Játékra hívunk, kedves Író!

A jelen cikkben található szöveget a szerzői jog védi.
A jogtulajdonos engedélye nélkül a szövegből sem részleteket, sem az egészet semmilyen formában nem lehet közzé tenni vagy felhasználni, beleértve a mesterséges intelligenciával történő bármilyen felhasználást, feldolgozást, elemzést, fejlesztést.
Közösségi vagy más online oldalakon való megosztása csak eredeti formájában, a jelen weboldal url címével engedélyezett, a forrás megjelölésével.

A feladat az, hogy találd ki, melyik történetet írattuk meg mesterséges intelligenciával. A válaszodhoz indoklást is kérünk, hogy miért véled úgy, hogy az általad választott történetet írta a mesterséges intelligencia.

A mesterséges intelligenciának azt a feladatot adtuk, hogy a betöltött szövegminta alapján, az írói stílust megtartva, készítsen el attól eltérő verziót.

A helyes választ és az indoklást az eredeti Facebook poszt alá írd be! A játék 2026. február 8. éjfélig tart.

Akik jó választ adnak, azok között kisorsolunk egy irodalmi lektori véleményezést (erről itt olvashatsz bővebben) maximum 1.200.000 karakter terjedelemig. Amennyiben tíznél több helyes válasz érkezik, két szerencsést sorsolunk ki.

(A mesterséges intelligencia használata közben kizárólag olyan szöveget használtunk, amelynél rendelkeztünk az ilyen jellegű felhasználási joggal.)

„A” szövegminta

A bérház homlokzata úgy meredt rám a sötétben, mint egy megkövesedett óriás, amelynek ezer szeme mind az én bizonytalan lépteimet figyelik. A harmadik emeletre tartok. Ez a régi típusú épület még őrizte a múlt fojtogató illatát: a tarka mintás burkolókövek a lábam alatt úgy festettek, mint egy széttört mozaik, amelynek darabjai sosem fognak már összeállni.

Bár a lift ott tátongott a lépcsőforduló közepén, inkább a gyaloglást választottam. Kirázott a hideg a harmonikaszerűen záródó ajtóktól és a fülke klausztrofób szűkösségétől. A lift falai összepréselnének, mielőtt elérném a célomat.

Ahogy haladtam felfelé, a falak kettéosztott festése kísértett. A lépcsősor szorosan körbeölelte a liftaknát, akár egy kígyó, amely lassan tekeredik fel a ház sötét torkában. Ebben a házban a zöld és a vajszín találkozását egy vékony, vibráló kodaksárga csík választotta el. Ez a vonal volt az egyetlen támpontom, egyfajta Ariadnéfonál a kopott, csúszós lépcsőfokok birodalmában. Minden egyes fok után, amit megmásztam, nehezebbnek éreztem a testemet. A kinti életem súlya, a be nem váltott ígéretek és a fojtogató hétköznapok szürkesége húzott visszafelé. Talán nem kellene felmennem.

Felértem. A lakás ajtaja nyitva állt, mintha csak rám várna, megspórolva nekem a bizonytalanságot, hogy vajon kinéznek-e a kis ablakon az érkezésemkor. Odabent a zene szolidan, de alattomosan lüktetett. Az előszoba hosszú volt, egyfajta átmeneti zóna a valóság és az ismeretlen között. Az első nyitott ajtó mögött a konyhában hárman ültek a gomolygó dohányfüstben. Hangos köszönésükre csak egy tőmondatos mormogással és egy apró biccentéssel válaszoltam. Nem hozzájuk jöttem. Tudtam, hogy az igazi válaszok – vagy talán a végső felejtés – mélyebben, a sötétségben várnak rám.

Beljebb léptem, oda, ahonnan a fény már képtelen volt szabadulni. A zárt ablakok rabul ejtették a sűrű füstöt, ami úgy telepedett a szobára, mint egy nehéz, szürke szövet. Itt a falak már nem voltak szilárdak; lágy határokként lüktettek, jelezve, hogy egy másik világba érkeztem. A folyosó folytatódott balra, ahonnan harsány nevetés szűrődött ki, de én inkább hagytam, hogy elnyeljen a sűrű homály.

A látásom elhomályosodott. Könny csordult a szememből, ahogy a csípős, dohányfüstös közeg átölelt. Ez volt a megtisztulás ára.

A szobában néha felvillant egy-egy fény, akár a távoli világítótornyok a háborgó tengeren. Úgy éreztem magam, mint egy hajótörött, aki a hullámok között egyensúlyozva próbál révbe érni. Karok fonódtak rám a semmiből, ismeretlen testek kapaszkodtak belém, én pedig beléjük, remélve, hogy így a felszínen maradhatok.

Egy édes csók ragadott el. Nem csak a számat, az elmémet is célba vette, módszeresen hántva le rólam az értelem utolsó rétegeit, ahogyan az amúgy is lazán gombolt ingemet is félresöpörték. Egy kéz a karomon fogott, és egy viszonylagos nyugalom szigetére vonszolt. Itt, a parfüm édeskés illatfelhőjében minden ritmusra váltott. Tánc, zihálás, létezés. De a nyugalom csak illúzió. Amint lebegni kezdtem volna az elégedettségtől, a test elengedett, és visszamerült a füst-óceánba.

Ismét egyedül maradtam, partravetettként, kiszáradt torokkal.

Az ismeretlenben távoli üvegek csillanása ígért enyhülést a lángoló szomjúságra. De mielőtt elérhettem volna az italt, egy újabb kéz érintése állított meg. Végigsimított a hasamon, a mellemen, majd finom ujjak táncoltak az ajkaimon, mielőtt egy puha csókban forrtunk volna össze. Elvesztem. Nem volt többé, csak a dallamra lüktető létezés.

Amikor felálltam a kanapéról, a világ forogni kezdett velem. A számban olyan szárazság uralkodott, mintha taplót rágtam volna. Rátaláltam egy üvegre, és mohón öntöttem magamba a tartalmát. Minden egyes korty lángként égette a torkomat, de ez a tűz legalább valóságosnak tűnt. Az asztalnak támaszkodva próbáltam visszaidézni, mi történt velem.

Megfordultam, hátha a sűrű homály mögött meglátom a kiutat, de a szobára boruló szöveten csak egy újabb hasadás keletkezett. Onnan lépett elő. Mosolya nem ígért biztonságot, mégis hagytam, hogy megfogja a kezemet. Féltem. Görcsösen kapaszkodtam az asztal szélébe, mert tudtam, ha most elengedem, örök bolyongásra ítéltetem. De nedves ölelése hamar feledtetett velem mindent. Csak a felgyorsult lihegésre és a testek egymásba fonódására figyeltem.

Amikor távozott, ott maradtam a földön fekve. A plafont kerestem, azt a szilárd pontot, aminek valahol lennie kellett felettem. Egy cigaretta került a számba, bár nem emlékeztem, ki adta. A füstöt kifújva egy pillanatra megnyugodtam: én is részévé váltam ennek a mindent elfedő, jótékony káosznak.

Valaki megbotlott bennem, de meg sem állt, talán észre sem vett a sötétben. Vagy talán ő is csak menekült. „Menekülnöm kell!” – hasított belém a felismerés. Ha maradok, végleg elveszek az arc nélküli tömegben. De meztelen voltam. Kétségbeesetten próbáltam felidézni, hol hagytam el a ruháimat.

Újra az asztalhoz botorkáltam. Úgy tűnt, nem jutottam messzire, hiába éreztem mérföldeknek a megtett utat. Újabb korty a tüzes folyadékból, újabb szippantás az édeskés cigarettából, majd elindultam a fény irányába, amit a szabadságnak hittem. De a körök bezárultak. Bárhová léptem, csak régi arcokkal, nedves ölelésekkel találkoztam. Mindenki meztelen.

– Segítség! Ébresszetek fel! – kiáltottam, de a saját hangom is idegenül csengve veszett el a zene lüktetésében. Kapálóztam, fel akartam állni, de a testem nem engedelmeskedett. Csak hagytam, hogy újabb és újabb nedves ölelések vegyenek körbe. Szorosan kapaszkodtam azokba, akik fogva tartottak, miközben minden porcikám a szabadulásért üvöltött.

Véget kell érnie. Nem maradhatok rabja ennek a testnek. Egy hirtelen mozdulattal ellöktem magamtól a legutolsó ismeretlent, és a küszöbig tántorogtam. De a kiút helyett csak egy újabb szobába jutottam. Ott, a fürdőszoba sötétjében egy arc meredt rám. Egy nő, aki felettem ringatta magát a vágyai ritmusára. Kerestem a szemében a választ, a menekvést, de csak a saját elveszettségem tükröződését láttam.

A konyha hideg kövén találtam magam végül, lábaimat magam alá húzva ültem. Itt a zene már halkabb volt. El akartam menni, de már azt sem tudtam, miért jöttem. Egy lány ült velem szemben az asztalnál. Előtte egy sárga doboz állt, rajta három betűvel – a pusztulás néma tanúja.

Becsuktam a szemem. A lezáródó szemhéjaim mögött láttam magam: egy embert, aki egy végtelen házibuliban bolyong. Szobáról szobára járok, meztelen testek tengerén hánykolódva, és miközben menekülni vágyom, minden egyes érintésnél újra és újra elmerülök. Ez a tánc nem enged.

„B” szövegminta

A bérház sötéten tátongott előttem, mint egy elfeledett istenség nyitott szája. A harmadik emeletre kell jutnom. Talpam alatt a kövek mintázata a gyenge fényben mozogni látszott: apró, színes bogarakként másztak a lábam alatt, elvezetve a figyelmemet a valóságról. A mintás burkolóköveken  minden egyes lépés olyan volt, mintha egy idegen civilizáció romjain gázolnék át.

Egy vasketrecbe zárt anomália, ahogy a lift ott állt középen. Gyűlöltem a harmonikaszerűen záródó ajtaját; olyan volt, mint egy hideg, fémből készült tüdő, amely minden belégzéskor össze akar roppanni. A lépcsőt kéne választanom, ezt a lift köré tekeredő, fojtogató indát.

A lépcsőfokok csúszósak, mintha az itt járók nemcsak a talpuk nyomát, hanem a bizonytalanságuk váladékát is ott hagyták volna. Inkább beszálltam a liftbe, és a falat támasztottam.

Féltem. Nem a háztól, hanem attól, ami várt. Hogy végre ne kelljen döntenem, hogy hagyhassam magam sodródni. Felértem.

A nyitott ajtó nem hívogató volt, hanem parancsoló. A zene vibrált, egyfajta mély lüktetésként, ami a csontjaimban rezonált. Az előszoba a végtelenbe nyúlt.

A konyhában ülők csak árnyékok a ködben. Nem akartam rájuk nézni, mert féltem, hogy meglátom bennük a saját jövőmet: a mozdulatlanságot egy füstös helyiségben, ahol az egyetlen történés a hamu lehullása. Beljebb indultam, a nappali sötétjébe, ahol a fény már nem létezett. Csak felvillanó, néma robbanások.

Itt a levegő sűrűbb, szinte folyékonnyá vált. Nem sétáltam, úsztam. Éreztem, ahogy a többi test súrolja az enyémet – lágy, arctalan hullámok egy ismeretlen óceánon. Minden érintés egy-egy szilánk belőlem, amit otthagyok mások bőrén. Kerestem valakit, vagy talán csak egy állapotot, ahol megszűnik a súlyom.

Aztán megláttam őt. Az asztal mellett. Úgy kapaszkodott, mintha az lenne az utolsó fix pont az univerzumban. Láttam rajta a rettegést, a remegést – ugyanazt a fojtogató félelmet, ami az én torkomat is szorongatta. Ő volt a „bolyongó”, az az elveszett lélek, akit a sors elém lökött, hogy tükröt tartson elém.

A szobára telepedett sűrű füstfüggöny, ez a nehéz szövet, hirtelen elvékonyodott előttem. Éreztem egy hasadást a valóságon, és átléptem rajta. Sellőként érkeztem meg hozzá. Nem a keze után nyúltam, hanem a magányáért.

Az asztalba kapaszkodott, láttam az ujjaiban a görcsöt. Meg akartam menteni, vagy talán csak el akartam érni, hogy ő mentsen meg engem. A nedves ölelésemmel nemcsak a testét akartam, hanem azt a pillanatot is, amikor mindketten elfelejtjük, kik vagyunk. A lihegésünk ritmusa lett az egyetlen érvényes törvény a szobában. Azt akartam, hogy az erejében leljem örömömet, hogy a dühe és a vágya elsodorja az én belső ürességemet.

De amint vége lett… a varázs elillant. Otthagytam őt a földön, mert nem bírtam elviselni a tekintetét, ami a plafont kereste – azt a szilárd határt, ami már rég megszűnt létezni. Visszaléptem a füst-óceánba, és hagytam, hogy az ismeretlen arcok és kezek újra szétszedjenek.

Úgy jártam körbe a szobákban, mint egy kísértet, aki nem találja a saját sírját. Láttam őt újra és újra: ahogy az üvegért nyúl, ahogy meztelenül próbál menekülni, és ahogy végül megadja magát a nedves öleléseknek. Én is ugyanazt tettem. Hagytam, hogy más testek keressenek bennem választ, miközben én magam csak a kijáratot lestem.

Azt hittem, ha egy másik testbe bújok, megszabadulhatok a sajátomtól. De minden csók csak sósabbá tette a szomjúságomat. Minden érintés csak emlékeztetett arra, hogy bárhová megyek, magamat viszem magammal.

– Segíts! – hallottam a kiáltását, de az én számról is ugyanez a szó akart felszakadni. Csak a torkomban rekedt, belefojtva a zene és a hús lüktetésébe.

Végül én is ott kötöttem ki, ahonnan minden elindult: a konyhában. A hideg kövön ültem, lábaimat magam alá húzva. Úgy éreztem magam, mint egy selejtes áru, amit félretettek. A szoba szaga itt már nemcsak füst volt, hanem valami szúrós, savanykás bűz – a szétesés szaga.

Előttem az asztalon egy sárga doboz hevert, rajta az a három betű. Úgy néztem rá, mint egy talizmánra, ami talán visszaadhatja a józan eszemet, vagy végleg kioltja a maradékot is. Szürke ábrázatom a konyhai lámpa fényében úgy festett, mint egy maszk, ami lassan leválik az arcomról.

Láttam, ahogy ő is belép. Rám nézett, és a szemében nem szánalmat láttam, hanem a felismerést. Ő volt az az ember, aki végigjárt minden szobát, aki minden testbe belemártotta magát, és aki most ugyanazt a megváltást várta, amit én.

Valaki végül felsegített és kivitt a friss levegőre. A kinti hideg éles késként hasított a tüdőmbe, de a házibuliból nem lehetett csak úgy kijutni. A bérház falaiban ott maradt egy darab belőlem. Hiába voltam kint, a szememet lehunyva még mindig láttam a sötét szobát, a villanó fényeket, és azt a végtelen, láthatatlan táncot, aminek mindannyian rabjai maradtunk.

Bolyongunk a saját vágyaink labirintusában, és miközben menekülni vágyunk, titokban reméljük, hogy soha nem találjuk meg a kijáratot.

„C” szövegminta

A lépcsőház harmadik emeletére igyekeztem, ott rendezték meg a házibulit. Régi típusú bérház, ahol még az a régi tarka mintás burkolókő van mindenhol. Inkább gyalog mentem, engem kirázott a hideg ezektől a liftektől, ahol az ajtót harmonikaszerűen be kell hajtani, és egyedül alig férsz el benne. A lépcső a liftet körbeölelte kanyargott a zárt házban felfelé. Itt még a falakat felezve festették, azaz vállmagasságig olyan festéket használtak, amin kevésbé maradt meg a tapizások nyoma, könnyebben lehetett tisztán tartani. Alul sötétebb, fentebb világosabb. Valamiért itt zöld és vajszín, köztük vékony Kodak-sárga csík. A lépcsők csúszósra koptak.

Végre felértem. Nyitott ajtó igazított irányba, pedig szívesen megnéztem volna, ahogy a rajta lévő kis ablakon kinéznek, hogy ki érkezett. A zene szolidan szólt.

Hosszan vezetett az előszoba az első ajtóig, amiből a konyha nyílt. Hárman ültek, cigiztek. Ők hangosan köszöntek, én pusztán elmormoltam valamit egybekötve egy biccentéssel, haladtam beljebb, mert tudtam, az igazán jó dolgok odabent lesznek. Abban a sötétben, ahonnan lágyan kúszott ki a zene, ahonnan fény nem szabadulhatott, mivel a zárt ablakok által feltartóztatott dohányfüst rabul ejtette. Egyedül ez a lágy fal mutatta a határt, ahonnan a szoba kezdődött.

Elfordulhattam volna balra, tovább mehettem volna a folyosón. Arra is voltak emberek, a hangokból ítélve. Ráadásul jó kedvűek, mert harsányan röhögtek. Inkább elmerültem.

Lassan haladtam. Szoknom kellett. Könny csordult szememből, nem szokott ehhez a csípős közeghez. Néha felvillant egy-egy fény a szoba különböző pontjairól. Világítótornyok. Háborgó tengeren keltem át, ringatózva simultam egyik, majd másik hullámhoz, reménykedve, nagyobb baj nélkül érek révbe.

Karok fonódtak rám, mélybe akartak rántani. Testekbe kapaszkodtam, ezzel reméltem a felszínen maradni.

Édes csók húzott magához, elmémet támadta, le akarta hántani racionalitásomat, ahogyan az amúgy is lazán gombolt ingemmel tette. Karon fogott és nyugalmas szigetre vonszolt, ahol elmerülhettem édeskés parfümének rejtett zugában. Zihált, táncolt, ritmusra vált. Már nem biztos kikötésre vágytam, lebegtem. Elégedetten hagyott hátra, visszatért a füstóceánba.

Partravetettként, kiszáradt torokkal vergődtem, italra vágytam. A villanó fényekben távoli üvegek csillanását láttam, így ismét útra keltem az ismeretlenbe.

A célhoz közel másik kéz ragadott el. Hasamon időzött, később mellemet cirógatta, végül finom ujjak táncoltak ajkamon, hogy aztán puha csók forrjon rá. Elvesztem, éreztem, hogy elvesztem. Dallamra lüktettünk, sóhajunk beleolvadt a számok közti szünetbe.

Szédülten álltam fel a kanapéról. Innom kellett. A tapló a számban nedvességet kívánt. Ráleltem egy teli üvegre, mohón öntöttem magamba a lángokat. Izzott minden egyes korty. Az italt visszatettem az asztalra, kicsit én is megtámaszkodtam rajta. Elmerengtem az eddig történteken, hogy mi is az pontosan, amit átéltem az imént. Emlékeim feltámasztásához megfordultam, hátha a sűrű köd homálya több részletet szabadít fel. Ehelyett azonban a szobára telepedett szöveten egy hasadást vettem észre, amiből elém lépett egy sellő. Mosolygott, kezemért nyúlt. Az asztalba kapaszkodtam. Féltem. Nem akartam elveszni a homályban. Örök bolyongásra ítélve, a labirintusból kiutat remélve.

Nedves ölelése hamar feledtetett velem minden világi gondot. Egyedül gyorsuló lihegésére figyeltem, kívánságára, hogy erőmben örömét lelje.

Amikor elment, nem álltam fel. Ott feküdtem a földön, a plafont kerestem. Valahol ott kellett lennie. Fények villantak, lágyan vett körbe a zene. Kifújtam a füstöt egy olyan cigiből, amiről nem tudtam, hogyan került a számba. Megnyugtatott a tudat, én is hozzájárulok a mindent elfedő jótékonysághoz.

Valaki megbotlott bennem. Talán észre sem vett, mert semmit nem változott a tempója. Vagy ő sem akart megállni, inkább menekült.

Menekülnöm kell! – ez jutott eszembe. Nem maradhatok. Ha maradok, elveszek. De ruha nélkül mégsem mehetek. Feltápászkodtam. Támpontokat kerestem, merre jártam eddig. Voltam egy szigeten, ott vesztettem el az ingemet. Utána jött egy ismeretlen, talán egy szirén, végül egy sellő érte el, hogy előtte teljesen meztelen legyek. Az asztal még mindig itt állt. Innen nem jutottam messzire. Rámarkoltam az ismerős üvegre, hogy a tüzes folyadék újabb hullámát öntsem magamba. Utána megint mélyet szívtam az édeskés cigiből, és elindultam a szabadság irányába.

Könnyű volt követni, mert csak a fény irányába kellett haladni. Mégis úgy éreztem, körbejárok. Új arcokat kerestem, helyette régiekkel találkoztam. Csók, nedves ölelések.

Ki mondhatná meg, meddig tartott, mire észrevettem, ők is meztelenek. Annyira lefoglalt az arcok megjegyzése, hogy észre sem vettem ruhátlan testüket. A vágy milliónyi szikrával robbant be. Feladtam a szabadság iránti sóvárgásomat, átadtam magam a csókoknak és nedves öleléseknek. Utolsó lélegzetemmel elmerültem tengerükben.

– Segítség! – kiáltottam fel. – Ébresszetek fel!

Kapálóztam. Felállni akartam. De csak „álltam”, és hagytam, hadd történjen egy újabb nedves ölelés, majd újabb és újabb.

– Segítsetek! – üvöltöttem kétségbeesetten. A karok azonban nem engedtek. Szorosan kapaszkodtam beléjük. Elvesztem testük illatában, csókokat adtam és kaptam. Váltották egymást, cseppet sem bántam, valahol mégis kitörni vágytam. A kijáratot lestem, miközben magába fogadott, az ölemben ringott.

Véget kell érnie, nem tarthat örökké. Akarnom kell, és nem maradok rabja ennek a testnek. De már nem az a test lelte örömét abban, amit adni bírtam. Másik test kelt harcra a bennem dúló vággyal.

– Mennem kell! – löktem el magamtól.

Sikerült a küszöbig tántorognom. Jobbra fordultam az egyenes irány helyett. Valami várt ott rám. Tudtam.

Egy másik arc, egy másik csók, egy másik test. Miközben alattam ringatta magát vágyai ritmusára, elmémben derengésbe foglalt gondolat fészkelt. Merre lehet a kiút? Van-e kiút innen? Talán, ha az arcába nézek az ismeretlennek. Lenéztem hát az alattam fekvő nőre, az ismeretlenre, ám a kéjtől eltorzuló pillanattól nem kaptam választ. Csak egyet. Ő nem az az ismeretlen. Tovább kellett keresnem, hogy ebből az örök körből megmentsen.

– Ébresszetek fel! Fel akarok kelni – dőltem neki a fürdő nyitott ajtajának. Odabentről a sötétből értem nyúltak, és ennyit súgott:

– Adj nekem is! – Így tettem.

A konyha hideg kövén ültem, lábaimat magam alá húztam. Akár jógán. Egyedül a kihúzott hát hiányzott, és a kiút innen. El kellett mennem, bár azt sem tudtam, miért jöttem. Zene szólt szolidan, egyáltalán nem hangosan. Házibuli ez itt, szórakozni járnak ilyen helyre az emberek. Én mégis felébredni akartam. Elmenni innen. Valaki sírt.

Felnéztem. Az asztal melletti széken egy lány ült. Rosszul nézett ki. Szúrós, savanykás szag zavart meg. Előtte egy sárga doboz, három betűs felirat állt rajta. Ez okozhatta szürke ábrázatát.

Beléptek a konyhába, felsegítették és kivitték a friss levegőre.

Aludni akartam. Becsuktam a szememet. A lezáródó vásznon egy kétségbeesett ember arca jelent meg, aki egy házibuliban bolyong. Meztelen nők veszik körbe és őt akarják. El akarja utasítani őket, mégis mindbe belemártja magát. Így jár körbe, akár egy köszöntőpohár. Menekülni szeretne a rémálomból, ám a láthatatlan tánc nem ereszti. Szobáról szobára jár. Reméli, valahol nyugalmat talál, ám helyette újabb meztelen testek ejtik rabul. Csókok és nedves ölelések tengerén hánykolódik. És megmentésre vár.

A helyes választ az alábbi linken találod:

Ember vagy gép? A válasz

A nyertes (vagy nyertesek) kihirdetését követően természetesen eláruljuk azt is, hogy mi is volt a célunk ezzel a játékkal.

Amíg a helyes megoldásra vársz, ajánljuk korábbi cikkeinket a témában: A mesterséges intelligencia, a kiadó és az író, illetve Wágner Szilárd e témában írt Mesterséges-e az intelligencia? című cikkét a Sci-fi.hu oldalon.