A. N. Vespree: Az öröm hangja

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Amikor a Halálszellem a szabadsága idejére emberi alakot ölt, azonban nem figyel társa intelmeire, ezért meglepő helyzetekben találja magát. Még az öngyilkosság is megfordul a fejében, csakhogy elmeneküljön.

A. N. Vespree: Az öröm hangja (fantasy, romantikus)

Első fejezet

Deva

 

– Ember lettem! – sikított fel boldogan.

Furcsa dolog testet ölteni.

Néhány pillanattal ezelőtt szellemként térdelt a teremtő előtt. Szeme sarkából nézett fel rá. Kicsit tiszteletlen dolog, jól tudta, de a hatalmas, rózsaszín, vibráló lény vonzotta a tekintetét. Sosem látott nála gyönyörűbb jelenést. Mindig elcsodálkozott rajta, pedig többször találkoztak.

Mennyiszer? Háromszor.

Amikor létrehozták, amikor beosztották és megkapta az erejét, illetve most.

– Tisztelet és megbecsülés a szolgálatodért – búgta a teremtő finom, női hangján.

Deva körül megszűnt a világ. Kikapcsoltak az érzékszerveit? Ellepte a természetes kétségbeesés, rágta a lelkét, eluralta az elméjét és kiszorított minden más gondolatot. Az időérzéke összeomlott. Ha nem lát, hall, érez, és a többi, mi alapján mérje be magát, és a valóságot?

Mikor lesz vége? Mikor? Mikor? Mikor?

Eszébe jutott a teremtő és lehengerlő kedvessége. Annyira imádta! Semmi pánik. Elnyomta magában a rettegést. Hitt benne, ez erőt adott neki. Akármeddig lebegett ebben az állapotban, elmúlt. Utána ide került.

– Ember lettem! – ismételte meg.

Észrevette, hogy kiabál, így halkabbra vette a hangját.

Talán ez olyan hely, ahol nem szabad hangoskodni.

Valójában nem tudta, hol vannak, és miért ide hozták. Mindegy, jelenleg ez érdekelte legkevésbé. Azért gyorsan körbepásztázta a környéket az elméjével. Egyetlen ember életenergiáját sem érezte a közelben.

Így nehéz lesz találkozni velük.

Biztosan kitaláltak valamit erre. Sosem hagynák egy évig a semmi közepén, az nagyon ronda lenne. Bízott bennük, hiszen mindig támogatták egymást a szellemtársak.

– Ez olyan izgalmas!

A romos, üres ház egyik szobájában állt. Hogyan nézhet ki az épület? Egyetlen körbepillantás után elhatározta, nem deríti ki. Tárgyak és bútorok sehol, minden koszosan és öregen szárad el lassan, az ajtófélfa félig elrohadt, a plafonon csinos penészfoltok legelték a vakolatot.

Ne foglalkozz ezzel!

Kit érdekelt a málló festék, és a felhízott pókok? Helyette megbabonázva meredt magára a mocskos ablak nehezen kivehető visszatükröződésében. Egy fekete hajú lányt látott. Vékony arcút, csontosat. Bájosat. Nagy, sötétbarna szem ült hófehér bőrén. Illet hozzá. Ó, igen, csodálatos. A teste – az ő teste! – karcsúnak látszott, alacsonynak, apró, jó helyeken kellemesen domborodott. Minden emberférfi álma.

Mi a fenéért érdekelne ez? Mondjuk… Az is egyfajta öröm. De nem ezt keresed. Nem-nem.

– Ez ideiglenes – szólt rá Omk, a szellem. Közvetlenül mellette állt – mióta? –, összefonta a karját a mellén. Hófehér és arany szálak kacskaringóztak a lelkében. Sorsszálak.

– Tudom, tudom, egy év – legyintett, nem foglalkozva a semmiből megjelenő szellemritkaságokkal. Kit érdekelt? Hiszen most öltött testet!

Mélyen a tüdejébe szívta a savanyú dohszagot.

Furcsa érzés.

Kellemetlen, de minden kellemetlenség különösnek és meglepőnek tűnt. Olyasminek, amiben egy szellemnek általában – szinte soha – nincs része. Újra megpróbálta. Levegőt vett, hosszan, hogy kiélvezhesse az érzést. Lélegezés nélkül megfulladna? Igazi testet kapott? Befogta az orrát, és összeszorította a száját. Egy perc múlva a mellkasa égni kezdett. Elengedte.

De, igen, hús és vér. Légzés letesztelve.

– Levegőre van szükségem! – sóhajtotta.

Az örömtől bizsergett a bőre. A bőre?

– Látod a napfényt? Olyan mókásan nézek ki tőle! – kacagott fel.

– A napfénytől? – suhant mellé a szellem.

Körberepülte, és alaposan végignézett rajta.

Deva felkuncogott. Hát Omk nem értette? Ennyi idő után igazán ismerhette volna a gondolkozását.

Akarat kérdése.

Persze, ez túl távol állt a sorsszellemtől. Valamiért mégis barátok lettek. Hogyan? Olyan régen történt.

– Olyan vagyok így, mint egy nagy, érett narancs – felelte inkább.

Karja árnyékot vetett az öreg, kopott padlóra, miközben forgatta és nézegette. Elvigyorodott.

– Sokkal élethűbbre sikerült a teremtőnek, mint amire számítottam.

– A tökéletesség alapvető. Nem illene ezen meglepődnöd.

Deva elszökkent az ajtó felé.

– Miért ne? Olyan más! Teljesen emberek tűnök.

Bőr húzódott a húson. Szinte érezte az alatta lüktető szívét, hosszan ízlelgette a szájában gyűlő, édes nyálat, és végignyalt sima, éles fogain.

Olyan más!

– Nagyszerű! Élő halálszellem. Ez a világ egyre viccesebb!

Legkedvesebb barátnője az aprócska szobában fényfoltként világított. Mindig így nézett ki. Mint egy szellem-ajándék. Na, megint ez az emelt orr és egyenes tartás… Folyton ezt csinálta. Mindig. Nem baj, elnézte neki. Mindenki hibákkal együtt létezett. A sorsszellemek is.

Omk állandóan éreztetni akarta, hogy közelebb dolgozik a teremtőhöz. Annál több szabály, munka és elvárás zúdult a nyakakba. Teher, teher, teher. Azt Deva nem bírná elviselni. Levegő kellett, játék és humor két elragadott lélek között. Például erre. Emberként. Álemberként. Ha egy év múlva magától meghal, hamis test lehetett.

Ah, mindegy.

– Figyelj rám légyszíves, tudom, hogy sok az újdonság, de koncentrálnod kell – szólt rá a szellem. Türelmetlennek tűnt. Valószínűleg nem lelte kedvét ebben az egészben.

– Tessék?

Felkapta a fejét. Durcásan összefonta a karját a melle alatt.

Aha!

– Azért ide hoztál, hogy semmi se terelje el a figyelmemet! – emelte fel a fejét.

– Tévedsz.

– Nagyon ravasz vagy, de szeretném, ha tudnád, hogy ilyen könnyen engem egyszerűen képtelenség átverni!

Évszázadokat élt az embereket figyelve és elemezve, mintha mind egy túlméretezett sakktábla szereplője volna. Nem tudna fontos dolgokra koncentrálni? Neki kell kitalálnia, melyik bábut kellett kiütni a többi előrelépéséhez. Igen, ehhez néha halál kellett. Tökéletesen megmutatta, mennyire felelősségteljes tud lenni.

– Tökéletesen betartok minden parancsot – jelentette ki.

– Mert muszáj.

– Lelkesedésből – tárta szét a karját. Visszasétált az ablak mellé. – Ha nem így lenne, már régen nyakon csaptak volna.

– Ezt kétlem.

Deva megrázta a fejét. A fejét, ami nem éjfekete és ködszerű volt. Egy emberi fejet. Halandó testének részét. Az övé? Furcsán nézett ki. Fajtájában átlagosan, de mégis…

– Figyelek! – állt vigyázba. – Minden energiám és figyelmem a tiéd, kisajátíthatsz! – kacagott fel.

Tudta, halálra idegesíti. Nem érdekelte. Halálra. Halálszellemként. Vagy emberi testben halálemberként?

– Ha találkozok egy mágikus halandóval, és megkérdezi, mi vagyok, mit mondjak neki? Halálszellem, vagy halálember? – pislogott rá.

Vajon az agyára ment? Fel tudná dühíteni? Sosem látta mérgesnek. Lehetne ez legközelebb az új célja. Megmérni, mennyi vacak humor kell egy méltóságteljes sorsszellem felidegesítésére.

Mindegyik nagyra értékelné.

Így is hisztiztek a sok munka miatt. erre fel hátráltatja őket. Tényleg ki fog kapni. Mondjuk, ezzel az emberesdivel nekik csinált plusz munkát… Ezt átgondolhatta volna. Áh, mindegy. Megkapta.

– Viselkedj – ingatta a fejét Omk. – Egész végig.

– Már megint erről van szó? – forgatta a szemét.

Lenézett a ruhájára, és megigazgatta. Minden ráncot el akart tűnteni róla. Ronda hely ide vagy oda, nézzen ki rendesen. Ez az első napja emberként!

– Unalmas vagy! – szűrte ki a fogai alatt.

– Nem már megint erről van szó, hanem még mindig. Idefigyelnél végre?

– Ismerem a szabályokat – sóhajtott fel. – Ha ilyen sietős, mehetsz, nem tartalak fel. Ne pazarold rám a ritka sorsenergiád vagy mi a fenédet – legyintett.

– Nem árt az ismétlés, és úgy látom, szükséged van rá – kezdett bele újra, mintha direkt nem figyelt volna rá. – Nincs varázslás az emberek között. Semmit nem tudhatnak rólunk. Nem sejthetik, hogy…

– Jaj, ne! Csak beszélsz és beszélsz és beszélsz, szabályokat mormolsz, amikkel már régen tisztában vagyok ahelyett, hogy elsorolnád, szerinted milyen mókás helyeket találhatok a környéken. Szabadság, hahó! Majd munka közben komoly leszek, mint szoktam. Olyan komoly és halálos. Most nem halálos, hanem haláli szeretnék lenni, rendben? Persze, izgalmas, hogy nem tudom, hol vagyok és hová megyek majd, mit kezdek a pihenőidőmmel, de azért kiindulópontot adhatnál.

Azon kapta magát, hogy hevesen mutogat a kezével és apró ujjaival. Teste mellé szorította a tenyerét. Várjunk… Miért? Miért ne mutogathatna? Ettől nem tűnt tiszteletlennek. Vagy mégis?

– Ne aggódj, már elhelyeztem a kiindulópontokat – hajtotta oldalra a fejét Omk. – Ha nem leszel túl felelőtlen, akkor…

– Akkor sem vagyok felelőtlen! – kiáltotta. – Játékos igen, szórakozott is, de a kettő nem zárja ki egymást. Tudom, miért van ez! Te is jobban szeretnéd a humort, ha elemi rettegéssel bámulnának rád az emberek, amikor életük utolsó percében meglátnak.

– Deva, érzem a frusztrációdat.

A szellem megint mellé lebegett. Végigsimított a hátán.

– Mi a baj? Hátha segíthetek.

– Tudod, én élvezem a pillanatot, amikor az életerejük átfolyik a lelkembe, de így lettünk összerakva! – csattant fel. Tett egy lépést balra. – Tudod, nem én választottam, hogy élvezem, hanem megmondták, hogy élveznem kell és kész!

– Jól van, értem. Akkor mit szeretnél?

– Csak kell a móka, sok móka és humor és vidámság és szabadság – vágta rá. – Amit én választok. Ennyi.

– Rendben. Egy kicsit belenyúlok a sorsszáladba. Ez a teremtő ajándéka neked. Nagyon kérlek, ne élj vissza vele. És tudod, hogy ennyi nem elég. A sorsba a legnagyobb beleszólása mindig az egyénnek van.

– Ó, sorsok szelleme! – vigyorgott rá. – Távozhatok, vagy terhelsz még a szabályokkal?

Omk hirtelen elmosolyodott. Mosolygott? Egy sorsszellem? Ajaj… Talán kitervelt valamit, vagy sikerült nagyon felhúznia.

– Csak még egy nagyon fontos dolog – mondta a barátnője.

– Már megint? Ismerem mindet. Könyörgök, hagyj már békén!

– Fel is tudnád sorolni mindet?

– Mind? Tudom, az nem elég? – sóhajtott fel.

– Csak még egy. Ne legyél szerelmes.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

illusztráció: Janki Krisztina

Második fejezet

Norik

 

Percekig ujjait tördelve követte szemével a parancsnok ingerült fel és alá járkálását. Egy apró, föld alatti irodában izzadtak. Dísztelen, levegőtlen lyukként megült benne a bűz. Verejtékbe keveredett rémület, ezt jól ismerte. Szinte fojtogatta, mégsem foglalkozott vele. Ellenben a főnök minél több fordulatot tett, Norik annál idegesebbé vált.

Uralkodnom kell magamon.

– Most azonnal meg kellene ölnöm téged – morogta a férfi.

Norik körbenézett az apró helyiségben. Menekülési útvonalat keresett. Nem létezett ilyen, mégis, a remény percenként felpislákolt benne, hogy utána a realitás a mélybe taszítsa.

Ebben a helyzetben mi lehet a legreálisabb döntés?

Gyorsan végiggondolva ráeszmélt, hogy két lehetősége maradt.

Az első: ragaszkodik minden elvéhez, és büszkén vállalja a halált. Uralkodik a félelmén, és mindig életösztönét elnyomja magában. Felemelt fejjel kijelenti, hogy bármilyen mérget azonnal, önként lehúz. Ezzel vége lenne mindkét fél szenvedésének.

A második: kimagyarázza magát, és utolsó lehetőségként felajánl valamit. Elég jónak kellett lennie ahhoz, hogy felkeltse a parancsnok figyelmét. Elengedik, ha a jutalom nagyobb az esetleges árulásánál.

Az utóbbi mellett döntött. Tudta, innen sosem fog szabadulni. Bármit tesz, valamilyen szinten engedni fog az elveinek. A vadászok folyamatosan megfigyelik majd, ezek után nem fognak megbízni benne. Azon sem lepődött volna meg, ha bezárják, és kísérletezésre használják a végletekig kizsigerelt testét. Most is ezt tették, csupán elvileg önként vett részt bennünk. Gyakorlatilag folyamatosan fenyegették. Választás nélkül maradt.

A terve a következőképpen nézett ki:

Első lépés: azonnal kitalálni valamilyen hihető, de rendkívüli hazugságot.

Második lépés: elérni, hogy kiengedjék.

Harmadik lépés: úgy végezni magával, hogy balesetnek tűnjön. Akkor őt hibáztatják a vadászok helyett, így azok nem próbálnak bosszút állni a szülein.

Bármilyen más döntéssel az apja, és az anyja életét tette kockára. Így megszabadul minden kíntól, és a szülei biztonságban lesznek. Ha nem sikerül, meghal, és talán bosszúból lemészárolják a családját. Mindezt a becsületességnek nevezett valamiért, ami a mellkasában dobogott, és ki akart törni. Mert képtelen végignézni mások kínzását, szenvedését és halálát.

– Egyetlen indokot mondj – fordult felé a parancsnok, Balszerencse. Két öklével megtámaszkodott az íróasztalon. – Egyetlen indokot mondj, hogy miért ne ölesselek meg.

– Azért mondtam Átoknak, hogy kilépek, mert tudtam, hogy a lény figyel – vágta rá habozás nélkül.

Az egyik módszere, hogy igaznak tűnjön, amit mond. Elég gyorsan kellett válaszolni, és közben a másik szemébe nézni.
– Nem tudom, hogy miféle, de régóta figyel – tette hozzá. – Kinézett magának. Szerintem a megfelelő alkalmat várja, hogy megtámadjon. El akartam kapni.

– Mégis miféle lény? – egyenesedett fel Balszerencse.

– Fogalmam sincs. Még sosem találkoztam hasonlóval, pedig minden elfogott mágikus lényt láttam az elmúlt jó pár évben. Egy ilyen sem volt közöttük.

A parancsnok vakargatni kezdte az állát, így Norik folytatta.

– A műszer kiakadt a közelében. Olyan mágikus erőt mutatott ki, amilyennel még soha nem volt dolgunk. Ha azt hiszi, hogy kiléptem, és egyedül vagyok, akkor nagyobb eséllyel támad rám. Én felkészültem várom.

Legalább fél percig néztek egymás szemébe, mire Balszerencse végigsimított kopasz fején, felsóhajtott, és az ajtó felé mutatott.

– Két napod van. Ha rájövök, hogy hazudtál, én magam lőlek fejbe.

Norik biccentett. Mielőtt nagydarab vezetőjük meggondolhatná magát, gyorsan kilépett a folyosóra. Elképesztő sebességgel nyargalt végig a labirintusszerű hálózaton. Egyenesen a felszínre vezető lifthez rohant. A vadászok elálltak az útjából. Senki sem üldözte, pedig hihették azt, hogy éppen megszökik. Azt tette. Alternatív módon.

A banda bízott Balszerencsében, azt mondogatták, mindenkinél erősebb, ügyesebb, okosabb. „Képtelenség meglógni előle.”

Nem volt semmilyen lény. A műszere nem jelzett ki, senki nem nézte ki magának, vagy ha igen, fogalma sem volt róla.

Ez hamarosan nem fog számítani. Hamarosan véget ér minden. Hamarosan megkapom a megváltást, ami után olyan régóta vágyakozok.

Néhány perc múlva az autójában ült, és a város határa felé hajtott. Tudta, melyek azok a részek, ahol alacsony a forgalom. Jó húsz perc múlva tanyák és szántók mellett suhantak el. Nem gondolta meg magát, sőt, minden egyes perccel nőtt benne az elhatározás. Meg fogja tenni. Tudta. Így lesz a legjobb mindenkinek. Neki, hiszen elmúlik a szenvedése. A szüleinek, akik megszabadulnak a tehertől, hogy a fiuk akaratlanul egy alvilági bandában ragadt. Az ártatlan mágikus lényeknek, akiket levadásztak, bezártak, és kísérleti nyúlnak használtak az idióta, mágiaellenes hadjáratukban.

Egyre gyorsabban hajtott. A motor hangosan bőgött, nehezen bírta az iramot. Még egy kicsit… Ott a kanyarnál nem fordul el. Rengeteg a fa, ha ilyen sebesség mellett nekihajt az egyiknek, biztosan szörnyet hal. Balesetnek fog tűnni. Néhány másodperc, és vége. Lehunyta a szemét.

Megváltás. Béke. Jövök, édes boldogság.

Az anyósülésen hagyott mágialokátor felsípolt. Norik szeme felpattant, egy pillanatra odakapta a fejét. A kijelzőn olyan nagy, fekete pont jelent meg, amilyet sosem látott.

Ilyen nem létezik. Az előbb hazudtam nekik. Hazudtam. Nem, lehet, hogy most… A sors akarta így? Vagy isten.

Elfogyott a döntésre szánt ideje. Leengedte a lábát a gázról, és rátaposott a fékre. Éppen be tudta venni a kanyart. Néhány méter után megfordult, és elindult a pötty felé. Nem tudta, mit akar tenni, viszont hitt a sorsban és a véletlenekben. Valaki odafent azt akarta, hogy ne haljon meg.

Talán isten végre felfigyelt a könyörgésére, és segít rajta? A legtöbb csodás jelenés és furcsa egybeesés a halál pillanatában történt. Így hallotta. Nem ezért indult el, tényleg meg akarta tenni. Rendelkezett az elhatározással.

Ennyit a megváltásomról.

Valaki odafent nem akarta a halálát. Talán a lokátoron lévő fekete pont lesz az, aki segít neki kiszabadulni ebből a rémálomból? Követte visszafelé. Egy romos tanyán villogott. Norik leparkolt az út mellé. A keze egyre jobban remegett, a szeme könnyezni kezdett. Gyorsan a farmerja zsebébe túrt, kihalászott egy zsebkendőt. Áttörölte az arcát, és mély levegőt vett. Túl sok negatív érzés kavargott benne. Gyűlölet, szánalom, tehetetlenség.

Nem eshetek össze. Több rosszat éltem át a többi embernél. Erős vagyok. Ez egy lehetőség, meg kell ragadnom. A picsába, élni akarok!

A bal kezével megfogta a jobbat, hátha nem remeg annyira. Talán a friss levegő… Meg kellene néznie azt a lényt. A kesztyűtartóból kivett egy pisztolyt, az övére tűzte. A ruhája eltakarta, semmi sem látszott belőle. A zsebébe csúsztatott két sűrű, fekete folyadékkal teli üvegcsét. Mély levegőt vett, bent tartotta, majd lassan kiengedte. Újra. El kellett rejtenie a negativitását. Már megállt. Megnézi magának azt a nagy, fekete pontot. Megfogta a lokátort, kikapcsolta, és a hátsó zsebébe helyezte. Újabb mély levegőt vett. Kiszállt az autóból.

Basszus, mit csinált? Miért állt meg? Annyira könnyű, ha kizuhan azon a szélvédőn… Nem. Nem omolhatott össze. Ez az ő esélye. Bezárta a kocsit. Belépett az egyik fa árnyékába. Kivette a lokátort a zsebéből, és bekapcsolta. A fekete pont közeledett.

Egy huszonéves, talán majdnem vele egykorú, ébenhajú lány bukkant fel a ház mögül. Gyönyörűnek találta. Aprócska és vékony, fürgén lépkedett az út felé. Látomásként. Norik gyorsan eltette a lokátort, és megszorította a fegyvert.

A vadászoknál azt tanulta, hogy minden mágikus lény gonosz, és átverik az elméjét. Becsapják. Játszanak vele, mielőtt megölik, és felfalják. Tudta, nem így van és minél tovább nézte, annál biztosabbá vált abban, hogy ez a törékeny teremtés soha, senkinek sem tudna ártani.

A. N. Vespree: Életutak

A. N. Vespree: Életutak

A csengő ellentmondást nem tűrő berregését csak sokadszorra hallottam meg, mire hajlandó voltam felkelni a kanapéról. Hónapok óta nem volt szabadnapom, ezt a napot ki akartam használni arra, hogy egészségtelen mennyiségű fagylaltot eszem és unásig nézem a kedvenc sorozatomat. Ez az én pihenőidőm, és nem akartam, hogy bárki is elrontsa.

Vonakodva lestem ki a kukucskálón: rögtön megpillantottam volt barátnőm kócos, barna haját és csapzott arcát. Ismét megnyomta a csengőt, majd idegesen az órájára pillantott, felnézett, és két zöld szemét a mennyezetre emelte.

Hangos sóhajtás tört elő belőlem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt! – Fáradt hangomat direkt rekedtté és nyúzottá változtattam, bár sejtettem, hogy nem fogom elérni a célomat: meggondolja magát, gyorsan megforduljon és hazasétáljon.

– Reggelt?! – kérdezett vissza. Nevetése úgy visszhangzott a lépcsőházban, hogy féltem, kijön lakásából a szemben lakó öregasszony. Ha elkezd beszélni, órákon át nem fogok tudni szabadulni tőle. – Már kilenc óra!

Ekkor vettem észre, hogy látogatóm mellett két ötéves forma gyermek ácsorog, és olyan huncut arccal néztek rám, mintha arra készülnének, hogy menten felforgatják a lakásomat. Úgy is lesz – gondoltam, majd eleget téve az illemnek, félreálltam az ajtóból, hogy beengedhessem őket. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy egy kis beszélgetés még nem borítja fel az egész napomat, sőt, talán még jót is fog tenni az újdonság, és legfőképpen egy régi, majdnem elfeledett barát társasága. Csak pozitívan!

Miközben ismerősöm egyből a nappali felé vette az irányt, mintha tegnap váltunk volna el utoljára, elgondolkoztam, hány éves is lehet. Harmincegy? Harminckettő? Nem emlékeztem, legalább öt éve nem találkoztunk. Még középiskolás voltam, amikor egy helyi közértben megismertük egymást egy joghurtbaleset kapcsán. Akkor még nem voltak gyerekei, ám lelkesen beszélt programozó állásáról, miközben a pulcsimról lemostuk az odaveszett reggelim maradékát.

– Még mindig egyedül élsz? – kérdezte, ám rám sem nézett, rögtön maga elé rendelte mind a két lurkót és elkezdte lefejteni róluk a vastag ruhadarabokat. Kanapémon hamarosan összevissza hevertek a kabátok, sálak, vastag nadrágok, miközben az apró cipőkből pergett a sár.

– Így könnyebb rendet tartani. – Megpróbáltam elviccelni a dolgot.

Gondolataim között rögtön felelevenedett a barátok és rokonok válogatott okoskodása. Mindig jobban tudták, hogyan kellene élnem az életemet: férjjel, gyerekekkel, és hiába érveltem, a vége mindig ugyanaz lett: fiatal vagyok még, alig múltam húsz, amikor megérek, máshogy fogom gondolni.

– Meghiszem azt! – nevetett fel a barátnő, majd benyálazta az egyik ujját, és elkezdte mindkét kölyök arcáról módszeresen ledörgölni a koszt. – Egész nap takarítok, alig fejezem be, már kezdhetem is előröl.

– De gondolom megéri.

Ugyanazt hajtogattam, amit más, gyermekes szülők szoktak nekem mondani. Akármennyit panaszkodnak a gyerekükről, mind ugyanazt mondja a végén: hogy megéri. Gondoltam, megkerülöm a konfliktust, ami a nézeteltérésből fakad, és pontosan azt mondom, amit hallani akar.

A. N. Vespree: Életutak

– Néha visszasírom a leányéveimet. Még szerencse, hogy szeretnek a nagyinál lenni, így havonta egyszer-kétszer azért el tudunk menni szórakozni a párommal.

Nem bírtam visszafogni magam, és hangosan felhorkantottam.

– Én évek óta nem voltam szórakozóhelyen, én örülnék, ha havonta egy-két alkalommal el tudnék menni – magyaráztam meg gyorsan. Féltem, hogy ha nem teszem, gyilkossá válik a csúnya tekintet, amit rám mereszt.

– Pedig semmi dolgod – jelentette ki hidegen, nekem pedig meg kellett fognom az államat, ha nem akartam, hogy nagyot koppanjon a parkettán. – Nincs férjed, gyereked, egyedül élsz… – kezdte el sorolni, mintha csak egy könyvből olvasná.

– Végül is csak két állásom van, és alig alszom napi pár órát – forgattam a szememet. – Mindegy. Kértek valamit?

Szemem sarkából észrevettem, hogy a kislány az olvadófélben lévő fagylaltommal szemez. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan hatalmas harc veszi kezdetét az édességemért, aminek az lesz a vége, hogy vagy megválok tőle, vagy két emelettel arrébb is a gyereküvöltést hallgatják a szomszédok.

– Á, nem, köszönjük. Nagyon okosak, ha kell valami, rögtön szólnak. Nemrég ittunk, és már reggeliztünk is.

Néztem, ahogyan a két gyerek anyjuk segítségével leül a kanapéra, közrefogva azt a végtelenül fáradtnak tűnő nőt, akit egykor a barátnőmnek neveztem.

– Azt nem is mondtad, hogy két állásod van – folytatta. – De ne aggódj, nem fognak lefárasztani annyira, négy-öt óra és itt vagyok. Bekapcsolod nekik a tévét, azt elnézik és…

– Itt hagyod?! – Csúnyán a szavába vágtam a visszakérdezésemmel, azonban annyira lesokkolt, amit mondott, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette. Ki mondta, hogy én vigyázni fogok a gyerekeire? Másra sem vágytam, minthogy két neveletlen, síró gyerek a lakásomban randalírozzon, miközben én pihenni szeretnék!

– Hétfőn beszéltük, emlékszel? Mikor rád írtam, és elmeséltem, hogy a férjem leesett a tetőről.

Úgy éreztem, mintha rám borult volna egy szekrény. Felelevenedett előttem az üzenetek sora, amiben azt taglalta, hogy a férje a beázott tetőt próbálta megjavítani, amikor valahogyan megcsúszott és leesett. Kórházba kellett vinni, és csak másnapra derült ki, hogy szerencsére csak gerincrepedése, és nem törése van. Sajnáltam őket, de mivel a nagy családalapítása után rögtön elkezdtek hanyagolni, majd szépen lassan a beszélgetéseink is megszűntek, nem tudtam mélyebben átérezni.

– De nem mondtam igent – húztam el a számat. Kellemetlenül érintett a helyzet, nem szívesen küldtem volna el őket, de az, hogy nem akarok vigyázni két ötéves gyerekre, erősebben pulzált bennem, mint az együttérzés. Rögtön megfogalmazódott a fejemben: csak azért írt rám néhány héttel ezelőtt, hogy legyen kire sózni a gyerekeket?

– De azt mondtad, hogy nem dolgozol – erősködött tovább.

– Igen, és az nem azt jelenti, hogy rá is érek.

Ekkor tudtam, hogy jó nagy butaságot mondtam, és nem is kellett sok idő, hogy egy lenéző, dühös pillantást kapjak válaszul. Persze, végül is ráértem, de hogyan kellett volna megmondanom neki, hogy kiráz a hideg a gyerekektől?

– Látom – sóhajtotta.

Az egyik gyerek eközben felkelt, tett néhány bizonytalan lépést, majd átmászott a testvére mellé. Persze ott már nem sok hely akadt, így egymás hegyén-hátán ültek, de ez őket nem zavarta, ahogy látszólag a barátnőmet sem.

– Sokat dolgozom, csak szeretnék pihenni!

– De velük is tudsz pihenni! Nézd meg, hogy milyen csendben ülnek!

El kellett ismernem, hogy a gyerekek meg sem moccantak, csak megszeppenve néztek rám, az anyjukra, a környezetükre. Nem is értettem… Még a nevüket sem tudtam a kölyköknek, soha nem láttak még, miből gondolja egyáltalán, hogy jó ötlet, ha egy vadidegennél hagyja őket? Régi barátság ide vagy oda.

– Egyedül szeretek pihenni – jelentettem ki, majd egy oldalsó pillantást vetettem a fagylaltomra. Egyre jobban olvadt. Szerencsére egyetlen szem sem szegeződött rá a sajátomon kívül, és nem turkált benne illetéktelen ujj, mint ahogyan elsőre képzeltem.

– Ha lenne valakid, és közösen tervezett családod, akkor megértenéd.

Felhorkantottam.

– Mit? Hogy mindig rásóznám valakire a gyerekeimet, mert képtelen vagyok egyedül bánni velük?

Úgy tűnik, hogy ezzel elvetettem a sulykot, ám nem éreztem sem megbánást, sem pedig bűntudatot. Egyvalamit éreztem: hogy nem akarom a fél napomat két ötévessel tölteni. Miért olyan nagy kérés ez?!

– Persze, mert azt hiszed, olyan könnyű ez egyedül, miközben a férjemet is ápolnom kell? Ha lenne gyereked, akkor lehet, hogy kialakulna benned némi együttérzés és gondoskodás is!

Elhelyezkedtem az egyik fotelben. Ehhez le kellett ülnöm, nem voltam felkészülve arra, hogy valaki a saját otthonomban kioktat arról, hogy hogyan kellene élnem az életemet. Már megint.

– Lehet, de nincs – vontam meg a vállamat. – És nem is lesz.

Úgy tűnik, hogy a volt barátnő rájött, hogy jobb, ha ezt nem erőlteti, ugyanis olyan gyorsan kezdte el öltöztetni a gyerekeit, amilyen gyorsan levette róluk a ruhákat az imént.

– Huszonévesen én is ugyanezt mondtam, és tessék. Most van két csodálatos gyermekem, és soha, semmi pénzért nem válnék meg tőlük! Majd egy tíz év múlva máshogyan fogod gondolni ezt, és akkor rájössz, hogy igazam van!

Ez a tolakodó igazságérzet kezdett az agyamra menni. Sajnos túl sok ember gondolkozott így, a munkám során nap mint nap találkoztam olyan nőkkel és férfiakkal, akik egyszerűen képtelenek voltak beismerni, ha valamiben nincs igazuk.

– Nem fogom.

Régóta tudtam, hogy nem akarok gyereket, és ez eddig sem változott, ezután sem fog. Két állás mellett egyszerűen nem lett volna időm ismerkedni és családot alapítani. Az egyik fizetésemből éppen csak meg tudtam élni, ha nem vállalok plusz munkát, egy fityinget sem tudtam volna félrerakni későbbre.

– Ó, dehogynem! Mégis ki nyitja rád az ajtót öregkorodban?

A szemem előtt lebegtek a képek a munkahelyemről: magányos idősek, akiket csak én látogatok, akikkel csak én foglalkozok, akiktől csak én kérdezem meg, hogy hogy vannak. Magányos idősek, akik órákat mesélnek gyermekeikről és unokáikról, a boldog emlékekről, de soha, egyszer sem látogatják meg őket.

– Az idős barátnőim – feleltem, majd egyre nagyobb mosollyal néztem, ahogyan egykori barátnőm még mindig a ruhákkal szenved. A kapkodás megtette a hatását, és hiába kötötte meg az egyik gyerek cipőjét, mire a másodikkal is kész lett, az elsőnek már kioldódott a fűzője.

– Amit teszel, az hatalmas felelőtlenség! Minden családba legalább három gyerek kellene! Miből lesz nyugdíjad?

Végre sikerült az öltözködés, elindultak az ajtó felé.

– Szerinted miért dolgozok annyit? – kérdeztem vissza.

Ahogyan figyeltem távolodásukat, elöntött a megkönnyebbülés. Végre megszabadulok tőlük, és visszatérhetek a nyugodt pihenéshez, mielőtt holnap ismét kezdődne a heti hajtás.

– Élmények nélkül, a rendszer rabszolgájaként akarsz megöregedni és meghalni? – kérdezte. A jókedvem szinte azonnal füstbe szállt.

A keze már a kilincsen volt. Kitessékelte a gyerekeket, majd egy laza mozdulattal bevágta maguk mögött az ajtót. Ennek ellenére tisztán hallottam szavait a folyosóról.

– Végül is, valaki a robotélettel is megelégszik.

A megjelent antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül – Érzékeny téma

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0