pajzsával. A hullámokban rárontó harcosok úgy törtek meg rajta, mint a tajték a sziklán. Lába előtt már féltucat halott, vagy súlyosan sebhedt férfi hevert. A preceptor két fegyvernöke a kapuházba szorult, ahogy megpróbálták leengedni a rácsot, de csúnyán összevagdosták őket a betörő fegyveresek.

Jacq, Kristan és a számadó sergent vad rikoltással vetette rá magát az ellenre, és mögöttük Alois testvér szaladt ki az öregtoronyból lándzsás fegyvernökökkel a sarkában.

Jacques felülről sújtott le egy idegen fegyveresre, ki a szekerce nyelét emelte a csapás útjába. A kard szinte ellenállás nélkül hasította át a fát, a láncinget, és alatta a húst, meg csontot. A templomos kardmester az összecsukló testet a többi közé rúgta, majd jobbról felzárkózott a preceptor mellé.

– Elárultak minket! A rejtekalagúton vezette be őket valaki! – lihegte a magyar mester, miközben pajzsa élével bezúzott egy védtelenül hagyott torkot, majd nehéz fattyúkardjával keresztbe suhintott maga előtt, hogy teret nyerjen. – Vissza kell jutnunk a Burgfriedbe!

Jacq megakasztott egy tőrdöfést, majd torkon szúrta a támadóját. Feltűnt neki, hogy a rájuk rontók nem az Anjou Károly színeit viselik, mit az ostromlók, hanem szedett vetett bőrvérteket, holtakról lehúzott ócska láncingeket. Inkább voltak koncért harcoló zsoldosok, mint katonák. Az imént torkon szúrt nagydarab férfi ismerős volt neki. Akárcsak az a szakállas félszemű férfi, aki a helyére lépett. Ekkor hirtelen beugrott neki. A kőszegi ácsmester segédjei! A városi kőmíves és ácsmestereket alig két hete bocsátották el busás fizetséggel a megerősítő munkálatok után.

– A kőszegiek! Ők hozták ránk őket! – csikorogta a fiatal lovag, és elvezetve a csípőjének irányzott szablyavágást a félszemű lábikrájába döfött. Gonoszul megcsavarta a pengét, mielőtt kirántotta a sebből, mire az ácsból zsoldossá avanzsált támadója sikoltva felbukott.

– Vágd őket fiam! Míg egy is emeli a kezét! – nézett körbe a preceptor miután pajzsa egy fedetlen kobakon kondult, és szétzúzta a férfi orrát. – Hátráljunk vissza a várba!

– Mi lesz Károly gróffal?

Az alsó várból is csatazaj szállt fel, ahogy a rejtekutakon betörő csapatok megtámadták a kapuőrséget, vagy belülről rontottak rá a falakat vigyázókra.

– Nem tehetünk mást! A öregvár az utolsó védvonal! Aki kívül reked, elveszett! Vissza a várba!

De akkor már a falakon is másztak át az ostromlók, mint tavasszal a bodobácsok. Kihasználták, hogy a védők mind a kaput próbálják tartani, így lajtorjákkal leküzdötték a falakat, majd az udvarra beszökkenő előőrs védelmi állást vett fel a fal tövében, hogy a többiek is követhessék őket. Példás szervezetséggel álltak azonnal egységbe, és elvágták az udvaron hadakozó várvédőket az öregtoronytól. Ezek a harcosok már az Anjou király kék alapon sárga liliomjait viselték általvetőjükön. Egy fiatal Johannita lovag vezette őket. Az ostromlétra mászás miatt csak gambesont, és lánccsuklyát viselt a nyolcágú kereszt jelvényes fekete köpenye alatt, de kezében ott villogott a hosszúkard.

Alois testvér hét fegyvernökkel nekik fordult, és megpróbálta szétzilálni a sorokat, de visszaszorították őket. A külső vár kapuját végül belülről kinyitották a zsoldosok, és páncélos Johanniták, meg kék-sárga fegyverköpenyes katonák özönlöttek át rajta diadalittas ordítással.

– A várba! Átvágunk rajtuk! Sanguis redundandiam!– rikoltotta Radványi, és megperdülve az épület felé tört. Az utolsó hangok olyan mélyről rezegtek fel a torkában, hogy szája szélét elöntötte a vér, de hadizászlóként magasba emelt pengéje sáfrányszín lüktetéssel csillant meg. A hatalommal átitatott szó, amit kimondott egy pillanatra zavaró viszketéssel kúszott be a fegyvertársai elméjébe, hogy azután mint folyékony tűz áradjon szét az ereikben. Vérszomjasan, egy torokként üvöltöttek fel. A mester helyére a számadó sergent és két fegyvernök lépett a kapuboltozat alá, hogy önfeláldozóan feltartóztassák a több tucatnyi támadót. A három lovag, és a megmaradt fegyvernökök rohamozó vezetőjükhöz zárkóztak. Halálos éket alkotva rárontottak a belső udvarba bejutott támadókra. A lakótorony vasalt tölgyfa kapuja is kinyílt az ostromlók mögött, majd Thibauld testvér szökkent ki rajta két fegyvernökkel. Meglepetésből, hátulról csaptak le a hármas sorú hadrendben felálló katonákra. Épp akkor, mikor a preceptor jobbján Jacques-al, balján Kristan-al az első sorba csapódott. Úgy rohantak rájuk, mint az apokalipszis lovasai. A belső tűz feszítette az izmaikat, és sáfrányszín lobot vetett a szemükben. Az ölés vágyától elnyílt szájjal ziháltak, mint mohó farkasok. Szétszórták az ellent, mint vihar a pelyvát. A pillekönnyűvé lett kardok végtagokat metszettek le, és mellkasokat döftek át. Szinte megrészegülve a vérmámortól aprították a megrettenve hátráló harcosokat. Két csatlós élete árán átvágták magukat Thibauld testvérhez, majd elkezdtek behátrálni a kapun. A demoralizált katonák nem tudták volna megakadályozni ezt, de ekkor a fiatal Johannita imával az ajkán előre szökkent, és kardja kígyósebesen villant. Hegye megmerült a felemelt kardú preceptor hónaljában, reccsenve találva meg az utat a sodronyszemek között, majd arasznyi vércsíkkal szennyezve bukkant elő onnan. A fattyúkard tompa fénye egy utolsó lobbanással kihunyt, és a fegyver a földre esett, ahogy az őt fogó kéz ujjai elgyengültek. A mámort, és a sáfrányszín tüzet száraz szél fújta ki a templomosokból, nem hagyva mást maga mögött, csak fáradt kábultságot. A támadók megújult erővel csaptak rájuk, beszorítva őket a várba. Thibauld és Kristan megragadták a megtántorodó preceptort, és a folyosóra menekítették. Jacq, Alois testvérrel, és négy megmaradt fegyvernökkel próbálta bezárni a kaput, de lépésről lépésre szorultak hátra a küszöbről, ahová benyomult az ellen.

A belső vár kapuboltozatát védő sergentet, és két társát végül felkoncolta a túlerő. A belső udvarba rontó csapatok átgázoltak földre zuhant testükön. Egy iramodás csupán, és elérik a lakótornyot.

– Nem tudjuk bezárni! Itt veszünk! – hörögte Alois, és a kilátástalanság felett érzett dühében egy visszakezes csapással kettéhasította egy férfi mellkasát. Jacques csípőn szúrt egy másikat, majd a hátratántorodó férfi helyére belépő Johannitával keresztezett pengét.

Őt nem ölhetem meg ifjú Oroszlán! Krisztus igaz katonája! Hallotta a fejében a hangot Jacq, miközben acél csendült acélon.

– Ne hagyj cserben! – sziszegte a lovag, hárítva egy fejre irányzott döfést, majd lefelé kényszerítette a másik kardját.

Tudod jól, hogy esküm köt! Nem zsoldos, igaz hittel harcol! Nem vehetem életét!

– Tudom, Frederígó. Akkor valóban itt pusztulunk! – zihálta a templomos, és egy mesteri csuklócsellel a Johannita szíve felé döfött, de az utolsó pillanatban – mintha önálló akarata lenne – félre szaladt a penge, s csak a támadó bicepszét sértette meg. A Johannita válaszcsapása viszont a bal szemétől az álláig felhasította a lovag arcát.

– Vár a sátán, eretnek! – sziszegte a szalmaszőke hajú, szeplős lovag a meghátráló templomosnak, akinek a saját vére fröccsent a szemébe. Jacq időlegesen elvakítva újabb két lépést hátrált az ajtótól, így még több katona nyomakodott be a Johannita mögé. Az egyik fegyvernök mozdulatlanul hevert már a padlón, és egy másik csapásai is lassúdtak, ahogy combsebéből artériás lüktetéssel ömlött a vér.

– Nem vagyok eretnek! – zihálta Jacques, miután kirázta a szeméből a vért, és fogást váltott a kardján. – Félem az Istent, és hiszem egyfiát Krisztus Úrunkat! De nem állok lehajtott fejjel a sötétben! Én látom a valót!

Össze szorította a fogát, és bízva a mellvértjében belelépett a következő csapásba. A Johannita pengéje szikrát vetve lecsúszott a vállvasáról, ő viszont a markolatgombbal a másik szeme közé sújtott. A szőke lovag megtántorodott az ütéstől, Jacq pedig baljával utána kapott. A másik öve mellől kirántotta a díszes markolatú, gonoszul hegyes misecordia-t, majd a páncélszúró tőrrel átdöfte a gambesont a lovag szíve felett. A fiatal lovag mogyoróbarna szeme döbbent csodálkozással meredt gyilkosára, aki elengedte a tőrt, és egy pillanatra megérintette a másik arcát.

– Sajnálom, testvér! Isten bocsásson meg mindkettőnknek!

A halálra sebzett lovag térdre esett, majd a falhoz zuhant, mikor csatlósai félre sodorták, hogy ledöfjék végre a sebzett templomost.

Ekkor rekedt kürtszó hangzott kintről. Károly gróf kürtje. Az agg hadfi és medve termetű fia tört előre a külsővár felől nyomában a Frangepán testvérekkel, és nyolc fegyvernökkel. Belehasítottak a torony kapujában feltorlódott ellenségbe, rést vágva a sorokon eljutottak a kapuig. Az ifjabbik Károly gróf, és a két Frangepán fiú beszökkent a kapun villámgyors csapásokat osztogatva a két tűz közé szorult katonáknak. Az idősebb Károly pedig a megmaradt fegyvernökeivel kívülről elállva az utat fedezte őket. Önfeláldozóan, pár pillanatra megakasztották a támadók rohamát, míg a Frangepán testvérek belülről bezárták a kaput, és helyére tolták a majd combvastag keresztrudat. Az öreg Károly gróf diadalittas kacaja kísérte kintről a keresztrúd zengő csattanását. Fia, Armand tehetetlenségében, és a veszteségtől áthatva belülről úgy markolt az ajtó fájába, mintha eleven embert ragadna meg. Homlokát egy pillanatra a keresztrúdhoz nyomta, tisztán hallatszott, ahogy fogai összecsikordultak. Aztán dühös morranással megfordult, félre lökte Aloist, meg a talpon maradt két fegyvernököt, hogy hozzá férjen az ajtó belső oldalán rekedt utolsó, még harcképes anjou katonához. Héttollú buzogánya zúgva sújtott le újra és újra, vörös cseppekből rajzolt csíkokat a fehérre meszelt plafonra, és falakra. Aztán csend lett, csak kívülről szüremlett be fegyvercsörgés, és fájdalomkiáltások.

Élesen sikoltott fel a zsanér, mikor kinyílt a lovagterem ajtaja. Thibauld lépett ki rajta, és félre hajtott fejjel végig nézett rajtuk. Zöld – arany hímzett partus köntöst viselt, kezében csavart pásztorbot.

– Hetet! Hetet tudok átszőni a könyvvel vándornak! Magammal együtt!

Lihegve meredtek egymásra a holtestek felett. Öt lovag a testvériségből. Bent már ott van Radványi Gyula preceptor Kristan-el és Robert testvérrel. Thibauldon kívül még hárman mehettek át az ajtón, hogy az örökkévalóságba szökjenek. Ki lesz az a kettő, aki itt marad? Az ajtóra ekkor kezdtek kívülről zuhogni a baltacsapások. Jacq leszakította az általvetője elejét, és a bőven vérző arcára szorította.

– Én maradok testvérek. – suttogta rekedten. Thibauld biccentett felé köszönete jeléül.

– Te, és Albert vagytok a legfiatalabb tagok.

Az idősebbik Frangepán habozás nélkül kamaszkorból alig kinőtt öccse elé lépett.

– Én! Én maradok Albert helyett! Őt vidd el!

Thibauld megrázta a fejét.

– Minél idősebb a lélek, és minél mélyebben érintette meg a tudás, annál nagyobb a siker esélye az átlényegülésben! Valamint a te hangodra Ottó, szükségem van a litániához!

Alois, aki eddig a falhoz csúszva ült, most zörögve, fáradtan feltápászkodott. Oldalát nem csak az ellenség vére festette vörösre, hanem a sajátja is. Kibomlott, sötét hajjal keretezett sápadt arca viaszosan fénylett.

– Majd én. Én maradok. Nem érzek magamban elég erőt, hogy tudjak koncentrálni.

Thibauld végig nézett rajta, és bólintott.

– Áldozatotok nem lesz hiába való! A rend élni fog!

Fejet hajtott feléjük, majd belépett a lovagterembe. A kiválasztott három lovag követte a szertartásmestert. Mindegyik tradicionális alkarfogással búcsúzott a hátramaradó két lovagtól, de még a két fegyvernöktől is. Fémes csattanással záródott be mögöttük a lovagterem kétszárnyú ajtaja. A lakótorony vastag tölgyfa kapuja még kitartott, de a kintről folyamatosan rázáporozó csapásokból sejthető volt, hogy legfeljebb másfélszáz szívdobbanás múlva engedni fog, és megjelenik az első rés.
Alois lehúzta az ujjáról a nagy, ametiszt köves gyűrűt, rövid csókkal illette, majd az egyik halott, kék-sárga fegyverköpenyt viselő katona ujjára húzta.

– Ha nálam találnák, a papok megvizsgálnák, majd elpusztítanák. Pótolhatatlan veszteség lenne. – mondta magyarázatképpen, és szeme szomorúan pihent meg az ékszeren. – Így viszont a rendnek lesz esélye visszaszerezni.

Jacq bólintott, majd előhúzta a kardját.

Engem nem fenyeget veszély! Mondta a bal szeme mögött a hang. A markolatgombomba az igaz kereszt egy szilánkját foglalták! Csak ennek kisugárzását fogják érezni a vizitátor atyák, míg eskümet megtartom! És nem szólalok meg, míg méltó lélek rám nem talál. Csupán eszköz leszek!

– Ezt lesz a legnehezebb megállnod. A hallgatást. – morogta Jacq, és a halott Johannita övén lévő hüvelybe csúsztatta a kardot. – Isten óvjon Don Frederígó!

Az ajtó ekkor hosszában megrepedt, és egy szekerce szakálla harapott át a résen. Jacq felvette a Johanita kardját, és suhintott vele párat. Páratlanul könnyű, és csodálatosan megmunkált toledói penge volt, de nyomába se érhetett az imént letett normann kardnak. Arra a húsz-huszonöt szívdobbanásnyi időre, – ami megmarad neki, miután betörik a kaput – viszont épp megfelelt. Alois mellé lépett, és megmarkolta az alkarját.

– Köszönöm, hogy mellettem vagy, testvér!

– Enyém a megtiszteltetés, testvér!

Alois a fegyvernökökhöz fordult, akik suttogva imádkoztak.

– Mi a nevetek?

– Daumier, nagyuram!

– Lovis.

Mindkettőjüket megölelte, és Jacq is kezet fogott velük.

A zsanérok felsírtak, és egy alkarhosszú fadarab fordult ki gerendákból.

– Halál rátok sátánnak rühös kutyái!

Ordított be magyarul egy férfi a résen, himlő marta arcát teljesen a kapuhoz szorítva. A zsanérok fájdalmasan felsírtak, ahogy a fém belefeszült a fába. Hatvan szívdobbanás, és bent lesznek.

A lovagterem kétszárnyú ajtaja nyikkanva kitárult, és Thibauld tűnt fel újra. Pillanatnyi hezitálás után Jacq-ra mutatott a pásztorbottal.

– Tudod az elengedés liturgiáit?

A fiatal templomos bólintott.

– Akkor jer! Radványi preceptor az imént belehalt a sebeibe. Siess!

Jacq egy pillanatra még letérdelt, és megérintette a kardot.

– Visszaszerezlek!

Ígérte, majd felállt, és követte Thibauldot. Alois megérintette a vállát.

– A gyűrűt is, testvér!

Jacq rámarkolt a vállán pihenő kézre, és megszorította.

– Mindent visszaszerzünk!

I. Regényíró pályázat eredményhirdetés

Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A Betondzsungel és Csodaszarvas című regény a misztikus-akció műfajában íródott, erős áthallásokkal a pogány magyar mondavilág és a modern kor társadalmi problémái felé.

Betondzsungel és Csodaszarvas

akció

Prológus

 

’Emberi létünknek célja van.
Ha még nem találtad meg ezt a célt, az nem azt jelenti, hogy nem is létezik, csak még idő kell hozzá, hogy felfogd mi is az.
A szellemi fejlődés ugyanolyan, mint a fizikai. Nem tudsz megemelni egy malomkövet gyerekkarokkal, ahhoz nőni kell, erősebbnek lenni és tapasztalatot szerezni.
Ugyanez a helyzet a mindenség befogadásával is. Gyermeki értelemmel felfoghatatlannak tűnik, hogy a világegyetem folyamatosan tágul és hogy a becsült kora több mint 14 milliárd év. Ez olyan hosszú, hogy bármi megtörténhetett már és semmi sem fog. Mindegy is.
A lényeg az, hogy nem te vagy a lényeg.
Létrejöttél és tartalommal kell feltöltened az életet körülötted, mely az univerzum szempontjából bántóan rövid és jelentéktelen.
Szeresd az elmúlást és imádd a csillagokat!’

A táltos szavai még mindig Gyula fejében visszhangoztak.

Itt, a végelláthatatlan panelházak tetején, a tizedik emelet hanyag szigetelésű, kátrányozott padlózatán, a tévéantennák és a zümmögő légkondícionálók gyűrűjében számot vetett sorsával, mint a hadiösvényre lépő harcosok.

Már régóta az úton járt, de csak most kezdett el igazán hinni benne.

Keserű mosoly barázdálta az arcát. Lélekben mindig is gyermek volt, csak ez soha nem tűnt fel neki.

Önmagát imádta, mint valami hamis bálványt, és arrogánsan alámerült a nagy társadalmi szerepjáték felszínes rutinjába. Elidegenítő automatizmusok, a mindennapokba vetettség magánya és a cél nélküli irigység – eme kusza emberi szappanopera végig hamis reményekkel kecsegtette. Kizsákmányolta, megkínozta s végül hangosan nevetve száműzte őt az érinthetetlen páriák kasztjába, a hajléktalanok közé.

Tűzből jöttem régen / tűzből, hogy égjen a vérem /
Tűzzé válni készen / testem-lelkem egészen!

Égből jöttem régen / égből, hogy égjen a vérem /
Éggé válni készen / testem-lelkem egészen!

Dobol és énekel a táltos. Szinte maga előtt látja a szikár, erőtől duzzadó alakját az izzasztó kunyhó homályában.

Ide, a panelház tizedik emeltére húzta fel a rongyos sátrát, mindenféle lepedőből és öreg bútordarabból összeeszkábálva azt. Mint bebábozódó hernyó, pillangó kíván lenni, valami magasabb, magasztosabb része, de oda még el kell érni. Számot kell adnia a tiszta szív erejéről.

A szív harcosa nem konfliktust keres, hanem lehetőséget. Lehetőséget a jóra.

Egyre nehezebben kap levegőt. A sátor zümmögő árnyjátékában a saját keze szellemi vezetője kezévé hasonul és még egyszer ráönt az égő parázsra.

A fullasztó vízpára gomolyogva felcsapódik, elfedve a valóságot előle és átvezetve őt a fojtogató ködön keresztül egy másik világba.

A félmeztelen hátán sós patakokban folyik le az izzadtság. Az erei megtelnek földöntúli hevülettel, mintha ezer fokon forrna a vére és lüktetne benne egy másik szív.
’Önmagunk elveszejtése a létra a mindenség felé’ idézi fel Kerecsen szavait.

A táltos közlései mindig olyan rejtélyesek. Mintha minden pillanatban a delphoi jósda többértelmű jövendölései fogannának meg az ajkán, de ez az utolsó próba. Ma éjjel számot kell vetnie mindennel és egyesülnie az univerzummal. Ő lesz a nap a sötétségben, a fényt körbe ölelő végtelen tér. Mindenhol ott lesz és sehol sem.

Nincs félelem, hatalom és kétkedés /
Nincs semmi csak halál és születés /
Mindenben ott vagyok, mindent érzek, /
Sehol sem vagyok, így létezek!

Énekli torokhangon és közben becsukja a szemét. Fokozatosan ráhangolódik a feladatra. Egy egyre erősödő, nem-létező dobpergést hall. Talán ez már a révedés előszobája?

Tudja mit kell tennie. Egyszerűen érzi. Senki nem mondta neki, de mintha mindig is tudta volna.

A tudata a dob pergő és egyre ütemesebben dobbanó hangjával rezonál. Minden egyes taktus egyre lejjebb és lejjebb ereszti elméje mélyére, oda, ahol megszűnik a világ zaja és a tudattalan nyugalom veszi át a tudatos gondolkodás helyét.

Most valaki, mintha egy újabb adag sistergő vizet öntene a parázsra, de egyedül van. Ki lehetett az? Képzelte az egészet? Talán ez már nem is érdekes.
A légkör levegőtlen, tikkasztó, a gondolatokat is el-elgáncsolja a pillanatban.

Kerecsen azt mondta, hogy ha a sötétség győzedelmeskedik lelkében, lehet nem éli túl. Ez az egész egy spirituális küzdelem és minden csak tőle függ. Attól, hogy képes lesz-e az emlékein keresztül őszintén elevezni a tudata peremére és onnan visszatérni.

A táltos úgy magyarázta, hogy mind a hajléktalan, mind az átlagpolgár életének egybe kell forrnia. Újra át kell élnie a tapasztalásait, legyenek azok jók vagy rosszak, s mindezeknek egyszerre lesz szereplője, nézője és kritikusa is egyben.

’Aztán egy kicsit meg is kell halni, hogy igazán élhess!’ emlékszik vissza a szellemi vezetője utolsó mondatára és az izzó parázs skarlátvörös harci díszekkel festi meg arcát.

A kunyhója részletei végleg elmosódnak. A saját, széttört bútordarabjai, melyek a szedett-vetett építménye tartópilléréiként szolgálnak, vibrálni kezdenek és a falak, melyeket a ronggyá használt lepedőiből és polgári ruháinak mozaikszerű kavalkádjából emelt, követik az éteri dobverés ritmusát.

Az egész miliő nagyon is hasonlatos a servúdi otthonához, hogy az élet körforgásának metafórája itt teljes legyen.

Totó, Szomcsi, a Csorba Jani és a többiek, a hajléktalan bunkik pazar csokra, az érintetlen kispesti akácerdő sűrű bozótosa, a szellemi királyság, ahol a repülőtérre vezető gyorsforgalmi út, a metró alagút és a pláza, mint a fogyasztás öntömjénező Bábel tornya, végérvényesen kijelölték az emberi élet határvonalait – a servúdi erdő befogadott mindenkit, akit az élet Nottingham grófja elnyomott.

A kérges kezek alatt a Csodaerdő olyan ősközösséggé formálódott, ami menedéket nyújtott mindenkinek, aki alól kicsúszott a föld. A lomizós csöveseknek és az alkoholista guberálóknak, az otthonról elmenekülteknek és a lecsúszott rokkantnyugdíjasoknak, mindenkinek, aki saját döntése vagy világ csúfsága okán a páriák kasztjába került.

A képzeletbeli dob most ritmust vált és egyre erősebben diktálja a tempót.

Kerecsen azt tanácsolta, hogy lazán álljon a belső utazáshoz, legyen rugalmas, mint pitypang a szélben. Ne akarjon, ne erőlködjön és főleg ne kössön semmit feltételekhez. Adja fel az ítélkezést és inkább csak belső megfigyelőként legyen jelen. Öleljen meg minden kósza emlékképet vagy érzést, élje át őket újra, majd engedje el őket ugyanolyan könnyedséggel, amellyel jöttek. A múlt már megtörtént, az idő itt csak díszlet.

Vesz egy mély levegőt és a tűz ropogását hallja. A mohó parázs néhol még eszi a fehérré mállasztott fadarabokat. Az utazás már elkezdődött, csak a megvilágosodás kérdéses.

Szívem kinyitom, / a végtelen rám simul, /
Szállok szabadon, / a kék égen túl.

Hallja még a dalt, de a szavak formátlan visszhangokká esnek szét elméje űrjében. A hangok egyre tompábban és tompábban verődnek vissza míg végül, mint egy kútba dobott kő, nagy csattanással a sötétben loccsan.

Tudata kifeszített víztükre alatt elcsitul minden külső zaj. Puha testeken csúszik. A mindenség alaphangja a néma üresség, amivel most eggyé kell válnia.

1. fejezet

 

Apró nesz verte fel álmából. Felriadt a zajra, de nem volt képes kinyitni a szemét. Éber tudattal feküdt, olyan volt, mint aki kómában van, de érzékel mindent maga körül.
Megpróbálta, de a végtagjait sem tudta megmozdítani. Mintha nem lett volna ura a testének és a szemhéja tonnányi súllyal nehezedett rá. Csukott szemmel próbált meg segítséget kérni, de az csak értelmetlen nyögéssé torzult az ajkán.

Valaki odalépett mellé. Csepegést hallott, majd a homlokára helyeztek egy vizes ruhadarabot. A kellemes, hűsítő érzés egy pillanatra elkergette a tehetetlenség nyomasztó tudatát, a forró teste azonban másodpercek alatt kiszárította a nedves kendőt, így azt levették róla és ismét a vízbe mártották.

Hallotta a cseppek lusta zuhanását a tálban, ahogy visszahullnak a folyékony anyaölre, majd a kendőt megint szakszerűen a homlokára pakolták:

– Pihenj csak, nyugalom! Most már nem lesz baj! –kísérték nyájas mondatok az aktust egy kedves női hang formájában és a férfi beleegyezett.

Nem küzdött többé. Elengedte magát és lesüllyedt alfába, ahol viszont lázálmok gyötörték. A képek, melyek fel-felvillantak az agyában, felzaklatták és a sajgó fizikai fájdalommal kiegészülve a sötét hallucinációk csapdájába lökték.

Révedéseiben magát látta, ahogy három varjú kergette. Utolérték őt, majd villant egy penge és a földön találta magát. A karcos hideg és a feketeség bekebelezte.
Vonszolta magát az avarban, de nem nyílt számára kiút. Aztán hirtelen egy csodás, fénylő alak izzott fel előtte. A bámulatos jelenésnek agancsai magasodtak és egyenesen őt nézte. Egy szarvas volt az, aranyozott rámában, akárcsak egy pogány ikon.

A sebesült férfi a tekintetét szinte belevájta a látomásba és láthatatlan kötélként húzta magát egyre közelebb és közelebb a fenséges állathoz.

A jeges földön kúszott, az életet adó melegség pedig lassan távozott a végtagjaiból. A telihold által megfestett éji árnyak démoni örömtáncot jártak a lebénuló teste felett. Már nem volt messze a szarvas, csak pár méter kellett volna tennie, azonban az utolsó, elkeseredett húzás után a földön, az állat megmozdult és egy másik, sötét alakká változott. Az emberi alak erősen megmarkolta a kabátja gallérját és könnyedén felrántotta kétlábra, amitől felriadt.

 

Miközben felkiáltott, a fájdalmas üvöltésével halálra rémített egy szintén a szobában szundikáló embert. Vele szemben egy férfi ült, egy ősz hajú, ősz bajszú alak, aki a karosszékében elnyúlva a macskáján pihentette a kezét. Mikor a beteg drámai ébredése felriasztotta, ő is felpattant a székből és mintha kísértetet látott volna, kiszaladt a kis házból.

– Ne! Kérlek, segíts! – nyöszörgött utána a fekvőbeteg és fel is kelt volna az ágyból, de az ereje menet közben elhagyta.

Félúton a mozdulatsorban oldalra esett, aztán lezuhant a földre, egy kemény és hideg szőnyegre. Ott fetrengett a porban és kísérletet tett volna a szabadulásra a rácsavarodott, izzadt lepedők alól, de képtelen volt kihámozni magát a szorításukból. Szenvedését egy középkorú, fekete hajú, cigány férfi enyhítette, aki nyers stílusban ráripakodva, berohant a szobába:

– Mi az Isten bajod van?! Örüljél má’, hogy gondodat viselik, te meg itt ijesztgeted az embert! Bolond vagy?! – fogta meg határozottan az idegen, majd felsegítette és visszatuszkolta a beteget az ágyba.

– Ki maga? Hol vagyok? – kérdezősködött izgágán a gyengélkedő, de az undok férfi dacos hangnemben rövidre zárta az eszmecserét:

– Tök mindegy, nem? Élsz, nem? Itt vagy a servúdi erdőben, biztonságban. – adott kurta válaszokat, majd betakargatta és ledorgálta, ha még egyszer megszökik, ő bizony nem segít, hagyja megfagyni.

A feje búbján kopaszodó, hátul lófarkas cigány férfi zsörtölődve távozott a kis házból, majd a láztól elgyötört páciens elterült az ágyban.

A Servúdban volt, de nem tudta, hogy ez pontosan mit is jelent és azt sem, hogy mióta. Semmire nem emlékezett. Megfogta a bekötözött fejét és felemelte a lepedőjét, hogy megnézze a sajgó oldalát.

A derekától egészen a mellének közepéig szakszerűen be volt kötözve. A bal oldalán egy kicsit átütött még a vér, de a jobbon már semmi sem látszott a géz alatt.
Kétségtelen, hogy kezelték a sérüléseit és próbált visszaemlékezni hogyan szerezte őket, de nem ment. Nem emlékezett semmire, ami furcsa volt. Mintha minden ismeretlen lett volna a számára.

A zakatoló gondolatok a fejében pillanatok alatt heveny fejfájást eredményeztek. A homlokához kapott és még mindig tűzött a bőre. A hidegrázás is elérte, így visszabújt a lepedők alá és inkább meghúzta magát. Egy ágyban volt és gondozták, az csak jót jelenthetett.

Most pihennem kell, adott gondolatban parancsot magának, majd lassan behunyta a szemét és elpilledt, mintha elvágták volna, de a valóságból, megint visszatért a nyomasztó víziók labirintusába.

Néha-néha felriadt, nyüszített vagy nyöszörgött, de többnyire csak rázkódott a láz vagy a sebesülései okán.

Egyszer valaki felemelte a hátát és a szájához tett egy poharat. Beleivott, de félrenyelt, így azonnal köhögésbe fulladt.

– Ezt mind meg kell inni! – mondta egy gyámoltalan férfihang és a beteg kinyitotta a szemeit.

Az őszbajszú volt az, akit a minap megijesztett és éppen itatni próbálta. Ezt elraktározta az elméjében majd tovább pihent, de a rémálomképek nem kegyelmeztek neki.

A következő révedésében egy barnahajú nő szerepelt, ahogy a vízparton belógatja a lábát a hullámokba. Olyan szép vádlija volt és a mosolya! Nem koncentrált másra csak két apró gödröcskére a leány arcán, ahogy a csábító tekintete még a színeket is elhalványította körülöttük.

A tóparti kép idilli víziója azonban hirtelen megváltozott, esőfelhők kúsztak feléjük az égen és szinte a semmiből egy fertelmes vihar kerekedett. Mintha csak dézsából öntötték volna, az eső csak hullott és hullott alá, a vízszint pedig vészesen emelkedni kezdett. A gátak átszakadtak, a partot elöntötték a durván kicsapó hullámok, így úszni kényszerültek. A férfi felnézett az égre és a sötét fellegek egy hatalmas, már-már szürreális teliholddal koronázták meg a tragédiájukat.

A barna nő után nézett, de ő már rég elsodródott mellőle. A férfi egyedül kísérelt meg úszni, fennmaradni a víz tetején, de csak hánykolódott, mint egy fadarab. A hínár próbálta lehúzni, a hullámok megfullajtani, és egyszer csak megjelent a feje fölött három varjú. A madarak éktelen rikácsolásba kezdtek, de ő csak menthetetlenül süllyedt, levegőért kapkodva. Már nem tudott lebegni sem, valami láthatatlan erő a vízbe húzta, egyre mélyebbre és mélyebbre a sötétségbe, a kétségbeesésbe.

Aztán felriadt ismét. A teste tocsogott az izzadtságban, de a szemei most mintha élesebben fókuszáltak volna. Egyedül feküdt egy házikóban, amit most alaposabban szemügyre vett.

A lábadozásának színhelye egy pár négyzetméteres, téglalapalakú kunyhó volt, melynek alapja térdmagasságig a földbe volt ásva. Egy lefüggönyözött, nagy ablak nyílt az ágyával szemben, de ki nem látott rajta, ugyanis a függöny koszos fóliája csak a tompított napfényt engedte be.

Az ablakforma koszos kerete okosan bele volt építve a faelemek és téglák oldalfalába, begipszelve, néhol bepúrhabozva, és ahol nem jutott anyag az oldalfalba, ott bútorok vagy kövek zárták le a végeket, ruhákkal és szőnyegekkel, kvázi szigetelés gyanánt.

Az ágy lábánál, egy leharcolt fémhordóban pislákolt a tűz, kellemes melegséggel árasztva el a szobát, s a füstjét egy összetákolt cső vezette ki a kalyibán kívülre.

A kis kunyhó puritán módon volt berendezve, néhány keretezett fényképpel és egy-két bútordarabbal. Egy nagy gardróbszekrény, mely sem stílusában, sem méretében nem illett oda, és az ágya mögött magasodott, míg egy négyszögletű, kopott kisasztal, egy sámli és egy megtört támlájú szék társaságában, a fekhelye oldala mellett volt kiállítva, mint valami avantgárd kompozíció.

A kunyhóban egyébként rengeteg lim-lom állt felhalmozva. Az asztalkán elemek, gyógyszerek, konzervek voltak dombocskákba rendezve, míg a sarokban egy elektromos sparhelt pihent, ami egy használt akkumulátorra volt kötve hosszú, többszörösen átszigszalagozott vezetékekkel.

A rögtönzött terepszemlét kintről beszűrődő hangok szakították félbe és az ösztöneire hallgatva, a beteg inkább becsukta a szemét.

Valaki érkezett. A kis ház oldala kinyílt és a hideg szellővel együtt bejött rajta egy alak. Mikor már bent volt, a látogató visszanyúlt a ház oldaláért és visszatette az egyszerű falemezt a kiásott keretbe.

A vendég dudorászni kezdett, majd matatva az asztalon helyet csinált magának a sámlin és finoman költögetni kezdte a fekvő férfit.

– Hahó? Ébresztő. Kummantsá’ valamit, gyere! – szólította meg és a beteg, tettetve hogy alszik, lassan kinyitotta a szemét.

Egy siltes sapkás ismeretlenre emelte a tekintetét, a férfi olyan hatvanas volt, kerek arcú, őszülő borostával és erős tájszólással:

– Na, szevasz. Felébredtél, mi? Ideje lesz. Sok óta alszol. Hoztam egy kis levest. Finom. Pillantás alatt erőre kapsz, koma! – nyújtott oda az idős férfi egy törött sarkú műanyag tálcát, amin egy nyitott konzervdobozban gőzölgő levesféle illatozott.

– Há’ bocsesz a tányérért. Legutóbb amikor részeg voltam összetörtem az utolsót. Ez van! – mentegetőzött a siltes sapkás férfi, látva az ápolt megszeppent tekintetét, de a szabadkozása ellenére a gyengélkedő megszólalt:

– Nem azt néztem, hanem…hol a kanál?

– Mi?! Ja! Az azbeszt úristenit Szomcsi! Mindjá’ hozok egyet! – ordított a férfi, homlokon csapva magát, majd felpattant és kivéve az ajtót a keretéből elrohant evőeszközért.

Az oldalra helyezett falelemen túl, ami az ajtóként funkcionált, most az ápolt férfinek alkalma kínálkozott kitekinteni a kunyhón kívülre, ahol egy erdei tájkép tárult a szeme elé viskókkal és kézi építésű, rozoga kalyibákkal tarkítva.

Vele szemben, átellenben, egy nagydarab, sörhasú roma férfi éppen fát hasogatott. Egy nehéz csapás után megállt a kezében a szekercével és barátságos mosollyal ránézett a betegre. A gyengélkedő ettől zavarba jött és elvette a tekintetét a favágóról. Nem tudta kik ezek az emberek, így nem bízhatott senkiben.

A siltes sapkás rövidesen visszatért, az őszbajszú férfival karöltve, aki nem győzött bocsánatot kérni:

– Sajnálom, hogy elfelejtettem kanalat adni! – közölte vontatott, szomorú hangon, majd átnyújtott egy kanalat, de a sapkás öreg lekorholta:

– Mindig elfelejted Szomcsi, hát így hogy egyen a beteg?! Még azt hiszi rossz vendéglátók vagyunk!

– Jól van, na! TE MINDIG CSAK KIABÁLSZ VELEM! – kelt ki magából hirtelen az őszbajszú és félrelökve a másikat zokogva kiviharzott a házikóból.

– Szomcsi! Várjá’ má’, nem úgy gondoltam! SZOMCSI! – kiáltott utána a siltes sapkás férfi megbánóan, de az erőfeszítése hasztalan volt. A depressziós tekintetű, őszbajszú társa elrohant, a beteg viszont vacogni kezdett.

– Behúznád az ajtót, kérlek! Hideg van! – törte meg a csendet az ismeretlen és az idős férfi, ismét a homlokára csapva, visszatette az ajtót a keretbe.

Ezután a kis hordóhoz sántikált és ügyetlenül a jobb térdére támaszkodva, rádobott egy fadarabot a pislákoló tűzre, ami újra erőre kapott.

– No, egyél, ettől leszel aztán erős! – noszogatta az öreg a gyengélkedőt, helyet foglalva vele szemben és a beteg elkezdett szürcsölni – Csak lassan, azt mondták lassan kell enned. Megfontoltan. Pihengessé’ nyugodtan! Ja és bocsáss meg az előzőért! Szomcsinak rosszak az idegei, tudod dilinyós. Én már csak ismerem, együtt ültünk a Lipótba’! – nevetett fel az öreg és nem lehetett eldönteni, hogy ez vicc akart lenni vagy igazat beszélt.

Miközben a beteg mohón nekiesett a meleg, zsíros lének, a vendéglátója felállt a székéről és az asztalkához sántikált. Elővett egy megsárgult, kockás jegyzettömböt és egy tollat a kabátja belső zsebéből, majd kihajtotta az odakészített sportújságot a fogadásoknál és tudományos szkepticizmussal ráncolni kezdte a homlokát. Mormogott is magában, miközben a kockás jegyzetfüzetébe írt.

Az ápolt az átmelegítő étek kanalazása közben a szeme sarkából az őrzőjét kémlelte. A fickó ártalmatlannak tűnt, kicsit kótyagos volt, de cseppet sem ellenséges.
A fogadások tanulmányozása közben most megint a zsebébe nyúlt és elővett egy olvasószemüveget. Feltette a szemére és a gyengélkedő elmosolyodott a rózsaszín keretes szemüveg látványán, a társa pedig ezt kiszúrva, nevetve mentegetőzött:

– Okkuláré kell má’ nekem is, öregszik a szemem. Tudod régen mindent láttam, most már, egyre kevesebbet. – beszélt furán kifejezve magát és amikor a beteg az utolsó kortyot is kiszürcsölte a konzervből, félretette az újságot és az ágy felé fordult.

– Na, jobban vagy már, koma?

– Igen. Köszönöm. Te ki vagy? – nyújtotta a kezét a beteg, mire a siltes sapkás bemutatkozott.

– Tóth Tibor, de mindenkinek csak Totó! És te? – kérdezte rutinból a férfi, de a bekötött fejű néma maradt.

– Hát…ööö…nem is tudom… – töprengett el ezen a bagatell rövidzárlaton a beteg, de a gondolatai beszippantották.

Hogy hogy nem tudja ki ő? Erre nem emlékezne? Vagy másra sem? Bármi másra? De úgy tűnt hiába erőlködött, semmi nem jutott önmagáról az eszébe. Az sem, hogy ki vagy micsoda, netán honnan jött. A kunyhó előtti dolgok elméjének homályába burkolóztak.

– Mi bajod van? Tán’ felfeslett a hárs a fejedben? – nézett rá az öreg röhögve – Nem emlékszel, sebaj, majd eszedbe jut! Én, a nevemen túl, azé’ vagyok Totó, mert kiváló Totó játékos vagyok, a célom 13+1 és el is érem egyszer! Tudod, van egy szisztémám! – kacagott fel a siltes sapkás férfi és beavatta a kockás jegyzettömbjének rejtelmébe.

Kiderült, hogy Totót nem érdeklik a meccsek oddsai vagy hogy a bukik szerint melyik a nyerő csapat. Elmélete szerint nem a nagy meccseket kell választani, nem az elit bajnokságokat meg híres csapatokat, hanem kicsiket. Norvég bajnokság, svéd meg finn első liga, szerette a hollandokat és a belgákat is, de nagy favoritjai keleten voltak:

– A kedvenceim a balkáni csapatok. – ecsetelte piros pozsgás arccal, a siltes sapkáját a homlokán hátra billentve – Szerbia, Bulgária, Horvátország, ott mindig csalnak, mint itthon az NB1-be’. Nincs egy tiszta meccsük, én mondom! Ezé’ nem kell az oddsokat vagy a neveket nézni. Ezt a mintát kell variálni! – mutatott a kockás tömbön egy számsort melyen az 1-esek, 2-esek és X-ek látszólag véletlenszerűen váltakoztak.

– Értem és mi az összefüggés? – kérdezte a beteg.

– Összefüggés?

– Igen, mi a rendszer, miért pont ebben a sorban vannak az 1-esek, 2-esek meg X-ek?

– Ja, ez a legjobb, álmomban láttam őket! – mosolygott a férfi és suttogóra vette a hangját, holott csak ketten voltak a viskóban – Álmomban egyszer meglátogatott Puskás Öcsi bácsi és azt mondta, hogy most dekázik nekem és jól figyeljek, ha bal láb, az egyes, ha jobb láb, kettes, ha pedig combon emelget, akkor x. Így is volt és én leírtam! – nevetett huncut vigyorral a férfi és az ápolt még utoljára megpróbált vele értelmesen beszélni:

– De akkor miért kell a meccseket nézned? Bármelyik tizennégy meccs bármelyik bajnokságból megjátszható ezzel a mintával, vagy nem? – hozta zavarba logikus kérdésével a fickót, aki elgondolkozva ezen, felkapta a vizet.

– Azé’ te sem gondolod, hogy vakon hiszek egy álomnak, mi?! – csattant fel a székéről és levéve a szemüvegét odavetette – Öcsi bácsi csak a kulcsot adta meg, Okos Postás Uram, a meccsekre nekem kell rátalálni és oda kell a matek meg a megérzés! Istenem! Amatőrök! – horkant fel, majd felkapva a tálcát a kunyhó oldala felé sántikált és kivette az ajtót a keretéből.

– BOCSÁNAT! – kiáltotta utána a fekvő férfi, de Totó visszatéve az ajtót a helyére, se szó, se beszéd eltrappolt.

Ismét egyedül maradt. A ropogó, meleg tűz és a leves kicsit helyre hozták, de valamivel el kellett terelnie a nyugtalanító gondolatait, melyek az identitásának rejtélyét feszegették.

A legfontosabb a pihenés volt. Aludnia kellett, mantrázta magában. A biztonsága tudatában hajtotta a fejét nyugovóra és elhatározta, hogy előbb erőre kap csak azután derít ki mindent, addig türelem.

 

Másnap reggel éles macskanyávogás keltette. Az ágya melletti sámlin az őszbajszú férfi aludt, elterpeszkedve, hátát a hatalmas gardróbnak támasztva. Álmában durván markolászta az ölében tartott macskát, aminek nem maradt más kiút a szorításban csak a fájdalmas nyávogás.

A Szomcsi nevezetű, legalábbis Totó így ordított utána, mély orrhangon horkolt, túlröfögve a macskája jajveszékelését.

– Hé, pszt! – próbált finoman suttogni a bekötött fejű. Okult az előző találkozásukból és ezúttal nem akarta megijeszteni a társát:

– Hé, ember! – szólt rá kicsit erélyesebben, de semmi.

Megpróbált felülni az ágyban, ami meglepetésére sikerült. Oldalra fordult és a lábát lassan a földre helyezte, aztán vett egy mély levegőt és talpra próbált állni, viszont félúton a kínzó fájdalom a bordái közé szúrt. Keservesen feljajgatott majd visszazuhant a takarójára, amire az őszbajszú fickó is felébredt.

– Uramisten! – riadozott megint Szomcsi – Már megint a szívbajt hozod rám! NEKEM SZÍVEPILEPSZIÁM VAN TUDOD?! – rikoltozott és már azon volt, hogy elhagyja a viskót, de látva gyengélkedő szenvedő figuráját, meggondolta magát:

– Baj van, Andrássy gróf? – kérdezte felé hajolva és az ápolt férfi segítséget kért.

Szomcsi visszaszenvedte őt az ágyba, takarót tett rá és egy pohár vizet nyújtott neki.

– Köszönöm. – adta vissza a beteg a műanyagpoharat és kezdett megnyugodni.

– Ildikó azt mondta, hogy még vagy két hétig ágyban kell lenned, nagyon mély volt a seb! – közölte a bús tekintetű, őszbajszú fickó, majd visszaült a sámlira és visszaragadta az ölébe a menekülni vágyó macskáját.

Az állat még mindig nyávogott, mire a férfi elővett a zsebéből egy kolbászdarabkát és odaadta neki. A kefeszőrű, tarka macska gyorsan befalta a falatot, majd jóllakottan elnyújtózva elhallgatott. Szomcsi csak a kis lényre koncentrált, gyerekes módon dédelgette és ez a bánásmód már a macska ínyére volt.

– Szomcsi, igaz? – kezdte a beteg, hátha megtud valamit.

– Igen, de honnan tudod? A fejembe látsz? – kérdezte kikerekedett, kék szemekkel, halálosan komolyan.

– Nem, dehogy, csak Totó ordította a neved múltkor, emlékszel? A kanál ügy miatt.

– Ja persze, már egy pillanatra azt hittem, hogy látó vagy. Örültem volna neki. – hajtotta vissza a fejét a macskájára és hideg komorság ült ki a tekintetén.

– A te macskád? – nézett a foltos, mocskos állatra az ismeretlen.

– Igen, Gáborkának hívják, a fiam után.

– A fiad? Szép név. Hány éves?

– 17 lett augusztusban.

– Az szép és itt éltek a Servúdban?

– Nem, ő már meghalt. – kezdett a macskájának dudorászni Szomcsi.

– Parancsolsz…?! A fiad most akkor…meghalt?

– Igen. Két hónapja töltötte be a 17-et, csak nyolc évesen meghalt, ezen mit nem lehet érteni? Tudod, a bányatónál fürödtünk, családi pancsi volt, ahogy ő mondta, aztán, soha nem jött fel a víz alól. Jaj, istenem! – fakadt ki sírásban az ősz férfi – Én is meg akartam ölni magam, hidd el! Találtam az utcán egy mosókötelet, kirohantam és felakasztottam magam egy fára, de a rohadt ág nem letört! A kurva életbe! – sopánkodott hirtelen hangulatváltozásokkal a férfi.

A gyengélkedő látta, hogy a társa érzelmileg labilis, így nem forszírozta tovább a családi történetet, megpróbálta a beszélgetést másfelé terelni:

– Az előbb Andrássynak szólítottál, talán ismersz engem?

A vele szemben ülő megnyugodott és ránézett, majd vissza a macskára:

– Azért hívtalak Andrássynak, mert te vagy az angol beteg. Andrássy Gyula. Tudod az Oscar díjas film? Nem rémlik? – lett csönd a viskóban és az ismeretlennek sejtelme sem volt, hogy Szomcsi miről beszél.

– Ez mit jelent? Akkor ti sem tudjátok ki vagyok? – esett kétségbe a férfi, de társa mosolyogva közölte:

– Kerecsen tudja. Majd ő is meglátogat. Most a fákkal beszélget, akik hoztak téged. – fejezte be a depressziós tekintetű és az ápolt a fejéhez kapott.

A lüktetés ismét beindult a koponyájában és nem tudta, hogy ennek az okai a beszélgetésben vagy a fizikai állapotában keresendők.

– Oké, és most hol vagyok?

– Hát a Servúdban! – vágta rá Szomcsi.

– De hol?

– Kispesten.

– De nem úgy, pontosan hol? Kinek a viskójában?

– Ez az én bunkim. Rám bíztak. Én, a Totó, meg Ildikó viseljük a gondodat. – mesélte a férfi, majd oldalra fordult az ölében lévő macskával és a gyógyszeres polcáról levett pár bogyót. Bekapta, majd kiöntött magának egy pohár fehérbort egy behorpadt oldalú PET palackból és legurította vele.

– Nem kéne innod, ha gyógyszert szedsz! – akart segíteni a bebugyolált férfi. Nem tudta honnan tudta vagy miért mondta ezt, az intelem egyszerűen csak beugrott neki, Szomcsi azonban leintette:

– Áh, a csövesdokinak megmondtam kerek-perec, olyan gyógyszert adjon, amire ihatok. Ennyi. Ezek meg különben is antidepresszánsok és egyéb pszichotikumok.

Kárt nem tehetnek, már úgyis bolond vagyok. Legalábbis azt hiszem. – fejezte be a mondatát a házigazdája, majd hátradőlt a sámlin és becsukta a szemét.

Fél perc sem kellett neki, már úgy horkolt, mint egy vadkan.

– Szomcsi! SZOMCSI! – kiáltott rá az ismeretlen, hiszen még mindig nem tudott meg semmi kézzelfoghatót, de a vendéglátója már nem válaszolt.

Még egyszer erélyesebben rászólt, meg is dobta egy gyűrött könyvvel, amit az ágy melletti rozsdás mosógépdob tetején lelt, de a találatra csak a macska nyávogott fel, Szomcsi tovább húzta a lóbőrt.

Mivel látta, hogy itt már nincs mit tenni, ledőlt a beteg is. Pihennie kellett. A fájdalom fel s alá cikázott az oldalában.

Legközelebb délután ébredt fel. Az ajtót kiemelték és odébb rakták. A hideg fuvallattal egy nő érkezett be rajta. Letett egy tálcát az asztalra, majd visszatéve a faelemet a helyére a férfi felé fordult.

– Hát ébren vagy Gyula! Ez jó hír, akkor megmaradsz. – közölte mosolyogva, mire a beteg szemei a láztól felcsillantak:

– Ismerjük egymást? Maga tudja ki vagyok?

– Sajnos nem. A nevem Ildikó. Én viseltem gondodat a többiekkel.

– Ildikó. – a név derengett a férfinek – Maga kötözött be, igaz?

– Igen.

– Maga ápoló?

– 12 évig műtősápoló voltam. De csak voltam.

– Köszönöm. – rebegett egy félszeg hálát az ismeretlen és egyből a gondolataiba révedt.

A nő ezt jó érzékkel kiszúrta és további információáradat helyett előre lépett és tálalta neki a vacsoráját. Egy fémcsajkában forró tarhonyát hozott neki, egy leheletnyi pörkölttel.

Az ápolt felült és szinte azonnal neki esett a fűszeres illatú éteknek.

– Étvágyad is van, az is jó! – kuncogott a vékony, szemüveges hölgy, akinek a fogai között nagy hiányok tátongtak – Szomcsi, megjött a váltás. Szomcsika! – lökte meg a férfit, de az a füle botját sem mozdította.

A nő ezt látva csipkedni kezdte, de ez sem segített, az alkoholos-gyógyszeres koktél mély álomba küldte a férfit. Végül a vékonydongájú hölgynek nem maradt más választása, mint egy határozott mozdulattal pofon vágni őt.

– Ki az? Ne bántsatok…! – sikoltozott Szomcsi, majd felugrott és a macskáját morcosan megragadva eloldalgott – Egy perc nyugta sem lehet az embernek! NORMÁLISAK VAGYTOK?! – hőzöngött, majd magára hagyta a két társát.

Eltelt pár perc, míg az összes tarhonyát belapátolta, és meg sem rágva az utolsó falatokat, már kérdezősködött is:

– Miért hívtál Gyulának, ha nem ismersz?

– Ja, ezt a nevet Szomcsi ragasztotta rád. Az angol beteg után. Gróf Andrássy Gyula. Tudod, az Oscar díjas film…

– Nem, nem tudom. – rázta a fejét a beteg – Nem emlékszem semmire.

– Igen, hallottam. Lehet amnéziád van. Talán átmeneti, a fejre mért ütések miatt.

– Ütések?

– Igen és a szúrások. Mit gondolsz a mennyekből zuhantál alá? Pont ide? – nevetett keserűen a nő.

– Miért hol vagyok?

– A Servúdban! – a barna hajú nő nem értette igazán a kérdést.

– MI A FRANC AZ A SERVÚD?! – lett dühös a beteg és még a kanál is kiesett a kezéből.

Ápolója annyira megriadt ettől a váratlan, agresszív mozdulattól, hogy a beteg sűrű elnézéskérése sem hatotta meg.

– Kérem, várjon. Kérem, bocsánat. HALLJA! ELNÉZÉST! – kiáltott utána a férfi, de a kivett ajtólemezt visszahelyezve keretbe, a nő vékony alakja eltűnt a téli tájképben.
Nem telt el tíz perc, mikor ismét megmoccant a kunyhó fala és belépett rajta az ismerős, lófarkas cigány férfi. Ugyanaz a férfi volt, aki már egyszer bejött és ledorgálta. Most épp nagykabátot viselt, amit levetett bent és szigorú arccal leült az ággyal szemben lévő háromlábú székre. A nadrágja zsebéből elővett egy dohánnyal teli zacskót, majd papírt hozzá és cigarettát kezdett sodorni.

– Te dohányzol? – kérdezte köszönés helyett és a beteg nem tudta mit mondjon.

– Nem tudom… – felelte kurtán, mire a cigány férfi felnevetett és megnyalva a sodort cigarettáját a szájába tette és meggyújtotta. Leszívott egy erős slukkot majd átnyújtotta az ápoltnak:

– Ezt egyféleképpen deríthetjük ki! – majd a fekvő férfi elvette a cigarettát és beleszívott. Nagyokat köhögve fújta vissza a füstöt, amit a társa jóízű kacagással díjazott.

– Látod, egyet már tudunk rólad: nem vagy bagós! – nevetett a beteg kezéből elvéve a csikket és ő kezdeményezett – A nevem Csorba Jani, a kunyhók kapitánya, a kis közösségünk vezetője, segítője, akasztott embere, de mindenkinek csak Robin, Robin Hood után. Tudod, a servúdi erdő miatt. – mondta mosolyogva, de látta, hogy ennek a viccnek a bekötözött férfi elméjében nincsen hátországa – Én voltam itt az első lakó, aki bunkit épített és azóta mindenki hozzám fordul az ügyes-bajos dolgaival. Így lettem vezető. Apropó, Ildikó, kicsit megijedt tőled tudod?

– Igen. Sajnálom. Csak semmire nem emlékszem és mindenki úgy emleget itt dolgokat, mintha tudnám mit jelent. Bocsánat!

– Oké, nincs harag, csak tudod Ildikót az előző férje ütötte-verte, ezért inkább az utcára menekült. Az aggresszióra, mint egy megkínzott kutya, inkább meneküléssel válaszol, szóval uralkodj magadon, megértetted?

– Igen. – sütötte le gróf Andrássy a szemét.

– Akkor, spongyát rá! – nevetett fel Jani, alias Robin, tompítva a kínos helyzet élét és tűnődő tekintettel beleszívott a csavart cigijébe.

Csend állt be köztük. Barátságos tekintettel egymást méricskélték. Robint egy fontos kérdés kínozta, aminek ki kellett jönnie, itt és most:

– Nem kertelek öregem, megmondom a tutit: te most őszintén, tényleg, nem emlékszel semmire? – jött a felszínre a legfontosabb ügy és a beteg keserűen megrázta a fejét.

– De semmire-semmire?

– Tudok beszélni, meg néhány dolog egyszerűen bevillan, de más semmi. Példának okáért, tudom mi az a 13+1, de az angol betegről vagy a Servúdról sejtelmem sincs. Azt mondják valami sasos fickó tudja ki vagyok. Ez igaz? – utalt a beteg a felügyelői szóbeszédére, amire a cigány fickó derűsen felnyerített:

– Kerecsen, a neve Kerecsen, de… – legyintett a kunyhók kapitánya, megmasszírozva a halántékát – azt inkább hagyjuk, hogy ő mit gondol. Tudod, táltosnak mondja magát. Spirituális lélek, ennek az előnyeivel és a hátrányaival.

– Mi az, hogy táltos? – érdeklődött a fekvőbeteg.

– Hát öregem, ha engem kérdezel, az agylágyulásnak egy fajtája, de Kerecsen rendes tag, ehhez nem fér kétség. – válaszolt fanyarul Robin és beleszívott még egy kövéret a rongyos cigarettájába.

Ismét csend állt be köztük, de a tekinteteik második találkozása most más fényt hordozott. A cigány férfi nem hitte el, hogy a beteg semmire sem emlékszik, a gyengélkedő pedig tudta, hogy az őrzője többet tud annál, mint amit megosztott. Ez a kölcsönös bizalmatlanság eltartott még vagy egy-két másodpercig, majd a roma férfi elnyomta a csikket egy koszos hamutartóba és sóhajtozva felállt:

– Hát akkor gróf Andrássy, az első és legfontosabb feladat, hogy kiderítsük ki is vagy valójában. Mikor felépülsz és tudsz már járni, elmegyünk a rendőrségre. Addig is, próbáld meg kipihenni magad! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, de az ajtóban még utolérte egy kérdés:

– És hol találtatok rám, Robin? – csimpaszkodott bele az idegen ebbe a kérdőmondatba, úgy, mintha az élete függne tőle.

– Nem mi találtunk rád, hanem Ő. Kerecsen. – mondta a cigány férfi hátra fordulva és ismételten felszólította, hogy pihenjen, mert szüksége van rá.

A beteg így is tett. Mikor betették az ajtó furnérlemezét a keretébe magára maradt, de csakúgy zakatolt az agya. Kerecsen talált rá, de ki lehet ez az ember? És mi az a táltos? Valami mese rémlett neki. Táltos paripa vagy valami hasonló, de nem tudta biztosan. Egyetlen dologban volt csupán sziklaszilárd. Beszélnie kellett ezzel a férfival. Ő tudott róla valamit. Talán a táltos tudta ki ő és hogyan került ide.

 

A lábadozás napjai egyhangúan teltek. Egy reggel, amikor Ildikó őrizte, megkapta a ruháit. Szerény öltözete egy nadrág, egy kopott alápóló, egy meleg pulóver és egy túlviselt sportcipőből állt, kiegészülve egy vastag, de foltozott zoknival és egy kesztyű-kötött sapka párossal.

– Ezek voltak a régi ruhád zsebeiben. Gondoltuk valami ismerős lesz. – mondta szinte suttogó hangon a nő és átnyújtott pár kisebb dolgot az ismeretlennek.
Félcsomag rágó, egy toll és egy cetli volt az összes bizománya. A cetli elázott, volt valami írás rajta, de azt nem tudta pontosan kivenni. Csak pár betűt tudott megfejteni, egy B egy k egy n és egy Z, ez nem volt túl sok és jelentést sem váltott ki az elméjében.

Máskor, amikor Totó jött őrizni, őrült sztorikat hallgatott tőle. A vén lottós fickó mindenkiről tudott mindent a Servúdban és ezt nem is próbálta leplezni. A legfrissebb pletykáktól a legszemélyesebb dolgokig mindent rázúdított, de azért hasznos információkat is ki lehetett mazsolázni a sztori-dömpingből. Például az, amikor megtalálták.

– Kerecsen hozott be az erdőből, koma. – kezdte Totó, a rózsaszínkeretes szemüveggel az orrnyergén – Csak vonszolni tudott, mintha már halott is lettél vóna’. Egy hatalmas vörös csíkot húztál magad után a hóban. A véred volt az, basszus! Nem volt szép látvány. Persze, rögtön kihívtuk a mentőket, de amikor elmondtuk hova kellene kijönni hirtelen megszakadt a vonal. Mindig ezt csinálják. A Servúdba nem jön ki senki, szarnak ránk, ez van öcsipók. Szal’, amikor magunkra maradtunk az Ildi ellátta a sebeidet, de nem sokat adtunk azért, hogy megmaradsz. Aztán mégis Gyuszkó! Kitartó fickány vagy te, haha! – nevetett az idős férfi, mire az idegen felvonta a szemöldökét.

– Gyuszkó?

– Ja, igen. Mivel nem tudjuk a neved és te sem tudod, így te lettél gróf Andrássy Gyula alias az angol beteg. Én adtam! Tetszik? – vigyorgott büszkén Totó.

– Azt hittem Szomcsi adta.

– Jó-jó, Szomcsi meg Én…

Mivel a beteg nem akarta megbántani a siltes sapkás bohém amúgy is érzékeny lelki világát, kénytelen-kelletlen elfogadta a nevet. Végtére is, maga sem tudta ki ő, mi ő, merre tart, szóval ez az Andrássy Gyula tökéletesen megfelelt neki. Éjszakánként azonban, amikor egyedül maradt a gondolataival, a rejtélyek, mint egy képzeletbeli smirglipapír, úgy csiszolták az agytekervényeit, napról napra egyre tompábbá téve a gondolkozását.

Egy délután Robin és Ildikó tett látogatást nála és átkötözték a sebeit. A fejkötését levették és egy törött kis kézitükörben megvizsgálhatta a sebhelyét. A vágás a homlokától indult és – a szemét szerencsére nem bántva – a bal fülééig húzódott.

– Kicsit pontatlan lett a varrás. Remegett a kezem. – szólt közbe Ildikó és megpróbált mentegetőzni, de Gyula leintette:

– Semmi baj. Ha elállította a vérzést, teljesen megfelel. – mondta kedves arccal, majd ismét a törött, kis tükörre irányította tekintetét.

Egy arc nézett vissza belőle, barna szemekkel és pirospozsgás orcával, de ez az arc egy ismeretlen férfié volt. Egyetlen vonása sem rémlett neki. Semmi különleges nem volt rajta, amiről beugrott volna a személyazonossága. Se egy anyajegy, se egy egyedi ismertetőjegy. A borostás képe és a dús, de nyomokban őszülő haja alapján korban olyannak tűnt, akinek már több éve volt a háta mögött, mint előtte, de más semmi.

– Ezt hogyan szerezhettem? – kérdezte az angol beteg. Mikor átkötözték a derekát akkor látta meg a mély, szúrt sebet a jobb oldalán.

– Minden bizonnyal nem balesetben, ez késszúrásnak tűnik. – mondta Robin és Gyula azon kezdett morfondírozni, hogy ki szúrhatta le.

Ő most akkor egy rossz ember? Vagy csak bajba került? Semmi kézzelfoghatóba nem tudott kapaszkodni, így vakon repült. Mikor belebújtatták a meleg ruhákba, már sejtette, hogy sétálni fognak.

– Most már mindennap kell egy kis egészségügyi séta, gyerünk, egy-kettő! – emelte fel Robin és igaz fájdalmak közepette, de talpra állt.

A bunkiból egy havas tájképbe lépett ki, melyen a fagyos, téli szellő játszadozva keresztül fújt. A leheletének első párafelhőin túl és a sajgó fájdalommal szakaszosan küzdve, de szemügyre vette ezt a Servúd nevezetű helyet.

A toldozott-foltozott települést kis, kézzel épített kalyibák és sátrak alkották, amiket a környező fák és sűrű bozótosok egy elszáradt koszorúként körbe fontak. Néha kóbor kutyák loholtak el mellette és látott egy-két mozgó alakot is. Egy hátizsákos öregúr felé biccentett, majd elcammogott mellette és egy sátorszerű kunyhóban eltűnt. A bal oldalán, egy elhízott nő vágott fát egy rozoga viskó mellett, majd oldalra pakolva a csikkjét egy rönkön, minden fejszecsapás után beleszívott a dekkbe.

– Megmutatom hol találtunk. – mondta Robin és Ildikóra támaszkodva elindultak az erdősáv szélére.

Nem mentek messzire. Olyan 40-50 métert tehettek meg, nagyívben elkanyarodva az erdőmélyi falutól. Útjukat szemétdombok és kiborogatott kukák szegélyezték, aztán az idegen észrevett egy hatalmas, föld felett futó távhővezetéket.

Robin egy ösvényre mutatott alatta:

– Onnan kúsztál idáig. – mutatta, mintha csak reprodukálni akarná az eseményeket és Gyula ekkor alvadt vért pillantott meg a hóban. Az odafagyott, sötét színű csíkok a kátrányra emlékeztették, azonban a tekintetét egy távolban elsuhanó autó ragadta meg.

– Az ott már az utca? – érdeklődött.

– Igen, a Vak Bottyán.

– Kispest? – kérdezte és Ildikó helyeselt.

– Igen, jól emlékszel! Látod, majd visszajön minden! – szurkolt neki a nő, de a sebesült férfi lábai remegni kezdtek a kimerültségtől.

– Megyünk is vissza! – szögezte le Robin és a jobb válla alá markolt segítség gyanánt.

Az úton visszafelé a nagy kanyart most fordítva tették meg és a téli, kopasz lombkoronák között Gyula észrevett egy színes kavalkádot. Meg is állt és megpróbálta kivenni a furcsa objektumot a távolban. Kötelekről színes papírok lógtak alá a magasból, melyek a környező fák és egy csúcsos, csillogó sátorcsúcs közé voltak kifeszítve. Olyan volt a látvány, mintha valami színpompás cirkusz vert volna tábort a hajléktalan bádogváros mellett.

– Az ott mi? – kérdezte lihegve Gyula és Ildikó Robinra nézett.

– Kerecsen jurtája. Majd oda is elmegyünk, de nem ma! – felelte a kolónia vezetője és vonszolta tovább az egyre nehezebbé váló férfit, aki csak nyögdécselve ismételgette, hogy oda akar menni.

– Lesz még arra idő, hidd el! – nyugtatta Ildikó, de Gyula az izgalommal vegyes fáradtságtól lassan elvesztette az eszméletét.

Nem tudta, hogyan jutott vissza a kunyhóba, egyszer csak felnyitotta a szemét a frissen ropogó tűz megnyugtató hangjára. A lángok vidáman pattogtak a kézzel forrasztott kályha belsejében. Már éjszaka lehetett, ugyanis Totó, a tippmixes nagydumás, most horkolva húzta a lóbőrt vele szemben.

Érezte eljött az idő.

Elege volt már a passzivitásból. Nem tudta mióta feküdhetett itt, de már az is soknak tűnt. Válaszokat akart és elhatározta, hogy meglátogatja a megmentőjét.
Nesztelenül felöltötte az ágya végébe hajtogatott ruháit és halkan kiemelve az ajtót a helyéről, kisurrant a viskóból.

Kint viszont nem azt kapta, amire számított. Ilyen messze a közvilágítástól az erdei éjszaka idegen sötétje fogadta. Szerencséjére a városi fényszennyezés, egyesülve az égen kúszó negyedhold halvány sugaraival utat mutatott neki a fagyott havon, de ennél több segítsége nemigen akadt a navigálásban.

Csak a friss emlékekből tájékozódott. Ott egyenesen ki a kunyhók között, itt jobbra a kanyarban, a színes sátor bal kézre esett, messze a rekettyésben, a távhővezetékekkel ellentétes irányba.

Egy ponton letért a kitaposott ösvényről és bokáig belegázolt a hóba. Itt, a szebb napokat is látott, gyöngyvásznas sportcipője egy pillanat alatt megadta magát és a lábfeje testmelegével érintkező hó egyből pocsolyává változott a cipőjében. Ez az áldatlan állapot, összeesküdve az olcsó gumitalpszerkezettel, minden lépését cuppogó vánszorgássá alakította az éjszakában.

Félúton kicsit kimerült és megtámaszkodott egy tar akácfa törzsénél. Megint sajogni kezdett az oldala, de most úgy, hogy a lábai is beremegtek. Ez nem volt kedvező előjel és a rövid kálváriáját egy újabb tünet követte: hirtelen kiverte a víz. Az izzadtság szinte patakokban folyt a hátáról, ami érthetetlen volt a kint tomboló mínuszok tükrében.

Alig bírta szusszal. Ez a negyven-ötven méter olyan volt, mintha egy maraton után meg akarta volna mászni a Mount Everest-et, de nem adta fel. Habár nem látta a jurtát és a színes szalagokat, de tudta, hogy az út végén ott kell lennie a sámánlaknak, így tovább lépdelt.

A szűz hóban nehezen mozgott, aztán megtorpant. Egy hó által befedett gödörbe tévedve megbicsaklott a lába és hasra esett. Ahogy a csupasz kezei a jéghideg hóval érintkeztek szinte fizikai fájdalmat érzett a zimankótól. Belemarkolt a fagyott hóba és úgy kúszott volna tovább, de az ujjai hamar elzsibbadtak.

– Segí…segítség…! – próbált meg kiabálni, mikor rájött, hogy nem tud tovább menni, de a hangja még túl gyenge volt.

A szíve vitte ki az erdőbe és most lehet tényleg meghal idekint. Halálra fagy a sötétben, ami különösen ironikus, lévén, hogy túlélte még a késelést is!

A fejét mindenről lemondva a hóba hajtotta és csak pihegett. A fagyott talajjal érintkező bal arca szintén lezsibbadt pillanatok alatt, de ez már nem érdekelte. Még lehelt párat a jeges hó felszínén, lélekben már elfogadva a sorsát, amikor ropogást hallott maga mögül.

Valaki felé tartott a havas földön és mellé ért. Hátulról megragadták és felemelték. Nem látott semmit, csak a vékony negyedholdat alulnézetből, majd elájult.
Mikor visszanyerte az eszméletét, vastag pamuttakarókba csavarva feküdt, mint egy bebábozódott lárva. Egy nyitott tűzrakás pattogott mellette, itt nem volt kályha a szobában, a tűz füstje egy mennyezeten lévő kis nyíláson távozott, mely gondosan le volt fedve állatbőrrel. Megpróbált felülni, de az csak nehezen ment, mert mint egy kisded, nyakig be van pólyálva a meleg takarókkal.

Egy köralakú sátor volt a menedéke, melynek a tágas, belső tere tele volt pakolva szőnyegekkel. Néhány polc volt felállítva a falaknál, amelyeken könyvek és hangszerek pihentek, egy akusztikus gitár, egy kézidob, furulyák, doromb, valamint pár edény és háztartási eszköz.

Most a középen elhelyezkedő tűzhely felé nézett. A táncoló lángok fölé egy vaskeret volt állítva, azon pedig egy lógó teáskanna rotyogott. Ahogy nézte a foltos, fémkannát, hirtelen a háttérben, a tűzhelyen túl, megmozdult egy árnyék.

Egy férfi ült vele szemben, a tűzhely túloldalán és most előjött a fénybe.

– Nagy ostobaság volt idejönnöd Szürke Harcos, még nem vagy elég erős! – morogta a férfi, akinek sötét haja lófarokba volt kötve.

A barna szemei áthatóan nézték Gyulát, de ebben nem volt semmi agresszió, sokkal inkább erő sugárzott belőlük. A fickó mediterrán típus volt, barnabőrű, feketehajú, ápolt, borotvált arcával olyannak tűnt, mint az indián statiszták a régi jugoszláv western filmekből.

– Te ismersz engem? – kérdezte az amnéziás, és igaz be volt bugyolálva, de a fogai még mindig vacogtak.

– Igen. – felelte a táltos.

– Ki vagyok?

– Azt nem tudom. – felelte nyugodtan a lófarkas férfi és a teáskannában lévő víz, eljutva a forráspontig, fütyülni kezdett.

– Akkor honnan ismersz? – csattant fel a beteg.

– Azt nem tudom ki vagy, hogy milyen név áll a személyiden, de nem is ez a lényeg. Inkább azt tudom mi vagy, pontosabban mi leszel, ha úgy döntesz. – vette le a kannát a férfi a tűzről, majd komótos mozdulatokkal két kisebb poharat készített elő, melyek az alján szárított füvek voltak. Leforrázta a teaalapot, majd félretette a gőzölgő kannát és várt. A gyengélkedő mohó kíváncsisággal telve törte meg a csendet:

– Mi vagyok?

– Te vagy a megmentő, a Szürke Harcos, aki maga is bégető bárány volt, de bátor farkas lehet és megmentheti a Servúdot. – közölte ellenállhatatlan magabiztossággal, de társa ebből egy kukkot sem értett.

– Valami veszély fenyegeti a Servúdot?

– Ó igen, nagy veszélyek, szinte minden oldalról. A közönyös társadalom, mely elvesztette a maradék jóérzését, most végleg le akarja amputálni magáról azokat, akiket egyszer már megpróbált lecsonkolni. Kihajították őket az utcára, erre idejöttek, kolóniát alapítottak és most ezt is el akarják venni tőlük. A Törvényembere gúnyos és pökhendi, kifordított érveit csak az ostobák károgják. Akik rábízzák bizományukat, biz’ maguk ellen cselekednek, de ezt még nem látják. Azonban nem csak a Törvényembere a gond. A többi otthontalan irigysége is forgácsolja a Servúd nimbuszát. Az Aranyfogú, akinek a világ csak az, amit lát, mindent akar, be akar törni és tort ülni a Remények Faluján, de a Servúd nem lehet az övé. A sötétség nem uralhatja a Csodaerdőt. Ide nem juthatnak be. Ezért jöttél ide te, aki bárány lett volna, de most még annál is több lehet. – fejezte be a titokzatos monológját a táltos, majd a teásbögrét átnyújtva a bepólyáltnak a tűzre irányította acélos tekintetét.

Gyula, meglazítva magán a takarókötést, belekortyolt az italba és egyből ledöbbent. Még soha nem kóstolt ilyet. A gyógyfüvek és különböző fűszerek zamata egy kellemes, de pikáns ízben olvadt össze a szájában. A táltos egy dologhoz már biztos értett: a teakészítéshez.

– Nem emlékszem, hogy érkeztem ide. Nem emlékszem semmire! Egyáltalán hogyan találtál rám? Volt velem valaki? – próbált meg Gyula kicsikarni érdemi információt a sámánból, de az elhárította ezeket a kérdéseket.

– Az lényegtelen hogyan érkeztél ide, sebesülten vagy diadalmenettel, a lényeg az, hogy itt vagy. A Földanyát kértem, hogy küldjön valakit, aki segíteni tud és meghallgatott.

– De Én hogyan tudnék bárkinek is segíteni? Azt se tudom, hogy ki vagyok! – háborodott fel az angol beteg, de a táltos erélyesen ránézett és olyan elementáris nyugodtsággal a hangjában kezdett beszélni, ami szinte megállította az időt köröttük:

– Pontosan és ez a te legnagyobb fegyvered, Szürke Harcos! Te vagy a fehér lap, tabula rasa, amire még nem írt senki. Neked nincs múltad, mely visszafog és elkényelmesít a tapasztalattal. S néked nincs jövőd sem, ami aggaszt, vagy ami visszafog a tettben. Te kívül állsz az ő világukon. A penge vékony mostban élsz, ott táncolsz, a lehetőségek pengeélén, így minden cselekedeted valóság lehet! Földanya tudta kit kell küldeni és neked ez a feladatod. Megtalálni a kiutat a labirintusban, a megoldást a rejtélyre, a választ a legnehezebb kérdésre: hogyan maradhatnak választott otthonukban azok a hontalanok, akiket gyűlölnek a Betondzsungel lakói. Hisz’ a Servúd új honfoglalói bármit tesznek, veszítenek. Ha nem hagyják el önszántukból a Csodaerdőt, kilakoltatják őket tavasszal, ha viszont elmennek és nem lesz új otthonuk, elvesztik mindazt, amiért kínkeservesen megküzdöttek. Ha harcolnak és ellenállnak, felháborodással telve szétverik őket, ha viszont megadják magukat és hagynak mindent veszni, akkor elveszítik azt a maradék lelki erejüket is, mely kivezette őket a nyomorból, és ami még emberré teszi őket egy embertelen világban. Semmit nem tudnak tenni, minden helyzetben mattot kapnak és neked kell megtalálni erre a megoldást. Ez a te feladatod! Nem könnyű feladat, tudom, de ne feledd, csak az újév harmadik teliholdjáig van időd erre, utána menthetetlenül összegyűlnek azok az energiák, melyek véget vetnek a Servúdnak, egyszer s mindenkorra.

– Semmit nem értek abból, amit beszélsz. – mondta az angol beteg lemondóan, ugyanis nyilvánvalóan egy nem teljesen komplett emberrel diskurált.

– Most még nem érted Szürke Harcos, de idővel minden tiszta lesz. Az emberi létünknek célja van. Még ha nem is találtad meg a célod, az nem biztos, hogy azt jelenti nincs is, csak még idő kell hozzá, hogy felfogd mi is az. A szellemi fejlődés ugyanolyan, mint a fizikai. Nem tudsz megemelni egy malomkövet gyerekkarokkal és ugyanez a helyzet a mindenség befogadásával. Gyermeki értelmünkkel felfoghatatlannak tűnik, hogy a világegyetem folyamatosan növekszik és hogy a becsült kora 14 milliárd év. Ez olyan hosszúnak tűnik, hogy bármi megtörténhetett és semmi sem fog. Mindegy is. A lényeg az, hogy nem te vagy a lényeg. Nem a neved vagy a múltad és végképp nem a jövőd. A kérdés az, hogy a jelenben meg tudod-e találni azt az ösvényt, amelyen végig menve változást érsz el. Létrejöttél és tartalommal kell feltöltened az életed, mely az univerzum szempontjából bántóan rövid és jelentéktelen. Szeresd az elmúlást és imádd a csillagokat! – fejezte be a táltos a monológját és elfordult a tűztől.

Elhelyezkedett a saját fekhelyén, amely szintén csak földre terített szőnyegekből és takarókból állt, majd az idegennek hátat fordítva nyugovóra tért.

Gyula is követte a példáját. Kiitta a gyógyteát a rovásírásos agyagbögréjéből és hátat vetve a tűznek ő is felvette az alvó magzatpózt. Szinte még hallotta, ahogy a sámán félálomban magában beszél:

– Nincs sok időd Szürke Harcos, nincs sok időd! – mormolta a lófarkas férfi, majd álomba szenderült.

A beteget elszomorította ez a beszélgetés mivel egy centivel sem jutott közelebb a céljához. Semmit sem tudott meg magáról, vagy arról hogy merre tart, így csak remélni tudta, hogy ha nem is a táltos, de hátha valaki más képes lesz majd segíteni neki.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0