Url Izabell: A teheráni csecsemő | Beleolvasó (18+)

Url Izabell: A teheráni csecsemő | Beleolvasó (18+)

Url Izabell: A teheráni csecsemő

Rainer Maria Rilke:

A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerült, hogy már semmit se lát.
Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörül
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körül,
melyben egy ájult, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér – és ott megszűnik.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

1. FEJEZET

Jázmin

 

– Ó, és ne feledje a dupla adag homárcsipszet! – nyújtottam vissza a pincérnek az étlapot.

– Tudtad, hogy a homárokat élve főzik meg? – A velem szemben ülő srác hangjában volt némi rosszallás.

– Ez engem mennyiben érint?

– Sírnak a fazékban, Jázmin!

– Nos, Sami… – Kagylót formáltam a kezemből és jelképesen a fülemhez emeltem. – Én nem hallok semmit.

Az első találkozásunk Babakkal mesébe illő volt. A rém unalmas Samival randiztam, akit azért kapartam elő a kuka aljáról, mert fekete hajú volt és közel-keleti, akárcsak álmaim délceg lovagja. És ellentétben a „délceg lovaggal,” ő képes volt visszaírni az SMS-eimre. Minél tovább néztem ébenfekete feje búbját, annál inkább rá kellett jönnöm, hogy a muszlim pasik külseje az elvárt tulajdonságaik nélkül olyan, akár a szenteltvíz. Nem árt, de nem is használ. Sami az étterem játszósarkából az asztalhoz hordott néhány vackot, és egy műanyag brokkoli különösen megtetszett neki. A csempéket számoltam, miközben azon tűnődtem, vajon a személyzet elhiszi-e, hogy egy magamfajta hölgy és egy Sami-féle balfácán… Nem, nem hiszik el! A női ösztön vészriadót fúj, ha egy férfi szemébe könnyeket csal a homárok nehéz sorsa. Egy érzékeny alak gyenge utódokat nemz. Hát olyannak látszom én, akinek be kell érnie egy érzékennyel? Halovány mosoly terült el az arcomon a megnyugvástól; kizárt, hogy bárki turbékoló gerléknek nézzen minket. Egy pillanatra eszembe jutott Babak, a büszke, fríz csődör, és Sami, a kólikás szamár. Ennyire kétségbe lennél esve, kislány? Számhoz emeltem a szalvétát, nehogy a képemen éktelenkedő grimasz egy életre elbizonytalanítsa Samit. Kész ciki dacból elfogadni egy ilyen fiú meghívását! Pontosan mit is mondtam utoljára Babaknak? Ugye nem azt, hogy mire legközelebb lát, én már valami klepetusos sejk asszonykája leszek, és akkor aztán megkukulhat az irigységtől? Próbálnám meggyőzni magam, hogy az csak egy álom volt, Babak nevetése azonban túlságosan valóságosan csengett ahhoz, hogy álom lehetett volna. Az ajtó csikorogva kivágódott a hátam mögött, és jeges szél kúszott a blúzom alá.

– Húszmillió?! Te meg vagy húzatva! Nem találsz olyan barmot, aki ennyiért megcsinálja neked!

Nem… az ki van csukva! Nem mertem megfordulni. Megtéveszthetett a zaj, és egészségtelenül sokat fantáziáltam róla az elmúlt öt percben és… És ennyi. Ha hátranézek, egy kövér, kopaszodó pasit látok majd a bejáratban, és zéró Babakot. A férfi rövideket hümmögött a telefonba, ami alapján képtelen voltam beazonosítani a hangját.  

– Harminc guriga, és azt ajánlom pajti, hogy csókold meg a lábam nyomát, amiért egy tetves Teréz anya vagyok! – Hanyag eleganciával csapta be az ajtót. Angolul beszél, tehát jó eséllyel külföldi. Akárcsak Babak…

Kirázott a hideg, részben a kéretlen szellőztetés miatt. Ő volt az.

Hogy is képzeltem, hogy Babak öblös hangja egy kövér fickóhoz tartozhat? Vagy egy akármilyen másik fickóhoz. Pont én ne ismerném fel, akinek olyan ez az orgánum, mint egy hívószó? Erről eszembe jutott egy vicces sztori. A sulis szekrény előtt álltam és éppen Babak hangüzeneteit hallgattam vissza, amikor az osztály mindig zsibongó csaja a nyakamba ugrott.

„– Csak nem?! Nem mondod, hogy az új krapekod néger! – visította. – Ugye milyen vadállatok az ágyban? Annyira tudtam, hogy végül dobod azokat a hülye a törököket, és összeszedsz egy igazi férfit.” Sziszi minden szaváért hálás lett volna a fehér barátja, aki fogalmam sincs, hol helyezkedhetett el a táplálékláncban, ha Sziszi már a törököket sem találta elég maszkulinnak. Hirtelen nem jött a megfelelő válasz a nyelvemre. Szerettem volna azzal visszavágni, hogy Babak az ő kreolbőrű szépségeinél is jobban ott van a szeren. Beletörődtem azonban, hogy ezt nem állíthatom nagyobb meggyőződéssel, mint ahogyan Sziszi fényezi az afrikai cimboráit.”

„– Felejtsd el a törököket és a négereket is! Nekünk perzsa pasi kell.”

A vállamon ücsörgő kisördög figyelmet akart.

Babak alig néhány méterre ácsorgott a székemtől, és én rögtön tudtam, mit kell tennem. Előredőltem az asztalra, tenyerem pedig figyelmeztetőleg csapott le a pozdorja lapra.

– Húzd ki magad! – parancsoltam Samira.

– Mi?

– Húzd már ki magad, az ég szerelmére! És igazítsd meg picit az inggallérod! Jobbra. Nem, a másik jobbra!

A fejem bagolyszerű fordulatot tett. Babakot bámultam, amint gyanútlanul a pincérnő felé int.

Ennél pocsékabb nem is lehetett volna az időzítés. Ha Babak ilyen társaságban lát, a végén még azt fogja hinni, hogy kénytelen voltam lejjebb adni az elvárásokból! És a legborzasztóbb, hogy ez a kis kerékkötő Sami itt liheg a nyakamon. Vajon rossz néven veszi, ha faképnél hagyom a randi közepén egy jobb parti reményében? Vagy habogjak azért valami full kamu magyarázatot arról, hogy Babak az apám testvérének a kiskutyájának az öccse? Integetésre emeltem a kezem, majd jobbnak láttam úgy tenni, mint ha csak a pincért hívnám. Babak nehéz, de elszánt léptekkel közelített felém. Úgy tűnt, hogy az egész étterem elcsendesült, és egyszerre ezernél is több szempár szegeződött rám. Árnyéka fekete selyemköntösként burkolt be, a közelsége elakasztotta a lélegzetem. Döbbenetemre felkapott, és úgy pördült meg velem, mintha a legújabb szerzeményével dicsekedne. A szoknyám fellibbent, orrom a nyaka gödrébe fúródott, vézna karocskáim alig érték át a masszív férfitestet. Passzolt a bőréhez az agarfa és a pacsuli testes illata, fekete dzsekijébe mintha beleszőtték volna az éjszaka egy darabját. Babak híresen jól ismerte az éjszakát, és az éjszaka is őt. Együtt pulzált a sötétséggel, beleveszett. Ahogy a nap eltűnt a horizont alatt, az ő szívében kicsírázott a vágy, hogy útra kerekedjen. A puszta jelenlétével dominált, és Sami egyszerre úgy érezhette, hogy nem jut mindkettőjüknek oxigén.

Babak kérdés nélkül az asztalunkhoz húzott egy széket, és megköszörülte a torkát.

– Szervusz, idegen! – Sami felé nyújtotta a kezét. – Hol hagytad a kandurádat, barátom?

– A kandurámat?

– Azt hordanak a sejkek, vagy tévedek? – sandított felém gúnyosan. – Hagyjuk, azt mondd inkább, hogy mi járatban a kedvenc azeri éttermemben!

Babak őszes hajszálai keszekuszán lógtak a homlokába, az ingujját könyékig feltűrte.

– Bakuból jöttem.

– Baku?! Hát, ott tényleg nincsenek sejkek. De ezek szerint közös az anyanyelvünk, tesó! Én is azeri török vagyok, Iránból. – Lazán előretolta az öklét, Sami pedig nem merte nem viszonozni a pacsit.  – Ha azerbajdzsáni vagy, tuti, hogy ismered ezt a dalt! Hogy is hívják a fickót, aki énekli? Tudod, azt a kis bandzsa törpét! Picit olyan, mint te.

– Már megbocsáss, de mi éppen…

Babak jelképesen Sami ajkának érintette a mutatóujját. Ez egy fokkal civilizáltabb volt a „kussolj!”-nál. De csak egy fokkal.

– Igen, beugrott! – Éljenezve meglendítette a karját. Tompa körmei az asztalon verték a ritmust, és olyan kegyetlen önhittséggel hunyta be a szemét, mintha legalábbis klipforgatáson volna. Véletlenül sem gyötörték a skrupulusok! – Megmondtam, hogy enyémek a csillagok. Enyém a tavasz és enyém a nyár! A múltam sötét, de barátom, ez a lány az enyém!

A pultos csajok lelkes tapsviharral jutalmazták a rövidke szólót. Babak felállt, a „közönség” felé fordult, majd színpadiasan meghajolt. A keleti zenék rajongójaként tudtam, hogy miről szól a dal. Lángba borultam a fülem hegyétől a mellkasomig, Sami viszont csak kushadt a helyén, és hagyta, hogy porba alázzák. 

Babak mellém telepedett, kivett egy darabka mogyorót a közös tálból, és csámcsogva folytatta:

– Bébi, úgy hiányzik, hogy… tudod! Az illatod a párnámról!

– Mit művelsz?! – sziszegtem, szinte zárt szájjal.  

Hatalmas keze vándorútra indult a szoknyám alatt, és elég közel hajolt, hogy érezzem, amint a leheletében keveredik a mentol és a mogyoró szaga.

– Épp megmentelek egy világi lúzertől! – Kirázott a hideg, ahogy a forró lélegzete megtöltötte a hallójáratomat. Az a csintalan vigyor a képén… beleszédültem.

2. FEJEZET

Jázmin

 Egy hónappal később

 

Vajon miért adtam feleségjuttatásokat a pasinak, aki nem akart több lenni egy ágytársnál? Bárki állította is, hogy a férfiak a nőket akarják, és a nők a férfiakat, ritka ostoba pára lehetett. A nő a férfit akarja, való igaz. De mit akar a férfi? Mindig egy másik nőt? Bár’ ilyen egyszerű lenne. A férfi nem akar semmit, és egyszerre mindent akar. Nincs biológiai korlátok közé szorítva, hogy idejekorán elköteleződjön a tökéletlenség mellett. Késznek, szabadnak kell lennie, ha dörömbölne nála a „csoda” (egy amolyan Claudia Schiffer-féleség), akiről az anyja elhitette vele, hogy létezik, és hogy ő meg is érdemli. Késznek lenni annyit tesz, hogy ez a drága férfi meg sem nyitja a szívét a mi hétköznapi csirkehúslevesünknek. Maximum a száját, de azt is csak addig, amíg bekanalazza az ételt. A második szájnyitás – a köszönöm – gyakran elmarad.

Babak nagybetűs férfi volt. Férfiasság vágtázott a csontjaiban és férfiasság vigyorgott  feneketlen tekintetéből. Mantrázhattam a gyengeségeit, semmi sem szegte kedvem. Még az sem, hogy pocsék nyelvérzékkel rendelkezett. Amikor kiejtettem magyarul, hogy „házban,” visszakérdezett, hogy „who’s husband?” (kinek a férje?). Most is éreztem, ahogy a nevetés a szám sarkát csiklandozza, és a rekeszizmom megrándul. Gyorsan lebiggyesztettem az ajkam, nehogy megsértődjön, és ugorjon az aznapi szórakozásom. Egy jó vastag töltőtollal a szájában próbálta követni az instrukcióimat.

– Moszkvics-slusszkulcs. – Légiesen hadonásztam, akár egy elfuserált karmester.

– Moskvic-szluss…

Talán túllőttem a célon, így elsőre?

Nem érdekelt, hogy szegénykém sosem fogja tökéletesen kimondani a nyelvtörőt. Az önmagában megért egy misét, mennyire maflának tűnt. Végre, egyszer már ő tűnt annak!

Lehet, hogy ez tipikus iráni sajátosság? Elrenyhülnek az arcizmaik, mert zárt szájjal beszélnek? Vagy a macsósággal összeegyeztethetetlen az artikulálás? Nincs is jelentősége. Babak szimplán rosszul beszélt. Minden nyelven. És emiatt a fura motyogás miatt mintha egyfolytában duzzogott volna. Babak mostanság semmit sem tudott jól csinálni. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tudott olyan jót csinálni, amit értékeltem volna. Rendesen a bögyömben volt, és az ok nem merült ki annyiban, hogy kevés hálát mutatott az erőfeszítéseimért. Mindig én akartam jobban. Én nézegettem esküvői ruhaszalonokat, én készítettem fotómontázst a leendő gyerekeinkről, és én vágtam rá butácskán, hogy vigyen magával, amikor azt ecsetelte, hogy Valenciába szeretne költözni. Miután szanatóriumba juttatta Samit, és tulajdonképpen prezentálta egy címeres tapló minden ismérvét, bennem elkezdett érlelődni egy gondolat. Inkább érzés. Valami demagóg szamárság arról, hogy nem szabad elszalasztani az apró örömöket, csak mert túl telhetetlenek vagyunk. Lefordítom: ha a másik sajnos nem akar esküvőt, ajánljuk fel a „barátság extrákkal”-t! Kitaláltam, hogy ez lesz a gyógyír a mi bajunkra, és amiért ő ilyen könnyedén ráharapott erre a csontra, napról napra jobban utáltam.

– Hékás! Te mulatsz rajtam, jól sejtem?!

Ha egy perccel előbb teszi fel a kérdést, beletrafált volna. Azonban a fejembe lopódzó gondolatok, a saját szánalmasságom ténye és a tehetetlenség elűzték a jókedvem. Azon morfondíroztam, hogy meg kéne késeljem álmában, miközben azt dalolászom, hogy: Megmondtam én, enyém leszel! És többé már, senki nem ölel… [1] Kár, hogy egy darabig nem játszhattam ki otthon a „barátnőmnél alszom” kártyát, így ezt kénytelen voltam elhalasztani.

Babak egy hatalmas sztárra emlékeztetett. Persze ez szubjektív. Én Ryuk-ra gondoltam, a Death Note hórihorgas halálistenére, mindig fekete göncökben. Odapattantam a kupac frissen mosott ruhához, és diadalittasan meglobogtattam a halom egyetlen színes darabját. Egy „hajj, de pink” fürdőnadrágot.

– Neked ez tetszik? – Érzékletesen elfintorodtam, a nyelvem hegye kikandikált az ajkaim között.

– Nem.

– Akkor? – Szerettem minél bugyutább kérdéseket feltenni. Például, hogy meghalna-e egy fűszálért. Fel akartam bosszantani, csak hogy lássam, nem kiborg!

Felhúzta a vállát. Úgy mozgott, akár egy medve. Egy meglehetősen lomha medve. Esetlenül dobálta a tagjait, mintha túl magas lenne ahhoz, hogy szoruljon belé egy csöpp kecsesség. Nemcsak a száját utálta kinyitni, de a lábait sem szívesen emelte meg. Folyton benti cipőben csoszogott, ami szerintem a kiscsoport elhagytával eleve ciki fogalom. Ütött-kopott áru volt, de páratlan. Szerelmes voltam belé. Igen, azt hiszem, hogy őszintén az voltam.
Kirázott a hideg, ahogy hátulról átölelt.

– Ahay zibaye vahshi, mano nigah kon zibaye vahshi! – énekelte.

Erőszakosan megragadta a lófarkamat, mire a fejem önkéntelenül hátrabukott a mellkasára.  Fölfelé néztem, egyenesen a szemébe. Halkan dudorászott, miközben nyurga ujjai meztelen combom simogatták. Nem csak felbosszantani volt képtelenség. Sosem kapkodott. Hidegvérrel feszítette pattanásig az idegeimet. Úgy nyúlt a testemhez, mintha hangszer volna, amit csak ő képes megszólaltatni. Nem akarta lehúzni a sliccét, és mindenféle  előjáték nélkül kielégülni. Attól jött izgalomba, ha reszkettem a vágytól, és könyörögtem, hogy hatoljon belém. A nyakamat ingerelte, és két csók között tovább énekelte a dalt.

– Niyad beh cheshme siyahet ashki!

– Ez mit jelent? – Átnyúltam a vállam fölött és a tarkóját masszíroztam.

– Hé, vad szépség! Nézz rám, vad szépség! Remélem, hogy azt a fekete szempárt sosem áztatják majd könnyek!

Váratlanul megpördített és olyan könnyedséggel kapott a karjába, mintha súlytalan lennék. Általában felhúzta az agyam, ha felemelt. Igazságtalan trükk volt a részéről, amit arra használt, hogy megússza a durcázást. Ha már látta, hogy a képem kezd angry birdsösre torzulni, szaladt is, hogy a nyakába kapjon. Addig csiklandozott, amíg nem voltam hajlandó békülős puszit nyomni az arcára. Ha túl sokáig csikiznek valakit, belehalhat! Szóval aljas trükk. Nagyon aljas.

A hálószoba felé cipelt, én pedig úgy csimpaszkodtam belé, mint egy kismajom az anyjába.

– Nekem nem tetszik ez a dal. – Lefittyedt a szám. – Jellemző! Csak a fekete szeműekre gondolnak ezek a perzsák.

Olyan erővel dobott le, hogy a hátam csattant a matracon. Hamar megszabadított a lenge kis pólótól, ő pedig eleve nem öltözte túl magát a tiszteletemre. Deltás testében gyönyörködtem, amint az ágy végében ácsorgott.

Fölém görnyedt és egy hullámos, szőke tinccsel babrált. Mellbimbóim hetykén ágaskodtak az ég felé. Babak megnyalta a mutatóujját, végighúzta a két gömböcske között, és a pihés szőrök egyszerre láthatóvá váltak, ahogy megborzongtam.

– Óh, én gondolok a kék szeműekre! De még mennyit gondolok rájuk! Különösen erre a két szemecskére, itt ni!

Egyre lejjebb kúszott, mígnem őszülő feje eltűnt a lábaim között. Az orvosira járt, még szép, hogy kente-vágta az anatómiát!

Olyan finom mozdulatokat végzett a nyelvével, hogy azt kellett feltételeznem, külön szemináriumot hallgatott a témában. A bensőmben elhatalmasodó vágy a kielégülést hajszolta. Felsandított, komisz képén megcsillantak a nedveim. Apró, szűk szeme volt, az a fajta, amelyik kitüremkedik a gödréből. Ez amolyan sivatagi szerzetekre jellemző dolog. A rémes, petyhüdt bőrréteg elméletileg lefog valamennyit a szálló homokból. Azért „elméletileg,” mert ezt a teóriát én dolgoztam ki. Persze megeshet, hogy még „1920”-ban olvastam erről egy cikket, amit azóta elkommunizáltam.

Megmarkolta a bokámat és az ágy legszélére húzott, hogy éppcsak ne csússzak le. Izgatottan rúgta le magáról a boxerét. Meredező férfiasságát a barlang bejáratának szegezte, lábaimat a vállára pakolta. Állatias nyögés szakadt fel belőlem, az ágyékom pedig sóvárgó lökésekkel közelített felé. De valami még nem volt egészen megfelelő a maestronak. A derekamnál fogva megfordított, hogy hátulról tehessen a magáévá. Érzéketlenül levágott a lepedőre, majd a nyelve végigsiklott az egyik farpofámon. Leakasztotta nyakából a tasbih[2]-ját, és könyörtelenül elfenekelt vele. Micsoda szentségtörő! – gondoltam. Nem okozott fájdalmat, de éreztem, ahogy a gyöngyök megcsípik a bőröm. Mintha kicsiny, fagyos szájak hagynának lenyomatot a testemen. Felszisszentem. Méretes hímtagja belém csusszant és pulzálva, kéjes fájdalommal töltött ki. Hevesen lüktetett bennem. Minden rándulásnál belém csaptak a gyönyör villámai.

– Sshh! – csitított.

Megborzongtam a hideg ujjak érintésére a hátamon. A tapintása gyöngéd volt, már-már cirógató. Ilyen puha kézzel simogatnak a soha meg nem valósuló álmok. Ilyen puha, de hazug kézzel. Hátrapillantottam, rendreutasító vicsort villantva rá. Ne, ne lépje túl a szerepkörét! Legyen szigorú, nyers, brutális! Élvezzen önzőn és a gondoskodása merüljön ki annyiban, hogy dolga végeztével letörölgeti rólam a spermát! Ne babusgasson, elhitetve velem, hogy ez többről szól! Nem akarok ízelítőt olyasmiből, ami sosem lehet az enyém. A pofavágásom felkorbácsolta ösztöneit. A tekintete azt üzente; nesze neked! Beletépett a hajamba, mire a gerincem ívbe hajlott. Felsikoltottam, de a lehetetlen pozitúra miatt csak torz hang tört fel a torkomból. Babak nem kímélt. Lapátkezével összegyűrte az arcomat és kényszerített, hogy ránézzek. Hihetetlen tempót diktált. Az ágyéka ritmusosan ütődött a faromnak, ahogy ki-be járt bennem. Elképzeltem, amint a lábam köze lassan elrongyolódik, és a rózsaszín, szív alakú kehely csak egy gyűrött húscafat lesz. Egy izzadságcsepp szánkázott végig a halántékomon. A szaftos cuppogástól és a saját, artikulálatlan nyöszörgésemtől csak még inkább transzba estem. A fejemet leejtettem a takaróból összegyűrt gombócra, kipucsítottam, és átadtam magam a határtalan élvezetnek. Csak annyit érzékeltem, hogy fennakad a szemem, a pilláim összevissza verdesnek, én pedig elalélok, amint az orgazmus hulláma végigsöpör rajtam. Babak is kifulladt. Hosszan elnyúlt az ágyon, a mellkasa hatalmasakat emelkedett. Elfordultam tőle, nehogy össze kelljen bújni. Pihegett és keze utánam kutatva tapogatta a lepedőt.

– Szeretlek Jázmin! – Nem volt erő a hangjában. Olyan kis édesen és kötelességtudóan mondta ki, hogy jobban meghatott, mintha őszinte lett volna a vallomás.

Babak rendes ember volt. Létezik ennél rosszabb tulajdonság? Ezt majdnem kifelejtettem a listából! Talán még inkább nehezteltem rá, amiért ilyen rendes pasas volt. Ha bunkó lett volna, akkor vigasztal a tudat, hogy mindenkivel bunkó. Akkor benne lett volna a hiba. De ő nem akart megvezetni, mindössze képtelen volt szerelemmel szeretni. Lehet, hogy mást tudott volna, csak pont engem nem.

Kiviharzottam a szobából. Nem akartam az ágyában feküdni, a párnájában szuszogni és közben azon gondolkozni, vajon udvariasságból nem hajít-e ki az aktus után.

A folyosóról nyílt a háló, a fürdőszoba és a kis vécé. Csak át kellett szelnem a közlekedőt, hogy a konyhában teremjek.

– Hé, ziba[3]! Fájt valami? Vagy megbántottalak? – rohant utánam.

Vajon a smúzolással engem próbált boldoggá tenni, vagy ezzel akarta lecsendesíteni a lelkiismeretét?

– Jázmin. – Folyton olyan flegmának tűnt, mintha semminek sem lenne igazán tétje a számára. – Utálsz te engem? Idegesítelek?

Most különösen idegesített, de nem mondhattam meg. Akkor az okot is hozzá kellett volna tennem. Inkább rá sem pislantottam. Szerencsére olyan magasságban volt a feje, hogy akaratlanul nem is találkozhatott össze a tekintetünk. Gyorsan a mosogató felé fordultam és felkaptam két koszos poharat. Megnyitottam a csapot, hátha a zubogás eltompítja Babak szavait.

– Csak dugjalak meg, aztán fogjam be. Erről van szó? – Ez a krapek nem értette, hogy mikor elég. Lehet, hogy valóságos punciszakértő, de a női lélek rejtelmeiről mit se tud! – Régebben azt gondoltam, hogy… Azt hittem… te talán… Hogy fontos vagyok neked. Bizonyos értelemben, persze.

Közel harminc éves cula volt. A budapesti perzsák felének ő adott munkát, és ha belépett valamelyik klubjába vagy éttermébe, az alkalmazottak pukedliztek. A barátnőm mindig azt mondta, hogy tart Babaktól, mert olyan mogorva. Erre itt állt, kisgatyában, és a jelek szerint nagy bajban[4], ha arról volt szó, hogy karattyoljon valami értelmeset.

– Elhitted, hogy beléd zúgtam?! – Lábujjhegyen pipiskedtem, és nevetve megveregettem a vállát. – Jaj, öregem!

– És miért nem?

Azt reméltem, ha megnyugtatom, hogy sosem szeretek belé, megkönnyebbül. Erre úgy mászkált le-föl a konyhában, mintha rögvest azzal akarna gyanúsítani, hogy szeretőm van. Mi ez az ego?? Az előbbi volt a leszerelő válasz. Nemigen tudtam, hogy mi mást mondhatnék még pityergés nélkül.

Felhúztam a vállam. Tanultam a rutinosabbaktól. Ekkor megszólalt a csengő.

– Ez Amir lesz! Áthívtam pár havert, remélem nem para!

Ledobtam a kristálypoharat a pultra.

– Hohó, azzal vigyázni! Még megvágod magad, picilány!

Felfordult a gyomrom, amikor ilyen atyáskodó hangnemet ütött meg. Úgy, hogy egy perce még együtt gyűrtük össze a lepedőt.

– Miért hívod át őket, amikor itt vagyok?!

– Hogyhogy miért? Fontos, hogy szeressenek, mert… – Nem fejezte be. Nem hízelgett olyan áron, hogy a macsó imázsa esetleg veszélybe kerüljön.

– Legalább várd meg, hogy bemenjek a hálóba! Vagy nyissak meztelenül ajtót? Akkor mindjárt partiba vághattok!

Állandóan picilánynak hívott, aztán meg ő derült a legjobban, micsoda gettó dumát tolok. Most csak a szemét forgatta látványosan.

– Ha bármelyik díszpinty keresne, én alszom! Csak akkor kelts fel, ha kidobtad őket! Hallod?!

 

***

 

– Kipp-kopp, ziba! – nyitott be Babak a hálóba.

Azonnal a másik oldalamra fordultam és úgy csináltam, mint aki tényleg alszik.

– Elég a színészkedésből! A kedvencedet hoztam. Kinder tojást.

Nagyot nyújtóztam és biztos, ami ziher, ásítottam is egyet, nehogy be kelljen vallanom, valóban színészkedtem.

– Tedd csak le az éjjeliszekrényre!

– Ne már, ziba!

– Jázmin! – A hangsúlyom rendreutasító volt.

– Ez iszonyú bunkó, amit most csinálsz! Az a két gyerek odakint csak azért jött, hogy téged lásson. Tulajdonképpen, olyan, mintha valami sztár lennél! – Óh, tudta már a fiú, hogy a hiúságomon át vezet az út a szívemig! De pechére nekem is volt önismeretem, ezért kiszúrtam az ügyetlen manipulációt.

– Öhmm, Babak, a csokoládét! – tartottam a markomat.

Felnevetett, majd akár egy döglött bálna, mellém placcsant az ágyra.

– Vigyázz! Még összetöröd a csokitojásom!

Odaadással és tisztelettel puszilgatta a fejem tetejét, mintha a bátyám lenne.

– Na, hadd segítsek összerakni a játékot! Tudjuk, hogy hülye vagy hozzá. – Megpöccintette az orrom hegyét.

Kopogtak az ajtón. Azzal a „megkésellek, ha behívod” tekintettel néztem rá. Persze ez nem olyan arckifejezés, amilyet gyakran vág az ember. Nem a legtöbb ember, de én igen!

– Bújj be!

A combomra csaptam mérgemben. Komolyan fontolóra vettem, hogy megkéselem. De nem akkor, amikor egy szemtanú áll a küszöb előtt.

– Zavarhatok, srácok?

Egy nyüzüge, alacsony srác csörtetett be a hálóba. Ő is iráninak tűnt, a vonásaiban enyhén indiános beütésekkel. Ez utóbbit  lehetséges, hogy a hosszú, kékes-fekete haja miatt képzeltem bele.

– Ó, a híres-neves Jázmin! Babak mesélt róla, hogy mennyire jóban lettetek!

Mi az, hogy! – gondoltam.

Kedvesnek tűnt. Amolyan aranyos, fészekrakó típusnak, már ha létezik ez a kategória férfiben. Az ágy fölé hajolt, hogy megöleljen, de képtelen voltam elég szívélyesen fogadni az érintését. Imádtam, amikor megöleltek. Akár idegenek, akár barátok. Egyszerűen felmelegítette a lelkemet a bensőséges gesztus. Az, ahogyan egy másik ember a mellkasához húz, a karjai védelmébe von, állát a vállamon pihenteti és szelíden elmosolyodik. Nem azért, mert én, vagy bárki más láthatná az arcát, hanem mert neki is jól esik ez a pillanatnyi kapcsolódás. Az ölelés milyen ártatlan formája a gyöngédségnek! Mégsem bírtam az érzéseimmel azonos kaliberű reakciót kicsikarni magamból. Sokszor nem voltam ám laza.

– Milyen buta vagyok! Amir – nyújtotta felém a kezét. A következő percben hideg csapta meg a fenekemet, ahogy felemelte a takarót.

Téboly! Kész téboly! Ez az ivarérett alak tényleg arra készült, hogy bebújjon mellém a paplan alá.

– Mit művelsz?! – csaptam rá a mancsára, amivel még mindig a takaró szélét markolta.

– Babak! – Amir hangja ingerült volt. Babakot stírölte, de olyan értetlenséggel, mintha a levegőben lógna valami kimondatlan, amiről egyedül én nem tudok. – Hallgatlak, Babak!

– Amir, ez egy intim pillanat! Jázmin a barátnőm. – Babak átkarolt, de olyan hiteltelenül tette mindezt, hogy elgondolkoztam, tényleg lefeküdtünk-e már, vagy csak hallucináltam. – Jobb lesz, ha most… ha most kimész!

Leesett az állam Babak viselkedésétől. Ő, a morgós kutya, annyival elintézte ezt a cirkuszt, hogy: „Jobb lesz, ha kimész!” Amir egy centire volt attól, hogy megerőszakoljon! Ez feltűnt bárkinek??

– Intim pillanat, mi?! Intim pillanat… – Amir még egyszer elismételte a bajsza alatt, mintha nehezére esne feldolgozni a hallottakat.

Se puszi, se pá, bevágta maga mögött az ajtót. Ez meg mi a fene volt?

 

[1] Ohio – XIX. századi amerikai ballada, magyarul először a 100 Folk Celsius zenekar adta elő.

[2] muszlim imafüzér

[3] szépség

[4] Rapülők: Lesz még rosszabb

3. FEJEZET

Jázmin

5 nappal később

Anna mindig hajtott. Az egyetemen, a munkában, a 30-as táblánál az utca elején. És a reggeliző asztalnál is villámgyorsan hajtotta fel a markában rejtegetett gyógyszereket. Folyton rohant és tepert, hogy eljusson valahová, de abból, ahogyan leszegte fejét és üveges tekintettel a pirulákat számolta a tenyerében, arra következtettem, sosem ért be a hőn áhított célba. Mondvacsinált üzleti utakra repült, ahonnét mély ráncokkal és sötét karikákkal a szeme alatt tért vissza. Irreális összegeket gombolt le apáról, befektetés és vállalkozásfejlesztés címen. A pénz azonban elfolyt valahol félúton apa széfje és az induló szépségszalon között. Reggelente kicsoszogott hozzánk az étkezőbe, pacsuli és mosdatlanság szagát húzva maga után. Jobbjában teásbögrét szorongatott, ügyelve rá, hogy sose töltse újra előttünk.  A „fáradtsága” – ahogyan ő nevezte – nem anya halálával kezdődött. Bár tény, hogy anya elvesztésével minden rosszabb lett. Apa milliárdos tendereket bújt az asztalnál, Anna pedig nem röstellte pezsgőspohárra cserélni a pöttyös bögrét.

A tragédia épp kapóra jött Annának. Végre kiléphetett a fényre; mintha egy vámpír talált volna spéci naptejre. Felvállalhatta, hogy függő, és egyszerre senki sem okolta ezért. Mily’ érzelmes, mily’ törékeny! Hogy szerette ez a kislány az anyját! Szüksége van valamire, ami tompítja ezt a mérhetetlen fájdalmat, érthető. Szinte sorban álltak a rokonok, hogy erős altatókat nyomjanak a kezébe, miközben olyan badarságokat hebegnek, hogy „pihenj drágám!”.  Apa ugyan kevésbé lett volna támogató, de a jelenlegi állapotában nem jelentett féket Annának. A sír, a virágok, a nyitott koporsó, egy kisminkelt holttest, a felhúzott, de üres ágy… Az ilyesmik könnyedén megbénítják az ember szenzorait. Eltompulnak az érzékeink, és csak befelé figyelünk. Apa képtelen lett volna többfrontos háborút vívni. Egyet a halállal, egyet pedig egy halálos függőséggel, ami legközelebb a lányát ragadhatja el. Nem állt készen felébredni. Nem akart arra ocsúdni egy szörnyű rémálomból, hogy egy másikba csöppent. Egy ponton túl azonban már lehetetlen lett volna ignorálni Anna ámokfutását.

Url Izabell: A teheráni csecsemő

Úgy tett, mintha mi nem érezhetnénk át a veszteségét, mintha őt valami egészen különleges kapocs fűzte volna anyához, amit én nem érthetek. Gyűlöltem ezért Annát. Sosem mondtam ki, még erősebben gondolni sem mertem erre, de utólag tudom, hogy gyűlöltem. A szenvelgése elhomályosított mindent és mindenkit. Őt kellett sajnálni. Nem az alig ötven éves anyánkat, és nem is a papát, aki lélegezni sem bírt a szerelme nélkül.

Anna mindig a bejáratban ácsorgott, ha iskolába indultam. Maga volt a megtestesült fájdalom. Az odaadó gyermekek két lábon járó prezentációja, egy élő szemrehányás, amiért nekem ez nem ment ilyen látványosan. Oldalvást nekinyomakodott az ajtófélfának, nehogy felbukjon. Félretaposott papucsáról lelógott a sarka, a pongyoláján pedig átütöttek hússzínű mellbimbói. Merően bámult rám, de megfejthetetlen volt, hogy látott-e bármit az arcvonásaimból, vagy éppen hallucinációk gyötörték. Hazugság lenne azt állítani, hogy folyton be volt állva. El lehetett kapni tiszta pillanatokat, de egyre többször vettem észre azt a rémisztő, szürke ködöt, ami a szemére ereszkedett. Ezeken az ominózus reggeleken mintha nem az én nővérem lett volna. Ezzel a dülöngélő kábszeressel én nem osztoztam semmin. Megköszörülte a torkát, és rekedtes hangon annyit kérdezett: „Hányra érsz haza?” „A barátnőmhöz megyek tanulni, majd jövök” – feleltem. Egy percig sem mardosott a bűntudat, amiért hazudtam. Anna hátat fordított nekem, és a gyengeséget választotta. Tettem néhány lépést a kapu irányába, majd hirtelen megtorpantam. Még egyszer visszanéztem Annára, hogy távolabbról szemrevételezzem. Lekicsinylő mosolyra húztam a számat. Jólesett átverni. Olyan dolgokat csinálni, amitől őt kirázná a hideg. „Jövök, amint megkeféltettem magam egy felnőtt iránival.” – suttogtam, valahol mégis reméltem, hogy meghallja, és fáj majd neki a felismerés. A tudat, hogy van ez a sokkal idősebb férfi, aki csöppet sem szereti a kishúgát, csak használja. A kishúga pedig annyira boldogtalan, hogy elhiszi, erre van szüksége.

 

***

– Ki vele, Babak Mohseni! – Megőrültem, ha arra gondoltam, hogy nem kapok magyarázatot a múltkori amiros incidensre. Babak már söpörte is volna a szőnyeg alá, hogy a haverja olyan felháborodással fogadta a visszautasításomat, mintha valami előre beígért trófea lettem volna.

Babak éppen késői ebédhez terített. Bármit is regéljenek a közel-keleti pasikról, az én szultánom valóságos Grál-lovag volt, csoda szép, bronzos csomagolásban. Sportkocsin repült értem az iskolába, de csak mert a tevekaraván épp szervizben volt. Olyan illatot árasztott, hogy ha egyszer megölelt, egész nap elaléló emberek jelölték az utamat. Babak minden érzékszervemet elkényeztette. Minél többet láttam, annál biztosabbá vált, hogy én erre a szolgáltatásra be akarok fizetni. Méghozzá egy életre. Eddig nem fordult elő, hogy ne kaptam volna meg valamit, amit akartam. Néha gyorsabban, máskor lassabban, de végül a rajongásom aktuális tárgya mindig a zsebemben landolt. Jelen esetben azt szerettem volna, hogy az oltár előtt landoljon, esküvői frakkban, hollywoodi mosollyal az arcán. De Babak mintha ellenállt volna. Itt volt apám tömérdek pénze, az én pofim, és ez a szív alakú popsi, Babak mégis ellenállt. Vajon ennyire szerethetetlen roncs vagyok? Kit képzelt el magának ez a fajankó? Jennifer Lopezt? Haragudtam rá, amiért az ostoba pára nem látja, hogy én kellek neki. Az volt a gyanúm, hogy kifelé táncol a kapcsolatból. De miért? Miért és miért? Nem jó a szex? Létezik, hogy csak én érzem fergetegesnek, mert egy tapasztalatlan nyominger vagyok? Vagy utálja, hogy nem nézem vele a Nagy pénzrablást? De ha az ok nem ezek közül való, akkor mégis miért akarhatná növelni köztünk a távolságot? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, miközben ő egy vicces köpenyben főzőcskézett. A köpenynél talán csak az volt viccesebb, ahogy a pucér hátsója alkalmanként kivillant alóla. Felkiáltásom némiképp partigyilkosra sikeredett, de már nem szívhattam vissza. Megállt a kezében a villa, és úgy nézett fel, akár egy bűnbánó gyerek. A szemöldöke borzas volt, és nem tudtam eldönteni, hogy én borzoltam-e össze az ágyban, vagy a meglepettség teszi.

– A barátaid gondolatolvasók? Mert sajnos én csak egy mezei orvostanhallgató vagyok… –viccelődött Babak.

Barátok? Nekem csak egy függő nővérem van, de kedves a feltételezés.

– Buta fejem van? Vagy a sötétségtől eliszkolnak az emberek, ha kinyitom a szám? Túl sok a smink, ez okozza, hogy agyatlan cicababának nézel?

Babak arca egyre furcsább grimaszba torzult.

– Figyi, no para! Pont két szájfeltöltésre, és egy műszempillára vagy attól. Te maga vagy a gyönyörűség, ziba! – Férfiak! Ha felteszel három kérdést, egynél többre ne nagyon remélj választ.

Lassan kifújta a levegőt, majd lerakta az evőeszközöket a megterített biliárdasztalra. Tágas volt a lakása, mégis választania kellett étkező- és biliárdasztal között, a döntése pedig mindent elmondott a mentalitásáról. Az sem zavarta, hogy Afrika-Magyarország távolságból kellett ennünk, mert a tányérok nem fértek el a bútorkerettől. Akkor is megérte egy ilyen macsós kiegészítőt birtokolni! Biztosan azt hitte, hogy ez valami mensi előtti hiszti, mert felém hajolt, és egy csókkal próbálta megoldani a helyzetet. Azaz próbálta volna, ha a kinyújtott karom nem állítja meg. Bánhatta az amerikai konyhás megoldást, mert most örömmel magára zárta volna az ajtót, amíg le nem csillapodok.

– Mintha egy tehénnel tangóznék! Nem arra voltam kíváncsi, hogy szép vagyok-e. A legjobb nő vagyok, akit láttál, ehhez kétség sem fér. – Büszkén dobtam hátra a hajamat. – A kérdés úgy hangzott, Doktor Orvostanhallgató barátom, hogy butának tartasz-e. Mármint agyhiányosnak, hígagyúnak, zokninak, süsünek…

– Elég lesz, Jázmin! Általában nem tartalak… képzeld ide a neked tetsző szinonimát… De kezdek kételkedni! Bevettél valami dilibogyót?!

– Most, hogy mondod, lehet! Az a neve, hogy Amirusz Pirulisz, ismerősen cseng? Soroljam a hatóanyagokat, hátha beugrik?

– A kedvedért sütögettem itt ezt az ínycsiklandó steaket. Pihentettem, megadtam neki a kellő törődést, kérgesítettem, és mindenfaszom. Nagyon szívesen folytatnám ezt a beszélgetést, de az új szerelmem várja, hogy megkóstoljam! Nem vagyok kódfejtő, hogy a rébuszaidon agyaljak, oké?

– Szóval nem izgat, hogy min paprikáztam fel magam? – fontam össze a karom mérgemben.

Kajánul elmosolyodott, és nagy vígan így szólt:

– Egy cseppet sem.

Kihúzott egy széket, és anélkül, hogy engem is invitált volna, asztalhoz ült.

– Akkor legközelebb a húsodat dugd meg!

Egy hajszálnyira voltam attól, hogy a kislányos őrjöngésem sírásba csapjon át. Babak bezzeg bőségesen megpakolta a tányérját, nyomott mellé egy kevés BBQ szószt, majd olyan arccal habzsolta a marhát, mintha sorozatos orgazmusokat élne át. Nyögött, lehunyta a szemét, csámcsogott.

– Bocsi, szívem, de lehet, vetélytársra akadtál! Ez a hús! Ilyet még nem dug… ettem.

Hangosan ropogtattam rég lerágott körmöm csonkját. Továbbra is a kanapé szélén csücsültem, csupasz talpam idegesen dobolt a parkettán. A levegőben parfümök keveredtek a gyors szex és az étel szagával. Próbáltam lenyelni a haragomat. Isten bizony, próbáltam nem kiborítani a bilit, de Babak higgadt attitűdje sehogy sem ragadt át rám.

– Nagyon undorító, hogy pucéran ülsz asztalhoz. Nem volt neked gyerekszobád?! El is ment az étvágyam…

– Akkor még jó, hogy nem kínáltalak! Bár megjegyzem, fél órája nem tűntél ilyen érzékenykedőnek.

– Ebből elég! Mi van, ha azt mondom, lebuktál? Tudok mindent!

– Úú, ziba, mesélj még! Erre esküszöm jegyet váltanék a moziba! Figyelek, becsszó, de ezt muszáj… – Felszúrt egy falatot a villájára, és már tömte is a szájába.

Babak tökéletesre fejlesztette a pókerarc-technikát. Átkattintott magában egy kapcsolót, ami totálisan kiiktatta az arcmimikát, az ajka szavakat formált, a torkából hangot préselt ki, de a tekintete mindezzel nem volt szinkronban. Robot. De legyen akármilyen dörzsölt, hidegvérű, vagy valóságos élő szövet a fémvázon, akkoris csak egy férfirobot! Azok gyengébb anyagból készülnek. Nem bírják jól a női vallatást. Tudtam, idő kérdése, és bömbölve vall nekem színt. Ó, add Uram, hogy izzadni lássam!

Felálltam és az asztalhoz léptem.

– Süket vagy? – sziszegtem növekvő feszültséggel, szinte a fogaim közt szűrve a szavakat. – Mit hozol fel a mentségedre?

Babak fújtatott egyet.

– Nos, eddig nem sok konkrétum hangzott el. Ha nem bánod, a védőbeszéddel megvárnám a vádakat. Nehogy a végén olyasmit valljak be… Szóval nem lenne túl bölcs a részemről!

Hülye vagyok, amiért ahelyett, hogy azt a mennyeinek kinéző steaket majszolnám, itt pattogok, akár egy nikkelbolha – hasított belém a felismerés. De még hülyébb lennék, ha nem hallgatnék az ösztöneimre, és nem mennék a szimatom után. Az élet egy játék. Dönthetsz, hogy játékos vagy játékszer leszel.

– Nem is tudom… a nővérem arra tanított, hogy úrinő nem beszél ilyen dolgokról. Én… szóval… nekem ez egy kicsit kellemetlen.

– Ugyan már! A nővéred egy narkós picsa. Az Arefben nincs vendég, aki ne húzta volna meg. Még a srácok piáját is ő szokta fizetni! A helyedben nem fordulnék hozzá tanácsért.

Őszintén megrökönyödtem, hogy Anna Babak klubjában üti el az időt. Mintha így akarna bosszút állni, amiért titkos viszonyt folytatok. De hogy mindenkivel lefeküdne?! Az lehetetlen. Hazugságnak kell lennie, különben az Annáról kialakult képem alapjaiban rendülne meg. Annát születésem óta ismerem. Babakot mióta is?? A választásnak egyszerűnek kéne lennie. De akkor miért csorog végig könny az arcomon? Hatalmas szamárnak éreztem magam. Nem vall profizmusra, ha egy váratlan hír ilyen mértékbe letaglóz. Babak szándékosan élt vissza azzal, hogy tud valamit a testvéremről, amit én nem. Meg akart alázni?

– Most örülsz magadnak?!

– Bocsáss meg! – Kirúgta maga alól a széket, és csak állt ott tehetetlenül, az asztalba kapaszkodva. – Nem úgy értettem. Azt hittem, tudsz róla.  Én… Francba! Megengeded, hogy adjak egy puszit? Gyere ide, na! Csinálok neked fincsi katonákat, és megetetlek, ahogy egy kisbabát.

– Gyógyszerfüggő.

– Tessék?

– Nem narkós, te szemét! Anna gyógyszerfüggő.

– Sajnálom, oké? Tényleg nem állt szándékomban megbántani. De lássuk be, hogy te kezdted, ziba!

– Való igaz. Én kezdtem, és nem úszod meg, hogy befejezzem. Elmondom, mi a bajom, de legyen világos, hogy elment az esélyed a cukorszirupos verzióra, amikor belekeverted a nővéremet!

Babak ismét sóhajtott.

– Hogyan is szoktátok előadni magatokat? – vakartam meg az állam. – Á, ez az! Szegény, üldözött kis perzsák, akik mind emberjogi aktivisták és disszidálással tiltakoznak az elnyomó rezsim ellen! Ez a hivatalos verzió, ugye? Könnyfakasztó, esküszöm! Mondd, az egész néped olyan perverz és képmutató, mint te, Babak? Világos; Európa príma hely, hogy kiéljétek a beteges hajlamaitokat. – Kitéptem a kezéből a tányéromat, amire éppen krumplit készült lapátolni. – Ne érj hozzá! Még a végén beleteszel valamit.

– Elment az eszed?! Na, jó, haladjunk szép sorjában! Először is nem, ziba, Európa nem arra jó, hogy kiéljük a… Hogy is fogalmaztál? Beteges hajlamainkat? Európa frankó hely, hogy éljünk. Túléljünk. Te egy napig sem húznád Teheránban. Teokrácia! Dereng egyáltalán valami, amikor kimondom ezt a szót?

Megráztam a fejem. Hirtelen aprónak és oktondinak éreztem magam, aki csak jártatja a lepcses száját. Persze nem azt bántam, amit a fejéhez vágtam, csak bosszantottak a lyukak a tárgyi tudásomban. Ha picikét műveltebb vagyok, és sejtem, hogy eszik-e vagy isszák Iránt, hatékonyabban érvelhettem volna.

– Azt, hogy minden a tetves vallásnak van alárendelve. A saría törvényei alapján ítél a bíróság. A kislányok kilencéves kortól büntethetőek! Kivégezhetőek, vágod?! Tilos a nőknek kendő nélkül mutatkozni, tilos a nyilvános érintés, tilos az alkohol. Minden, ami te vagy Jázminka, vagy amit természetesnek gondolsz, tilos. Kiábrándítóan gyerekes vagy. A te „hivatalos verziód” maga a baszott valóság. Képzeld, kurvára nem akarjuk megváltani a világot. Nem azért tiplizünk Iránból, és meséljük el Európának a történetünket, hogy kapjunk egy tetves Nobel-békedíjat. Jó embereket hagyunk hátra, akiknek nem hallatszik el messzire a segélykiáltásuk. Mi az ő hangjaik vagyunk. Vicces, amikor azt mondod, „a perzsák”. Bébi, én vagyok az egyetlen perzsa, akit ismersz. Tudod, hogy mi igazán beteg? Nem félsz ráülni a farkamra, de beszarsz, ha a pofámba kéne vágni, hogy „Babak, te egy perverz köcsög vagy!” Inkább általánosítasz. Jobb ha tőlem hallod; az ilyesmitől nagyon sekélyesnek és butának tűnsz.

– Legjobb védekezés a támadás, nemde? Babak, egy perverz köcsög vagy. Igazad van, ezzel kellett volna kezdenem! Micsoda megkönnyebbülés fennhangon kimondani. Jobban is esett, mint a farkadra ülni, az összes alkalmat együttvéve. – Megköszörültem a torkom. – Nem vagyok gyáva, bármit is higgy. Nem félek bocsánatot kérni, ha hibázom. Nincs bajom az irániakkal, kár volt úgy beállítani, mintha lenne. Ezt a részét sajnálom, de a lényeg változatlan. Megfejtettelek. Rájöttem, milyen beteges játékot folytattok Amir cimboráddal.

Megfagyott a levegő. Babak pulzusa mintha szaporábban vert volna. Az ér ritmusosan lüktetett a nyakán, a pillája a szemöldökét súrolta, a „homokellenző” bőrlebeny visszahúzódott. Igen, most megfogtam!

– Úgy bizony! Tudom, hogy Amirral hármasban szoktátok csinálni. Hogy megy ez, felvilágosítanál? Te felszeded a lányt, kipróbálgatod, majd ha minden klappol, zöld utat adsz a barátodnak? – Színpadiasan beletúrtam a hajamban. – Jézusom, azt mondtad, hogy szeretsz! Elhányom magam… Ha jól fogadom a srác közeledését, felkínáltál volna neki?

Kihúzta magát, és egyszerre tudatosult bennem, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Mintha egy láthatatlan, sötét erő a torkomat szorongatta volna. Babak nagy volt: széltiben és hosszában egyaránt. Az arca visszatért ugyanabba a rémisztő zen állapotba. Elmúlt a röpke pillanat, amíg úgy festett, hogy nyeregbe kerülhetek. Ő más volt, mint én. Hiányzott belőle az európai mértékletesség, az eredendő naivitás, a nyugati gőg, hogy az individuum mindenek felett áll. Nem volt hozzám hasonló; harmatos fűszál, amit egy nagyobb széllöket kicsavar. Kemény volt, akár a vídia. Nemcsak a bőrét acélozta érdesre az élet, de az egész lényét is. Hegységek csúsztak alattomosan egymásba, de a mi világaink sosem találkozhattak. A lépteitől szinte döngött az épület. Egyre közelebb araszolt, a végtagjait mintha zsinóron rángatta volna maga után. A hosszú karok esetlenül lobogtak teste mellett, szeme forrón és nedvesen pulzált. Mindig vártam, hogy kitörjön belőle a muszlim állat. Vártam, hogy vajon melyik szó lesz az a bizonyos, amitől visszavonhatatlanul lehull Babakról az álarc. A felszínen azt vallottam, hogy a férfit nem a vallása formálja bántalmazóvá. De hittem ebben eléggé ahhoz, hogy a saját bőrömön kísérletezzek? Felém nyúlt. Ijedtemben vicsorba torzult a vigyorom, a szemem sarkában csinos ráncok fodrozódtak. Átölelt. Nem azért, hogy a következő mozdulattal elroppantsa a nyakamat, akár egy lerágott almacsutkát. Azokban az erős karokban igenis lakozott gyöngédség.

Jóízű nevetése furcsán csengett össze öblös hangjával. Meglepett ez a Babaktól szokatlan hév.

– Ez jó! Nagyon jó, Miss Sherlock! Sokat kell még okosodnod, hogy felnőttnek nevezd magad. A tíz évvel ezelőtti énemre emlékeztetsz. – Megpuszilta a homlokom. – Nem baj, idővel megtanulod, hogy nem célszerű mindent kimondani. Az emberek nem csípik a pikírt pukkancsokat. De megkapod az igazságot, hogy megnyugodjon a lelked. Amir a legjobb barátom. A múltkor féltékeny volt, amiért láthatóan sokat jelentesz nekem. Fel akart bosszantani, ennyi történt.

– Nem ennyi történt! Lehúzta rólam a takarót és a térde kis híján hozzáért a meztelen fenekemhez! Amúgy meg ne taperolj!

– Most akkor megkóstolod a húst, vagy inkább a sajttortából vágjak egy szeletet? – Hűvös lett a hangja, az ölelése azonnal elernyedt, és úgy bomlottak le rólam karjai, akár a meglazult kötél.

– Férfi vagy te, hah? Hagyod, hogy a haverod molesztáljon?

Arca eltűnt a hűtő belsejében. Tiszta erőből meglöktem, mire a fagyos ajtónak esett. A karomba hihetetlen erő költözött. Masszív teste felegyenesedett, de én gépiesen toszogattam tovább.

– Egy dolog, hogy nem szeretsz. De birtokolsz! Minden alkalommal, amikor megdugsz és belém élvezel. Tényleg eltűrnéd, hogy más is hozzám érjen? – Lábujjhegyre álltam, ajkam a fülcimpáját súrolta. – Hát mi ez, ha nem szégyen?

Mielőtt anya itt hagyott, többször megjósolta, hogy gyilkosság áldozata leszek. Persze nem szó szerint, csupán így próbált motiválni, hogy féket tegyek a vipera nyelvemre.

– Kontaktlencsét hordasz? – szegeztem neki a kérdést.

– Igazad van, a torta jót fog tenni! Leeshetett a vércukrod, félrebeszélsz.

– Felelj a nyamvadt kérdésre! Rossz a szemed, Mohseni?

– Várj, mindjárt felhívom anyámat, hogy szkennelje be a pedigrémet, jó? Logikus, az asszony tudni akarja, hány csillagos tenyészbika vagyok! De hogy ne kelljen még egy alpári káromkodást hallanom a szádból, válaszolok: nincs kontaktlencsém.

A fejbőrömet vakartam. A hajszálak belegabalyodtak recés körömvégeimbe és éles fájdalommal, gyökerestül kiszakadtak.

– Érdekes.

Babak két tenyerét az ég felé emelte, mintha imádkozni próbálna. Esetlenül, ahogy egy kocamuszlim tenné. Rövid fáziskéséssel a frigóba hajolt, és előbűvészkedte a desszertet. Talán azt remélte, ha igazán fogamra való falatot kínál, betömheti vele a számat. A hallgatásom azonban nem volt ilyen egyszerűen megvehető.

– Akkor miért tartasz eldobható lencséket a fürdőszoba szekrényben? És miért van tele a fésűd hosszú, fekete hajszálakkal?

Olyan volt a tekintete, mint a pincéré, aki a vendég nyakába loccsantotta a forró levest. Azért hasonlítom pincérhez, mert a jobb tenyerén egy bazi-nagy tortát egyensúlyozott. Azt az ominózus sajttortát, amit mindenáron meg akart velem etetni.

– Ki a nő!?

– Szeretlek! – Ezúttal nem erőszakolta meg a szót. Nem volt mögötte megfelelési kényszer, csupán figyelemelterelő szándék. Undorító, milyen gerinctelen módon volt képes használni az egyik legártatlanabb kifejezést. Tisztában volt a jókor bevetett „szeretlek” manipulatív erejével.

– Teee! – ügyeltem, hogy gondosan elnyújtsam az „e” hangot. – Mekkora hazug rohadék vagy! És én tényleg szerettelek! – Nem igaz. Nem szeret-tem, hanem szeret-em, de olyan önkéntelen természetességgel tört ki belőlem a vallomás, hogy már csak ennyit bírtam finomítani.

Nem szándékosan tettem. Nem az volt a célom, hogy… Szenvedélyesen hadonásztam és akkor megtörtént. A kezem beleütközött Babak kezébe, szerencsétlenül éppen abba a kezébe, amelyiken a torta pihent. A sütemény a lendülettől a falnak vágódott, a homokszínű piskótadarabok a földre potyogtak, a törtfehér krém pedig beterítette a teljes felületet. Sokkolódva bámultam a habot, ahogy komótosan csordogál lefelé.

– Úgy látom, nem volt valami légies a piskóta. – És hogy ez vigasztalt-e bárkit? Talán. Igaz, hangyabokányit sem tudtam a piskóták ideális állagáról, de mivel Babak sem, akár hihetett is nekem.

Zörgött a kulcs a zárban, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, Amir betoppant. Ha nem álltam volna az események hatása alatt, tuti megjegyzem az érdekes belépőt. Az a ficsúr olyan elánnal törte ránk az ajtót, mintha hazajárt volna. Hosszú, sötét lobonca kecsesen omlott a vállára, és az embert komolyan gondolkodóba ejtette, hogy milyen sampont használhat. Miért barátkozik vajon egy Babak-fajta egy Amirhoz hasonló dzsigolóval? Naivan kémleltem körbe. Lehet, hogy Babaknak van egy aranyhala, amit még nem láttam, és azért adott kulcsot a haverjának, hogy ha elutazik, ne haljon éhen szegényke? Elég nyakatekert indoklás… De semmiképpen sem elhanyagolható!

– Mi a… Jól látom?? Az az én cseszett szülinapi tortám?!

Babak és én úgy sandítottunk egymásra, mint akiknek vaj van a fülük mögött. És abból kiindulva, amilyen vehemenciával szálltak a süteménydarabok, ez reális veszélynek minősült.

– Babak! – Amir töpszli volt, valóságos ülőkutya. Most, hogy végre nem fekvő pozitúrából kellett szemlélnem, ezt határozottan ki mertem jelenteni.

– Jázmin, nosza, meséld el Amirnak, hogy mi lett a tortájával!

A szemem felháborodást tükrözött, amiért Babak ilyen lazán rám hátékázta a felelősséget. Persze jogos… Miért kellett volna magára vállalnia?

– Fuu, bakker, ez annyira kínos! Először is, lila dunsztom sem volt, hogy ez a te tortád… Izé… szülinapi tortád! Természetesen véletlen volt. Ha gondolod, én….

– Véletlen, mi?

Véletlen, mi? – újrajátszottam magamban azt a bicskanyitogató hangnemet, amit Amir megütött. Mintha valami pisis kölyök lennék, aki egy hülye tortán áll bosszút! Vagy még rosszabb! Egy pisis ÉS hazug kölyök.

Kultúr emberi lény voltam, akit nem farkasok neveltek fel. Ebben a percben vágtam haza a szülinapi tortáját, így nagyvonalúan nyeltem egyet.

– Tiszta sor, a múltkor nem indítottunk jól, és belátom, hogy túlreagáltam a szitut. Kérdezd csak Babakot! Néha bekattanok. Hadd tegyem jóvá! Sütimester fan vagyok, és hellyel-közzel megtanultam piskótát sütni. Miket beszélek? Sosem állt jól a szerénykedés. Egészen briliáns vagyok a konyhában. – Megint füllentettem. Vajon miért volt muszáj egyfolytában füllentenem? –  Sütök neked újat, megegyeztünk? Csak légyszi, nehogy már azt gondold, egy ilyen baromság miatt szándékosan kiszúrnék veled!

– Nem is a múltkori miatt csináltad – közölte ridegen.

Nem? Hát, ha nem amiatt, akkor mi a frászkarika okom lehetett volna??

Beharaptam az alsó ajkamat, és Babakra pillantottam. Végleg elvesztettem a fonalat.

Url Izabell író

4. FEJEZET

Babak

 

A bejárati ajtó elé húztam egy széket, így vártam őt. Hallani akartam, ahogy a lift csikorogva felkapaszkodja magát a harmadikra. Ahogy jellegzetes zajjal kitárja vaskarjait. Hallani akartam, ahogy Amir közelítő léptei visszahangoznak a folyosón. Vajon sietősen jön majd, mint aki annyi év után is izgatott, hogy láthat? Vagy lassan, mert már sejti, hogy amit mondani készülök komoly lesz és kegyetlen? Hogy minden szavam fájni fog neki? Innom kellett. Elvettem a szék lába mellől a bort. Az íze édes volt és olcsó, de anno imádtuk Iránban. Ezzel az ízzel – amelyik kivétel nélkül savanyúvá tette az ember leheletét – kezdődött minden örömteli bűn. És így az Amirral közös történetünk is.

 

***
Teherán, nyolc évvel korábban.

 

Amir volt az egyetlen, akit még Teheránból ismertem. Azelőttről, hogy elhúztuk volna a csíkot.

2011 nyarán Mehrdad, a helyi gengszter illegális partit adott a házában. A tag maga volt a muszlim keresztapa. Csipszar koromban ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy nehézfiúkkal bandázzak, és börtönsanszos eseményeken vegyek részt. Azt hiszem, már akkor is a rendszert erősen bíráló hangokhoz húztam. Mert őszintén, mit tart vonzóbbnak egy kamaszfiú, akinek még a kutacsa sem szilárdult meg egészen? A búvalbaszott imaszátyárokat, vagy a menő lázadókat, akik két dologból sosem szenvednek hiányt; pinából és zsetonból? Tizennyolc évesen, friss, ropogós nagykorúként ennyi jutott eszembe a nyugatosodásról: büntetlen, óvszer nélküli szex a nyilvános mosdókban, legális tudatmódosító szerek, és félpucér nők.

Szájról szájra terjedt a buli híre a városban, mire egy piti alkoholdíler engem is meghívott. Haboztam, hogy elmenjek-e. A csaj, akit hónapok óta fűztem, ugyanazon a napon tartotta a szülinapját. Már megvettem neki az ajándékot, amikor felrebbent a pletyka, hogy talán az egyik ellenzéki vezető is megmutatja magát Mehrdad villájában. Akkoriban nem követtem árgus szemmel a politikát. A farkamon kívül nem sok mindent követtem, ha őszinte akarok lenni. De láttam, hogy Iránban milyen pasasokból lett egy év alatt milliárdos. Egy országban, amit a korrupció és az oligarchák irányítanak, választani kell egy oldalt, és egy segget, amit fényesre nyalsz. Nem csak a fundamentalisták zsebe volt tele. A perzsa maffia aranykorát élte. A tilalmaknak és az embargónak köszönhetően virágzott a fekete piac, az emberek elégedetlensége pedig a forradalmárok malmára hajtotta a vizet.

Ilyen időkben hosszútávú terveket kellett szőni. Feltettem magamban a kérdést: meddig tartható fenn az iszlám diktatúra? Én a nyertesek csónakjában akartam csücsülni. És azokkal nevetni, akik a legvégén nevetnek. Apám Hámenei bérenc lett. Bejött neki a dolog. De ma már nem volt kikezdhetetlen a rezsim hatalma.

Éjfélre megtelt a pince önjelölt reformerekkel, és Teherán legvadabb csodabogaraival. Dübörgött a zene. A fülemnek szokatlan underground dallamok rázták a hangfalakat. Iránban nincsenek bárok, sem klubok. Minden, amit eddig a szórakozásról tudtam, pisis kölykök házibulijaiban merült ki. Az emancipáció a szépség szinonimájává vált a fejemben. A modern iráni nő betartotta a kendőviselés szabályait, de csak szőr mentén. Gyakran emelte meg teljesen a ruszáriját[1], mondván, csúszós az anyag, és mindjárt leesik. Ilyenkor a legpompásabb frizurakölteményeknek lehettünk szemtanúi. Az emancipált iráni nő műpillát viselt, éjjeli sminket, az ajka gusztusosan volt telt a töltőanyagtól, a fitos kis orra pedig a legkiválóbb plasztikai sebészeket dicsérte. Aznap éjjel nemcsak egy másodperc erejéig került le a hidzsáb a nőkről.

Sosem láttam ennyi fedetlen fejet egy helyen. Férfiak flangáltak kéz a kézben, és cseréltek nyálat a félhomályban. A belmagasság egészen alacsony volt, a keskeny folyosó azonban mintha a végtelenbe tartott volna. A pince nyers falaival párhuzamosan kövér hordók sorakoztak. Mehrdad idelent pancsolhatta a piát, amiből mindenkinek jutott egy jó kupica. A szesztilalom óta mi, irániak egytől-egyig alkoholkészítő kisiparosoknak minősültünk a „magad, uram, ha szolgád nincsen…” elv alapján.

A sűrű téglapor mintha a fogaim közé szorult volna. Jókorát prüszköltem, de a dohszag nem tágított az orromból. A terem végében egy gizda tag szónokolt, és a hallgatóság minden szavát aranyba foglalta. A tekintete vérben forgott, a keze lázasan járt föl-le a levegőben. Azt követelte fennhangon, amit itt mindnyájan vágytunk:

„Bocsássák szabadon Muszavit és Karrubit!”

A „Düh napja” találó elnevezést kapott, minthogy lényegében dühös emberekről szólt, akik végül csúnyán pórul jártak. Az arab országok zöme úgy döntött, hogy francia forradalmasdit játszik, majd kisvártatva a tunéziai és az egyiptomi államfő parádés búcsúbeszéddel leköszönt. Irán is be akart szállni a buliba. Február 14-én tüntetők ezrei vonultak utcára Teheránban, csak hát mi valahogy mindig a fasz rossz végén állunk. Még a lázongások előtt őrizetbe vették az ellenzéki vezetőket, akiket azóta is politikai foglyokként tartottak számon. A megtorlás igazságtalansága sosem múló, fekete folt volt a szíveken. Nem akadt olyan család, ahol ne lett volna a hétvégi ebédek állandó beszédtémája a Düh napja.

Végül a srác lehúzta a bort, amit Oszáma bin Láden nemrég bekövetkezett halálára ivott. Üdvrivalgás töltötte be a szűk katakombát.

Az azóta sztárrá lett Erfan dala csendült fel következőként. Először hallottam Amerikába menekült perzsák cenzúrázatlan gondolatait. A csajok lazán kigombolták a blúz felső három gombját, és erotikus riszálásba kezdtek a zenére. De engem nem érdekelt más, csak az az idealista kölyök. Az aprócska srác, akinek a szavai mégis akkora hatást gyakoroltak. Ahogy egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, felismertem a szemében a közös titkot. Az én terítékemre ritkán került fel hozzá hasonló, egzotikus csemege. Elemi vágyat éreztem belekóstolni. Épp csak egy kicsikét, vagy ha engedi, mértéktelenül. Egyhuzamban elpusztítva, a tányért sem kímélve. Néztem a veríték izgató játékát a homlokán, a farmer elejét, ahogy kidomborította férfiasságát.

A dalszöveg rávilágított arra, hogy meghajolni a testem és a természetem szükségletei előtt egyedül Iránban halálos vétek. Elvettem egy kupa lőrét a kínálópultból, és igyekeztem átnyomakodni magam a tömegen hozzá.

– Hé, úgy láttam, hogy kiürült a poharad! – nyújtottam neki lovagiasan az újabb adagot.

– Le akarsz itatni…? – felvitte a hangsúlyt, mintha bemutatkozásra várna.

– Babak. Babak Mohseni.

– Amir Kavan – rázta meg a mancsom.

– Elég vagány volt a műsor! Igazad van, bin Láden halála tényleg megváltás az egész Közel-Keletnek. Végre van valami, amiben egyetértünk a kormánnyal.

A vállamra tette a kezét és a fülemhez hajolt. Nem tudom, hogy a helyzetet próbálta-e intimebbé varázsolni, vagy a gesztusnak szimplán prózai oka volt: a zaj.

– Nem gyakran politizálsz, ugye, Babak? Azt hiszed, hogy a síita-szunnita szembenállás miatt egy nemzetként kell gyűlölnünk az Al-Káidát? Amúgy igazad van, ez lenne a logikus. Senkit sem lepne meg, ha Irán a külkapcsolatait is vallási alapokra helyezné. De ne legyenek illúzióid, az országunknak létezik az a „magasztos” cél, amiért hajlandó sutba dobni az elveit. Az Al-Káidának kik a legfőbb ellenségei? A cionisták. Na és nekünk? Jééé, szintén a cionisták! Ne feledd, az ellenségem ellensége a barátom! Az, hogy nem hangoztatja a kormány az Al-Káidával szembeni szimpátiáját, nem jelenti rögtön, hogy ellenük vagyunk. Az izraeliek megfingatása fontosabb annál, hogy kit akartunk Mohamed próféta utódjának 656-ban, és hogy ötször vagy háromszor imádkozunk-e egy nap. És, mint tudjuk, Iránnak sosem derogált a terrorizmus pénzelése. Nézd csak meg a Hezbollahot! Mi voltunk a leglelkesebb támogatóik, hogy így pörköljünk oda a zsidóknak. Ez jobb, mint az Al-Káida? Nem hinném!

Igaza volt. Mi, perzsák az iszlám síita, és nem a szunnita irányzatát követjük. Amit a saját bőrömön is megtapasztaltam az az, hogy a szunnita „barátainknak” zabszem van a seggükben, ezért ötször térdepelnek egy nap, mi viszont csak háromszor imádkozunk. Aztán, amit még egy muszlimnak kutya kötelessége tudni a konfliktusról: amikor a drága Mohamed cimbora feldobta a pacskert, elfelejtette megnevezni az utódját. Nagy felelőtlenség volt, én mondom! Ez persze kiváló alkalom volt arra, hogy az egyébként is élhetetlen muzulmánok összerúgják a port, és két táborra oszoljanak. A szunniták Abu Bakr-t támogatták, Mohamed apósát, mi azonban Alit választottuk, a próféta lányának férjét. Eddig terjedt a vallásórákon rám ragadt tudományom.

Az első beszélgetésnél levágtam, hogy Amir nagy koponya. Egy már-már túlságosan sokat fecsegő és okoskodó koponya. Azért lehetett mégis hosszú éveken át az életem része, mert szerencséjére dögösebb volt egy aggszűz bibliaárusnál.

 

***

Budapest, 2020. március 6.

 

– Szuper dolog a döntés lehetősége, ugye Babak? – Amir a plazmatévé dobozát kocogtatta, amit idestova fél éve ígérgettem, hogy felfúrok a hálószobafalra.

Kitettem az asztalra a gyümölcskoncentrátumot. Ezt a híg fost egyedül az ő kedvéért vásároltam szorgosan. Ez volt az utolsó üveg a hűtőmben.

– Sajnos a legtöbbeknek nem demokrácia a szexualitásuk. – Van bármi, amibe Amir nem kever politikát? – Tudod, igazán felszerelhetted volna ezt a nyüves tévét, mielőtt kiteszed a szűröm… – Továbbra is úgy simogatta a kartonpapírt, mintha a gyermeke lenne.

Nehéz volt nem bőgni. Tetű alak vagyok. A nyolcéves kapcsolatunkat kukáztam ki, csúfot űzve Amirból és a szerelem szentségéből. De a tévé miatt piszokul éreztem magam. Piszlicsáré ügy volt. Amirnak viszont fontos lett volna. Hónapokig válogatott a neten, mire megvettem. Mi a búbánatért nem bírtam beverni két szöget a falba?

– Szeretném neked adni! Azért vettük, hogy fekete-fehér filmeket nézzünk rajta. A kedvenceidet. – Amirnak volt saját kecója, de az idő jelentős részében nálam csöveztünk. – Most már bevallhatom, hogy mindig rühelltem őket.

– Tartsd meg, Jázmin biztos szereti ágyból nézni a Disney meséket! – A tíz év korkülönbségen gúnyolódott. –  Ha ő kér, talán be is üzemeled.

– Amir, én…

– Elég! Megértem. Neked van választásod, én csak buzi vagyok.

Kreol bőr. Csillogó, fekete haj. Mintha ecset és olajfesték keltette volna életre a vonásait. Ma is az a vérmes srác volt, akibe anno belezúgtam. A nyelve fékezhetetlenül harsogta az igazságot, és egy percig sem félt, hogy megbasszák ezért. Én rongyoltam be esténként a klubomba és csaptam ki a pultra milliós gurigákat. Én szálltam ki a Porschéból kötekedni a piros lámpánál, és az én hangomra vágták vigyázzba magukat az alkalmazottak. Mégis Amir volt kettőnk közül a bátrabb.

– Amúgy Babak, engedj meg egy kérdést, mielőtt elmegyek! Jázmin tudja, hogy őelőtte pasik szopták a farkad? – Pontosan egy ilyen húsba vágó kérdésre számítottam tőle. – Ugye szereted ezt a kislányt, és nem azért rúgsz fel mindent, mert egy nő jobban illik a családi albumba?

Bólogattam. Képtelen lettem volna kimondani, hogy szeretem Jázmint. Talán jobban is, mint Amirt valaha. Minek rúgtam volna bele még egyet a földön fekvőbe?

A bejárati ajtó előtt toporgott, karján a kis csomaggal, amit összekészítettem neki. Benne a kontaktlencséi és a pink fürdőgatyája. Ha mellé lépek… ha átölelem… ha arra kérem, maradjon, zokszó nélkül leteszi a szatyrát. Éreztem. De nem kértem.

 

[1] fejkendő

***

A cigifüst kiáramlott az orromból. Ez voltam én; alkalmi dohányos, alkalmi muszlim, alkalmi meleg és alkalmi heteró. Örökös seggfej.

Alireza J.J. Tehran Maserati c. dalát játszottam le a JBL-ről:

„Egy Teheránban, ami feltörekvők és Maserati tulajdonosok otthonává vált,
Mondd, mi maradt neked?
Minden a pénzről szól.
Te még azt se tudod, hogy a barátnőd
kivel volt tegnap este…

…Teheránban becsvágyók az emberek.
Éhesen hajszolják a nyereséget.
Ez a lány itt fekszik mellettem,
és mint mindig, úgy viselkedik, akár egy prosti.
Mit lehet még mondani; részeg az útmunkás,
és részeg, akinek a szívét műtötték…

…De én ugyanúgy, ugyanúgy
mosollyal az arcomon érkezem Teheránba…

…A lányok fele már szajha.
Az antennájuk erősebben veszi a jelet,
mint az Irancell[1]…”

A Spar fényeibe bambultam. Világos foltok égtek a retinámba. Egy csókolózó párt fixíroztam a teraszról, akik szabadok voltak. Gőzük sem volt arról, hogy a világ másik felén a nyilvános szerelem bűn. Hogy ugyanezért a tettért éppen fiatalokat tartóztat le az erkölcsrendészet. Egyelőre nem hallottam Teherán sürgető hívását a fülemben…

[1] Hálózatüzemeltető

Nézz bele a könyvbe!

Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.

A szerző

Url Izabell író

Ha évekkel ezelőtt nem kezdek írni, most bűnöző lennék. Épp rezsimeket döntenék meg a Közel-Keleten, sejkeket forgatnék ki a vagyonukból, és főbe lőném a pasit, aki azt mondta: a király nem lehet nő. De szerencsére írok. A karaktereim mentenek meg a börtöntől.

Url Izabell weboldala

Halhatatlanok – Történetek egy távoli világból

Halhatatlanok – Történetek egy távoli világból

 Mirage Games, Nadap, 2022
268 oldal · puhatáblás 
· ISBN: 9786150150697

 

Prológus

 

Az ember mindig is vágyott az istenek közé emelkedni.

Az idők kezdete óta csodáljuk és féljük őket, kik a halandó valóságunk keretein túlról figyelik tetteinket, s akik végtelen hatalmukban vezetnek vagy büntetnek minket. Kik pásztoraink és bíráink, kiknek kérész életünk csak egy röpke és jelentéktelen pillanat, és kiknek szemében születés és halál nem különbözik egy- mástól, hiszen mindkettő csak a múlandóság egy homokszeme az idő örökké forgó órájában. Követjük őket, hiszen lényük magasztossága úgy vonz minket, mint éjjeli lepkét a gyertya fénye, és bár létezésük titkait igazán meg nem érthetjük soha, mi is részesei akarunk lenni a csodának, melyek ők maguk.

Hiszen tökéletesek. Halhatatlanok.

Így hittük ezt sokáig mi is. Ám távoli ismeretlen földeken szüle- tett egy nép, mely nem elégedett meg azzal, hogy csupán messziről csodálja a hatalmasok birodalmát. Kiknek szívében katlanként gyulladt fel a tűz, és a belőle feltörő láng aztán oly magasra tört, mint halandók lelkében azelőtt még sohasem.

Ez a láng pedig futótűzként perzselt fel mindent, mit a világunkról addig hittünk vagy sejtettünk, s a végtelen tudás- és hatalomvágyuk nyomán létük csillaga fényesen emelkedett olyan magasra, hogy végül átszakította halandó létünk szövetét, és izzó ragyogással ragadta magával azt, mire az emberiség születése óta a nép minden gyermeke titkon vágyott: a végtelen hatalmat. Ők voltak a Felemelkedettek, kik megnyitották a Felső Síkok pecsétekkel lezárt kapuit, hogy aztán az új világ hódítójaként álljanak egykori védelmezőik színe elé.

Majd háború dúlt, a Világok Háborúja, hosszú esztendők során át tombolt a fergeteg, és nyomában nem járt más, csak őrült pusztulás.

Majd az egek megremegtek, tüzes könnyeiket a megroppant földekre és megáradt vizekre hullatták, és végül csend lett, ahogy a Sors kereke is megroppant, és a lehetetlen valósággá vált. A bitorlók győzedelmeskedtek, a Felső Síkok végtelen tükre szilánkokra robbant szét, a mozaikként szétszóródó halhatatlan világok pedig új urakat kaptak. És Ők, kik valaha Őrzőik voltak a porból felemelkedő gyermeknépnek, végül elbuktak halandó szolgáikkal szemben. És a halhatatlanok korának akkor vége lett.

Ezután a Káosz ideje jött el.

Azok, kik a halhatatlanok közül megmaradtak a tomboló harcok után, mardosó szégyenükben elhagyták örök otthonukat. Volt, ki a szétszórt mozaikdarabokként keringő éteri síkok romjain, volt, ki a halandó és halhatatlan földeket összekötő ismeretlen világ homályában rejtőzött el, hogy aztán feleméssze a bánat és a feledés. De akadtak olyanok is, kiknek a szerencsecsillaga végképp lehanyatlott, és kiket szökevényként vadásztak le a bitorlók vér- szagot fogott kopói, hogy aztán szolgasorba kényszerüljenek, vagy utolsó harcukban bukjanak el örökre.

A legtöbben azonban oda menekültek végső elkeseredésükben, ahol még bízhattak abban, hogy támogatásra lelnek, hol még is- merték és félték nevüket, s hol hatalmukban még meggyengülve is tiszteletben és bőségben létezhettek. Így történt tehát, hogy a halhatatlanok azokra a földekre ereszkedtek végül alá, melyek őrzését ők maguk kapták feladatul még az idők kezdetén.

Alászálltak az embernépek halandó birodalmaiba.

De vajon mi történik akkor, ha azok, kiknek addig szent áldozatainkat ajánlottuk, kikhez imáinkat vagy fohászainkat küldtük, s kiktől sorsunk jobbulását vártuk egykoron, egyszeriben maguk is köztünk járnak?

Mit ér egy isten, ki nem isten már? Méltó marad az áhítatunkra, vagy nem több már, mint egy letűnt kor lassan tovaszökő árnyéka, egy bálványarc, melynek vonásait az idő kérlelhetetlen vasfoga csiszolja simára és felismerhetetlenre?

A Kétségek Kora jött el.

Századok múltak el, mire világunk felocsúdott a döbbent merengésből, és az évek szárnyán minden, mi egykor virágzott, végül újra erőre kapott. A síkok háborúja által ütötte sebek lassan behegedtek a világ arcán, birodalmak épültek újjá, és új társadalmak születtek. És ugyan azok, kik győzelmet arattak felettük, már réges-rég elhagyták az emberek birodalmát, Ők velünk maradtak. Égi vonásaikat ugyan megkoptatta az idő, és bár legnagyobbjaik maguk már nyugovóra tértek a világok ismeretlen határai mögé, a korfordulók során véreink keveredtek egymással. S mi fiakat és leányokat nemzettünk, kiknek arcán aztán felsejlettek hajdanvolt

Őrzőink, bukott isteneink vonásai.

Ők azok, kik soha nem válhatnak igazán emberré, hiszen még ma is, megfogyva és meggyengülve is többek, hatalmasabbak nálunk. Kik néha bajtársaink és testvéreink, néha pedig vezetőink és zsarnokaink. És mi nem tehetünk mást, mint óvatos csodálattal figyeljük őket, hiszen világaink már végérvényesen összefonódtak, és hogy féltük vagy vágytunk erre egykoron, mindegy is már, hisz ők már köztünk élnek.

A halhatatlanok.

Halhatatlanok - Történetek egy távoli világból

Mesék szárnyain

 

Az erőd hófehér falaira álmosan simultak rá a lemenő nap nyo- mán vetett, hosszan elnyúló árnyékok. Valahol, a szigorú bástyák egyik ablakában feje fölé emelte kürtjét a díszes ezüstszín vértjét büszkén viselő, ifjú harcosok egyike, hogy aztán fémes hanggal tudassa a világgal, hogy elérkezett az őrségváltás ideje.

Nem sokkal később újabb kürt harsant a szemközti toronyból, mint ami dölyfösen igyekszik válaszolni a neki címzett felhívásra, de érces összhangjukat hamarosan elnyomta a templomtornyok nehéz harangjainak felzengő, magasztos éneke.

Neiralis birodalmának legerősebb végvára, a Fehér Gárda főhadiszállása hamarosan eltelt a harangok zengő hangjával, hogy aztán az erőd falai, tágas udvarai és a kvártélyok ablakai is mind megteljenek a gárdisták és a növendékek sorával, akik az ég felé emelt arccal, lehunyt szemekkel mondták a Rend szent esküjének szövegét, délcegen és erőt sugározva, éppen úgy, mint minden napnyugta idején.

Észak legkiválóbb katonái az ősi szavak kántálása által minden nap újra és újra felesküdtek a rend és a béke védelmezésére, az elesettek gyámolítására, és arra, hogy sosem hagyják feledésbe veszni a halhatatlan birodalmak dicsőségét.

Mikor esküjük végére értek, mindenki visszatért korábbi teendőihez, s az erőd újra nyüzsgő hangyabollyá változott, az alkonyat vöröses fénye magasztosan csillant meg a tüsténkedő harcosok fényes páncéljain.

A kócosan fehérlő felhők rendíthetetlen arcokra vetettek árnyékot, s csak egy akadt közöttük, melyen a szomorúság által tépázott szív szülte súlyos könnycseppek ragyogtak.

A fiú szipogva nézett fel a kezét vaskesztyűs markában erősen szorító, magasan fölé tornyosuló férfira, aki szinte vonszolta maga után a keserűségtől szinte magatehetetlen gyermeket.

Alig néhány óra telt csak el azóta, hogy a fiú szülei utolsó ölelésükkel útjára engedték a csupán hatesztendős gyermeküket, hogy végleg átadják őt a Fehér Gárda szigorú arcú kiképzőtisztjének.

Mint az ország minden lakója, ők is igen büszkék voltak a fiukra, hiszen megadatott számára az a ritka kegy, hogy befogadja őt soraiba a földrész legkiválóbb harcosrendje, s ezáltal élete végéig a Fehér Hadurak pártfogoltjává válhat. S bár az ő szívüket is nyomta a keserűség, tudták, hogy gyermekük a Gárda tagjaként sokkal magasabbra érhet, mint ha a család mellett maradva a földeken dolgozna naphosszat élete végéig.

Derran, merthogy így hívták a gyermeket, mindebből persze mit sem értett még. Ő csak édesanyja ölelésére és apja megnyugtató közelségére vágyott. Ám minden velük töltött boldog pillanatot végleg elraboltak tőle, mikor az arannyal szegélyezett fehér köpenyt viselő, és káprázatosan fénylő vértezetbe öltözött, toronnyi magas férfiak határozottan, és egyszerre mégis gyengéden kézen fogták ők, hogy aztán átvezessék a résnyire nyitva álló kolosszális kapuk mögötti ismeretlen, riasztó világba.

A hatalmas, rettentő bástyák sorával pettyezett várfalak alatt haladva a kétségbeesés lelkeket zúzó feketesége kezdett úrrá lenni Derran ifjú tudatán, és ahogy egyre beljebb és beljebb haladtak a rideg kőépületek sora között, úgy patakzott a könny egyre erősebben a fiú szemeiből.

Úgy érezte, hogy számára a világ itt és most véget ért, és hiába hívta szüleit és testvéreit a nevüket suttogva, szavaira senki sem válaszolt. A kaszárnyák felől jövő, a gyakorlatozást éppen befejező szoborarcú harcosok mindegyike csupán egy pillanat erejéig nézett le rá rezzenéstelen tekintettel, hogy aztán némán haladjon tovább úti célja felé.

A fiú újra felnézett az őt kísérő gárdistára.

Halhatatlanok - Történetek egy távoli világból

A férfi nem lehetett sokkal idősebb Derran legnagyobb bátyjánál, a szőke haj és az alig sarjadó szakáll is szeretett testvérére emlékeztette a fiút. Ezt felismerve erősen igyekezett, hogy valahogy abba tudja hagyni az egyre csak rátörő szipogást, ám mikor az ifjú harcos megérezve, hogy a fiú őt nézi, szigorúan rávillantotta hideg kék szemeit, Derran minden igyekezete ellenére újra keserves sírásra fakadt.

Éppen egy karcsú oszlopokkal övezett, fákkal és virágokkal benőtt udvaron haladtak keresztül, mikor a fiú egy mélyen búgó, megnyugtató hangra lett figyelmes. Ajkait megharapva újra abbahagyta a sírást, és kétségbeesetten kereste a néhai nagyapját idéző hang gazdáját. S bár csupán egy-két kósza emléke maradt már csak a kedves öregről, most mégis úgy érezte, hogy mindent megadna érte, ha csak egy pillanatra is láthatná őt.

A dús, zöld bokrok takarásában hirtelen meglátta a férfit, aki egy szélesre tárt szárnyú, kezében kardot szorító, s azt az ég felé emelő szobor talapzatán üldögélt. Egyszerű szabású ruhája épp olyan fehér volt, mint a halántékát borító ritkás haj, és az arcát keretező hosszú szakáll.

A férfival szemben a fűre telepedve szintén fehérbe öltözött gyermekek csoportja ült, s Derran meglepetten vette tudomásul, hogy hozzá hasonló korú fiúkat és lányokat is látott az idősebb, magasabb és erősebb testalkatú gyerekek mellett.

A kis csoport tagjai mind csillogó szemmel, arcukon a gyermeki ártatlanság és a végtelen kíváncsiság elegyével ültek a szobor árnyékában, és tátott szájjal hallgatták, ahogy az idős férfi mesél nekik.

Derran földbe gyökerezett lábbal nézte az őszinte boldogságot sugárzó csődületet, és a szívét mardosó keserűség szorító érzése egyszerre enyhülni kezdett.

A bátyjára emlékeztető fiatal gárdista megpróbálta ugyan unszolni, hogy induljanak tovább, de a fiú megmakacsolta magát, és újonnan megtalált ereje által felbátorodva dühösen toppantott egyet, remélve, hogy ez elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a fehér- köpenyes ifjút jobb belátásra bírja.

Az azonban egyre erélyesebben kezdte szólongatni a fiút, végül erőset rántott a továbbra is ellenkező gyermek karján, hogy azzal mozgásra bírja, a fiú azonban ennek hatására elterült a hideg fehér kőpadlón, és újra sírni kezdett.

A jelenetre felfigyelve ülőhelyéről felemelkedett a szakállas öreg, és jobbjával nyugtatóan intett a magában szitkozódó ifjú gárdista felé. Ráncos arcán kedves mosoly játszott, és bizalmas hangon szólt a földön fekvő gyermek felé.

– Gyere, fiam, csatlakozz te is hozzánk – mutatott biztatóan az egymás között sutyorgó gyerekek felé. – Mint látod, éppen az utolsó szabad fertályóránkat töltjük az ifjakkal, mielőtt mindenki elindul- na a szobájába nyugovóra térni. Na, ne légy olyan félénk, gyere hát! Derran lassan feltápászkodott, és riadtan tekintett sziklaként fölé magasodó kísérőjére, a szőke ifjú azonban csak lemondóan megvonta a vállát, bár arca továbbra is vöröslött a fortyogó indulattól.

Az öreg lassú, nehéz léptekkel közelebb sétált hozzájuk. Mosolyogva a fiatal gárdista vállára tette egyik kezét, majd mélyen annak szemébe nézve bólintott felé.

– Menj csak, Thamir, majd én a szállásra kísérem a fiút, ha a végére értünk a meséknek.

Az aprócska fiú könnyes szemei a szakállas férfi szavainak hallatán tágra nyíltak, a kérdés akaratlanul szaladt ki a száján.

– Mese…?

Megpróbált valahogy újra erőt venni magán, és egy utolsót szi- pogva kihúzta magát, éppen úgy, ahogy látta azt az erőd falai között büszkén sétáló katonáktól.

– Én is szeretem a meséket… Uram.

Az öreg felnevetett, és megborzolta a fiú szőke üstökét.

– Nos, ezt örömmel hallom – majd kérdőn a gyermekre nézett.

– Derran – vágta rá a fiú. – A nevem Derran.

– Nagyon örvendek a szerencsének, Derran – válaszolta továbbra is mosolyogva az öreg, miközben a fiút lassan maga előtt vezetve elindult a többi gyermek felé.

– Az én nevem Miolas, és én vagyok a Fehér Gárda hivatalos mesemondója.

Cinkosan kacsintott a még mindig könnytől csillogó szemű fiúra, kinek arcáról azóta végképp eltűnt a félelem és szomorúság.

– De el ne áruld ezt az Úrnőnek, hiszen nem igazán szereti, hogy mindenféle történetekkel fárasztom a növendékeket. Igen, azt hiszem, így szokta mondani…

Derran szája tátva maradt a csodálkozástól, majd, szinte oda sem figyelve környezetére, ő is letelepedett a puha fűre egy sötét- hajú, idősebb fiú mellé.

– Úrnő? – kérdezte csodálkozva. – Én ezt hittem… vagyis gondoltam, hogy a Fehér Gárda élén maguk a Halhatatlan Urak állnak. A fehérszakállas aggastyán jóízűen kacagott fel a kérdés hallatán, majd nagyot nyögve huppant le újra a szárnyas szobor árnyékába. Vékony ujjával maga fölé mutatott a szigorú, világos szín márványból faragott pompás alakra, és ültében bizalmasan előredőlve mesélni kezdett.

– És ez így is van, Derran. A Fehér Gárdát egykoron valóban a halhatatlan urak vezették, és mind közül is a legkiválóbb harcos volt itt, Aremoth, a Rendíthetetlen. Ő volt az, aki évszázadokon, sőt talán évezredeken keresztül viselte a Gárda parancsnoki címét, s ezáltal az egykori Halhatatlan Birodalom legfőbb urainak testőrparancsnokaként szolgálhatott. Minden, mint ma itt látsz, éppen úgy épült fel újra, ahogy azt Aremoth egykor megálmodta.

– S hol él most Aremoth? – kérdezte türelmetlenül, arcán őszin- te érdeklődéssel a fiú. – Ő is itt lakik az erődben?

Az öreg arca hirtelen elkomorodott, mély ráncokkal barázdált arcára különös árnyékot vetettek a környező fák levelektől zöldellő ágai.

A férfi egyszer csak felpillantott a kis udvar fölé magasodó toronyra, s mikor ennek láttán Derran is odakapta a fejét, meglepetten vette észre, hogy a kecsesen ívelt boltívek fölött, a torony fél- kör alakú apró erkélyéről valaki figyeli őket.

Az aggastyán sötét szemei néhány hosszú, végtelennek tűnő pillanatig egybeforrtak az erkélyen álló karcsú alak tekintetével, majd végül az öreg fejét enyhén meghajtotta a titokzatos jelenés előtt, és újra a gyermekek felé fordult. Miolas szemeire mintha párás fátyol borult volna, de ennek ellenére újra elmosolyodott.

– Aremoth sajnos már nem jöhetett velünk. Az életét adta urai- ért, még sok-sok évvel ezelőtt, az óhazában. Az utolsó csepp erejéig védelmezte a birodalmat a trónbitorló embernép és köpönyeg- forgató szövetségeseikkel szemben. – Az öreg újra felmutatott a fenséges szoborra. – Dicső tetteire ma úgy emlékezünk, hogy nem hagyjuk feledésbe veszni az eszméket, amiket mindig is képviselt, és magunk is arra törekszünk, hogy olyanokká váljunk, mint ő. Tisztává, becsületessé és rendíthetetlenné.

A fiú kissé értetlen arcát látva a férfi szélesre tárta két karját, mint aki keblére akarja ölelni az egész világot.

– Ma már mi vagyunk az egykori hatalmasok örökösei. A Fehér Gárda, mint ahogy azt te is tudod, szerencsére újra erős és büszke. Ez pedig annak köszönhető, hogy nem sokkal azután, hogy a nagy háború véget ért, és annak megtépázott túlélői megérkeztek az emberek birodalmaiba, Aremoth saját leánya, Arein újra megalapította a rendet atyja dicső emlékére. S a Gárda hamarosan újra virágzásnak indult, s ma már olyan ifjakból neveli a halandók legkiválóbb harcosait, mint amilyenek ti is vagytok.

A körben ülő gyermekek büszkén néztek össze, a nagyobb fiúk arcukon széles vigyorral kezdték egymást cinkosul és kihívóan lökdösni, hogy ezáltal is bizonyítsák társaiknak, ők aztán valóban méltóak a régmúlt ősök örökébe lépni.

Derran egy ideig szótlanul hallgatott, nem is törődve a körülötte kialakult dulakodással, majd égkék szemeit újra az öregre emelve feltette a szívét mardosó kérdést.

– A nagy háború… Ugye a halhatatlanok és az emberek háborújára gondol, Uram? Mikor a zhilarok leigázták az éteri földeket, és ezzel az Őrzőket bukásra ítélték. S ami miatt a halhatatlanok ma már velünk, az emberek között élnek.

Miolas arcáról újra leolvadt a mosoly egy pillanatra. Tekintete újra ködössé vált. Lassan odalépett a fiú mellé, és gyöngéden meg- simogatta annak a sírástól és az izgalomtól kipirult arcát.

– Meglepően sokat tudsz a világ dolgairól ifjú korod ellenére, Derran. Jegyezd meg jól, fontos, hogy ne feledjük el ezeket a legendákat, még akkor sem, ha sokszor csupán keserű könnyeket csalnak a szemünkbe.

Egy ideig hosszan és szótlanul nézett egymásra az aprócska, alig néhány esztendőt megélt fiú, és az évszázadok emlékeinek súlya alatt rég megrogyott öregember. A hallgatást végül Miolas törte meg, ki hajlott korához meglepő gyorsasággal egyenesedett fel, majd két tenyerét összecsapva újra a vigadó ifjúság felé fordult.

– Na de drága gyermekeim, most már legyen vége a szomorkodásnak, hiszen úgy látom, még nem bukott le teljesen a nap a horizont mögé, így hát van időnk még egy utolsó mesére. No hadd halljam, mit szeretnétek hát, hogy elmeséljek?

Az egész udvar zengett az izgatott gyerekhangoktól. Az ifjoncok egymást túlkiabálva próbálták meggyőzni az öreget, hogy az ő kedvenc történetüket mondja el, a szakállas férfi pedig játékosan tölcsért csinált a kezéből, s füléhez emelte, mint aki nem hallja jól a bekiabált mesecímeket.

– A magányos lovagról mesélj! – szólt az egyik fiú.

– Ne, a fiú és a varázsló történetét akarom! – vágta rá egy nagyobb legény.

– Az unalmas már, mesélj a halhatatlan fivérekről! – így egy csillogó szemű kislány.

– Vagy a Mozaikvilágok vándorairól! – kiáltotta a Derran mellett ülő fiú.

– Inkább a Prófétáról mesélj! – és így tovább, jöttek az újabb és újabb kérések a gyermekek szájából.

A zsibongó gyerekzsivaj teljesen betöltötte a lassan sötétségbe boruló kertet, Miolas harsány kacagása pedig boldogan szállt az addigra már hűvössé váló, a fák koronáját összeborzoló széllel.

A karcsú fehér torony erkélyén magányosan álló, pompás ezüstszín ruhát viselő nő kortalan arcán egy halovány mosoly árnya futott át, miközben figyelte a nemrég az erődbe érkezett szőke kisfiút, aki arcán őszinte áhítattal hallgatta az öregember aznapi utolsó meséjét.

Egy pillanatra felderengett előtte egy, rég a korok homályába veszett emlék, melyben Miolas a káprázatos palota hófehér márványlépcsőjén ülve ugyanígy csalt mosolyt egy szertelen, alig néhány esztendős fruska arcára az egyik hihetetlen meséjével.

Arein szemeit lehunyva kitárta kecses karjait, és némán enged- te, hogy a pajkos szél barátságos áramlatai megcirógassák a szárnyait borító, aranyszínben ragyogó tollak ezreit.

S a gyermekek nevetése lassan beleveszett a zúgó levegő hangorkánjába, ahogy a Fehér Gárda főkapitánya erős csapásokkal felemelkedett, hogy aztán megkezdje az évszázadok során már szokássá nemesedett éjszakai utazását.

Szívét csordultig töltötték az egykori égi birodalom keserédes emlékei, s a halhatatlan úrnő szemében könnyekkel, ám arcán boldog mosollyal szabadon szárnyalt, mind magasabbra és magasabbra, túl az ismerősen hívogató felhők hófehér tengerén.

Valahol a valóság határain túl létezik egy világ, hol az emberek ereje olyan hatalmasra nőtt, hogy leigázták még a mennyeket is. És azok, kik egykor őrzőik voltak, most már köztük élnek. Ők a Halhatatlanok.

Ismerd meg Nourost, a mesék földjét, minek történelmét évezredeken keresztül formálták az emberi birodalmak véget nem érő viaskodásai. Hol a végtelen hatalomvágytól fűtve országok emelkedtek fel és buktak el sorban, s hol az életet teremtő energia uralásáért varázstudók küzdenek már korok óta. Olyan hely ez, ahol a hatalomnak ára van, hiszen a mágia maga az Élet, és minden cseppje, mit a bolygótól eloroznak, a természet pusztulásához vezet. Hol semmi sem fekete vagy fehér, s hol senki sem egyértelműen jó vagy gonosz, mindenki küzd a saját boldogulásáért. Ezt a forrongó világot dúlta fel a bálványként és istenként imádott nép érkezése, hogy aztán fiaik és lányaik menedéket leljenek az emberek között, és lassan a maguk arcára formálják a halandók birodalmait…

Légy részese egy páratlan utazásnak, melyet Magyarország legújabb fantasy világa tár eléd egy különleges novelláskötet formájában! Csatlakozz te is a közösséghez, hogy aztán együtt írjuk tovább egy távoli világ történetét!

Nézz bele a könyvbe!

Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.

Szerzői könyvkiadás

Szerzői könyvkiadás

Szerzői könyvkiadás, magánkiadás

Szerzői könyvkiadás során – más néven magánkiadás – a szerző egy erre szakosodott könyvkiadót választ a könyv megjelentetéséhez és terjesztéséhez, aki minden, a könyvkiadással kapcsolatos munkát lebonyolít a szerző helyett.

A könyvkiadás teljes folyamatát lefedjük, kezdve a szöveggondozástól (szerkesztés, korrektúra) a borítógrafika készítésén és nyomdai kivitelezésen keresztül az alapvető marketingfolyamatokig.

Szerzői- és magán könyvkiadás egyszerűen

Megírtad? Kiadjuk. Ennyire egyszerű. Szerzői könyvkiadás könnyedén. Szerkesztés, korrektúra, mentorálás, tördelés, nyomdai kivitelezés, országos terjesztés, marketing. Az író elment vadászni, a szerkesztő meglőtte, a korrektor hazavitte, a tördelő előkészítette, a...
Milyen egy jó könyvborító?

Milyen egy jó könyvborító?

Keresem azt a könyvet... A címére nem emlékszem,… ...csak arra, hogy egy férfi és egy nő ölelkeztek, és talán zöldes...

Hogyan válassz kiadót?

Hogyan válassz kiadót?

A választásEgyetlen szóval kifejezve: körültekintően. A barátságos hangnemben történő kommunikáció nem elég. Tisztában...

Szerzői- és magán könyvkiadás egyszerűen

Szerzői- és magán könyvkiadás egyszerűen

Stílus és Technika nyomdai előkészítés

Megírtad? Kiadjuk. Ennyire egyszerű.

Szerzői könyvkiadás könnyedén.

Szerkesztés, korrektúra, mentorálás, tördelés, nyomdai kivitelezés, országos terjesztés, marketing.

Az író elment vadászni, a szerkesztő meglőtte, a korrektor hazavitte, a tördelő előkészítette, a nyomda megfőzte, a könyvmoly pedig elolvasta.

Szerzők által finanszírozott könyvkiadás.
A könyvkiadás teljes folyamatát lefedjük, kezdve a szöveggondozástól (szerkesztés, korrektúra) a borítógrafika készítésén és nyomdai kivitelezésen keresztül az alapvető marketingfolyamatokig.
Amennyiben nem szeretnél kiadói válaszokra várni a kéziratoddal kapcsolatban, vagy egyszerűen megvan a saját elképzelésed és szeretnéd te irányítani a könyved megjelenését, keress minket bizalommal, és mi segítünk az álmodat valóra váltani.

„A szedés, a tábla, a vacak kötés nem számít. Azon az én írásom átrágja magát.”
– Rejtő Jenő levele Müller Pálhoz, a Nova kiadó ifjabb tulajdonosához (1941. eleje)

Líra Könyv
Book24.hu

A szerzői- és magánkiadás:

Mit jelent a szerzői- és magán könyvkiadás?

Szerzői- és magán könyvkiadás során a szerző egy erre szakosodott könyvkiadót választ a könyv megjelentetéséhez és terjesztéséhez, aki minden, a könyvkiadással kapcsolatos munkát lebonyolít a szerző helyett.

Mit kell fizetnie szerzői- és magán könyvkiadás során a szerzőnek?

Amit minden esetben fizetnie kell, az a szöveggondozás, tördelés, nyomdai kivitelezés, borító. Minden további költség a könyvkiadó és a szerző közötti megállapodástól függ, amit szerződésben rögzítünk.

Nekem már kész a könyvem vagy nem a könyvkiadótól szeretném megrendelni a munkálatokat, akkor is ki kell fizetnem ezeket a költségeket?

Nem. Lehetőség van arra, hogy a munkálatokat a szerző másokkal végeztesse el, a kiadó pedig csak terjeszti a könyvet.

Mi az első lépés?

Vedd fel velünk a kapcsolatot e-mailen és mi rövid időn belül válaszolunk. Az e-mailbe írd le, hogy milyen könyvet szeretnél kiadni, milyen elképzeléseid vannak ezzel kapcsolatban.

Milyen könyvekkel foglalkozik a kiadó?

Mindenféle könyvvel, így nyugodtan megkereshetsz minket kalandregénnyel, szépirodalommal, verseskötettel, családi fotóalbummal vagy receptkönyvvel, mesekönyvvel, szakkönyvvel stb.

Amire a könyvkiadó kiemelten figyel, hogy kizárólag azon kiadványok elkészítésében és terjesztésében működik együtt a szerzővel, amelyek tartalmát másokra nézve nem találja sértőnek.

Milyen díjakkal dolgozik a könyvkiadó?

Mind a könyvkiadó, mind a szerződött partnerei (országos terjesztők) a könyv kedvezményes értékesítési nettó ára után jutalékot vonnak le. Ennek mértéke az értékesítési módtól függően eltérő lehet.

Példa:

Könyv kiskereskedelmi bruttó ára 4.290 Ft, nettó ára 4085.71 Ft.

1., Értékesítés a kiadó webshopján keresztül, 25%-os kedvezménnyel:

A könyv kiskereskedelmi kedvezményes nettó ára: 3064.28 Ft / db

A szerzőt megillető jutalék (kedvezményes ár – kiadói jutalék): 2144.99 Ft / db

2., Értékesítés országos terjesztőn keresztül (terjesztői jutalék 55%, kiadói jutalék 20%):

A könyv kiskereskedelmi nettó ára: 4085.71 Ft / db

A szerzőt megillető jutalék [(kiskereskedelmi ár – terjesztői jutalék) – kiadói jutalék] = 1470.86 Ft / db

(4085,71-2247,14)-367,71 = 1470.86 Ft / db

A könyvkiadó miért számol fel jutalékot, ha a szerző fizet szinte mindent?

A könyvkiadó a könyv értékesítéséhez szükséges eszközöket használ és rendszereket üzemeltet, mellette marketingtevékenységeket végez, amivel igyekszik az általa kiadott könyvekre felhívni a figyelmet, bizonyos esetekben a teljes logisztikai költséget is finanszírozza (a könyv nyomdából a kiadóhoz és a terjesztőkhöz szállítása), ügyfélkezelés, a saját webshopjába érkező rendelések csomagolási költségei, szerződéstől függően ajándéktárgyak készíttetése stb.

Ki szerződhet a kiadóval?

Bárki, a szerződés szempontjából nem számít, hogy a szerződő magánszemély, adószámmal rendelkező magánszemély (ami nem egyenlő az egyéni vállalkozóval) vagy cég (egyéni vállalkozó [kivéve KATA], Bt., Kft. stb.).

A fizetendő adók mértéke miatt mindenképpen azt szoktuk javasolni, hogy a szerződő legalább adószámmal rendelkező magánszemély legyen (9003 – Alkotóművészet tevékenység).

Szerzői könyvkiadás

Szolgáltatások:

A könyvkiadó által nyújtott szolgáltatások kizárólag akkor érhetőek el, ha meg is jelenik a könyv, azaz ki lesz adva?

Nem. Szolgáltatásainkat akkor is igénybe veheted, amennyiben nem velünk szeretnéd kiadatni a könyvedet, vagy egyáltalán nem szeretnéd kiadni (családi emlékkönyvek, kis példányszámú, személyes jellegű kiadványok stb.).

Mennyi idő, amíg a könyv megjelenik?

Ez sok mindentől függ. Amennyiben nyers kéziratról van szó és az író még nem elég gyakorlott (kezdőnek számít), akkor általában 9-12 hónap is szükséges lehet. Az első munkálatok megkezdésétől a megjelenésig eltelt időt nagyban befolyásolja az író munkabírása és az, hogy a szöveggondozás során a szakemberek módosítási javaslatait mennyi idő alatt tudja elvégezni. A teljes folyamat legnagyobb részét a szöveggondozás teszi ki.

Amennyiben viszont a szerző már más által szöveggondozott kézirattal jelentkezik, akkor ez a folyamat 2-4 hónapra is csökkenhet.

Amikor kész kiadványról van szó, akkor ez az idő már csak hetekben mérhető.

Mi szükséges ahhoz, hogy árajánlatot kapjak?

Ahhoz, hogy megfelelő árajánlatot tudjunk adni, mindenképpen szükségesek az alábbiak:

– kézirat doc, docx vagy odt formátumban

– amennyiben a műben szerepel illusztráció, kép, akkor ezek mennyisége és minősége, színes vagy sem

– mindenképpen kérjük jelezni, amennyiben a mű megtörtént eseményen alapszik, vagy valós személy, létező intézmények/helyszínek megnevezésre kerülnek benne, amelyek következtében mások személyiségi jogai sérülhetnek

– szinopszis (a történet tartalma a váratlan fordulatokkal együtt)

– amennyiben lehetséges, cselekményvázlat (fejezetekre bontott tartalom)

– milyen grafikát szeretnél a borítóra

– a könyv milyen kötészeti eljárással készüljön – puha fedeles, ragasztott vagy kemény fedeles, cérnafűzött

– egyedi tördelési elképzelés – azaz egyedi oldalszámozás, egyedi beltartalom kivitelezés stb.

Miért válassz minket?

A szerzői könyvkiadás teljes folyamatát lefedjük, kezdve a szöveggondozástól (szerkesztés, korrektúra) a borítógrafika készítésén és nyomdai kivitelezésen keresztül az alapvető marketing folyamatokig.

Amennyiben nem szeretnél kiadói válaszokra várni a kéziratoddal kapcsolatban, vagy egyszerűen megvan a saját elképzelésed és szeretnéd te irányítani a könyved megjelenését, keress minket bizalommal, és mi segítünk az álmodat valóra váltani.

Kiadónk bármilyen témájú kéziratot fogad. Legyen szó kalandregényről, szépirodalomról, verseskötetről, mesekönyvről, szakkönyvről, vagy pusztán a családi recepteket egybegyűjtő magánkiadványról.

A könyvkiadási folyamat során végig ott leszünk veled, és még azon is túl, amíg úgy érzed, szükséged van a szakmai tapasztalatunkra.

 

  • Évtizedes szakmai tapasztalatunkkal és gyakorlatunkkal a legtöbbet hozzuk ki a kéziratodból.
  • Marketingtapasztalatunk hozzásegít, hogy a megjelenő kiadvány könnyen megtalálja az olvasóközönséget és a vásárlókat.
  • Kiadványaink a saját webshop mellett az országos bolthálózatok kínálatába is bekerülnek (Libri, Líra, Kello, bookline, Book24 stb.).
  • Mert az íróink szerint cukik vagyunk.
Szerzői könyvkiadás

További szolgáltatások:

Mit nyújtunk még?

Stílus és Technika nyomdai előkészítés

További részletekért vedd fel velünk a kapcsolatot:

kapcsolat@stílusestechnika.hu

Még nem írtad meg, de van ötleted? Abban is segíthetünk.

Rejtővel egy asztalnál

Szerzői jog

A hozzánk beküldött kéziratokra a Szerzői jog érvényes.

A beérkezett irodalmi műveket, ötleteket, terveket a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 2:47. § (1) bekezdése szerint a Stílus és Technika üzleti titokként kezeli és a szerző hozzájárulása nélkül harmadik személyeknek nem adja át, nem teszi hozzáférhetővé és nem hozza nyilvánosságra.

A Stílus és Technika a szerzőknek és szomszédos jogi jogosultaknak a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény szerinti szerzői és szerzői joggal szomszédos jogait tiszteletben tartja és a szerzői jogi műveket a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül, illetve az átadás céljától eltérő célra nem használja fel.

Ismerj meg minket:

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.