Markó Gábor: Nagyobb jó | Detektívsztorik

Markó Gábor: Nagyobb jó | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Markó Gábor: Nagyobb jó

Péter alig hallott többet az utca zajaiból, mint a nyaki ütőerén átfolyó vér surrogásából. Mindkettő csak a csendet húzta alá. Karcosan, ahogy a sötétet a távoli lámpa pislákoló fénye egy csillagtalan éjszakán. Egy viharlámpáé. Vagy az elhanyagolt síron szinte csak ottfelejtett pici led mécsesé. Jelentéssel. Üzenettel. Egyedül vagy, de nem volt mindig így. Magadra maradtál, de a múlt nem nyugtat meg, a jövő elkeserít, a jelenben meg csak állsz és keresztülfolyik rajtad a sötétség.

Mintha a férfin nevetne az utcáról beszűrődő neon. Az ablak előtt villódzó reklám fénye a füstös levegőben kényelmesen nyújtózott a végtelen felé, és nem szándékolt mondani semmit. Csak volt, mintha ez lenne az egyetlen funkciója. Hogy kitöltse a rendelkezésére álló tér minden sarkát, hogy aztán előtte, a bűzzel és kipárolgásokkal teli levegő egyetlen négyzetcentimétere se érezhesse azt, hogy volt valaha más, mint egy szexshop hirdetésének kényszeredett felülete.

A jobb korokat idéző olcsó faasztal az ablak alá volt tolva. A három dolog, amit épp megtámasztott, három különböző okból volt megkeseredett. A monitor a közvetített képtől, a forró kávé a jelzőjének elvesztésétől, Márai Péter könyöke pedig tulajdonosának sosemvolt gondtalan lelkétől.

– Kérem, Márai doktor – a név idegenül csengett a valószínűleg ázsiai ősökkel rendelkező nő ajkain a videóhívás ablakában –, tudom, hogy nem sok, de tud segíteni?

Péter néhány másodpercig látszólag belefeledkezett a kétségbeesett nő sötétbarna szemébe.

– Át tudná küldeni a laborvizsgálatot, amit az imént említett? – kérdezte, bár nem bízott teljesen abban, hogy valamiféle zuglaboros munkája olyan könnyen értékelhető és elfogadható lenne.

A nő a saját képernyője felé fordította a tekintetét. Szó nélkül gépelt valamit, majd Péter előtt fel is tűntek az adatok.

– Sajnos nincs pénzem rendes laborra, de azt mondta az orvos… – mentegetőzött a nő.

– Mármint aki árulta a tesztcsíkokat – javította ki a férfi. Nem szánta dorgálásnak, őszintén nem, mégis annak tűnt.

– Igen. Szóval azt mondta, hogy nagyjából mindenre jó – úgy tűnt, mintha győzködné magát is, de igazából tudta, hogy okkal volt olcsóbb. És közben épp emiatt kellett ezt választania.

– Mi mást mondott volna a saját árujáról… és ő adta magának a réztablettákat is? – kérdezte Péter.

– Azt mondta alacsony a rézszintem, elhittem neki, mert hát én is látom, ott van egyértelműen.

Tényleg ott volt. Az értékek között a réz mellett egy lefelé mutató nyíl mutatta, hogy a labortechnika nem tudta érzékelni a pontos értéket, de az alacsonyabb volt a normálisnál. Legalábbis nagy valószínűséggel. Ezek a laborok majdnem annyiszor tévedtek, amennyiszer véletlen betaláltak.

– Asszonyom, nem kell mentegetőznie, maga bízott valakiben, aki épp ezt akarta elérni.

A nő bűnbánóan sütötte le a szemét.

– És a rézpótlás után csak rosszabb lett? – faggatózott tovább Péter.

– Azt hiszem, igen. Gyakrabban jött a fejfájás és a remegés is. Sokkal többször lettem ingerült. Mármint érti… a korábbinál is többször. A sárgaság meg egészen új volt.

– Tudja mi ez az „ismeretlen nagyméretű fehérje”? – Péter a laborértékek utolsó sorára utalt. Úgy vélte, ő már tudja.

– A technikus nem tudta megmondani.

Péter elmosolyodott a helyzet abszurditásán. A nő pedig a mosoly mögött feltételezett magabiztosságon.

– Hajoljon közelebb a kamerához asszonyom! Úgy, hogy szinte csak a szemét lássam.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

2967,00 Ft

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Markó Gábor: Kiskagyló

Markó Gábor: Kiskagyló

A hiper – belül csupa fény – fémkockájában, a sorok között az egyenletes morajlást csak a távoli kasszák ritmustalan csipogása rázta fel. Jobbról kettő, balról egy, majd középről, aztán újra jobbról.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Hegyként magasodtak előttem a száraztészta halmok. Szarvacska, orsó, fodros.

Hosszúmetélt, szélesmetélt, cérnametélt és penne. Meg azok, amiknek csak ránézel a nevére, de a bizarr mássalhangzó-torlódások és idegen betűhalmazok miatt meg sem kísérled kiolvasni.

Spagetti, makaróni és egy másik. Aprócska szemű, négytojásos, súlyosnak látszó zacskó. Rápillantva nem csak a leendő köretet láttam.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem anyámat egy péntek délután. Az alföld közepén, a kisváros közepén, a panel tetején. A Nap mégis alig sütött be a negyedik emeleten a keskeny konyhába. A széles asztal és a konyhaszekrény között épp annyi hely maradt, hogy anyám elférjen.

Az asztalfőn ültem. A sötétbarna bútor feketének látszott a félhomályban, anyám pedig fiatalnak. Az is volt talán. Én mindenesetre alig hat.

– Pörkölt – mondta, ahogy tüsténkedett. Egyik szekrényből valamit ki, a másikba valamit be. Örökkévaló munkának tűnt.

– Mi lesz hozzá? – faggattam tovább.

– Tészta – válaszolta. Aztán mintha mérlegelné, hogy rakjon-e a fia vállára akkora terhet, amit a választás lehetősége okoz, pillanatnyi szünet után visszakérdezett. – Milyennel szeretnéd?

– Mindegy – feleltem. Nem azért mert tényleg az volt, hanem mert nem tudtam egyet sem megnevezni.

Elsuhant mellettem. Előttem az asztalon matricás album. Donald kacsás. A beragasztott képekből lassan állt össze a történet, a matricák hátlapja pedig valaminek a végét jelző torzókként pihentek elszórva az asztal szélén. Néhány darab csupán, amennyi abban a csomagban volt, ami azt a pénteket is ünnepnappá tette. A huzat, amibe anyám friss illata keveredett, csak egészen picit mozdította meg őket.

A spájzból csomagolások zörgése, füstölt hús illata és hűvös levegő érkezett.

– Kiskagyló jó lesz? – kérdezte, aztán várt. Olyan érzés volt, mintha igazán számított volna, mit válaszolok. Nem kifelé jövet kérdezte, amikor már nem tudott volna másikat keresni, hanem amíg odabenn volt.

– Jó lesz – feleltem.

Visszafelé behúzta maga után az ajtót, és olyan természetességgel simított bele a hajamba, mintha levegőt vett volna. Én meg csak Donald kacsát néztem magam előtt.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

A polcon a többi tészta között vigyázzban állt a kiskagyló.

Egy másik konyha, anyám viszont még mindig fiatal. A sötétbarna asztal valamivel fakóbb, de a fehér terítő a közepén talán még mindig ugyanaz. Előttem harmadikos matematika könyv. Szorzások, osztások, törtek. Kész voltam már az előírt feladattal, az ellenőrzésre vártam, miközben körmöm bele-beleakadt a ceruza felszínén előforduló fognyomokba. Anyám már megszidott érte.

– Holnap pörkölt jó lesz? – kérdezte. A tetőtéri ablak előtt állt, a fényben szinte csak a körvonalai látszottak. Törékenynek tűnt, még gyerekszemmel is kicsinek.

– Jó – feleltem egykedvűen. – Olyan tésztával? – kérdeztem.

– Milyennel?

– Tudod, amivel szokott. Olyan kicsivel – próbáltam magyarázni. Persze tudta.

– Kiskagylóval? Azzal legyen? – kérdezte.

A választás kedveskedő illúziója hasonlóan tünékeny volt, mint ő maga az ablak előtt.

Pedig akkor mindkettő valódi volt.

– Igen!

– Olyannal lesz – nyugtázta. – Kész vagy?

Egy pillanatra fogalmam sem volt, mire gondol, de szerencsére gyorsan rájöttem.

– Kész. – Lehajtottam a fejem, mintha pár pillanat alatt az összes lehetséges elszámolást megtalálhatnám.

– Nincs benne hiba? – kérdezte.

Nincs benne, könnyű volt – gondoltam magamban, de ez a fajta magabiztosság illetlennek tűnt.

– Remélem, nincs – feleltem és felnéztem rá.

– Mindjárt megnézem.

Szinte csak jelzésértékűen egy bevásárlókocsi hozzáért a combomhoz. Elállom az utat.

Megfordultam, sötét szemüveges nénit láttam kissé homályosan. Elnézést kértem. Nem is érdekelte. Kissé bentebb húzódtam a tészták felé, levettem a polcról a kiskagylót, és újra a sötétbarna asztalnál ültem.

Előttem anatómia atlasz. Az egyik fekete-fehér forma, egy kéztőcsont, ha hunyorítottam, emlékeztetett Donald kacsára. Az étkező tágas volt és világos. A konyha rendezett és tiszta. Anyám meg talán pont ugyanolyan fiatal, mint eddig.

– Mikor lesz a vizsga? – kérdezte.

– Kedden – feleltem.

Mosogatott. Kézzel, pedig volt gép is. Fáradtnak tűnt, nem csak a munkától, az élettől. Elzárta a csapot, a konyharuhába törölte a kezét és megfontolt lassúsággal fordult felém.

– Jól haladsz?

– Remélem, igen.

Anyám az újabb csendet nem használta ki arra, hogy más teendő után nézzen. Úgy tűnt, mintha kényelmetlen lenne neki a megérdemelt tétlenség, csak állt a konyhában félig a pultnak dőlve, félig a gondoknak.

– Mész este valahova? – kérdezett.

– Lehet, hogy be szeretnék menni a városba – feleltem, amit engedélykérésnek is szántam.

– Kivel?

– A fiúkkal.

– Jól van. – A hangjában volt valami meg nem értett szomorúság. Olyan, mint akkortájt már sokszor.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem. Nem igazán volt fontos, csak szerettem volna, hogy tovább beszélgessünk.

– Pörkölt – felelte színtelenül, majd egy épp csak pillanatnak tetsző szünet után eszébe jutott valami, ami mintha még kicsit fel is derítette volna. – Kiskagylóval. Jó?

– Jó – mosolyogtam. – Azzal szeretem.

Meglepett a saját váratlan kinyilatkoztatásom, mintha bevallottam volna valami régi nagy titkot, de anyámnak semmi újat nem mondtam vele.

– Azért. – Mintha kacsintott volna a hangjával.

Úgy éreztem, ott és akkor valami fontosat tisztáztunk. Mintha mindkettőnket feszített volna hosszú évek óta a rejtély. Vajon miért mindig kiskagyló? Anyám kicsit felszabadultabban tüsténkedett tovább a konyhában.

Újra csend lett. Kicsit megnyugtatóbb, mégis, mintha egy ágyúdörrenés után állt volna be. Az a fontos fajta csend. A velem talán egyidős barna asztalon fekvő anatómia atlasz fölött hiába hunyorogtam, nem tudtam újra előcsalni Donald kacsát, és ezután anyám sem kérdezte meg többször, milyen tésztával enném a pörköltet. Pörköltet sem főzött többet.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Fölöslegesnek tűnt olyan erősen szorítani azt a zacskó tésztát, úgyhogy engedtem kicsit, mielőtt a kosaramba dobtam. Határozottnak tűnő lépésekkel megindultam a hiper sorai között, kicsit megtöröltem a szemem miközben a szívdobogásomat hallgattam, és azon gondolkoztam, elmeséljem-e otthon, miért kiskagylóval esszük a pörköltet.

© Markó Gábor

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0