A hiper – belül csupa fény – fémkockájában, a sorok között az egyenletes morajlást csak a távoli kasszák ritmustalan csipogása rázta fel. Jobbról kettő, balról egy, majd középről, aztán újra jobbról.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Hegyként magasodtak előttem a száraztészta halmok. Szarvacska, orsó, fodros.

Hosszúmetélt, szélesmetélt, cérnametélt és penne. Meg azok, amiknek csak ránézel a nevére, de a bizarr mássalhangzó-torlódások és idegen betűhalmazok miatt meg sem kísérled kiolvasni.

Spagetti, makaróni és egy másik. Aprócska szemű, négytojásos, súlyosnak látszó zacskó. Rápillantva nem csak a leendő köretet láttam.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem anyámat egy péntek délután. Az alföld közepén, a kisváros közepén, a panel tetején. A Nap mégis alig sütött be a negyedik emeleten a keskeny konyhába. A széles asztal és a konyhaszekrény között épp annyi hely maradt, hogy anyám elférjen.

Az asztalfőn ültem. A sötétbarna bútor feketének látszott a félhomályban, anyám pedig fiatalnak. Az is volt talán. Én mindenesetre alig hat.

– Pörkölt – mondta, ahogy tüsténkedett. Egyik szekrényből valamit ki, a másikba valamit be. Örökkévaló munkának tűnt.

– Mi lesz hozzá? – faggattam tovább.

– Tészta – válaszolta. Aztán mintha mérlegelné, hogy rakjon-e a fia vállára akkora terhet, amit a választás lehetősége okoz, pillanatnyi szünet után visszakérdezett. – Milyennel szeretnéd?

– Mindegy – feleltem. Nem azért mert tényleg az volt, hanem mert nem tudtam egyet sem megnevezni.

Elsuhant mellettem. Előttem az asztalon matricás album. Donald kacsás. A beragasztott képekből lassan állt össze a történet, a matricák hátlapja pedig valaminek a végét jelző torzókként pihentek elszórva az asztal szélén. Néhány darab csupán, amennyi abban a csomagban volt, ami azt a pénteket is ünnepnappá tette. A huzat, amibe anyám friss illata keveredett, csak egészen picit mozdította meg őket.

A spájzból csomagolások zörgése, füstölt hús illata és hűvös levegő érkezett.

– Kiskagyló jó lesz? – kérdezte, aztán várt. Olyan érzés volt, mintha igazán számított volna, mit válaszolok. Nem kifelé jövet kérdezte, amikor már nem tudott volna másikat keresni, hanem amíg odabenn volt.

– Jó lesz – feleltem.

Visszafelé behúzta maga után az ajtót, és olyan természetességgel simított bele a hajamba, mintha levegőt vett volna. Én meg csak Donald kacsát néztem magam előtt.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

A polcon a többi tészta között vigyázzban állt a kiskagyló.

Egy másik konyha, anyám viszont még mindig fiatal. A sötétbarna asztal valamivel fakóbb, de a fehér terítő a közepén talán még mindig ugyanaz. Előttem harmadikos matematika könyv. Szorzások, osztások, törtek. Kész voltam már az előírt feladattal, az ellenőrzésre vártam, miközben körmöm bele-beleakadt a ceruza felszínén előforduló fognyomokba. Anyám már megszidott érte.

– Holnap pörkölt jó lesz? – kérdezte. A tetőtéri ablak előtt állt, a fényben szinte csak a körvonalai látszottak. Törékenynek tűnt, még gyerekszemmel is kicsinek.

– Jó – feleltem egykedvűen. – Olyan tésztával? – kérdeztem.

– Milyennel?

– Tudod, amivel szokott. Olyan kicsivel – próbáltam magyarázni. Persze tudta.

– Kiskagylóval? Azzal legyen? – kérdezte.

A választás kedveskedő illúziója hasonlóan tünékeny volt, mint ő maga az ablak előtt.

Pedig akkor mindkettő valódi volt.

– Igen!

– Olyannal lesz – nyugtázta. – Kész vagy?

Egy pillanatra fogalmam sem volt, mire gondol, de szerencsére gyorsan rájöttem.

– Kész. – Lehajtottam a fejem, mintha pár pillanat alatt az összes lehetséges elszámolást megtalálhatnám.

– Nincs benne hiba? – kérdezte.

Nincs benne, könnyű volt – gondoltam magamban, de ez a fajta magabiztosság illetlennek tűnt.

– Remélem, nincs – feleltem és felnéztem rá.

– Mindjárt megnézem.

Szinte csak jelzésértékűen egy bevásárlókocsi hozzáért a combomhoz. Elállom az utat.

Megfordultam, sötét szemüveges nénit láttam kissé homályosan. Elnézést kértem. Nem is érdekelte. Kissé bentebb húzódtam a tészták felé, levettem a polcról a kiskagylót, és újra a sötétbarna asztalnál ültem.

Előttem anatómia atlasz. Az egyik fekete-fehér forma, egy kéztőcsont, ha hunyorítottam, emlékeztetett Donald kacsára. Az étkező tágas volt és világos. A konyha rendezett és tiszta. Anyám meg talán pont ugyanolyan fiatal, mint eddig.

– Mikor lesz a vizsga? – kérdezte.

– Kedden – feleltem.

Mosogatott. Kézzel, pedig volt gép is. Fáradtnak tűnt, nem csak a munkától, az élettől. Elzárta a csapot, a konyharuhába törölte a kezét és megfontolt lassúsággal fordult felém.

– Jól haladsz?

– Remélem, igen.

Anyám az újabb csendet nem használta ki arra, hogy más teendő után nézzen. Úgy tűnt, mintha kényelmetlen lenne neki a megérdemelt tétlenség, csak állt a konyhában félig a pultnak dőlve, félig a gondoknak.

– Mész este valahova? – kérdezett.

– Lehet, hogy be szeretnék menni a városba – feleltem, amit engedélykérésnek is szántam.

– Kivel?

– A fiúkkal.

– Jól van. – A hangjában volt valami meg nem értett szomorúság. Olyan, mint akkortájt már sokszor.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem. Nem igazán volt fontos, csak szerettem volna, hogy tovább beszélgessünk.

– Pörkölt – felelte színtelenül, majd egy épp csak pillanatnak tetsző szünet után eszébe jutott valami, ami mintha még kicsit fel is derítette volna. – Kiskagylóval. Jó?

– Jó – mosolyogtam. – Azzal szeretem.

Meglepett a saját váratlan kinyilatkoztatásom, mintha bevallottam volna valami régi nagy titkot, de anyámnak semmi újat nem mondtam vele.

– Azért. – Mintha kacsintott volna a hangjával.

Úgy éreztem, ott és akkor valami fontosat tisztáztunk. Mintha mindkettőnket feszített volna hosszú évek óta a rejtély. Vajon miért mindig kiskagyló? Anyám kicsit felszabadultabban tüsténkedett tovább a konyhában.

Újra csend lett. Kicsit megnyugtatóbb, mégis, mintha egy ágyúdörrenés után állt volna be. Az a fontos fajta csend. A velem talán egyidős barna asztalon fekvő anatómia atlasz fölött hiába hunyorogtam, nem tudtam újra előcsalni Donald kacsát, és ezután anyám sem kérdezte meg többször, milyen tésztával enném a pörköltet. Pörköltet sem főzött többet.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Fölöslegesnek tűnt olyan erősen szorítani azt a zacskó tésztát, úgyhogy engedtem kicsit, mielőtt a kosaramba dobtam. Határozottnak tűnő lépésekkel megindultam a hiper sorai között, kicsit megtöröltem a szemem miközben a szívdobogásomat hallgattam, és azon gondolkoztam, elmeséljem-e otthon, miért kiskagylóval esszük a pörköltet.

© Markó Gábor