részlet Kállay Gyopár: Bárcsak… című könyvéből

Honvágy

Prológus

1.

Mi a háború?

Még nem tudtam, mit jelent…

1942. április 24.
Veszprém, reggeli órák

1.

Hatalmas tömeg zsúfolódott össze a vasútállomáson. Kivonult az egész ezredünk, azoknak a hozzátartozóik, ismerőseik is.

Csodaszép, áprilisi reggel köszöntött ránk. A nap hétágra sütött, a vastag egyenruhában már álltunkban verejtékeztünk fenemód.

Ma is rettentő meleg lesz…

A kék égen egyetlen felhő sem látszott, a fejünk felett langy szellő fújdogált, a vágányt szegélyező nyárfák levelei suttogva-susogva libbentek jobbra-balra. Valahol a távolban későn kelő kakas kukorékolt, az állomástól nem messze lévő házak tetején galambok turbékoltak, a kertekben kutyák vonyítottak, gyásszal a hangjukban.

Magát az állomást nem építették nagyra. Az ablaküvegek megcsillantak a reggeli fényben.

Ahogy fájó szívvel, elhomályosult tekintettel néztem a házat, a többi épületet eltakaró fák és bozót sávját, a zöld lombú, végtelennek tűnő erdőket, föltettem magamnak a kérdést: vajon miként fogom kibírni ezek nélkül? Már most tudtam: semmi sem éget ekkora hiányt a lelkemben, mint az otthon nélkülözése, hogy ki tudja, mennyi ideig nem fogom látni testvérkéimet, édesanyámat és drága Nesókámat. Iszonyú kínnal merengtem azon, mi történik, mikor már nem lesz több idő tovább búcsúzni tőlük. Mikor úton leszünk az ismeretlen felé, elhaladunk a falum mellett. Mikor átlépjük a magyar határt, nem lesz többé visszaút.

Akkor már nem otthon leszünk… Föl sem fogtam, mit jelent, sohasem jártam a határokon kívül. S most egyszeriben kivisznek az ismeretlenbe.

Nem akarok menni, itthon akarok maradni.

Ugyan még el sem indultunk, már azt kívántam, bárcsak hazahoznának minket. A gigászi szerelvény tegnaptól ott állt a síneken, s hajnal óta pakolták bele a felszerelést és majd’ negyven lovat is fölvezettek.

Az ember a saját hangját sem hallotta, mindenki hangosan beszélt, noha a gyász mégis csöndesen, keserűséggel ölelt körbe bennünket.

Páran nevetgéltek, jókedvűen beszélgettek, habár senki sem érezte magát igazán jó kedvűnek. Sokan sírtak. Főként olyan asszonyok, akik férjüket elvesztették a nagy háborúban, és most az összes fiát behívták katonának.

Édesanyám meggyötört arcán patakokban folytak a könnyek. Egész idejövet könnyezett szegény, mintha előre gyászolna. Képtelen fölfogni, hogy a férje és legidősebb fia után most engem is elvisznek. Amint megtaláltuk egymást a tömegben, kis ideig belém karolva jött, szinte magához szorítva.

Legkisebb húgom oly erővel húzott lefele, hogy alig tudtam megmaradni a lábamon. Szőke fejecskéjét ide-oda mozgatta, befont copfja hol az egyik vállát veregette, hol a másikat. Másik húgocskám a bal lábamat ölelte át, vörös pofiját belefúrva a csípőmbe, egyik kezében a kukoricababájával, melyet tőlem kapott, mellette az alig hétéves harmadik kishúgommal, aki mindkét lábamat átölelve bújt hozzám zokogva.

Rájuk lestem, s rögvest elfogott a sírás.

Ahogy ott átöleltek, minden távolinak, jelentéktelennek tűnt. Ez a perc úgy fájt…

Sírni akartam, mert elviselhetetlenül feszített belül a kérdés: mi lesz, ha nem térek vissza? Mi lesz akkor?

Szegény húgocskáim óvó báty nélkül nőnek föl, drága édesanyámnak nem lesz ki segítsen, s édes Nesókám vőlegény nélkül marad…

El sem tudtam képzelni mit jelent.

Halál. Nemlét. Elmúlás.

Rájöttem, hogy igazából nem a megsemmisüléstől féltem, hanem a fájdalomtól.

Milyen egyszerű lenne minden, ha tisztában lennék a jövővel! Könnyebb szívvel mennék, ha legalább azt látnám, visszajövök-e valaha!

Valósággal szétmarják az ember lelkét ezek a gondolatok…

Ugyanazok a gyötrő érzések keltek bennem életre, mint mikor apámat és bátyámat kísértük ki ugyanerre az állomásra. Ugyanígy álltunk, s én arra gondoltam, noha nem mertem megkérdezni, hogy visszajönnek-e valaha. Lehet az úgy, hogy nem?

Lehet találkozom velük, bár nem tudták megmondani, merre viszik őket. Hátha valami csoda folytán pont mi fogjuk őket felváltani…

Annyi mindent el akartam még mondani, ám ha megszólalnék, akkor nem lennék képes soha többé abbahagyni a sírást.

A szavak bennem ragadtak.

Kevés idő maradt, s ez megijesztett.

Nagy ricsajjal, hatalmas kavarodással elkezdték az első kocsikat feltölteni. Tudtam, nemsokára a szakaszunk következik. Már csak néhány perc. Gondolataim súlya egyre nehezebb lett, a szívem egyre jobban fájt. Mindössze néhány perc…

Beszélni kellene, beszélni. Édesanyámmal, testvérkéimmel, édes Nesókával. Sok a szó, időm kevés. … Mit mondhatnék? Nincs szó, mely kifejezhetné, mit érzek.

Lassan fölemeltem a fejem.

Öcsém lábát kezdtem bámulni, majd Marika húgom szőkés fejtetőjét, a hajszálakon fénylő napsugarakat. Gondoltam, majd, ha összeszedem magam, mondok valamit.
Komótosan feljebb emeltem tekintetem. Úgy tűnt, édesanyám egyetlen éjszaka alatt több évtizedet öregedett. Nemrég életvidám, gyönyörű arcát ma egyre mélyülő ráncok barázdálták szomorúvá, szeme sarkában apró szarkalábak látszottak, őszes hajából néhány tincs az arcába hullott a kendő alól.

Egymásra tekintettünk. Mélybarna, könnyes szeme mintha egészen a lelkembe látna. Szemöldökét kissé fölhúzta, nem szólalt meg. Az orcájára kiülő szomorú grimasz elárulta, ő sem tudja mit mondjon.

Baljában tartott keszkenőjét átrakta a jobb kezébe, majd a másikkal megsimította a karom. A szeretetet, mely az érintésében rejlett, még a vastag szöveten keresztül is éreztem. Ki akartam szabadítani az egyik kezem, viszont húgocskám szorítása nem engedte, inkább jobban belecsimpaszkodott a karomba.

Lenéztem rá. Csak a szőkés fejbúbot láttam és a két kezet, mely az alkaromba kapaszkodott. Édesanyámra pillantottam, míg lábamba másik húgom csimpaszkodott bele. Megérintettem anyám kézfejét, mire megsimította az enyémet.

Biztatóan, reményteljesen.

Ismét találkozott a tekintetem az övével.

Haloványan, fájdalmasan elmosolyodott. Édesanyám mosolya az egyetlen, mely a világ összes búját el tudta feledtetni velem. A ráncok mélyebbek lettek, a szép vonások pedig oly fáradtak…

Ebben az egyetlen mosolyban láttam a szeretetet, kínt, bíztatást, ragaszkodást és hiányt. A világ összes érzését.

Visszamosolyogtam, bár legbelül széttépett a bú.

Közelebb lépett hozzám, áthajolva mindkét húgomon, nyakam köré vonta védelmező karját. Visszaöleltem.

Háta rázkódni kezdett. Először lassabban, ezután egyre gyorsabban. Végül hangosan zokogott. Egyik kezével húzott magához, a másikkal az orrát törölgette. Simogatta a hátamat, akár a kisgyereknek.

Mélyet sóhajtottam, jobban szorítottam anyámat. Két fejjel volt alacsonyabb tőlem, mindig lehajoltam azért, hogy átölelhessen. Vékonyka, sovány hátát egy karommal át tudnám ölelni. Így álltunk, mikor a szorítás alábbhagyott, s megfogta a karomat.

A szemembe nézett, arcán könnyek csurogtak, alig győzte törölgetni őket. Vajon meddig fog sírni? Mi lesz, ha édesapám, bátyám vagy én nem jövünk vissza többé? Akkor fölemészti a bánat…

Sokáig szemléltük egymást. Arcát törölgette, orrát fújta, miközben összeszorított ajkakkal néztem ahogy sír.

Kicsordult egy könny a szemem sarkából, mire mosolyogva letörölte.

– Vigyázz magadra kisfiam! – s megsimította az arcom.

Újra átölelt néhány másodperc erejéig. Válaszolni akartam, végül csak erőtlen bólintásra futotta.

– Légy emberséges, és ne félj! Apád mielőtt elment, azt mondta, azt az embert fogja a golyó, aki fél! – szaggatottan felsóhajtott, s elengedett. – Azt fogja a golyó!

Elmosolyodtam. Ez a mondat jellemző édesapára.

– Nem fogok félni – Megvontam a vállam. – Az emberség meg… Sohasem pártoltam az erőszakot… – mondtam, míg a könnyeimet igyekeztem visszatartani.

– Tudom kisfiam – válaszolta. – Ha kell, juttasd eszébe a többieknek is, olyan a fogadjisten, amilyen az adjonisten!

– Persze… Nem fogom feledni a szavait, édesanyám …

Ismét elmosolyodott, megkönnyebbült kifejezés suhant át arcán.

– Hiányozni fogsz, Sándorkám! – suttogta visszafojtott zokogással, keszkenőjét gyűrögetve.

Ismét bólintással feleltem, míg lehajtottam a fejem. Nem akartam, hogy lássa, hogy már nekem is hullnak a könnyek a szememből.

– Sándor! – kiáltotta egy nő selymes hangon, mire összerándult a boldogságtól a gyomrom.

Hátrafordultam, s megláttam a lányt, kit mindennél és mindenkinél jobban szerettem, akivel az életemet akartam leélni, aki minden gondomat el tudta feledtetni egyetlen szavával. Amint megpillantottam, onnantól nem létezett senki a világon. Indulni akartam, ölelni, csókolni, szemébe nézni… Lehet utoljára. Indulni akartam felé, hiszen olyan babonázóan gyönyörű, én pedig olyan szerelmes. Édesanyám megfogta a karom. Meglepetten összerezzentem, elfelejtettem, hol vagyok. Mikor visszacsöppentem a valóságba, a határtalan bánat, mint villámcsapás a földbe, úgy ütött belém.

Visszasandítottam rá. Lehet türelmetlenül, lehet kérlelőn.

Azonnal megértette, hogy menni szeretnék Nesóhoz. Így nem húzta tovább az időt, a gyorsan tovaröppenő perceket.

– Sándorkám! – suttogta nagyot sóhajtva.

Ráemeltem könnyes tekintetem. Látszott rajta, annyi mindent mondana, de az ideje elfogyott, így a legfontosabbal zárja a keserű, fájó búcsúzást.

– Hozd haza apádat és a bátyádat! – szipogta fájdalommal a hangjában, s utoljára csókot nyomott az arcomra, s elmosolyodott. – Tudom, hogy hazajössz!

– Találkozunk még, édesanyám! – suttogtam magam elé, és megérintettem a kezét. Azt kívántam, bár maradhatnék tovább. Másodpercnyi gondolkozás után lépni akartam, holott éreztem, valamit illene mondanom, nem jó így, árva szó nélkül elmennem.

Egy szót ki kellene nyögni… Egy szót, hogy ne maradjon bennem akkorra, mikor nem tudom neki elmondani…

– Mire vársz még? – nevette el magát szomorúan.

– Nem tudom… – feleltem bizonytalanul, mire Nesó felé bökött a fejével.

– Búcsúzz el tőle… – suttogta.

Aprót bólintva hátráltam fél lépést. Épphogy hátat fordítottam nekik, mikor mindhárom húgocskám elkezdett sírdogálni.

Letekintettem rájuk. Meghatódva, könnyes szemmel próbáltam lefejteni magamról a hat kezecskét, ám azok egyre erősebben kapaszkodtak belém.

Egyikőjük megragadta a tenyeremet, s az ujjaimnál fogva húzni kezdett lefelé, míg szeméből hatalmas, krokodilkönnyet hullatott. Ha ránéztem azokra a szép arcocskákra, melyek kicsit koszosak, könnytől maszatosak, összeszorult a torkom.

Mit meg nem adtam volna, ha néhány perccel többet vesztegelhetek, ha három kocsi marad hátra a mieinkig, nem kettő…

– Gyertek gyerekek! – lépett oda édesanyám, s megfogta Zsuzsika és Marika kezét. Ők, mint egy varázsszóra, elengedtek, s szófogadóan odaálltak anyám mellé, mire Ilonka is elengedte az övemet. Ujját a szájába téve, csodálkozva méregetett, utána kivette ujjacskáját a szájából, s dacosan összeszorítva cseresznyepiros szájacskáját elém jött. Vékonyka szemöldökét összehúzva nézett rám, karját keresztbe fonva csöppnyi mellkasa előtt. Bánatosan elmosolyodtam, megsimogattam mindegyik buksiját. Mindezek után kezet fogtam eddig édesanyám háta mögött álló öcsémmel.

– Viszlát, bátya!

– Találkozunk még, öcsém! – válaszoltam mosolyogva.

Hiába mondtam magabiztosan, valójában nem hittem. Nem tudtam meggyőződni, miszerint valaha viszontlátom őket, s ez egyre emésztette a lelkemet.

Anyámra, öcsémre és húgaimra emeltem tekintetem. Önkéntelenül elmosolyodtam. El sem indultunk, már őrülten hiányoztak.

Nagyot sóhajtottam, nem szóltam semmit. Nem kellettek ide szavak. Nem akartam több fájdalmat, nem akartam többet búcsúzni. Hiába nehéz, oda kell mennem kedvesemhez, fölszállnom a vonatra, búcsút intenem, lehet örökre mindennek és mindenkinek.

Nem akarok menni! De menni kell!

A SAS behívónak nem lehetett ellentmondani…

Muszáj indulnom. Távolabb lépni, akár elindulni… olyan nehéz döntésnek bizonyult… pedig, ha az első lépést megteszem, akkor könnyebb lesz. Az első lépést… Nesó felé.

A lány mágnesként vonzott maga felé, mégsem indultam, pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy végre ölelhessük egymást. Magam sem tudtam, miért nem indulok végre. Akartam, meg nem is. Tehetetlenné váltam, és ez rettentően dühített. Nehéz szívvel felé léptem, mikor váratlanul egy vékonyka hang megszólalt:

– Sanya… – rángatta meg a köpenyemet Ilonka húgom. Leguggoltam mellé.

– Ugye visszajössz? – kérdezte. Őszinteségétől összeugrott a gyomrom.

Ahogy ezt kimondta, az eddigieknél sokkal jobban elszorult a szívem. Biztos voltam benne, föl sem fogja, mit jelent az elutazásom. Ugyanakkor amint ezt megkérdezte… Megrendítő egy kisgyermektől ilyet hallani…

Szomorúan néztem a szemébe.

Hazudni nem akarok, az igazat sem elmondani. Mondjam azt, nem biztos?

Fölsóhajtottam, közelebb hajoltam hozzá.

Nagy, zöld szemei csillogtak a könnyektől, s mikor meglátta, hogy nem válaszolok semmit a kérdésére, szája egyszeriben elgörbült lefelé, szemeiből krokodilkönnyek kezdtek csurogni, a nadrágomon hagyva sötét foltokat.

Remegve, szinte vacogó fogakkal méregettem a kislányt, a számba haraptam.

Akármennyire nem akartam, könnycsepp csordult le az arcomon, s azt hittem, ebben a percben hasadt ketté a szívem. Mély levegőt vettem. Éreztem: sírni fogok… Megsimítottam a maszatos arcocskáját.

– Persze lelkem… – suttogtam elhomályosuló tekintettel. – Visszajövök még… – többet nem tudtam mondani.

Mintha cukorral édesített tőrt forgatna bennem valami ördögi kéz. Felálltam. Nem néztem többet hátra. Nem bírnám ki, hiszen el kell még búcsúznom a földkerekség legcsodálatosabb nőjétől. Ez lesz talán a legnehezebb.

Minden erőmmel próbáltam előre figyelni, azonban húgocskám zokogását akkor is hallottam, amikor már távolabb értem, mint ahogy azt is, mikor utánam kiáltott:

– Ne menj el!

De nem fordultam többet hátra, bár a szívem megszakadt. Előre koncentráltam.

Nincs sok időm. Hol van?

Nehezen haladtam a tömegben, hiába nőttem két méter magas langalétának, alig láttam ki a sokaság közül. Mindenütt ugyanolyan fejek, hangok.

Tán nem várt meg? Az lehetetlen. Tisztában van azzal, hogy ma megyünk, s néhány perccel azelőtt odakiáltott nekem. Itt kell lennie valahol. Rémülten pásztáztam az embereket, mialatt legbelül teljesen máson járt az eszem. Kishúgom szavai visszhangzottak a fejemben: „ne menj el!”

Bár lenne rá lehetőség…

Elgondolkozva mentem a tömegben egy-két métert, mikor váratlanul megpillantottam őt. Azonnal elfelejtettem, mindent… Ott állt, s nem értettem, miként nem láttam eddig, mikor őt nem lehet nem észrevenni. Mikor ő a világon a leggyönyörűbb. Szabályos, meseszép arccal, hatalmas, égszínkék, őszinte szemekkel, szőkésbarna fonattal, mely a vállán pihent, s a kicsi orral, a telt ajkakkal.

Szerettem ezt a lányt. Őszintén, teljes szívemből.

Ott állt, majdnem közvetlenül a vagonunk mellett. Szoknyát viselt és fehér blúzt. Ahogy rásütött a nap, olyannak tűnt, akár a földre szállt angyal. Szebben festett, mint valaha.

Megdobbant a szívem. Kellemes érzés kerített hatalmába. Elmosolyodtam, bár meghasadt a szívem, hogy nemsokáig bámulhatom ezt a gyönyörű leányt.

Lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson, aggodalmasan az órájára nézett, s fölpillantott. Ez az aggodalom jól állt neki.

Ismét lábujjhegyre állt, most kissé hosszabb ideig. Hol az egyik irányba nézett, hol a másikba, de sohasem arra, amerre álltam. Kiáltani akartam, de a gombóc a torkomban nem engedett megszólalni.

Ott forgolódott a tömegben, s jól tudtam: engem keres, engem vár.

Azt akartam, a mi kettőnk elválása ne szomorú legyen, hanem boldog. Legyen mire gondolnom, legyen mi erőt adjon. S hogyha esetleg nem térek vissza…Akkor emlékezzen úgy erre a napra, mint a boldog befejezésre.

– Nesó! – kiáltottam. Reménykedő mosollyal a hang irányába fordult. Ekkor, mint jelre, a köztünk lépdelő emberek kimentek a képből. Végre megláttuk egymást. Nesó mosolyogni kezdett, s ettől a mosolytól újra felderültem. Elindultunk a másik felé. Örökkévalóságnak tűnt, mire félúton találkoztunk egymás karjaiban.

Határtalan boldogság öntött el…

Majd két fejjel nőtt nálam alacsonyabbra, valósággal elveszett a karjaimban. Most még kisebbnek tűnt, olyan törékenynek… Csukott szemmel szorítottam vékony derekát. Magamhoz akartam láncolni, s örökké így ölelni kedvesemet.

Elmosolyodtam.

Háborgó lelkem megnyugodott, ahogy beszívtam szerelmem illatát. Minden olyan távolinak tűnt… Szinte lelassult az egész világ. Láttam amint a kocsinkba épp most kezdik felpakolni a lassan gyűlő népséget. Nemsokára sorra kerülök…

Azt hittem, boldog lesz a búcsú…

Nincs annál rosszabb, mint mikor két szerető szívet elszakít a sors…

Fölsóhajtottam…

Mielőtt az első könny kicsordult volna a szemem sarkából, a lány háta mögül kiáltások harsantak. A szakaszvezetőnk hangját hallottam, dobogó lépteket. Szorosabbra vontam az ölelést, mintha az időt akarnám lelassítani. Kizártam a külvilágot.

Az idilli kép fél perc leforgása alatt szertefoszlott…

Meghallottam János barátom hangját.

– Sándor, gyere! – üvöltötte ellentmondást nem tűrő hangon. Megdobbant a szívem, a boldogságnak hírmondója se maradt. Könnyes szemmel, akaratosan megráztam a fejem. Nem. Nem indultam, örökre ölelni vágytam a kedvesemet.

Két kezemet összekulcsoltam Nesó dereka körül, míg a nyakam köré fonta kezét. Szelíden hozzám simult, s lábujjhegyre állt.

Találkozott a tekintetünk. Egészen elvesztem ezekben a szemekben, melyek úgy csillogtak a visszatartott könnyektől, akár egy tisztavizű tó. Mindent láttam benne. A világot. Szerelmet. Szomorúságot. Boldogságot. Ezekben a gyönyörű, kéken csillogó szemekben.

Nem örültem neki, hogy János beleszólt a kettőnk közt elhúzódó csöndbe. Mint mikor valaki beledob egy követ a tükörsima vízbe.

– Nahát… akkor a legszebb a szemed, mikor ki van sírva – mosolyogtam rá.

Zavartan elfordította a tekintetét. Megrázta fejét, mire vastag, befont haja lerepült szépvonalú válláról. Visszamosolygott rám, de ebben a mosolyban határtalan szomorúság volt. Ismét sírhatnékom lett tőle…!

– Sándor! Gyere már! – üvöltött újra János. Erős hangjától összerezzentem.

Jónéhány pillanatba beletelt, mire az összegyűlt könnyektől ismét tisztán kezdtem látni. A kocsi bejáratánál nyolc-tíz ember álldogált. Szomorkásan várakoztak, néha oda-odaintve feleségüknek, anyjuknak, gyerekeiknek. Mindenki, aki ott állt, falubeliek. Jól ismertem őket, néhány kivétellel korombéliek, többségük nős, néhányan édesapák. Molnár Józsi, Kelemen Fecó, a bátyja Miska, jó barátaim, Vinczer Géza, Ruzsovics András és János… Kedvesek a szívemnek, főleg ez utóbbi három. Nehezen érne, ha valamelyikük elpusztulna, ha ott maradna kinn.

Nem lesz elég időnk elbúcsúzni.

Újra Nesó szemébe tekintettem, most nem mosolyogva, inkább rémülten. Titkon azt reméltem, ő fog megszólalni, s nem nekem kell megtörnöm a csendet. Az imént hallotta János szavait. Tudta, mit jelent, s képtelen volt megszólalni. Csupán a szemembe nézett azokkal az igézően szép kék szemeivel, s arra kért: maradjak.

– El kell mennem… – sóhajtottam, mire bólintott.

– Tudom – válaszolta tompa hangon, lehajtott fejjel.

Finoman fölemeltem állát, megsimítottam az arcát míg nagy nehezen megszólaltam.

– Ugye várni fogsz rám?

Szomorkásan elmosolyodott. Megfogta az arcát simogató kezemet, míg a másikkal gyengéden megérintette a karomat.

– Várni. Ameddig kell. Ha kell örökké – szólt szelíden.

Vékony ujjaival megérintette az arcom. Megborzongtam. Selymes bőre égő sebet ejtett borostás képemen.

Széles mosolyra húztam a szám, mintha így könnyebb lenne elindulni. De még nem végeztem. A legfontosabb hátra maradt. Sokszor mondtam ki. Tudtam, komolyan gondolom, nem azért esik ilyen nehezemre kinyögni, hanem azért, mert sohasem hittem, hogy ennek a kilencbetűs szónak ilyen szomorú hangzása lehet.

Hogy fájhat az ennyire, amikor azt mondom:

– Szeretlek!… A halálomig, és azon túl.

– Én is szeretlek – súgta a fülembe. – Azon is túl… – fejezte be alig hallhatóan.

Hozzám bújt, a nyakamat átkarolva, lassan rázkódni kezdett a válla, majd az egész teste.

Azonnal átkaroltam, magamhoz húztam. Hangosan fölsírt, a mellkasomba fúrta fejét, ott zokogott tovább.

Soha életemben nem akartam így fölszárítani valakinek a könnyeit. Meg akartam vigasztalni mindenáron, ám ahogy szóltam volna, szám remegni kezdett, s tudtam, ha árva szót is kiejtek, nem pusztán ő fog zokogni.

Keze ragaszkodó szorítását az egyenruhámon át is éreztem. Ekkor tört ki belőle minden.

A szíve zokogott.

A hátát simogattam. Egészen egymásnak simultunk. Nem kerestem már a szavakat, annyi fájdalom tömörült ebben az ölelésben.

Azt hiszem, mindketten megkönnyebbültünk. Az előbb azt kívántam, bár ne sírna, most azt, bár ne érne véget soha ez a perc. Bár örökre itt állnánk és ölelnénk egymást! Szeretetben, együtt, mindhalálig.

– Minden rád emlékeztet majd… Bárhol járok, mindig te leszel az eszemben… – lassan a zsebembe nyúltam, s kivettem a zsebkendőmet. – Tessék – nyújtottam oda neki, mire elvette, s a szemét kezdte törölgetni vele.

– Köszönöm… – motyogta alig hallhatóan, miközben újabb kicsorduló könnyet törölt le az arcáról. – Nagyon fogsz hiányozni, Sándor…

– Te is nekem… – mélyet sóhajtottam, elnéztem a háta mögött, bármit, csak ne kelljen abba a gyönyörű, opálkék szemébe tekintenem.

Nem tudtam, mit hoz a jövő. Szólni akartam, de az előbb nyelvemre tódult beszéd most ólomként nehezedett a számra. Attól tartottam, nemsokára kifutunk az időből, a kabátom alá nyúltam. Tudtam, valamit oda kell adnom neki, hogy ebben a boldogtalan órában legalább ennyivel örömet szerezzek.

A zsebembe nyúltam, hová kedvenc fehér rózsáját rejtettem. Tegnap este szedtem le. Nehéz dolog elhozni, vadrózsával benőtt kerítésen kellett átmásznom, hogy megszerezzem azt a bizonyos virágot, melyért úgy lelkesedett. Így elhoztam. Búcsúzóul. Hadd emlékezzen rám, ha esetleg már nem leszek. Milyen érdekes. El sem indultunk, máris szinte biztos lettem benne, nem térek vissza. S talán a rózsát is ezért adtam. Emlékbe…

A virág vad tüskéi belemartak a kezembe, felszisszentem, utána direkt belenyúltam. Ujjaim megtapintották bársonyos, puha szirmait. Megborzongtam. Nesó ajkai jutottak az eszembe. Ahogy megtapintottam a tüskéit, azonnal a kedvesem kemény szavai ugrottak be, mikor összekaptunk valamin. Kezem tétován egyre lejjebb haladt, míg meg nem éreztem a rózsa szárának tüskétlen részét. Lassan megmarkoltam, egyre szorosabban. Ez a rózsa a bódító illatával, puha szirmaival és tüskéivel olyan tökéletes virággá nyílt ki!

Pont olyan, mint Nesó…

Vigyázva a szépséges virágra, előhúztam a kabátom alól, mosolyogva rátekintve.

– Kedvesem, ezt neked hoztam – súgtam halkan, mélyet szippantottam virágszálból, odanyújtottam neki.

Angyali mosolyra húzta ajkait, s szégyenlősen lepillantott a kezemre, ahol a rózsát tartottam. Megint fölpillantott. Boldogság sugárzott róla.

– Gyönyörű… – hebegte könnyesedő szemmel. – Abból a kertből hoztad?

Az övéhez támasztottam a homlokomat, orrunk egészen összeért.

– Hát megjegyezted…? – kerekedett el a szeme, mire felnevettem.

– Persze… hiszen te mondtad. – Vérvörös ajkai mindennél hívogatóbbak. Lehajoltam, s hosszú csókot nyomtam édes ajkaira.

– Sándor, indulunk! – üvöltött le a kocsiról János, s türelmetlenül intett. – Másszál már!

– Jövök! – kiabáltam vissza.

Nesó szólni akart, ám nem várhattam. A mozdony fütyült, nekem mennem kellett.

Lehet ez az utolsó perc, amikor ölelhetem. Nem biztos, hogy még egyszer látom… Istenem, ennél nem létezik borzalmasabb!

– Ha hazajövök elveszlek, kincsem! – súgtam a fülébe gyorsan, mielőtt elsírtam volna magam. Nem vártam meg a válaszát. Hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam. Fölszálltak a gyomromban a bizonyos pillangók. Éreztem a szíve dobbanását, a melegséget, könnycseppje ráhull a számra, végigszántja az arcomat, már-már égeti. Többre nem jutott idő.

Tudtam, hiába visznek el, a lelkem örökre vele marad.

Mikor ajkaink elváltak, nekem is legördült egy könnycsepp az arcomon, mely ráhullott a blúzára, szürkés foltot hagyva rajta.

Újra megsimítottam finom arcát, s már loholtam is, kedvesemet szinte eltaszítva magamtól. Nem fordultam hátra. Nem bírtam…

Szívem egyik fele ottmaradt, tovább ölelte törékeny testét, csókolta telt ajkait.

Szaporán vettem a levegőt, már most hiányzott.

Néhány lépés múlva elértem a vagonunk ajtaját. A vonat indulni készült, egészen ellepte az eget fekete kormával. Mikor fölléptem a vagonra, pusztán távoli emléknek tűntek az előbb történtek. Pedig Nesó ott állt. Sírt. Úgy éreztem, menten megöl a fájdalom. Bár olyan hosszú karom lenne, hogy letörölhetném arcáról a könnyeket…

A két méter széles bejáratot tíz ember torlaszolta el. Néhányan sírtak, sokan csak megrendülten ültek, vagy hajoltak ki az előttük lévő feje felett. Integettek, egy-egy mondatot kiáltottak oda hátrahagyott szeretteiknek. Én is odafurakodtam, leültem a bejárathoz, szememmel édesanyámékat kerestem.

Különös arra gondolni, nincs visszaút. Elvisznek, senki sem kíváncsi a véleményemre, senki sem kérdezi meg, akarok-e menni.

A lábammal harangoztam, akár kisgyerek a folyóparton. Szívemben szomorú tűz égett, miközben üresen tátongott. Ordítani akartam. Vissza akartam menni Nesóhoz és testvérkéimhez.

Alig vártam, hogy kifusson a szerelvény erről az istenverte állomásról. Ha innen messze leszünk, akkor talán jobb lesz.

Ha nem látom, akkor enyhülni fog a fájdalom.

A jövőre gondoltam, a múlton rágódtam, miközben a jelenre akartam koncentrálni. Tekintetemmel kedvesemet kerestem. Nesó még mindig ott állt rózsával a kezében, bámult azokkal az ámulatba ejtő, gyönyörű szemekkel.

Néztem apró termetét, ahogy széles csípőjére simul a térdig érő, szűk szoknyácska. Lábán fekete, kopottas topán. A szoknyája kissé térd alá ért, afölött pedig betűrt fehér, buggyos blúzt hordott, vállára pedig egy vékony kendőt terített.

Csókja, mint az alkohol. Egészen megrészegültem tőle.

A többi ember szürkés folttá homályosult az előtörő könnyektől, csak őt láttam. Fájó kínnal kémleltem. Számba haraptam.

Legszívesebben eltűnnék legbelül a szalmával fölszórt vagonban, csak ne lássam a fájdalmat, ami Nesó szemében csillogott. A világom összeomlani látszott…

A vonat fölsípolt. Vaskerekei fémesen csikorogtak a síneken, majd lassan zakatolva megindult. A friss levegő simogatni kezdte az arcomat, s vágott egyre inkább, ahogy a vonat gyorsított.

Nesót figyeltem. Távolabb ment, nehogy elsodorja a szerelvény, de pont úgy, mint a tömeg, kísért az állomás végéig. Egyre távolabb kerültünk egymástól. Elszorult torokkal néztem. Nesóval együtt jött édesanyám és testvéreim, mind integettek nekem, mire visszaintettem nekik, aztán elnyelte őket a tömeg.

Ekkor éreztem igazán, mit jelent a búcsú.

Kicsit mintha meghalnék, kiszakadna a szívem. Itthon akar az is maradni. Vajon mikor tér vissza a testembe? Tudtam a választ: mikor hazatérek. Addig itt lesz, anyámékkal.

Amikor behívtak, azt hittem marad időm, s most kiderült, nincs. Sohasem gondoltam, hogy eljön az a bizonyos utolsó perc, csók. Nem hittem, hogy halál nélkül is el lehet veszíteni embereket.

A vonat fölgyorsított, elkanyarodott, be a lombos fák takarásába, s innen a tömeget sem lehetett már látni.

Behunytam a szemem. Kutyául éreztem magam, ebben a percben utáltam mindenkit, üvölteni akartam, kitombolni a fájdalmat. De csak ültem, magamba roskadva, némán. Azt hittem, meghasad a szívem.

Néhány pillanat múlva kinyitottam a szemem. Fáradtan néztem a fekete árnyakat, ahogy integetnek a fáknak, a bokroknak, egyre eltávolodnak a négyembernyi réstől. Nehéz magamat rávenni a fölállásra, bár végül nagy nehezen sikerült föltápászkodnom. A hűs levegő átjárta a testemet, bocskai sapkámat úgy fogtam rá a fejemre, hogy ne vigye le a szél. Szédülten támolyogtam vissza a többiekhez, s mielőtt lekuporodtam az egyik sarokba, kipillantottam az ismerősből az ismeretlenbe átnyúló tájra.

Az állomást rég nem lehetett látni, a hatalmas fák és sűrű bokrok eltakarták a szemünk elől. Mintha egy gigászi festő mázolná őket a szemünk elé. Zöld, barna csíkoknak látszottak, hol világosabban, hol sötétebben. Izzadt arcomon megint könnycsepp gördült le, a verejtékcseppek mellé. Az elválás fájdalma elemi erővel sújtott belém.

Csak a viszontlátás reménye enyhített búcsúzásunk gyötrő fájdalmán.

A testemet elvitték, azonban a lelkem a szeretteimmel maradt.

Kállay Gyopár: Bárcsak…

Szerző: Kállay Gyopár
Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 488
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-1-3
Méret: 165 mm x 235 mm x 29 mm