A helyes válasz, hogy melyik szöveget írta a mesterséges intelligencia ebben a játékunkban: A, B.

Mi volt a játék célja?

Mit tud a mesterséges intelligencia?

Mivel a mesterséges intelligencia egyre jobban az életünk részévé válik, és amióta a ChatGPT színre lépett, mindenki mindenfélét kipróbál rajta, keresi, kutatja, tényleg jobb-e, mint az ember, tényleg sokat tud-e stb.

Az utóbbi időben ráadásul az egyik nagy francia kiadó bejelentette, hogy a jövőben mesterséges intelligenciát vesz igénybe a fordítói munkákhoz, míg egy másik kiadó pedig a beérkező kéziratokat fogja vele előszűrni. Mellette idehaza pedig borzolta a kedélyeket, amikor az olvasók azt találták egy könyvben, hogy kizárólag mesterséges intelligenciát alkalmaztak a fordításnál.

Azt nem kell mondanunk, hogy ezek a hírek és a mesterséges intelligencia térhódítása aggodalmat kelt mind a szakemberekben – akik a munkájukat, és mellette a megjelenő könyvek minőségét féltik –, mind pedig azokban az írókban, akik elképzelhetetlennek tartják, hogy egy nem emberi, minden kreativitást nélkülöző program alkosson valamit. Egy olyan valami, amelyik nem lélegzik, amely nem érezte a talpa alatt a forró homokot a strandon, és ez nem idéz fel benne megannyi emléket, érzést, ahogy aztán a forró homokról a hűs fűre léptünk, és egyre szaporábban szedtük a lábunkat, hogy minél hamarabb beállhassunk a fagyizó előtt kígyózó sorba.

A fentiektől függetlenül azonban sok író – főleg a kezdő, gyakorlatlan írók – nem bírt a kíváncsiságával, ezért kipróbálta, hogy mégis mit tud a mesterséges intelligencia. Ahogyan a szakemberek is, bár őket más motiválja, mint az írókat.

Az eredmények egyelőre nem azt mutatják, hogy nagyon félni kéne az általánosan használt, nem specializált mesterséges intelligenciától (ChatGPT, Gemini, Grok stb), hiszen nem képes úgy történetet alkotni, ahogy az ember (a szövegírása sem tökéletes). Ráadásul nem csak hogy nem képes saját élmény alapján szöveget írni, hiányoznak belőle azok a tapasztalások, amelyek minden ember sajátja, hanem kizárólag valószínűség alapján találja ki, hogy mi lehet a helyes megoldás, mit vár el tőle az, aki beírta neki az utasítást (mint egy újszülött, akinek fogalma sincs még a világról). És ha ez még nem lenne elég, a mesterséges intelligencia nem szöveget lát, amikor dolgozik, és a szöveget sem egyben látja, hanem felbontja őket kisebb részekre, amelyekből úgynevezett tokeneket készít, amelyek aztán a rendszerébe lefordításra kerülnek számokká. Ezekből hoz létre halmazokat, és azt vizsgálja, próbálja kitalálni, hogy a beírt utasítás szerint neki melyik halmazokból és milyen sorrendben kell valószínűleg a tokeneket egymás után raknia (kb. így: leggyakrabban használt, gyakran használt stb).

Mivel nem logikai alapon dolgozik, hanem valószínűségin, ezért az eredmény nagyon változó lesz, és az esetek többségében nem lesz megfelelő.

Azonban a mesterséges intelligencia tanítható, fejleszthető! (Aki nem hiszi, annak segítünk utánajárni: cikk a Gizmodo oldalán, és ennek lényegi része a Könyves Magazin oldalán.)

Az előkészületek

Mielőtt elkészítettük az általunk meghirdetett játékhoz a történeteket, szintén kísérleteztünk, hogy milyen utasítások és minták szükségesek a kívánt eredményhez. Mert nem titok, hogy rá kell jönni, hogyan utasítsuk a mesterséges intelligenciát, hogy a kívánt eredményhez legjobban hasonlót hozza létre. (Az eddigi tapasztalatunk az, hogy teljesen megfelelőt nem képes létrehozni, csak megközelíteni tudja.)

Miközben adagoltuk neki a forrásanyagot, arra figyeltünk fel, hogy az utasítások finomítása kevésbé játszik szerepet a kimenet eredményében, mint az, hogy milyen minőségű a szöveg, amit forrásként megadtunk neki. Amennyiben egy kezdő, gyakorlatlan íróra jellemző szöveget kapott, a kimenet folyamatosan botrányos volt, képtelen volt kiszakadni a klisékből, az unalmas hasonlatokból, és így tovább (a minta nélküli próbálkozásokat meg inkább hagyjuk). Viszont amikor már egy gyakorlottabb íróra jellemző szöveget kapott, a kimenetek rendre a közel elvárt eredményt hozták.

Arra is felfigyeltünk, hogy egyszerre nagyobb terjedelmű szöveget nem szabad vele íratni, és az általa meghatározott terjedelmet sem érdemes feszegetni. Sokkal jobb eredmények születtek, ha kisebb részeket írattunk meg vele, és ezt sem akárhogy.

A mesterséges intelligencia legjobban akkor tud működni, ha adunk neki egy pontokba szedett vázlatot (Cselekményvázlat? Rémlik valakinek? ). Ha ezeket a pontokat jól fogalmazzuk meg, amelyek adott jelenet történéseit foglalja össze, akkor a mesterséges intelligencia jobban fogja érteni az elvégzendő feladatot. Ilyenkor csak annyi a teendő, hogy pontról pontra haladva, megfelelő utasításokkal elkészíttetni vele a szöveget. Néha szükséges, hogy egy-egy pontról készített szöveget újra és újra megírassunk vele, ha nem az általunk elvárt a végeredmény. Ilyenkor rövid instrukciókkal kell ellátni, hogy mit tartson meg a szövegből, és mit és hogyan változtasson rajta. Kerüljön-e valamilyen szavakat, vagy éppen hogy írja bele, vagy cserélje másikra, kerülje a hasonlatot itt, vagy inkább párbeszéddel oldja meg adott szakaszt vagy az információ átadását. Még az is megadható neki, hogy milyen hangulatú legyen, hogy rövid mondatokat használjon vagy hosszabbakat, vagy ezeket keverje és így tovább. A lehetőségek száma végtelen. De érdekes játék.

Mi volt a játék célja?

Miután így kiveséztük, hogy ki, mire használja, mi hogyan vegzáltuk a mesterséges intelligenciát, végre eláruljuk, hogy mi volt a célunk a játékkal.

A célunk annyi volt, hogy megmutassuk egyrészt, hogy ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia megfelelő minőségű szöveget írjon, elengedhetetlen, hogy aki utasítja, az is képes legyen erre, és hogy minta nélkül (tanítás nélkül) nem képes megfelelően elvégezni a feladatot (tehát nem szentgrál, nem polcról levehető módszer, ami egycsapársa bestseller írót csinál belőlünk). A másik, hogy megfelelő utasításokkal közel emberi szövegminőség érhető el, amit egy gyakorlott író képes feljavítani, megfelelően átírni, és így kiadásra alkalmassá tenni. Azonban arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy egy gyakorlott írónak, szakembernek annyi időbe telik a mesterséges intelligenciával megfelelő kimenetet létrehozni, amennyi idő alatt nélküle is elkészítette volna. Már ha ért hozzá. (Érdemes ezt a cikket elolvasni.)

Ez miért lényeges?

Mert amióta a ChatGPT debütált, felvetődik a kérdés, hogy a mesterséges intelligencia veszélyt jelent-e az alkotó emberekre, a kiadók le fogják-e cserélni a tucatregényeket (mainstream) író szerzőket, az olvasókat mennyire fogja zavarni – és észreveszik-e –, hogy nem ember írta a regényt.

A fent leírtak és a játékunk alapján, neked mi a véleményed erről? Veszélyben vannak a kreatív alkotók?

(A mesterséges intelligencia használata közben kizárólag olyan szöveget használtunk fel, amelynél rendelkeztünk az ilyen jellegű felhasználási joggal.
Kísérletünkhöz a Google Gemini 3 Pro mesterséges intelligenciáját használtuk.)

Kiegészítés

A kísérlet azt is megmutatta, hogy jó eredményt csak akkor érhetünk el, ha értjük, amit csinálunk, és nem mellékesen meg tudjuk fogalmazni, hogy mit akarunk csinálni (ahogy mondani szoktuk: „Az írónak tudnia kell, hogy miről akar írni, és azt hogyan akarja megírni.”).

Szóval, ha mesterséges intelligenciával akarsz történeteket íratni, meg kell tanulnod szöveget és történetet írni, hogy aztán te is meg tudd tanítani a mesterséges intelligenciát szöveget és történetet írni. 😊 A mesterséges intelligencia (az általános – Gemini, ChatGPT, Grok stb) magától nem fog tudni történetet írni. Jót és jól biztosan nem.

Szerkesztés, elemzés, véleményezés

Azok pedig, akik elemzésre, szerkesztési javaslatra használják, van egy rossz hírünk. Ha nem tudod, hogyan kérdezd a történetedről, tehát nem vagy tisztában a szerkesztői ismeretekkel, nincs gyakorlatod szerkesztőként, akkor ugyanúgy klisés, sablonos, haszontalan észrevételeket fog tenni, amelyeket ha megfogadsz, nem hogy jobbá, hanem csak rosszabbá teszed a történetedet. Sokszor látszik úgy, mintha a mesterséges intelligencia megértené a szöveget, a történet mondanivalóját, de ahogy fentebb is írtuk, a mesterséges intelligencia nem a szöveget látja, és nem is a teljes szavakat, hanem minden szót felbont kisebb részekre, amelyekből tokeneket hoz létre, majd valószínűsiti ezek alapján, hogy a kérdező milyen választ vár, és ezért az ilyen kérdésekre adott válaszokhoz leggyakrabban felhasznált tokenekből hoz létre számodra választ. Vagyis egy sablont. Egy kliséktől hemzsegő semmit. Viszont arra mindenképp jó, ha így tudod használni a mesterséges intelligenciát, mert egyből észreveszed, ha egy kiadó szerkesztői vagy lektori véleménye kb. hasonló ahhoz, amit te is kaptál a mesterséges intelligenciától. Na, onnan menekülj, mert akkor kb. annyira értenek a szerkesztéshez, mint te.

Ahhoz, hogy irodalmi szerkesztőként tudjon működni a mesterséges intelligencia, meg kell tanítanod így elemezni a szöveget, sok-sok minta alapján, és erre nem a ChatGPT vagy társai alkalmasak, hanem az úgynevezet AI ügynökök vagy egy erre a célra létrehozott önálló mesterséges intelligencia rendszer (pl. AMD Ryzen™ AI Software). És ez is csak akkor lesz jó, ha te értesz az irodalmi szövegek szerkesztéséhez, hogy meg tudd tanítani erre.

Vagyis a hozzáértést, a szakértelmet az általános mesterséges intelligencia nem váltja ki, és nem is várható el tőle, mert nem erre van fejlesztve. Nem is lehetne, mert ahány ember kérdezi, annyiféle szakterületen kéne kiemelkedő tudással és gyakorlati tapasztalattal rendelkeznie. Ez az utóbbi az, ami viszont a mesterséges intelligenciából nagyon sokáig hiányozni fog. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy maga az elméleti tudás kevés ahhoz, hogy adott területen jók legyünk, szükséges a gyakorlat, mert ez nyit meg számunkra más megközelítéseket, amelyek miatt aztán még jobban tudjuk elvégezni a feladatokat. A mesterséges intelligencia meg csak akkor képes erre, ha ezt a tapasztalatot megtanítjuk neki, és megmondjuk neki, hogy mikor jó ezt így alkalmazni.

Hogy mire lehet mégis jó? Ha nem vagy még gyakorlott író, akkor ötletelésre, azonban itt is igaz, ami a történetírásnál: Az első befejezés sosem a jó befejezés, ami azt jelenti, hogy az első válasz sosem a jó válasz, nyüstölni kell, kritizálni a mesterséges intelligenciát, új nézőpontokat mutatni neki – és most nagyon utálni fogtok –, vagyis ugyanúgy nem úszod meg a gondolkodási folyamatot, mint aminek a kiváltására a mesterséges intelligenciát használni akartad.

Üdv a Mátrixban! 😊

Mivel a mesterséges intelligencia valószínűség alapján válaszol neked, azaz megpróbálja megtippelni, hogy te milyen választ vársz, és melyik lehet a jó válasz, aminek a legnagyobb a valószínűsége, azt feleli neked. Ezért azt javaslom, ha ötletelni akarsz, akkor keress fel valódi emberekből álló íróköröket, vagy beszélj olyannal az ötleteidről, akivel adott témákról jól lehet beszélgetni (párkapcsolatok, tudomány, pszichológia, fejlődés stb). Ez azért jobb megoldás, mert minden ember másként tapasztal, más és más benyomások érik nap mint nap, éppen ezért bizonyos dolgokat másként látnak, mint te (Képzeld el, jelenleg a Földön mintegy 8 milliárd szubjektív valóság létezik). És ez az eltérő látásmód, kialakult vélemény mutathat rá neked arra, hogy hogyan tudod a lehető legjobban megmutatni azt, amit íróként elképzeltél.

Ha érdekelnek a témában írt korábbi cikkeink, ezeken a linkeken találod őket:
Mesterséges-e az intelligencia?
https://www.scifi.hu/2018/01/29/mesterseges-e-az-intelligencia/
A mesterséges intelligencia, a kiadó és az író
https://www.stilusestechnika.hu/2023/05/06/a-mesterseges-intelligencia-a-kiado-es-az-iro/

Tovább is van, mondom még.

 Hogy miért és milyen korlátai vannak a mesterséges intelligenciáknak, azt az általa adott válaszból is látni fogod. Idézzük:

Ha komolyabb történetírásról vagy regényalkotáson való munkáról van szó, egyértelműen a Gemini 3 Pro (a Gemini Advanced előfizetés része) a jobb választás a Flash verzióval szemben.***
***(Ez mit jelent? Azt, hogy nyíltan elismeri, hogy a nem fizetős mesterséges intelligencia szándékosan le van butítva. )

Íme, miért érdemes a Pro verziót használnod a kreatív íráshoz:

1. Hosszabb „memória” (Kontextusablak)

A történetírás során a legnagyobb kihívás, hogy az MI emlékezzen a 20 oldallal korábban bevezetett mellékszereplő hajszínére vagy egy elrejtett nyomra. A Gemini 3 Pro hatalmas kontextusablakkal rendelkezik, így képes fejben tartani:

• A teljes világépítési szabályrendszeredet.
• A karakteríveket és a köztük lévő bonyolult viszonyokat.
• A cselekmény apró részleteit, így elkerülhetők a logikai bakik.

2. Stilisztikai árnyaltság és érzelmi intelligencia

Míg a Flash verzió hatékony és lényegre törő, a Pro modell sokkal jobban kezeli a metaforákat, a hangulati leírásokat és a párbeszédek stílusát. Ha azt kéred, hogy egy jelenet legyen „melankolikus, noir stílusú” vagy „gyors tempójú, feszült akció”, a Pro sokkal finomabb nyelvi eszközöket használ magyarul is.

3. Komplex cselekménytervezés (Deep Think mód)

A Gemini Advanced előfizetéssel elérhető Deep Think mód kifejezetten hasznos a „plot hole”-ok (cselekménybeli lyukak) felderítésében. Megkérheted, hogy:

• „Elemezd a történetem végét: logikus-e a főgonosz motivációja az eddigiek alapján?”
• „Találj ki három váratlan fordulatot, ami nem mond ellent a 2. fejezetben leírtaknak.”

4. Kreatív partner, nem csak írógép

A Pro verzió jobban érti az instrukciókat. Ha azt mondod neki, hogy „Mutasd, ne csak mondd!” (Show, don’t tell), akkor nem csak leírja, hogy „Péter dühös volt”, hanem leírja, ahogy megfeszülnek az erek a nyakán és ökölbe szorul a keze.***

***(Képes olyanra is, hogy skandi krimisre vagy Krasznahorkaisra veszi a stílust, de kérheted a „Mutasd, ne csak mondd!” kevesebb használatát stb., ezáltal kevésbé dagályos a szöveg.)

Hogyan érdemes elkezdened?

Ha elkezded használni a Pro verziót, javaslom az alábbi módszert:

1. Alapozz: Másold be a világod leírását és a karaktereid listáját.
2. Kérj vázlatot: Kérd meg, hogy segítsen felépíteni a fejezetek struktúráját.
3. Iterálj: Ne elégedj meg az első változattal! Mondd neki: „Ez jó, de legyen a párbeszéd élesebb és feszültebb.”

Összegezve: Ha csak rövid ötletelésre vagy egy-egy e-mail megírására kell az MI, a Flash is elég. De ha egy összefüggő, mély és élvezhető történetet akarsz alkotni, a Gemini Pro nagyságrendekkel jobb eredményt fog adni.

Van már egy konkrét történetötleted, amivel el szeretnél indulni? Szívesen segítek a vázlat kidolgozásában!***

***Kösz, inkább ne! Az általunk elvégzett kísérlet, amely során létrehoztuk az eredeti, ember által írt történet eltérő változatait, bebizonyította, hogy megfelelő szövegminta nélkül a Pro verzió sem alkalmas érdemi munkára, és igényli az emberi útmutatást, hogy olyan eredményt érhessen el, amivel megközelíti egy emberi író képességeit.

De ezt a tájékoztatást tudjuk be annak, hogy elvégre a Google, és ezáltal a Gemini is, nem fogja soha azt mondani, hogy erre a feladatra nem lesz jó. Hanem maximum annyit, hogy „Tökéletes partnered leszek, de néha ellenőrizz, hogy mindent jól csináltam-e”.

Viszont ahogy fentebb is írtuk, a Gemini és társai nem specializált mesterséges intelligenciák. Egy kimondottan történetírásra, szerkesztésre, lektorálásra (azaz előszűrésre) és fordításra betanított mesterséges intelligencia rendekkel jobban végezné el ezt a feladatot, mivel hozzáértő személyek tanítanák meg neki a munkavégzés folyamatát. Mit eredményezne ez a kiadói szakterületen? Minden bizonnyal az emberi munkaerő csökkenését, mivel csak a magasan képzett szakembereket tartanák meg, akik ellenőrzik és tanítják a mesterséges intelligenciát. Ennek nem csak az a veszélye, hogy rövid idő alatt sok embernek kell más megélhetési lehetőség után néznie, hanem az is, hogy a magasan képzettek nem tudják átadni a tudásukat a következő generációs szakembereknek, így idővel nem lesz olyan szakember, aki a mesterséges intelligenciát ellenőrizze, hogy mindent jól csinált-e.

Ez a tendencia kihat a képzésekre is, hiszen kevesebb egyetem fog műfordító szakot indítani, nem lesznek szerkesztő képzések, könyvszakmai ismeretek képzés és így tovább. Ebből látszik, hogy ez a probléma nem kizárólag a könyvkiadást fogja érinteni, hanem sok, érintőleges területet is. És jelenleg nem tudjuk, hogy ez csak annyi lesz, mint anno, amikor gépesítették a gyártást, amikor a lovaskocsikat leváltották a benzines autók, hogy ugyan megszűnt egy régi foglalkozás, de létrejött helyette új (kevesebb munkás, de kellett, aki a gépeket szereli; nem kellett kocsihajtó, de kellett benzinkutas).

Végezetül, ha mégis nagyon neki akarsz esni, hogy bebizonyítsd, hogy de, a mesterséges intelligenciával te képes leszel jó minőségű szöveget, jól megíratni, akkor egy kis segédlet az utasításhoz:

Így utasítsd a mesterséges intelligenciát!

Írj egy maximum 150 szavas jelenetet egy bérgyilkosról, aki épp a célpontjára vár egy operaház páholyában. (Miről írjon – Ismerős? 😀 )

Szigorú megkötések*** (Hogyan írja meg – Ismerős? 😀 ):

1. Tiltott szavak: Ne használd a következő szavakat: fegyver, ölés, halál, várakozás, ideges.
2. Technika: Használd a ‘mutasd, ne mondd’ (show, don’t tell) elvet. Ne nevezd meg az érzéseit, csak a testi reakcióit és a környezet apró részleteit írd le.
3. Hangvétel: A stílus legyen egyszerre elegáns és fojtogatóan feszült.
4. Csattanó: A legutolsó mondatban legyen egy csavar, ami kideríti, hogy nem ő a vadász, hanem ő a préda.

***A felsoroltakon kívül írhatsz olyat is, hogy Amire kiemelten figyelj, vagy Aminek mindenképp szerepelnie kell a jelenetben stb. Minél több pontot adsz meg neki, annál jobban az elképzelésed szerint fogja megírni.

 Ha sikerül szerinted így egy jó sztorit jól megíratnod vele, küldd el nekünk!

 Ha tényleg jó, akkor közzé tesszük valamelyik oldalunkon (Stílus és Technika kiadói vagy e-PUB Irodalmi Kávéház), és ha összegyűlik annyi, hogy akár egy e-könyvet érdemes legyen kiadni belőle, kiadjuk.

A zsáner mindegy, terjedelem lehetőleg ne legyen több 40.000 karakternél, beleértve a szóközöket is. Az e-mail tárgyába írd, hogy: AI kihívás! Írd meg azt is, hogy melyik AI-jal írattad meg a történetet, annak melyik verziójával, és hogy milyen utasítás alapján írta meg az AI a beküldött történetet, illetve adtál-e meg neki mintát, és mi volt az a minta.

Tippek, trükkök mesterséges intelligenciához, amennyiben irodalmi szöveget akarsz vele íratni

Játékra hívunk, kedves Író!

A jelen cikkben található szöveget a szerzői jog védi.
A jogtulajdonos engedélye nélkül a szövegből sem részleteket, sem az egészet semmilyen formában nem lehet közzé tenni vagy felhasználni, beleértve a mesterséges intelligenciával történő bármilyen felhasználást, feldolgozást, elemzést, fejlesztést.
Közösségi vagy más online oldalakon való megosztása csak eredeti formájában, a jelen weboldal url címével engedélyezett, a forrás megjelölésével.

A feladat az, hogy találd ki, melyik történetet írattuk meg mesterséges intelligenciával. A válaszodhoz indoklást is kérünk, hogy miért véled úgy, hogy az általad választott történetet írta a mesterséges intelligencia.

A mesterséges intelligenciának azt a feladatot adtuk, hogy a betöltött szövegminta alapján, az írói stílust megtartva, készítsen el attól eltérő verziót.

A helyes választ és az indoklást az eredeti Facebook poszt alá írd be! A játék 2026. február 8. éjfélig tart.

Akik jó választ adnak, azok között kisorsolunk egy irodalmi lektori véleményezést (erről itt olvashatsz bővebben) maximum 1.200.000 karakter terjedelemig. Amennyiben tíznél több helyes válasz érkezik, két szerencsést sorsolunk ki.

(A mesterséges intelligencia használata közben kizárólag olyan szöveget használtunk, amelynél rendelkeztünk az ilyen jellegű felhasználási joggal.)

„A” szövegminta

A bérház homlokzata úgy meredt rám a sötétben, mint egy megkövesedett óriás, amelynek ezer szeme mind az én bizonytalan lépteimet figyelik. A harmadik emeletre tartok. Ez a régi típusú épület még őrizte a múlt fojtogató illatát: a tarka mintás burkolókövek a lábam alatt úgy festettek, mint egy széttört mozaik, amelynek darabjai sosem fognak már összeállni.

Bár a lift ott tátongott a lépcsőforduló közepén, inkább a gyaloglást választottam. Kirázott a hideg a harmonikaszerűen záródó ajtóktól és a fülke klausztrofób szűkösségétől. A lift falai összepréselnének, mielőtt elérném a célomat.

Ahogy haladtam felfelé, a falak kettéosztott festése kísértett. A lépcsősor szorosan körbeölelte a liftaknát, akár egy kígyó, amely lassan tekeredik fel a ház sötét torkában. Ebben a házban a zöld és a vajszín találkozását egy vékony, vibráló kodaksárga csík választotta el. Ez a vonal volt az egyetlen támpontom, egyfajta Ariadnéfonál a kopott, csúszós lépcsőfokok birodalmában. Minden egyes fok után, amit megmásztam, nehezebbnek éreztem a testemet. A kinti életem súlya, a be nem váltott ígéretek és a fojtogató hétköznapok szürkesége húzott visszafelé. Talán nem kellene felmennem.

Felértem. A lakás ajtaja nyitva állt, mintha csak rám várna, megspórolva nekem a bizonytalanságot, hogy vajon kinéznek-e a kis ablakon az érkezésemkor. Odabent a zene szolidan, de alattomosan lüktetett. Az előszoba hosszú volt, egyfajta átmeneti zóna a valóság és az ismeretlen között. Az első nyitott ajtó mögött a konyhában hárman ültek a gomolygó dohányfüstben. Hangos köszönésükre csak egy tőmondatos mormogással és egy apró biccentéssel válaszoltam. Nem hozzájuk jöttem. Tudtam, hogy az igazi válaszok – vagy talán a végső felejtés – mélyebben, a sötétségben várnak rám.

Beljebb léptem, oda, ahonnan a fény már képtelen volt szabadulni. A zárt ablakok rabul ejtették a sűrű füstöt, ami úgy telepedett a szobára, mint egy nehéz, szürke szövet. Itt a falak már nem voltak szilárdak; lágy határokként lüktettek, jelezve, hogy egy másik világba érkeztem. A folyosó folytatódott balra, ahonnan harsány nevetés szűrődött ki, de én inkább hagytam, hogy elnyeljen a sűrű homály.

A látásom elhomályosodott. Könny csordult a szememből, ahogy a csípős, dohányfüstös közeg átölelt. Ez volt a megtisztulás ára.

A szobában néha felvillant egy-egy fény, akár a távoli világítótornyok a háborgó tengeren. Úgy éreztem magam, mint egy hajótörött, aki a hullámok között egyensúlyozva próbál révbe érni. Karok fonódtak rám a semmiből, ismeretlen testek kapaszkodtak belém, én pedig beléjük, remélve, hogy így a felszínen maradhatok.

Egy édes csók ragadott el. Nem csak a számat, az elmémet is célba vette, módszeresen hántva le rólam az értelem utolsó rétegeit, ahogyan az amúgy is lazán gombolt ingemet is félresöpörték. Egy kéz a karomon fogott, és egy viszonylagos nyugalom szigetére vonszolt. Itt, a parfüm édeskés illatfelhőjében minden ritmusra váltott. Tánc, zihálás, létezés. De a nyugalom csak illúzió. Amint lebegni kezdtem volna az elégedettségtől, a test elengedett, és visszamerült a füst-óceánba.

Ismét egyedül maradtam, partravetettként, kiszáradt torokkal.

Az ismeretlenben távoli üvegek csillanása ígért enyhülést a lángoló szomjúságra. De mielőtt elérhettem volna az italt, egy újabb kéz érintése állított meg. Végigsimított a hasamon, a mellemen, majd finom ujjak táncoltak az ajkaimon, mielőtt egy puha csókban forrtunk volna össze. Elvesztem. Nem volt többé, csak a dallamra lüktető létezés.

Amikor felálltam a kanapéról, a világ forogni kezdett velem. A számban olyan szárazság uralkodott, mintha taplót rágtam volna. Rátaláltam egy üvegre, és mohón öntöttem magamba a tartalmát. Minden egyes korty lángként égette a torkomat, de ez a tűz legalább valóságosnak tűnt. Az asztalnak támaszkodva próbáltam visszaidézni, mi történt velem.

Megfordultam, hátha a sűrű homály mögött meglátom a kiutat, de a szobára boruló szöveten csak egy újabb hasadás keletkezett. Onnan lépett elő. Mosolya nem ígért biztonságot, mégis hagytam, hogy megfogja a kezemet. Féltem. Görcsösen kapaszkodtam az asztal szélébe, mert tudtam, ha most elengedem, örök bolyongásra ítéltetem. De nedves ölelése hamar feledtetett velem mindent. Csak a felgyorsult lihegésre és a testek egymásba fonódására figyeltem.

Amikor távozott, ott maradtam a földön fekve. A plafont kerestem, azt a szilárd pontot, aminek valahol lennie kellett felettem. Egy cigaretta került a számba, bár nem emlékeztem, ki adta. A füstöt kifújva egy pillanatra megnyugodtam: én is részévé váltam ennek a mindent elfedő, jótékony káosznak.

Valaki megbotlott bennem, de meg sem állt, talán észre sem vett a sötétben. Vagy talán ő is csak menekült. „Menekülnöm kell!” – hasított belém a felismerés. Ha maradok, végleg elveszek az arc nélküli tömegben. De meztelen voltam. Kétségbeesetten próbáltam felidézni, hol hagytam el a ruháimat.

Újra az asztalhoz botorkáltam. Úgy tűnt, nem jutottam messzire, hiába éreztem mérföldeknek a megtett utat. Újabb korty a tüzes folyadékból, újabb szippantás az édeskés cigarettából, majd elindultam a fény irányába, amit a szabadságnak hittem. De a körök bezárultak. Bárhová léptem, csak régi arcokkal, nedves ölelésekkel találkoztam. Mindenki meztelen.

– Segítség! Ébresszetek fel! – kiáltottam, de a saját hangom is idegenül csengve veszett el a zene lüktetésében. Kapálóztam, fel akartam állni, de a testem nem engedelmeskedett. Csak hagytam, hogy újabb és újabb nedves ölelések vegyenek körbe. Szorosan kapaszkodtam azokba, akik fogva tartottak, miközben minden porcikám a szabadulásért üvöltött.

Véget kell érnie. Nem maradhatok rabja ennek a testnek. Egy hirtelen mozdulattal ellöktem magamtól a legutolsó ismeretlent, és a küszöbig tántorogtam. De a kiút helyett csak egy újabb szobába jutottam. Ott, a fürdőszoba sötétjében egy arc meredt rám. Egy nő, aki felettem ringatta magát a vágyai ritmusára. Kerestem a szemében a választ, a menekvést, de csak a saját elveszettségem tükröződését láttam.

A konyha hideg kövén találtam magam végül, lábaimat magam alá húzva ültem. Itt a zene már halkabb volt. El akartam menni, de már azt sem tudtam, miért jöttem. Egy lány ült velem szemben az asztalnál. Előtte egy sárga doboz állt, rajta három betűvel – a pusztulás néma tanúja.

Becsuktam a szemem. A lezáródó szemhéjaim mögött láttam magam: egy embert, aki egy végtelen házibuliban bolyong. Szobáról szobára járok, meztelen testek tengerén hánykolódva, és miközben menekülni vágyom, minden egyes érintésnél újra és újra elmerülök. Ez a tánc nem enged.

„B” szövegminta

A bérház sötéten tátongott előttem, mint egy elfeledett istenség nyitott szája. A harmadik emeletre kell jutnom. Talpam alatt a kövek mintázata a gyenge fényben mozogni látszott: apró, színes bogarakként másztak a lábam alatt, elvezetve a figyelmemet a valóságról. A mintás burkolóköveken  minden egyes lépés olyan volt, mintha egy idegen civilizáció romjain gázolnék át.

Egy vasketrecbe zárt anomália, ahogy a lift ott állt középen. Gyűlöltem a harmonikaszerűen záródó ajtaját; olyan volt, mint egy hideg, fémből készült tüdő, amely minden belégzéskor össze akar roppanni. A lépcsőt kéne választanom, ezt a lift köré tekeredő, fojtogató indát.

A lépcsőfokok csúszósak, mintha az itt járók nemcsak a talpuk nyomát, hanem a bizonytalanságuk váladékát is ott hagyták volna. Inkább beszálltam a liftbe, és a falat támasztottam.

Féltem. Nem a háztól, hanem attól, ami várt. Hogy végre ne kelljen döntenem, hogy hagyhassam magam sodródni. Felértem.

A nyitott ajtó nem hívogató volt, hanem parancsoló. A zene vibrált, egyfajta mély lüktetésként, ami a csontjaimban rezonált. Az előszoba a végtelenbe nyúlt.

A konyhában ülők csak árnyékok a ködben. Nem akartam rájuk nézni, mert féltem, hogy meglátom bennük a saját jövőmet: a mozdulatlanságot egy füstös helyiségben, ahol az egyetlen történés a hamu lehullása. Beljebb indultam, a nappali sötétjébe, ahol a fény már nem létezett. Csak felvillanó, néma robbanások.

Itt a levegő sűrűbb, szinte folyékonnyá vált. Nem sétáltam, úsztam. Éreztem, ahogy a többi test súrolja az enyémet – lágy, arctalan hullámok egy ismeretlen óceánon. Minden érintés egy-egy szilánk belőlem, amit otthagyok mások bőrén. Kerestem valakit, vagy talán csak egy állapotot, ahol megszűnik a súlyom.

Aztán megláttam őt. Az asztal mellett. Úgy kapaszkodott, mintha az lenne az utolsó fix pont az univerzumban. Láttam rajta a rettegést, a remegést – ugyanazt a fojtogató félelmet, ami az én torkomat is szorongatta. Ő volt a „bolyongó”, az az elveszett lélek, akit a sors elém lökött, hogy tükröt tartson elém.

A szobára telepedett sűrű füstfüggöny, ez a nehéz szövet, hirtelen elvékonyodott előttem. Éreztem egy hasadást a valóságon, és átléptem rajta. Sellőként érkeztem meg hozzá. Nem a keze után nyúltam, hanem a magányáért.

Az asztalba kapaszkodott, láttam az ujjaiban a görcsöt. Meg akartam menteni, vagy talán csak el akartam érni, hogy ő mentsen meg engem. A nedves ölelésemmel nemcsak a testét akartam, hanem azt a pillanatot is, amikor mindketten elfelejtjük, kik vagyunk. A lihegésünk ritmusa lett az egyetlen érvényes törvény a szobában. Azt akartam, hogy az erejében leljem örömömet, hogy a dühe és a vágya elsodorja az én belső ürességemet.

De amint vége lett… a varázs elillant. Otthagytam őt a földön, mert nem bírtam elviselni a tekintetét, ami a plafont kereste – azt a szilárd határt, ami már rég megszűnt létezni. Visszaléptem a füst-óceánba, és hagytam, hogy az ismeretlen arcok és kezek újra szétszedjenek.

Úgy jártam körbe a szobákban, mint egy kísértet, aki nem találja a saját sírját. Láttam őt újra és újra: ahogy az üvegért nyúl, ahogy meztelenül próbál menekülni, és ahogy végül megadja magát a nedves öleléseknek. Én is ugyanazt tettem. Hagytam, hogy más testek keressenek bennem választ, miközben én magam csak a kijáratot lestem.

Azt hittem, ha egy másik testbe bújok, megszabadulhatok a sajátomtól. De minden csók csak sósabbá tette a szomjúságomat. Minden érintés csak emlékeztetett arra, hogy bárhová megyek, magamat viszem magammal.

– Segíts! – hallottam a kiáltását, de az én számról is ugyanez a szó akart felszakadni. Csak a torkomban rekedt, belefojtva a zene és a hús lüktetésébe.

Végül én is ott kötöttem ki, ahonnan minden elindult: a konyhában. A hideg kövön ültem, lábaimat magam alá húzva. Úgy éreztem magam, mint egy selejtes áru, amit félretettek. A szoba szaga itt már nemcsak füst volt, hanem valami szúrós, savanykás bűz – a szétesés szaga.

Előttem az asztalon egy sárga doboz hevert, rajta az a három betű. Úgy néztem rá, mint egy talizmánra, ami talán visszaadhatja a józan eszemet, vagy végleg kioltja a maradékot is. Szürke ábrázatom a konyhai lámpa fényében úgy festett, mint egy maszk, ami lassan leválik az arcomról.

Láttam, ahogy ő is belép. Rám nézett, és a szemében nem szánalmat láttam, hanem a felismerést. Ő volt az az ember, aki végigjárt minden szobát, aki minden testbe belemártotta magát, és aki most ugyanazt a megváltást várta, amit én.

Valaki végül felsegített és kivitt a friss levegőre. A kinti hideg éles késként hasított a tüdőmbe, de a házibuliból nem lehetett csak úgy kijutni. A bérház falaiban ott maradt egy darab belőlem. Hiába voltam kint, a szememet lehunyva még mindig láttam a sötét szobát, a villanó fényeket, és azt a végtelen, láthatatlan táncot, aminek mindannyian rabjai maradtunk.

Bolyongunk a saját vágyaink labirintusában, és miközben menekülni vágyunk, titokban reméljük, hogy soha nem találjuk meg a kijáratot.

„C” szövegminta

A lépcsőház harmadik emeletére igyekeztem, ott rendezték meg a házibulit. Régi típusú bérház, ahol még az a régi tarka mintás burkolókő van mindenhol. Inkább gyalog mentem, engem kirázott a hideg ezektől a liftektől, ahol az ajtót harmonikaszerűen be kell hajtani, és egyedül alig férsz el benne. A lépcső a liftet körbeölelte kanyargott a zárt házban felfelé. Itt még a falakat felezve festették, azaz vállmagasságig olyan festéket használtak, amin kevésbé maradt meg a tapizások nyoma, könnyebben lehetett tisztán tartani. Alul sötétebb, fentebb világosabb. Valamiért itt zöld és vajszín, köztük vékony Kodak-sárga csík. A lépcsők csúszósra koptak.

Végre felértem. Nyitott ajtó igazított irányba, pedig szívesen megnéztem volna, ahogy a rajta lévő kis ablakon kinéznek, hogy ki érkezett. A zene szolidan szólt.

Hosszan vezetett az előszoba az első ajtóig, amiből a konyha nyílt. Hárman ültek, cigiztek. Ők hangosan köszöntek, én pusztán elmormoltam valamit egybekötve egy biccentéssel, haladtam beljebb, mert tudtam, az igazán jó dolgok odabent lesznek. Abban a sötétben, ahonnan lágyan kúszott ki a zene, ahonnan fény nem szabadulhatott, mivel a zárt ablakok által feltartóztatott dohányfüst rabul ejtette. Egyedül ez a lágy fal mutatta a határt, ahonnan a szoba kezdődött.

Elfordulhattam volna balra, tovább mehettem volna a folyosón. Arra is voltak emberek, a hangokból ítélve. Ráadásul jó kedvűek, mert harsányan röhögtek. Inkább elmerültem.

Lassan haladtam. Szoknom kellett. Könny csordult szememből, nem szokott ehhez a csípős közeghez. Néha felvillant egy-egy fény a szoba különböző pontjairól. Világítótornyok. Háborgó tengeren keltem át, ringatózva simultam egyik, majd másik hullámhoz, reménykedve, nagyobb baj nélkül érek révbe.

Karok fonódtak rám, mélybe akartak rántani. Testekbe kapaszkodtam, ezzel reméltem a felszínen maradni.

Édes csók húzott magához, elmémet támadta, le akarta hántani racionalitásomat, ahogyan az amúgy is lazán gombolt ingemmel tette. Karon fogott és nyugalmas szigetre vonszolt, ahol elmerülhettem édeskés parfümének rejtett zugában. Zihált, táncolt, ritmusra vált. Már nem biztos kikötésre vágytam, lebegtem. Elégedetten hagyott hátra, visszatért a füstóceánba.

Partravetettként, kiszáradt torokkal vergődtem, italra vágytam. A villanó fényekben távoli üvegek csillanását láttam, így ismét útra keltem az ismeretlenbe.

A célhoz közel másik kéz ragadott el. Hasamon időzött, később mellemet cirógatta, végül finom ujjak táncoltak ajkamon, hogy aztán puha csók forrjon rá. Elvesztem, éreztem, hogy elvesztem. Dallamra lüktettünk, sóhajunk beleolvadt a számok közti szünetbe.

Szédülten álltam fel a kanapéról. Innom kellett. A tapló a számban nedvességet kívánt. Ráleltem egy teli üvegre, mohón öntöttem magamba a lángokat. Izzott minden egyes korty. Az italt visszatettem az asztalra, kicsit én is megtámaszkodtam rajta. Elmerengtem az eddig történteken, hogy mi is az pontosan, amit átéltem az imént. Emlékeim feltámasztásához megfordultam, hátha a sűrű köd homálya több részletet szabadít fel. Ehelyett azonban a szobára telepedett szöveten egy hasadást vettem észre, amiből elém lépett egy sellő. Mosolygott, kezemért nyúlt. Az asztalba kapaszkodtam. Féltem. Nem akartam elveszni a homályban. Örök bolyongásra ítélve, a labirintusból kiutat remélve.

Nedves ölelése hamar feledtetett velem minden világi gondot. Egyedül gyorsuló lihegésére figyeltem, kívánságára, hogy erőmben örömét lelje.

Amikor elment, nem álltam fel. Ott feküdtem a földön, a plafont kerestem. Valahol ott kellett lennie. Fények villantak, lágyan vett körbe a zene. Kifújtam a füstöt egy olyan cigiből, amiről nem tudtam, hogyan került a számba. Megnyugtatott a tudat, én is hozzájárulok a mindent elfedő jótékonysághoz.

Valaki megbotlott bennem. Talán észre sem vett, mert semmit nem változott a tempója. Vagy ő sem akart megállni, inkább menekült.

Menekülnöm kell! – ez jutott eszembe. Nem maradhatok. Ha maradok, elveszek. De ruha nélkül mégsem mehetek. Feltápászkodtam. Támpontokat kerestem, merre jártam eddig. Voltam egy szigeten, ott vesztettem el az ingemet. Utána jött egy ismeretlen, talán egy szirén, végül egy sellő érte el, hogy előtte teljesen meztelen legyek. Az asztal még mindig itt állt. Innen nem jutottam messzire. Rámarkoltam az ismerős üvegre, hogy a tüzes folyadék újabb hullámát öntsem magamba. Utána megint mélyet szívtam az édeskés cigiből, és elindultam a szabadság irányába.

Könnyű volt követni, mert csak a fény irányába kellett haladni. Mégis úgy éreztem, körbejárok. Új arcokat kerestem, helyette régiekkel találkoztam. Csók, nedves ölelések.

Ki mondhatná meg, meddig tartott, mire észrevettem, ők is meztelenek. Annyira lefoglalt az arcok megjegyzése, hogy észre sem vettem ruhátlan testüket. A vágy milliónyi szikrával robbant be. Feladtam a szabadság iránti sóvárgásomat, átadtam magam a csókoknak és nedves öleléseknek. Utolsó lélegzetemmel elmerültem tengerükben.

– Segítség! – kiáltottam fel. – Ébresszetek fel!

Kapálóztam. Felállni akartam. De csak „álltam”, és hagytam, hadd történjen egy újabb nedves ölelés, majd újabb és újabb.

– Segítsetek! – üvöltöttem kétségbeesetten. A karok azonban nem engedtek. Szorosan kapaszkodtam beléjük. Elvesztem testük illatában, csókokat adtam és kaptam. Váltották egymást, cseppet sem bántam, valahol mégis kitörni vágytam. A kijáratot lestem, miközben magába fogadott, az ölemben ringott.

Véget kell érnie, nem tarthat örökké. Akarnom kell, és nem maradok rabja ennek a testnek. De már nem az a test lelte örömét abban, amit adni bírtam. Másik test kelt harcra a bennem dúló vággyal.

– Mennem kell! – löktem el magamtól.

Sikerült a küszöbig tántorognom. Jobbra fordultam az egyenes irány helyett. Valami várt ott rám. Tudtam.

Egy másik arc, egy másik csók, egy másik test. Miközben alattam ringatta magát vágyai ritmusára, elmémben derengésbe foglalt gondolat fészkelt. Merre lehet a kiút? Van-e kiút innen? Talán, ha az arcába nézek az ismeretlennek. Lenéztem hát az alattam fekvő nőre, az ismeretlenre, ám a kéjtől eltorzuló pillanattól nem kaptam választ. Csak egyet. Ő nem az az ismeretlen. Tovább kellett keresnem, hogy ebből az örök körből megmentsen.

– Ébresszetek fel! Fel akarok kelni – dőltem neki a fürdő nyitott ajtajának. Odabentről a sötétből értem nyúltak, és ennyit súgott:

– Adj nekem is! – Így tettem.

A konyha hideg kövén ültem, lábaimat magam alá húztam. Akár jógán. Egyedül a kihúzott hát hiányzott, és a kiút innen. El kellett mennem, bár azt sem tudtam, miért jöttem. Zene szólt szolidan, egyáltalán nem hangosan. Házibuli ez itt, szórakozni járnak ilyen helyre az emberek. Én mégis felébredni akartam. Elmenni innen. Valaki sírt.

Felnéztem. Az asztal melletti széken egy lány ült. Rosszul nézett ki. Szúrós, savanykás szag zavart meg. Előtte egy sárga doboz, három betűs felirat állt rajta. Ez okozhatta szürke ábrázatát.

Beléptek a konyhába, felsegítették és kivitték a friss levegőre.

Aludni akartam. Becsuktam a szememet. A lezáródó vásznon egy kétségbeesett ember arca jelent meg, aki egy házibuliban bolyong. Meztelen nők veszik körbe és őt akarják. El akarja utasítani őket, mégis mindbe belemártja magát. Így jár körbe, akár egy köszöntőpohár. Menekülni szeretne a rémálomból, ám a láthatatlan tánc nem ereszti. Szobáról szobára jár. Reméli, valahol nyugalmat talál, ám helyette újabb meztelen testek ejtik rabul. Csókok és nedves ölelések tengerén hánykolódik. És megmentésre vár.

A nyertes (vagy nyertesek) kihirdetését követően természetesen eláruljuk azt is, hogy mi is volt a célunk ezzel a játékkal.

Amíg a helyes megoldásra vársz, ajánljuk korábbi cikkeinket a témában: A mesterséges intelligencia, a kiadó és az író, illetve Wágner Szilárd e témában írt Mesterséges-e az intelligencia? című cikkét a Sci-fi.hu oldalon.