Ian Pole: A nagy pusztaszatmári ékszerrablás

Ian Pole: A nagy pusztaszatmári ékszerrablás

A nagy pusztaszatmári ékszerrablás című történet a Rejtővel egy asztalnál kötetünkben jelent meg, amit most teljes terjedelemben olvashattok.

 

Fülszöveg:

Ebben a kötetben kérem szépen csupa olyan író van, akik le akarták vágni a kiadót. Jegyezzék meg, hogy este mindig levágnak valakit. Vagy az írót, vagy a kiadót. Most az írót.* Nem kicsit, nagyon. Mégpedig úgy, hogy az lett nekik ígérve, hogyha jó történetet írnak, megjelennek. Azonban  helyettük csak a történeteik jelennek meg, és azok sem személyesen, csak ebben a könyvben.

*Rejtő Jenő után szabadon, idézet a „A detektív, a cowboy és a légió”-ból

Abban bízunk, hogy azok az olvasók, akik szeretik Rejtő Jenő történeteit, ebben a kötetben meglelik szellemiségének és humorának reinkarnációját. És ki tudja, talán egy-egy író személyében a magyar ponyva új életre kel.

A „Nekivág” irodalmi pályázatra olyan műveket vártunk, amelyeket a rejtői humor jellemez. A kötetben tizenhét olyan történet talál a kedves Olvasó, amely elnyerte a zsűri (Lévai Szebasztián (Letya), J. Goldenlane, Fedina Lídia) tetszését.

Jó szórakozást kívánunk 🙂

Ian Pole

A nagy pusztaszatmári ékszerrablás

Az öreg ventilátor kattogva kavarta az augusztusi meleg pállott levegőjét, mely a nyitott ablakon át kúszott be a polgármester irodájába, az odakint ténfergő közmunkások kitartó fűkaszálásának hangjaival együtt. Résre nyílt Zsubek úr irodájának bejárata. Titkára és hű ügyintézője dugta be rajta hosszú orrát, melyet egy fakó, vékony arc követett szorosan. Kovács úr, a polgármester, a halott légkondi alatt üldögélve legyezte magát a Pusztaszatmári Krónika legfrissebb számával. Vele szemben az impozánsan hatalmas íróasztal másik oldalán Jarocsek, az ügyvéd szorított egy ásványvizes palackot zsírosan fénylő tarkójához, és az újság asztalra kiterített ikertestvérét nézegette.

– Hát igen. Ez valóban kellemetlen. Teljes elszámolást akarnak.

– De hát miért? Mi közük hozzá? Miért keserítik folyton az életemet?!

– Az újságírók már csak ilyenek. Piócák mind – értett egyet dörmögve Jarocsek, és letette az átmelegedett PET-palackot az asztalra. – Phűű… Nem fogom kibírni itt.

– Még erre se maradt pénz! Hogy a légkondit megcsináltassam az irodában! Ezek meg aszfaltozott kertvárosi utakat akarnak! Játszóteret! Világítást! Orvosi rendelőt meg közbiztonságot!

– Hálátlanok ezek a népek! Már megígérni is kár volt nekik.

– Tudod milyenek ezek… Nem választottak volna meg, ha nem teszem. Meg hát a támogatás is fel lett véve.

– Jó helyre került – bólogatott az ügyvéd, és közben átlapozott az újságban a meccs eredményekre.

– Persze. Mert tőled vettem meg belőle a hivatal épületét, mégpedig arcpirító áron. Mihez kezdtél annyi pénzzel?

– Most miért? Jó fekvésű épület ez – mondta Jarocsek, miközben az ablakon kibámulva a malom tűzfalának mérsékelten festői látványában gyönyörködött. – Amúgy meg nem olyan sok az a pár millió. Felteszed a fekete páratlanra, és pillanatok alatt el is megy az egész.

– A végén még nem hogy nem fognak megválasztani, de még börtönbe is mehetek! – nyöszörgött kétségbeesetten Kovács úr, és a Krónikát, minden fejfájásának aznapi okozóját, gombóccá gyűrve a kukába hajította.

– Már miért ne választanának meg? – hökkent meg az ügyvéd.

– Mert nem tudok elszámolni a pénzzel! Teljesen üres a kassza. Ez mostanában valahogy annyira előtérben van! Ha a polgármester kicsit megcsúszik pár millióval, majdhogynem bűnözőként kezelik! Na és itt volt ez a Szirmai botrány is!

– Csúnya ügy. De ettől még megválasztanak.

– De még mindig vannak, akik a Szirmai gyereknek hisznek! Benne van az újságban is! Ott van előtted! Mit szólsz?

– El vagyok keseredve. A Rugkapa FC megint vesztett. Pedig ikszre vettem – sóhajtott Jarocsek, majd összehajtotta a Krónikát, és a polgármesterre nézett.

– Arra alapozzák, hogy a Szirmai gyerek megcsinálta a hivatalban az ultrabiztonságos kamera– rendszert, meg a feltörhetetlen páncélszekrényt, aminek csak te tudtad a kombinációját? És hogy a kamerarendszert aznap kikapcsolta valaki, és így már az első este eltűnt a város hősének szobrára összekalapozott pénz?

– Igen! Azt fejtegeti ez az A. Müller nevű újságíró, hogy ennyi erővel akár én is kivehettem a pénzt!

– Nonszensz!

– Ugye? Ezt mondom én is!

– Mit mond erre Szirmai Laci?

– Semmit. Tegnap óta szökésben van.

– Na ez legalább jó hír! Igazolva lett, hogy a bűnöző az bűnöző marad!

– De ettől engem még nem választanak meg újra!

– Dehogynem! Csak el kell terelni a figyelmüket. Mindenkit megválasztanak újra. Cirkusz és kenyér kell a népnek!

Kovács úr töprengve kocogtatta meg a fogát pecsétgyűrűjével.

– Aha. Panem et circenses (Kenyeret és cirkuszt)? Van benne valami. Hát elhívhatjuk újra a falunapra a négy Baloghot. A hajdúnekeresdi manézs ördögei olcsón számítják a fellépést. Meg mozgó büfének hozzák a vattacukrost. Bár ahogy hallom, volt az a csúnya ügyük… Az a három megkéselt ékszerész vagy mi. Az újság is megírta.

– Hm. A tripla leszúrt Rittberger? Az szerintem nem az lesz. De mindegy. Szóval: nem! Nekünk valami meghökkentőbb kell! Valami drámaibb! Ami azonnal elvonja a figyelmet mindenről! Mint az amcsiknál volt a terroristák az ikertornyokkal! A kilenc-tizenegy!

– Hát megkérhetem a mindenes Józsit, hogy vezesse bele a földmunkagépet részegen a hivatalba – hebegte tétován a polgármester, de Jarocsek leintette, mint egy karmester a vonósokat a finálé előtt.

– Nem! Ide igazi bűnözők kellenek! Szombaton a Városnapkor, hogy mindenki lássa!

– Minek jönne ide bárki? Bár Maligán Laci bácsi törkölye világhírű, azért még nem vonzza be Dzsihad Joe-t.

– Hmm. Na hát majd adunk olyat, ami be fogja! Ügyfelem, özvegy Kállay grófnő végrendelkezni készül. Megkérem, hogy a Kelet Szikráját, a világhírű gyémánt nyakláncát addig itt őrizzük a hivatal szuperbiztonságos páncélszekrényében. Legalább nem marad kihasználatlanul. Megígérjük, hogy Városnapra kiállítjuk. A bűnözők eljönnek érte, de te heroikusan megakadályozod, hogy elrabolják. Józsikám! Így a bűnözők csak a városi kasszát viszik el. Ami üres, csak ezt nem kell tudnia senkinek. Hős leszel, azzal a rongyos harminchat millióval meg már senki nem fog törődni. Te leszel a város hőse, így majd újra megválasztanak!

– Heroikus szerep? Fizetett színész bűnözők? Nem is rossz doki, nem is rossz – morfondírozott a polgármester, és eszébe jutott, hogy Anitával, az újonnan felvett titkárnővel kapcsolatban dédelgetett terveinek is jókora ugródeszka lenne a hősies fellépés. Hirtelen felkapta a fejét. – Na és a rendőrség?

Az ügyvéd reszelősen felnevetett, és legyintett.

– Milyen rendőrség? Mióta a vadászcimborádat megtetted őrsparancsnoknak, a végrehajtó állomány létszámát költséghatékonyságból levitted egy darab körzeti megbízottra. A Rükverc Palira. A nevét is onnan kapta, hogy tolatva jár a Nivával, hogy ne pörögjön a kilométeróra. Na őt majd elküldjük szombaton a Poporcsin-dűlő mellé trafizni a futóbabot, hogy ne legyen láb alatt.

Szóval a bűnözők betoppannak, a pénzt és a gyémántot akarják. Te hősiesen védelmezel, így csak a pénzes táskát viszik el a benne lévő fiktív harminchat millióval, amivel immár nem kell elszámolni. A gyémánt a páncélszekrényben pihen, amihez senki se férhet hozzá, mert már csak te ismered a kódot. Az egész percek alatt lezajlik, és mind a két oldalon a mi embereink lesznek. Ugyan mi jöhetne közbe?

Ezen mind a ketten felkacagtak, és egészen addig nevettek felszabadultan, míg a kertből a nyitott ablakon át a fűkasza damilja egy fél marék friss kutyaürüléket be nem csapott az irodába.

 

Egy várossal odébb Szirmai László szomorúan támasztotta az Atomállapot nevű csehó pultját, és a sörébe meredt. Magas, karcsú fiatalember volt széles vállakkal és magas homlokkal. Megjelenésében volt valami decensen előkelő, amiből az se volt le semmit, hogy hosszában csíkos, klasszikus vonalvezetésű pizsamakabátjához csupán macimintás boxeralsót és azzal harmonizáló nyuszifejes mamuszt viselt kávébarna sportzakója alatt. Amikor Rükverc Pali érte ment, csak felkapta a zakót, és megpattant a hátsó ajtón. Annyi pénze volt csak, ami annak zsebében maradt. Átverték, de csúnyán. Oda a szakmai jó híre, és most még a törvény elől is futhat. A saját maga által tervezett páncélszekrény biztonságos és feltörhetetlen. Csak a polgármester ismerte a kódot. Az átadást követő nap reggelre mégis eltűnt az a tizenkét millió, amit a város hőse, a szovjet tankokat puszta kézzel megállító Demkó Pista bácsi emlékművére gyűjtöttek össze a hálás polgárok. Az öreg negyvennégy októberében egymaga akadályozta meg, hogy a városon keresztülhaladó szovjet tankok segítséget tudjanak nyújtani a bekerített hatodik gárdának. Az a hőstett értékéből mit sem von le, hogy a harckocsik gázolaját üzletelte el törkölyre az öreg a Piljev-csoport egyik ellátótisztjével. Exitus acta probat (A cél szentesíti az eszközt). Ahogy azt ilyenkor minden műkedvelő bölcsész
hozzáteszi Machiavelli óta.

A pénz hiányzott, és mivel nem ő vette ki, a gyanúsítottak köre így a polgármesterre szűkült. De az ő múltjával így kinek fognak hinni? Neki, vagy a polgármesternek? Inkább megszökött. De egy Szirmaival nem lehet kikukoricázni! Ezért bosszút áll, és bebizonyítja az igazát! Már csak ki kell gondolni, hogy hogyan. Alaposan, mindent megtervezve, nagy körültekintéssel. Vaslogikával! Hiszen nem fog az ölébe hullani a megoldás, morfondírozott, de hirtelen felkapta a fejét, és figyelni kezdett.

– Szóval a Pusztaszatmári Polgármesteri Hivatalban lesz a nyakék – hallotta a rekedt hangot a mellette lévő sok vihart látott boxból.

– De hogy jutunk hozzá Vágó úr? Azt hallottam, hogy az a páncélszekrény igazi nehéz mackó. Feltörhetetlen.

– Mikor meghozzák, egy egyszerű fekete vászontáskában lesz. Ekkor visszük el, az irodából. Még mielőtt bele tennék abba a nagy vasba – felelte egy whiskytől reszelős hangon a Vágó úr nevű.

– Na és az őrök, vagy rendőrök?

– Egy szál se. Erről gondoskodik a kapcsolatom. De kell egy kis műsor cserébe, hogy a polgi tündökölhessen a nép előtt. Kicsit fenyegetőzünk, kicsit hadonászunk, mire ő szétzavar minket. Mi meg közben visszük a táskát.

– És neki hol jó ez Vágó úr?

– Politika, Keszeg. Politika… Na mi van lokátor? Mi tetszik? – nézett fel az őszbe vegyülő halántékú kiérdemesült bandita zsírfényű kalapja alól a boxba egyre jobban behajoló fiatalemberre. Asztaltársasága – egy ványadt zsebmetsző, egy piperkőc módon lila öltönyt viselő bajuszos világfi, és egy hatalmas termetű, bamba arcú hústorony rögvest felpattant, és félkörbe vették Szirmait.

– Én és a munkatársaim bibliai felolvasó estet tartunk. És kifejezetten sértőnek érezzük, ha valaki belepofátlankodik az áhítat perceibe. Ettől barátom, Dömper mindig labilissá válik – mondta megrovóan a kalapos, és sokat sejtetően nézett a hegyomlás méretű társára, aki immár a pizsamakabátos fiatalember felé tornyosult.

A kocsma műértő törzsközönsége egy tüdőként tartotta bent a cefreszagú levegőt, úgy várta az előadást. Ezek szerint mégse fullad unalomba a péntek estéjük.

A fiatalember jobbján álló, feltűnően alacsony növésű, keshedt férfi szélesen elvigyorodott, miáltal betekintést engedett
erősen lelakott állapotú szájüregébe. Kétféle foga is volt. Piszkosfehér, meg fekete.

– Aki itten kíváncsi, annak hamar kilyukad ám az oldala! – selypegte, és nyomatékul koszos pengéjű pillangókést pattintott elő kinyúlt mackónadrágja zsebéből. – Itt felénk nem csak akkor érezhetsz pillangót a gyomrodban, ha szerelmes vagy Pubi!

Szirmai Laci rajtakapott mosollyal szabadkozóan emelte fel a kezeit.

– Nem akartam megzavarni a Vidám Fiúk teadélutánt. Nem szükséges az erőszak, sakktábla fogú barátom!

– Viszont élvezetes – nyalta meg ajkait Dömper, a levitézlett kintlévőségkezelő menedzser, és cipónyi öklét azonnal légipostára adta, hogy véget vessen a csevejnek. Icuka a kocsma tulajdonosa és pultosa ijedtében eltakarta a szemét egy rántott hússal.

Így nem láthatta, hogy a hatalmas ököl egy ügyes lökéstől célt tévesztve a lila öltönyös daliát állította kocsma körüli pályára. A bicskás mini vigéc rikoltva előreszökkent, de a fiatalember boszorkányos gyorsasággal elkapta a csuklóját, majd a gyermeknyi testet felkapva a felemelkedő kalaposnak vágta azt.

A nagydarab verőlegény őszintén meglepődött az általa elkövetett műhibán, de eltökéltem újra mozgásba hozta falbontó golyóra hajazó jobb öklét. Újabb meglepetésként könyvelte el, hogy fürge ellenfele ismét elhajolt az útjából, majd egy széket felkapva annak szakítószilárdságát próbára tette Dömper zsírredős tarkóján. Jó dolog a kopasz fej, mert pompásan véd hajba markolás ellen, és trendi is behajtó körökben. Viszont kicsinyt sem tompít, ha az embert székkel verik fejbe. Főleg, hogy Icuka még az év elején, megelégelve a kocsma bútorzatában visszatérő jelleggel bekövetkező amortizációs károkat, a boxok székeit egy közeli kávézó teraszáról eltulajdonított békebeli öntöttvas darabokkal pótolta. Így Dömper fejében a csattanással egy időben még felhangzott Bach G mol fugája (orgonára és fugára), majd a másfél mázsás test a feltápászkodni próbáló bicskást maga alá temetve egy tetőről lezuhanó versenyzongora kecsességével a padlóba csapódott. Az ősz hajú vezérgengszter durcás arccal kapott a bőrkabátja belső zsebéhez, ahonnan egy fél méteres pajszert rántott elő rendszabályozás céljából. Bevetni már nem volt ideje, mert a pizsamakabátos az arcába rántotta a széleskarimájú kalapját, és fél tucat pofonnal illette. A középkorú hadfi, bár időlegesen megvakult, nem adta fel. Káromkodva megint próbálkozott, de csak újabb nehézlovassági pofonokat nyert fáradozásai jutalmául. Amikor már nagyon csengett a füle, akkor békítőleg
eldobta a pajszert, és felemelte a kezét.

– Ezt egy időre abbahagyhatnánk barátom?

– Persze öregem! – bólogatott Szirmai, és segítőkészen kihúzta vitapartnere szeméből a ronggyá pofozott kalapot, majd enyhén meghajolt.

– Szirmai László, ha megengeded.

– Az ilyen úri formaságokat talán hagyjuk későbbre, mert ha a fülzúgást figyelmen kívül hagyom, akkor alighanem szirénát hallok. És az álmoskönyv szerint kocsmai balhé után szirénát hallani háromnapnyi elzárást jelent. Fiúk tipli!

A lila öltönyös világfi hamar összeszedte magát, de a vasvázas székkel csendre intett Dömpert bizony hiába rángatták, az mozdíthatatlan maradt, mint egy partra sodródott bálnatetem. Részleges eredményként csak a keshedt bicskázót tudták kiszabadítani a romjai alól. Még épp időben, mert a szirénázás már az utcából hallatszott.

A kocsma előtt gyorsan szétfutottak, mint a higany. Az ősz hajú megmarkolta Szirmai könyökét, és magával húzta.

– Van hová menned kölyök?

– Van nálam úgy tízezer forint. Abból nézek valami szállást az éjszakára.

– Hagyd csak! Azt gyorsan elisszuk, te meg jöhetsz velem a Tranzit Szállóra – intett nagyvonalúan Vágó úr, és mivel nem a levegőbe beszélt, valóban gyorsan elitták a pénzt, majd egy elhagyott gyárépület udvarán veszteglő ütött-kopott furgonhoz mentek, melynek nyikorgó hátsó ajtaját a tulajdonos büszkeségével tárta ki az öreg.

– Íme a Transit Szálló! Román piacos üzletfeleim hagyatéka. Fáradj oda hátra. A raktérben felhalmozott kínai melegítőkön igen jó fekvés esik. Egyet akár fel is húzhatsz a virgácsaidra, hogy szalonképesebb legyél. Amúgy most már bemutatkozom: Lakatos Pista vagyok.

– Lakatos? A többiek nem Vágó úrnak szólítottak?

– Az a művésznevem. Akárcsak a druszám, és is kvízműsorokat vezettem. Legyen Ön is milliomos, kérdezz-felelek, és egyéb fejtörők. Például mikor a volt üzlettársam nem akart emlékezni, hová is tette a szajrét, akkor hosszan törtem rajta a fejét. Így ragadt rajtam a név. Hát te szép öcsém? Mivel
foglalkozol?

– Én biztonságtechnikai céget csináltam! Most indult volna be a karrierem…

– Ne már! Inkább tűnsz csibésznek. Megérzem az ilyet, van orrom hozzá! Nem hiába menekültél te is a zsaruk elől. Na, hol ültél?

– Aszódon. A fiatalkorúak javító-nevelő intézetében – sóhajtott Szirmai, és a feje alá igazított egy bála poliészter zoknit. – Sorozatos betörésért. Kamaszkori botlás volt.

– Mind csinálunk bohóságokat megmagyarázhatatlan okokból fiatalon. De leginkább pénzért.

– Én brahiból csináltam. Bizonyítási vágyból. Az én apám ugyanis lakatos volt.

– Ha úgy nézzük az enyém is…

– És ügyes kezem volt a páncélszekrényekhez, így virtusból feltörtem őket. Hogy meg tudom-e csinálni. Most meg ezen ismereteimet hasznosítva betörésbiztos, feltörhetetlen páncélszekrényeket csinálok. Szajhából lesz a legjobb feleség, ahogy mondani szokás.

– Ha ez szegény Ilonkámra is igaz lett volna… Isten nyugtassa…

– Őszinte részvétem!

– Ugyan! Így legalább tudom, hol fekszik. De ahogy látom nem jött össze a bolt – sóhajtotta Lakatos Pista, majd hirtelen felkönyökölt pár doboz eredeti recebook gumicsizmán.

– Akarsz egy munkát öcsém? Nem véletlenül hallgatóztál te! Szükséged van pénzre. Nekem meg egy belevaló legényre, most, hogy szegény Dömpert munkaképtelenné tetted.

– Pusztaszatmáron? A polgármesteri hivatalos balhé?

– Az az! Tudtam én, hogy érdekel! Nem is igazi balhé, és jó pénzt fizet! Nagy emberek színháza, ahol mi leszünk a statiszták. Odamegyünk, műsorozunk, a polgi erre kicsit befenyít minket, mi meg ijedten elszaladunk valami ékszerekkel. A végén osztozunk.

Szirmai hosszan nézett maga elé a sötét furgonban, majd hidegen megvillant a szeme.

– Nem bánom! Benne vagyok!

– Pompás! Tudtam én, hogy így lesz! Holnap jön Keszeg, meg Ficsúr a kellékekkel, és indulhatunk!

Másnap hajnalban éktelen kattogásra, csörgésre ébredtek. Szirmai motorhibás stuka kényszerleszállására tippelt, de amikor Vágó úr kitárta a Transit Szálló ajtaját, egy gépjárműnek már csak nagy jóindulattal nevezhető ütött-kopott fekete BMW állt a gyárudvaron.

A tegnap megismert két rosszvágású legény és több marék szotyolahéj hömpölygött elő az utastérből. Keszeg egy saját méretével megegyező teszkós bevásárlószatyrot cipelt, társa ezúttal rózsaszín, állógallérú selyemingben és kanárisárga nadrágban pompázott. Gyanakodva nézték Szirmait, de a Transit Szálló tulajdonosa jó vendéglátóként mindenkit instant kávéval és pálinkával kínált. Oldódott a feszültség, mint a kockacukor.

– Legyetek barátságosak, ő a Laci. Szükségünk van rá. Beugrik Dömper helyére a fiú. Elhoztatok mindent?

– Indulásra kész! – veregette meg büszkén Ficsúr a BMW elejét, amitől az első lökhárító diszkrét reccsenéssel félárbócra ereszkedett. – Ez egy luxusautó!

– Na ez látszik rajta a legkevésbé…

Apró termetű társa a kispolszki méretű nylontáskából farsangi maszkokat szedegetett elő. Mickey egér, Minnie egér, Donald kacsa, és Vladimir Putin gumiálarca került elő a zsákból.

– Nem azt mondtam, hogy mese álarcokat hozz? – vakargatta meg tűnődően mellkasát Vágó úr. – Mit keres itt az örökös orosz elnök?

– Nem volt több! Ezeröccá’-tól vettem őket a nyíregyházi piacon. Pont kifogyott a diznis, de jövő hét végén hoznak Plutó kutyásat. Hogy megint le ne maradjunk róla lefoglalóztam rögtön hármat a rizsevőnél, mert majdnem annyiba került a három, mint az egy. Jobban járunk.

– Idióta…

– Nem, csak kínai. Ők így üzletelnek. Én se értem miért – vonogatta a vállát Keszeg, majd a nagy szatyorból egy Kalasnyikovot, egy impozáns méretű pisztoly alakú öngyújtót, egy kovás párbajpisztolyt és egy vállról indítható rakétavetőt húzott elő.

– Ez mi ez te?!

– Egy RPG rakétavető. Szép mi?

– Mégis mit csináljunk ezzel?! Visszavesszük Erdélyt vagy mi a fene?

– Csak replika! Mint a többi is. Azt mondtad ijesztgetni kell. Hát én ettől például konkrétan becsokiznék.

– Na, akkor majd te cipeled ezt a kályhacsövet! Rakjatok be mindent a Tranzit Szállóba. Ficsúr! Te mész előre a roncsoddal, mi meg követünk a tranzittal. Csak előbb még vedd fel ezt.

Bőrkabátja zsebéből dollárjeles baseball sapkát, tükrös napszemüveget és egy vaskos láncot húzott elő, melyeket emberére aggatott.

– De szép! Arany?

– Az. A festék legalábbis, amivel lefújtam neked ezt a bicikliláncot.

– Össze fogja koszolni az ingemet!

– Attól pont nem leszel osztályidegen.

– Minek ez Vágó úr?

– Mert ha a rendőr meglát téged ebben, meg a BMWnek hazudott közlekedési szabálysértés halmazban, egyből intézkedési rohamot kap, és így mi ellenőrzésmentesen tovább mehetünk! Na indulás, mert hamarosan fellépés!

 

Pusztaszatmáron kirakodóvásár volt a Malom téren a Városnap alkalmából. A derék polgárok java szalonspiccesen ténfergett a kínai vackokat árusító bódék és mobil italmérések között, miután jó szülőként felültették ötszázért a gyereket a körhintára, vagy lőttek egy plüss szívet. Várták a beszédet. Nem tudták, hogy miért, de nem zavarta őket, mert legalább történik valami, és inni is lehet. A korábbi kúriából átalakított polgármesteri hivatalban a belső iroda ajtaján Kovács úr lépett ki, majd kezet fogott a biztonsági őrökkel, akik távoztak. A hivatal előcsarnokában összeverődött két tucat ember, őket is megtapsolta, mint minden mást is. Korábban megcsodálták a törhetetlen üvegszarkofágjában bemutatott nyakéket, melyet most elzártak a páncélszekrénybe. Jelenleg még Karl Frantz németalföldi festőművész neoprimitív korszakából származó festményeket bemutató vándorkiállítást bámulták a falakon. A képeket két nappal korábban a mindenes Bajusz Józsi alkotta a sufniban fél liter vegyespálinka múzsai csókjától áthatva korongecsetre és cirokseprűre hangszerelve a hivatal felújítása során megmaradt festékekből.

A polgármester mosolyokat és kézfogásokat osztogatva siklott át az előcsarnokon a tipmix szelvényt töltögető Jarocsekig.

– Jöhetnének már az artisták. Az emberek kinézelődték magukat, a végén még nem marad senki a show-ra!

Az ügyvéd az órájára pillantott.

– Valóban esedékes lenne. A nyakék biztonságban van?

– Magam zártam el a páncélszekrénybe. A táskát látványosan kitettem a lemezszekrény tetejére, hogy a trezorban egyedül az ékszer maradhasson. A biztonsági őrök távoztak, majd csak holnap jönnek vissza, hogy elszállítsák a bankba a gyémántot.

– Mi van a táskában?

– A Pusztaszatmári Krónika jónéhány példánya méretre vágva, összegumizva. A kötegek tetején egy-egy ezres. Ez is húszezer mínusz. De attól tartok, a megrendelt művészek csalódottak lesznek.

– Nem hiszem, hogy visszajönnének reklamálni. De most már ideje vegyülnöd, polgármester úr. Csak ügyesen, ügyesen!

Kovács úr így áthajózott az ügyintéző asztal mögött elmélyülten gépelő Anitához, és leparkolt az asztala mellett. A csinosan vékony lány bezárta az épp megnyitott ablakot a laptopján, majd várakozásteljesen nézett fel.

– Igen, polgármester úr?

– Ööö, hát igen. Szép napunk van, nemdebár? Mit szól a kiállításhoz?

– A nyakék gyönyörű volt, bár furcsa, hogy itt mutatják be. Hogy jött az ötlet?

– Hát ööö… mert kuriózum! Ritkán látnak az emberek valódi gyémánt nyakéket. Gondoltam elhozom nekik a kultúrát, mielőtt elárvereznék. Mégiscsak százmilliós ékszer.

– Igen. Nem tart tőle, hogy ellopják? Hiszen történt már ilyesmi.

– Nos, nem. Azóta megváltoztattam a kódot. Csak én ismerem, és annak a sajnálatos esetnek az elkövetője már nincs a városban. Mellesleg itt vagyok én, kedves Anita, baj esetére. De ne is fessük az ördögöt a falra. Apropó festés. Mit szól a festményekhez?

– Bevallom érdekesek. Főleg, hogy összesen csak két színt használt a mester. Legalább harmonizálnak a falakkal. Mintha az impresszionizmus keveredne az absztrakttal. Az ajtó mellett balról lévő „Anyám virágvasárnapja” címet viselő kép olyan, mint Edward Munch sikoly című festményének egy bajszos adaptációja.

– Pofával előre esett rá a vászonra az a tökrészeg hülye…

– Hogy mondja, Kovács úr?

– Semmi semmi… szólítson Tivadarnak drága Anita. Örülök, hogy itt dolgozik immár a hivatalban. Remélem hamar be fog illeszkedni kis kollektívánkba, mely oly családias, hogy az már meseszerű.

Kintről kiáltás harsant, majd pár sikoly követte. Vladimir Putin rontott a hivatalba egy akkora pisztollyal, mint egy békebeli mákdaráló. Őt követte Donald kacsa egy párbajpisztollyal, Mickey egér gépkarabéllyal, majd egy apró termetű Minnie egér egy vállról indítható rakétavetővel.

– Senki se mozdul! Ez egy bankrablás! – ordította whiskytől rekedtes hangon a kalapos orosz elnök.

– Az biztos nem. Ez egy ugyanis egy polgármesteri hivatal – vetette közbe az ajtóban álló Bajusz Józsi.

– Segítség! – sikkantotta egy családanya, mert úgy gondolta, ilyenkor így szokás.

– De miért én vagyok a lány patkány?! – firtatta ingerült hangon az RPG-vel felfegyverzett Minnie egér.

A rózsaszín selyeminges Mickey egér szófukar módon a Kalasnyikov tusával rendreutasította a közbeokvetetlenkedő mindenes Józsit, aki arccal előre belecsapódott az ajtó jobb oldalán lógó „Kórboncnok hegedül” című alkotásába, miáltal az szinte tükörképévé vált a bal oldalinak.

– Azt mondtam rablás! Ide a pénzt meg a nyakéket! – ragaszkodott az elképzeléséhez Vlagyimir Putin, fenyegetően meglóbálva a stukkerét a lábainál kiterült sárga-piros arcfestést viselő közmegélhetési művész előtt.

– Ott hátul az irodában – csuklott fel Bajusz Józsi, mert a becsapódástól lenyelte az apjától örökölt felső hidat.

– Csak a testemen át gazemberek! – kiáltotta patetikusan a polgármester és előlépve elállta az utat. A ventilátor menetszele beleborzolt a hajába. Csípőre tett kezű, kidüllesztett mellű hősi pózában olybá festett, mint egy japánkakas és egy vásári csepűrágó nászából fogant túlkoros Pán Péter. Kivárta a hatásvadász két másodpercet, majd öklét felemelve a társaság elé szökkent.

Látszólag nem nagy erejű, de annál hatékonyabb pofont osztott ki Putinnak, aki ettől a fizika törvényeit meghazudtolva szinte fejest zuhant az irodaajtóba, amit utolsó pillanatban tudott csak kitárni önmaga előtt.

– És most neked! – rikoltott Minnie egérre, de felemelt kézzel megtorpant. Az egérlány méreteitől elbizonytalanodott. Belevillant, hogy nem látja, ki van a maszk alatt, és kampányidőszakban nem ildomos alsótagozatosokat verni. Így inkább gyorsan a némileg termetesebb kalasnyikovos rágcsáló ellen fordult.

Ősi karate kiáltással – mely pont úgy hangzott, mint Lindáé, miután leszállt a Babettáról – a selyeminges bűnöző fejére sújtott tenyéréllel. Mickey egér bizonyára a sokktól először láthatóan nem tudta, hogy megütötték, de észbe kapva pici késéssel feljajdult, és összeesett. Zuhantában a gépkarabély az ágyékába csapódott, és innen már jóval nagyobb átéléssel hozta a szenvedő áldozatot.

– Neked is egy meglepetés söpredék! – kiáltotta nekihevülten Kovács úr, majd megütötte az eddig tétován álldogáló Donald kacsát.

Amekkora pofont kapott válaszul, az valóban meglepő volt. A hősies polgármester Supermant idézően lobogó zakóban először a talpra vergődő mindenes Józsit tekézte le a lábáról, majd róla gellert kapva Anita kisasszony asztalát tisztára söpörve kényszerleszállást hajtott végre az iratmegsemmisítőn. Ott galamb hangon elrebegte, hogy jaj, majd különvált az eszméletétől.

Hirtelen igen nagy csend lett a teremben. A jelenlévő helyiek és az újonnan érkezett dizni figurák is Kovács úr mozdulatlan romjait szemlélték. Mindenki várt valami Lázárt idéző feltámadást, de az nem következett be. Minnie egér tétován topogni kezdett a rakétavetővel, és lányos zavarában pici kezével a fülére kötött rózsaszín masnit kezdte el tépkedni. Mickey egér is felkönyökölt, és megrovóan mutatott a még mindig felemelt ököllel álló Donald kacsára.

– Te egy ipari barom vagy Lacika!

A nagy csendre kilépett az iroda ajtón Vladimir Putyin is, vállán egy lelakatolt cipzárú vászontáskával. Érezte, hogy zökkenő állt be az előadásban, ezért kérdőn nézett az egerekre. Mickey nyögve felemelkedett, majd lemondóan legyintett a Kalasnyikovval.

– A hülye újoncod elcseszte az egészet. Ez van, ha amatőrök kerülnek egy profi társulatba.

Donald kacsa mission impossibile mozdulattal letépte az álarcát, és a terem közepére hajította, majd a két tucatnyi felhördülő helyi lakos felé fordult.

– Elég volt a komédiából! Ismertek jól! Szirmai László vagyok! Ártatlanul hurcoltak meg! Most le fogom leplezni a polgármester ármánykodásait! Ez a mostani rossz paródia is az ő munkája! Hallod Kovács? Ütött az óra!

– Te ütöttél, nem az óra. Nem hall az semmit. Taccsra tetted – csóválta meg a fejét rosszkedvűen Putin, majd csalódottan megrántotta a vállát. – Tipli fiúk. Itt már véget ért a hakni.

Szirmai Laci oldalt lépett, hogy ne tudjanak elmenni mellette. A háta mögül előhúzta az Atomállapotban rekvirált pajszert, és nyomatékosan meglóbálta.

– Nézd Vágó úr, én nem akarok neked rosszat, így elmehetsz az egerekkel. De a táskát itt kell hagynod.

– Igazán rendes vagy Lacibetyár, de a táskát visszük! A jól megérdemelt sikerdíjam van benne.

– Hogy tervezel kimenni? Tudod jól, hogy a saját lábadon nem fog sikerülni, és a kezedben tartott stukker legfeljebb annyit ér, mint terhes nőnek a pesszárium.

– Akkor talán majd ez – mondta nyugodt hangon Vágó úr, majd a játékpisztolyt eldobva zakózsebéből előkotort egy másikat.

– Úgy is túl sokan vagyunk már ehhez a befuccsolt műsorhoz itt. Na mindenki kifelé! – kiáltotta el magát, majd a plafonba lőtt. Vakolatpor szitált, az emberek kiáltoztak. Felbolydultak. Futottak.

Még el se halt a dördülés a hivatal varázslatos gyorsasággal kiürült. Szirmain és a társulaton kívül csak a polgármester korpusza maradt a színen.

– Ha leszel olyan kedves – mutatott Putin a pisztollyal előzékenyen a pajszerre. A fiú tehetetlenül összecsikordította a fogát, a földre dobta a műszert, majd ellépett az ajtó elől. Putin elnök ezt egy biccentéssel nyugtázta, majd munkatársaira förmedt.

– Ti meg hozzátok azt a kamerás vackot, amit mondtak!

Mickey és Minnie egér rövid válogatás után megkereste a szervergépet az egyik íróasztalnál, és megpróbálták gyorsan kihúzni a vezetékeit. Pillanatok alatt Laokon szoborcsoport-szerűen gabalyodtak bele a kábelekbe, de heroikus küzdelem után megszerezték a merevlemezt őrző műanyagházat.

– Megvan főnök!

– Akkor tűnés!

Az egerek kirohantak a teremből, Minnie mögött vidáman pattogott egy lábára tekeredett klaviatúra.

Putin elnök még visszafordult az ajtóból.

– Ne gyere utánunk, és ne próbálkozz semmivel Laci gyerek, mert bízisten beléd lövök. Viszont mivel jó gyerek vagy, adok egy jótanácsot. Tűnj el innen, de nagyon gyorsan! Nem véletlenül voltál itt, hanem megrendelésre. Direkt kellettél ehhez a balhéhoz. Napokig kerestünk, míg rád leltünk abban a kocsmában, és beetettünk. Akkor gondoltuk, hogy Dömper kicsit lecsap, és elhozunk magunkkal. De nem vagy te olyan fiú, akit csak úgy lecsapnak, az már kiderült. Így másképp oldottam meg.

Szirmai őszinte döbbenettel meredt Vágó úrra.

– De hát… miért?

– Te vagy az öszvér fiam, ahogy felénk mondják – bólogatott némi együttérzéssel a volt tettestárs.

– Te viszed el a hátadon a balhét. A mackó miatt. De mivel valahol megkedveltelek, így szólok: várd meg az udvarias egy percet, amihez ragaszkodom, aztán te is tűnj el innen, de gyorsan, mint piacról az aranyóra!

Amúgy cowboyosan megbökte a kalapját a stukkerrel, aztán már csak az ajtó csapódott be mögötte.

Szirmai ökölbe szorított kézzel lépett utána, de megtorpant. Ha nagyon hadonászik, golyót fog kapni, ezt jól tudta. Tehetetlen dühében a levegőbe csapott, majd az ájult polgármester felé indult.

– Te viszont itt maradtál. Kiverem belőled vagy az igazat, vagy a fogaidat. Ha másként nem megy – mondta, és a komoly szájsebészeti beavatkozás kivitelezéséhez magához vette a pajszert.

– Ne bántsa! Szerintem nem ez a hülye a hunyó – szólalt meg kellemes női hangon az egyik íróasztal.

Szirmai döbbenten megtorpant, de vitába szállt a bútordarabbal.

– Dehogynem! Ezt a trükköt már eljátszotta velem egyszer! Akkor is én vittem el a balhét helyette, meg most is így tervezte. De ebbe most beletörik a foga! Mégpedig szó szerint! – emelte fel újra a pajszert, és előrelépett, hogy belásson az asztal mögé. Ott egy feltűzött hajú, fehér blúzos hölgyet látott üldögélni, ölében egy laptoppal. Bár a lány feltűnően csinos volt, azért ráförmedt.

– Ez a taigetosz-pozitív kamupolgármester vette ki legutóbb is a pénzt! Most meg a nyakéket! A páncélszekrény feltörhetetlen! Magam terveztem. Csak az tudja kinyitni, aki tudja a kódot! Ez meg csak ő!

– Jójó. De akkor mivel magyarázza ezt? – fordította a lány Szirmai felé a laptopot, aminek a képernyőjén a belső irodában lévő hatalmas páncélszekrény volt látható, a biztonsági kamera szemszögéből. Sötét kabátos, sísapkás alak lépett a mackó elé, és bepötyögte 2-9-9-1-2 -számokat, majd kitárta a vaskos ajtót, hogy magához vegye a táskát. Itt megszakadt a felvétel.

– Tudja a biztonsági kamerák képeit titokban folyamatosan mentettem a saját laptopomra is, mióta itt vagyok. Ez a felvétel, amit itt lát, alig másfél perce volt. Ekkor tépték ki a mesehősök a szervergépet. Addigra már Kovács úr összecsuklott, mint a kempingszék. Putyin meg itt beszélgetett magával, tehát egyikük sem lehet a képen.

– De aki kivette a táskát az ékszerekkel, tudta a kódot! Láttam, hogy beütötte! Csak a polgármester ismerte az új kódot, senki más! Honnan tudhatta volna meg bárki is?

A lány gyógypedes gyerekeknek kijáró elnéző mosollyal nézett fel a férfira.

– Azt hiszem, adok még pár másodpercet, hogy ez megérkezzen…

Szirmai törte a fejét, mert látta, hogy választ várnak tőle, aztán hirtelen a sötét alagút végén felderengett a fény.

– A kamera! A biztonsági kamera! Amin mi is néztük! Valaki direkt oda forgatta! Aztán visszanézte felvételről, hogy mit üt be ez a félkegyelmű.

A lány egyetértően bólogatott, majd hozzátette.

– És azt is mondtam, hogy ez másfél perce volt. Illetve már kettő, ha hozzávesszük az iménti agytornát. Tehát…

Szirmai lassan a tölgyfa iroda ajtóra nézett, és felemelte a pajszert.

– Tehát az illető még odabent van, mert az irodának csak egy ajtaja van, és onnan Vágó úron kívül nem jött ki senki mostanáig.

A férfi, nyomában a lánnyal, óvatosan az irodához osont, és feltépte az ajtót. Bent csak a csúffá tett páncélszekrény árválkodott egy oroszlánlábas íróasztal, egy barokk festmény, és egy kókadt lombú szobapálma társaságában. Szirmai és a lány hökkenten néztek össze. A férfi rutinosan bepillantott az íróasztal mögé is, de most nem volt kapása. Az ablakok belülről bezárva, előttük rács feszült.

– Ezt nem értem – dörzsölte meg töprengve a szemöldökét a lány – a felvétel valódi, nem volt jelvesztés, és semmi egyéb trükk sem, azt kiszúrtam volna.

– Amúgy kicsodácska is kegyed, ha már itt tartunk?!

– Bocsásson meg Szirmai úr, hogy nem mutatkoztam be. Müller Anita – nyújtotta keskeny kezét a lány.

– És magácska gondolom rendőr, vagy Mata Hari vagy hogy hívják női James Bondokat.

– Újságíró vagyok. Azért jelentkeztem az állásra, hogy a Krónikának végezzek itt oknyomozó riportot a hivatali visszaélésekkel kapcsolatban. De ez sokkal érdekesebbnek ígérkezik. Illetve ígérkezett, de úgy látom itt a vége. Pedig aki elvitte a nyakéket, az nem teleportálhatott el, és a föld se nyílt meg alatta.

Szirmain volt a felismerés sora, és előbb a homlokához kapott, majd a falakat kopogtatta végig látható eredmény nélkül.

– Akár még az is megnyílhatott! Régi udvarház ez az épület. Mondtam is a polginak, hogy biztonsági kockázatot jelenthet… Azt hiszem van egy megoldásom! Sejtem ki lesz a hunyó! – jelentette ki a férfi és egy gyorsvonat sebességével a kezénél fogva maga után húzta a lányt, ki az épületből.

Kint nagy volt a felbolydulás, távolról rekedt szirénaszó hangzott, hirdetve, hogy Rükverc Pali közeleg az ő hűséges Nivája nyergében.

Ők ketten futva kerülték meg a hivatalt, és a kenyérgyár tűzfala mellett lévő gazdasági parkolóba jutottak, ahol épp egy fekete Audi üdvözölte csippantva sietősen felé tartó lisztporos gazdáját.

– Ügyvéd úr! Egy szóra!

Az aktatáskát cipelő Jarocsek gondosan felmérte a távolságot a kocsijáig, valamint saját kondijában rejlő erőtartalékokat, és az összevetés eredményeként sóhajtva megtorpant.

– Szirmai úr, és Anita kisasszony. Miben állhatok rendelkezésükre?

– A nyakéket Jarocsek! És ne mondjam kétszer!

– Ne fárasszon Szirmai felesleges körökkel. Ahogy hallom Rükverc Pali hamarosan befut. Ha tevékeny megbánást tanúsít, szimpátiából kedvezményesen elvállalom az ügyét.

– Nem hiszem, hogy neki kellene töredelmes beismerő vallomást tennie a kedvezőbb elbírálás végett – fonta karba a kezét a lány. A testes ügyvéd érdeklődve pillantott rá.

– Hogyan mondja, Anita kisasszony? Érdekes párosítás. Az elkövető és az áldozat. Örülök, hogy élvezi a Stockholm szindróma minden romantikusan keserédes pillanatát, de engem megviseltek a történtek, és szeretnék távozni. Hála istennek megérkezett a rendőrség is.

Rükverc Pali ekkor kanyarodott rá a parkolóra, a sietség miatt kivételesen szemből, és két köztéri kuka árán.

– Müller Anita a nevem. Teljesen meglepő, hogy nem hoztak összefüggésbe A. Müller újságíróval, akiről ön is, és a polgármester úr is beszélt, mégpedig nem szép szavakkal. Érdekes volt az ingatlanvétel, amikor Kovács úr a hivatal részére megvásárolta a maga családi örökségét, ezt a bontásra érett udvarházat, és közpénzből felújították. Ha jól sejtem a zakóját vastagon borító lisztből, a kenyérgyárba nyílik a titkos ajtó a szobából, amiről csak maga tudott. És a kamerát is maga állította át. Mi van táskájában?

– Ehh… Fantazmagóriák kisasszony! Talán zsánert kellene váltania, és ráállni a kalandregény írásra! Nem tudom magácskát komolyan venni. És mivel Szirmai úrnak immár sürgős menekülnivalója van… Búcsút is vennék önöktől.

Visító fékekkel érkezett meg végszóra a rendőrségi Niva, és a kopott fékeknek köszönhetően tovább is csúszott párt métert. A sofőr rutinosan korrigált, miután elsodort egy kerékpártárolót csak alig észrevehetően horpasztotta be az ügyvéd Audijának lökhárítóját. Pali törzsúr előszökkent a vezetőülésből, de a bekapcsolt biztonsági öv némileg akadályozta.

– Állj meg Laci! Megvagy Laci! – kiáltotta a hatóság, mikor az öv vissza rántotta. Pali rájött, hogy nem bírja el a kocsinagy hátizsákot, ezért birokra kelt az övvel.

Szirmai előre lépett, és sokat sejtetően felemelte az öklét az ügyvéd arcáig.

– Mindenki tudja, hogy szenvedélybeteg, Jarocsek! Eltapsolta azt a temérdek lóvét! Engem meg belekevert a fekáliába, mégpedig alaposan. A maga nyelvén fogok fogalmazni: nincs más lehetőségem, mint tizenkilencre lapot kérni. Vagy bejön, vagy nem. Az aktatáskába most mindenképpen bele fogok nézni. Egy vérbeli szerencsejátékos tud úriember módjára veszíteni.

Jarocsek fél pillanatig mérlegelt, majd bólintott, és a férfi lábához dobta a táskát.

– Nem fogok dulakodni magával. Nyert. Benne van a nyakék. Remélem maga is úriember lesz. Ám ha mégsem, akkor szólok: ha csak hozzám ér, minden pénzét elperelem!

Szirmai bólintott, majd jobb kézzel állon csapta az ügyvédet, aki felhasalt a Niva motorháztetejére.

– Sosem voltam úriember. Ja igen… és magának köszönhetően ennyim maradt. A többit elittam a Vágó Pistával. Mind a magáé lehet.

Zakózsebébe nyúlva pár marék fémpénzt szórt a rendőrkocsiról lassan lecsorgó Jarocsek mellé.

– Köszönöm Anita! Maga nélkül nem sikerült volna! – fordult a lány felé, de akkor már Rükverc Pali praxisba lendült, és kirúgta a lábát, hogy megbilincselje.

– Egy vacsora a közeljövőben? Csak hogy kicsit megismerkedhessünk? – érdeklődött aszfalthoz szorított arccal a fiú, miközben hátracsavarták a karját. A lány kapkodó sietséggel nyitotta ki az ügyvéd aktatáskáját. A gyémánt nyakék kövei szikrákat szórtak a napfényben.

– Biztos úr! Engedje el! Látja? Nem ő a tolvaj! Minden megoldódott! Itt van az ékszer!

Rükverc Pali komótosan befejezte a bilincselést, majd egy vállrándítással tudomásul vette a gyémántok jelenlétét.

– Az jó, Müller kisasszony. Azt is beviszem. Meg a Lacigyereket is, meg az ügyvéd urat is. Meg a polgármester urat is. És persze magácskát is.

– Engem?! De hát miért?!

– Így nem hibázhatok. Minden résztvevő elő lesz állítva. Majd a hozzáértők válogatnak, ha akarnak. Kicsit szűken lesznek hátul a Nívában, meg az előállítóban, de van azért egy jó hírem is.

– Igen? Mi az?

– Hogy az őrsparancsnok, aki dönteni fog a maguk ügyében, elugrott egy vadpörire Maligán Laci bácsihoz. Holnap reggelig nem is nagyon kerül elő. Addig az előállító helységben foganatosításra kerülhet az imént említett romantikus, ismerkedős vacsora. A menü vagy tavaszi vagdalt, vagy lucskos káposzta lesz. Nem tudom melyik, mert leázott a címke a konzervekről. Jut eszembe, nagyon tetszett a múltkori cikke a rendőrség inkompetenciájáról az eltűnt pénz ügyében. Minden sorát élveztem. Mivel a polgármester úr létszámleépítése miatt az állomány én vagyok egyedül, szinte magamra se vettem. Na, induljunk is kisnaccsád.

Rendeld meg!

A kötet most kedvezményesen megvásárolható, amíg a készlet tart.

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 358
Megjelenés: 2022. július 15.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786150150772
Méret: 190 mm x 130 mm x 18,36 mm
Borítógrafika: Korcsmáros Pál stílusa alapján
Rajz: Garisa H. Zsolt
Szín: Varga „Zerge” Zoltán
Moly.hu adatlap

Akció!

Original price was: 990,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

Kárhozott Testvériség beleolvasó – 1. fejezet

Kárhozott Testvériség beleolvasó – 1. fejezet

Kárhozott Testvériség

Pályázatnyertes regény

történelmi fantasy

Fülszöveg:

Miután V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton feloszlatta a templomosok rendjét, tagjainak nincs más választása, mint hogy a birtokukban lévő mágikus erővel rendelkező ereklyéket megmentsék a pusztulástól. Az egyház által szentségtörőnek bélyegzett tárgyak után hajtóvadászat indul, amit a rendházak kiválasztottjai a maguk módján próbálnak megmenteni.
Azonban a tervük, hogy a Magyar Királyságban menedékre leljenek, kudarcba fullad, ráadásul egy árulásnak köszönhetően olyan utat kell választaniuk, amelyre egyikük sincs felkészülve.
Néhány lovag az egyik kódexben található varázslat segítségével elhagyja fizikai testét, hogy aztán egy teremtett köztes világban várja a megfelelő alkalmat arra, hogy a hátrahagyott ereklyéket visszaszerezze.
Sokszor éveket, évtizedeket kell idegen testbe bezárva tölteniük és rejtőzniük az őket üldöző Johannita Lovagrend elől, mire egy-egy féltett relikvia újra felbukkan. Azonban hiába minden praktika, az üldözők egyre közelebb férkőznek hozzájuk, így ismét olyan útra kell lépniük, ami még nagyobb kihívás elé állítja őket, ám csak így tudják évszázadokon át elkerülni a lelepleződést.
Legalábbis ezt hitték. De az inkvizíció végül rájuk talál, mégpedig egy magából kifordult johannita segítségével.
A végjáték elkezdődik.

Ebben az évszázadokon átívelő történetben a rend örökösei folytatják élet-halál harcukat az őket üldöző ősi ellenséggel, egészen napjainkig, ahol sor kerül a végső összecsapásra.

Részlet Ian Pole: Kárhozott Testvériség című történelmi fantasy regényből

I.

1312 Franciaország, Tonnere

A Marchesoif rendház kápolnájában csak egy magányos gyertya égett az olvasópult mellett. A kora tavaszi eső fagyos, nehéz cseppekben dobolt a cseréptetőn, és a lúdtoll halk sercegéssel szántott a pergamenen, különben csend volt a néma, hideg teremben. Robert de Tremelay, a testvériség veterán lovagja előtt egy hatalmas méretű, bronzpántos kódex hevert kinyitva a márványból faragott táblán. A fekete bőrbe kötött könyv öreg lapjain hangyányi betűkkel rótt sorok kígyóztak a színes miniatúrák között. Az ősz férfi aranykeretes üveg olvasót csúsztatott a szöveg felett, miközben egy héber nyelvű szószedet segítségével jegyzeteket készített a fóliánshoz, amikor megzörgették az ajtót. A vastag tölgydeszkákra előbb kettőt, majd kis szünet után újból kettőt koppantott a kései látogató.
Robert de Tremelay sóhajtva becsukta a vaskos kötetet, és magához vette az alatta lapuló háromélű páncélszúró tőrt. Léptei visszhangot vertek az üres kápolnában, míg az ajtóig sétált. Kinyitotta a kéttenyérnyi kovácsoltvas kis ablakot. Az északról fújó szél hideg esőpermetet vágott az arcába.
– Ki jár itt? – kérdezte a kinti sötétséget.
– Igaz barátok, kik egy lovon jöttek – hangzott a felelet, mire elhúzta a reteszt és kitárta az ajtót. Három férfi lépett a szentélybe. Elsőként egy fiatal harcos egyszerű kereskedő ruhában, de a viaszosvászon köpeny alól tompán csillant ki egy normann kard meztelen pengéje. Szabad kezével lehúzta a fejéről a csuklyát. Rövidre vágott, sűrű, fekete haja nedvesen tapadt a koponyájára. Hidegszürke szeme gyanakvóan villant körbe a kápolna félhomályában.
– Az ifjú Jacques Berard! – mosolyodott el az ősz templomos, és karját nyújtotta, amit a fiú erősen megszorított. A másik jövevény is lekanyarította magáról a vizes lebernyeget, ami alól egy hosszú, fekete hajú, nőiesen finom arcélű fiatal lovag bukkant elő. Robert az ő alkarját is megszorította.
– Kristan! Alig ismertem rátok! Férfivá értetek.
– Kénytelenek voltak – mondta a harmadik látogató, egy élete delén járó, aszkéta vonású férfi. – A négy év bujkálás harcossá nevelte őket.
– Thibauld! – nyújtotta neki is a kezét Robert, és a két veterán testvér szomorúan összenézett.
– Kelemen végül megtette – mondta keserűen Thibauld. – Tegnapelőtt feloszlatta a rendet a zsinaton. Eddig tartott a remény. Eljöttünk a ránk jutó ereklyékért Craon preceptor vállalása szerint.
– Ő hol van?
– Lefogták Párizsban a rendház javával még a nagy tisztogatás napján.
– Hányan maradtatok? – kérdezte gyanakvóan Robert. Gondosan bezárta az ajtót, és bentebb invitálta vendégeit.
– Én, és a három frissen felavatott testvér. Meg egy bő tucatnyi hűséges fegyvernök – felelte az aszkéta arcú templomos csendesen, de szemében konok elszántság csillant. – Tudom, nem sok, de Craon esküje reám szállt. A rend élni fog. Ha mint egy széttört tükör egy szilánkja, akkor úgy. Mi egy igen kis szilánk leszünk. Eljöttünk az ereklyékért. Voltak mások is? Maradt nekünk valami?
– Mindenki eljött a feloszlatás hírére. Gerard de Naplouse és kísérete távozott utoljára napszálltakor. Toroga nagyúr van már csak, aki éjfélre ígérte magát. Vichier hónapokkal ezelőtt megüzente, hogy nem fog jönni. Így egy ládát elvihettek. Bizonyára lesz benne olyan, ami segítheti vállalásodat.
– Veled mi lesz, Robert?
– Ha az összes ereklyét kimenekítik, az én feladatom itt véget ért. Egy könyvtáros leszek könyvek nélkül, vagy egy kincstárnok kincsek nélkül – vonta meg a vállát az ősz lovag. – Az én rendházamnak írmagja sem maradt. Imával és elmélkedéssel fogom tölteni azt az időt, amit az Úr még nekem szán.
Újból megzörgették az ajtót. Ezúttal hosszan és erőszakosan.
– Kinyitni! A király nevében! – hallatszott át a vastag deszkákon a kiáltás.
A négy templomos az ajtó felé fordult. Thibauld és Kristan is fegyvert húzott.
– Nyiss ajtót Robert, és itt bent lesből rájuk rontunk – suttogta Jacques Berard, egy oszlop mögé húzódva. – Ha várunk, csak többen lesznek. Ezeken átvágjuk magunkat. Alois testvér a tonnerei úton vár ránk a fegyvernökökkel.
Az ősz lovag az ajtó felé indult, de megtorpant. Kint fém sikoltott fémen, fájdalomkiáltások fűszerezték a dulakodás zaját, majd húsz szívdobbanás és csend lett. Aztán kettőt koppantottak az ajtón, és meg kettőt.
Robert kinyitotta a kukucskálót.
– Ki jár itt?
– Nyisd ki az ajtót, Robert – felelte egy pincemély hang, amitől a kincstárnok megborzongott, de engedelmeskedett.
Hatalmas termetű férfi állt a küszöbön olajfekete vértben, tollakra emlékeztető vállvasakkal. Kiugró szemöldökcsontja alatt szúrós fekete szempár ült, ritkuló, de hosszúra nőtt haja kihangsúlyozta kéttenyérnyi homlokát. Mögötte a király katonái hevertek a lépcsőn, vagy a kövezett templomtér hideg tócsáiban. Egy lámpás még halványan pislákolt a fogantyúját markoló halott kézben. Fényudvarának peremén lovagtestvérek várakoztak némán, fekete vértekben, kivont pengékkel.
– Toroga sénéchal! – hajtott fejet Robert, és félreállt az ajtóból – Lépj be!
A lovag fél pillanatig tűnődőn nézte a bent állókat, a bejárat boltívén a kőkeresztet, aztán megrázta a fejét.
– Nem. Nem érünk rá udvariaskodni – csikorogta összesúrlódó sírköveket idéző hangján. – A többi kutya hamarosan a nyakunkon lesz. Sietnünk kell. Jean-Baptiste kihozza nekem a ládát.
Egy csinos, hollóhajú férfi lépett fel a lépcsőn. Nemesi vonalú arca sápadtan derengett a fekete lánccsuklya keretében. Szomorúan pillantott végig a társaságon, majd fejet hajtva elsietett mellettük a kápolna oltárfülkéjének irányába.
– Derék fiú! A kisebbiket, mert az az erősebb – mordult utána Toroga, majd Thibauldra bökött lánckesztyűs ujjával. – Benneteket illetne akkor az utolsó láda, ugye testvér?
– Igen, sénéchal – bólintott Thibauld, mire a baltával faragott arcú templomos féloldalasan elmosolyodott.
– Kicsit kevesen vagytok. Caron elevenen elrohadt az inkvizíció tömlöcében Funes-val együtt. A többieket felkoncolták. Egy rendház preceptor nélkül, káptalan nélkül, harcos testvérek nélkül… Maradtál te, és három, tejfogait épp csak elvesztett suhanc. Csatlakozzatok hozzánk, Thibauld! Erős ház vagyunk, és én már megtaláltam az utat, hogy túléljünk és felemelkedjünk!
Ne hallgass rá, ifjú Oroszlán! Rosszféle kipárolgása van! Nagyon rosszféle. Fekete örvénybe húzna. Vágjuk le, míg nem késő! – hallotta a hangot Jacques Berard a bal szeme mögött, de olyan erősen, hogy majdnem kirántotta a kardját. Inkább gyorsan elkapta a kezét a fegyver markolatáról. Toroga szénfekete szeme baljósan rávillant, mintha ő is meghallotta volna a hangot. Szerencsére Thibauld pont előrelépett békítően felemelt karokkal, és kitakarta őket egymás elől.
– Köszönöm a nagylelkű ajánlatot sénéchal, de esküt tettem Caronnak. A saját utunkat kell járnunk.
– Akkor hát fussatok, míg csak birtok. Előbb-utóbb nem lesz hová bújnotok. Kár a rátok bízott ereklyékért – rántotta meg széles vállát Toroga, majd bosszúsan elfordult, és lesietett a lépcsőn.
– Jól döntöttél, testvér – suttogta egy hang mögöttük, mire szinte ijedten megperdültek. Jean-Baptiste jött elő a sötétből egy kőrisfa ládát cipelve. Sápadt arcából vakítóan kék szempár nézett rájuk. Ebben a tekintetben végtelen szomorúság és beletörődés honolt.
– A mi utunk a homályba vezet, hol nem vár más, csak a kárhozat – mondta halkan. – Fussatok keletnek, ahová nem ér el Fülöp keze. Léka várában van Frangepán Ottó, kit vértestvéremmé fogadtam. Igaz ember, és kiváló lovag. Bizton számíthattok a segítségére.
– Léka? A magyarok országában? – hökkent meg Kristan. – Ott Fülöp kuzinja lett a király.
– Az most egy darázsfészek féltucat marakodó kiskirállyal. Károly Róbert nem szívleli Fülöpöt, és most kisebb gondja is nagyobb, mint kiszolgálni kuzinja szeszélyeit – vetett ellent állát dörzsölgetve Thibauld. – Ráadásul nem csak a te vértestvéred van ott. Radványi Gyula preceptor a barátom, tárt karokkal fog fogadni minket. Ott rendezzük a sorainkat.
Ránézett a megtört tekintetű lovagra.
– Gyere velünk, Jean-Baptiste – kérte halkan, de a kékszemű harcos megrázta a fejét.
– Nem tehetem. Ez az én rendházam. Követnem kell Torogat, bármerre is tartson. Isten vigyázza utatokat! Ne késlekedjetek! À moi, beau sire!
A ládával a kezében kifordult az ajtón, és vissza se nézve lesietett a lépcsőn. Pár lépés után elnyelte a sötétség, akárcsak a teret vigyázó testvéreit. A kápolna előtt csak a holtak maradtak.
– Fogadjátok meg a tanácsát, és siessetek! A hajnallal újabb katonák fognak érkezni – mondta Robert, és az oltárfülke felé mutatott. – Vigyétek az ereklyéket!
A két ifjú lovag nekiveselkedett, és kicipelték a vasalt ládát az esőbe. Robert az olvasópulthoz lépett, és szinte atyai szeretettel simított végig a könyv kopott bőrkötésén, mielőtt felemelte.
– Ezt te vedd magadhoz, Thibauld! – nyújtotta át a szikár arcú lovagnak, aki megilletődötten vette kézbe a hatalmas, súlyos kódexet. – Tudom, hogy mindig is vágytál rá.
– Melkhior könyve? – suttogta áhítattal. – De hát hogyan?
– Kivettem a kőrisfa ládából. Nem akartam, hogy… beszennyeződjön. Toroga felkoncolna minket, ha tudná, mitől fosztottam meg, de ezt mindenképp jó kezekben akartam tudni. Nálad, testvérem. Rajtam kívül te tudod igazán értékelni. És kettőnk közül te vagy jártas a művészetben. Hasznát fogod venni. Benne van az olvasó. Az mindenképp kell hozzá.
– Gyere velünk, Robert! – szorította magához a kódexet Thibauld. A ruháin át is érezte az ereklye forró kisugárzását. – Ezzel a könyvvel hatalmat nyerünk az idő felett, ha minden elveszett.
– Öreg vagyok már a futáshoz és a harchoz – sóhajtotta lemondóan az ősz lovag.
– Akárcsak én. De nem a változáshoz és a tudáshoz. Ha minden kötél szakad, együtt felhasználhatjuk a könyvet!
– Megtagadnád az Ő akaratát? Végképp elkárhoznánk! – sóhajtotta Robert, de hangjából nem felháborodás csendült ki, csak bizonytalanság. – Kiszakítanánk a lelkünket ebből a valóságból.
– Bármikor visszatérhetünk ide – fogta meg barátja vállát Thibauld. – Ebben rejlik az ereje.
– De már csak vendégként! Idegen testek, idegen elmék vándoraiként. Magunk maradnánk a semmi közepén, mert ezzel kivonnánk magunkat az Ő fennhatósága alól. Ez a kárhozat, testvér. Biztosan ezt akarod?
– Csak a legvégső esetben. Ha már nem lesz más út, ha már nem lesz hová futni. Akkor, de csakis akkor elhagyjuk ezt a porhüvelyt, és megvárjuk, míg elfelednek minket. Ne mondd, hogy nem vonz az ismeretlen! És a tudás. Az eljövendő korok tudása – mosolygott ravaszul Thibauld, majd sóhajtva hozzátette: – Nekem pedig kell valaki, aki vigyáz kicsit az ifjú testvérekre. Nem hagyhatom őket felügyelet nélkül. Még valami butaságot csinálnának.
– Miért? Te hol leszel? – hökkent meg a másik.
– Nálunk is maradt pár ereklye. Például Lahmen köpönyege. Értek kicsit a szövéshez. Beleszövöm magam úgy a valóságba, hogy halvány legyek. Senki avatatlannak nem fogok feltűnni. Egy árny leszek csupán, míg a köpönyeg ereje kitart. Lékába vágtatok Radványi preceptorhoz, és tanácskozunk. Ti meghúzódtok Metzben az ereklyékkel a visszatértemig. Számítok rád ebben az utolsó, nagy kalandban – mosolygott Thibauld, és mutatóujjával megkopogtatta a fekete könyvet. – Ha minden a legrosszabb módon alakul, legfeljebb meglátod az eljövendőt.
Robert de Tremelay elgondolkodva simogatta hosszú szakállát, de szemén már látszott, hogy kedvére való a lehetőség. Elmosolyodott.
– Ám legyen így!

Kárhozott Testvériség

1312. Magyar Királyság, Léka

 

Léka várától egy hosszú vágtányira, a Gyöngyös-patak partján lévő dombon apró pásztorkunyhó állt, ahonnan Hosszúszegig be lehetett látni a borostyánkői utat. A kunyhó mögött fegyvernökök kockáztak, mellettük nehézcsontú harci mének, és könnyűléptű, csukafejű arabs lovak legeltek pányvára vetve, előtte pedig kecskelábú asztal volt felállítva egy vén diófa árnyékában, amiről Károly Armand falatozott. A hatalmas termetű lovag megszegte a cipót, és szalonnacsíkokat szelt hozzá. Vele szemben sihederkorból alig kinőtt, keskeny vállú fiatalember feszengett a széknek kinevezett fatuskón vastag gambesonban , oldalán talján rövid karddal.

– Egyél, Albert – intett egy tőrre szúrt húsos szalonnakockával a kései früstök felé Armand. – Ne kéresd magad.
– Nem kívánom – felelte a fiú le se véve a szemét az útról. Lába ideges táncot járt, mint aki felpattanni készül a helyéről.
– Rád férne pedig – mondta tele szájjal Armand. – Elég kis csesznye vagy. Hogy lesz így erőd a kardhoz, ha ideér az ellen?
– Te hogy tudsz itt falatozni, mikor mindjárt rajtunk ütnek?! – fakadt ki a fiú, és végre felpattant. – Janó mondta, hogy száz fegyveres tart erre Borostyánkő felől, te meg itt lakomázol, mint akinek nincs is jobb dolga!
Károly Armand lenyelte a falatot, és nyugodtan vágott hozzá egy karika sós lében pácolt fehérrépát.
– A király serege Fehérvárott szállt táborba, és még gyülekeznek – felelte, és bekapta a répaszeletet. – Két hétig a színüket se fogjuk látni, és van ott, ki figyelje őket. Borostyánkő amúgy is az ellenkező irányban van. Milyen had jönne onnan? Tán Szép Fülöp maga?
– Száz fegyveres, és felénk tartanak! Szóljunk Ottónak! Vagy az apádnak!
– Minek? Itt fognak eljönni előttünk, nem máshol. És száz? Aha. És ezt a Pákász Janó mondta?
– Igen.
– Akkor lesz az legfeljebb két tucat. Janó húszig tud számolni, addig is csak akkor, ha mezítláb van.
Albert nagy szusszanással kifújta a levegőt, aztán elnevette magát.
– Hogy tudsz ilyen nyugodtan ülni, mikor a király haddal készül ellenünk?
– Hát mit csináljak? Feszengjek, és rágjam magam a szalonna helyett, mint te? A had akkor is idejön. Aztán még ki tudja, mi lesz. A preceptor megegyezhet a királlyal úgy, hogy Fülöp ne tudjon róla. A vránai rendház is ígért segítséget. A francia rendház zsebében is lapulhat még valami. Akkor keljünk át a folyón, ha odaértünk a hídhoz.
Egy lovas közeledett vágtatva a patak felől. Bőrvértes fegyvernök szökkent le a nyeregből a diófa alatt, és az út felé mutatott.
– Itten jön a had, nagyuram! – lihegte a kesehajú fiú, mire Armand nyögve felállt a fatuskóról, és tenyere árnyékából végigfürkészte a láthatárt. Meglátta a vasakon megcsillanó napfényt a patakparton. Sóhajtott egyet, és nyakon legyintette a fegyvernököt.
– Százan, mi? Jó, ha húszan vannak. Aztán a zászlót, mi alatt vonulnak, láttad-e? Na, eredj Janó, vágtass a várba, és mondd meg a preceptor úrnak, hogy vendégeink érkeznek.

 

A lovak patái alól magasra verődő por felhője már akkor elárulta a karaván érkezését, amikor azok még ki sem kanyarodtak a Borostyánkői út dombja mögül. A preceptor a külső vár kaputornyának pártázatára könyökölve nézte végig, ahogy az előőrsöt adó lovag és három fegyvernöke elérte a kaptatót. A bal oldali fegyvernök nyeregkápájához erősített zászlótartón ott csapkodott a fekete-fehér gonfalon baucent, közepén a vörös kereszttel.
– Tudják már, hogy hiába futottak eddig? – könyökölt a preceptor mellé Ottó, az idősebbik Frangepán fivér. A harmincas éveinek elején járó lovag napcserzette arcán egymással versengtek az elsőbbségért a ráncok és a sebhelyek. Radványi preceptor megrázta a fejét.
– Nem. Mikor igent mondtam Thibauldnak, az Anjou Károly még kegyelmet ígért. Most már törvényen kívüliek vagyunk itt is, mint mindenhol máshol.
– Hova mennek így tovább?
A kaptatón feltűnt a zömök batár, melyet négy szürke ló vontatott. Lovagok és fegyvernökök óvón fogták védőgyűrűbe, sötétre pácolt tölgyfából épített bakjáról is nyílpuskás katonák vigyázták az utat. A preceptor tekintete megpihent a batár vasalt ajtajára festett címeren.
– Sehová, fiam. Innen már sehová. Mindenhol ez vár ránk. Talán, ha korábban tudjuk… Elindulhattak volna Tomarba, vagy Skóciába. De már nem juthatnak át. Magukkal hozták az ereklyéket. Látod? Az ott elöl Jacques Berard. Fiatal testvér, de páratlan kardforgató hírében áll. Magam is láttam egyszer vívni Lyonban, a fegyvernökök viadalán. Még suhanc volt, de megjegyeztem a nevét. A kardja meg egy olyan ereklye, amit feltétlen meg kell nézned!
– Károly Róbert haddal fog jönni. Vele nem dacolhatunk, akárhány ősi ereklyét is hoztak magukkal a testvérek Franciahonból.
A preceptor ellökte magát a kövektől, és kinyújtózott.
– Legalább tizenöt nap, míg ideér a serege. De inkább húsz. Addig a felfogadott kőszegi mesterek megerősítik a várat. Egy ideig kitartunk. Hátha sikerül megalkudnunk az új királlyal. Ha meg nem… Thibaulddal erre is végig disputáltunk egy stratégiát. Minden nap végig fogjuk vizitálni a sorsfonalat, hogy elébe menjünk a dolgoknak, és ha szükséges csavarjunk egyet a szálakon. Ha meg már elkerülhetetlen a baj, akkor használni fogjuk Melkhior könyvét, hogy néhány testvér átszökhessen az örökkévalóságba. A rend vagy így vagy úgy, de tovább fog élni, ezt már eldöntöttük.
A kapuboltozat alól felharsant Károly gróf kürtje, és a rács csikorogva elkezdett felemelkedni. Radványi preceptor összerezzent, mint aki rossz álomból ébred.
– De ne gondoljunk egyből arra, hogy a legsötétebb út kapuját kell kinyitnunk. Legyünk bizakodóak! Most pedig gyere, fiam! Fogadjuk illendően Thibauldot, és a vele érkezett testvéreinket.

Jacques Berard derekával az ablakfülke padjának támaszkodva végignézett kardja pengéjén, majd az eredménnyel elégedetlenül a fenőkövet újra és újra végigfuttatta a fegyver élén. Megnyugtatta a monoton hang, ahogy a kő és az acél egy kurta sikoltással egymásnak feszült. Az ólmos színű normann kard élén csupán egy sekély csorba volt. Mikor egyik hírneves korábbi gazdája végét közeledni érezvén megpróbálta eltörni, egy márvány asztalra sújtott vele, nehogy a csodálatos fegyver méltatlan kezekbe jusson. Ám a penge kenyérként szelte a márványlapot minden egyes csapással, és pusztán körömnyi csorbulást szenvedett az éle. A dicső Roland lovag mártírhalált halt ugyan azon az eónokkal ezelőtti napon, de a penge túlélt, és ezáltal benne egy szilánknyi a jó Roland esszenciájából is.
Jacques némán mozgó ajkakkal beszélt a fegyverhez, miközben letette a követ, és egy olajba mártott szarvasbőrrel átdörgölte a vasat.
Csikorogva nyílt ki a folyosó végén a kincstár ajtaja, majd Kristan testvér és a helyi számadó sergent lépett ki rajta a rend vasalt ládáját cipelve, melynek bronzpántos teteje nyitva ásított, felfedve a méhében hordozott kincseket. Kristan ballal markolta a pectus vaskarikáját, jobbjával pedig belenyúlva sorra egy-egy tárgyat rakott az ablakfülkék padjára, vagy csak a fal mellé a padlóra. Ide egy kelyhet, oda egy ezüstözött gerincű kódexet, amoda egy aranyozott tekercstartót. Jacques értetlenül nézte a jelenetet, majd a pengét csókkal, illetve a fegyverövén lógó hüvelybe csúsztatta, és elébük ment. Rendtársa szürke szeme rávillant a most szabadon hagyott, asszonyosan hosszú, fekete hajzuhataga alól, és markában egy aranyfonállal hímzett bőrkesztyűvel a ládára mutatott.
– Segíts, Jacq! Mindenhová tegyél egyet!
– Mivégre? – nézett értetlenül a lovag, de engedelmesen kivett egy dúsan vésett obszidián sárkánygömböt. Nem volt misztikus beavatott, de láncszemekkel varrt fegyverkesztyűjén át is érezte az erejét. A bizsergést a csontjaiban, és a fémes ízt a szájában.
– Radványi preceptor utasítására. Hogy a pórok találjanak rájuk még a johanniták előtt. A mohó kezek árnyéka a legbiztosabb menedék az ereklyéknek. Ha nem pusztítják el őket, a rend előbb-utóbb majd visszaszerzi mind.
Jacques letette a padra a sárkánygömböt. A tömör ónix baljósan koppant a tölgydeszkán.
– Akkor már nem várhatunk segítséget a vránai rendházból. – Nem kérdezte, inkább kijelentette, miközben egy aranycsatos ereklyetartót emelt ki a ládából, amit a másik kettő sietve már tovább is vitt a lovagterem felé.
– De mivégre a kapkodás? Fél esztendeig is kitarthatunk e falak között.
– A preceptor beletekintett a sorsfonálba. A mai napon véget ér az ostrom! – suttogta Kristan, és egy olyan ékkövekkel kirakott vadászkürtöt vetett a poros padlóra, aminek csak a kövei hat jobbágyfalu árát érték.
– Thibauld és Robert testvér már előkészítette az oltárkövet Melkhior könyvének felébresztéséhez.
Jacques tettetett nemtörődömséggel megrántotta a vállát, majd végigmutatott nyurga alakján.
– Én ragaszkodom ehhez a csinos kis testhez, úgyhogy maradok! Mikor jelölik ki a vándorokat?
– Amint a könyv felébredt. Felét Thibauld választja közülünk, felét Radványi Gyula preceptor a lékaiak közül.
Kintről kiáltások hangoztak, majd egy repedt rézkürt fújt recsegős riadót.
– Fegyverbe! Betörtek a várba! À moi, beau sire! Beauséant à la rescousse!
Hallották az alsóvár felől Radványi preceptor kiáltását, majd fegyvercsörgést, és sikolyokat. A már majdnem kiürült ládát félredobva mind a hárman fegyvert rántottak és lerohantak az udvarra.
A felső vár kapujában maga a preceptor állt fehér általvetőjében idegen fegyveresek árjának feszülve kardjával és pajzsával. A hullámokban rárontó harcosok úgy törtek meg rajta, mint a tajték a sziklán. Lába előtt már féltucat halott vagy súlyosan sebesült férfi hevert. A preceptor két fegyvernöke a kapuházba szorult, ahogy megpróbálták leengedni a rácsot, de csúnyán összevagdosták őket a betörő fegyveresek.
Jacq, Kristan és a számadó sergent vad rikoltással vetette rá magát az ellenre, és mögöttük Alois testvér szaladt ki az öregtoronyból lándzsás fegyvernökökkel a sarkában.
Jacques felülről sújtott le egy idegen fegyveresre, ki a szekerce nyelét emelte a csapás útjába. A kard szinte ellenállás nélkül hasította át a fát, a láncinget, és alatta a húst, meg csontot. A templomos kardmester az összecsukló testet a többi közé rúgta, majd jobbról felzárkózott a preceptor mellé.
– Elárultak minket! A rejtekalagúton vezette be őket valaki! – lihegte a magyar mester, miközben pajzsa élével bezúzott egy védtelenül hagyott torkot, majd nehéz fattyúkardjával keresztbe suhintott maga előtt, hogy teret nyerjen. – Vissza kell jutnunk a Burgfriedbe!
Jacq megakasztott egy tőrdöfést, majd torkon szúrta a támadóját. Feltűnt neki, hogy a rájuk rontók nem Anjou Károly színeit viselik, mit az ostromlók, hanem szedett-vedett bőrvérteket, holtakról lehúzott ócska láncingeket. Inkább voltak koncért harcoló zsoldosok, mint katonák. Az imént torkon szúrt nagydarab férfi ismerős volt neki. Akárcsak az a szakállas félszemű, aki a helyére lépett. Ekkor hirtelen beugrott neki. A kőszegi ácsmester segédei! A városi kőmíves és ácsmestereket alig két hete bocsátották el busás fizetséggel a megerősítő munkálatok után.
– A kőszegiek! Ők hozták ránk őket! – csikorogta a fiatal lovag, és elvezetve a csípőjének irányzott szablyavágást a félszemű lábikrájába döfött. Gonoszul megcsavarta a pengét, mielőtt kirántotta a sebből, mire az ácsból zsoldossá avanzsált támadója sikoltva felbukott.
– Vágd őket fiam! Míg egy is emeli a kezét! – nézett körbe a preceptor, miután pajzsa egy fedetlen kobakon kondult, és szétzúzta a férfi orrát. – Hátráljunk vissza a várba!
– Mi lesz Károly gróffal?
Az alsó várból is csatazaj szállt fel, ahogy a rejtekutakon betörő csapatok megtámadták a kapuőrséget, vagy belülről rontottak rá a falakat vigyázókra.
– Nem tehetünk mást! Az öregvár az utolsó védvonal! Aki kívül reked, elveszett! Vissza a várba!
De akkor már a falakon is másztak át az ostromlók, mint tavasszal a bodobácsok. Kihasználták, hogy a védők mind a kaput próbálják tartani, így lajtorjákkal leküzdötték a falakat, majd az udvarra beszökkenő előőrs védelmi állást vett fel a fal tövében, hogy a többiek is követhessék őket. Példás szervezettséggel álltak azonnal egységbe, és elvágták az udvaron hadakozó várvédőket az öregtoronytól. Ezek a harcosok már az Anjou király kék alapon sárga liliomjait viselték általvetőjükön. Egy fiatal johannita lovag vezette őket. Az ostromlétra mászás miatt csak gambesont és lánccsuklyát viselt a nyolcágú kereszt jelvényes fekete köpenye alatt, de kezében ott villogott a hosszú kard.
Alois testvér hét fegyvernökkel nekik fordult és megpróbálta szétzilálni a sorokat, de visszaszorították őket. A külső vár kapuját végül belülről kinyitották a zsoldosok, és páncélos johanniták, meg kék-sárga fegyverköpenyes katonák özönlöttek át rajta diadalittas ordítással.
– A várba! Átvágunk rajtuk! Sanguis redundandiam! – rikoltotta a mágikus szavakat Radványi, és megperdülve az épület felé tört. Az utolsó hangok olyan mélyről rezegtek fel a torkában, hogy szája szélét elöntötte a vér, de hadi zászlóként magasba emelt pengéje sáfrányszín lüktetéssel csillant meg. A hatalommal átitatott szó, amit kimondott, egy pillanatra zavaró viszketéssel kúszott be a fegyvertársai elméjébe, hogy azután mint folyékony tűz áradjon szét az ereikben. Vérszomjasan, egy torokként üvöltöttek fel.
A mester helyére a számadó sergent és két fegyvernök lépett a kapuboltozat alá, hogy önfeláldozóan feltartóztassák a több tucatnyi támadót. A három lovag és a megmaradt fegyvernökök rohamozó vezetőjükhöz zárkóztak. Halálos éket alkotva rárontottak a belső udvarba bejutott támadókra. A lakótorony vasalt tölgyfa kapuja is kinyílt az ostromlók mögött, majd Thibauld testvér szökkent ki rajta két fegyvernökkel. Meglepetésből, hátulról csaptak le a hármas sorú hadrendben felálló katonákra. Épp akkor, mikor a preceptor jobbján Jacques-al, balján Kristannal az első sorba csapódott. Úgy rohantak rájuk, mint az apokalipszis lovasai. A belső tűz feszítette az izmaikat, és sáfrányszín lobbot vetett a szemükben. Az ölés vágyától elnyílt szájjal ziháltak, és szétszórták az ellent, akár vihar a pelyvát.
A pillekönnyűvé lett kardok végtagokat metszettek le, és mellkasokat döftek át. Szinte megrészegülve a vérmámortól aprították a megrettenve hátráló harcosokat. Két csatlós élete árán átvágták magukat Thibauld testvérhez, majd elkezdtek behátrálni a kapun. A demoralizált katonák nem tudták volna megakadályozni ezt, de ekkor a fiatal johannita imával az ajkán előreszökkent, és kardja kígyósebesen villant. Hegye megmerült a felemelt kardú preceptor hónaljában, reccsenve találva meg az utat a sodronyszemek között, majd arasznyi vércsíkkal szennyezve bukkant elő onnan. A fattyúkard tompa fénye egy utolsó lobbanással kihunyt, és a fegyver a földre esett, ahogy az őt fogó kéz ujjai elgyengültek. A mámort és a sáfrányszín tüzet száraz szél fújta ki a templomosokból, nem hagyva mást maga mögött, csak fáradt kábultságot.
A támadók megújult erővel csaptak rájuk, beszorítva őket a várba. Thibauld és Kristan megragadták a megtántorodó preceptort, és a folyosóra menekítették. Jacq Alois testvérrel és négy megmaradt fegyvernökkel próbálta bezárni a kaput, de lépésről lépésre szorultak hátra a küszöbről, ahová benyomult az ellen.
A belső vár kapuboltozatát védő sergentet és két társát végül felkoncolta a túlerő. A belső udvarba rontó csapatok átgázoltak földre zuhant testükön. Egy iramodás csupán, és elérik a lakótornyot.
– Nem tudjuk bezárni! Itt veszünk! – hörögte Alois, és a kilátástalanság felett érzett dühében egy visszakezes csapással kettéhasította egy férfi mellkasát. Jacques csípőn szúrt egy másikat, majd a hátratántorodó férfi helyére belépő johannitával keresztezett pengét.
Őt nem ölhetem meg, ifjú Oroszlán! Krisztus igaz katonája! – hallotta a fejében a hangot Jacq, miközben acél csendült acélon.
– Ne hagyj cserben! – sziszegte a lovag, hárítva egy fejre irányzott döfést, majd lefelé kényszerítette a másik kardját.
Tudod jól, hogy esküm köt! Nem zsoldos, igaz hittel harcol! Nem vehetem életét!
– Tudom, Frederígó. Akkor valóban itt pusztulunk! – zihálta a templomos, és egy mesteri csuklócsellel a johannita szíve felé döfött, de az utolsó pillanatban – mintha önálló akarata lenne – félreszaladt a penge, s csak a támadó bicepszét sértette meg. A johannita válaszcsapása viszont a bal szemétől az álláig felhasította a lovag arcát.
– Vár a sátán, eretnek! – sziszegte a szalmaszőke hajú, szeplős lovag a meghátráló templomosnak, akinek a saját vére fröccsent a szemébe. Jacq időlegesen elvakítva újabb két lépést hátrált az ajtótól, így még több katona nyomakodott be a johannita mögé. Az egyik fegyvernök mozdulatlanul hevert már a padlón, és egy másik csapásai is lassúdtak, ahogy combsebéből lüktetve ömlött a vér.
– Nem vagyok eretnek! – zihálta Jacques, miután kirázta a szeméből a vért, és fogást váltott a kardján. – Félem az Istent, és hiszem egyfiát, Krisztus Úrunkat! De nem állok lehajtott fejjel a sötétben! Én látom a valót!
Összeszorította a fogát, és bízva a mellvértjében, belelépett a következő csapásba. A johannita pengéje szikrát vetve lecsúszott a vállvasáról, ő viszont a markolatgombbal a másik szeme közé sújtott. A szőke lovag megtántorodott az ütéstől, Jacq pedig baljával utána kapott. A másik öve mellől kirántotta a díszes markolatú, gonoszul hegyes misecordia-t , és átdöfte a gambesont a lovag szíve felett. A fiatal lovag mogyoróbarna szeme döbbent csodálkozással meredt gyilkosára, aki elengedte a tőrt, és egy pillanatra megérintette a másik arcát.
– Sajnálom, testvér! Isten bocsásson meg mindkettőnknek!
A halálra sebzett lovag térdre esett, majd a falhoz zuhant, mikor csatlósai félresodorták, hogy ledöfjék végre a sebzett templomost.
Ekkor rekedt kürtszó hangzott kintről. Károly gróf kürtje. Az agg hadfi és medvetermetű fia tört előre a külsővár felől nyomában a Frangepán testvérekkel és nyolc fegyvernökkel. Belehasítottak a torony kapujában feltorlódott ellenségbe, rést vágva a sorokon eljutottak a kapuig. Az ifjabbik Károly gróf és a két Frangepán fiú beszökkent a kapun, villámgyors csapásokat osztogatva a két tűz közé szorult katonáknak. Az idősebb Károly a megmaradt fegyvernökeivel kívülről elállva az utat fedezte őket. Önfeláldozóan, pár pillanatra megakasztották a támadók rohamát, míg a Frangepán testvérek belülről bezárták a kaput, és helyére tolták a majd combvastag keresztrudat. Az öreg Károly gróf diadalittas kacaja kísérte kintről a keresztrúd zengő csattanását. Fia, Armand, tehetetlenségében és a veszteségtől áthatva belülről úgy markolt az ajtó fájába, mintha eleven embert ragadna meg. Homlokát egy pillanatra a keresztrúdhoz nyomta, tisztán hallatszott, ahogy fogai összecsikordultak. Aztán dühös morranással megfordult, félrelökte Aloist, meg a talpon maradt két fegyvernököt, hogy hozzáférjen az ajtó belső oldalán rekedt utolsó, még harcképes anjou katonához. Héttollú buzogánya zúgva sújtott le újra és újra, vörös cseppekből rajzolt csíkokat a fehérre meszelt plafonra és falakra. Aztán csend lett, csak kívülről szüremlett be fegyvercsörgés és fájdalomkiáltások.
Élesen sikoltott fel a zsanér, mikor kinyílt a lovagterem ajtaja. Thibauld lépett ki rajta, és félrehajtott fejjel végignézett rajtuk. Arannyal hímzett, zöld partus köntöst viselt, kezében csavart pásztorbot.
– Hetet! Hetet tudok átszőni a könyvvel vándornak! Magammal együtt!
Lihegve meredtek egymásra a holttestek felett. Öt lovag a testvériségből. Bent már ott van Radványi Gyula preceptor Kristannel és Robert testvérrel. Thibauldon kívül még hárman mehettek át az ajtón, hogy az örökkévalóságba szökjenek. Ki lesz az a kettő, aki itt marad? Az ajtóra ekkor kezdtek kívülről zuhogni a baltacsapások. Jacq leszakította az általvetője elejét, és vérző arcára szorította.
– Én maradok, testvérek – suttogta rekedten. Thibauld biccentett felé köszönete jeléül.
– Te, és Albert vagytok a legfiatalabb tagok.
Az idősebbik Frangepán habozás nélkül kamaszkorból alig kinőtt öccse elé lépett.
– Én! Én maradok Albert helyett! Őt vidd el!
Thibauld megrázta a fejét.
– Minél idősebb a lélek, és minél mélyebben érintette meg a tudás, annál nagyobb a siker esélye az átlényegülésben! Valamint a te hangodra, Ottó, szükségem van a litániához!
Alois, aki eddig a falhoz csúszva ült, most zörögve, fáradtan feltápászkodott. Oldalát nem csak az ellenség vére festette vörösre, hanem a sajátja is. Kibomlott, sötét hajjal keretezett sápadt arca viaszosan fénylett.
– Majd én. Én maradok. Nem érzek magamban elég erőt, hogy tudjak koncentrálni.
Thibauld végignézett rajta, és bólintott.
– Áldozatotok nem lesz hiába való. A rend élni fog!
Fejet hajtott feléjük, majd belépett a lovagterembe. A kiválasztott három lovag követte a szertartásmestert. Mindegyik tradicionális alkarfogással búcsúzott a hátramaradó két lovagtól, de még a két fegyvernöktől is. Fémes csattanással záródott be mögöttük a lovagterem kétszárnyú ajtaja. A lakótorony vastag tölgyfa kapuja még kitartott, de a kintről folyamatosan rázáporozó csapásokból sejthető volt, hogy legfeljebb másfélszáz szívdobbanás múlva engedni fog, és megjelenik az első rés.
Alois lehúzta ujjáról a nagy, ametiszt köves gyűrűt, rövid csókkal illette, majd az egyik halott, kék-sárga fegyverköpenyt viselő katona ujjára húzta.
– Ha nálam találnák, a papok megvizsgálnák, majd elpusztítanák. Pótolhatatlan veszteség lenne – mondta magyarázatképpen, és szeme szomorúan pihent meg az ékszeren. – Így viszont a rendnek lesz esélye visszaszerezni.
Jacq bólintott, majd előhúzta a kardját.
Engem nem fenyeget veszély! – mondta a bal szeme mögött a hang.A markolatgombomba az igaz kereszt egy szilánkját foglalták! Csak ennek kisugárzását fogják érezni a vizitátor atyák, míg eskümet megtartom! És nem szólalok meg, míg méltó lélek rám nem talál. Csupán eszköz leszek!
– Ezt lesz a legnehezebb megállnod. A hallgatást – morogta Jacq, és a halott johannita övén lévő hüvelybe csúsztatta a kardot. – Isten óvjon, Don Frederígó!
Az ajtó ekkor hosszában megrepedt, és egy szekerce szakálla harapott át a résen. Jacq felvette a johannita kardját, és suhintott vele párat. Páratlanul könnyű, és csodálatosan megmunkált toledói penge volt, de nyomába se érhetett az imént letett normann kardnak. Arra a húsz-huszonöt szívdobbanásnyi időre viszont épp megfelelt. Alois mellé lépett, és megmarkolta az alkarját.
– Köszönöm, hogy mellettem vagy, testvér!
– Enyém a megtiszteltetés, testvér!
Alois a fegyvernökökhöz fordult, akik suttogva imádkoztak.
– Mi a nevetek?
– Daumier, nagyuram!
– Lovis.
Mindkettőjüket megölelte, és Jacq is kezet fogott velük.
A zsanérok felsírtak, és egy alkarhosszú fadarab fordult ki a gerendákból.
– Halál rátok, sátánnak rühös kutyái! – ordított be magyarul egy férfi a résen, himlőmarta arcát teljesen a kapuhoz szorítva. A zsanérok fájdalmasan felsírtak, ahogy a fém belefeszült a fába. Hatvan szívdobbanás, és bent lesznek.
A lovagterem kétszárnyú ajtaja nyikkanva kitárult, és Thibauld tűnt fel újra. Pillanatnyi hezitálás után Jacq-ra mutatott a pásztorbottal.
– Tudod az elengedés liturgiáit?
A fiatal templomos bólintott.
– Akkor gyere! Radványi preceptor az imént belehalt a sebeibe. Siess!
Jacq egy pillanatra még letérdelt, és megérintette a kardot.
– Visszaszerezlek! – ígérte, majd felállt, és követte Thibauldot. Alois megérintette a vállát.
– A gyűrűt is, testvér!
Jacq rámarkolt a vállán pihenő kézre, és megszorította.
– Mindent visszaszerzünk!

Ian Pole: Kárhozott Testvériség

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 260
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-05-8
Méret: 130 mm x 190 mm x 22 mm
Borító: Nagy Gergely

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Könyvtárellátó, KELLO
Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Könyvtárellátó, KELLO
Ian Pole: Utolsó vakáció | Detektívsztorik

Ian Pole: Utolsó vakáció | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Ian Pole: Utolsó vakáció

A sirályok rikoltozva köröztek az öböl sziklái közt kígyózó móló felett, melynek a végére emelt csupa üveg, modern épület úgy verte vissza a reggeli napfényt, mint egy titángyermek parti fövenyen hagyott hatalmas üveggolyója. Figyelmeztető kürtszó harsant, és a tizenöt méter átmérőjű üvegfélgömb elvállt a kis sziget melletti luxusszálloda platformjától, és lassan alámerült az óceánba. Belsejében, a kényelmes fotelekben ülő vendégek áhítatos arccal nézték a vastag páncélüveg túloldalán felsejlő korallfalat, és az a körül nyüzsgő színpompás élővilágot.

– Drága barátaim! – emelte fel poharát a bárpultnál álló szállodaigazgató, Amir Kumar. – Ezzel a lassú süllyedéssel kezdetét veszi hát a mi kis varázslatunk a Nautilius Gyöngyén! –Olyan büszkén mutatott a látványra, mintha minden egyes halat személyesen ő alkotott volna meg. – Hamarosan elérjük a tizenhét méter mélységben lévő dokkot, ahol meghitt társalgónk csatlakozik a szálloda víz alatti részéhez. Itt lesznek a lakosztályaik. A fitness és wellness részleg, az étterem, a búvárzsilip, no meg a kaszinó! És persze itt van ez a csodálatos, körpanorámás bár, ahonnan ez a megfizethetetlenül tökéletes látvány kényezteti önöket! Csak holnap, a reggeli elköltése után emelkedünk újra a felszínre, de biztos vagyok benne, hogy nem fognak unatkozni, míg idelent tartózkodunk!

A legelső fotelsorban ülő Monica Morallo az a típusú nő volt, aki negyvenes évei derekán is megőrizte sugárzó nőiességét és érzéki alakját. Mellkasán a platinába foglalt hatalmas ékkő jeges kék szikrázással kelt életre, amikor gazdája megmozdult. Keresztbe tette egymáson áramvonalasra teniszezett lábait, és a víz alatti korallszirt előtt nyüzsgő halakat szemlélve felsóhajtott.

– Hát ez tényleg gyönyörű! Köszönöm, hogy rábeszéltél, Edwin! Tudod, ezért a látványért még a társaságodat is el tudom viselni. Csupán egy ideig, persze – hajolt a bal oldalán ülő férfihoz.

Férje, Edwin Magney savanyú fintorral végighúzta mutatóujját vékony bajuszkáján, majd lesimította elegáns, fehér teniszpólóját, és nyögve feltápászkodott a fotelből.

– Biztosan látsz majd murénát is. Főleg, ha tükröződik az üveg, drágám. Én most odamegyek Rosenberghez, és körbeudvarlom. Később gyere te is. Hátha ő értékeli tündérien bájos személyiséged. Vagy a dekoltázsod. De legalább beszélgess Lillyvel! Tegyünk jó benyomást. Tudod, hogy mennyi minden múlik ezen! Közben útba ejtem a pultot. Azt hiszem, iszok egy duplát.

– Ki hitte volna! Már legalább négy perce nem ittál semmit – legyintett a férje után a nő és elfordult. A másik oldalán lévő fotelben egy deresedő halántékú, ötvenes évei végén járó férfi ült. Kifejezetten pimasz mosollyal nézett vissza rá. Az a fajta férfi volt, akinek jól áll a kor és az arrogancia. Monica utánozhatatlan gesztussal biggyesztette le az ajkát. Ebben a biggyesztésben egyszerre volt némi kislányos báj és némi megvetés. Kimért lassúsággal elfordította a fejét, és inkább újra a korallszirtnek szentelte a figyelmét. Diszkrét torokköszörülést hallott jobbról, így hát visszanézett. Az idősödő playboy nem átallott közelebb ülni.

– Bocsásson meg Mrs. Magney, hogy csak így ajtóstól rontok a házba, de félek, nem sok időnk lesz diszkréten beszélgetni, pedig igen fontos dolgot szeretnék önnek mesélni. Megengedi, hogy bemutatkozzam?

– Ha feltétlen ragaszkodik hozzá – sóhajtott a nő kelletlenül, és hátradőlt. – Mellesleg nem vettem fel a férjem nevét, így maradtam Morallo. Monica Morallo.

– Nagyon szép név – értett egyet bólogatva az ősz sármőr. – Tudhatok néhány Morallot a barátaim és üzlettársaim között. Még New Yorkból. William Tarbell vagyok, asszonyom.

A nő meglepődve felhúzta a szemöldökét, és teljesen a férfi felé fordult.

– Hallottam már önről! A híres ingatlanbefektető és bankár. Vito nagybátyám igen nagyra tartja önt.

– Az utóbbi években már inkább csak gyűjtőszenvedélyemnek élek. A különösen értékes ritkaságokért rajongok. Mint ahogy az ott szemközt ülő szakállas úriember is, aki nem más, mint Hamed bin Rashid sejk.

– Nos, attól tartok, nem ismerem az urat – rázta meg a fejét Monica, mire Tarbell bólintott egyet.

– Igen. Volt egy ilyen sejtésem. Nagyon össze fog törni a lelke, ha megsúgom, Mr. Magney nem feltétlenül azért hozta el erre a luxusnyaralásra, hogy a házasságukat helyrehozza?

– Nem – kocogtatta meg az állát a nő tűnődően a körme hegyével. – Igazából arra gondoltam, hogy megint a válásra próbál meg rábeszélni. Mintha az segítene rajta! Azt sem tudom, hogy egyáltalán hogy volt pénze kifizetni ezt. Nem igazán megy most a filmes szekér az én férjecskémnek.

– Nem akarom bántani Mr. Magney-t, de kevesebb pia, kevesebb kokain kellett volna. Meg több tehetség! – kuncogott Tarbell. – Akár a színészethez, akár a befektetésekhez. Ostoba üzletekbe forgatta a filmekért kapott pénzt. Könnyen jött, könnyen ment egy ideig… Aztán nem jött több pénz, mert Hollywood már nem kért belőle. Ó, a rajongók! Az ezerfejű cézár, ki dönt a sztárok sorsáról! Egyszer felkapják a színészt, aztán elfelejtik.

– Sosem volt ott a kiemelkedően nagy tehetségek között – legyintett Monica. – Csupán egy sármosan jóképű arc, egy szépen kidolgozott test, meg némi szikra. No meg Vito bácsi hátszele a producereknél. Mára mindezt megette az ital, meg a kokain. Igen sajnálatos. Azt a szikrát szerettem meg benne. Valóban a legnagyobbak közé emelkedhetett volna, ha azt a parázsló tehetséget, ami bujkált benne, jobban meglovagolja.

– Mindenki a maga életének a sorskovácsa, vagy sorsrontója – értett egyet Tarbell. – Viszont a rossz döntések rossz anyagi hátteret hoznak magukkal. És innentől nyer tartalmat a mi kis beszélgetésünk. A Sleza Oreza. Sajnálom, hogy tőlem tudja meg, de biztos forrásból tudom, hogy végső kétségbeesésében szeretett férje arra készül, hogy eladja Vito bácsi nászajándékát. A Tó Könnyét.

Monica megérintette a nyakában függő gyémántnyakéket és kurtán felkacagott.

– Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam, azt hiszem! Nos, immár sejtem miért jött, Mr. Tarbell. Vito bácsi megnyugodhat. Én nem kívánom eladni a nyakéket.

– Tudja a történetét? – kérdezte a férfi, és előrehajolt. Forró lehelete csiklandozta a nő nyakát.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 990,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0