Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála (krimi)

– Ezt most komolyan mondja? – Tiszai főfelügyelő a helyszínelő doktorra meredt, de az nem hátrált meg.

– Igen.

– A fickó leült újságot olvasni, és mire végzett, szívinfarktust kapott? Ezt állítja?

– Igen. Kicsit sarkított rajta, de igen.

– Akkor mi mit keresünk itt?

A közelükben tébláboló fiatal nyomozó lecsapott a kérdésre. Végre valami, amire ő is tudta a választ! A halottra mutatott, aki a pamlagon ült, fejjel előre bukva a dohányzóasztalon kiterített újságra.

– Ki van égetve a köntöse cigivel. Ott a hátán. Látja, főfelügyelő úr? Valamelyik túlbuzgó azt hitte, hátba lőtték és kihívott minket. – A mondat végén vihogott egy rövidet.

– Rendőrt hívott, mert valakit hátba pöcköltek egy csikkel?

– Az égésnyom miatt azt hitte, hogy golyó ütötte lyuk.

– Nem tűnt fel az illetőnek, hogy nincs vér? – hitetlenkedett tovább Tiszai.

– Ezek szerint nem.

– Jól van – legyintett a főfelügyelő. – Ha már itt vagyunk, találjuk ki, mi történt. Nekem rejtélyesnek tűnik ez az ügy. Vagy maguk hallottak már olyan esetről, hogy valaki meghalt újságböngészés közben? – Rövid szünetet tartott, a többiek rázták a fejüket. – Melyik cikk okozhatott ekkora traumát neki? Mert azt a lehetőséget kizárhatjuk, hogy már eleve infarktussal küzdve fogott hozzá az olvasáshoz, igaz? Nyomozó, átnézte az újságot?

– Igen, amennyire a fej elmozdítása nélkül lehetett. Semmi szokatlan.

− És nem az elhalálozási rovatnál van nyitva.

− Nem. Ha csak nincs egy a homloka alatt. Oda nem látni.

− A szobát átkutatta?

− Mivel nincs bűntényre utaló jel, így nem gondoltam, hogy…

− Jól gondolta – nyugtatta meg Tiszai az elbizonytalanodó fiatalembert, majd búcsút intett a doktornak, aki időközben összecsomagolt és most távozott a szobából.

− De a sarokban álló íróasztalon van egy határidőnapló – sietett újra hasznossá tenni magát a kezdő nyomozó. − Abba belekukkantottam. A szokás hatalma – vihogott egyet megint.

− Mit talált?

− A férfi Szender József. Terapeuta volt. – A nyomozó a jegyzeteibe pillantott. – A naplója utolsó bejegyzése szerint öttől hatig: visszatérő rémálmokkal küzdők csoportja. Első foglalkozás, bemutatkozás, ismerkedés, bizalomépítés, helyzetfelmérés. És fel van sorolva öt név telefonszámokkal. Mondjam?

− Nem kell.

− Egyébként felhívtam őket az idő alatt, amíg a főfelügyelő úr ideért az őrsről. Egybehangzóan azt állították, hogy amikor távoztak a csoportterápiáról, nem láttak semmilyen rosszullétre utaló jelet a foglalkozást vezetőn.

Tiszai leguggolt a megboldogult mellé és abból a látószögből kezdett vizsgálódni.

− Maga nagy segítség, nyomozó. – Mivel hangsúlytalanul ejtette a szavakat, nem lehetett megállapítani, komolynak vagy ironikusnak szánta-e a megjegyzést. A nyomozó mindenesetre igyekezett továbbra is jó benyomást tenni rá.

− Az asztalon van egy diktafon, amibe csak belehallgattam, hogy mi van rajta. Úgy tűnik, a terapeuta hangfelvételt készített a foglalkozásról.

– Az egészről?

– Azt nem tudom.

− Hozza ide, hadd halljam én is! Az elejéről indítsa!

Az ifjú eleget tett a felszólításnak, visszacsévélt ütközésig, aztán lejátszott. Nyegle férfihang szólalt meg a kis hangszóróból:

– Hát… Pechemre én lettem az első, így nem tudom lemásolni az előttem szólót, hogy hogyan is megy ez. Ezért rohadt dolog elsőnek lenni. Nem tudja az ember, mi a házi szokás. Még sose voltam efféle gyűlésen.

Egy másik hang szólt közbe, ami valószínűleg a terapeutáé lehetett.

– Ez egy kezdő csoport. A mai az első foglalkozásunk, így mindenki számára újdonság.

– Na, mindegy! Azt mondták az ismertetőn, ahol toboroztak minket, hogy amikor először szólalunk fel, rövid bemutatkozással kezdjünk. Akkor az én nevem Apró Tamás. Autószerelő vagyok, vagyis sokat bujkálok kocsik alatt. Talán onnan jönnek ezek a fura álmok. Szóval az álmaimban én egy kis vakarcs vagyok. Kobold, vagy mi a franc. Egészen vékonyka és apró. Tamás… Értik? Haha… Ez a nevem: Apró Tamás. Hahaha… De viccen kívül! Szörnyű olyan mütyürkének lenni. Az óriás emberek lábai elől menekülni állandóan, nehogy agyontapossanak. Mert azok mind tojnak rám, mintha ott se lennék. Ezért inkább az éjszakákat szeretem, az baba. Már álmomban persze, arról beszélek. Olyankor a sok behemót eltűnik az utcákról, én meg végre szabadon járkálhatok a városban. Bekukkanthatok mindenhova. Egy ilyen kis nyamvadék befér az összes lukon. Az utolsó álmomban jött egy ötletem. Miért ne használjam ki az adottságaimat, ha már az emberek olyan gané módon bántak velem. Attól kezdve belestem a női öltözőkbe, becserkésztem a környék legdögösebb csajait a fürdőszobáikban. Kárörvendően röhögtem rajtuk és a pasijaikon, mintha azzal jól kibabráltam volna velük. Aztán kapcsoltam, még csak nem is tudnak arról, amit teszek, hiszen állandóan bujkálok. Nem ért az semmit se. Bosszút állni meg abszolúte nem. Kevés voltam, mint a harmat. Valami sokkal ütősebb kellett, valami világraszóló! Egyszer csak beugrott. Fogtam magam és elloptam a koronaékszereket. Tök egyszerűen ment az egész. A szellőzőcsöveken szépen besétáltam érte és kész. Feldughatták maguknak a biztonsági zárjaikat meg a lézereiket. Kirámoltam a teljes készletet a vitrinből. Nesztek, rohadékok! Hát azt hiszem, ennyi. Ennyi volt nagyjából.

A kapcsoló kattant a nyomozó ujja alatt. Tiszai felállt. Az elmacskásodott lábait lazítgatta, miközben a pamlag mögött átment a hulla másik oldalára. Ott már nem guggolt le, inkább előrehajolt és a térdére támaszkodott. Abból a pózból emelte a tekintetét a nyomozóra.

− Miért kapcsolta ki?

− Azt hittem, elemezzük – nyomta meg a fiatalember a gombot megint. Először egy nyikkanás hallatszott, ami valószínűleg attól keletkezett, hogy a felvételt készítő is leállította, majd újraindította a szalagot. A digitális eszközök kezelésénél már nincsenek effajta zajok.

Felzendült a következő mesélő orgánuma:

− A nevem Kardos Ottó. Egy irodában dolgozom ügyintézőként harmincad magammal. Szerintem az álmaim nem kapcsolhatók a munkámhoz, ahogy az előttem szóló esetében. Én mindig yakuzának látom magam. A múlt éjjel egy kényes megbízást kaptam. Egy üzletember likvidálása volt a feladatom, aminek balesetnek kellett látszania. Beöltöztem a fejem búbjáig, csak a szemem fehérje villogott ki a fekete ruhámból. Balesetet kellett imitálnom, mégis magamhoz vettem a kistőrt és néhány dobócsillagot. A kocsival messze parkoltam le a célszemély házától, egy éjszakánként teljesen néptelen környéken. Gyalogosan surrantam tovább a kertek alatt. Messze elkerültem a kutyás telkeket. Amikor célhoz értem, átlendültem a díszkerítésen. A családi ház emeletén láttam egy nyitott ablakot a bejutáshoz. Macskaként másztam fel a fal melletti fára, onnan átugrottam az ereszre, onnan az erkélyre. Az erkélyről vetődtem a nyitott ablak párkányára és felhúztam magam rá. Így jutottam be a hálószobába. Valahonnan tudtam, hogy a férfi egyedül van otthon. Lent neszezett a földszinten. Bekapcsoltam a tévét, hogy felcsaljam az emeletre. Kimentem az emeleti karzatra és lekukucskáltam. Hamarosan megjelent a lépcső aljában és csodálkozó arccal fülelt. Rövid téblábolás után megindult fölfelé a félhomályban. Gondolom, a lentről felszűrődő fényt elégnek tartotta. Besurrantam a nyitott ajtajú gyerekszobába. Miután felért és elhaladt a rejtekhelyem előtt, ledobtam egy papucsot a háta mögött a földszintre. Ő a csattanásra a korláthoz lépett, hogy lenézzen. Akkor mögé ugrottam. Tenyéréllel tarkón vágtam és az összecsukló testet átsegítettem a korláton. Fejjel zuhant le a kőre. Meg sem tudta, hogy nincs egyedül a házban, úgy halt meg. Én pedig arrafelé távoztam a helyszínről, amerről érkeztem. Ezt álmodtam.

A diktafon susogott egy ideig. A nyomozó ezúttal nem állította le, viszont az újabb nyikkanás jelezte, hogy a rögzítő tulajdonosa igen. Harmadszorra lágy női hang mesélt:

− Kővágó Judit vagyok, könyvtáros. Az álmaimban általam megtestesített lény a görög mitológiából ismert. Így bizonyos fokig összefüggésbe hozható a munkámmal, bár ezerféle irodalommal foglalkozom. Semmi sem indokolja, miért éppen gorgoként töltöm az éjszakáimat. Miért nem angyalként vagy istennőként? Lehetnék Kleopátra, Jeanne D’ Arc vagy Marie Curie. Persze tudom, ez nem kívánságműsor. Ha valaki nem tudná, a gorgo egy kígyótestű és hajú elátkozott lény. Három van vagy volt belőlük, de csak a Medúza nevű közismert. A monda szerint mindenki kővé változott, aki ránézett. Az én sztorim egyébként nem olyan izgalmas, mint az előzőek. Én csak siklottam a kihalt utcákon. Boldog voltam, erős, független, szabad. Nem éreztem gonoszságot a lelkemben, hiába gondoltak szörnyetegnek az emberek. Szívtam magamba az eső utáni friss, hűvös levegőt. Az egyik pocsolya tükrében nézegettem a fejemen kígyózó fürtjeimet. Tisztában voltam vele, hogy Pallasz Athéné átka miatt olyan a külsőm amilyen, én mégis szépnek találtam magam. Főleg a szemeim ragyogása tetszett nagyon. Ebben a boldogságban ringott a lelkem, amikor rám förmedt egy durva hang. A bűzös sikátorok útonálló királya akarta összemérni velem az erejét. Követelte a pénzemet és az ékszereimet. Még azt is kívánta volna tőlem, hogy örömet okozzak perverz férfi egójának. Eszembe sem jutott haragudni rá, annyira elcsodálkoztam. Nem látja, ki vagyok? Vagy az önteltsége érte el az elmebaj szintjét? Rámeredtem, hátha megérti a néma üzenetet, de ő pökhendisége nem fújt visszavonulót. Ostobán állta a tekintetemet, amíg kővé nem vált. Mindössze ennyi történt.

− Ez jópofa volt! – A nyomozó barátkozós felcsattanása válasz nélkül maradt a főfelügyelő részéről. Az eszköz sem reagált rá, hanem forgott tovább.

− Ordas Gyulának hívnak. Hentes vagyok. Ha már mindenki maga kezdi elemezni az álmait, mondanám, hogy az én munkám aztán tényleg passzol az álmaimhoz, ugyanis vérfarkas szoktam lenni. Nem az a sima kis farkas, ami ott szaladgál a prérin, hanem az átalakulós fajta, amelyik holdtöltekor az emberből lesz. Tudják, az a nagy vérben forgó szemű. Emberfarkasnak is mondják. Olyankor ugyanúgy trancsírozok, mint hentesként, csak az életben ember vagyok és állatokat vagdalok, álmomban meg állat vagyok, és az embereket szedem szét. Ja! És azt késsel csinálom, emezt viszont foggal, karommal. De elhihetik nekem, jó késekkel sokkal szebben lehet dolgozni a húsokkal, mint a természet adta eszközökkel. Amit úgy csinálok, az csak kontár munka. A múltkori álmomban egy városszéli kisház ablakán ugrottam be. Éreztem az édes emberszagot, mégsem találtam senkit a földszinten. Fölloholtam az emeletre. Éhes voltam, vérre szomjas. Gondolkodás nélkül széttéptem a három gyereket, pedig szeretem a gyerekeket. Amúgy kedvelem őket, mégis felzabáltam mindet. Aztán az apát, az anyát, sőt még a nagymutert is, mert az is ott tartózkodott. A végén már alig bírtam vánszorogni, annyira tele volt a gyomrom. Majdnem úgy jártam, mint a kisgömböc a mesében. Biztos ismerik azt a mesét. Aki nem, az szóljon, majd elmesélem neki. Na, szóval ez történt, de végig nem vettem komolyan. Valahonnan tudtam, hogy csak álmodom az egészet. Mindig tudom.

A hentes dörmögő rekedtes hangja riasztó zenei aláfestést adott a szörnyűségekhez, amiket mondott. A nyomozót kirázta a hideg, de nem merte szóvá tenni, hiszen az előző kommentárja sem aratott sikert a főfelügyelőnél.

− Az én nevem Szivássy Lilla. Álmomban vámpír vagyok, a civil életben marketingigazgató. Nem érzem a párhuzamot a kettő között. Viszont nem is az én dolgom kitalálni. Nekem az a feladatom, hogy a lehető legpontosabban beszámoljak az éjszakai látomásomról. Az elemzését a szakemberre bízom. Nos, a legelső emlékem az, hogy sétálok a sötét utcán, mégis kitűnően látok minden apró részletet. A lábam alig érinti az aszfaltot, szinte libbenek fölötte lépésről lépésre. Gyönyörű, földig érő ruha van rajtam, mély dekoltázzsal. Előkelő hajkorona a fejemen. A bőröm sápadt fehér. Bűvkört ragyogok magam köré, amilyen a hold fényudvara az égen. Minden emberi lény az alattvalómmá válik, aki belekerül. Követnek, amerre járok, miközben szép lassan gyarapodik a számuk. Amikor megállok, térdre borulnak előttem. Némán szolgálnak engem. Tudom, hogy megvédenének, akár az életük árán is. Öntudatlanul nyújtják a nyakukat, mihelyt szomjazom a vérükre. Nem is kell mondanom. Aztán élettelenül gurulnak szanaszét, mint az üresen eldobott serlegek, amik tartalmuk nélkül hasznukat vesztették. És én csak iszom, iszom egyik kortyot a másik után. A szemfogaim puhán süppednek egyik nyakba a másik után. Piros csík szalad le a szám sarkából a mellemet takaró brokátig. Sokáig tobzódom a vörös mámorban. Nem akarom, hogy véget érjen, mégis véget ér. Mennem kell, lejárt az időm. Átlépem a mozdulatlan testeket, és elvonulok a kastélyom felé, mert a horizont világosodni kezd. Itt a vége. Milyen rövid így elmondva. Csak egy nyúlfarknyi sztori, pedig amikor álmodom, olyan hosszan tartónak és teljesnek tűnik.

A két férfi még fél percig hallgatta a szalagzörejt, mire tudatosult bennük, hiába várják a hatodik mesélőt, mivel csak öt név szerepelt a noteszban.
Tiszai mozdult elsőnek. Bearaszolt a pamlag és a dohányzóasztal között közvetlenül a halott mellé. Elővett egy kendőt a zakója zsebéből. Úgy fogta két keze ujjai közé a magatehetetlen fejet, hogy mindenhol a kendőn keresztül érintkezzen vele.

− Vegye ki az újságot! – emelte meg a koponyát finoman, viszont a nyomozó késlekedett.

− De a helyszínelők még…

− Nem érdekelnek a helyszínelők! Vegye ki! – mordult rá a főfelügyelő, mivel a fej kezdett kicsúszni az ujjai közül és hullagyalázásnak érezte volna, ha az koppan a deszkán. A fiatalember ugrott eleget tenni az utasításnak, nehogy a morbid baleset miatta következzen be.

Tiszai visszaillesztette a homlokot az asztallapra és a másik által tartott lapba nézett.

− Az a cikk meg van jelölve. Látja? – mutatott oda egy pillanatra. A nyomozó elképedt.

− Honnan tudta, főfelügyelő úr?

− Tapasztalat, ifjú kolléga, tapasztalat – rejtélyeskedett Tiszai, majd röviddel később a halott felé intett. − A megboldogult jobb keze mellett hever egy golyóstoll a padlón. Olvassa!

− Tessék?

− A megjelölt cikket. Olvassa fel!

A nyomozó kifeszítette a lapot maga előtt.

− Ma reggelre virradóra egy ember méretű szobrot találtak a nyolcadik kerület egyik sikátorában. Az egyetlen kőtömbből kifaragott alak egy csavargót ábrázol, tökéletesen élethű s vagy kétszáz kilót nyom. Elképzelhetetlen, hogyan került a néptelen kis utca közepére és miért. Vajon ki az a zseni művész, aki ilyen csodálatosat képes alkotni, ugyanakkor nem tart igényt az emberek elismerésére. A gazdátlan remekművet egyelőre a képzőművészeti múzeumba szállították, ahol, ha ismeretlen alkotója addig kilétét fel nem fedve másképp nem rendelkezik, hamarosan megtekinthető lesz mindenki számára.

A nyomozó felnézett a szövegről a homlokát ráncoló főfelügyelőre, aki türelmetlenül legyezgette a levegőt.

– Gyerünk, keressen még jelölt bejegyzést!

Az ifjú lapozott egyet és szinte azonnal rátalált. Még nem értette, mi történik, de felettese növekvő izgalma átragadt rá. Felszólítás nélkül belevágott az újabb hírbe.

– Váratlanul elhunyt Lopkovitz Kázmér, az ismert üzletember, akit otthonában, egyedül ért a halál, mivel felesége és két gyermeke a Balaton-parti villájukban tölti a nyarat. A rendőrség nyilatkozata szerint idegenkezűségre utaló jelet nem találtak a helyszínen. Az ereje teljében levő férfi egy ostoba baleset következtében vesztette életét, ami valószínűleg az alkoholfogyasztással kapcsolható össze. Előkelő háza emeletének korlátján bukott át, úgy zuhant fejjel a földszinti padló kövezetére. Az orvosok előzetes vizsgálata megállapította, hogy a szerencsétlen eséstől olyan súlyos fejsérülést szenvedett, amitől azonnal szörnyethalt. A holttestet a másnap reggel érkező házvezetőnő találta meg.

Tiszai feszülten itta magába az elhangzó szavakat. Olyan volt, mint a lesben álló vadász, s ahogy megérezte a bejegyzés végét, rögtön lecsapott.

– A következőt!

− Ma éjjel meglopták az országunkat! Megloptak mindannyiunkat! Ugyanis reggelre az összes koronaékszernek nyoma veszett, aminek már hosszú ideje az országház adott biztonságosnak hitt otthont. Az épület őrzéséért felelős szakemberek értetlenül állnak az eset előtt. Behatolásnak semmi jele, minden riasztó kifogástalanul működik, mégis eltűnt a legféltettebb kincsünk. A biztonsági szolgálat főnöke úgy nyilatkozott, hogy az ékszereket csak a szellőzőcsöveken keresztül lehetséges észrevétlenül megközelíteni, amiken még egy csecsemő sem férne át. A miniszterelnök úr egyenesen a magyarság elleni merényletnek nevezte az ügyet, és külön kommandó felállítását szorgalmazta a nyomozás azonnali megindítására.

A nyomozó még be sem fejezte, már lapozott is kutatni az újabb, tintával keretezett hír után, hogy eleget tegyen főnöke gördülékeny ügyintézés igényének.

− Szörnyű tragédia történt a városszélén. Hat felismerhetetlenségig összemart holttestet találtak a kis családi házban. Három gyermek és három felnőtt esett áldozatául a kegyetlen éjszaki mészárlásnak, amiből a szomszédok semmit sem vettek észre. A nyomokat vizsgálva egy vadállat támadására gyanakodnak a szakemberek. Ezt a hipotézist támasztja alá az a borzalmas megállapítás is, hogy a testek hiányosak: a gyilkosuk evett belőlük.

– Van még? Ez négy volt eddig, ugye?

– Igen, azt hiszem. – A nyomozó kapkodva pásztázta az oldalt. – Meg is van! – Rázott egyet megint a papírokon. − Mérges kígyó szedte áldozatait a város egyik peremkerületében? Vagy a perverz gyilkos egy nagyméretű, kétágú húsvillával ölt? Ezek a megdöbbentő kérdések merültek fel, miután nyolc holttestre bukkantak, amelyek mindegyikkének két szúrásnyom éktelenkedett a nyakán. A kirendelt orvos szakértő kísértetiesnek nevezte az esetet. Szerinte a vámpírok pontosan ilyen sebeket ejtenének az áldozataikon, ha léteznének, de mivel tudjuk, hogy nem léteznek, így a kígyómarás az egyetlen lehetséges magyarázat. A húsvillás tettes feltételezése azért nem állja meg a helyét, mert a szúrásnyomok körüli bőrelszíneződések méreg befecskendezésére utalnak. Nem akart további találgatásokba bonyolódni és azzal zárta le a beszélgetést, hogy pontosabb válaszokat csak a boncolás után adhat majd.

A felügyelő jelentőségteljesen nézett a felolvasást befejező nyomozóra.

– No! Érti már, nyomozó, mitől kapott szívinfarktust ez az ember?

– Azt hiszem, igen – válaszolta a kérdezett, de nem mondott többet. Hagyta, hogy a főfelügyelő vonja le a végkövetkeztetést.

– Ezek a szörnyetegek nem a rémálmaikat mesélték el, hanem a tudatalattijukból előtörő emlékeiket, amiket annak hittek. És ő, ahogy szép sorban rátalált azokra a hírekre, amiket megjelölt, rájött erre. Megértette, kik ezek, akiket beengedett a lakásába. Együtt ücsörgött velük egy órán át. Sőt, a jövő hétre nyilván várta őket a következő foglalkozásra.

A fiatalember csak döbbenten bólogatott. Tiszai megfenyegette a mutató ujjával.

– Remélem, nem várják haza ma éjjelre. Sok dolgunk lesz. Elsőként be kell szereznünk öt házkutatási parancsot.

Akció!

Original price was: 945,00 Ft.Current price is: 699,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

A Csörsz és az Alkotás utca sarkán tébláboltam. Munka végeztével sétálgattam kicsit a gyárral szemközti parkban, azzal ütve el a találkozómig hátralevő időt. Így azon az oldalon vártam a zöldre, hogy átvonulhassak a zebrán és megindulhassak az Alkotás utcán a Tartsay Vilmos utca felé. Ott ugyanis egy cukrászda fogadta a gyanútlanul arra sétálókat.

Huszonhat éves koromban a MOM (Magyar Optikai Művek) nevű szocialista vállalat több ezer fős családjába tartoztam. Persze nem a munka iránti rajongás hajtott közéjük, hanem a törvény szigora, hiszen a munkához való jogra kötelezték az embert abban az időben.

Talán nem tudják, de az a mamutcég nem csak az optika, hanem a számítástechnika fellegvára is volt Magyarországon. Ez magyarázza, hogy elektronikai műszerészként náluk dolgoztam és részese lettem az országunkban egyedülálló winchestergyártás csodájának.

Nosztalgiázásként megemlítem, hogy a francia licenc alapján készült adattároló 0,75MB tárkapacitással bírt és közel negyven kilót nyomott. Egyéb érdekességgel is szolgálhatnék róla a technika iránt fogékonyak számára, ám nem szerves része a történetnek.

Akkoriban még nem bevásárlóközpont magasodott a mélygarázsba vivő lehajtóival a túloldalon. A gyár kisebb-nagyobb tégla- és betonépületeinek szocreál halmaza bújt meg a hatalmas területet körbefutó zöld rácskerítés biztonságában. Mivel a kerítés nem követte végig az út szélét, hanem levágta a sarkot, az így nyert több négyzetméternyi szabad járdaterületre újságosstand költözött.

A középkorú eladóhölgy akkurátusan kipakolta a napi és egyéb lapokat a bódé teljes hosszában végigfutó pultra. Amögött ácsorogva várta a vevőket. A kereszteződésben mindössze néhány ember lézengett.

Egyszer csak megjelent egy férfi, talán ötvenéves lehetett. Nem láttam, honnan jött. Akkor tűnt fel nekem, amikor megrohamozta az újságos bódét. Oldalazó tánclépésekkel végigsöpörte a két karjával az egész pultot. Egy pillanatig azt hittem, fel akar hasalni rá. Az ólombetűs papírlapok repültek szanaszét a kezei nyomán.

Jólöltözött pocakosodó polgár létére úgy viselkedett, mint egy megbokrosodott huligán. Az eladónő hátrahőkölt és már éppen nagy levegőt vett, hogy meglepetéséből ocsúdva a renitensre zúdítsa felháborodását, amikor az néhány rogyadozó lépéssel hátratántorodott, majd elvágódott a járdán.

Fektében rögtön hanyatt fordult. A keze, a lába és a feje felemelkedett a betonról, mintha azon erőlködött volna, hogy felülést csináljon, ami nem sikerül. Hosszúnak tűnő ideig rángatózott abban a pózban, aztán mindene visszakoppant az aszfaltra. Nem mozdult többet.

Elképedve néztük végig az ismeretlen haláltusáját, mert kétségkívül az volt. Szerintem szívinfarktus kapott, bár sosem láttam még ilyet azelőtt. A groteszk tornamutatvány nem volt más, mint levegőért kapkodás. A leálló végkeringés miatt a szervek nem jutottak oxigénhez.

Biztosra vettem, hogy meghalt, ám az újságárusnő odaszaladt hozzá és kérdezgetni kezdte, mi a baja. Miután egyik felvetésére sem kapott választ, körbenézett.

− Hívjanak orvost! Valaki segítsen! – kiabálta.

Ez régen nem ment olyan egyszerűen, ha a közelben nem volt utcai telefonfülke, mivel a mobiltelefont még nem találták fel. Egy fiatalember válaszolt neki az Alkotás utcai villamos megálló járdaszigetéről.

− Már elszaladtak segítségért ide a sportkórházba – bökött hátrafelé az aktatáskájával. Közben a lámpa végre zöldre váltott. Elindultam, mert segíteni úgysem tudtam, a mások baján való bámészkodást pedig világéletemben bunkóságnak tartottam. Talán menekültem is a helyszínről, hiszen egyáltalán nem a halállal való randevúra készültem a szép nyári napon.

A cukrászdában a munkatársbarátom tartotta az általa vezetett önvédelmi kör évnyitó foglalkozását. A küzdősport számára szokatlan helyszínt a csóróságunk magyarázta, ugyanis a jótékonysági alapon ingyenes tornaterem használatot még nem sikerült kikönyörögni az illetékesektől, bérlésre viszont nem futotta.

A körülmények ellenére nem öltöztünk át judo ruhába, hogy az asztalok között tartsuk meg az edzést. A tizennégy-tizenöt éves kamaszokból álló csapat zúgolódás nélkül vette tudomásul, hogy az izzasztó, fárasztó mezítlábas ugrálás helyett a fagylaltozás és kólázás szerényebb örömeit kell elfogadniuk. Csalódottságuk ellenére boldogan vigyorogtak.

A korukra való tekintettel magamba fojtottam a frissen szerzett halálközeli élményt, holott borzasztóan kikívánkozott belőlem. Érdekes módon azóta sem meséltem el senkinek.

Amikor az edzésidő lejárta után szétszéledtünk, az utam ugyanarra vitt hazafelé, amerről két órával korábban jöttem. Megdöbbenésemre a test még mindig ott feküdt, csupán le lett takarva a Népszava vagy a Népszabadság néhány nagyméretű lapjával.

Milyen szerencse volt, hogy nem fújt a szél!

Emlékszem, nem a halottat sajnáltam, aki már megszabadult minden problémától, hanem az újságárusnőt. Vajon meddig állt szegény díszőrséget a hulla mellett? Nem sok lapot adhatott el azon a délutánon.

kép: Fortepan / Magyar Rendőr

Akció!

Original price was: 945,00 Ft.Current price is: 699,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Győrvári József: Az Adatgyűjtő

Győrvári József: Az Adatgyűjtő

Szeretnénk nektek bemutatni Győrvári József egy régebbi, pályázatnyertes novelláját. A pályázatra olyan történeteket kellett küldeni, ahol egy személy vagy valami, aki/ami mindig ezt kérdezi a kapott válaszra/válaszokra: „Miért?

Győrvár József

Az Adatgyűjtő

Tinqua aprócska lény volt. Szinte miniatűrnek mondható. Mégis átutazta a fél galaxist, és még csak el sem fáradt, bár energia alapú életforma lévén, a fáradtság fogalma, mint olyan, nyilván nem is létezett a számára. A mi, emberi felfogásunk szerint biztosan nem, viszont a Duracell nyuszi elnevezés kiválóan illett volna rá, amilyen szünet nélkül járta a végtelen univerzum számtalan naprendszerét. Nem, mintha túl nagy kedve lett volna hozzá, de nem kérték ki a véleményét. Tehát ment és tette a dolgát, vagyis a neki kiosztott feladatot, amiben egyébként nem hivalkodó méretei kifejezetten a hasznára váltak, hiszen annak köszönhetően észrevétlenül olvadhatott bele a legtöbb létformába. Adatok gyűjtésével bízták meg ugyanis, amiket akkurátusan felcímkézve eltárolt magában. Teljes titokban dolgozott, mint egy kis kém, mert nem kapott felhatalmazást se kapcsolatfelvételre, se beavatkozásra az idegen világok mindennapjaiba. Szigorúan csak a lehető legszélesebb körű tudás felhalmozását várták tőle a galaxisban fellelhető élőlényekről, esetleg civilizációkról, és annak haza juttatását, hogy az otthoni okosok majd kedvükre vizsgálódhassanak benne.

Szegény Tinquát kifejezetten elhagyta a szerencséje az utóbbi időben. Hiába járta be az űr sok-sok szegletét rendületlenül, nem talált intelligenciára egyikben sem. Ahogy rótta a fényéveket, az önmagában is lehangoló sikertelenség mellett lassan csatlakozott hozzá a gondolkodás képességének legnagyobb rákfenéje, az unatkozás. Úgy hármasban már végképp keservessé vált az utazás, míg egyszer csak el nem ért egy sárganap harmadik bolygójához, ahol kétlábú teremtmények viszonylag fejlett világára bukkant végre. Amilyen örömmel töltötte el a nagyszerű felfedezés az első pillanatban, olyan rémülettel tapasztalta utána a frissen felfedezett civilizáció átláthatatlan kuszaságát. Belemerült, majd hamarosan bele is veszett a planéta felszínén szétszórt töménytelen elektronikus adathordozón tárolt, irdatlan mennyiségű eseményhalmazba. Túlságosan bonyolult volt számára a magukat embernek nevező idegenek társadalma, az egyéniségük sokszínűsége, a logika, a hit és az érzelmek káoszából születő tetteik kiszámíthatatlansága és ellentmondásossága. Az őrülten abszurd értékítéleteiket már nem is említve. Hosszasan próbálta értelmezni és rendszerezni a történelmüket, de egyáltalán nem járt sikerrel, ezért mérgében úgy raktározta el az egészet egy nagy, bolond kupacban, ahogy rálelt. Majd odahaza az elemzők kihámozzák maguknak, ami kell nekik belőle, úgyis ők aratják le a babérokat, az otthon biztonságos kényelmében találva ki a tutit, míg ő folyamatosan gürizik az ismeretlenben, állandóan kockáztatva az épségét.

Á, de mindegy! Mindenhol így megy ez!

Miután végzett a monoton adatrögzítéssel, következhetett a személyes benyomások megszerzése, amihez természetesen testközelbe kellett kerülnie az idegen lényekkel. A küldetésének ezt a részét szerette a legjobban. Ötletességet, ügyességet, rafináltságot kívánt az észrevétlen beépülés, akár egy izgalmas partizánakció. Első lépésben az emberi test pontos anatómiai térképére volt szüksége, amit egyrészt a letöltött adatbázis, másrészt a saját vizsgálatai alapján állított össze. Utána találomra kiválasztott egy jó állapotúnak tűnő alanyt a fúzió céljára. Mivel körültekintően akart eljárni, hogy semmi baj ne történhessen, türelmesen kivárta a megfelelő pillanatot a behatolásra. Megfigyelte, hogy az emberlények ciklikusan mozdulatlan és öntudatlan állapotban töltenek hosszabb időt, általában a környezetük lumen szintjének csökkenésekor.

Mikor máskor lehetett volna a számára megfelelő pillanat?

Finoman belecsusszant a nyugvó test gömbszerű nyúlványába, hiszen már nagyon jól tudta, hogy ott találja az irányító mechanizmust. Kényelmesen befészkelte magát a gerinccsúcs környékére, mint egy vadászpilóta a repülőgépe fülkéjébe, aztán végigpásztázta az agyat, a szemet, a fület, a hangszálakat és az idegeket. Szép komótosan felmért mindent, mielőtt energiáival megbirizgálva az idegvégződéseket, mozgásra nem sarkallta a testet. Az irányítás gyerekjátéknak tűnt, s ahogy ő csinálta valóban az volt: A lény megrándult, aztán oldalt gurulva lezuhant a magaslatról, amin pihent, majd a talajról felegyenesedve beleakadt egy kisebb négylábú eszközbe, amit magával emelt, míg vissza nem esett róla a földre. Amikor fordult egyet, hogy a haladáshoz megfelelő irányba álljon, a felső nyúlványai váratlanul meglódultak, és levertek egy nagyobb négylábú eszközről valamit, amiben víz és primitív, élő organizmus volt. Sőt a test a fordulástól kissé egyensúlyát vesztve oldalra tántorodott, azzal a nagy négylábút is feldöntve, úgyhogy a rajta lévő dolgok szanaszét gurultak a padlón. Tinqua akkor döntött úgy, hogy a környezet és a kísérleti alany megóvása érdekében egyelőre felhagy a további próbálkozással, vagyis az idegpályák ingerlésével, mire az elernyedő test magatehetetlenül összeroskadva újfent felborított valamit.

Tinqua a teremtmény fölött lebegett. Őszinte sajnálkozással állapította meg, hogy az mennyire sérülékeny, mivel a külső, rugalmas szöveten megmagyarázhatatlan elváltozásokat észlelt, amik azelőtt nem voltak ott. Már belátta, hogy az idegen közvetlen irányítása veszélybe sodorná az egész küldetést. Túlságosan sokrétű feladatnak bizonyult a motoros funkciók összehangolása, semhogy olyan rövid idő alatt meg tudjon birkózni vele, hiszen gyakorlatilag át kellett volna állnia az ő digitális valójáról az analógra.

Más megoldás kellett! Valami egyszerűbb.

Egy hirtelen elhatározással ismét beleásott a magába fogadott, óriási adathalomba. Az emberek életét megörökítő és általuk video címkével ellátott tartalmakat kezdte vizsgálgatni. A probléma más irányból való megközelítése új ötletet adott számára. Az ő tudatlansága arról a világról az ottaniak gyerekkornak nevezett állapotához hasonlított leginkább, tehát abban a témakörben kutakodott tovább. Miután türelmesen kiválogatta az arról szóló feljegyzéseket, analitikákat futtatott rajtuk, statisztikai adatok garmadát állapította meg és hasonlította össze. Az időrabló és bonyolult munka végül meghozta a várt eredményt. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a gyermekemberek a „miért” szó minduntalan használatával szerzik meg a legtöbb tudást a már kifejlett példányoktól. Így Tinqua számára egyértelművé vált, hogy neki is azt kell tennie. Lemondott az emberi test fölötti teljes irányításról, bár legalább annyira kedvét lelte volna benne, akár egy kiskölyök a távirányítós sportautója ide-odacikáztatásában. Miután a vágyait sikeresen elfojtotta, úgy találta, elég lesz néha-néha belepiszkálnia egy kicsit az alany agyába, amivel a számára kívánatos tevékenység végrehajtására ösztönzi majd. Például arra, hogy kimondja a kulcsszót: Miért?

Izgatottan ereszkedett vissza a pilótafülkéjébe, vagyis a fekvő idegen központi egységébe. Nem akart újra felsülni, ezért szisztematikusan begyakorolta a kiválasztott hangsorozat megszólaltatását az uralma alá vett emberi hangszálakon. Utána már csak meg kellett várnia, amíg a test magától aktivizálódott, mihelyt a szokásos nyugalmi ciklusa véget ért.

 

Tony aznap még a szokásosnál is nyűgösebben ébredt. Egyrészt azt nem értette, miért hevert kitekeredett pózban a padlón, másrészt azt nem, hogy mitől vannak kék, zöld és lila véraláfutások a teste különböző tájain. Egyre azon törte a fejét, hogyan lehetett akkora buli az este, amiből hazatérve így összetörte magát meg a fél szobát, és még csak halványan sem emlékszik rá. Hosszú ideig mélázott a rejtélyen, míg a faliórára nem tévedt a tekintete, amitől azonnal visszazökkenve a valóságba, gyors készülődésbe kezdett. Miután összekapta magát, munkába indult, mint rendesen, de alighogy kilépett a lakásból, belebotlott a neki nem annyira kedves szomszédba.

− Hello − torpant meg az vigyorogva és beletúrt a fekete kócba a fején. Már a testtartásából érezni lehetett, hogy nem fogja beérni egy egyszerű üdvözléssel, hanem további közlendői is lesznek. − Hallottam már álmukban beszélő emberekről. Hogy vannak olyanok. Te is az vagy?

− Miért? − értetlenkedett Tony nyűgösen.

− Hahaha − tört fel a férfiből a térdcsapkodós röhögés. − Miért? Azt kérded, miért? Hát ez jó! Ez nagyon jó. Éjjel, amikor hazajövet elmentem az ajtód előtt, ugyanezt kérdezgetted folyamatosan. Először azt hittem, nekem szólsz, de a huszadik miértnél már kapizsgáltam, hogy más a dörgés. De ez tényleg jó pofa, hogy most is egyből azt vágtad rá.

Tony nem nagyon tudta magáévá tenni a fickó lelkesedését. A hallottak sem dobták fel különösebben, ráadásul amúgy is sietett, úgyhogy csak aházott egyet a kényszeredett mosolya mellé, miközben szaladni kezdett az éppen nyíló liftajtó felé. Az utolsó pillanatban surrant be a záródó ajtólapok és három feljebb lakó, öregasszony közé. A lift és a hölgyek pletykaáradata magával rántotta őt a mélybe. Tíz emeleten keresztül szó nélkül hallgatta a szaftos orvosi történeteket, amikor hirtelen kitört belőle a felhördülés:

− Mi? Ért?

A sirató kórus egyáltalán nem neheztelt a közbeszólás miatt, sőt azonnal befogadva az új tagot, az egyikük csípőből válaszolt:

− Nem ért, hanem eret. Úgy mondják. De igen, jól hallotta, fiatalember. Kiráncigálták az összes visszeret a barátnőm lábából. Azt csinálják olyankor.

Tony fintorogva megrázkódott, mert az apja jóvoltából vizuális típusnak született, plusz igazi férfiként a vért sem nagyon bírta. Úgy döntött, hogy ennyi horrorral már ellesz a földszintig, ezért elengedve a beszélgetés fonalát, visszahúzódott a magánya csigaházába.

Miután a lift leért, s ő biccentett búcsúzóul a hölgykoszorúnak, kifordult a házkapun, átvágott az utcán, aztán rutinból egyből szaladt volna a villamos után, de valami belülről noszogatni kezdte, hogy társaságot keressen magának. Furcsa volt az érzés, mintha nem a sajátja lett volna, mégis gondolkodás nélkül engedelmeskedve neki, a kocsma felé vette az útját, ahol sok-sok éjszaka eresztették már el egymás haját a haverokkal. Valójában nem hitte, hogy találhatna bárkit is a lebujban kora reggel, így érthető a meglepődés, amivel a tévedését fogadta. Ráadásul, a mindjárt az első bokszból hevesen integető alak nem volt más, mint az egyik legjobb cimborája, Bob.

− Szevasz, Tony! − üdvözölte Bob láthatóan örömmel. − Hát te hogy kerülsz ide?

− Miért? − buggyant ki Tonyból a visszakérdezés, amit ugyanaz a túlvilági erő kényszerített rá, mint amitől nemrég a kocsma felé vette az irányt.

− Mert még sosem láttalak itt ilyenkor, azért − kontrázott a haver, miközben a tekintetével követte, ahogy Tony bizonytalan lépteivel az asztalhoz ért, majd a kézfogásuk után leült vele szemközt.

„Igaz” − akarta mondani Tony, de nem jött ki hang a torkán, hiába járt a szája. Egyre rémültebben próbált megszólalni. Akárhogy erőlködött, nem sikerült.

− Semmi baj − pörgött tovább Bob, félre értelmezve a barátja fancsali ábrázatát. − Én örülök neked.

− Miért? − nyögte ki Tony, és baromira nem értette, mi veszi rá újra és újra erre az ostoba kérdésre, míg semmi mást nem képes kimondani. Viszont legalább annyiban megnyugodhatott, hogy nem némult meg teljesen, tehát ami vele történik, az nem valami szívbénulás, vagy billentyű elhalás vagy mi a csuda velejárója.

− Mert így nem vagyok egyedül, nyilván azért. Nem? − tárta szét a kezeit Bob. Tony nem nagyon figyelt rá, mert teljesen lekötötte, ahogy tesztelgette önmagát.

− Miért… miért… miért, miért… − ismételgette rövid szünetekkel, különböző hangfekvésekben, mintha mikrofonpróbát tartott volna. A gyanúja beigazolódásától nem igazán lett jobban. Hogy fog élni ezután egy szavas szókinccsel? A kántálásra már Bobnak is szemet szúrt a másik szokatlan viselkedése.

− Mi van veled, ember? Jól vagy?

− Miért?

− Olyan bénán viselkedsz. Nem is tudom… − hagyta félbe az elemzést Bob tanácstalanul. A két gyerekkori pajtás hallgatagon meredt egymásra egy jó ideig, mielőtt Tony döntésre jutott volna. Ki mástól várhatna segítséget, ha nem a legjobb barátjától? Ki másnak mesélhetné el azt az őrült sztorit, aminek vétlenül a részesévé vált? Miután sóhajtott egy nagyot, mutogatni kezdett a némán tátogó szájára, és a két kézfejét gyorsan keresztezte az asztal fölött, mintha a ráncos terítőt akarná kisimítani. Bob amilyen értetlen arccal követte a „most mutasd meg” szerű alakítást, ahhoz képest igen jó megközelítéssel tapintott rá a bajra.

− Fáj a torkod? Nem tudsz beszélni?

Tony az első kérdésre lendületesen ingatta a fejét vízszintesen, aztán a másodikra függőlegesen. A teljes fejtornához már csak a nyakkörzés hiányzott.

­− Szóval nem tudsz beszélni − nyugtázta Bob az eredményt és az igenlést meg sem várva felpattant a helyéről. Határozott léptekkel a pulthoz sietett. Ott csevegett egy kicsit a molett kiszolgálónővel, mielőtt széles vigyorral a pofiján visszatért a bokszba. Lezser mozdulattal az asztalra dobott egy blokkfüzetet egy tollal és visszaült a padra.

− Írni tudsz? A csuklód nem beteg? − ironizált kedélyesen. Tony mérgesen felkapta a tollat és gyorsan sorjázta az ákombákom betűit a papírra. Amikor végzett, átlökte a tömböt a cimbora elé, aki maga felé fordítva elolvasta, aztán elhúzott szájjal felnézett.

− A miérten kívül semmi mást nem bírsz kimondani? Ez most komoly?

Tony hiába bólogatott nagyon-nagyon, Bob továbbra sem lett meggyőzve.

− Nem hiszek neked.

− Miért?

− Én még nem hallottam ilyen betegségről − tamáskodott Bob, és hogy élethűbb legyen az előadása, először magas hangon affektált: − Mi a bajom, doktor úr? − Aztán mély hangon dörmögte rá a választ: − Kedvesem, maga akut visszakérdezitiszben szenved.

Legyintve visszaváltott a normál orgánumára.

− Baromság! Szerintem te csak ugratsz engem. Hova dugták a kamerát.

Tony nagyon elanyátlanodott képet vágott. Ha már a legjobb barátját sem tudja meggyőzni, akkor milyen sikerrel fog járni másoknál. Elkeseredésében fel sem tűnt neki, ahogy megint kimondta:

− Miért?

− Talán a Kandi kamerának játszod ezt a szerepet az én beugratásomra.

Tony sértődötten ciccentett egyet a nyelvével és a cetliért nyúlt. Ráfirkált pár szót, majd visszadobta oda, ahonnan elvette. A címzett, miután elolvasta, megadóan felemelte mind a két kezét.

− Várj még! Ne menj el!

− Miért?

− Bocs! Nem akartam szemétkedni veled, csak ez annyira UFO. Te elhinnéd nekem, ha én jönnék egy ilyen sztorival?

Tony nemet intve a fejével leküzdötte a haragját, hisz nyilván ugyanígy reagált volna. Hisz neki magának sem volt fogalma arról, vajon mi ez az egész, ami történik vele, s főleg, mikor és hogyan fog szabadulni az átok alól. Leginkább sírni lett volna kedve, ha azt vérbeli macsóként megengedhette volna magának. Bob közben vigasztalásra alkalmas ötletek után kotorászott a kobakjában, mert a találkozásuk óta most először érezte meg a barátja szörnyű lelkiállapotát. A következőt találta ki:

− Talán pszichológushoz kéne fordulnod.

Tony ajkbiggyesztve széttárta a kezeit.

− Miért?

− Hátha valami tudat alatti dolog gátat emelt az agyadban − lendült bele Bob a tudományos magyarázatba. − Tudod, ott bent az agytekervényeid között. Amitől az ingerek nem közlekedhetnek szabadon. A beszéd ingerek. Innod kéne rá egy kávét!

− Miért?

− Hátha stimulálja az idegvégződéseidet a koffein.

Ez már akkora marhaság volt, amitől Tonynak felakadtak a szemei. Annak ellenére Bob azonnal intézkedett.

− Legyen szíves! − nyújtotta magasba a kezét, derékból hátra tekeredve a pult mögött szorgoskodó pincérnő felé. − Egy nagy adag, jó erős kávét a barátomnak.

− Már viszem is − kapta fel a mindenhol erőteljesen gömbölyödő hölgy a fekete löttyel teli kancsót készségesen. Valószínűleg nem volt tisztában a keble méretével, mert a formát hűségesen követő szövetbe csomagolt halom alja belelógott az üvegedény szájába, míg kiringott a bokszhoz. Miközben töltött, csivitelt a fiúknak:

− Ha kérnek reggeli menüt, kábé tíz percet kell várni rá.

− Miért? − vetette oda Tony gondolkodás nélkül.

A hölgy egy pillanatra mozdulatlanná dermedve, csak a szeme sarkából villant a kedves vendégre, mintha rövid áramszünet érte volna, majd folytatta a dolgát.

− Annyi idő alatt készül el − közölte egyszerűen, amikor végzett és elvonult.

− Ne bolondozz már! − szólta le Bob a haverját, aki persze a megszokott módon reagált:

− Miért?

− A felszolgálót bízd rám, ne cseszegesd azzal az egy szóval! − tett Bob olyan mozdulatot a kézfejével, mintha morzsákat akart volna félresöpörni maga elől, aztán hirtelen témát váltott: − Tudom már! Életveszélyes helyzetbe kell kerülnöd valahogy!

Tony a plafonra emelte a tekintetét, és úgy sóhajtotta:

− Miért?

Bob előre dőlt izgalmában.

− Ha mondjuk, lógnál a szakadék fölött egy faágba kapaszkodva, akkor is csak azt hajtogatnád, hogy „miért” a „segítség, segítség” helyett? Próbáljuk ki! A csuklás is elmúlik, ha rád ijesztenek.

Tonynak nem volt szava az ötlethez. Inkább a nemzetközi jelzést használta a másik szellemi képességének a megkérdőjelezésére. Bob hátradobta magát a padon.

− Á! Veled nem lehet összedolgozni.

− Miért?

− Miért, miért? Ez most már unalmas. És meg ne merd kérdezni most megint, mert kinyírlak!

Az életveszélyes fenyegetés ellenére a tiltott hangok csak kicsúsztak Tony száján, holott nagyon igyekezett magába fojtani.

− Mi… ért…

Bob inkább félre fordítva a fejét, kibámult az ablakon, nehogy végre kelljen hajtania a beígért gyilkosságot. Az utca túl oldalán kiszúrt plakáttól azonban újabb lendületet kapott.

− Nem ért mostanában villámcsapás?

− Mi ért?

− Villámcsapás.

­− Miért? − súgta Tony félve, de a haver ez esetben kiakadás nélkül folytatta:

− Mert az elektromos kisülés biztosan képes blokkolni az agyi funkciókat. Képzeld, ahogy az impulzusok pattognak ide-oda a féltekék között… Apropó! − kapott Bob a fejéhez. − A pattogásról ugrott be. Már rég meg akartam kérdezni tőled, hogy őrzöd még azt a baseball labdát, amin annak a hátvéd csókának az aláírása van?

Mivel a kérdés abszolút nem illett bele a baráti aggódás folyamába, Tony meglehetősen morcosan kérdezett vissza, most meg sem várva a belső kényszert:

− Miért?

− Elcserélném veled valamiért.

− Miért?

Bob összeszorította egy pillanatra az ajkait és gnóm módjára felhúzta a vállait.

− Bármiért − vágta rá nagyvonalúan, aztán gyorsan módosított: − A kocsimat kivéve!

− Miért?

− Azt nem adom. Az tabu.

Tony elvigyorodott és újra magához húzta az írótömböt. Azt írta fel: „a kéglid?”

Bobnak elég volt egy pillantást vetni a papírra, hogy felhorkanjon, mint egy dúvad:

− Micsoda-a? Egy lakást egy bőrös kis parafagolyóért?

− Miért?

− Értem én, hogy csak miértezni tudsz, de ez egy kicsit akkor is irreális! Nem?

− Mi-ért? − nyomta meg Tony tagoltan a szót, csak azért is.

Bob magasba lendítette, majd az asztalra ejtette a jobb karját.

− Neked elmentek otthonról! − kiáltotta fennhangon, majd hirtelen áthajolva az asztalon az ujja hegyével megkocogtatta Tony homlokát, és közvetlen közelről a szemébe meredt, mintha bele akart volna látni. − Hahó! Van odabent valaki?

 

Tinqua riadtan pattant ki az emberi fejből, és úgy száguldott a szabad űr felé, mintha puskából lőtték volna ki. Az őrült gyorsulás miatt, amivel igyekezett kiszakadni a bolygó vonzásából, hullócsillagként izzította fel a légellenállás, mégsem mert lassítani még akkor sem, amikor maga mögött hagyta az egyre ritkuló levegőburok utolsó molekuláit is. Valahol a Hold pályájának a távolságában tudott csak erőt venni magán, hogy visszaforduljon a lenti világ felé. Szorongva pásztázta végig a teret, de nagy megkönnyebbülésére nem üldözte senki.

„Huh, ez meleg volt!” − fogalmazódott meg benne a szerencsés menekülést nyugtázó gondolat, mégsem sikerült visszanyernie a teljes lelki egyensúlyát, mert nagyon bántotta a küldetés elbukása. Mivel nem talált logikus magyarázatot a történtekre, szinte magától tört fel belőle az idegenektől ráragadt kérdés, a tőlük ellesett módon: − „Miért?”

Sőt még a karjait is szívesen széttárta volna a hatás fokozása kedvéért, ha lettek volna neki. Azonban a bosszúsága ellenére sem feledkezett meg arról, hogy egy rövid gyűjtői bejegyzést csatoljon az utoljára feltöltött adatok mellé: „Figyelem! Ennek a világnak a megközelítése különös óvatosságot igényel. Bár veszélytelennek és primitívnek tűnik, viszont az ott élő, ember nevű, szerves lények, rendkívül rafinált teremtmények.”

Azzal tovább indult a naprendszer negyedik bolygója felé, folytatni a rábízott kutatói feladatot. De hiába suhant fénysebességgel az űrben, úgy sem bírt szabadulni a nyomasztó érzéstől, ami fogva tartotta, hiszen azelőtt még soha egyik világban sem fordult vele elő, hogy fölfedezték volna a jelenlétét.

 

– vége –

Akció!

Original price was: 945,00 Ft.Current price is: 699,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Markó Gábor: Kiskagyló

Markó Gábor: Kiskagyló

A hiper – belül csupa fény – fémkockájában, a sorok között az egyenletes morajlást csak a távoli kasszák ritmustalan csipogása rázta fel. Jobbról kettő, balról egy, majd középről, aztán újra jobbról.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Hegyként magasodtak előttem a száraztészta halmok. Szarvacska, orsó, fodros.

Hosszúmetélt, szélesmetélt, cérnametélt és penne. Meg azok, amiknek csak ránézel a nevére, de a bizarr mássalhangzó-torlódások és idegen betűhalmazok miatt meg sem kísérled kiolvasni.

Spagetti, makaróni és egy másik. Aprócska szemű, négytojásos, súlyosnak látszó zacskó. Rápillantva nem csak a leendő köretet láttam.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem anyámat egy péntek délután. Az alföld közepén, a kisváros közepén, a panel tetején. A Nap mégis alig sütött be a negyedik emeleten a keskeny konyhába. A széles asztal és a konyhaszekrény között épp annyi hely maradt, hogy anyám elférjen.

Az asztalfőn ültem. A sötétbarna bútor feketének látszott a félhomályban, anyám pedig fiatalnak. Az is volt talán. Én mindenesetre alig hat.

– Pörkölt – mondta, ahogy tüsténkedett. Egyik szekrényből valamit ki, a másikba valamit be. Örökkévaló munkának tűnt.

– Mi lesz hozzá? – faggattam tovább.

– Tészta – válaszolta. Aztán mintha mérlegelné, hogy rakjon-e a fia vállára akkora terhet, amit a választás lehetősége okoz, pillanatnyi szünet után visszakérdezett. – Milyennel szeretnéd?

– Mindegy – feleltem. Nem azért mert tényleg az volt, hanem mert nem tudtam egyet sem megnevezni.

Elsuhant mellettem. Előttem az asztalon matricás album. Donald kacsás. A beragasztott képekből lassan állt össze a történet, a matricák hátlapja pedig valaminek a végét jelző torzókként pihentek elszórva az asztal szélén. Néhány darab csupán, amennyi abban a csomagban volt, ami azt a pénteket is ünnepnappá tette. A huzat, amibe anyám friss illata keveredett, csak egészen picit mozdította meg őket.

A spájzból csomagolások zörgése, füstölt hús illata és hűvös levegő érkezett.

– Kiskagyló jó lesz? – kérdezte, aztán várt. Olyan érzés volt, mintha igazán számított volna, mit válaszolok. Nem kifelé jövet kérdezte, amikor már nem tudott volna másikat keresni, hanem amíg odabenn volt.

– Jó lesz – feleltem.

Visszafelé behúzta maga után az ajtót, és olyan természetességgel simított bele a hajamba, mintha levegőt vett volna. Én meg csak Donald kacsát néztem magam előtt.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

A polcon a többi tészta között vigyázzban állt a kiskagyló.

Egy másik konyha, anyám viszont még mindig fiatal. A sötétbarna asztal valamivel fakóbb, de a fehér terítő a közepén talán még mindig ugyanaz. Előttem harmadikos matematika könyv. Szorzások, osztások, törtek. Kész voltam már az előírt feladattal, az ellenőrzésre vártam, miközben körmöm bele-beleakadt a ceruza felszínén előforduló fognyomokba. Anyám már megszidott érte.

– Holnap pörkölt jó lesz? – kérdezte. A tetőtéri ablak előtt állt, a fényben szinte csak a körvonalai látszottak. Törékenynek tűnt, még gyerekszemmel is kicsinek.

– Jó – feleltem egykedvűen. – Olyan tésztával? – kérdeztem.

– Milyennel?

– Tudod, amivel szokott. Olyan kicsivel – próbáltam magyarázni. Persze tudta.

– Kiskagylóval? Azzal legyen? – kérdezte.

A választás kedveskedő illúziója hasonlóan tünékeny volt, mint ő maga az ablak előtt.

Pedig akkor mindkettő valódi volt.

– Igen!

– Olyannal lesz – nyugtázta. – Kész vagy?

Egy pillanatra fogalmam sem volt, mire gondol, de szerencsére gyorsan rájöttem.

– Kész. – Lehajtottam a fejem, mintha pár pillanat alatt az összes lehetséges elszámolást megtalálhatnám.

– Nincs benne hiba? – kérdezte.

Nincs benne, könnyű volt – gondoltam magamban, de ez a fajta magabiztosság illetlennek tűnt.

– Remélem, nincs – feleltem és felnéztem rá.

– Mindjárt megnézem.

Szinte csak jelzésértékűen egy bevásárlókocsi hozzáért a combomhoz. Elállom az utat.

Megfordultam, sötét szemüveges nénit láttam kissé homályosan. Elnézést kértem. Nem is érdekelte. Kissé bentebb húzódtam a tészták felé, levettem a polcról a kiskagylót, és újra a sötétbarna asztalnál ültem.

Előttem anatómia atlasz. Az egyik fekete-fehér forma, egy kéztőcsont, ha hunyorítottam, emlékeztetett Donald kacsára. Az étkező tágas volt és világos. A konyha rendezett és tiszta. Anyám meg talán pont ugyanolyan fiatal, mint eddig.

– Mikor lesz a vizsga? – kérdezte.

– Kedden – feleltem.

Mosogatott. Kézzel, pedig volt gép is. Fáradtnak tűnt, nem csak a munkától, az élettől. Elzárta a csapot, a konyharuhába törölte a kezét és megfontolt lassúsággal fordult felém.

– Jól haladsz?

– Remélem, igen.

Anyám az újabb csendet nem használta ki arra, hogy más teendő után nézzen. Úgy tűnt, mintha kényelmetlen lenne neki a megérdemelt tétlenség, csak állt a konyhában félig a pultnak dőlve, félig a gondoknak.

– Mész este valahova? – kérdezett.

– Lehet, hogy be szeretnék menni a városba – feleltem, amit engedélykérésnek is szántam.

– Kivel?

– A fiúkkal.

– Jól van. – A hangjában volt valami meg nem értett szomorúság. Olyan, mint akkortájt már sokszor.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem. Nem igazán volt fontos, csak szerettem volna, hogy tovább beszélgessünk.

– Pörkölt – felelte színtelenül, majd egy épp csak pillanatnak tetsző szünet után eszébe jutott valami, ami mintha még kicsit fel is derítette volna. – Kiskagylóval. Jó?

– Jó – mosolyogtam. – Azzal szeretem.

Meglepett a saját váratlan kinyilatkoztatásom, mintha bevallottam volna valami régi nagy titkot, de anyámnak semmi újat nem mondtam vele.

– Azért. – Mintha kacsintott volna a hangjával.

Úgy éreztem, ott és akkor valami fontosat tisztáztunk. Mintha mindkettőnket feszített volna hosszú évek óta a rejtély. Vajon miért mindig kiskagyló? Anyám kicsit felszabadultabban tüsténkedett tovább a konyhában.

Újra csend lett. Kicsit megnyugtatóbb, mégis, mintha egy ágyúdörrenés után állt volna be. Az a fontos fajta csend. A velem talán egyidős barna asztalon fekvő anatómia atlasz fölött hiába hunyorogtam, nem tudtam újra előcsalni Donald kacsát, és ezután anyám sem kérdezte meg többször, milyen tésztával enném a pörköltet. Pörköltet sem főzött többet.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Fölöslegesnek tűnt olyan erősen szorítani azt a zacskó tésztát, úgyhogy engedtem kicsit, mielőtt a kosaramba dobtam. Határozottnak tűnő lépésekkel megindultam a hiper sorai között, kicsit megtöröltem a szemem miközben a szívdobogásomat hallgattam, és azon gondolkoztam, elmeséljem-e otthon, miért kiskagylóval esszük a pörköltet.

© Markó Gábor

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0