Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Akció!

A kedvezményes ár csak 2023. február 13-ig leadott megrendelésekre érvényes. Minden előrendelő dedikált könyvet és ajándék könyvjelzőt kap. Három szerencsés pedig az Út-vesztők keményfedeles példányát kapja a puhafedeles helyett.

Olvass bele!

Megjelenés: 2023. február 14.

Szállítás: 2-4 munkanap (A beérkezett megrendelések a megjelenést követően kerülnek kiszállításra)

3200,00 Ft

Elérhetővé válik: 2023.02.14.

1.

 

SAMUEL

 

A Nowy Świat félreeső beugrójának romos falához dőlve próbálok árnyékba húzódni. A lábam rég elgémberedett a folyamatos üléstől. A beton kurva kemény. A seggem is fáj. Nem beszélve a golyóimról. Faszom! Azt a pár darab ruhát, ami az egyetlen vagyonom, magam alá tuszkolom.

Varsónak ez az egyik legforgalmasabb belvárosi utcája, de most még minden csendes és nyugodt. Fájdalmas sóhaj szakad ki belőlem. Nem szeretem a csendet. Ilyenkor utat törnek a gondolataim, és még inkább magamba fordulok. Hogy a büdös francba történt, hogy pár hónap leforgása alatt az életem így a béka segge alá került? Bár – vonom meg a vállam – csakis én tehetek róla. Tulajdonképpen megérdemlem, hogy itt rohadok az utcán, és mindenki keresztülnéz rajtam.

Fájjon csak! Annyira, mint amekkora fájdalmat én okoztam. Néha úgy érzem, a bennem dúló tehetetlen indulat, mint alattomos férgek húsevő bandája rágja keresztül magát az agyamon, a csontomon, és feszíti szét egyre jobban sajgó fejemet. Még most sem tudom felfogni, mi a fasz történt.

Az ideg észrevétlenül kúszik a hasam aljától agyam szerteágazó idegpályáiba, és ahogy elönt a lila köd, egy erőteljeset rúgok előre. Pechemre egy öltönyös fazon pont ekkor ér oda hozzám.

– Hé! Nem látsz a szemedtől? – mennydörgi, és undorodva tisztogatni kezdi a nadrágját.

A fülem égni kezd, halántékom lüktet és ökölbe szorul a kezem. Szinte belekapaszkodok a betonba, nehogy felugorjak és nekimenjek.

– Véletlen volt – vetem oda neki a fogaim között.

Mikor hallótávolságon kívül kerül, azért hozzáteszem: köcsög.

A csuklómhoz kapok. A vékony bőr karkötő érintése megnyugvással tölt el. Anyát juttatja eszembe. Az emlék fájdalmas szúrásként hasít a mellkasomba, és levegő után kapkodok. Az egyre erősödő hangfoszlányok körülöttem azonban megállítják a kitörni készülő pánikot, és a ködfátyol tisztulni kezd.

Felkapom a fejem, amikor meghallom az ismerős hangot az út túloldaláról. Szinte minden reggel itt kezdi a napot. Ma is nagyon csinos – állapítom meg. A testhez simuló farmer, a piros szövetkabát, szőke haj. Hm…

– Lou, ne viccelj már! – mondja a mellette lépdelő rövid, sötét hajú nő.

Idegesnek tűnik: kapkod és a kezével hadonászik. A szőke hosszú hajú lány pedig bűnbánó képet vág. Elindulnak a zebra felé. Egy kávé és egy péksütis zacskó van a kezében. Összefut a nyál a számban. Egy kis csepp még a betonra is csöppen. Durván megtörlöm a szám szélét, és körbepillantok. Még csak az kéne, hogy ezt valaki meglássa! Szánalmas vagyok!

– Megígérted, hogy eljössz velünk este bulizni – folytatja a sötét hajú.

Megállnak a zebránál. Elidőzik a tekintetem rajtuk. Minden nappal egyre vonzóbbnak találom a szőkét. Eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha én is a zebránál állnék és beszédbe elegyednék vele. Egymásra mosolyognánk, és talán még a számát is elkérném valami hűdefasza indokkal…

Felröhögök a gondolatra, ami visszaránt a józanság kemény talajára. Idióta!

Ha még lenne életem… talán szóba is állna velem.

Hirtelen egy piros Škodás őrült dudálva, káromkodva vágódik ki a sorból és előzésbe kezd. A szőke, csinos lány a barátnőjével épphogy kitér előle.

Újfent ökölbe szorul a kezem. Legszívesebben kirángatnám az autóból azt az őrült faszit és beverném a képét!

Szabó V. Dóra: Út-vesztők

A szőke lány rám néz, én megtorpanok. Eddig észre sem vettem, hogy felugrottam, ahogy azt sem, hogy ő már szinte az én oldalamra ért. Egy pillanatra egymás szemébe nézünk. Hátrálni kezdek, megbotlok a ruhakupacomban és a falnak vágódok. Már-már hisztérikusan röhögök magamon.

A két lány pont előttem áll meg folytatni a csevejt. Hát nem csodálatos? Bassza meg! Mit nem adnék, ha most megnyílna alattam a föld!

– Tudom Hanna, tudom. És azt is, hogy az utóbbi időben sok programból vontam ki magam – szabadkozik a szőke. – De ki akarom használni a lehetőségeket, amiket most kapok.

A sötét hajú undorral rám néz, és arrébb sétál. Erre csak a szememet forgatom. A szőke azonban nem mozdul.

– Lou, én megértem. – A barna hajú hangja idegesen cseng. Hanyag mozdulattal a napszemüvegét is a fejére csúsztatja és így hunyorogva magyaráz –, de nem mehet ez a végtelenségig. Hónapok óta le se szarsz minket!

Egészen jó kedvem lesz, hogy megtudom a nevét! Lou! Elmosolyodok. Erre Lou rám pillant, én meg elkapom a tekintetem. Még csak az kéne, hogy meggyanúsítson, hogy hallgatózok.

– Hanna… ez azért így túlzás – ellenkezik.

– Hogyne, mindjárt gondoltam. – A sötét hajú lány az órájára néz. – Mennem kell, várnak az egyetemen!

– Persze, menj! – Mintha a szőke kicsit fellélegezne. – Kapd el azokat a srácokat!

– Meglesz! – mondja a másik és mosolyogni próbál, de inkább vicsorgásnak tűnik.

A szemem sarkából kémlelem az eseményeket, és a pulzusom az egekben van. Kínosan érzem magam, mert Lou még mindig előttem toporog.

Mi a fenéért nem megy arrébb?

Megköszörülöm a torkom. Rám néz.

„Mi a jó büdös…!” Még fel is hívom magamra a figyelmet. Ez a nap ennél nem is indulhatna jobban.

– Tessék, ez a tied! – szólal meg, és felém nyújt egy zacskót.

Értetlenül nézek rá.

A lány még mindig ugyanúgy áll előttem. Zavarában körbetekint és mosolyogni próbál.

– Vedd csak el!

Továbbra is nyújtogatja felém a cuccát.

Még mindig nem mozdulok. Végül leteszi elém a földre.

– Jó étvágyat! – mondja, és olyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnik.

***

LOISETTE

 

A lépcsőházba lépve megcsap a már jól ismert dohos levegő. Elfog a hányinger. Egyszerűen nem tudom megszokni ezt a szagot. Befogom az orrom addig, amíg felérek az emeletre.

Amint a lakásba érek, lerúgom a cipőmet, ledobom a cuccaimat, aztán elterülök a kanapén.

Akárhányszor elgondolkozom a költözésen a lépcsőház miatt, elszáll minden negatív gondolatom, amint belépek a lakásba. Önálló életem első bérleménye, amit egyedül rendeztem be, és nagyon otthonosra sikeredett. Emellett a környék is szuper, közel van a belvároshoz, jó a közlekedés.

Nowy Świat

– Istenem, már megint front jön – nyögöm, miközben a halántékomat masszírozom. De legalább a hányingerem csökken.

Próbálok relaxálni. Becsukom a szemem, de folyton elkalandozok, és a hajléktalan srácon kattogok. Annyira ismerősnek tűnik. Egészen biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. De az Istenért nem ugrik be, hogy hol. Valaki bemutatott volna neki már régebben? Vagy találkoztam vele egy fotózáson?

Megszólal a telefon. Összerezzenek.

– Lou, akkor este számíthatunk rád? – kérdezi egy hapsi a telefonban. Hirtelen azt sem tudom, ki az. Gyorsan lefuttatom a szoftvert.

– Áh, Filip, persze! – kapok észbe. – A fotózás! Nyolc, ugye?

– Igen. Nem lesz külön sminkszoba, csak egy asztalt tudtam szerezni.

– Hát, akkor abból hozzuk ki a legjobbat – mondom, de már bontja is a vonalat.

Ledobom a telefont az ágyra és elkezdem összepakolni a cuccaimat. Fekete táskába az alapozókat, szemhéjfestékeket, a „make up” feliratúba a rúzsokat, aztán lecipelek mindent az autóba.

Rövid délutáni szieszta után bekapok még néhány falatot, aztán elindulok az esti megbízásomra.

Pontban nyolckor parkolok le a Pavillions előtt. Málló vakolatú emeletes ház tornyosul előttem. Nem túl barátságos a környék, körben rozoga épületek állnak, és amint kiszállok az autóból, három szakadt ruhás fiatal hangos röhögések közepette szédeleg el mellettem. Az utca távolabbi részéből ordibálás hallatszik. Feláll a hátamon a szőr. Sietős léptekkel a kapucsengőhöz megyek. Unott hang szól bele, majd kattan a zár és várom, hogy lejöjjön a segítség. Mire kipakolok az autóból, mogorva, bajszos, idősebb pasas sántikál elém. Majdnem felnevetek.

– Ezek lesznek? – kérdezi és unottan megfogja a táskáimat.

Bólintok és megmarkolom a maradékot.

Hosszú, sötét folyosón követem az útbaigazítómat, ahol épphogy csak pislákol a neonfény. A lámpa zúgását a pasas csoszogása töri meg. Próbálok kicsit lemaradni, mert a segítőmből áradó izzadságszag fojtogató. Fújtatva száll be a liftbe, így már a szájszagát is érzem.

Szuper.

Óráknak tűnik, mire felérünk a negyedikre.

Dübörgő metálzene csapja meg a fülemet. Az izzadságszagot már kevésbé érzem, hozzászokott az orrom. Füst száll a folyosón. Hogy honnan, arról fogalmam sincs.

Remélem, nem gyulladt ki valami.

Az öreg mogorván az egyik ajtó felé mutat, és leteszi a cuccaimat a fal mellé. Innen oldjam meg – dörmögi. Elképedve meredek rá, miközben ő visszaindul a helyére.

A szobában tinilányok támasztják a falat, unott képpel várakozva a sorukra, miközben megállás nélkül a telefonjukat nyomkodják. Egy-két lány falatnyi fehérneműben sasszézik el előttem, a fiúk meg olyan bőrszerkóban futkosnak, amilyet még életemben nem láttam. Örülök, hogy a micsodájukat legalább takarja valami. Felhorkanok.

Ezeket én nem nevezném ruháknak.

A kopott állványokon lógó cuccokról nem is beszélve!

– Most le kell tennem. Fél órán belül legyetek itt! – üti meg a fülemet egy ismerős hang.

Filip az. Intek neki, mire ő közelebb hív.

– Nem hiszem el! – dühöng. – Gond van – kezdi –, az egyik lány elakadt a dugóban. Legalább fél óra, amíg ideér.

Megrántom a vállam.

– Egyszerre úgyis csak egy lányt tudok sminkelni.

– Remek. Ez lesz az asztalod – mondja, és a szoba sarkában álló, barnára lakkozott, billegő tárgyra mutat. Lesöpri róla a ruhákat, és színpadiasan odaáll mellé.

– Milyen sminket szeretnél? – kérdezem, miközben próbálom szinten tartani a szorongásomat, és rendbe szedni az asztalt. Nehezen tudom kizárni a fejembe tóduló negatív gondolatokat: el fogom cseszni az első komolyabb megbízásomat, nem fogom megugrani a mércét.

Nem pont ilyen helyre gondoltam a mai megbízással kapcsolatban.

– Fekete, vörös színű ruhák lesznek a lányokon – mondja és megmutatja az előbb szemrevételezett darabokat.

Összeszorított szájjal bólogatok.

– Mit szólnál egy jó erős, füstös feketéhez, vörös rúzzsal? – kérdezem, közben elkezdek kipakolni a táskából.

– Rád bízom. A lényeg, hogy tartós legyen, mert hat-hét óra táncot bírniuk kell. És tizenegyre végezz velük!

Mire szóra nyitnám a számat, már el is tűnt.

– Frankó – motyogom magamban, és intek az első lánynak.

Unott arccal ül le a székembe.

Mély levegőt veszek és lassan kifújom. Próbálok kizárni mindent, és csak a sminkelésre koncentrálni.

Szerencsére a lányok arca szép, nincs bőrhiba, így könnyű dolgom van. Kontúrozok, pirosítózok és szépen megformálom a szemöldököket. Aztán bázissal kezdek a szemen. Rá a fekete szemhéjfesték. Rétegezés, satírozás és árnyékolás a végén. Tus mellett döntök, és mindegyik modell kap műszempillát is. Végül dögös vörös a szájra és kész is.

Filip egyszer csak a semmiből mellettem terem, megtörli izzadt homlokát és hunyorogva méregetni kezdi a munkámat. Lélegzet-visszafojtva várok, mire egy fejbiccentéssel jelzi, hogy elégedett.

– Már csak négyen vannak – mondja és megy vissza a dolgára.

A harmadik lánynál már erőteljesen fáradok és érzem a hátamba nyilalló fájdalmat.

Megcsörren a telefonom. Átkozom magam, hogy elfelejtettem lehalkítani. A fejem élesen nyilallni kezd, ahogy eszembe jut, hogy most van a csajos buli, amire gonosztevő módjára nem mentem el.

Csak ne hagyd, hogy kizökkentsenek.

– Hol a fenében vagy? – üvölt a telefonba a barátnőm, Sara.

A vállammal tartom a telefont, miközben sminkelek tovább.

– Mondtam Hannának, hogy ma nem érek rá – suttogok.

– Azt hittem, viccelsz – mondja szemrehányóan.

– Sara, kérlek…

– Persze, a fontossági sorrend. Akkor jó munkát! – és mielőtt bármit is mondhatnék, lerakja a telefont.

Hihetetlen, hogy akárhányszor felhív, nem tud mást, csak kiosztani! Mintha apámat hallanám! Lassan ott tartunk, hogy engedélyt kell kérnem, ha dolgozni akarok! Megremeg a kezem. Sara stílusa nagyon könnyen kibillent az amúgy is ingatag lábakon álló lelki békémből.

Le kell tennem az ecsetet egy pillanatra, és veszek néhány mély lélegzetet, hogy csökkenjen a remegésem. Csinálok pár nyak- és vállkörzést, jó pár beszív-kifúj gyakorlatot, és újabb lendülettel vetem bele magam a munkába. A negyedik lányt így is hanyagabbul fejezem be. Fél tizenkettőkor esik be az utolsó táncos, így jóval éjfél után végzek. Mire mindenki elkészül, teljesen kipurcanok.

Tulajdonképpen büszke vagyok magamra. Ez volt az első komolyabb munkám, és szép bért kapok érte. Már nem is érdekel, mit gondol Sara, vagy Hanna.
Dudorászva és táncikálva pakolok össze, aztán elindulok hazafelé.

Akció!

A kedvezményes ár csak 2023. február 13-ig leadott megrendelésekre érvényes. Minden előrendelő dedikált könyvet és ajándék könyvjelzőt kap. Három szerencsés pedig az Út-vesztők keményfedeles példányát kapja a puhafedeles helyett.

Olvass bele!

Megjelenés: 2023. február 14.

Szállítás: 2-4 munkanap (A beérkezett megrendelések a megjelenést követően kerülnek kiszállításra)

3200,00 Ft

Elérhetővé válik: 2023.02.14.

2.

 

SAMUEL

 

Tuti, hogy csak álmodtam a múltkori találkozót. Hogy is hívják? Basszus! Nem felejthettem el! – korholom magam. – Megvan! Lou!

Na tessék! Tudok én, ha akarok!

Még ki is húzom magam a falhoz dőlve, olyan büszke vagyok a teljesítményemre.

Felröhögök. Szánalmasnak érzem magam. Újra magamba roskadok.

Biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszott velem. A felismerés, hogy a szőke lány csak egy délibáb, egy álomkép, jó nagy gyomrosként ér. Bár mi a francot is remélhetnék tőle? Mégis mit gondoltam? Miért venne észre egy olyan lány, mint ő, egy olyan szerencsétlent, mint én?

Kedvetlenül kiveszem a zsebemből a ronggyá gyűrt Bazaar magazint és fellapozom. A fájdalom, mint egy éles tőr szúrása, szánt végig a testemen, ahogy a képeimet nézem. Dühösen a földhöz vágom az újságot.

Minden egyes ilyen alkalom eszembe juttatja, hogyan is tettem tönkre mindent magam körül. Még huszonöt sem vagyok, és az egész életemnek vége. Ha kicsit több erőm lenne, esküszöm, már rég megtettem volna…

Nowy Świat

– Örülök, hogy itt talállak! – szakít ki merengésemből egy ismerős hang.

Felpillantok és egy ültő helyemben vigyázzba vágom magam.

Lou áll előttem. Múltkor mégsem álmodtam.

Zavartan igazgatja élénkpiros szövetkabátját. Én meg kényelmetlenül érzem magam. Húzogatom a ruhámat magamon, és egyre jobban elönti az agyamat a lila köd. Nem akarom, hogy így lásson!

– Hoztam neked ebédet – szólal meg végül.

Nagy nehezen szó jön a számra.

– Minek? – vetem oda.

– Gondoltam, éhes lehetsz – mondja, és most meg a körmét babrálja.

– Foglalkozz a magad dolgával!

– Csak… fogadd el.

– Nem kell! – makacsolom meg magamat, és keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt.

Még mindig felém nyújtja az ételt, és ez elbizonytalanít.

Végül nem várom meg, hogy letegye elém, elveszem tőle.

Lou zavartan elmosolyodik, majd elindul a metró felé. Utánanézek. Egyszer visszanéz rám, aztán végleg eltűnik.

Megpofozom magam… Mégis mi a franc történik itt?

Összefut a nyál a számban, amikor belenézek a dobozba. Tömni kezdem magamba a kaját.

– Hogy van, Samuel? – üti meg a fülemet egy újabb női hang.

Felpillantok. Az utcások.

– Alicja – mondom és leteszem magam mellé az ételt. – Jobban nem is lehetnék. – Az irónia csak úgy süt a hangomból.

A nő mellett álló férfi téblábol, és a környéket kémleli.

– Látom, van mit ennie – mondja barátságosan.

Bólintok.

– Egy kedves hölgytől kaptam – válaszolom zavartan.

– Ennek igazán örülök! Van esetleg még valamire szüksége?

Megrázom a fejem. Mindig kínosan érzem magam, amikor jönnek ellenőrizni. Hátat fordítanak és elindulnak.

– Alicja! – kiáltom, mire ő megfordul. – Tudja esetleg, hol van a közelben valami olyan hely, ahol tudnék mosakodni? Esetleg aludni?

Alicja elgondolkozik.

– Nincs innen messze a Pryzstan Caritas Egyesület. Várjon, felhívom őket, van-e szabad helyük mára.

Kicsit távolabb megy, és hallom, hogy monoton hangon beszél valamit. Néha grimaszol egyet, és hadonászik a kezével.

– Szerencsénk van, Samuel. Sikerült elintéznem, hogy ma éjszakára fogadják önt. Csak egy – itt felmutatja az ujját is – éjszakára tud odamenni. Sokan vannak.

Az öröm és a félelem váltakozik bennem.

– Köszönöm – mondom végül.

– Keresse Mikolaj Nowickit. Ő segít majd.

Magamban kántálom a nevet, nehogy elfelejtsem. Alicja és a szótlan kolléga továbbállnak, én pedig folytatom az ebédemet, de egy hugytól bűzlő, mocsoktól fekete bőrű suhanc megáll, nem messze tőlem. Rásandítok, és kurvára remélem, hogy elhúz innen a francba. Nyugiban szeretnék kajálni, ha már van mit.

– Hé, te ottan, mitet eszel? – kérdezi karcos hangon. Nem úszom meg, a picsába! Nem válaszolok, sőt, elfordulok.

– Kérdezettem valamit! – kiált rám, mire szamárköhögésre emlékeztető hang tör fel belőle.

Kihasználom a helyzetet, összekapom a cuccaimat és elindulok az utcákat összekötő kis udvar felé. Ha kiérek a plázáig, akkor már nyugtom lesz.

– Ájjá meg! – üvölti, amikor abbahagyja a köhögést.

Utánam ered, de futás közben megbotlik egy kőben és elvágódik. Még bukfencet is vet. Egy pillanatig mozdulatlanul fekszik a földön, megtorpanok. A fiatal suhanc azonban felpattan, így újra futásnak eredek. A következő pillanatban újabb puffanást hallok. Hátranézek. A lábát fogva görnyedten támaszkodik a földön. Már épp megsajnálnám, mire kúszni kezd és üvöltések hagyják el a véres száját.

– Aggyá enni!

– Ez az enyém! – kiáltom, miközben hátrálok.

– Nézzé’ má’ magadra! Nincsen neked szükséged ennyi kajára. Én má’ hetek óta nem ettem! – mondja, és feltápászkodik.

Megint futni kezdek. Sántikálva indul el felém. Minden erőmet összeszedve sprintelek el onnan. Amint kiérek az összekötő útról, elvétem az irányt, és egy fának ütközök. Felüvöltök, mert egy ág a karomba váj. Ekkor hatalmas mennydörgés rázza meg a várost, ami vetekszik a számból feltörő hörgéssel, amikor észreveszem, hogy leszakadt a karkötőm. A földre vetem magam, és belebokszolok a betonba. Többször is. Csak akkor hagyom abba, amikor már a beton is csupa vér. Nem érzem a fájdalmat a bennem tomboló dühtől.

Az eső is csepegni kezd. Így legalább nem látszik, mennyire puhány vagyok. Folyik a könnyem! Ultra gáz! Még mindig a földre rogyva, egy pad mellett gubbasztok, körülöttem elegáns ruhába öltözött emberek rohannak fejvesztve az egyre jobban rákezdő eső elől. Menedéket keresnek. Ha! Milyen vicces: én is menedéket keresek, csak egy kicsit másmilyet. Elmélázok egy pillanatra, mennyire sok jelentése lehet egy szónak. Megrázom a fejem. Felmarkolom a karkötőt és zsebre vágom. Égeti a tenyeremet a lenyomata, de nem engedem el. Még mit nem!

Fújtatva indulok újra útnak. Menten agyvérzést kapok. Egy kis pia kellene, hogy elnyomja az érzékeimet. De a testem egyből ellenállásba ütközik. Józannak kell maradnom. Ez a büntetésem: érezni.

Meg kell keresnem azt a szállót – jut eszembe. Napok óta nem fürödtem, koszos és büdös vagyok. Csimbókokban lóg a hajam. Ezen már az eső sem segít.
Viszonylag könnyen, pár utcával arrébb megtalálom, amit Alicja mondott: Pryzstan Caritas Egyesület. Tényleg dugig van. Fasza. Átható vizelet- és izzadságszag árad kifelé. Öklendezni kezdek, ahogy belépek az ajtón.

– Téged még nem láttalak itten – szólal meg egy görnyedt hátú fazon.

– Most vagyok itt először – mondom csendesen. – Keresek valakit.

– Teltház van fiacskám! – mondja, miközben egy fogpiszkálót rágcsál. – Ugyan kit kereshetnél itt?

– Menj arrébb! – szólal meg egy férfi erőteljes hangon a háttérből. – Nincs jobb dolgod?

A görnyedt hátú megvetéssel az arcán arrébb támolyog, és egy jól szituált, magas, kissé pocakos férfi lép a helyébe.

– Te vagy Samuel? – kérdezi hanyagul.

Bólintok.

– Nagy szerencséd van, hogy Alicja a szociális munkásod. Más nem tudott volna kiharcolni egy helyet éjszakára – mondja, és a fejét rázza. – Gyere utánam.

A vékony folyosón hatalmas tömeg fogad. Fejbe vág a felismerés, hogy én is ezek közé tartozom. A lezüllött, koszos, büdös, semmirekellő alakok közé. Van, aki rám vigyorog, és érthetetlen megjegyzéseket kiabál felém.

– Ne foglalkozz senkivel! – fordul hátra a férfi előttem.

Bólintok és menetelek tovább.

– Itt a fürdő – mondja, és hirtelen megáll. A hátának ütközök.

Egy kosztól sötétlő, régen talán fehérre festett ajtót nyit ki, aztán becsukja. Megyünk is tovább.

– Itt jön a friss hús! – hallom jobbról, ahogy elhaladunk egy férfitársaság mellett.

Nevetés hallatszik.

– Kellene egy kis beavatás – mondja a másik.

Újabb röhögés.

Mikolaj bosszúsan feléjük néz, mire mindegyik elhallgat, és elfordítja a fejét.

– Szorítsd csak a ruháidat! Az nagy kincs itt – köpi egy sárgás fogú, leragasztott szemű, kopasz fószer.

Nyelek egyet. Újabb csoport mellett haladunk el. Felpillantok, és hatalmasat ugrok. Mintha szellemet látnék. Csont és bőr test, sápadt arc, sárgás körmök. Kiráz a hideg ettől a helytől. Leginkább húznék innen a picsába, de muszáj megmosakodnom, és pihennem egy kicsit. Aztán eszembe jut Lou is. Nézzek már ki valahogy, ha megint felbukkan. Nonszensz! Elüldözném a francba, amikor megjelenik, utána meg siránkozok, hogy hadd láthassam! Röhej! Úgy csinálok, mintha bármi esélyem is lenne nála. Idióta!

Közben befordulunk a folyosón és megállunk egy ajtó előtt. Bent félhomály honol. Görcsbe rándul a gyomrom. Egy ágy kivételével mindegyiken fekszik valaki.
Horkolás és szuszogás hangja keveredik halvány beszédfoszlányokkal.

Egy hordóhasú, kopasz férfi felül az ágyon.

– Ki lesz az új vendégünk? – dörmögi.

– Foglalkozz a saját dolgoddal! – veti oda Mikolaj. – Itt tudsz aludni, de csak egy éjszakát! – szótagolja, és az üres ágyra mutat.

Újfent bólintok.

– Nem lehet behozni semmi fegyvert, semmi alkoholt. Ürítsd ki a zsebeidet!

Szótlanul matatok a zsebemben, és az ujjaim rákulcsolódnak a bicskámra. Félve adom oda. Mostantól nincs, ami itt megvédjen. A karkötőt a zsebemben hagyom. Mikolaj elteszi a bicskát, és elindul kifelé.

– Jó pihenést!

A szobában lévők felröhögnek.

Földbe gyökerezett lábbal állok egy ideig, majd összeszedem minden bátorságomat, és visszakullogok a zuhanyzóhoz. Próbálom a lehető legkisebbre összehúzni magam és kerülni a feltűnést. A fürdő előtt körbenézek. Akkor akarok bemenni, amikor nem figyel senki. Még csak az hiányzik, hogy valaki belógjon mellém. Persze amint kinyitom az ajtót, hirtelen minden szem rám szegeződik. Néhány faszi szája fura mosolyra húzódik, van, aki még az ajkát is nyalogatja. Gerincemig hatol a félelem.

Szinte beugrok a zuhanyzóba és becsukom az ajtót. A törött csempék közötti rész penészes és mindössze három zuhanyfej árválkodik a falon. Az egyik nem működik, a másikból csak egy vékony vízsugár csordogál, így a harmadik alá állok. Állott szagú víz folyik belőle, de legalább tűrhető a sugár. Még így is időbe telik, mire bevizezem a hajamat.

Felkapom a földről a koszos szappant, és úgy sikálom magam, mint aki még soha életében nem fürdött. Amikor már kellően habzik, a kezemmel dörzsölöm… végül pedig a körmeimmel kaparom a koszt. Később veszem észre, milyen vérvörös csíkokat hagyok a kezemen. Néhol talán a húsomig vájok. A testem minden porcikáját a kiérdemelt fájdalom járja át.

A falnak támaszkodom, és hagyom, hogy a hideg víz a fejemre folyjon. Kicsordul a könnyem.

A tenyeremmel újra és újra a falra csapok. Most már érzem a betonba bokszolásom eredményét is. Az ujjperceim kétszeresükre dagadtak, az ujjaimat nagy fájdalmak árán tudom csak mozgatni.

Amikor a csapkodástól kimerülten, lihegve dőlök neki a csempének, elzárom a csapot.

Lesöpröm magamról a vizet, és felkapok valamit a kevés ruhám közül, beleértve egy vastag pulóvert is.

A zuhanyzóból kilépve elégedetlenkedő hangok ütik meg a fülemet. Nem foglalkozom velük, az ideiglenes ágyam felé veszem az irányt. A folyosón fura nyüzsgés moraja hallatszik. Egy pillanatra megállok, és próbálok rájönni az okára. Az egyik idősebb nő odakiált nekem, hogy menjek én is, kajaosztás van.

Hurrá!

Kezemben a cuccaimmal elindulok a tömeggel. Legalább fél órát állok sorba, mire kapok egy tál gőzölgő levest és kenyeret. Gyorsan belapátolom, és sietős léptekkel visszamegyek az ágyamhoz. Most még üres a szoba, mindenki vacsorázik.

A fejem alá gyűröm a ruháimat, és elfekszem. Jólesik végre pihenni.

Elaludni viszont nem merek. Minden idegszálammal a körülöttem zajló eseményeket monitorozom. Minden zajra összerázkódok. Egyre kevésbé találom jó ötletnek az itt éjszakázást. De már nincs mit tenni. Nincs sem erőm, sem kedvem kisétálni a viharba. Erősebb a vágyam az ágyban alvás után, mintsem megfutamodjak. Gyűlni kezdenek a hálótársaim.

A szálló lassan elcsendesedik. Talán van remény egy kis pihenésre is. Halkul a moraj, a beszélgetés és a zaj.

Lelassul a légzésem, megnyugszom. Elnyom az álom.

– Azt hiszem, elaludt – hallom az álomfátyol alatt.

Csak álmodok. Nincs semmi gond.

Szabó-V. Dóra

Szabó-V. Dóra

Szabó-Vincz Dóra 1987-ben született Szombathelyen, de már egészen kicsi korától Székesfehérváron élt. Gyerekkora óta szenvedélye az írás, több kisebb történetet írt már gyerekfejjel. Az iskolában emelt szinten tanult irodalmat és történelmet, de hirtelen pályát módosított és végül a biológia szakon végzett az egyetemen. Több, mint húsz éven keresztül táncoltatta, mozgatta, derítette jobb kedvre az embereket esténként a lakóhelyén, egészen gyermekei születéséig. Utána újra előtérbe került az írás, és utat engedve tanulás iránti vágyának, Dr. Mezőrvári Gyula regényíró kurzusát végezte el, amit a novellaíró, majd a Péterfy Akadémia kreatív írás kurzusa követett. A Magyar Íróképző írótanfolyamának is hallgatója volt, és a tanulást szerkesztőjével, Wágner Szilárddal is folytatja tovább. Másfél évet élt Varsóban, ami ennek a könyvnek is a fő színtere. Jelenleg Tatán él férjével és három gyermekével. Szenvedélyesen foglalkoztatja a pszichológia, és könyveiben a mélyebb emberi szálakat, a belső vívódások okait kutatja.

Győrvári József: Szellemtúra | Beleolvasó

Győrvári József: Szellemtúra | Beleolvasó

1.

 

Az egész csapat megszállott szoftveresekből és játékőrültekből állt. Mind az öten sajnálták az időt még evésre vagy alvásra is. Ha tehették volna, intravénásan táplálják magukat, hogy egyetlen percet se kelljen a programíráson kívül mással tölteniük. Talán nem is volt több közös bennük, de ez épp elégnek bizonyult, hogy összetartsa őket.

Munkaidőben az ICCHG (International Corporation of Creators of Holographic Games) nemzetközi mamutvállalat monumentális üvegtornyában törték az agyukat újabb és újabb varázslatos játékon. A napi robotot követően pedig Mira nagyapjának kertvégi sufnijában jöttek össze. Három éve jártak oda délutánonként titokban. Na, nem műveltek törvénytelen dolgot. Egyszerűen meg akarták lepni a világot valami szuper játékkal, mivel a Szellemtúra nevű utolsó fejlesztésük első nekifutásra bukásra ítéltetett.

Egész pontosan Mira állt elő az ötlettel, miszerint ebből, a cégvezetés által azonnal félredobott játékból valami sokkal jobbat is ki lehetne hozni. Tom és Evan rögtön hagyta magát rábeszélni, mihelyt megtudták, hogy van egy családias helyszín a maszekolásra.

Erik, aki a cégen belül vezette a csoportot, két okból ereszkedett le a sufnituning szintjére: egyrészt mert Mira zsenge lány létére ügyesebb programozónak bizonyult nála, ezért szemmel akarta tartani; másrészt mert harmincegy évesen öregnek számított a szakmában. Folyamatos szorongásban töltötte a napjait, mivel a csoportvezetői beosztás nem jelentett karriert szerinte. Két kézzel kapott bármi után, ami a kitörés lehetőségével kecsegtetett. Maró irigységgel ismerte be, persze csak magának, hogy Mira ötletei időnként olyanok voltak.

Kata, az ötödik tag később került a gárdába. Mindenkit meglepett a cég létszámbővítése, hiszen inkább elbocsátani szoktak. Biztos az egyik fejes csókosa, fintorogtak rá a háta mögött. Külön szigetet alkotott a társulatban. Korban Erikhez állt közelebb, ő azért kedvelte, míg az ifjak azért, mert gyors pontos munkája hatékonyan segítette az övékét. Jelenléte tompította a három fiatal és a főnökük közti feszültséget.

Erős testalkatával kitűnt a vézna kockák közül, nem számítva Evant, viszont ő egyszerűen csak kövér volt. Pechére hibás Pavlov-reflexet kódoltak belé: mihelyt leült a számítógép elé, beindult a nyáltermelése és ennie kellett. Mivel csak az előtt szeretett ülni, állni meg végképp nem, ez megpecsételte a sorsát.
Kata lánytól szokatlan fizikuma mellett a talpraesettségével is kilógott a sorból, amivel az élet ügyes-bajos dolgait intézte. A szoftverőrülteket inkább a kétbalkezesség jellemezte azon a területen. Érezték, hogy Kata más, mint ők, mégis hamar befogadták. Mindössze egy hónapja dolgozott velük, amikor beavatták a saját fejlesztésük titkába, amin már egy éve agyaltak a sufniban. Szívesen vállalta a plusz munkát.

Azon a délutánon a kis csapat ujjongott a faházban. Az első próba sikerült, ráadásul nem halt meg senki. Tomot választották kísérleti nyúlnak. Eredetileg Mira akart az lenni, csakhogy a találmány nagyrészt az ő agyából pattant ki. Nála jobban senki sem értett hozzá. Neki kellett a gép mellett ülnie arra az esetre, ha netán valami baj történne.

Erik és Kata nem törte magát a próba főszerepéért, a túlsúlyos Evan pedig nem fért volna bele a testbokszba. Azon feltétlenül nagyítani kell majd a sorozatgyártás megkezdése előtt!

Tommal előre tisztázták, mit csináljon szellemként. Csak nézzen körbe a szobában, esetleg kukkantson ki a kertbe a falon át, hiszen ajtót nem tud nyitni. Így mindjárt kiderül, vajon az anyagon való áthatolás miként működik. Egy-két perc után térjen vissza a szellembokszba, elsőre elég lesz ennyi üzemidő.
Ezen a ponton tartottak most. Eddig minden simán ment. Izgalomtól kikerekedett szemmel lesték a tartály kijelzőjét, mikor vált fehérről pirosra. Az jelezte, ha az erőtér ismét foglyul ejtette a visszatért szellemet.

Végre megtörtént. Mindenki emelte a bal kezét, hogy a kommunikátorán kövesse a további számítógépes eseményeket, kivéve Eriket, mivel ő balkezes lévén a jobbján hordta. A kommunikátorok most egy hálózatot alkottak a Szellemtúra számítógépével. Mira csak a sajátját állította interaktív üzemmódba, a többiekét megfigyelőnek hagyta.

A program kiírta a sikeres visszatérést. Tartály tele, kapcsolódás az emlékezősejtekhez: Rendben. Indulhat a letöltés? Mira rábökött az igenre. A holokijelző húzta a csíkot az alkari panel felett a levegőben. Letöltés kész. Video file konvertálás folyamatban. Kész. A kétpercnyi anyag feldolgozása nem tartott sokáig. Automatikus lejátszás indul.

A holokijelzőkön megjelent a szoba háromdimenziós képe a szellem szemszögéből. A képminőség jó volt. A szellem végignézte a nyitott bokszot, amiből kiszállt, majd a mellette fekvő üres testbokszot. Megvizsgálta a számítógéppultot, ami összekötötte és vezérelte a két tartályt, azután sorba járta az embereket. Mindenkinek az arcába pofátlankodott, a normál testi valójában ott ácsorgó saját magának is.

Miután végzett a személyekkel, megindult a faház fala felé. Ösztönösen megtorpant a vaskos deszkák előtt. Hiába járt szellemként, a benne levő emberi tudat automatikus reflexe működött, ami szerint nem természetes dolog fejjel menni a falnak.

Azután mégis megtette. Egy másodpercre bevillant a fa erezete, a rostjai, majd sötét lett. Nyilván nem jutott fény az anyag belsejébe. Amikor kivilágosodott a kép, már a kert látszott. A szellem forgolódott egy darabig. Elnézett a lakóház felé, a kapu felé, a kis gyümölcsös felé, majd visszahúzódott a szobába. Újra ki a szabadba, megint vissza, ismét ki. Így játszadozott egy ideig, mint bolond gyerek a villanykapcsolóval.

Egyszer csak végleg a szobában maradt. Közeledni kezdett a tartályokhoz, de amikor Mira mellé ért, lehajolt a szoknyája alá. Annyira közel, hogy szinte érezni lehetett, ahogy a lány kék bugyijához ért az orra. Mindenki felhördült.

Mira elvörösödött, lesütötte a szemét. A csattanásra nézett fel újra. Kata éppen akkor lépett el Tom mellett. Nyilvánvalóan pofon vágta Tomot, mert az nekitántorodott a háta mögötti szekrénynek. Szinte azonnal jól kivehető öt ujjlenyomat piroslott fel az arcán.

− Miért én kaptam? – jajdult fel. – Én nem csináltam semmit, hanem az a… az a… ő – bökött a tartály felé. Kata „szállj magadba tekintettel” meredt rá, de nem szólt.

− Te csináltad – állt a lányok mellé Evan. – A te tudatod transzformálódott a szellembe. Önállóan cselekszik, de pontosan azt teszi, amit te tennél.

Tom ellökte magát a szekrénytől. Látszott rajta, hogy még sajog a képesebbik fele.

− Jól van. Bocsánatot kérek, Mira! A szellemem nevében is. Nem értem, mi jött rá.

Mira a torkát köszörülte. Ha a munkája nem tömte volna annyira tele a fejét, hogy maradt volna benne hely a randizás gondolatának, akkor sem a kócos szőke, nála alacsonyabb Tomot választja. A fekete hajú, kék szemű, magas Erik sokkal inkább tűnt igazi férfinak a szemében.

− Rendben. Felejtsük el! Fel sem merült bennem, hogy ilyen gondolataid vannak irányomban – pillantott Tomra félszegen. Erre Tom pirult el. Kata öt ujjának addig virító emléke jótékonyan beleolvadt az egységes pirosságba. Magyarázkodni kezdett.

− Nem. Nincs semmiféle gondolatom irányodba. Vagyis nem az, hogy nem gondolok rád, mert persze igen, mint bárki másra. Ez biztos csak egy buta tréfa akart lenni. Már ha én csináltam volna, akkor én annak szántam volna. Persze ti azt mondjátok, ő én voltam, de azért mégsem. Csak azt akartam megtudni, hogy… vagyis én a helyében azt akartam volna… A fenébe! Mindig nadrágban szoktál lenni, még sosem láttalak szoknyában. Huh!

− Szerintem most hagyd abba! – szólt közbe Erik. – Ez egyre rosszabb lesz. Hogy lehettél ilyen balfék? Nagyon jól tudtad, hogy video készül. Nem is értem!

− Jól van! – csattant fel Tom. – Bocsánatot kértem. Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Nem fordul elő többször.

− Az biztos – bólintott rá Erik erőteljesen –, mert többé nem fekszel a bokszba. Majd valaki más.

− Mi? Nem zárhattok ki egy ilyen kis marhaság miatt.

− Nem zárunk ki, arról szó sincs. Másvalaki lesz az alany és kész.

− Túl komolytalan vagy – szólt bele Kata a vitába. Közben észrevette, hogy Mirát már feszélyezi a téma. Azonnal váltott. – Emberek! Sikeres próbaüzemet hajtottunk végre! Nem is örültök neki? Hol marad az ováció?

− Úgy van! – csapott a levegőbe Evan a nagy mancsával.

− Igaz, igaz – bólogatott Erik. – Érik a szenzáció.

Tom is csatlakozott az ünnepléshez, majd a pezsgőbontáshoz, egyedül Mira komolyodott el. Az őt ért inzultus járt az eszében, de nem a sérelmén rágódott. Annál sokkal komolyabb dologra döbbent rá.

A csapat enyhén illuminált tagjai egy kicsit vitatkoztak még a hátralevő tesztelések fázisain. Hamarosan szétszéledtek, jóval korábban a szokottnál, hiszen a munka nagyja véget ért: a Szellemtúra működött.

Esténként Mira zárt, miután egyedül maradt, ám most visszaült a tartályok közötti számítógéppult elé. Az összes kommunikátort kizárta a Szellemtúra hálózatából a sajátján kívül. A játékprogramot őrző adatgömböt, amit a nyakában hordott vékony fonott acélszálakon, beledugta a leolvasóba. Bekapcsolta a gépet. Gondterhelt arccal, sokáig ügyködött.

Meg kellett tennie, hátha holnap már késő lesz!

 

2.

Másnap ismét összegyűltek. Mirát láthatóan aggasztotta valami. Az arccsontja jobban kiugrott, ahogy összeszorította amúgy is keskeny ajkait. Miután mindenki elfoglalta a helyét, azonnal belevágott a témába.

− Fontos dolgot kell ma megbeszélnünk, ami talán mindent megváltoztat.

− Bizony! Minden megváltozik – bólogatott Erik. – Híresek leszünk és gazdagok.

A három srác teljes egyetértésben tapsolt. Bár Kata sem ujjongott velük, Mira mégis megváltoztatta az eredeti tervét:

− Jó, akkor először végezzük el a mai tesztelést! Majd utána megvitatjuk a továbbiakat.

− Ki lesz a mai utazónk? – tárta szét a kezét Evan. Óvatosan mozdult, nehogy a légellenállás lekapja a feltétet a szendvicséről. Mira Katára nézett,

− Vállalod? – Hirtelen derékból Erik felé fordult. − Gondolom, Erik, te nem akarsz.

A férfi egy apró kézlegyintéssel hagyta jóvá a feltételezést. Kata maradt az egyetlen jelölt. Először kétségek támadtak benne, de a többiek várakozó tekintete átsegítette a bizonytalanságán.

− Beleférek? – lépett a testboksz mellé. Tom az előző napi incidenst ellensúlyozandó jófiú akart lenni, ezért azonnal ugrott segíteni.

– Persze, hogy beleférsz! – nyújtotta a kezét. – Hölgyem!

Kata fogadta a viccelődést, nem érződött sértődöttség rajta. Sosem tartott haragot sokáig, talán éppen ezért szerette meg előbb-utóbb mindenki. Kerek rajzolatú arcán még a szeme alatt sem húzódott ránc. Csak akkor keletkeztek apró gödröcskék rajta, ha mosolygott vagy nevetett, ahogy most is. Sok nő irigyelte emiatt.

Tom optimista kijelentése ellenére a lány épphogy belefért a testbokszba. Rácsukták a fedelét, aztán Mira a géphez ült, berakta az adatgömböt a helyére és bekapcsolta a szerkezetet. A többit az alkari panelján intézte.

A szellemtest generálásának hosszadalmas folyamatát sajnos nem sikerült lerövidíteni, pedig számtalan munkaórát áldoztak rá. Megoldották ugyan a tudat átvitelét egy szintetikus sejtkultúrába, de nem látták át a folyamatot minden apró részletében.

Evan mondogatta sokszor, hogy az emberi tudás, mint olyan, nem létezik, az csupán kísérleteik eredményeinek statisztikája. Amíg nem végeztek egy problémára nézve kellő számú kísérletet, állnak fölötte, mint Bálám szamara.

Örökkévalóságnyi félóra után a testboksz retesze kattant. Kata kimászhatott belőle. A szellemboksz piros jelzése figyelmeztetett, hogy az már nem üres. A benne született szellem persze könnyedén kiszabadult volna a fémburkolaton át, ha a vele együtt generálódó speciális erőtér nem tartja fogva.

− Engedhetem? – nézett körbe Mira. Az egyöntetű igenlésre kikapcsolta az erőteret a kommunikátorán. A kontrollfény fehérre váltott, Kata szelleme útnak indulhatott.

*

Nem bírt mozdulni, pontosabban helyet változtatni. Nem értette, miért. Sötétség vette körül. Megrémült, menekülni akart, de sehogy sem sikerült. Ébredező elméje lassan fogta fel, ki ő és mi történik vele. Sokára került mindent részlet a helyére.

Minden előjel nélkül szabadult a fogságból. Egyszer csak kint találta magát a fényben. Körbepásztázta a teret. Meseszerű élményt nyújtott úgy látni a többieket, hogy ők nem reagálnak a jelenlétére. A legfurább mégis önmaga, az eredeti Kata megfigyelése volt.

Mások testi valója megszokott az ember számára, hiszen mindig úgy látja őket, ellenben önmagát sosem szemlélheti kívülről, leszámítva a tükörben vagy egy filmen való pózolást. Mindenki őriz magáról egy képet a fejében, ami vagy fedi a valóságot vagy nem. Kata most szembesült ezzel.

Aztán jött a következő furcsaság, hiába nézett le, nem látott lábakat maga alatt, sőt más testrészt sem. Nem kellett kikerülnie senkit és semmit, hanem átúszhatott rajtuk. A tetőn keresztül hagyta el a házat. Felfelé is ugyanolyan könnyedén mozgott, mint bármerre.

Több száz méternyi magasból ámult rá a város látképére. A végtelen szabadság euforikus érzése öntötte el, ahogy függetlenedett a világtól. Valósággal kiszakadt belőle. Már értette, milyen kisördög szállta meg tegnap Tomot, aminek hatására bekukkantott Mira szoknyája alá.

Benne is felmerült, hogy meglátogassa a barátját, a barátnőit, a szüleit, hogy belessen titkos helyekre, zárt ajtók mögé. Az utolsó pillanatban kapcsolt, ha azt megtenné, a társai mind láthatnák a szeretteit a videón, akár intim helyzetekben.

A csapattal kitalált feladat szerint a Holdra kellett eljutnia. A gondolat energiájával való utazást azonban nem próbálta még senki. Kata másolata, szellem mivolta ellenére, halálra rémült a lehetőségtől, hogy a Holdon ragadhat, ha az odaugrás sikerül, a vissza pedig nem.

Egy-két kilométernyire magasodott egy toronyház, megcélozta a tetejét. Onnan van esélye hazagyalogolni, ha valami hiba csúszna a visszatranszformálásba. Úgy magyarázták, hogy koncentrálni kell a kiválasztott helyszínre. Erősen odameredni, vagy inkább elképzelni, mintha ott lenne, vagy magába szuggerálni, hogy ott van.

Az összpontosítás egyik formája sem vált be. Az erős nézés hasonló eredménytelenséggel járt. A szellem nem létező agya belesajdult a nagy erőlködésbe. Semmi! Hosszas próbálkozás után feladta. Vagy rosszul csinálta, vagy nem is volt lehetséges.

A Hold halvány gömbje felé fordult. Oda sosem jutok el, kesergett, pedig mekkora szenzáció lett volna! Sóhajtott egy hatalmasat. Persze csak képzelte, hogy azt teszi.

A világ megbillent körülötte, mintha kifordult volna a négy sarkából. Mire ráeszmélt a megdöbbentő változásra, egy por födte, szikláktól csipkézett holdkráter fölött lebegett. Az ellenkező irányból a Föld teniszlabdává zsugorodott gömbje vigyorgott rá.

A rátörő szorongás a fuldoklás illúzióját keltette benne. Percekig tartott, mire a pánikrohamot sikerült lecsitítani magában. Vajon meddig él a szellemtest? Mennyi ideig lesz magányra kárhoztatva, ha ott ragad azon a kietlen égitesten?

Idővel megnyugodott. Az esze tudta, hogy a testetlensége miatt valós baj nem érheti. Nekilódult felfedezni a környéket, ha már ott van. Csak azt sajnálta borzasztóan, hogy a többiek nem lehetnek majd tanúi ennek a szenzációnak. Hacsak nem sikerül mégis visszajutnia a Földre!

*

− Nem jól mértük fel a Holdtúra idejét – nézett Evan az órára. – Elfogytak a szendvicsek.

Tom még mindig a jófiút alakította.

− Nem tudjuk, mivel kell szembenéznie szegény Katának. Akarom mondani, a szellemének – vigyorgott a név igazi tulajdonosára.

− Az utazás még nem lett kipróbálva – tette hozzá Kata.

− Talán valami baj van. Küldjünk egy másik szellemet! – türelmetlenkedett Erik.

− Várjunk még! – ellenkezett Tom és Evan egyszerre, aztán Evan folytatta. – Ha új szellemet gyártunk, a régi kitörlődik a memóriából. Ha később mégis visszatérne, a szellemboksz nem ismeri fel, így az erőtér nem aktivizálódik, hogy befogja.

– Ezt én is tudom – replikázott Erik. Kata tartózkodott, Mira a két srácnak adott igazat.

− Várjunk holnapig! Bekapcsolva hagyhatnánk a gépet éjszakára. Bármikor jön vissza a szellem, a boksz erőtere elkapja. Késő van már az újrakezdéshez, meg fontos megvitatni valónk is lenne még.

− Mi fontosabb ennél? – zsémbeskedett Erik. Mira a szoba közepére pattant.

− Akkor figyeljetek, kérlek, mindannyian! Tegnap éjjel zároltam a programot.

A többiek szinte egyszerre csattantak fel.

– Ezt most nem értem.

− Mit csináltál?

− Viccelsz ugye?

− Nem viccelek – dacoskodott Mira. – Elmondom, miért tettem. A tegnapi csúnya kis incidens nyitotta fel a szemem.

− Ne már! – horkant fel Tom. – Örökre én lettem a fekete bárány?

− Nem erről van szó – intette le Mira. – Épp ellenkezőleg. Köszönöm neked, amit tettél. Ráébresztettél, micsoda szörnyű lehetőségek lappanganak a Szellemtúrában. Ez nem játék. Sokkal több annál.

− Remélem is, hogy több – helyeselt Erik. – Siker, ami egy vagyont hoz nekünk.

− Nem hoz semmit, mert nem publikálhatjuk.

Mira kijelentése felháborodott hangzavart szült a három fiú részéről. Kata továbbra is tartózkodóan viselkedett. Mira észérveket próbált felsorakoztatni a véleménye mögé. Természetesnek vette, hogy bár ő irányította a projektet, a csoport több éves munkájáról mégsem dönthet egymaga.

− Figyeljetek! Egy tökéletes kémet alkottunk. Mindenhova be tud menni. Semmivel sem látható vagy érzékelhető. Nem értitek, mit jelent ez? Kémszervezetek, bűnözők, üzletemberek, a katonaság, mindenki meg akarja majd szerezni! Aki ezt birtokolja, óriási előnyhöz jut a többiekkel szemben. Ebből nem lesz játék soha. Azonnal elkobozzák tőlünk, mihelyt előrukkolunk vele. És ez még a jobbik forgatókönyv. Biztos vannak olyanok is, akik gondolkodás nélkül kinyírnának minket érte. Felfogtátok végre?

Csönd lett. Elkeseredés ült az arcokon. Mira Erik egójától tartott a leginkább, hogy őt lesz a legkeményebb dió rávenni a hírnévről és a pénzről való lemondásra. 

férfi azonban meglepő józanságról tett tanúbizonyságot ezúttal. Nem is szólt, Tom jajongott helyette.

− Tényleg ezt hiszitek? Ilyesmi megtörténhet?

Evan szusszantott egyet, miközben hátravetette mázsás testét a széken. Ellentmondani látszott a fizikai törvényeinek, hogy nem zuhant hanyatt

− A kiscsajnak igaza van. Ezt bebuktuk – motyogta. Tom nem hagyta annyiban.

− De ha nyilvánosságra hozzuk, nem ölhetnek meg minket, mindenki szeme láttára.

− Nem is – legyintett Evan. – Majd balesetet szenvedünk. Vagy egészségügyi probléma miatt intézetbe zárnak. Vagy terrortámadás áldozataivá válunk.

− Szerintem is ez várható, sajnos – csatlakozott Kata a borúlátókhoz. – Döbbenet, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe.

− A francba! – fordított hátat Tom.

Erik mélázó arckifejezéssel szólt bele a vitába.

− Az egyetlen lehetőségünk gyorsan eladni valakinek. Ha már nincs nálunk, nem leszünk veszélyben.

− Arról szó sem lehet! – vágta rá Mira.

− Szerintem meg tévedés – rázta a fejét Evan. Mindenki azt várta, hogy Erik felbőszül az ellenszegüléstől, de normál üzemmódban maradt és Mirához fordult.

− Mit csináltál a programmal pontosan? A megkérdezésünk nélkül.

− A Stronglock 21-et alkalmaztam. Az a legmegbízhatóbb lezáró rutin. A program nem módosítható és nem másolható többé. Az egyetlen példány nálam van, így legalább ti nem vagytok veszélyben.

– Aha – kergette Erik egyik ámulatból a másikba a fiatalokat, amiért egyszer sem kezdett el hőzöngeni. Tom Mirához lépett és a vállára tette a kezét.

– Ez nagyon bátor dolog tőled – mondta köszönet gyanánt.

– Amíg csak mi tudunk róla, nincs baj. Ugye, csak mi tudunk róla? – kulcsolta Mira imára a kezeit, miközben körbenézett.

– Hát persze! – bólogattak többé-kevésbé a többiek.

– Jól van. Akkor, holnap hatkor mindenki újra itt – pillantott Mira utoljára a szellemboksz fehér jelzőfényére.

Akció!

Győrvári József: Szellemtúra

Hamarosan megjelenik!

Kiadó: Stílus és Technika Kiadó
Oldalak száma: 126
Megjelenés: 2023. január 16.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786150169828
Méret: (A6) 148 mm x 105 mm x 0,656 mm

Halhatatlanok – Történetek egy távoli világból

Halhatatlanok – Történetek egy távoli világból

 Mirage Games, Nadap, 2022
268 oldal · puhatáblás 
· ISBN: 9786150150697

 

Prológus

 

Az ember mindig is vágyott az istenek közé emelkedni.

Az idők kezdete óta csodáljuk és féljük őket, kik a halandó valóságunk keretein túlról figyelik tetteinket, s akik végtelen hatalmukban vezetnek vagy büntetnek minket. Kik pásztoraink és bíráink, kiknek kérész életünk csak egy röpke és jelentéktelen pillanat, és kiknek szemében születés és halál nem különbözik egy- mástól, hiszen mindkettő csak a múlandóság egy homokszeme az idő örökké forgó órájában. Követjük őket, hiszen lényük magasztossága úgy vonz minket, mint éjjeli lepkét a gyertya fénye, és bár létezésük titkait igazán meg nem érthetjük soha, mi is részesei akarunk lenni a csodának, melyek ők maguk.

Hiszen tökéletesek. Halhatatlanok.

Így hittük ezt sokáig mi is. Ám távoli ismeretlen földeken szüle- tett egy nép, mely nem elégedett meg azzal, hogy csupán messziről csodálja a hatalmasok birodalmát. Kiknek szívében katlanként gyulladt fel a tűz, és a belőle feltörő láng aztán oly magasra tört, mint halandók lelkében azelőtt még sohasem.

Ez a láng pedig futótűzként perzselt fel mindent, mit a világunkról addig hittünk vagy sejtettünk, s a végtelen tudás- és hatalomvágyuk nyomán létük csillaga fényesen emelkedett olyan magasra, hogy végül átszakította halandó létünk szövetét, és izzó ragyogással ragadta magával azt, mire az emberiség születése óta a nép minden gyermeke titkon vágyott: a végtelen hatalmat. Ők voltak a Felemelkedettek, kik megnyitották a Felső Síkok pecsétekkel lezárt kapuit, hogy aztán az új világ hódítójaként álljanak egykori védelmezőik színe elé.

Majd háború dúlt, a Világok Háborúja, hosszú esztendők során át tombolt a fergeteg, és nyomában nem járt más, csak őrült pusztulás.

Majd az egek megremegtek, tüzes könnyeiket a megroppant földekre és megáradt vizekre hullatták, és végül csend lett, ahogy a Sors kereke is megroppant, és a lehetetlen valósággá vált. A bitorlók győzedelmeskedtek, a Felső Síkok végtelen tükre szilánkokra robbant szét, a mozaikként szétszóródó halhatatlan világok pedig új urakat kaptak. És Ők, kik valaha Őrzőik voltak a porból felemelkedő gyermeknépnek, végül elbuktak halandó szolgáikkal szemben. És a halhatatlanok korának akkor vége lett.

Ezután a Káosz ideje jött el.

Azok, kik a halhatatlanok közül megmaradtak a tomboló harcok után, mardosó szégyenükben elhagyták örök otthonukat. Volt, ki a szétszórt mozaikdarabokként keringő éteri síkok romjain, volt, ki a halandó és halhatatlan földeket összekötő ismeretlen világ homályában rejtőzött el, hogy aztán feleméssze a bánat és a feledés. De akadtak olyanok is, kiknek a szerencsecsillaga végképp lehanyatlott, és kiket szökevényként vadásztak le a bitorlók vér- szagot fogott kopói, hogy aztán szolgasorba kényszerüljenek, vagy utolsó harcukban bukjanak el örökre.

A legtöbben azonban oda menekültek végső elkeseredésükben, ahol még bízhattak abban, hogy támogatásra lelnek, hol még is- merték és félték nevüket, s hol hatalmukban még meggyengülve is tiszteletben és bőségben létezhettek. Így történt tehát, hogy a halhatatlanok azokra a földekre ereszkedtek végül alá, melyek őrzését ők maguk kapták feladatul még az idők kezdetén.

Alászálltak az embernépek halandó birodalmaiba.

De vajon mi történik akkor, ha azok, kiknek addig szent áldozatainkat ajánlottuk, kikhez imáinkat vagy fohászainkat küldtük, s kiktől sorsunk jobbulását vártuk egykoron, egyszeriben maguk is köztünk járnak?

Mit ér egy isten, ki nem isten már? Méltó marad az áhítatunkra, vagy nem több már, mint egy letűnt kor lassan tovaszökő árnyéka, egy bálványarc, melynek vonásait az idő kérlelhetetlen vasfoga csiszolja simára és felismerhetetlenre?

A Kétségek Kora jött el.

Századok múltak el, mire világunk felocsúdott a döbbent merengésből, és az évek szárnyán minden, mi egykor virágzott, végül újra erőre kapott. A síkok háborúja által ütötte sebek lassan behegedtek a világ arcán, birodalmak épültek újjá, és új társadalmak születtek. És ugyan azok, kik győzelmet arattak felettük, már réges-rég elhagyták az emberek birodalmát, Ők velünk maradtak. Égi vonásaikat ugyan megkoptatta az idő, és bár legnagyobbjaik maguk már nyugovóra tértek a világok ismeretlen határai mögé, a korfordulók során véreink keveredtek egymással. S mi fiakat és leányokat nemzettünk, kiknek arcán aztán felsejlettek hajdanvolt

Őrzőink, bukott isteneink vonásai.

Ők azok, kik soha nem válhatnak igazán emberré, hiszen még ma is, megfogyva és meggyengülve is többek, hatalmasabbak nálunk. Kik néha bajtársaink és testvéreink, néha pedig vezetőink és zsarnokaink. És mi nem tehetünk mást, mint óvatos csodálattal figyeljük őket, hiszen világaink már végérvényesen összefonódtak, és hogy féltük vagy vágytunk erre egykoron, mindegy is már, hisz ők már köztünk élnek.

A halhatatlanok.

Halhatatlanok - Történetek egy távoli világból

Mesék szárnyain

 

Az erőd hófehér falaira álmosan simultak rá a lemenő nap nyomán vetett, hosszan elnyúló árnyékok. Valahol, a szigorú bástyák egyik ablakában feje fölé emelte kürtjét a díszes ezüstszín vértjét büszkén viselő, ifjú harcosok egyike, hogy aztán fémes hanggal tudassa a világgal, hogy elérkezett az őrségváltás ideje.

Nem sokkal később újabb kürt harsant a szemközti toronyból, mint ami dölyfösen igyekszik válaszolni a neki címzett felhívásra, de érces összhangjukat hamarosan elnyomta a templomtornyok nehéz harangjainak felzengő, magasztos éneke.

Neiralis birodalmának legerősebb végvára, a Fehér Gárda főhadiszállása hamarosan eltelt a harangok zengő hangjával, hogy aztán az erőd falai, tágas udvarai és a kvártélyok ablakai is mind megteljenek a gárdisták és a növendékek sorával, akik az ég felé emelt arccal, lehunyt szemekkel mondták a Rend szent esküjének szövegét, délcegen és erőt sugározva, éppen úgy, mint minden napnyugta idején.

Észak legkiválóbb katonái az ősi szavak kántálása által minden nap újra és újra felesküdtek a rend és a béke védelmezésére, az elesettek gyámolítására, és arra, hogy sosem hagyják feledésbe veszni a halhatatlan birodalmak dicsőségét.

Mikor esküjük végére értek, mindenki visszatért korábbi teendőihez, s az erőd újra nyüzsgő hangyabollyá változott, az alkonyat vöröses fénye magasztosan csillant meg a tüsténkedő harcosok fényes páncéljain.

A kócosan fehérlő felhők rendíthetetlen arcokra vetettek árnyékot, s csak egy akadt közöttük, melyen a szomorúság által tépázott szív szülte súlyos könnycseppek ragyogtak.

A fiú szipogva nézett fel a kezét vaskesztyűs markában erősen szorító, magasan fölé tornyosuló férfira, aki szinte vonszolta maga után a keserűségtől szinte magatehetetlen gyermeket.

Alig néhány óra telt csak el azóta, hogy a fiú szülei utolsó ölelésükkel útjára engedték a csupán hatesztendős gyermeküket, hogy végleg átadják őt a Fehér Gárda szigorú arcú kiképzőtisztjének.

Mint az ország minden lakója, ők is igen büszkék voltak a fiukra, hiszen megadatott számára az a ritka kegy, hogy befogadja őt soraiba a földrész legkiválóbb harcosrendje, s ezáltal élete végéig a Fehér Hadurak pártfogoltjává válhat. S bár az ő szívüket is nyomta a keserűség, tudták, hogy gyermekük a Gárda tagjaként sokkal magasabbra érhet, mint ha a család mellett maradva a földeken dolgozna naphosszat élete végéig.

Derran, merthogy így hívták a gyermeket, mindebből persze mit sem értett még. Ő csak édesanyja ölelésére és apja megnyugtató közelségére vágyott. Ám minden velük töltött boldog pillanatot végleg elraboltak tőle, mikor az arannyal szegélyezett fehér köpenyt viselő, és káprázatosan fénylő vértezetbe öltözött, toronnyi magas férfiak határozottan, és egyszerre mégis gyengéden kézen fogták ők, hogy aztán átvezessék a résnyire nyitva álló kolosszális kapuk mögötti ismeretlen, riasztó világba.

A hatalmas, rettentő bástyák sorával pettyezett várfalak alatt haladva a kétségbeesés lelkeket zúzó feketesége kezdett úrrá lenni Derran ifjú tudatán, és ahogy egyre beljebb és beljebb haladtak a rideg kőépületek sora között, úgy patakzott a könny egyre erősebben a fiú szemeiből.

Úgy érezte, hogy számára a világ itt és most véget ért, és hiába hívta szüleit és testvéreit a nevüket suttogva, szavaira senki sem válaszolt. A kaszárnyák felől jövő, a gyakorlatozást éppen befejező szoborarcú harcosok mindegyike csupán egy pillanat erejéig nézett le rá rezzenéstelen tekintettel, hogy aztán némán haladjon tovább úti célja felé.

A fiú újra felnézett az őt kísérő gárdistára.

Halhatatlanok - Történetek egy távoli világból

A férfi nem lehetett sokkal idősebb Derran legnagyobb bátyjánál, a szőke haj és az alig sarjadó szakáll is szeretett testvérére emlékeztette a fiút. Ezt felismerve erősen igyekezett, hogy valahogy abba tudja hagyni az egyre csak rátörő szipogást, ám mikor az ifjú harcos megérezve, hogy a fiú őt nézi, szigorúan rávillantotta hideg kék szemeit, Derran minden igyekezete ellenére újra keserves sírásra fakadt.

Éppen egy karcsú oszlopokkal övezett, fákkal és virágokkal benőtt udvaron haladtak keresztül, mikor a fiú egy mélyen búgó, megnyugtató hangra lett figyelmes. Ajkait megharapva újra abbahagyta a sírást, és kétségbeesetten kereste a néhai nagyapját idéző hang gazdáját. S bár csupán egy-két kósza emléke maradt már csak a kedves öregről, most mégis úgy érezte, hogy mindent megadna érte, ha csak egy pillanatra is láthatná őt.

A dús, zöld bokrok takarásában hirtelen meglátta a férfit, aki egy szélesre tárt szárnyú, kezében kardot szorító, s azt az ég felé emelő szobor talapzatán üldögélt. Egyszerű szabású ruhája épp olyan fehér volt, mint a halántékát borító ritkás haj, és az arcát keretező hosszú szakáll.

A férfival szemben a fűre telepedve szintén fehérbe öltözött gyermekek csoportja ült, s Derran meglepetten vette tudomásul, hogy hozzá hasonló korú fiúkat és lányokat is látott az idősebb, magasabb és erősebb testalkatú gyerekek mellett.

A kis csoport tagjai mind csillogó szemmel, arcukon a gyermeki ártatlanság és a végtelen kíváncsiság elegyével ültek a szobor árnyékában, és tátott szájjal hallgatták, ahogy az idős férfi mesél nekik.

Derran földbe gyökerezett lábbal nézte az őszinte boldogságot sugárzó csődületet, és a szívét mardosó keserűség szorító érzése egyszerre enyhülni kezdett.

A bátyjára emlékeztető fiatal gárdista megpróbálta ugyan unszolni, hogy induljanak tovább, de a fiú megmakacsolta magát, és újonnan megtalált ereje által felbátorodva dühösen toppantott egyet, remélve, hogy ez elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a fehér- köpenyes ifjút jobb belátásra bírja.

Az azonban egyre erélyesebben kezdte szólongatni a fiút, végül erőset rántott a továbbra is ellenkező gyermek karján, hogy azzal mozgásra bírja, a fiú azonban ennek hatására elterült a hideg fehér kőpadlón, és újra sírni kezdett.

A jelenetre felfigyelve ülőhelyéről felemelkedett a szakállas öreg, és jobbjával nyugtatóan intett a magában szitkozódó ifjú gárdista felé. Ráncos arcán kedves mosoly játszott, és bizalmas hangon szólt a földön fekvő gyermek felé.

– Gyere, fiam, csatlakozz te is hozzánk – mutatott biztatóan az egymás között sutyorgó gyerekek felé. – Mint látod, éppen az utolsó szabad fertályóránkat töltjük az ifjakkal, mielőtt mindenki elindul- na a szobájába nyugovóra térni. Na, ne légy olyan félénk, gyere hát! Derran lassan feltápászkodott, és riadtan tekintett sziklaként fölé magasodó kísérőjére, a szőke ifjú azonban csak lemondóan megvonta a vállát, bár arca továbbra is vöröslött a fortyogó indulattól.

Az öreg lassú, nehéz léptekkel közelebb sétált hozzájuk. Mosolyogva a fiatal gárdista vállára tette egyik kezét, majd mélyen annak szemébe nézve bólintott felé.

– Menj csak, Thamir, majd én a szállásra kísérem a fiút, ha a végére értünk a meséknek.

Az aprócska fiú könnyes szemei a szakállas férfi szavainak hallatán tágra nyíltak, a kérdés akaratlanul szaladt ki a száján.

– Mese…?

Megpróbált valahogy újra erőt venni magán, és egy utolsót szi- pogva kihúzta magát, éppen úgy, ahogy látta azt az erőd falai között büszkén sétáló katonáktól.

– Én is szeretem a meséket… Uram.

Az öreg felnevetett, és megborzolta a fiú szőke üstökét.

– Nos, ezt örömmel hallom – majd kérdőn a gyermekre nézett.

– Derran – vágta rá a fiú. – A nevem Derran.

– Nagyon örvendek a szerencsének, Derran – válaszolta továbbra is mosolyogva az öreg, miközben a fiút lassan maga előtt vezetve elindult a többi gyermek felé.

– Az én nevem Miolas, és én vagyok a Fehér Gárda hivatalos mesemondója.

Cinkosan kacsintott a még mindig könnytől csillogó szemű fiúra, kinek arcáról azóta végképp eltűnt a félelem és szomorúság.

– De el ne áruld ezt az Úrnőnek, hiszen nem igazán szereti, hogy mindenféle történetekkel fárasztom a növendékeket. Igen, azt hiszem, így szokta mondani…

Derran szája tátva maradt a csodálkozástól, majd, szinte oda sem figyelve környezetére, ő is letelepedett a puha fűre egy sötét- hajú, idősebb fiú mellé.

– Úrnő? – kérdezte csodálkozva. – Én ezt hittem… vagyis gondoltam, hogy a Fehér Gárda élén maguk a Halhatatlan Urak állnak. A fehérszakállas aggastyán jóízűen kacagott fel a kérdés hallatán, majd nagyot nyögve huppant le újra a szárnyas szobor árnyékába. Vékony ujjával maga fölé mutatott a szigorú, világos szín márványból faragott pompás alakra, és ültében bizalmasan előredőlve mesélni kezdett.

– És ez így is van, Derran. A Fehér Gárdát egykoron valóban a halhatatlan urak vezették, és mind közül is a legkiválóbb harcos volt itt, Aremoth, a Rendíthetetlen. Ő volt az, aki évszázadokon, sőt talán évezredeken keresztül viselte a Gárda parancsnoki címét, s ezáltal az egykori Halhatatlan Birodalom legfőbb urainak testőrparancsnokaként szolgálhatott. Minden, mint ma itt látsz, éppen úgy épült fel újra, ahogy azt Aremoth egykor megálmodta.

– S hol él most Aremoth? – kérdezte türelmetlenül, arcán őszin- te érdeklődéssel a fiú. – Ő is itt lakik az erődben?

Az öreg arca hirtelen elkomorodott, mély ráncokkal barázdált arcára különös árnyékot vetettek a környező fák levelektől zöldellő ágai.

A férfi egyszer csak felpillantott a kis udvar fölé magasodó toronyra, s mikor ennek láttán Derran is odakapta a fejét, meglepetten vette észre, hogy a kecsesen ívelt boltívek fölött, a torony fél- kör alakú apró erkélyéről valaki figyeli őket.

Az aggastyán sötét szemei néhány hosszú, végtelennek tűnő pillanatig egybeforrtak az erkélyen álló karcsú alak tekintetével, majd végül az öreg fejét enyhén meghajtotta a titokzatos jelenés előtt, és újra a gyermekek felé fordult. Miolas szemeire mintha párás fátyol borult volna, de ennek ellenére újra elmosolyodott.

– Aremoth sajnos már nem jöhetett velünk. Az életét adta urai- ért, még sok-sok évvel ezelőtt, az óhazában. Az utolsó csepp erejéig védelmezte a birodalmat a trónbitorló embernép és köpönyeg- forgató szövetségeseikkel szemben. – Az öreg újra felmutatott a fenséges szoborra. – Dicső tetteire ma úgy emlékezünk, hogy nem hagyjuk feledésbe veszni az eszméket, amiket mindig is képviselt, és magunk is arra törekszünk, hogy olyanokká váljunk, mint ő. Tisztává, becsületessé és rendíthetetlenné.

A fiú kissé értetlen arcát látva a férfi szélesre tárta két karját, mint aki keblére akarja ölelni az egész világot.

– Ma már mi vagyunk az egykori hatalmasok örökösei. A Fehér Gárda, mint ahogy azt te is tudod, szerencsére újra erős és büszke. Ez pedig annak köszönhető, hogy nem sokkal azután, hogy a nagy háború véget ért, és annak megtépázott túlélői megérkeztek az emberek birodalmaiba, Aremoth saját leánya, Arein újra megalapította a rendet atyja dicső emlékére. S a Gárda hamarosan újra virágzásnak indult, s ma már olyan ifjakból neveli a halandók legkiválóbb harcosait, mint amilyenek ti is vagytok.

A körben ülő gyermekek büszkén néztek össze, a nagyobb fiúk arcukon széles vigyorral kezdték egymást cinkosul és kihívóan lökdösni, hogy ezáltal is bizonyítsák társaiknak, ők aztán valóban méltóak a régmúlt ősök örökébe lépni.

Derran egy ideig szótlanul hallgatott, nem is törődve a körülötte kialakult dulakodással, majd égkék szemeit újra az öregre emelve feltette a szívét mardosó kérdést.

– A nagy háború… Ugye a halhatatlanok és az emberek háborújára gondol, Uram? Mikor a zhilarok leigázták az éteri földeket, és ezzel az Őrzőket bukásra ítélték. S ami miatt a halhatatlanok ma már velünk, az emberek között élnek.

Miolas arcáról újra leolvadt a mosoly egy pillanatra. Tekintete újra ködössé vált. Lassan odalépett a fiú mellé, és gyöngéden meg- simogatta annak a sírástól és az izgalomtól kipirult arcát.

– Meglepően sokat tudsz a világ dolgairól ifjú korod ellenére, Derran. Jegyezd meg jól, fontos, hogy ne feledjük el ezeket a legendákat, még akkor sem, ha sokszor csupán keserű könnyeket csalnak a szemünkbe.

Egy ideig hosszan és szótlanul nézett egymásra az aprócska, alig néhány esztendőt megélt fiú, és az évszázadok emlékeinek súlya alatt rég megrogyott öregember. A hallgatást végül Miolas törte meg, ki hajlott korához meglepő gyorsasággal egyenesedett fel, majd két tenyerét összecsapva újra a vigadó ifjúság felé fordult.

– Na de drága gyermekeim, most már legyen vége a szomorkodásnak, hiszen úgy látom, még nem bukott le teljesen a nap a horizont mögé, így hát van időnk még egy utolsó mesére. No hadd halljam, mit szeretnétek hát, hogy elmeséljek?

Az egész udvar zengett az izgatott gyerekhangoktól. Az ifjoncok egymást túlkiabálva próbálták meggyőzni az öreget, hogy az ő kedvenc történetüket mondja el, a szakállas férfi pedig játékosan tölcsért csinált a kezéből, s füléhez emelte, mint aki nem hallja jól a bekiabált mesecímeket.

– A magányos lovagról mesélj! – szólt az egyik fiú.

– Ne, a fiú és a varázsló történetét akarom! – vágta rá egy nagyobb legény.

– Az unalmas már, mesélj a halhatatlan fivérekről! – így egy csillogó szemű kislány.

– Vagy a Mozaikvilágok vándorairól! – kiáltotta a Derran mellett ülő fiú.

– Inkább a Prófétáról mesélj! – és így tovább, jöttek az újabb és újabb kérések a gyermekek szájából.

A zsibongó gyerekzsivaj teljesen betöltötte a lassan sötétségbe boruló kertet, Miolas harsány kacagása pedig boldogan szállt az addigra már hűvössé váló, a fák koronáját összeborzoló széllel.

A karcsú fehér torony erkélyén magányosan álló, pompás ezüstszín ruhát viselő nő kortalan arcán egy halovány mosoly árnya futott át, miközben figyelte a nemrég az erődbe érkezett szőke kisfiút, aki arcán őszinte áhítattal hallgatta az öregember aznapi utolsó meséjét.

Egy pillanatra felderengett előtte egy, rég a korok homályába veszett emlék, melyben Miolas a káprázatos palota hófehér márványlépcsőjén ülve ugyanígy csalt mosolyt egy szertelen, alig néhány esztendős fruska arcára az egyik hihetetlen meséjével.

Arein szemeit lehunyva kitárta kecses karjait, és némán enged- te, hogy a pajkos szél barátságos áramlatai megcirógassák a szárnyait borító, aranyszínben ragyogó tollak ezreit.

S a gyermekek nevetése lassan beleveszett a zúgó levegő hangorkánjába, ahogy a Fehér Gárda főkapitánya erős csapásokkal felemelkedett, hogy aztán megkezdje az évszázadok során már szokássá nemesedett éjszakai utazását.

Szívét csordultig töltötték az egykori égi birodalom keserédes emlékei, s a halhatatlan úrnő szemében könnyekkel, ám arcán boldog mosollyal szabadon szárnyalt, mind magasabbra és magasabbra, túl az ismerősen hívogató felhők hófehér tengerén.

Valahol a valóság határain túl létezik egy világ, hol az emberek ereje olyan hatalmasra nőtt, hogy leigázták még a mennyeket is. És azok, kik egykor őrzőik voltak, most már köztük élnek. Ők a Halhatatlanok.

Ismerd meg Nourost, a mesék földjét, minek történelmét évezredeken keresztül formálták az emberi birodalmak véget nem érő viaskodásai. Hol a végtelen hatalomvágytól fűtve országok emelkedtek fel és buktak el sorban, s hol az életet teremtő energia uralásáért varázstudók küzdenek már korok óta. Olyan hely ez, ahol a hatalomnak ára van, hiszen a mágia maga az Élet, és minden cseppje, mit a bolygótól eloroznak, a természet pusztulásához vezet. Hol semmi sem fekete vagy fehér, s hol senki sem egyértelműen jó vagy gonosz, mindenki küzd a saját boldogulásáért. Ezt a forrongó világot dúlta fel a bálványként és istenként imádott nép érkezése, hogy aztán fiaik és lányaik menedéket leljenek az emberek között, és lassan a maguk arcára formálják a halandók birodalmait…

Légy részese egy páratlan utazásnak, melyet Magyarország legújabb fantasy világa tár eléd egy különleges novelláskötet formájában! Csatlakozz te is a közösséghez, hogy aztán együtt írjuk tovább egy távoli világ történetét!

Nézz bele a könyvbe!

Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.

Nagy Zita: Az arany kötőtű

Nagy Zita: Az arany kötőtű

 Stílus és Technika, Budapest, 2021
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150115528 · IllusztráltaVeréb Csilla

Sűrű pelyhekben hullt a hó.

Catherine szorosabbra húzta magán a kabátot, és elfordította arcát a metsző széltől, ahogy kiszállt a taxi hátsó üléséről. Fekete szőrmekesztyűbe bújtatott kezét a feje fölé emelte, és szapora léptekkel felszaladt a vasútállomás épületébe vezető lépcsősoron.

A fenébe ezzel a fránya idővel!

Belépett a kicsi, tömött váróterembe és egy pillanatra megtorpant. Ahogy végignézett a tömegen, ujjait egyre szorosabban kulcsolta a kezében tartott kézitáskára.

Vágyakozva gondolt arra, hogy visszafordul, és egy pillanatig engedte is, hogy elhatalmasodjon rajta az érzés. Már-már indult is kifelé, végül erőt vett magán. Nem visszakozhat! Nem lehet!

Néhány pillanatig tekintete még elidőzött az embereken. Elnézte a bojtos sapkába bújtatott apró arcokat, az izgatottan csevegő szülőket, akik egyik kezükben vaskos táskáikat szorongatták, a másikkal gyermekeiket zabolázták, majd mélyet sóhajtva a peronra vezető aluljáró felé indult. Piros lakkcsizmájának kopogása visszhangzott az üres folyosón, ahogy gyors léptekkel haladt előre.

A vonat már a vágányon állt, megtömve emberekkel.

Szuper!

Felkapaszkodott a szűk ajtón, és szabad helyet keresve átküzdötte magát a tömegen, egészen a szerelvény végén lévő fülkéig.

– Szabad? – mutatott az ablak mellett lévő üres helyre, miután elhúzta a kabinajtót.

– Ha vállalja, hogy bepréseli magát Larry mellé, akkor magáé a lehetőség – mutatott a nagydarab férfira a másik. – De előre szólok, bélproblémákkal küzd – nevetett fel prüszkölve.

Catherine a folyosón álló sokaság felé pillantott, azon morfondírozva, hogy állva tegye-e meg az utat, vagy csatlakozzon a furcsa társasághoz. A tömegből az egyik, vélhetően enyhén ittas férfi mohón végignézett rajta, ezért inkább az utóbbi mellett döntött. Piros szőrmesapkáját a kalaptartóra tette és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, a hó egyre nagyobb pelyhekben hullik, szinte már elborította a tájat.

Felhangzott a füttyszó, és a vonat elindult.

Lehunyta a szemét, igyekezett tudomást sem venni a vele szemben ülő férfi trágár vicceiről, vagy a körülbelül két, tízéves forma kisfiú állandó marakodásáról.

– Elég legyen, fiúk! – hallotta még a férfi hangját, majd elnyomta az álom.

Fogalma sem róla, mennyi idő telt el az utazásból, de arra eszmélt, hogy elcsendesedett a fülke, és kiszabadult a mellette ülő válla és a fal fogságából. Kinézett az ablakon, a rohanó tájat figyelte. Úgy tippelte, körülbelül félúton járhatnak. Feje visszahanyatlott a háttámlára és újra lehunyta a szemét. Lábát kibújtatta a csizmából, kinyújtóztatta, és a szemben lévő ülésre tette.

– Sohasem tudtam aludni utazás közben – csendült fel egy halk, rekedtes hang, mire Catherine ijedten kinyitotta a szemét.

Apró, idős asszony ült a kabin másik végében, kézimunkával a kezében, és szemüvege mögül rokonszenvesen mosolygott rá.

– Öhm…elnézést, azt hittem egyedül vagyok – kapta le a lábát zavartan.

– Ugyan, ne szabadkozzon – legyintett az asszony derűsen. – Sokat utazik?

– Nem…ritkán, vagyis leginkább sohasem…már jó ideje – köszörülte meg a torkát.

– Én nagyon szeretek utazni. Annyi mindent látni a világból. Csak nézzen oda – intett az ablak felé. – Hát nem csodálatos?

Catherine pillantása a havas hegycsúcsokra és az alattuk szélesen elterülő, ugyancsak hófehér vidékre siklott, majd bólintott.

– Nem szükséges egyetértenie, ha másként gondolja – mondta szelíden az asszony, miközben a kötőtűk sebesen jártak a kezében.

– Egyetértek – nézett rá Catherine a szeme sarkából, összefonta karját a mellkasa előtt, és újra elhelyezkedett az ülésen.

Éppen eléggé feszélyezte a tudat, hogy hová tart, semmi kedve nem volt egy parttalan beszélgetéshez.

– Annak idején én is szerettem a szőrmekalapokat – szólalt meg újra az asszony. – Mifelénk nagyon hidegek voltak a telek, elkélt egy-két melegebb darab – mosolygott szívélyesen.

Catherinnek fogalma sem volt, hogy mit feleljen, így csak bámulta az elsuhanó téli tájat, és hallgatta a szomszédos fülkékből átszűrődő boldog hangfoszlányokat. Egy-egy kisgyerek időnként elszaladt az ajtó előtt, olyankor mikulássapkájuk villózó fényei színes nyalábokkal töltötték meg a kabinjukat. Ahogy elnézte a fények játékát, akaratlanul is eszébe jutott a saját gyermekkora.

Nekik nemhogy villogó mikulás sapkára, élelemre is alig tellett. Szülei – apja fékezhetetlen alkoholizmusa miatt – nem sokkal a születését követően elváltak. Nem bánta, hogy azóta sem látta a férfit, aki nemzette. Vidéken élő nagymamáját nem számítva ketten maradtak. Az édesanyja, Margaret erőn felül dolgozott, de még így is keresetének nagy részét elvitte a lakbér, és a hónap végére alig maradt több néhány fillérnél. Aztán egy szomorú délutánon ő is elment.

Az asszony kötőtűinek monoton hangja térítette vissza a valóságba.

– Mindig is szerettem kötögetni utazás közben – emelte rá a tekintetét újra a hölgy. – Elvonja a figyelmet az élet nagy gondjairól. De tudom, a mai fiatalság nem vesződik ilyen régies időtöltéssel – mosolyodott el ismét.

A szerelvény megállt egy apró, hólepte településen, majd egy elhaló füttyszó kíséretében hamarosan indult is tovább. Catherine előhalászta a mobiltelefonját a táskája mélyéről és a kijelzőre pillantott. Már-már görcsösen vágyott rá, hogy a barátja – már ha még annak lehetett nevezni – neve megjelenjen a képernyőn. Az áhított üzenet azonban váratott magára. Az üzenet, amely talán képes lett volna visszahúzni a szakadék széléről, amelybe éppen bele akarta vetni magát.

Ha szerelemről volt szó, a szerencse messziről elkerülte. Hiába reménykedett minden alkalommal, hogy ezúttal tart valahová a kapcsolat, a férfiak, akikkel összehozta a sors, hátborzongatóan hasonlítottak arra az emberre, aki a nevét adta neki, és akit csak édesanyja történeteiből ismert.

Derekkel sem volt ez másképp, még ha hosszú ideig úgy is hitte.

– Férjnél van, kedves? – szakította ki a gondolataiból az idős asszony hangja.

– Öhm… nem, dee… van valakim – felelte zavartan.

Nem akart barátságtalanul viselkedni, de csak arra vágyott, hogy túl legyen ezen a napon, és az élete újra a normális mederbe terelődjön.

– Néha irigykedem a mai ifjúságra. Az én időmben nem igazán lehetett csak úgy együtt járni valakivel, mint manapság. Persze, előfordult – tette hozzá. – De ritka volt az ilyesmi. Akkoriban még csak azt a cipőt illett felpróbálni, amelyet utána meg is vettünk, ha érti mire célzok – húzta hamiskás mosolyra a száját.

Catherine elgondolkodva bólintott. Amikor nála töltötte a szünidőt, nagymamája sokat mesélt neki a régi világról és a fiatalságáról. Sok tekintetben irigylésre méltó életet éltek, ő a jelen helyzetében mégis örült, hogy már elmúltak azok az idők.

Fogalma sem volt róla, hogy akkoriban hogyan intézték azokat a dolgokat, amelyekről – legjobb tudomása szerint – az asszonyok még egymás közt is szégyenkezve beszéltek. Hogyan tudták a férjeik vagy a közösség elől eltitkolni a nemkívánt terhességet vagy éppen megszakítani azt?

A mai modern világban ez már teljesen másként működött. Manapság vaskos pénztárcával szinte bármit el lehetett intézni. Az emberek egymás iránti növekvő érdektelensége miatt egyre kevésbé foglalkoztak azzal, mit is csinál a másik, vagy mi történik vele. Ennek ellenére hatalmas gombóccal a torkában hívta fel a közeli nagyvárosban található rendelőt, mert félt, hogy titka valahogy mégis kitudódik. Tájékoztatójuk alapján biztosan tudta, hogy gyors és szakszerű ellátást fog kapni. Senki nem kérdez semmit, csak teszik, amit az ügyfél kér, és még az ítélkező pillantásoktól is megkímélik.

Erre a gondolatra mély sóhaj szakadt fel a torkából, majd erős émelygés tört rá. Öklendezni kezdett. Pont, mint az első alkalommal, amikor a mostanival ellentétben képtelen volt leküzdeni, és alig ért csak el a mosdóig, ahol rögtön ki is adta magából az épp csak elfogyasztott ételt.

A rosszullétek azonban a hetek múltával sem csillapodtak, és amikor már a reggeli kávétól is elfintorodott, bekúszott a fejébe a terhesség gondolata.

Maga a felvetés is megrémítette. Lehetetlennek tartotta, hiszen mindig annyira vigyáztak. A lelke mélyén mégis volt egy ijesztő és egyben örömteli érzés, amely nem hagyta nyugodni.

A terhességi teszten megjelenő, két párhuzamos vonal, majd rögtön utána Derek viselkedése valósággal maga alá gyűrte. A mindig is kissé csapodár és hirtelen férfi azonnal lerázta magáról a felelősséget. Egy vállrándítással közölte, hogy manapság már erre is van megoldás. Catherine azóta a színét sem látta. Nem hívta, és a telefont sem vette fel hetek óta.

Az összeverődő kötőtűk hangjára az asszony felé kapta a tekintetét és hosszan elidőzött az arcán. Nem tudta, hány éves lehet, de biztos volt benne, hogy igencsak élete alkonyán járhat. Haja teljesen őszbe borult, kedves, szív alakú arcát tömérdek, mély barázda tarkította. Az idős hölgy megérezhette a pillantását, mert a szeme sarkából felnézett rá, miközben egyetlen pillanatra sem hagyta abba a kézimunkát.

– Ne haragudjon, de megkérdezhetem, hogy hány éves? – szólalt meg vonakodva Catherine. Nem volt benne biztos, hogy illendő ilyesmit kérdeznie, de valamiért mégis szerette volna tudni.

– Oh kedvesem, túlságosan idős az élethez, de fiatal a halálhoz. Már persze attól függ, mit nevezünk életnek vagy halálnak – mosolygott titokzatosan. – Bizonyos tekintetben nagyon sokat éltem, mégis néha úgy érzem, hogy talán túl keveset. Ezért is szeretek vonatozni. Kihasználom, amit még lehet.

– És a családja? – bukott ki a lányból.

Az asszony egy pillanatig habozott, hosszan Catherine szemébe nézett, majd vissza a kötőtűkre, és kisvártatva megszólalt.

– Magam vagyok.

– Sajnálom…

– Ugyan, nem kell – legyintett. – Ez a kijelentés általában jobban megviseli azt, aki hallja, mint azt, aki mondja. Igazából rég hozzászoktam már ehhez az élethez. Annak idején magam döntöttem így. Ahogy mondtam, az én időmben voltak már-már kőbe vésett szokások, néhányan mégis kilógtak a sorból. Nos… én is ehhez a kisebbséghez tartoztam.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

– Oh, hát tudja, kedves, egy aprócska kis faluban nőttem fel, egy egyszerű család második gyermekeként – kezdett bele csillogó szemmel. – A szüleim tisztességes életet éltek, és a szokásokhoz híven, a nővéremet idejekorán férjhez is adták. Még most is emlékszem a gyönyörű menyasszonyi ruhára, amelyet viselt, és ami úgy lekötötte a figyelmem, hogy észre sem vettem a szemében bujkáló szomorúságot. Napról-napra láttam, ahogy a nővérem egyre csak szenvedett a házasságában, és elhatároztam, hogy nem akarok ilyen életet élni. Ábrándozhattam volna ugyan, hogy az a férfi, akit majd nekem választanak, más lesz, mégsem tettem. Másfajta életre vágytam. Értettem valamicskét a gyógyításhoz, ezért amikor kitört a háború, jelentkeztem a frontra ápolónőnek

– A második világháború? – vágott közbe érdeklődve Catherine.

– Az első világháború.

– D,e hát az majdnem száz éve volt… – hitetlenkedett a lány.

– Pontosan – bólintott aprót az asszony, majd újra a kézimunkára emelte a tekintetét miközben folytatta a történetet. – Ötödik hónapja teljesítettem már szolgálatot, amikor meginogni látszott az elhatározásom, hogy sohasem megyek férjhez. Egyik éjjel behoztak egy súlyosan sebesült katonát. Miután az állapotán már nem tudtam javítani, és máshol sem akadt teendő, csak ültem az ágya mellett és beszélgettem vele. Úgy elmerültünk egymás tekintetében, hogy észre sem vettük, hogy ránk virradt.

– Túlélte? – bukott ki Catherine-ből.

– Igen, túl. Amíg a táborban lábadozott, minden egyes nap mellette voltam, amennyit csak lehetett, és rövidesen már a közös életet tervezgettük. Egy kis házat, gyerekeket, de… a sors úgy tűnik, jobban kedvelte a korábbi terveimet.

– Mi történt?

– Majdnem minden, amit elterveztünk valóra vált. Miután véget ért a háború, megkérte a kezem, vettünk egy kis házat, és nem sokkal később teherbe is estem.

Catherine egy pillanatra lehunyta a szemét, és élesen beszívta a levegőt.

– Ám az idilli élet csak ábránd maradt. Idő előtt megindult a szülés. Komplikációk léptek fel, és mire az orvos odaért… – Nagyot sóhajtott. – Tudja, azt hiszem, nincs is ennél nagyobb fájdalom. Egy gyermek mindig az Úr ajándéka, és minden helyzetben áldás. Még ha sokszor nem is így érezzük – vetett sokatmondó pillantást Catherinre, aki zavarában inkább kinézett az ablakon.

Biztos volt abban, hogy az asszony csupán általánosságban beszélt, hiszen nem tudhatott az ő helyzetéről, mégis… az a tekintet! Mintha a belsőjébe látna, mintha tudná… De nem tudhatja! És nem is értheti. Hogyan is vállalhatná ezt a gyermeket apa nélkül, egy harminc négyzetméteres kis lakásban? Esetleg, ha az édesanyja élne! Ha nem lenne olyan egyedül, mint a kisujja, talán… Nem! Akkor sem. Nem azt a sorsot kívánta a gyermekének, amely neki is jutott. Túlságosan félt ettől a hatalmas felelősségtől, de a terhességmegszakítás gondolata is ólomsúlyként nehezedett a lelkére.

– És utána mi történt? – fordult újra az asszony felé, aki kezeit ezúttal az ölében nyugtatta és őt fürkészte.

– Soha többé nem estem teherbe – felelte halkan. – Mindent megpróbáltunk, de nem sikerült. Aztán kitört a második világháború és egy nap egy katona állt az ajtóban egy gyászlevéllel a kezében. Mondhatnám, hogy a világom ott omlott össze teljesen, de a gyermek elvesztése óta igazából sohasem találtam magamra. Néhány hónappal később ismét jelentkeztem a frontra, hogy sebesült katonákon segítsek, és ott is maradtam egészen a háború végéig.

– És utána mi történt?

– Ha arra kíváncsi, hogy férjhez mentem-e újra, akkor a válaszom nem.

– De még olyan…

– Újrakezdhettem volna? – fejezte be a gondolatot halkan az asszony. – Valóban. És kérőm is akad bőven, de… Képtelen lettem volna újra reménykedni, és ismét csalódni. És az önvád is sokáig mardosott…

– Az önvád? – ráncolta a homlokát Catherine.

– Tudja, kedves, a háború alatt előfordult, hogy napokig alig ettünk. Az éjszakák borzalmasan hidegek voltak, sokszor a nappalok is, és néha eszembe jutott, hogy talán amíg mások egészségéért aggódtam, a sajátomra nem figyeltem eléggé. Később, egy-egy gyenge pillanatban az is előfordult, hogy átkoztam magam a saját gyávaságomért. Talán, ha másként döntök és újra férjhez megyek…

– Sajnálom.

– Nem kell – mosolyodott el ismét. – Mindez már nagyon-nagyon régen történt, és minden valószínűség szerint így kellett lennie. Csak a Jóisten a megmondhatója, milyen utat kell bejárnunk és miért. Mindettől függetlenül boldog és teljes életet éltem. Egyetlen fontos dolog van: bármit is teszünk, szívből tegyük, és akkor nem lesz mit megbánnunk – nézett ki a szemüvege mögül, majd újra a kötőtűiért nyúlt.

Catherine hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét. Csak a szerelvény kerekeinek halk kattogása törte meg a csendet, amely a végzetébe vitte. A saját maga által választott végzetbe. Hiába reménykedett benne, hogy azután a nap után minden visszatér a rendes kerékvágásba, jól tudta, hogy nem így lesz. Nem lehet így. Ha meg is szakítja a terhességét, akkor sem tudja semmissé, meg nem történtté tenni. Egyszerűen csak ez számára a könnyebb út. De tényleg ezt akarja? A könnyebbik úton járni?

– Elég legyen, fiúk!

A hangos szóra ijedten kinyitotta a szemét. A felszólítás a két, tízéves forma kisfiúnak szólt, akik egy törött kerekű kisautót cibáltak ide-oda.

A nagydarab, Larrynek nevezett férfi fészkelődni kezdett, még jobban odaszorítva őt a vagon falához.

Megdörzsölte a szemét, majd pillantása a kabin másik végébe siklott, de csupán öten voltak a helyiségben. A két kisfiú, a két férfi és ő.

– Öhm… melyik településnél járunk? – köszörülte meg a torkát.

– Semelyiknél, hölgyem! Hiszen épp az imént indultunk el. Jó’ elszunnyadt – felelte a vele szemben ülő férfi.

Catherine bólintott, de alig hallotta a férfi hangját. A furcsa, már-már túlzottan is valóságosnak tűnő álom járt a fejében.

Elővette a telefonját a táskából, és a kijelzőre pillantott.

Nincs üzenet.

Mélyet sóhajtott és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, a hó egyre nagyobb pelyhekben hullik, szinte már elborította a tájat.

Két megállóval később a két férfi és a gyerekek leszálltak. Egyedül maradt a fülkében a viaskodó gondolataival.

Egyre csak az asszony szavai jártak a fejében, amelyek igazából sohasem hangzottak el: „Egyetlen fontos dolog van: bármit is teszünk, szívből tegyük, és akkor nem lesz mit megbánnunk”.

A végállomás előtt lassan felemelkedett az ülésről. Gyorsan felöltözött, magához vette szőrmesapkáját és kilépett a kabinból.

– Elnézést Uram! – szólította meg az arra járó kalauzt, amikor lelépett a peronra. – Mikor indul vissza a következő járat?

– Harminc perc múlva, asszonyom – felelte a férfi készségesen.

Catherine bólintott, és mielőtt elindult volna, még visszanézett a kabinjára, melynek ülésén ott hevert egy pár arany kötőtű.

A megjelent antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül – Érzékeny téma

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.

Nagy Zita: Az arany kötőtű

Füzes V. Polda: Amerre nem szállnak gólyák

 Stílus és Technika, Budapest, 2021
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150115528 · IllusztráltaVeréb Csilla

Drága Angel!

Nem is értem, miért éppen neked öntöm ki a szívemet. De az igazat megvallva nincs senki más, akinek ezt megtehetném. Ha még őszintébb akarok lenni, el kell ismernem: negyvenöt éve készülök erre a levélre.

Mrs. Forester leengedte kezéből a ceruzát, és kibámult a kertre. A narancsfák már virágba borultak – idén a szokottnál valamivel később –, édes illatukat behozta a szél a nyitott ablakon át. Az asszony szája szomorkás mosolyra húzódott. Újra felvette az íróeszközt, és a kenderpapírlaphoz érintette.

Itt Észak-Dakotában igazán kellemes az éghajlat. Persze amikor megszülettem, immár nyolcvan évvel ezelőtt, a családommal soha eszünkbe sem jutott volna itt nyaralni; mi Floridába, Mexikóba, a Bermudákra utazgattunk – ezek a helyek ma már lakhatatlanok. Akkoriban gondtalanul éldegéltem – sikeres közgazdász voltam, tudod –, de amikor New Yorkot elöntötte a tenger, és Manhattan a Keleti part Velencéjévé változott, a költöző tömegekkel együtt én is a Középnyugat felé indultam. Az ökonómiát ökológiára kellett cserélnem, és belefogtunk az önellátás megtanulásába.

Az asszony pillantása a falon függő 2069-es naptárra esett. Már két hónapja levehette volna onnan, de nem akarta. John még maga tette fel, nem sokkal azelőtt, hogy…

Apád magamra hagyott néhány hete. Most már a kegyeleti erdőben alussza örök álmát. Vörös virágú vadgesztenyét választottam neki, mindig is rajongott ezekért a gyönyörű példányokért; ha odafentről látja majd, el lesz bűvölve, milyen óriási faként él tovább ezentúl. Én pedig egészen egyedül maradtam.

Mrs. Forester szemét könny feszítette, abbahagyta az írást. Johnnal nem volt mindig könnyű, a házasságuk elején sokat vitatkoztak. A téma mindig ugyanaz volt.

Amikor a Világtanács közzétette átfogó válságkezelési programját, azt gondoltam: ez a világ nem a jövő világa, hanem kemény küzdelem a túlélésért. A felmelegedést vissza kell fordítani, a túlfogyasztást megszüntetni, a túlnépesedést megállítani. Mi vagyunk azok, akiknek itt és most cselekedniük kell. John azonban nem akarta elfogadni azt a gondolatot, hogy soha ne váljunk családdá. Három testvér és tizennégy unokatestvér mellett nőtt fel, számára ez volt a természetes… Akkor két hétig nem állt velem szóba. Végül beadta a derekát, mert szeretett engem. Miután mindkettőnknél elvégezték a művi meddővé tételt, kaptunk egy ökoházat a prérin egy népes „ökommunális” közösségben. Új életet kezdtünk. Reggeltől estig a hatalmas közösségi kertet műveltük, vetettünk, betakarítottunk, befőztük a terményeket. Sok boldog órát töltöttem el a paradicsomtövek, répa ágyások, fűszerkertek aromás, zöld útvesztőiben. A vegán életmódra John is könnyen átállt, néhány hét elteltével jelentkezett a szakácscsapatba, amely a közösséget – munkánk ellentételezéseként ingyenesen – ellátta napi három étkezéssel. Micsoda hangulatos nyáresti vacsorákat rendeztünk a lugasok alatt! Évente többször vittek minket erdő- meg iparikender-telepítésekre is: több száz ökomunkás ültette, öntözte a facsemeték végtelenbe vesző sorait az addig lakatlan pusztaságokon. Nagyszerű barátokra találtunk, és a közös küldetés, elhivatottságunk, amiért szívvel-lélekkel fáradtunk nap mint nap, összekovácsolt bennünket. Fergeteges utcabált rendeztünk, amikor bejelentették, hogy a Föld átlaghőmérsékletét sikerült fél fokkal csökkenteni. Erre a világra nem szabad gyereket szülni, mondogattuk meggyőződéssel, és mindannyian azt vallottuk, hogy jó döntést hoztunk, megvagyunk mi gyerek nélkül. Apád azonban egy este, amikor már lefeküdtünk, a fülembe súgott valamit. Hogy mit szólnék az örökbefogadáshoz? A szabályok nem tiltották ugyan, de egy ilyen döntéssel fel kellett volna adnunk az egész addigi életünket, mert a harminc négyzetméteres házunk hármunknak már igazán kicsi lett volna. Nem akarom más gyerekét nevelni, ha már sajátom nem lehet, válaszoltam Johnnak. Csalódott volt ugyan, de többé nem hozta szóba a dolgot.

A következő télen ismét havazott Alaszkában. A közösségünk állami elismerést kapott, és mind elutazhattunk egy hét üdülésre a Nagy-tavakhoz. „Boldog vagy?”, kérdezte John a tó partján, a naplementében, és átölelt. Vadludak, récék, fecskék húztak el a fejünk felett, ezerféle tollas teremtmény, csak gólyákat nem lehetett egyszer sem látni. „Igen”, feleltem neki. De nem mondtam igazat. A fájdalom a hasamban akkor már hónapok óta gyötört. Az orvosok nem találtak rá magyarázatot. Pszichoszomatikus tünet, mondták. Később hallottam egy specialistáról, és elmentem hozzá. Az orvos nem hitt a szemének, én meg a fülemnek. Miómák? Az lehetetlen. „Sosem bánta meg, hogy nem szült gyereket?”, kérdezte. „Egyáltalán nem”, mondtam neki, és futva hagytam magam mögött a rendelőt.

Apád odaadóan támogatott. Végül meggyógyítottam magam, de a lelkem, az sosem nyerte vissza az egyensúlyát többé.

A ceruza koppant az asztallapon. A göcsörtös ujjak az őszes-fekete tincsek közé túrtak. John… Szerette Johnt, olyan mélyen, mint senki mást a világon. Bárcsak megadhatta volna neki, amire annyira vágyott!

A felmelegedés stagnál, a bolygónk talán megmenekül. Az emberiség jövendő nemzedékeinek lesz hol élnie, és remélhető, hogy az ökomigráció is mérséklődik végre. Csak azt az egyetlen dolgot sajnálom, hogy sohasem tudhatom meg: fiú vagy lány lettél volna. Hogy nem fogantál meg sohasem. Így Angel maradsz nekem most már mindörökké. Egy következő életben azért még találkozunk, ugye?

Szeretettel gondolok rád: Anya

Mrs. Forester lehunyta a szemét. Hátradőlt a karosszékében. Lassan ő is évei végére ér. Itt hagyja a házukat, a tárgyaikat, de magával fogja vinni azt, ami az értékesebb: az élettapasztalatát, a bölcsességét.

De ha létezik túlvilág, ott talán még találkozhat Angellel.

Talán minden így volt jól, ahogyan volt.

Talán.

A megjelent antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül – Érzékeny téma

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.

Nagy Zita: Az arany kötőtű

A. N. Vespree: Életutak

 Stílus és Technika, Budapest, 2021
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150115528 · IllusztráltaVeréb Csilla

A csengő ellentmondást nem tűrő berregését csak sokadszorra hallottam meg, mire hajlandó voltam felkelni a kanapéról. Hónapok óta nem volt szabadnapom, ezt a napot ki akartam használni arra, hogy egészségtelen mennyiségű fagylaltot eszem és unásig nézem a kedvenc sorozatomat. Ez az én pihenőidőm, és nem akartam, hogy bárki is elrontsa.

Vonakodva lestem ki a kukucskálón: rögtön megpillantottam volt barátnőm kócos, barna haját és csapzott arcát. Ismét megnyomta a csengőt, majd idegesen az órájára pillantott, felnézett, és két zöld szemét a mennyezetre emelte.

Hangos sóhajtás tört elő belőlem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt! – Fáradt hangomat direkt rekedtté és nyúzottá változtattam, bár sejtettem, hogy nem fogom elérni a célomat: meggondolja magát, gyorsan megforduljon és hazasétáljon.

– Reggelt?! – kérdezett vissza. Nevetése úgy visszhangzott a lépcsőházban, hogy féltem, kijön lakásából a szemben lakó öregasszony. Ha elkezd beszélni, órákon át nem fogok tudni szabadulni tőle. – Már kilenc óra!

Ekkor vettem észre, hogy látogatóm mellett két ötéves forma gyermek ácsorog, és olyan huncut arccal néztek rám, mintha arra készülnének, hogy menten felforgatják a lakásomat. Úgy is lesz – gondoltam, majd eleget téve az illemnek, félreálltam az ajtóból, hogy beengedhessem őket. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy egy kis beszélgetés még nem borítja fel az egész napomat, sőt, talán még jót is fog tenni az újdonság, és legfőképpen egy régi, majdnem elfeledett barát társasága. Csak pozitívan!

Miközben ismerősöm egyből a nappali felé vette az irányt, mintha tegnap váltunk volna el utoljára, elgondolkoztam, hány éves is lehet. Harmincegy? Harminckettő? Nem emlékeztem, legalább öt éve nem találkoztunk. Még középiskolás voltam, amikor egy helyi közértben megismertük egymást egy joghurtbaleset kapcsán. Akkor még nem voltak gyerekei, ám lelkesen beszélt programozó állásáról, miközben a pulcsimról lemostuk az odaveszett reggelim maradékát.

– Még mindig egyedül élsz? – kérdezte, ám rám sem nézett, rögtön maga elé rendelte mind a két lurkót és elkezdte lefejteni róluk a vastag ruhadarabokat. Kanapémon hamarosan összevissza hevertek a kabátok, sálak, vastag nadrágok, miközben az apró cipőkből pergett a sár.

– Így könnyebb rendet tartani. – Megpróbáltam elviccelni a dolgot.

Gondolataim között rögtön felelevenedett a barátok és rokonok válogatott okoskodása. Mindig jobban tudták, hogyan kellene élnem az életemet: férjjel, gyerekekkel, és hiába érveltem, a vége mindig ugyanaz lett: fiatal vagyok még, alig múltam húsz, amikor megérek, máshogy fogom gondolni.

– Meghiszem azt! – nevetett fel a barátnő, majd benyálazta az egyik ujját, és elkezdte mindkét kölyök arcáról módszeresen ledörgölni a koszt. – Egész nap takarítok, alig fejezem be, már kezdhetem is előröl.

– De gondolom megéri.

Ugyanazt hajtogattam, amit más, gyermekes szülők szoktak nekem mondani. Akármennyit panaszkodnak a gyerekükről, mind ugyanazt mondja a végén: hogy megéri. Gondoltam, megkerülöm a konfliktust, ami a nézeteltérésből fakad, és pontosan azt mondom, amit hallani akar.

A. N. Vespree: Életutak

– Néha visszasírom a leányéveimet. Még szerencse, hogy szeretnek a nagyinál lenni, így havonta egyszer-kétszer azért el tudunk menni szórakozni a párommal.

Nem bírtam visszafogni magam, és hangosan felhorkantottam.

– Én évek óta nem voltam szórakozóhelyen, én örülnék, ha havonta egy-két alkalommal el tudnék menni – magyaráztam meg gyorsan. Féltem, hogy ha nem teszem, gyilkossá válik a csúnya tekintet, amit rám mereszt.

– Pedig semmi dolgod – jelentette ki hidegen, nekem pedig meg kellett fognom az államat, ha nem akartam, hogy nagyot koppanjon a parkettán. – Nincs férjed, gyereked, egyedül élsz… – kezdte el sorolni, mintha csak egy könyvből olvasná.

– Végül is csak két állásom van, és alig alszom napi pár órát – forgattam a szememet. – Mindegy. Kértek valamit?

Szemem sarkából észrevettem, hogy a kislány az olvadófélben lévő fagylaltommal szemez. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan hatalmas harc veszi kezdetét az édességemért, aminek az lesz a vége, hogy vagy megválok tőle, vagy két emelettel arrébb is a gyereküvöltést hallgatják a szomszédok.

– Á, nem, köszönjük. Nagyon okosak, ha kell valami, rögtön szólnak. Nemrég ittunk, és már reggeliztünk is.

Néztem, ahogyan a két gyerek anyjuk segítségével leül a kanapéra, közrefogva azt a végtelenül fáradtnak tűnő nőt, akit egykor a barátnőmnek neveztem.

– Azt nem is mondtad, hogy két állásod van – folytatta. – De ne aggódj, nem fognak lefárasztani annyira, négy-öt óra és itt vagyok. Bekapcsolod nekik a tévét, azt elnézik és…

– Itt hagyod?! – Csúnyán a szavába vágtam a visszakérdezésemmel, azonban annyira lesokkolt, amit mondott, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette. Ki mondta, hogy én vigyázni fogok a gyerekeire? Másra sem vágytam, minthogy két neveletlen, síró gyerek a lakásomban randalírozzon, miközben én pihenni szeretnék!

– Hétfőn beszéltük, emlékszel? Mikor rád írtam, és elmeséltem, hogy a férjem leesett a tetőről.

Úgy éreztem, mintha rám borult volna egy szekrény. Felelevenedett előttem az üzenetek sora, amiben azt taglalta, hogy a férje a beázott tetőt próbálta megjavítani, amikor valahogyan megcsúszott és leesett. Kórházba kellett vinni, és csak másnapra derült ki, hogy szerencsére csak gerincrepedése, és nem törése van. Sajnáltam őket, de mivel a nagy családalapítása után rögtön elkezdtek hanyagolni, majd szépen lassan a beszélgetéseink is megszűntek, nem tudtam mélyebben átérezni.

– De nem mondtam igent – húztam el a számat. Kellemetlenül érintett a helyzet, nem szívesen küldtem volna el őket, de az, hogy nem akarok vigyázni két ötéves gyerekre, erősebben pulzált bennem, mint az együttérzés. Rögtön megfogalmazódott a fejemben: csak azért írt rám néhány héttel ezelőtt, hogy legyen kire sózni a gyerekeket?

– De azt mondtad, hogy nem dolgozol – erősködött tovább.

– Igen, és az nem azt jelenti, hogy rá is érek.

Ekkor tudtam, hogy jó nagy butaságot mondtam, és nem is kellett sok idő, hogy egy lenéző, dühös pillantást kapjak válaszul. Persze, végül is ráértem, de hogyan kellett volna megmondanom neki, hogy kiráz a hideg a gyerekektől?

– Látom – sóhajtotta.

Az egyik gyerek eközben felkelt, tett néhány bizonytalan lépést, majd átmászott a testvére mellé. Persze ott már nem sok hely akadt, így egymás hegyén-hátán ültek, de ez őket nem zavarta, ahogy látszólag a barátnőmet sem.

– Sokat dolgozom, csak szeretnék pihenni!

– De velük is tudsz pihenni! Nézd meg, hogy milyen csendben ülnek!

El kellett ismernem, hogy a gyerekek meg sem moccantak, csak megszeppenve néztek rám, az anyjukra, a környezetükre. Nem is értettem… Még a nevüket sem tudtam a kölyköknek, soha nem láttak még, miből gondolja egyáltalán, hogy jó ötlet, ha egy vadidegennél hagyja őket? Régi barátság ide vagy oda.

– Egyedül szeretek pihenni – jelentettem ki, majd egy oldalsó pillantást vetettem a fagylaltomra. Egyre jobban olvadt. Szerencsére egyetlen szem sem szegeződött rá a sajátomon kívül, és nem turkált benne illetéktelen ujj, mint ahogyan elsőre képzeltem.

– Ha lenne valakid, és közösen tervezett családod, akkor megértenéd.

Felhorkantottam.

– Mit? Hogy mindig rásóznám valakire a gyerekeimet, mert képtelen vagyok egyedül bánni velük?

Úgy tűnik, hogy ezzel elvetettem a sulykot, ám nem éreztem sem megbánást, sem pedig bűntudatot. Egyvalamit éreztem: hogy nem akarom a fél napomat két ötévessel tölteni. Miért olyan nagy kérés ez?!

– Persze, mert azt hiszed, olyan könnyű ez egyedül, miközben a férjemet is ápolnom kell? Ha lenne gyereked, akkor lehet, hogy kialakulna benned némi együttérzés és gondoskodás is!

Elhelyezkedtem az egyik fotelben. Ehhez le kellett ülnöm, nem voltam felkészülve arra, hogy valaki a saját otthonomban kioktat arról, hogy hogyan kellene élnem az életemet. Már megint.

– Lehet, de nincs – vontam meg a vállamat. – És nem is lesz.

Úgy tűnik, hogy a volt barátnő rájött, hogy jobb, ha ezt nem erőlteti, ugyanis olyan gyorsan kezdte el öltöztetni a gyerekeit, amilyen gyorsan levette róluk a ruhákat az imént.

– Huszonévesen én is ugyanezt mondtam, és tessék. Most van két csodálatos gyermekem, és soha, semmi pénzért nem válnék meg tőlük! Majd egy tíz év múlva máshogyan fogod gondolni ezt, és akkor rájössz, hogy igazam van!

Ez a tolakodó igazságérzet kezdett az agyamra menni. Sajnos túl sok ember gondolkozott így, a munkám során nap mint nap találkoztam olyan nőkkel és férfiakkal, akik egyszerűen képtelenek voltak beismerni, ha valamiben nincs igazuk.

– Nem fogom.

Régóta tudtam, hogy nem akarok gyereket, és ez eddig sem változott, ezután sem fog. Két állás mellett egyszerűen nem lett volna időm ismerkedni és családot alapítani. Az egyik fizetésemből éppen csak meg tudtam élni, ha nem vállalok plusz munkát, egy fityinget sem tudtam volna félrerakni későbbre.

– Ó, dehogynem! Mégis ki nyitja rád az ajtót öregkorodban?

A szemem előtt lebegtek a képek a munkahelyemről: magányos idősek, akiket csak én látogatok, akikkel csak én foglalkozok, akiktől csak én kérdezem meg, hogy hogy vannak. Magányos idősek, akik órákat mesélnek gyermekeikről és unokáikról, a boldog emlékekről, de soha, egyszer sem látogatják meg őket.

– Az idős barátnőim – feleltem, majd egyre nagyobb mosollyal néztem, ahogyan egykori barátnőm még mindig a ruhákkal szenved. A kapkodás megtette a hatását, és hiába kötötte meg az egyik gyerek cipőjét, mire a másodikkal is kész lett, az elsőnek már kioldódott a fűzője.

– Amit teszel, az hatalmas felelőtlenség! Minden családba legalább három gyerek kellene! Miből lesz nyugdíjad?

Végre sikerült az öltözködés, elindultak az ajtó felé.

– Szerinted miért dolgozok annyit? – kérdeztem vissza.

Ahogyan figyeltem távolodásukat, elöntött a megkönnyebbülés. Végre megszabadulok tőlük, és visszatérhetek a nyugodt pihenéshez, mielőtt holnap ismét kezdődne a heti hajtás.

– Élmények nélkül, a rendszer rabszolgájaként akarsz megöregedni és meghalni? – kérdezte. A jókedvem szinte azonnal füstbe szállt.

A keze már a kilincsen volt. Kitessékelte a gyerekeket, majd egy laza mozdulattal bevágta maguk mögött az ajtót. Ennek ellenére tisztán hallottam szavait a folyosóról.

– Végül is, valaki a robotélettel is megelégszik.

A megjelent antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül – Érzékeny téma

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.