Mészáros Lajos: Levelek a mennybe

Mészáros Lajos: Levelek a mennybe

A Levelek a mennybe című történet egy kezdő írói kezdeményezés részeként íródott, ami évről évre az Advent időszakában minden nap meglepi a követőket egy-egy író rövid történetével.

Mészáros Lajos

Levelek a mennybe

December 24. (délelőtt)

 

A Lidlben karácsonyi dalok szóltak, a polcok, amik egy hete még roskadásig voltak telve játékokkal és ünnepi díszekkel, ledfűzérekkel, akciós termékekkel, azokon mára csak odahányt maradékok árválkodtak, a mélyen megbecsült vevők bosszantására, kik testükben valami furcsa bizsergéssel és kezükben böhöm nagy bevásárlókocsikkal kerülgették egymást a szűk sorok között, hogy bár az utolsó pillanatban, de megszerezzék azokat a termékeket, amikre tulajdonképpen még aznap reggel sem gondoltak (álmukban se) potenciális ajándékötletként (bármi jó lesz már, csak legyen valami a fa alatt), tették mindezt természetesen szigorúan a csengő-bongó muzsika taktusaira, jobbra-balra sasszézva, ügyet sem vetve arra a mogorva ábrázatú, borostás, üres tekintetű, mindösszesen egy üveg akciós whiskyvel, egy zacskónyi vizes zsemlével (három darab), és száz grammnyi, fóliába, valamint védőgázba burkolt, szeletelt párizsival ténfergő alakra, aki, mint egy flippergolyó pattogott a bevásárlókocsik közt, hol ide, hol oda ütődve, mintha világ életében ezt a ténfergő dülöngélést gyakorolta volna, holott tudható, hogy gyermekkorában azért kifejezetten boldog és önfeledt létezés volt osztályrésze, mely csak később csapott át csapodár életvitelbe, melynek folyamán Lajoss, a leghírhedtebb ihlettelen íróvá vált bizonyos helyeken, például az elit irodalmi körökben, ahová egyébként akkor sem lett volna bejárása, ha minden kétséget kizáróan bizonyítani tudja tehetségét, mondjuk egy átütő sikert arató novellával vagy regénnyel, mert ezekbe a megtisztelő magasságokba, hogy keblére ölelje őt ez az ingyen nem hízelgő közeg, minimum elvárás, hogy a feltörekvő valaki jó kapcsolatokat ápoljon beépült célszemélyekkel (legalább eggyel), a közösségi oldalakon ezrével gyűjtse a követőket (bármilyen módszerrel), és ugye tudjuk, hogy ezek egyikében sem erős a Lajoss, ahogy annyi másban sem csillogtatja a mélyben rejtőző képességeit, pedig ha valaki, hát én tudom, lakozik benne annyi kurázsi, hogy akár a saját hajánál fogva kirángathassa önmagát ebből az apátiából, ebből az úgynevezett írói válságból, mert egyrészt, mint tudják születése óta ismerem, másrészt pedig sok kutyaütőt láttam már szolid vagy akár országos méretű sikereket elérni a szépirodalomban, mindössze annyi tehetséggel, ami elférne egy gyufásskatulyában, és éppen emiatt döntöttem úgy tavaly karácsonykor, hogy segítek rajta azzal a tollal, amitől majd ihletet kap, és magára talál végre-valahára.***

Persze elszúrta, emlékezhetnek rá. Ő. A kivétel, torzonborz hajjal, borostás, nyúzott képével, a whiskyvel, a szottyos zsemlékkel és a fancsali ábrázattal, elszúrta. Az ajándékba adott írószerszám már másnap reggel elveszett, és Lajoss mélyebbre süllyedt ihlettelensége szürke és alkoholtól bűzlő mocsarába, mint valaha.

Viszont ezúttal nem miatta öltöttem alakot és vegyültem el a Lidl vásárlói között. De nem ám. Ő megkapta az esélyét. Ennek a mai történetnek arról az édes, aranyhajú nyolcéves kislányról kell szólnia, aki idejekorán elveszítette az édesanyját, apja újra nősült, de hamarosan ő is elhalálozott, így gonosz mostohaanyja és nővérei felügyelete alá került, akik azóta szemrebbenés nélkül kihasználják sugárzó jóságát, a belőle önzetlenül áradó szeretetet, és szolgaként dolgoztatják (a kormos rezsó megpucolása mellett a lencsét is mindig neki kell kiválogatnia). Ez a lány teljes mértékben megérdemli a csodát, amit én hozok el ma este neki, és ezúttal ezt eszem ágában sincs erre a depressziós íróra elvesztegetni… Azért annyi időm még van, hogy rápirítsak!

– Lajoss!

Írókám szürke és borongós gondolataiba temetkezve szembesült a szembekerült helyzettel, mely jelen esetben én voltam, rosszalló fejcsóválással, és keresztbefordított bevásárlókocsival álltam el a menekülése útját. Felnézett rám, és sejtettem, hogy furcsa érzések futnak át testén, mert megrázkódott, mint akit áramütés ért.

– Tartozom neked?

Ennyit tudott válaszként átszűrni a gyanakvó grimasztól elvékonyodott ajkán.

– Ha úgy vesszük, igen. Nem írtad meg tavaly azt a karácsonyi novellát, pedig én mélyen hittem benned, és egy különleges ajándékkal is igyekeztem elősegíteni… hogy a zihlet csapjon beléd!

Lajoss se köpni, se nyelni, pedig utóbbit szívesen, bármikor, vállát rándította csupán, erre akaratlanul is megmozdult hóna alatt a szögletes üvegpalack, ezért inkább rászorított, nehogy a padlón végezze.

Biztos voltam benne, hogy felismert. Arca égő vörös színt vett fel, és láttam valami fényt megcsillanni homályos, kék szemében. Készültem mindenféle kifogásra, ami kibukik a száján, hazugságokra, mellébeszélésre, mentegetőzésre, még arra is, hogy egy hirtelen mozdulattal futásnak ered, keresztülugorva a bevásárlókocsikat… de semmi. Nem bukott, nem nyögött, nem kamuzott, nem ugrott. Viszont könnycseppek indultak el az arcán, ahogy lesütötte a tekintetét.
Hozzászoktam én a könnyekhez, a szomorú, fájdalmas, vagy az örömteli és még tucatnyi másik fajtához, ám ezúttal különösen megérintett Lajoss őszinte, lelkiismeretfurdalás katalizálta elérzékenyülése.

Zsófi ebben a drámai pillanatban (amikor az én szemem is kezdett bepárásodni) lépett mellénk. Az aranyhajú kis árvácska, akiről korábban szót ejtettem. Félszeg mosoly bujkált ártatlan arcán, miközben aggódva ráncolta csöppnyi homlokát.

– Te miért sírsz?

Lajoss felkapta fejét a madárcsicsergéshez hasonlatos dallamra.

– Nem sírok – felelte és letörölte könnyeit.

– Én is szoktam ám – folytatta a kislány. Mellélépett, csöpp ujjaival megfogta a kezét. – Amikor rosszat teszek és büntetést kapok. Te is rosszat tettél?

Végigmérte a kislányt, és észrevette a szája sarkában duzzadó, frissnek tűnő sérülést. Agytekervényei lassan dolgoztak, bár délelőtt lévén gondolatait még nem homályosította el az alkoholos bódultság, szinte hallani lehetett fejében a fogaskerekek csikorgását. Kisvártatva finoman megszorította Zsófi puha kezét.

– Nem fáj? – kérdezte a lilás duzzanatra utalva.

– Már nem, és csak picit sírtam – válaszolta, miközben kihúzta magát, akár egy kiskatona. – Ma jön a Jézuska, nem kell szomorkodni! Ugye te is írtál neki levelet?

– Írni? Nem… én rég nem írtam semmit…

– Én igen. Apukám tavaly halt meg, karácsonykor, és azt mondta nekem, ha üzenni akarok anyukámnak, vagy a Jézuskának, csak írjak egy levelet és vigyem ki a sírjához, ő majd eljuttatja hozzájuk. Írtam egyet-egyet mindkettőjüknek.

Lajoss szeme újra könnybe lábadt a csöppséget látva, kinek arcán bájos, őszinte mosoly ült. Érezte, hogy e mögött a kislány végtelen hite, és édesapjának ígéretébe vetett megrendíthetetlen bizodalma áll.

Mielőtt elengedte Lajoss kezét rákacsintott, aztán peckesen visszament saját bevásárlókocsijához, mely szinte nagyobb volt, mint ő maga, aztán elindult a soron a kasszák felé.

Írókám ledermedve állt, de még én magam is elképedtem Zsófi ártatlan kisugárzásán. Azt gondolom, hogy abban a pillanatban mindkettőnknek megfacsarodott a szíve.

Persze, én tudtam, hogy ő ilyen, ez a kislány, ezért jöttem személyesen, hogy csodát tegyek, hogy tényleg ne kelljen többé nélkülöznie a szeretetet (igen, nem szép dolog, hogy elolvastam mindkét levelét).

Viszont egy valamivel nem számoltam. Lajossal, aki eltolta a kosaram az útból, és szó nélkül faképnél hagyott. Láttam, ahogy Zsófi nyomába szegődik. Érdekes fejlemény volt, mely a fejemben egy új terv megszületéséhez vezetett… Ho-ho-ho! Egy csodából egycsapásra két csoda? Gyorsan köddé váltam, hogy távolról figyelhessem a történéseket.

 

*

Követtem őt. Az aranyhajú kislányt. Egyszerűen nem tehettem mást, a lábaim maguktól vittek utána. Néztem, ahogy a zoknit nélkülöző talpacskája a sarka minden lépésnél előbukkan a lábméreténél több számmal nagyobb ócska, kopott és itt-ott lyukas sportcipőből. Csoszogott, klaffogott, mint egy öregember, de ezt olyan természetességgel, hogy szinte kedvet kapott hozzá az ember, hogy kipróbálja.

A pénztáros láthatóan ismerte őt, nem lepődött meg azon, hogy egyedül vásárol. Míg behúzta az áruk vonalkódját, az ő arcára is mosolyt csalt csicsergő hangjával és jókedvével (és ez különösen nagy teljesítmény, ismerve a Lidl kasszások gyorsaságát). Én mindent lepakoltam a kezemből, zsömlét, párizsit, de még a whiskyt is… inkább nem vásároltam semmit, csak ne veszítsem őt szem elől.

Már az utcán követtem, és figyeltem, ahogy azzal a két megpakolt szatyorral az oldalán imbolyog, amikor belém hasított valami olyasmi, ami oly rég nem. Egyszeriben eltűnt a saját nyomorom, semmivé foszlottak önző problémáim (és abban a tizedmásodpercben – mielőtt köddé váltak volna –, igencsak bagatell semmiségeknek láttam őket), helyükre valami más került. Pontosabban VALAKI más.

Letöröltem a könnycseppeket a hideg szél csípte arcomról, hogy aztán gyors léptekkel utolérjem őt. Kivettem kezéből a nehéz szatyrokat. Ő felnézett rám és mosolyogott. Megfogta a kezem. Erre én is mosolyogtam, csak úgy, mintha ez a világomban természetes lenne. Egész úton szorította a kezem, és mosolyogtunk. Ő meg én.

Nem beszéltünk, nem kellett szavakat használni ahhoz, hogy mindent tudjunk, mindent értsünk. Vannak nehéz csendek és könnyűek. Ez légiesen könnyed volt. És ebben a meghitt pillanatban valami más is csatlakozott hozzánk. A zihlet. Mert a semmiből egy történet rajzolódott ki a fejemben, egy hányattatott sorsú kislányról. Hirtelen olyan erőt éreztem magamban a változáshoz, hogy más irányt vegyen az életem, amilyet még soha.

Pár perccel azután, hogy hazakísértem és elköszöntünk, én már javában a közeli cipőbolt felé futottam, reménykedve, hogy nyitva találom. Nem vártam a buszra, nem zavart az időközben rákezdő jégeső sem. Csak futottam. Elszántan, céltudatosan, mint oly régen nem.

Szerencsém volt, zárás előtt fél órával érkeztem. Lihegve (aha, majdnem kiköptem a tüdőmet, mert a testem erre egyáltalán nem volt felkészülve, hiába az akarat meg a lélek), csapzottan, viszont boldog vigyorral a képemen. Nem lett volna sok időm válogatni, de ismét szerencsém volt, hiszen azonnal megláttam, amiért mentem. A bejárattól jobbra, szinte karnyújtásnyira, hatalmas gúlába épített cipősdoboz halom állt, tetején a bemutatódarabbal, a legvagányabb, kislányoknak készült bakanccsal, amit valaha láttam. Rózsaszín, bőrből készült, fekete fűzőkkel, a lábszárnál és nyelvnél fehér szőrmével díszítve, mely színkombináció passzolt a cipő fehér-fekete vastag, recés gumitalpához, mindezt kiegészítette egy rózsaszín tépőzár a fűző tetején. Igazán szuper, meleg, téli hótaposónak látszott.

Lekaptam egyet a halomból, és a kasszához mentem, ahol azonnal levert a víz. Eszembe jutott, hogy fogalmam sincs a kislány lábméretéről! Visszaléptem és felkaptam további négy dobozzal. 28-32 méretig egyet-egyet. Az eladó szerint (aki furán nézett rám, amiért a saját gyerekem lábméretét még csak megközelítőleg sem ismerem) micsoda apa az ilyen! ez volt a homolára írva, én viszont szégyelltem elmondani, hogy egy vadidegen, nyolcéves forma kislányak veszem, kinek a nevét sem tudom, szóval a hölgy megnyugtatott, hogy ekkora választékkal bizonyára nem lövök mellé. Megkönnyebbülten sóhajtottam és hozzácsaptam még néhány pár meleg pamutzoknit a számlához.

Ezután rohantam haza, hogy a halom cipőből, zokniból, meg egy tábla csokoládéból hatalmas díszcsomagot készítsek, csomagolóanyag hiányában a néhány éve a spájzban gyűlő barna papírtáskák felhasználásával. Szép nem lett, de a fiók alján talált piros masnival átkötve azért ajándékformát öltött a meglepetés. Amikor végeztem leültem az íróasztalom mellé, a fiókból üres papírlapokat tettem magam elé, majd egy tollat vettem a kezembe.

Megremegtem.

Évek óta nem tettem ilyet. Egyszerre volt pehelykönnyű és mázsás a súlya. Talán az írószerszámnak, talán a lelkemnek.

Reszketve, könnyek közt írtam meg azt a levelet.

Este hét körül értem vissza a kislány házához, ölemben az ajándékkal. Ne kérdezzék, miért, de úgy döntöttem, hogy csengetés helyett átmászom a kerítésen. Odalopództam az ablakhoz. A nappalit láttam. A hátsó fal mellett mennyezetig érő karácsonyfa, roskadásig telve giccses díszekkel, színes girlandokkal, villogó fényekkel. Három ember állta körbe. Vidámak voltak. Egy idősebb nő, és feltehetőleg két lánya. Puccos ruhákba bújtak az este tiszteletére. Egymás kezébe díszes csomagokat adtak és hamar megtelt körülöttük a padló összegyűrt papírral és kartonnal, miközben előkerültek a dobozok mélyéről az ajándékok.
Csak őt nem láttam sehol, azt a kislányt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Belevörösödtem a gondolatba, hogy talán rossz kerítésen másztam át, rossz helyen leskelődöm, amikor besétált, ő. Pontosan ugyanabban a jellegtelen, egyszerű ruhában volt, mint délelőtt, semmi puccos vagy ünnepi viselet nem került törékeny alkatára. Kezében egy tálcát egyensúlyozott, amin pezsgőspoharak csillogtak. Három darab.

Azok hárman csak nevettek, miközben elvették az italt és koccintottak.

Aranyhajú is mosolygott, de azonnal láttam, ez most nem olyan, mint délelőtt, nem olyan, amilyet én kaptam tőle. Ez most a szomorú fajta mosoly, azé az emberé, aki már-már feladná, hogy higgyen, higgyen egy Jézuskának címzett levélben, abban a csodában, ami a szeretetben rejlik.

Azonnal az ajtóhoz siettem, letettem a csomagot a küszöbre és becsengettem.

Majd sírva futottam hazáig. Mindennél jobban szerettem volna látni a boldogságtól sugárzó arcát, amikor kibontja a csomagot, ahogy elolvassa „apukája válaszlevelét”… De nem tehettem, azzal összetörtem volna a csodát.

Drága egyetlenem! Mint látod, feljutottak hozzám a leveleid, mindkettőt átadtam a címzetteknek. Édesanyád sokszor puszil, és azt üzeni, hogy hamarosan válaszolni fog neked. Most rettentően elfoglalt. Tudod, itt a Mennyekben, ő az egyik legjobb szakács, százféle süteményt süt most az ünnepre (ha ma vagy holnap odalent esni fog a hó, tudd, hogy az valójában porcukor… anyukád néha picit többet hint a desszertek tetejére, mint kellene).
Elhiszem, hogy sokszor nehéz odalent az élet, és te is rettentően hiányzol nekünk, de ne add fel a reményt, a hitet, soha, mert a legváratlanabb pillanatokban fordulhat minden jobbra. Csak maradj olyan tiszta és ártatlan, mint most.

Nagyon Szeretünk!

ui.: Jézuska üzeni, hogy sajnos az esőben elmosódott néhány betű a leveledben, annál a résznél, ahol az ajándékokról írsz, ám reméli, hogy a küldött cipő is kedvedre való lesz.

 

*

Egy csapásra két csoda történt. Ahogy megjósoltam. És hogy hogyan folytatódik Zsófi és Lajoss története? Jövő ilyenkor elmesélem…

Elöljáróban annyit felfedhetek, hogy írókám végül összehoz egy csodálatos történetet egy kislányról, akit a mostohaanyja, és mostohatestvérei szolgamód kihasználnak, megaláznak, és lesz benne méretproblémás, csiri-biri cipő és happy end… Viszont hamar rá kell majd ébrednie (a hangosan fanyalgó kritikusok miatt, akik rendre még a kritikát is megkritizálják), hogy ezt a történetet már Hamupipőke címmel réges-régen megírták, teljesen mindegy, hogy Lajoss a mai korba helyezi a sztorit, ez attól még ugyanaz a történet…

VÉGE

 

***Az író tisztelgése – még ha sajátos módon is – Krasznahorkai László előtt, aki 2025-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

Ha nem akarsz lemaradni az író jövő évi adventi történetéről, kövesd őt a Facebook oldalán! cool

Mészáros Lajos: Pesti balhé, akció-krimi

A nyomtatott kiadás elfogyott!
Kiadó: Stílus és Technika
Megjelenés: 2025. január 1.
Formátum: EPUB, MOBI
Borító: konyvboritoterv.hu
[ePUB] ISBN 978-615-6748-15-7
[mobi] ISBN 978-615-6748-16-4
Moly.hu adatlap

Akció!

Original price was: 1950,00 Ft.Current price is: 1900,00 Ft.

Carmen Glazier: Alphaville

Carmen Glazier: Alphaville

Két angyal és egy szökésben lévő lélek, akinek már rég nem e világban a helye. Hogy mi a története? Az egyik szereplőt idézném:

„– No, kezdődik… – motyogta Sariel. – A klisés, giccses karácsonyi romantika…”

A történet a Karácsony szelleme felhívásunkra érkezett.

kép: © Carmen Glazier – Sariel és Azrael

Carmen Glazier

Alphaville

Az elveszett lelkek is vágynak egy utolsó karácsonyra

Ünnepi fényben pompázott a hóval borított park. A hűvös légkört forralt bor, puncs és frissen sült gesztenye illata töltötte meg. Díszített standok között gyerekek rohangáltak. Az emberek egymást kerülgetve válogattak az ajándékok között.

Az ünnepi hangulatot karácsonyi dallam kísérte.

A vásárban sütkérező nép nem is sejtette, hogy néhány méterrel arrébb egy különös üldözés zajlik. Egy jól öltözött férfi és egy fiatal nő biciklin ülve épp egy idős manuszt üldöztek, aki bizony már régóta letöltötte a földi életét.

– Az istenit! Bármi áron is… akkor is elkaplak tata! – lihegte a férfi.

– Sariel, atyánk nevét hiába szádra ne vedd… – okoskodott a háta mögött utazó vörösesbarna hajú lány, aki jelenpillanatban jóízűen mézeskalácsot majszolt. – Használhatnánk a szárnyainkat is… Nem gondolod?

– Azrael! Ne idegesíts! Az emberek nem tudhatják a valódi létünket.

– De hát nem lát minket senki… Viszont, ha paranoid őurasága nem akar szárnyat mereszteni, akkor szenvedjen csak… Egyébként nem kérsz egy harit? Bónusz energia.

Sarielt nem érdekelte az utasa gügyögése. Csak fogcsikorgatva a célpontjára összpontosított. Erősen szorította a kerékpár kormányát. Tartotta az iramot. Fekete öltönye lobogott a szélben.

Mögötte Azrael előkapta termosz bögréjét, amelyben forró forralt bor csörgedezett. Közben mellékcselekvésként próbálta egyensúlyozni a drótszamarat, ezzel is megelőzve a baleset kockázatát.

Az öregapó a tömeg felé loholt azzal a reménnyel, hogy lerázza az üldözőit.

– Az élők felé tart! – mutatott rá Azrael, majd belekortyolt az élet elixírjébe.

– Szerinted nem látom?! Esetleg nem vagy hajlandó átvenni az irányítást? Jóformán csak én járatom lábaimat. Nem azért vagyok angyal, hogy kerekes Mikulásnak nézzenek.

– Bocs kerekes Mikulás, de te magad választottad a szenvedést. Én felajánlottam, hogy használjuk a szárnyainkat, de neeem. Ő Mennyei parancsnok túlbüszke ahhoz, hogy a szárnyait használja… Hukk… És már megittam három pohárka forralt bort… Hukk… Kicsit édes, de nem rossz.

– Munkában vagyunk, az isten szerelmére! Nincs időnk szórakozni! Nem tervezek lejjebb bukni!

– Atyánk nevét hiába szádra ne vedd… hukk… És itt én vagyok a főnö…

A vasparipa kereke kisebb sziklába ütközött. A két nem evilági lényt katapult módjára hajította ki a helyükről. Egyenesen arccal a jégtakaróba huppantak.

Az üldözött óvatosan hátra pillantott. Örömmel látta a hóban heverő párost. Szökkenve folytatta az útját.

– Háhá! Nesztek angyalkák! Engem nem kaphattok el könnyen.

Sariel szédelegve a könyökére támaszkodott. A célszemély eltűnt a látószögéből. Egy újabb lélek járt túl az eszén.

– A fenébe is! A tatában aztán van szufla… – lihegte.

– Turbó egy öreg, azt meg kell hagyni… – dünnyögte Azrael közben a fejét kihúzta a hótömbből. – Olyan természetfeletti íveket használt, hogy szerintem repülve sem tudtuk volna beérni. Egykor maraton futó lehetet, az egyszer biztos. Mindjárt lecsekkolom az előéletét.

Sariel dühödten a kótyagos társnője felé fordult.

– Ez a te hibád, féleszű!

– Csihaj, Sarie. Nem kell nagy dobra verni. Karácsony van! Jézus eljövetelének napja! Hisz ünnepelnünk kellene. Nézzünk szét. Igyunk meg egy kis puncsot vagy egy jó forralt bort és folytassuk tovább.

– Már most bűzlesz a szesztől…

– Most mi bajod? A halálnak is kijár a lazítás… Így is rettegnek tőlünk az emberek.

Sariel lassan talpra állt. Leporolta magáról az öltönyére tapadt havat, majd a fehér ingjét igazította. A világoskéken izzó szemeit az ég felé meresztette. Bízott benne, hogy sikerrel jár. Ha már ő maga nem térhet vissza a fenti világba, legalább az elveszett lelkeket juttathassa el. Ez volt az ajánlat. Mellette a rá bízott, az évezredek alatt ellustult társát fel kell ráznia. Tartott attól, ha egyszer is hibázik, az alvidéken találhatja magát.

– Nyugi, Sari. Szerintem a bácsi csak azért ilyen eleven, mert hiányzik neki valami – vélekedett Azrael és ő is lassan feltápászkodott. – Talán az a híres karácsonyi csoda, vagy egy forró gesztenye.

A férfi néhány pillanatra a társnőjére nézett, majd sóhajtva zsebre tett kézzel visszavette a tekintetét az égboltra. Nem igazán érdekelte a gagyogása.

– Nem kell túl dramatizálni a helyzetet. Ez nem a világ vége. Nézd csak. Fény, emberek… Kell ennél több? Mézes kalácsot? Üres gyomorral nehezebben koncentrálsz a feladatra.

– Azrael! Nem bírod felfogni?! Mi nem ülhetünk ölbe tett kézzel! Neked és nekem az a feladatunk, hogy az embereket eljuttassuk a túlvilágra. Vagy a mennybe, vagy a pokolba.

– Nocsak? Munka, munka és munka. A bácsika is biztosan ezért ijedt meg tőlünk, mert… nyilván nincs felkészülve. Adjunk még neki némi időt.

– Hogy időt?! Normális vagy?! Már évek óta itt mászkál a Földön! Rohadtul lazán veszed a munkádat.

– Ho-ho-ho! Ebben a világban kettőnk közül én vagyok a főnök, pajtás! Úgy bizony. Te vagy az elveszett bukottka, aki sürgősen munkát keresett… Bom-bom parancsnok…

Sariel nem vitatkozott tovább. Végül is valóban Azrael a halál igazi angyala. Az ő felelőssége, hogy az elhunyt személyeket épségben átvezesse a túlvilágra. Ám az évezredek során nagyon is ellustult. Ezért részben az ő hibája, hogy manapság nem minden lélek jut át a túlsó oldalra.

Azrael előtt egy kép villant fel. Egy házat ábrázolt. Az ablakból jól látszódott egy kedves idős néni alakja, aki épp a szentesti vacsorát teríti meg a családjának. Először nem igazán értette, hogy ez mégis mit jelenthet, hiszen az anyó egészséges és élettel teli, de amint szemmel jobban átfürkészte a ház kinti részét, rögtön megpillantotta. A célszemély is ott tartózkodik. A párkány alól figyeli az anyó minden egyes mozzanatát.

– Talán igazam lehetett? A bácsi keresett valakit… – motyogta.

– Ejha, csak nem kijózanodtál? – puhatolta Sariel, majd a társnőjéhez lépett. Ő is csodálta a látványt. Látszólag meghatotta, de Azrael előtt próbálta elfojtani. – Most végre megvagy! Valószínűleg most már nem fog elszaladni. Vagy ha mégis, biciklilánccal fogom elkapni a lelkedet.

– Hát nem aranyos? Az apóka is velük akarja tölteni a karácsonyt. Kár, hogy az emberek nem élhetnek örökké ebben a világban.

– De te… A halál angyala vagy. Neked az a feladatod, hogy az elhunyt személyeket átvezesd a fenti világba.

– Igen, tudom… Csak már annyi éve vagyok a Földön és… Ezt nehéz kimondanom, de azt hiszem megszerettem az embereket… Meg tudod… eddig is, aki csak meglátott, rögtön rettegést keltettem benne.

– Át kell vezetned a túlvilágra. Különben az itt élők világa totális katasztrófává válik.

A lány sóhajtva egy kéz suhintással eltörölte a képet. Hátat fordított Sarielnek.

– Azt hiszem igazad van Sarie…

Egy gyors vállrándítással előhúzta az óriási ezüstösen csillogó fekete szárnyait.

A társa száj húzogatva nézte a látottakat, de egyben csodálta is. Látszólag kicsit tartott attól, hogy lebuknak.

– Ne csak ácsorogj! Gyerünk, mereszd ki a szárnyaid. Nincs miért aggódnod, nem fogunk lebukni, nem lát senki. Végül is küldetésünk van.

 

***

Az öreg apó továbbra is figyelte a kis családját. Arra vágyott, hogy bárcsak még ott lehetne köztük. Még érezni szerette volna azt a szeretetet, amit tőlük kapott.

Észlelte, hogy a felsőbb erők újra körbehálózák. Gyorsan hátra pillantott. Nem csalódott a megérzéseiben. Ijedtében megcsúszott a fehér hótakarón és fenékkel a falhoz simult. Megdermedt az ijedtségtől.

Azrael lassan az öreg felé közelített. Nyugtalanságot érzett felőle, néhány másodpercre le is bénította őt. Erőt kérve Sarielre nézett. Bólintással jelzett, hogy tegye, amit tennie kell.

A lány erőt gyűjtött. Könnyeit próbálta visszafojtani. Lassan az apóhoz hajolt.

– Ne közelíts! Hiába kényszerítettek, nem fogok engedelmeskedni! – közölte a vénember. Fenékkel próbálkozott még hátrább csúszni, csakhogy ezt a lehetőséget a mögötte lévő fal megakadályozta.

– Kérem, ne féljen tőlem. Nem akarom bántani – szólította lágy hangon Azrael.

– Akkor sem fogom hagyni, hogy elszakítsatok az én Nataliemtől!

– Azrael, hagyd figyelmen kívül! A tata csak érzelmileg akar manipulálni, hogy aztán szépecskén hagyjuk tovább flangálni… – jegyezte meg az angyal.

– Ennél bunkóbb már nem is lehetsz! – háborodott fel az angyal lány és a társa felé nézett. – Most már nem csodálkozom, hogy a Mennyből is kirúgtak!

Sariel kicsit megszeppent. Látszólag nem tetszett neki a megjegyzés. Keresztbe tett kézzel hátat fordított.

Azrael visszafordult az idős férfihez, aki továbbra is reszketett a félelemtől.

– Mondd csak, bácsi… Mióta és hogyan ismerted meg Natalie-t? – puhatolta.

Az öregember felvonta a szemöldökét. Látszólag szavakat próbált keresni.

– Rajta, meséljen! Szeretem a nosztalgikus karácsonyi meséket.

Sariel a tenyerébe csomagolta az arcát.

A vénember sóhajtott, majd hozzáfogott a mondanivalójához:

– Fiatal voltam, talán húsz év körül. Az egész egy ünnepélyes karácsonyi vásáron történt. A tér fényekben pompázott. Mindenhol csillogó gömbök, színes lámpák, a fahéj illata keveredett a levegőben. Színes, túlzsúfolt bódék minden sarkon. Ahogy haladtam, ropogott a hó a csizmám alatt. És egyszer csak megláttam őt. Egyszerűen varázslatos tünemény volt. Piros sapkáját némi hópehely díszítette. Vöröses szeplős orcája olyan volt, mintha a tél csókolta volna.

– No, kezdődik… – motyogta Sariel. – A klisés, giccses karácsonyi romantika…

– SARIEL! Elhallgass! – szólt közbe Azrael, majd visszafordult az öregemberhez. – Rendben, bácsi. Folytassa csak. Mit csinált a kislány?

Az apó sóhajtott, majd folytatta a befejezetlen történetét:

– Mézeskalácsokat árult. Épp egy fél szívet próbált visszaragasztani.

– Hmm… És maga mit csinált?

– Mi mást? Odamentem hozzá. Megfogtam a szív egyik felét és én azt mondtam ,,Ha nem sikerül, ingyen van”. Erre ő azt mondta ,,Legyen. Biztosan rosszul ragaszt…” – Az öreg kuncogott. – Az első közös esténk a karácsonyfa alatt volt. Forró csokit ízelgettünk, közben a vásár díszleteiben gyönyörködtünk. Megcsodáltuk a téli világ minden szegletét. És tudod mi történt? Nem sokkal később összeolvadtunk… Szó szerint! Hónapokkal nagy lakodalmat is csaptunk, később családot alapítottunk. Elkezdtük az életet. Váltották egymást évszakok. A reggelek, az esték, a születésnapok, a sok nevetés és együtt töltött idő. Minden egyes apróság emlékeztett, hogy az élet bizony egy óriási kincs. A kis családommal minden évben visszatértünk a vásárba, ahol először találkoztunk. Újra éreztük a tél hidegét, a karácsony varázsát.

– Azrael, add fel! Menjünk. Ezt, majd megbeszélitek útközben. Úgyis csak ezt fogja körbe-körbe hajszolni. A fiú és a lány egy karácsonyi napon egymásba szeret. Összeházasodtak. Oszt lett egy csomó gyerekük. Megélnek mittomén mennyi karácsonyt, majd itt a vége, fuss el véle… A vénember már csak összevisszaságokat beszél…

A női angyal hagyta Sariel a füle mellett elsuhanni a szavait. Csak az apóra figyelt.

– Együtt főztünk, sütöttünk, a fát díszítettünk, néha vitáztunk némi apróságon… Még az ünnepi asztalt is közösen terítettük meg. Csodálatos volt… Tudod nagyon, de nagyon szomorúvá tesz, hogy most már nem ülhettek közöttük és az unokák sem láthatnak. Én hiába látom őket, de ők sajnos engem nem… – A bácsi felállt és az ablak felé fordult. – Minden szeretet, minden pillanat, amit átéltünk… itt maradt ebben a világban. Most is itt állok, és ahogy rájuk nézek, egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy elengedjem a múltat. Ragaszkodom minden egyes karácsonyhoz, minden egyes mosolyhoz, minden egyes nevetéshez… mert ez teszi a lelkemet az otthonommá…

Azrael bólintott. Óvatosan megérintette az öregember vállát.

– Értem, hogy erősen ragaszkodsz a családodhoz és vissza vágy hozzájuk, de… sajnos a maga évei réges-rég lejártak. Kérem, engedje el a múltat és engedje meg, hogy átvezessem egy másik világba, ahol nem kell rettegnie a haláltól. Abban a világban mindennap átélheti a karácsonyt.

– És mi lesz az én Natalie-mal?

– Megígérem, nemsokára találkozhat Natalie-val.

Az apó nagy levegőt vett. Vetett még némi pillantást a karácsonyi asztalra. Elképzelte, hogy még mindig ott nevet velük. Érzete, hogy számára nagyon is fájdalmas lesz az előtte álló út. Végül immel-ámmal követte az angyalt, aki egy fényes átjárót nyitott meg. Át sem lépték a küszöböt, mindketten azonnal eltűntek.

Sariel csillogó szemmel nézett utánuk. Kis pillantást a karácsonyt ünneplő családra is vetett. Azért csak kezdte meglágyítani az ő rideg természetét. Sóhajtott, majd a tekintetét az ég felé fordította.

– Eh, tata… Micsoda egy mázlista vagy. Mit ne mondjak, asszem megkedveltelek. Sőt irigyellek is téged. Én egy darabig biztos, hogy nem mehetek vissza…

Jövőre érkezik Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény című pályázatnyertes Light Novel regénye

Olvass bele!

Markó Gábor: Kis vizit

Markó Gábor: Kis vizit

A Kis vizit című történet a Rejtővel egy asztalnál kötetünkben jelent meg, amit most teljes terjedelemben olvashattok.

 

Fülszöveg:

Ebben a kötetben kérem szépen csupa olyan író van, akik le akarták vágni a kiadót. Jegyezzék meg, hogy este mindig levágnak valakit. Vagy az írót, vagy a kiadót. Most az írót.* Nem kicsit, nagyon. Mégpedig úgy, hogy az lett nekik ígérve, hogyha jó történetet írnak, megjelennek. Azonban  helyettük csak a történeteik jelennek meg, és azok sem személyesen, csak ebben a könyvben.

*Rejtő Jenő után szabadon, idézet a „A detektív, a cowboy és a légió”-ból

Abban bízunk, hogy azok az olvasók, akik szeretik Rejtő Jenő történeteit, ebben a kötetben meglelik szellemiségének és humorának reinkarnációját. És ki tudja, talán egy-egy író személyében a magyar ponyva új életre kel.

A „Nekivág” irodalmi pályázatra olyan műveket vártunk, amelyeket a rejtői humor jellemez. A kötetben tizenhét olyan történet talál a kedves Olvasó, amely elnyerte a zsűri (Lévai Szebasztián (Letya), J. Goldenlane, Fedina Lídia) tetszését.

Jó szórakozást kívánunk 🙂

Markó Gábor

Kis vizit

A begyakorolt mozdulatok végén általában égő pipadohány az eredmény. De most nem volt tüze. Vállat vont miközben az ajakrák liga címkéjével ellátott pipaszárat az ajkai közé vette, és beleszívott. Így legalább nem köhög tőle.

– Indulhatunk? – kérdezte a rászegeződő szempároktól, akik a hallható tartomány küszöbét alig megütő mormogással álltak fel.

A ventilátor csak látszólagos lelkesedéssel ösztönözte továbbhaladásra az épp előtte megfáradt levegőt. Valójában a lapátok nagyobb része törött volt, a levegő pedig szinte nem is létezett. Az ablakon betűző reggeli napfény tőrként szúrta át a szaharainak tűnő porral tűréshatárig telített teret, majd pihent meg a szebb időket is átélt folyosó kövén, épp egy nagy vasajtó küszöbén.

Azon keresztül meg hangos dörrenések hallatszottak.

– Mindjárt ránk törik az ajtót – nevetett a férfi, amelyik pipázott.

– Mindenki ide akar bejutni – nevetett egy másik, amelyik nem.

De egy, a folyosóra oldalról becsatlakozó ajtót céloztak meg, és a fehér kígyóként tekergő menetoszlop minden tagja átlépett rajta. Először az a férfi, aki pipázott, aztán az, amelyik nem, majd utánuk még ketten. Pont annyian, hogy méltóságot sugározzanak, de ne legyenek nevetségesen sokan, mintha csak össze kéne dugni a fejüket, hogy diagnózishoz jussanak. Négyen. Szilvia, aki teltebb volt a karcsúnál és karcsúbb a teltnél, csukta be a másik három mögött az ajtót. Szorgosan bújta a lázlapokat, készülve a villámkérdésekre. Előtte ifjabb Szabó, a magát orvostanhallgatónak és katolikusnak valló fiatalember. A férfi, amelyik pipázott, Almásy volt ipszilonnal, a másik, amelyik nem, Kovács. Ipszilon nélkül. A rajtuk mérethibásnak látszó orvosi köpenyük szinte a földig ért, szürkés árnyalattal és gombolatlanul takarta a még szürkébb trikójukat.

A poros folyosóhoz képest a kórteremben frissítőnek hatott a metsző vizeletszag.

– Jó reggelt, uraim! – csendült egyszerre a tettetett vidámság és a kiégett fásultság Almásy (ipszilonnal) hangjában.

A megnevezettek hadirokkantakat megszégyenítő tempóval ültek fel az ágyukban. Az egyiken fehér takaró, a másikon sárga, a harmadikon semmit sem takaró.

– Hogy van Bognár? – fordult az első ágyon fekvőhöz.

– Főorvos úr, nem annyira jól, kérem, azt mondanám…

– Remek – szakította félbe Almásy magát nyugtató magabiztossággal. – Hát maga, Tasnádi? – lépett a másikhoz.

– Főorvos úr, az a helyzet, hogy vizelnem kellett.

Hogy panasz volt–e vagy élménybeszámoló, nehéz lett volna eldönteni.

– És elmúlt?

– El – felelte most már egyértelműen büszkén, hogy egyedül végére járt a problémának.

– Remek – nyugtázta Almásy, és úgy pördült meg a tengelye körül, hogy félő volt, a pipa az ajkai helyett a centrifugális erőnek fog  engedelmeskedni.

– Hát és ez ki? Ő a spanyolnáthás?

– Angolkóros – javított Kovács, az ipszilon mentes.

A tudálékossággal teli behízelgés aromája nem pusztán elkísérte a szavait, hanem összebútorozott velük.

– Lenne inkább valami hazai baja – zsörtölődött, miközben a pipa szára hozzákoccant a szájában lévő összes ép fogához. Katt–katt–katt. És csend.

– Az utolsó kórteremben van egy morbus hungaricus – próbált szépíteni Kovács.

– Még szerencse, hogy nem TBC–s – nevetgélt a saját viccén miközben Szilvia felé próbált kacsintani. Az incselkedőnek szánt gesztus viszont csak ifjabb Szabóig jutott, aki vöröses színűnek tűnő fapofával válaszolt.

Almásy zavarban és egyébként pizsamanadrágban indult meg kifelé a kórteremből. Ajtó, bal kanyar, bal kanyar, ajtó. A hangos zörgetés továbbra is a folyosó vége felől, a halk zene a kórterem faajtaja mögül hallatszott.

– Na, ez mi? – mordult fel, miközben belépett.

A zenéhez még a medicinánál is kevésbé értett.

– Cöliákia – csapott nyelvet Kovács.

– Nem kedvelem a jazzt. És a betegnek mi baja?

– Gluténérzékeny – csapott még egyet. Jó nagyot, biztos, ami biztos.

– És magának? Maga is gluténérzékeny? – fordult Almásy érdeklődés hiányában rögtön a következő beteghez.

– Nem, kérem, én katolikus vagyok – mentegetőzött, érezte, nem kielégítő a válasza.

– Nem baj, majd rendben jön – és Almásy csalódottan fordult a kórterem utolsó ágyához, ezzel együtt szinte csak véletlenül az azon fekvő beteghez is.

– És maga miért van itt? – kérdezte tőle.

– Nem tudom.

– Nem tudja? Hogyhogy nem tudja? – értetlenkedett, mintha csak azt mondták volna neki, hogy bebizonyosodott, a Föld lapos.

– Csak behoztak ide.

– Ez nem lesz elég – csettintett Almásy elégedetlenül – ennél jobb indok kell. Találjon ki valamit!

– Nem is tudom – mélázott el a férfi. – Mondjuk, meghűltem?

– Fantáziátlan! – szisszent fel a pipája mögül szemrehányóan.

– Szégyellje magát! Nem mondhat ilyet. Ez nem fog tetszeni a professzori viziten sem senkinek. Ki kell találnunk valamit jobbat.

– Kitalálni? – képedt el a beteg.

– Ha csak úgy megy. Na lássuk csak. Kellene valami izgalmas.

Valami eredeti. Egy igazi kuriózum! Legyen mondjuk, légiósbetegség?

– Légiós betegség?

– Nehezen diagnosztizálható, nehezen gyógyítható, bele lehet halni. Jó lesz – lelkesedett miközben gyújtatlan pipájába szívott.

– De kérem, bemondásra biztos nem lehet elkapni… – ment bele a páciens az értelmetlennek tűnő vitába.

– Hát ezt honnan tudja maga? Mostanáig nem is hallott róla.

– Hát, a neve alapján egy vizekben előforduló baktérium, a Legionella pneumophila által okozott tüdőgyulladással kezdődő, de végső soron több szervrendszert érintő, magas lázzal járó fertőző megbetegedés.

A beálló csendben csak a pipa koppanását lehetett hallani a kövön. És a dörömbölést a vasajtón.

– Kovács? – fordult Almásy a kollégájához, miközben lehajolt a pipájáért.

– Igen – nyelvcsapás –, doktor?

– Írja fel, hogy félrebeszél. Összevissza hadovál! Még kettőt pislogok és detektívekről meg cowboyokról kezd beszélni! Fertőzés… persze, még jó, hogy nem vesztegzárért kiállt! Hát úgy néz ki ez a kóceráj, mint a flancos Grand Hotel, kérem? Következő!

A menetoszlop hátraarcot vett, és a meneteléstől lehető legtávolabb eső összevissza léptekkel elhagyta a kórtermet. Tarkókon legördülő izzadtságcseppeken csillant meg a kora reggeli napfény. A vasajtón való dörömbölés távoli fegyverropogásnak hatott.

A következő kórteremben egyetlen ember feküdt. A sarokban álló ventilátor, az éjjeliszekrényen csukott könyv. Az egyik rozzant, a másik vaskos.

– Jó reggelt! – köszönt Almásy.

– Jót… – dünnyögött a beteg.

– Magának mi baja?

– Meg akarok halni.

– Dehogy akar… – Almásy legyintett, de kissé meglepődött.

– Már egyszer megpróbáltam.

– Megpróbált öngyilkos lenni? Hogyan? – érdeklődött.

– Tegnap este elkezdtem olvasni a Háború és békét. Oroszul. Hátha belehalok az unalomba.

– Oroszul unalmasabb, mint magyarul?

– Nem tudok oroszul.

– Értem. És sikerrel járt?

– Mármint, hogy sikerült–e megölnöm magam?

– Igen.

– Nem.

– Logikus – fogadta el a megdönthetetlennek tűnő állítást Almásy. – De miért akarja megölni magát egy életerős fiatalember? Keresse meg a szép dolgokat az életben. Menjen el színházba!

– Színész vagyok – alkudozott a beteg.

– De valami humoros darabot nézzen meg – kontrázott Almásy.

– A színpadon nincs nálam viccesebb ember a városban.

– Akkor meg mi a baj?

A beteg látszólag gondolkodóba esett. Érezni lehetett rajta, hogy a meggyőző válaszon gondolkodik.

– Most nincs rajtam a kosztüm és nem vagyok kisminkelve.

Almásy gondolkodóba esett.

– Szilvike, tud valamit tenni? – fordult a vizit alatt először a nővérhez.

– Miért én? Csak mert nő vagyok? – sosem fog kiderülni, hogy a felháborodás minek szólt. Hogy csak azért kapott feladatot, mert nő volt, vagy önmagában azért, mert feladatot kapott.

– Valójában azért, mert maga az egyetlen, aki tényleg itt dolgozik.

– Hogy… hogy mondja? – a megnevezett Szilvike háborgása őszinte meglepetésbe csapott át.

– Szilvike ma kezdett – szólt közbe Kovács. Ipszilon nélkül. – És az arckifejezése alapján Szabó sincs még képben.

Az orvostanhallgató továbbra is nyugodt volt. És katolikus.

– Nézzék, én nem akarok balhét. Lényeg, hogy meglegyen a pecsét a leckekönyvembe.

– Várjanak, hogy értik, hogy csak én dolgozok itt? – hebegett tovább az ápolónő.

– Szilvike… maga szerint kik dörömbölnek az ajtón?

– A… nem tudom.

– Maguk nem igazi orvosok? – csatlakozott vissza a beszélgetésbe az ágyon fekvő beteg.

– Itt aludtam a maga melletti ágyon az éjjel – világosította fel Almásy. – Tudja, hogy motyog olvasás közben?

– De hát… maga vizitel? – Az ágyon fekvő beteg túllépett a saját motyogásán, és a tárgyra tért. Arra, amire szerinte érdemes volt.

– Gondoltam, körbenézek. Mi baj lehet belőle – rántott vállat Almásy.

– Komolyan kérdi? Nem is tudom. Én például most mondtam, hogy öngyilkos akarok lenni. Maga szerint mindegy, hogy mit mondanak nekem? – A beteg nem titkolt háborgással próbálta kérdőre vonni az álorvos.

– Most öngyilkos akar lenni? Éppen itt és most? Le akarja nyelni keresztbe a Háború és békét, hogy megfulladjon? – érdeklődött Almásy.

– Most nem, de… – kezdett volna magyarázkodni a beteg.

– Na ugye. Szívesen – a köpeny annyira büszkén feszült az áldoktor mellkasán, hogy félő volt, lepattantak a gombok. Pedig egy sem volt rajta.

– Ne viccelődjön velem, uram! Ezek komoly dolgok! Mégis mit mondott a többi betegnek?

– Semmit, amitől bajuk lehetne. Mert magának mit mondtak, hogy meg akar halni? – háborodott fel kissé Almásy. Kissé csalódott volt, hogy nem győzte meg azonnal a szobatársát az igazáról.

– Ez nem így működik – válaszolt, de a tettetett magabiztossága nem tudta egyben tartani a hangszínét.

– Hát akkor, hogy működik?

– Csak… érzi. Hogy nem akar már mást. Tudja… – próbálta a beteg megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

– Érzi. És mit lát?

– Hogyan, kérem? – meglepte az orvos kérdése. Az álorvosé.

– Érzi, érzi. De mi lát közben? – Almásy, mintegy nyomatékosítandó a mondanivalóját, közelebb lépett az ágyban fekvő beteghez. – Mit hall? Mit szagol? Ha becsukja a szemét érzi-e a liget felől fújó zölddel teli levegőt? Vagy hallja-e az égen húzó madarak utazni vágyó eltökéltségét? És ha kinyitja a szemét, nem látja a világot, amiből hiányozna, ha nem lenne?

– Nem igazán… – hebegett a beteg.

– Nem látja az embereket, akik nevetnek magán a nézőtéren? Nem hallja a tapsot, nem érzi a fülledtséget a zsúfolt színházban?

– De én csak egyszerűen nem az vagyok, aminek látnak.

– A férfi úgy érezte, megtalálta a helyes érvet, de hangjában az csendült, mintha mégsem tudná meggyőzni saját magát sem.

– Az ember az, aminek mások látják. A léte pedig a tér, ami üres maradna utána.

– Nagy szavak valakitől, aki orvosnak tetteti magát.

Almásy hátralépett egyet. Attól, hogy valaki szélhámos, még érezheti rosszul magát, ha hazugnak nevezik.

– Megkérdőjelezés nélkül fogadná el a szavaimat, ha a köpeny rám lenne szabva. Én meg nevetnék magán, ha a színpadon látnám. Mert úgy másképp látnánk egymást. Az a kérdés csak, hogy mi a fontosabb. Az, ahogy mi látjuk magunkat egyedül, vagy ahogy százak látnak minket. A halottat sajnáljuk igazán vagy a gyászoló tömeget?

– Engem nem is gyászolnának tán – vetett fel egy újabb érvet a férfi, de egyre inkább csak kapálózott.

– Mindenkit gyászolna valaki. Ha nem a nevét, akkor a tetteit. Vagy csak egy érzést, amit okozott. Egy reakciót, amit kiváltott.

– Nem tudom, mit mondjak – feladta.

– Talán mesélhetne az egyik darabról, amiben játszik… – mosolyodott el Almásy.

Az egyre hangosabb dörömbölés egy pillanatra megszűnt, de csak hogy tőle jól elkülönüljön a feltehetően a vasajtó kicsapódását jelző hangos robbanás. Almásy ipszilonnal nem csak tettetett nyugodtsággal fordult a kórterem nyitott ajtaja felé. Néhány másodpercig a folyosót nézte, majd lassan visszafordult a beteg felé.

– Almásy József – nyújtott neki kezet.

– Fehérvári Jenő – fogadta el a férfi.

Az áldoktor tekintete még egy pillanatig elidőzött a színészen. Jenőn. Fehérvári Jenőn. A nevettetőn, akinek lénye nagyobb teret foglalhat el a világban, mint ő maga hinné. Aztán lassan levette a köpenyét, ami még a fogasnak is jobban állt, mint neki, majd lassú léptekkel a betegtársa melletti üres ágyhoz lépett. Leült, lassan kicsúsztatta a lábait a papucsából, majd lehevert.

Kintről lépéseket hallott és néhány aggodalmas szót.

– Minden rendben volt, Szilvike?

– Igen, főorvos úr. – A nő hangjából csak minimális zavartság hallatszott.

Bent a kórteremben a kettes ágyon Almásy József elmosolyodott, halkan újra Fehérvári Jenő felé fordult.

– Időnként jó, ha kibújunk a bőrünkből, ugye? Ha egy másik szerepbe helyezkedünk bele.

– A színpadon?

Almásy őszintén elmosolyodott.

– Igen. Ott is.

A jóleső fizikai munkától szinte megrészegülve, kissé olajos ingujjal, csapzott hajjal és verejtékes homlokkal lépett be a főorvos. A valódi. A szeme alatti ráncok el tudtak volna mesélni egy történetet arról, hogy egy jól fésült fotel-intellektuel hogyan változott át ma reggel zárakat feltörő betörővé.

– Jó reggelt, uraim!

Rendeld meg!

A kötet most kedvezményesen megvásárolható, amíg a készlet tart.

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 358
Megjelenés: 2022. július 15.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786150150772
Méret: 190 mm x 130 mm x 18,36 mm
Borítógrafika: Korcsmáros Pál stílusa alapján
Rajz: Garisa H. Zsolt
Szín: Varga „Zerge” Zoltán
Moly.hu adatlap

Akció!

Original price was: 990,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

A. N. Vespree: Életutak

A. N. Vespree: Életutak

A. N. Vespree: Életutak

A. N. Vespree Életutak című története a Gyermektelenül kötetünkben jelent meg 2021-ben, amit most teljes egészében olvashattok. Ez volt az első kiadványunk, és elvétve még kapható pár helyen (Líra, Book24).

Terveink szerint a közeljövőben A. N. Vespree-től nem ez lesz az egyetlen történet, ami a mi gondozásunkban megjelenik, hanem egy mini sci-fi antológia mellett már dolgozunk a Light Novel pályázatunkon megjelenést nyert regényén, Az öröm hangja-n.

ÉLETUTAK

 

A csengő ellentmondást nem tűrő berregését csak sokadszorra hallottam meg, mire hajlandó voltam felkelni a kanapéról. Hónapok óta nem volt szabadnapom, ezt a napot ki akartam használni arra, hogy egészségtelen mennyiségű fagylaltot eszem és unásig nézem a kedvenc sorozatomat. Ez az én pihenőidőm, és nem akartam, hogy bárki is elrontsa.

Vonakodva lestem ki a kukucskálón: rögtön megpillantottam volt barátnőm kócos, barna haját és csapzott arcát. Ismét megnyomta a csengőt, majd idegesen az órájára pillantott, felnézett, és két zöld szemét a mennyezetre emelte.

Hangos sóhajtás tört elő belőlem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt! – Fáradt hangomat direkt rekedtté és nyúzottá változtattam, bár sejtettem, hogy nem fogom elérni a célomat: meggondolja magát, gyorsan megforduljon és hazasétáljon.

– Reggelt?! – kérdezett vissza. Nevetése úgy visszhangzott a lépcsőházban, hogy féltem, kijön lakásából a szemben lakó öregasszony. Ha elkezd beszélni, órákon át nem fogok tudni szabadulni tőle. – Már kilenc óra!

Ekkor vettem észre, hogy látogatóm mellett két ötéves forma gyermek ácsorog, és olyan huncut arccal néztek rám, mintha arra készülnének, hogy menten felforgatják a lakásomat. Úgy is lesz – gondoltam, majd eleget téve az illemnek, félreálltam az ajtóból, hogy beengedhessem őket. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy egy kis beszélgetés még nem borítja fel az egész napomat, sőt, talán még jót is fog tenni az újdonság, és legfőképpen egy régi, majdnem elfeledett barát társasága. Csak pozitívan!

Miközben ismerősöm egyből a nappali felé vette az irányt, mintha tegnap váltunk volna el utoljára, elgondolkoztam, hány éves is lehet. Harmincegy? Harminckettő? Nem emlékeztem, legalább öt éve nem találkoztunk. Még középiskolás voltam, amikor egy helyi közértben megismertük egymást egy joghurtbaleset kapcsán. Akkor még nem voltak gyerekei, ám lelkesen beszélt programozó állásáról, miközben a pulcsimról lemostuk az odaveszett reggelim maradékát.

– Még mindig egyedül élsz? – kérdezte, ám rám sem nézett, rögtön maga elé rendelte mind a két lurkót és elkezdte lefejteni róluk a vastag ruhadarabokat. Kanapémon hamarosan összevissza hevertek a kabátok, sálak, vastag nadrágok, miközben az apró cipőkből pergett a sár.

– Így könnyebb rendet tartani. – Megpróbáltam elviccelni a dolgot.

Gondolataim között rögtön felelevenedett a barátok és rokonok válogatott okoskodása. Mindig jobban tudták, hogyan kellene élnem az életemet: férjjel, gyerekekkel, és hiába érveltem, a vége mindig ugyanaz lett: fiatal vagyok még, alig múltam húsz, amikor megérek, máshogy fogom gondolni.

– Meghiszem azt! – nevetett fel a barátnő, majd benyálazta az egyik ujját, és elkezdte mindkét kölyök arcáról módszeresen ledörgölni a koszt. – Egész nap takarítok, alig fejezem be, már kezdhetem is előröl.

– De gondolom megéri.

Ugyanazt hajtogattam, amit más, gyermekes szülők szoktak nekem mondani. Akármennyit panaszkodnak a gyerekükről, mind ugyanazt mondja a végén: hogy megéri. Gondoltam, megkerülöm a konfliktust, ami a nézeteltérésből fakad, és pontosan azt mondom, amit hallani akar.

– Néha visszasírom a leányéveimet. Még szerencse, hogy szeretnek a nagyinál lenni, így havonta egyszer-kétszer azért el tudunk menni szórakozni a párommal.

Nem bírtam visszafogni magam, és hangosan felhorkantottam.

– Én évek óta nem voltam szórakozóhelyen, én örülnék, ha havonta egy-két alkalommal el tudnék menni – magyaráztam meg gyorsan. Féltem, hogy ha nem teszem, gyilkossá válik a csúnya tekintet, amit rám mereszt.

– Pedig semmi dolgod – jelentette ki hidegen, nekem pedig meg kellett fognom az államat, ha nem akartam, hogy nagyot koppanjon a parkettán. – Nincs férjed, gyereked, egyedül élsz… – kezdte el sorolni, mintha csak egy könyvből olvasná.

– Végül is csak két állásom van, és alig alszom napi pár órát – forgattam a szememet. – Mindegy. Kértek valamit?

Szemem sarkából észrevettem, hogy a kislány az olvadófélben lévő fagylaltommal szemez. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan hatalmas harc veszi kezdetét az édességemért, aminek az lesz a vége, hogy vagy megválok tőle, vagy két emelettel arrébb is a gyereküvöltést hallgatják a szomszédok.

– Á, nem, köszönjük. Nagyon okosak, ha kell valami, rögtön szólnak. Nemrég ittunk, és már reggeliztünk is.

Néztem, ahogyan a két gyerek anyjuk segítségével leül a kanapéra, közrefogva azt a végtelenül fáradtnak tűnő nőt, akit egykor a barátnőmnek neveztem.

– Azt nem is mondtad, hogy két állásod van – folytatta. – De ne aggódj, nem fognak lefárasztani annyira, négy-öt óra és itt vagyok. Bekapcsolod nekik a tévét, azt elnézik és…

– Itt hagyod?! – Csúnyán a szavába vágtam a visszakérdezésemmel, azonban annyira lesokkolt, amit mondott, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette. Ki mondta, hogy én vigyázni fogok a gyerekeire? Másra sem vágytam, minthogy két neveletlen, síró gyerek a lakásomban randalírozzon, miközben én pihenni szeretnék!

– Hétfőn beszéltük, emlékszel? Mikor rád írtam, és elmeséltem, hogy a férjem leesett a tetőről.

Úgy éreztem, mintha rám borult volna egy szekrény. Felelevenedett előttem az üzenetek sora, amiben azt taglalta, hogy a férje a beázott tetőt próbálta megjavítani, amikor valahogyan megcsúszott és leesett. Kórházba kellett vinni, és csak másnapra derült ki, hogy szerencsére csak gerincrepedése, és nem törése van. Sajnáltam őket, de mivel a nagy családalapítása után rögtön elkezdtek hanyagolni, majd szépen lassan a beszélgetéseink is megszűntek, nem tudtam mélyebben átérezni.

– De nem mondtam igent – húztam el a számat. Kellemetlenül érintett a helyzet, nem szívesen küldtem volna el őket, de az, hogy nem akarok vigyázni két ötéves gyerekre, erősebben pulzált bennem, mint az együttérzés. Rögtön megfogalmazódott a fejemben: csak azért írt rám néhány héttel ezelőtt, hogy legyen kire sózni a gyerekeket?

– De azt mondtad, hogy nem dolgozol – erősködött tovább.

– Igen, és az nem azt jelenti, hogy rá is érek.

Ekkor tudtam, hogy jó nagy butaságot mondtam, és nem is kellett sok idő, hogy egy lenéző, dühös pillantást kapjak válaszul. Persze, végül is ráértem, de hogyan kellett volna megmondanom neki, hogy kiráz a hideg a gyerekektől?

– Látom – sóhajtotta.

Az egyik gyerek eközben felkelt, tett néhány bizonytalan lépést, majd átmászott a testvére mellé. Persze ott már nem sok hely akadt, így egymás hegyén-hátán ültek, de ez őket nem zavarta, ahogy látszólag a barátnőmet sem.

– Sokat dolgozom, csak szeretnék pihenni!

– De velük is tudsz pihenni! Nézd meg, hogy milyen csendben ülnek!

El kellett ismernem, hogy a gyerekek meg sem moccantak, csak megszeppenve néztek rám, az anyjukra, a környezetükre. Nem is értettem… Még a nevüket sem tudtam a kölyköknek, soha nem láttak még, miből gondolja egyáltalán, hogy jó ötlet, ha egy vadidegennél hagyja őket? Régi barátság ide vagy oda.

– Egyedül szeretek pihenni – jelentettem ki, majd egy oldalsó pillantást vetettem a fagylaltomra. Egyre jobban olvadt. Szerencsére egyetlen szem sem szegeződött rá a sajátomon kívül, és nem turkált benne illetéktelen ujj, mint ahogyan elsőre képzeltem.

– Ha lenne valakid, és közösen tervezett családod, akkor megértenéd.

Felhorkantottam.

– Mit? Hogy mindig rásóznám valakire a gyerekeimet, mert képtelen vagyok egyedül bánni velük?

Úgy tűnik, hogy ezzel elvetettem a sulykot, ám nem éreztem sem megbánást, sem pedig bűntudatot. Egyvalamit éreztem: hogy nem akarom a fél napomat két ötévessel tölteni. Miért olyan nagy kérés ez?!

– Persze, mert azt hiszed, olyan könnyű ez egyedül, miközben a férjemet is ápolnom kell? Ha lenne gyereked, akkor lehet, hogy kialakulna benned némi együttérzés és gondoskodás is!

Elhelyezkedtem az egyik fotelben. Ehhez le kellett ülnöm, nem voltam felkészülve arra, hogy valaki a saját otthonomban kioktat arról, hogy hogyan kellene élnem az életemet. Már megint.

– Lehet, de nincs – vontam meg a vállamat. – És nem is lesz.

Úgy tűnik, hogy a volt barátnő rájött, hogy jobb, ha ezt nem erőlteti, ugyanis olyan gyorsan kezdte el öltöztetni a gyerekeit, amilyen gyorsan levette róluk a ruhákat az imént.

– Huszonévesen én is ugyanezt mondtam, és tessék. Most van két csodálatos gyermekem, és soha, semmi pénzért nem válnék meg tőlük! Majd egy tíz év múlva máshogyan fogod gondolni ezt, és akkor rájössz, hogy igazam van!

Ez a tolakodó igazságérzet kezdett az agyamra menni. Sajnos túl sok ember gondolkozott így, a munkám során nap mint nap találkoztam olyan nőkkel és férfiakkal, akik egyszerűen képtelenek voltak beismerni, ha valamiben nincs igazuk.

– Nem fogom.

Régóta tudtam, hogy nem akarok gyereket, és ez eddig sem változott, ezután sem fog. Két állás mellett egyszerűen nem lett volna időm ismerkedni és családot alapítani. Az egyik fizetésemből éppen csak meg tudtam élni, ha nem vállalok plusz munkát, egy fityinget sem tudtam volna félrerakni későbbre.

– Ó, dehogynem! Mégis ki nyitja rád az ajtót öregkorodban?

A szemem előtt lebegtek a képek a munkahelyemről: magányos idősek, akiket csak én látogatok, akikkel csak én foglalkozok, akiktől csak én kérdezem meg, hogy hogy vannak. Magányos idősek, akik órákat mesélnek gyermekeikről és unokáikról, a boldog emlékekről, de soha, egyszer sem látogatják meg őket.

– Az idős barátnőim – feleltem, majd egyre nagyobb mosollyal néztem, ahogyan egykori barátnőm még mindig a ruhákkal szenved. A kapkodás megtette a hatását, és hiába kötötte meg az egyik gyerek cipőjét, mire a másodikkal is kész lett, az elsőnek már kioldódott a fűzője.

– Amit teszel, az hatalmas felelőtlenség! Minden családba legalább három gyerek kellene! Miből lesz nyugdíjad?

Végre sikerült az öltözködés, elindultak az ajtó felé.

– Szerinted miért dolgozok annyit? – kérdeztem vissza.

Ahogyan figyeltem távolodásukat, elöntött a megkönnyebbülés. Végre megszabadulok tőlük, és visszatérhetek a nyugodt pihenéshez, mielőtt holnap ismét kezdődne a heti hajtás.

– Élmények nélkül, a rendszer rabszolgájaként akarsz megöregedni és meghalni? – kérdezte. A jókedvem szinte azonnal füstbe szállt.

A keze már a kilincsen volt. Kitessékelte a gyerekeket, majd egy laza mozdulattal bevágta maguk mögött az ajtót. Ennek ellenére tisztán hallottam szavait a folyosóról.

– Végül is, valaki a robotélettel is megelégszik.

Látogass el az író oldalára!

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála (krimi)

– Ezt most komolyan mondja? – Tiszai főfelügyelő a helyszínelő doktorra meredt, de az nem hátrált meg.

– Igen.

– A fickó leült újságot olvasni, és mire végzett, szívinfarktust kapott? Ezt állítja?

– Igen. Kicsit sarkított rajta, de igen.

– Akkor mi mit keresünk itt?

A közelükben tébláboló fiatal nyomozó lecsapott a kérdésre. Végre valami, amire ő is tudta a választ! A halottra mutatott, aki a pamlagon ült, fejjel előre bukva a dohányzóasztalon kiterített újságra.

– Ki van égetve a köntöse cigivel. Ott a hátán. Látja, főfelügyelő úr? Valamelyik túlbuzgó azt hitte, hátba lőtték és kihívott minket. – A mondat végén vihogott egy rövidet.

– Rendőrt hívott, mert valakit hátba pöcköltek egy csikkel?

– Az égésnyom miatt azt hitte, hogy golyó ütötte lyuk.

– Nem tűnt fel az illetőnek, hogy nincs vér? – hitetlenkedett tovább Tiszai.

– Ezek szerint nem.

– Jól van – legyintett a főfelügyelő. – Ha már itt vagyunk, találjuk ki, mi történt. Nekem rejtélyesnek tűnik ez az ügy. Vagy maguk hallottak már olyan esetről, hogy valaki meghalt újságböngészés közben? – Rövid szünetet tartott, a többiek rázták a fejüket. – Melyik cikk okozhatott ekkora traumát neki? Mert azt a lehetőséget kizárhatjuk, hogy már eleve infarktussal küzdve fogott hozzá az olvasáshoz, igaz? Nyomozó, átnézte az újságot?

– Igen, amennyire a fej elmozdítása nélkül lehetett. Semmi szokatlan.

− És nem az elhalálozási rovatnál van nyitva.

− Nem. Ha csak nincs egy a homloka alatt. Oda nem látni.

− A szobát átkutatta?

− Mivel nincs bűntényre utaló jel, így nem gondoltam, hogy…

− Jól gondolta – nyugtatta meg Tiszai az elbizonytalanodó fiatalembert, majd búcsút intett a doktornak, aki időközben összecsomagolt és most távozott a szobából.

− De a sarokban álló íróasztalon van egy határidőnapló – sietett újra hasznossá tenni magát a kezdő nyomozó. − Abba belekukkantottam. A szokás hatalma – vihogott egyet megint.

− Mit talált?

− A férfi Szender József. Terapeuta volt. – A nyomozó a jegyzeteibe pillantott. – A naplója utolsó bejegyzése szerint öttől hatig: visszatérő rémálmokkal küzdők csoportja. Első foglalkozás, bemutatkozás, ismerkedés, bizalomépítés, helyzetfelmérés. És fel van sorolva öt név telefonszámokkal. Mondjam?

− Nem kell.

− Egyébként felhívtam őket az idő alatt, amíg a főfelügyelő úr ideért az őrsről. Egybehangzóan azt állították, hogy amikor távoztak a csoportterápiáról, nem láttak semmilyen rosszullétre utaló jelet a foglalkozást vezetőn.

Tiszai leguggolt a megboldogult mellé és abból a látószögből kezdett vizsgálódni.

− Maga nagy segítség, nyomozó. – Mivel hangsúlytalanul ejtette a szavakat, nem lehetett megállapítani, komolynak vagy ironikusnak szánta-e a megjegyzést. A nyomozó mindenesetre igyekezett továbbra is jó benyomást tenni rá.

− Az asztalon van egy diktafon, amibe csak belehallgattam, hogy mi van rajta. Úgy tűnik, a terapeuta hangfelvételt készített a foglalkozásról.

– Az egészről?

– Azt nem tudom.

− Hozza ide, hadd halljam én is! Az elejéről indítsa!

Az ifjú eleget tett a felszólításnak, visszacsévélt ütközésig, aztán lejátszott. Nyegle férfihang szólalt meg a kis hangszóróból:

– Hát… Pechemre én lettem az első, így nem tudom lemásolni az előttem szólót, hogy hogyan is megy ez. Ezért rohadt dolog elsőnek lenni. Nem tudja az ember, mi a házi szokás. Még sose voltam efféle gyűlésen.

Egy másik hang szólt közbe, ami valószínűleg a terapeutáé lehetett.

– Ez egy kezdő csoport. A mai az első foglalkozásunk, így mindenki számára újdonság.

– Na, mindegy! Azt mondták az ismertetőn, ahol toboroztak minket, hogy amikor először szólalunk fel, rövid bemutatkozással kezdjünk. Akkor az én nevem Apró Tamás. Autószerelő vagyok, vagyis sokat bujkálok kocsik alatt. Talán onnan jönnek ezek a fura álmok. Szóval az álmaimban én egy kis vakarcs vagyok. Kobold, vagy mi a franc. Egészen vékonyka és apró. Tamás… Értik? Haha… Ez a nevem: Apró Tamás. Hahaha… De viccen kívül! Szörnyű olyan mütyürkének lenni. Az óriás emberek lábai elől menekülni állandóan, nehogy agyontapossanak. Mert azok mind tojnak rám, mintha ott se lennék. Ezért inkább az éjszakákat szeretem, az baba. Már álmomban persze, arról beszélek. Olyankor a sok behemót eltűnik az utcákról, én meg végre szabadon járkálhatok a városban. Bekukkanthatok mindenhova. Egy ilyen kis nyamvadék befér az összes lukon. Az utolsó álmomban jött egy ötletem. Miért ne használjam ki az adottságaimat, ha már az emberek olyan gané módon bántak velem. Attól kezdve belestem a női öltözőkbe, becserkésztem a környék legdögösebb csajait a fürdőszobáikban. Kárörvendően röhögtem rajtuk és a pasijaikon, mintha azzal jól kibabráltam volna velük. Aztán kapcsoltam, még csak nem is tudnak arról, amit teszek, hiszen állandóan bujkálok. Nem ért az semmit se. Bosszút állni meg abszolúte nem. Kevés voltam, mint a harmat. Valami sokkal ütősebb kellett, valami világraszóló! Egyszer csak beugrott. Fogtam magam és elloptam a koronaékszereket. Tök egyszerűen ment az egész. A szellőzőcsöveken szépen besétáltam érte és kész. Feldughatták maguknak a biztonsági zárjaikat meg a lézereiket. Kirámoltam a teljes készletet a vitrinből. Nesztek, rohadékok! Hát azt hiszem, ennyi. Ennyi volt nagyjából.

A kapcsoló kattant a nyomozó ujja alatt. Tiszai felállt. Az elmacskásodott lábait lazítgatta, miközben a pamlag mögött átment a hulla másik oldalára. Ott már nem guggolt le, inkább előrehajolt és a térdére támaszkodott. Abból a pózból emelte a tekintetét a nyomozóra.

− Miért kapcsolta ki?

− Azt hittem, elemezzük – nyomta meg a fiatalember a gombot megint. Először egy nyikkanás hallatszott, ami valószínűleg attól keletkezett, hogy a felvételt készítő is leállította, majd újraindította a szalagot. A digitális eszközök kezelésénél már nincsenek effajta zajok.

Felzendült a következő mesélő orgánuma:

− A nevem Kardos Ottó. Egy irodában dolgozom ügyintézőként harmincad magammal. Szerintem az álmaim nem kapcsolhatók a munkámhoz, ahogy az előttem szóló esetében. Én mindig yakuzának látom magam. A múlt éjjel egy kényes megbízást kaptam. Egy üzletember likvidálása volt a feladatom, aminek balesetnek kellett látszania. Beöltöztem a fejem búbjáig, csak a szemem fehérje villogott ki a fekete ruhámból. Balesetet kellett imitálnom, mégis magamhoz vettem a kistőrt és néhány dobócsillagot. A kocsival messze parkoltam le a célszemély házától, egy éjszakánként teljesen néptelen környéken. Gyalogosan surrantam tovább a kertek alatt. Messze elkerültem a kutyás telkeket. Amikor célhoz értem, átlendültem a díszkerítésen. A családi ház emeletén láttam egy nyitott ablakot a bejutáshoz. Macskaként másztam fel a fal melletti fára, onnan átugrottam az ereszre, onnan az erkélyre. Az erkélyről vetődtem a nyitott ablak párkányára és felhúztam magam rá. Így jutottam be a hálószobába. Valahonnan tudtam, hogy a férfi egyedül van otthon. Lent neszezett a földszinten. Bekapcsoltam a tévét, hogy felcsaljam az emeletre. Kimentem az emeleti karzatra és lekukucskáltam. Hamarosan megjelent a lépcső aljában és csodálkozó arccal fülelt. Rövid téblábolás után megindult fölfelé a félhomályban. Gondolom, a lentről felszűrődő fényt elégnek tartotta. Besurrantam a nyitott ajtajú gyerekszobába. Miután felért és elhaladt a rejtekhelyem előtt, ledobtam egy papucsot a háta mögött a földszintre. Ő a csattanásra a korláthoz lépett, hogy lenézzen. Akkor mögé ugrottam. Tenyéréllel tarkón vágtam és az összecsukló testet átsegítettem a korláton. Fejjel zuhant le a kőre. Meg sem tudta, hogy nincs egyedül a házban, úgy halt meg. Én pedig arrafelé távoztam a helyszínről, amerről érkeztem. Ezt álmodtam.

A diktafon susogott egy ideig. A nyomozó ezúttal nem állította le, viszont az újabb nyikkanás jelezte, hogy a rögzítő tulajdonosa igen. Harmadszorra lágy női hang mesélt:

− Kővágó Judit vagyok, könyvtáros. Az álmaimban általam megtestesített lény a görög mitológiából ismert. Így bizonyos fokig összefüggésbe hozható a munkámmal, bár ezerféle irodalommal foglalkozom. Semmi sem indokolja, miért éppen gorgoként töltöm az éjszakáimat. Miért nem angyalként vagy istennőként? Lehetnék Kleopátra, Jeanne D’ Arc vagy Marie Curie. Persze tudom, ez nem kívánságműsor. Ha valaki nem tudná, a gorgo egy kígyótestű és hajú elátkozott lény. Három van vagy volt belőlük, de csak a Medúza nevű közismert. A monda szerint mindenki kővé változott, aki ránézett. Az én sztorim egyébként nem olyan izgalmas, mint az előzőek. Én csak siklottam a kihalt utcákon. Boldog voltam, erős, független, szabad. Nem éreztem gonoszságot a lelkemben, hiába gondoltak szörnyetegnek az emberek. Szívtam magamba az eső utáni friss, hűvös levegőt. Az egyik pocsolya tükrében nézegettem a fejemen kígyózó fürtjeimet. Tisztában voltam vele, hogy Pallasz Athéné átka miatt olyan a külsőm amilyen, én mégis szépnek találtam magam. Főleg a szemeim ragyogása tetszett nagyon. Ebben a boldogságban ringott a lelkem, amikor rám förmedt egy durva hang. A bűzös sikátorok útonálló királya akarta összemérni velem az erejét. Követelte a pénzemet és az ékszereimet. Még azt is kívánta volna tőlem, hogy örömet okozzak perverz férfi egójának. Eszembe sem jutott haragudni rá, annyira elcsodálkoztam. Nem látja, ki vagyok? Vagy az önteltsége érte el az elmebaj szintjét? Rámeredtem, hátha megérti a néma üzenetet, de ő pökhendisége nem fújt visszavonulót. Ostobán állta a tekintetemet, amíg kővé nem vált. Mindössze ennyi történt.

− Ez jópofa volt! – A nyomozó barátkozós felcsattanása válasz nélkül maradt a főfelügyelő részéről. Az eszköz sem reagált rá, hanem forgott tovább.

− Ordas Gyulának hívnak. Hentes vagyok. Ha már mindenki maga kezdi elemezni az álmait, mondanám, hogy az én munkám aztán tényleg passzol az álmaimhoz, ugyanis vérfarkas szoktam lenni. Nem az a sima kis farkas, ami ott szaladgál a prérin, hanem az átalakulós fajta, amelyik holdtöltekor az emberből lesz. Tudják, az a nagy vérben forgó szemű. Emberfarkasnak is mondják. Olyankor ugyanúgy trancsírozok, mint hentesként, csak az életben ember vagyok és állatokat vagdalok, álmomban meg állat vagyok, és az embereket szedem szét. Ja! És azt késsel csinálom, emezt viszont foggal, karommal. De elhihetik nekem, jó késekkel sokkal szebben lehet dolgozni a húsokkal, mint a természet adta eszközökkel. Amit úgy csinálok, az csak kontár munka. A múltkori álmomban egy városszéli kisház ablakán ugrottam be. Éreztem az édes emberszagot, mégsem találtam senkit a földszinten. Fölloholtam az emeletre. Éhes voltam, vérre szomjas. Gondolkodás nélkül széttéptem a három gyereket, pedig szeretem a gyerekeket. Amúgy kedvelem őket, mégis felzabáltam mindet. Aztán az apát, az anyát, sőt még a nagymutert is, mert az is ott tartózkodott. A végén már alig bírtam vánszorogni, annyira tele volt a gyomrom. Majdnem úgy jártam, mint a kisgömböc a mesében. Biztos ismerik azt a mesét. Aki nem, az szóljon, majd elmesélem neki. Na, szóval ez történt, de végig nem vettem komolyan. Valahonnan tudtam, hogy csak álmodom az egészet. Mindig tudom.

A hentes dörmögő rekedtes hangja riasztó zenei aláfestést adott a szörnyűségekhez, amiket mondott. A nyomozót kirázta a hideg, de nem merte szóvá tenni, hiszen az előző kommentárja sem aratott sikert a főfelügyelőnél.

− Az én nevem Szivássy Lilla. Álmomban vámpír vagyok, a civil életben marketingigazgató. Nem érzem a párhuzamot a kettő között. Viszont nem is az én dolgom kitalálni. Nekem az a feladatom, hogy a lehető legpontosabban beszámoljak az éjszakai látomásomról. Az elemzését a szakemberre bízom. Nos, a legelső emlékem az, hogy sétálok a sötét utcán, mégis kitűnően látok minden apró részletet. A lábam alig érinti az aszfaltot, szinte libbenek fölötte lépésről lépésre. Gyönyörű, földig érő ruha van rajtam, mély dekoltázzsal. Előkelő hajkorona a fejemen. A bőröm sápadt fehér. Bűvkört ragyogok magam köré, amilyen a hold fényudvara az égen. Minden emberi lény az alattvalómmá válik, aki belekerül. Követnek, amerre járok, miközben szép lassan gyarapodik a számuk. Amikor megállok, térdre borulnak előttem. Némán szolgálnak engem. Tudom, hogy megvédenének, akár az életük árán is. Öntudatlanul nyújtják a nyakukat, mihelyt szomjazom a vérükre. Nem is kell mondanom. Aztán élettelenül gurulnak szanaszét, mint az üresen eldobott serlegek, amik tartalmuk nélkül hasznukat vesztették. És én csak iszom, iszom egyik kortyot a másik után. A szemfogaim puhán süppednek egyik nyakba a másik után. Piros csík szalad le a szám sarkából a mellemet takaró brokátig. Sokáig tobzódom a vörös mámorban. Nem akarom, hogy véget érjen, mégis véget ér. Mennem kell, lejárt az időm. Átlépem a mozdulatlan testeket, és elvonulok a kastélyom felé, mert a horizont világosodni kezd. Itt a vége. Milyen rövid így elmondva. Csak egy nyúlfarknyi sztori, pedig amikor álmodom, olyan hosszan tartónak és teljesnek tűnik.

A két férfi még fél percig hallgatta a szalagzörejt, mire tudatosult bennük, hiába várják a hatodik mesélőt, mivel csak öt név szerepelt a noteszban.
Tiszai mozdult elsőnek. Bearaszolt a pamlag és a dohányzóasztal között közvetlenül a halott mellé. Elővett egy kendőt a zakója zsebéből. Úgy fogta két keze ujjai közé a magatehetetlen fejet, hogy mindenhol a kendőn keresztül érintkezzen vele.

− Vegye ki az újságot! – emelte meg a koponyát finoman, viszont a nyomozó késlekedett.

− De a helyszínelők még…

− Nem érdekelnek a helyszínelők! Vegye ki! – mordult rá a főfelügyelő, mivel a fej kezdett kicsúszni az ujjai közül és hullagyalázásnak érezte volna, ha az koppan a deszkán. A fiatalember ugrott eleget tenni az utasításnak, nehogy a morbid baleset miatta következzen be.

Tiszai visszaillesztette a homlokot az asztallapra és a másik által tartott lapba nézett.

− Az a cikk meg van jelölve. Látja? – mutatott oda egy pillanatra. A nyomozó elképedt.

− Honnan tudta, főfelügyelő úr?

− Tapasztalat, ifjú kolléga, tapasztalat – rejtélyeskedett Tiszai, majd röviddel később a halott felé intett. − A megboldogult jobb keze mellett hever egy golyóstoll a padlón. Olvassa!

− Tessék?

− A megjelölt cikket. Olvassa fel!

A nyomozó kifeszítette a lapot maga előtt.

− Ma reggelre virradóra egy ember méretű szobrot találtak a nyolcadik kerület egyik sikátorában. Az egyetlen kőtömbből kifaragott alak egy csavargót ábrázol, tökéletesen élethű s vagy kétszáz kilót nyom. Elképzelhetetlen, hogyan került a néptelen kis utca közepére és miért. Vajon ki az a zseni művész, aki ilyen csodálatosat képes alkotni, ugyanakkor nem tart igényt az emberek elismerésére. A gazdátlan remekművet egyelőre a képzőművészeti múzeumba szállították, ahol, ha ismeretlen alkotója addig kilétét fel nem fedve másképp nem rendelkezik, hamarosan megtekinthető lesz mindenki számára.

A nyomozó felnézett a szövegről a homlokát ráncoló főfelügyelőre, aki türelmetlenül legyezgette a levegőt.

– Gyerünk, keressen még jelölt bejegyzést!

Az ifjú lapozott egyet és szinte azonnal rátalált. Még nem értette, mi történik, de felettese növekvő izgalma átragadt rá. Felszólítás nélkül belevágott az újabb hírbe.

– Váratlanul elhunyt Lopkovitz Kázmér, az ismert üzletember, akit otthonában, egyedül ért a halál, mivel felesége és két gyermeke a Balaton-parti villájukban tölti a nyarat. A rendőrség nyilatkozata szerint idegenkezűségre utaló jelet nem találtak a helyszínen. Az ereje teljében levő férfi egy ostoba baleset következtében vesztette életét, ami valószínűleg az alkoholfogyasztással kapcsolható össze. Előkelő háza emeletének korlátján bukott át, úgy zuhant fejjel a földszinti padló kövezetére. Az orvosok előzetes vizsgálata megállapította, hogy a szerencsétlen eséstől olyan súlyos fejsérülést szenvedett, amitől azonnal szörnyethalt. A holttestet a másnap reggel érkező házvezetőnő találta meg.

Tiszai feszülten itta magába az elhangzó szavakat. Olyan volt, mint a lesben álló vadász, s ahogy megérezte a bejegyzés végét, rögtön lecsapott.

– A következőt!

− Ma éjjel meglopták az országunkat! Megloptak mindannyiunkat! Ugyanis reggelre az összes koronaékszernek nyoma veszett, aminek már hosszú ideje az országház adott biztonságosnak hitt otthont. Az épület őrzéséért felelős szakemberek értetlenül állnak az eset előtt. Behatolásnak semmi jele, minden riasztó kifogástalanul működik, mégis eltűnt a legféltettebb kincsünk. A biztonsági szolgálat főnöke úgy nyilatkozott, hogy az ékszereket csak a szellőzőcsöveken keresztül lehetséges észrevétlenül megközelíteni, amiken még egy csecsemő sem férne át. A miniszterelnök úr egyenesen a magyarság elleni merényletnek nevezte az ügyet, és külön kommandó felállítását szorgalmazta a nyomozás azonnali megindítására.

A nyomozó még be sem fejezte, már lapozott is kutatni az újabb, tintával keretezett hír után, hogy eleget tegyen főnöke gördülékeny ügyintézés igényének.

− Szörnyű tragédia történt a városszélén. Hat felismerhetetlenségig összemart holttestet találtak a kis családi házban. Három gyermek és három felnőtt esett áldozatául a kegyetlen éjszaki mészárlásnak, amiből a szomszédok semmit sem vettek észre. A nyomokat vizsgálva egy vadállat támadására gyanakodnak a szakemberek. Ezt a hipotézist támasztja alá az a borzalmas megállapítás is, hogy a testek hiányosak: a gyilkosuk evett belőlük.

– Van még? Ez négy volt eddig, ugye?

– Igen, azt hiszem. – A nyomozó kapkodva pásztázta az oldalt. – Meg is van! – Rázott egyet megint a papírokon. − Mérges kígyó szedte áldozatait a város egyik peremkerületében? Vagy a perverz gyilkos egy nagyméretű, kétágú húsvillával ölt? Ezek a megdöbbentő kérdések merültek fel, miután nyolc holttestre bukkantak, amelyek mindegyikkének két szúrásnyom éktelenkedett a nyakán. A kirendelt orvos szakértő kísértetiesnek nevezte az esetet. Szerinte a vámpírok pontosan ilyen sebeket ejtenének az áldozataikon, ha léteznének, de mivel tudjuk, hogy nem léteznek, így a kígyómarás az egyetlen lehetséges magyarázat. A húsvillás tettes feltételezése azért nem állja meg a helyét, mert a szúrásnyomok körüli bőrelszíneződések méreg befecskendezésére utalnak. Nem akart további találgatásokba bonyolódni és azzal zárta le a beszélgetést, hogy pontosabb válaszokat csak a boncolás után adhat majd.

A felügyelő jelentőségteljesen nézett a felolvasást befejező nyomozóra.

– No! Érti már, nyomozó, mitől kapott szívinfarktust ez az ember?

– Azt hiszem, igen – válaszolta a kérdezett, de nem mondott többet. Hagyta, hogy a főfelügyelő vonja le a végkövetkeztetést.

– Ezek a szörnyetegek nem a rémálmaikat mesélték el, hanem a tudatalattijukból előtörő emlékeiket, amiket annak hittek. És ő, ahogy szép sorban rátalált azokra a hírekre, amiket megjelölt, rájött erre. Megértette, kik ezek, akiket beengedett a lakásába. Együtt ücsörgött velük egy órán át. Sőt, a jövő hétre nyilván várta őket a következő foglalkozásra.

A fiatalember csak döbbenten bólogatott. Tiszai megfenyegette a mutató ujjával.

– Remélem, nem várják haza ma éjjelre. Sok dolgunk lesz. Elsőként be kell szereznünk öt házkutatási parancsot.

Akció!

Original price was: 945,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

A Csörsz és az Alkotás utca sarkán tébláboltam. Munka végeztével sétálgattam kicsit a gyárral szemközti parkban, azzal ütve el a találkozómig hátralevő időt. Így azon az oldalon vártam a zöldre, hogy átvonulhassak a zebrán és megindulhassak az Alkotás utcán a Tartsay Vilmos utca felé. Ott ugyanis egy cukrászda fogadta a gyanútlanul arra sétálókat.

Huszonhat éves koromban a MOM (Magyar Optikai Művek) nevű szocialista vállalat több ezer fős családjába tartoztam. Persze nem a munka iránti rajongás hajtott közéjük, hanem a törvény szigora, hiszen a munkához való jogra kötelezték az embert abban az időben.

Talán nem tudják, de az a mamutcég nem csak az optika, hanem a számítástechnika fellegvára is volt Magyarországon. Ez magyarázza, hogy elektronikai műszerészként náluk dolgoztam és részese lettem az országunkban egyedülálló winchestergyártás csodájának.

Nosztalgiázásként megemlítem, hogy a francia licenc alapján készült adattároló 0,75MB tárkapacitással bírt és közel negyven kilót nyomott. Egyéb érdekességgel is szolgálhatnék róla a technika iránt fogékonyak számára, ám nem szerves része a történetnek.

Akkoriban még nem bevásárlóközpont magasodott a mélygarázsba vivő lehajtóival a túloldalon. A gyár kisebb-nagyobb tégla- és betonépületeinek szocreál halmaza bújt meg a hatalmas területet körbefutó zöld rácskerítés biztonságában. Mivel a kerítés nem követte végig az út szélét, hanem levágta a sarkot, az így nyert több négyzetméternyi szabad járdaterületre újságosstand költözött.

A középkorú eladóhölgy akkurátusan kipakolta a napi és egyéb lapokat a bódé teljes hosszában végigfutó pultra. Amögött ácsorogva várta a vevőket. A kereszteződésben mindössze néhány ember lézengett.

Egyszer csak megjelent egy férfi, talán ötvenéves lehetett. Nem láttam, honnan jött. Akkor tűnt fel nekem, amikor megrohamozta az újságos bódét. Oldalazó tánclépésekkel végigsöpörte a két karjával az egész pultot. Egy pillanatig azt hittem, fel akar hasalni rá. Az ólombetűs papírlapok repültek szanaszét a kezei nyomán.

Jólöltözött pocakosodó polgár létére úgy viselkedett, mint egy megbokrosodott huligán. Az eladónő hátrahőkölt és már éppen nagy levegőt vett, hogy meglepetéséből ocsúdva a renitensre zúdítsa felháborodását, amikor az néhány rogyadozó lépéssel hátratántorodott, majd elvágódott a járdán.

Fektében rögtön hanyatt fordult. A keze, a lába és a feje felemelkedett a betonról, mintha azon erőlködött volna, hogy felülést csináljon, ami nem sikerül. Hosszúnak tűnő ideig rángatózott abban a pózban, aztán mindene visszakoppant az aszfaltra. Nem mozdult többet.

Elképedve néztük végig az ismeretlen haláltusáját, mert kétségkívül az volt. Szerintem szívinfarktus kapott, bár sosem láttam még ilyet azelőtt. A groteszk tornamutatvány nem volt más, mint levegőért kapkodás. A leálló végkeringés miatt a szervek nem jutottak oxigénhez.

Biztosra vettem, hogy meghalt, ám az újságárusnő odaszaladt hozzá és kérdezgetni kezdte, mi a baja. Miután egyik felvetésére sem kapott választ, körbenézett.

− Hívjanak orvost! Valaki segítsen! – kiabálta.

Ez régen nem ment olyan egyszerűen, ha a közelben nem volt utcai telefonfülke, mivel a mobiltelefont még nem találták fel. Egy fiatalember válaszolt neki az Alkotás utcai villamos megálló járdaszigetéről.

− Már elszaladtak segítségért ide a sportkórházba – bökött hátrafelé az aktatáskájával. Közben a lámpa végre zöldre váltott. Elindultam, mert segíteni úgysem tudtam, a mások baján való bámészkodást pedig világéletemben bunkóságnak tartottam. Talán menekültem is a helyszínről, hiszen egyáltalán nem a halállal való randevúra készültem a szép nyári napon.

A cukrászdában a munkatársbarátom tartotta az általa vezetett önvédelmi kör évnyitó foglalkozását. A küzdősport számára szokatlan helyszínt a csóróságunk magyarázta, ugyanis a jótékonysági alapon ingyenes tornaterem használatot még nem sikerült kikönyörögni az illetékesektől, bérlésre viszont nem futotta.

A körülmények ellenére nem öltöztünk át judo ruhába, hogy az asztalok között tartsuk meg az edzést. A tizennégy-tizenöt éves kamaszokból álló csapat zúgolódás nélkül vette tudomásul, hogy az izzasztó, fárasztó mezítlábas ugrálás helyett a fagylaltozás és kólázás szerényebb örömeit kell elfogadniuk. Csalódottságuk ellenére boldogan vigyorogtak.

A korukra való tekintettel magamba fojtottam a frissen szerzett halálközeli élményt, holott borzasztóan kikívánkozott belőlem. Érdekes módon azóta sem meséltem el senkinek.

Amikor az edzésidő lejárta után szétszéledtünk, az utam ugyanarra vitt hazafelé, amerről két órával korábban jöttem. Megdöbbenésemre a test még mindig ott feküdt, csupán le lett takarva a Népszava vagy a Népszabadság néhány nagyméretű lapjával.

Milyen szerencse volt, hogy nem fújt a szél!

Emlékszem, nem a halottat sajnáltam, aki már megszabadult minden problémától, hanem az újságárusnőt. Vajon meddig állt szegény díszőrséget a hulla mellett? Nem sok lapot adhatott el azon a délutánon.

kép: Fortepan / Magyar Rendőr

Akció!

Original price was: 945,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0