Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Honey K-9 egy vörös-fekete nyerges német juhászkutya, aki egy mesterséges intelligenciával felszerelt szuperszámítógéppel él egy szimbiózisban. Róla szól ez a történet.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény (tech noir, biopunk, thriller, akció, fekete/abszurd humor, disztópikus szatíra, szeinen/sónen)

Prológus

 

Honey 🐾🐾🐾

– Honey, maradj mögöttem! – mondta Nick és előkészítette az altatóval megtelt injekciós fecskendőt, amit aztán belerakott egy pisztolyszerű szerkezetbe.

Követem a parancsát. Meg sem mertem motszanni. Éreztem, hogy nem mutathatok életjelet. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Minden esetre a fejemben lévő számítógépemet alaposan megrongálták, de szerencsére nem lett komoly baja. Működőképes.

Az előttem álló rendőr cimborám sem volt igazán jó bőrben. Sőt talán rosszabb állapotban is volt, mint én. Kész csoda, hogy képes megállni a saját lábán. Az arca tele sebbel és kék foltokkal. A hasán lévő kötszerek is átvéreztek. A hibbantja ugyanis megszökött a kórházból. De nem egyedül…

Felfegyverkezve lassan óvatosan kilesett a fal mögül, hogy megbizonyosodjon biztonságos-e a környezete. Nem volt éppenséggel szabad a hely. Pár jakuza harcos is a területen bóklászott. Minket keresnek mindenfele.

Összevont szemöldökkel fegyvert szorítva várta az alkalmat a támadásra.

– Nick… Szerintem ez rossz ötlet… Inkább váltsunk irányt és lépjünk le… Miért kell pont arról menni, ahol a legtöbben vannak? Nem volt az elég, amit eddig is tettek veled? – tanácsoltam, de a férfiú ellenkezett.

– Honey, pofa be! Tudom, hogy mit csinálok. Ezt Emmaért teszem… Be akarom bizonyítani, hogy igen is bátor vagyok! És nem hagyhatom, hogy őt is megkínozzák. Egyébként még mindig haragban vagyok veled. Csak hogy tudd.

Én is közelebb lopakodtam a fal széléhez. Lássam mégis hol tartanak a nagy keresésben.

A rendőr várt néhány másodpercet, majd mikor az egyik jakuza véletlenszerűen rá rezzentette a látószervét megkezdte a rajta ütést.

– Hajime lúzerek! – ordította és a jakuza harcosokra támadott.

Én nem mentem utána. Csak rezgő szemekkel bámultam a történteket. Közben bíztam benne, hogy legalább a további négylábú sorstársaim épséggel kijutottak az épületből és nem találták szembe magukat ezekkel a veszélyes emberekkel.

Végül a figyelmemet visszairányítottam Nickre. Mint mondta, seperc alatt elintézi a harcosokat. Az összes jakuza harcos mozdulatlanul, kábultan a földön fetrengett. Kis ráadás gyanánt beléjük is rúgott.

– Blöki nővér! Gyere! Most már tiszta a levegő. Elintéztem a bandát. Hú, azt hiszem megint ver a víz… – jelentette ki büszkén, és csípőre rakott kézzel rám nézett.
Őszintén bevallom, tényleg meglepett a mutatvánnyal. Az általa készített altató fegyverek nagyon is hatásosak.

Farok csóválva már azon voltam, hogy felé kutyagolok, de a nagy megmentőm mögött megpillantottam az őrült áltudós által kreált félfém farkasszerű torzszülöttet. Gépies jobb oldali szeme vörösen izzott. A szájából savas nyál csorgadozott. Rögtön megfagyott bennem a vér…

– Ööö… Honey… Mégis mit bámulsz annyira rajtam? Talán… történt rajtam egy kis elváltozás?! – kérdezősködött riadtan és végig tapogatta mindenét.

– Nem… Rosszabb…

Reménykedtem benne, hogy a nagy önvizsgálás közben csak észreveszi a háta mögött settenkedő szörnyet vagy… mégsem? Nem, nem is észlelte!

– Mi? Hogy rosszabb?!

– Nick! Ne siránkozz, jól nézel ki… Csak azt hiszem megint kezdesz ár…

– Mi?! Áradni! Ne, ne, ne.. Légyszi szedjél rendbe! Szedjél rendbe! Nem akarok mozdulatlan csődtömeg lenni megint!

– Majd rendbe teszlek miután kijutottunk. Inkább rohanj, ha kedves az életed!

Nem értette igazán mit akartam ezzel mondani, de végül hangos sziszenésre lett figyelmes. Mire hátra nézett volna a robot eb pillanatok alatt hátba döfte a hosszú hegyes skorpiószerű farkát.

A férfiú nyögni sem tudott. Arccal a földre zuhant. Vérző teste nem mutatott életjelet.

– NEEEE! Istenem… Nick… – nyöszörögtem remegő ajkakkal.

Nem tudtam másra koncentrálni, csak Nickre. Szegény srác az élete során sok fájdalmon, megaláztatáson és kegyetlenségen végigment. Azokat is önfeláldozó módon az ember társaiért tette. Sajnos ez lett a veszte…

A robot skorpió kutya rám szegezte a szemét. Egyenesen felém tartott.

– Te rohadék!

Fog vicsorogva hátra csaptam a fülem és egy hosszas verekedésbe kezdtem bele.

***

Na jó térjünk vissza a kezdet kezdetére. A kezdetek kezdetére. Mégis hogyan kerülhetett ez a földön heverésző jóképű… de kissé testképzavaros férfiú egy ilyen élet küzdő szituba.

###

Nyári éjszaka volt. Neonos fények ragyogták be az utcákat. A kocsma tele zajos emberekkel. A tévé hangosan szólt. Viszont ez nem zavarta azt a pacákot, aki éppen biliárdozott.

Tapintatosan figyelte a biliárdgolyót. A körülötte álló személyek bíztak benne, hogy nem fogja elveszíteni. A férfiú csak a fehér gömbre koncentrált, ő is imádkozott, hogy sikerüljön. Egy lendülettel a bot segítségével útjára is indította a kis labdát. A többi a lökés hatására szétszéledtek és a fogadott golyók pont a megfelelő lyukakba gurultak.

– Éljen! – kiáltotta a játékos, a másik kezében felkapott egy sörös üveget, majd a magasba emelte – Na, ezt csináljátok utánam srácok. Egy lökettel, durr a lyukba.
A manusz büszkén meghúzta az üveget és az asztalra csapta.

– Hát, Smith… Sohasem kételkedem benned. Büszke vagyok rád. – mondta a háta mögött egy másik férfi és vállon veregette a barátját, gyorsan ő is felemelte a sörös üvegét – Smithre!

– Smithre! – kiáltották a többiek és mindannyian felemelték az üvegeket.

– Köszönöm, George… Igazán nem kellett volna… – motyogta becsvágy nélkül az ünnepelt.

– Naaa… Nicolas, ne szerénykedj.

George újból megpaskolta a férfiút.

Na most már ideje lesz körbe írnom ezt a Nicolast. Körülbelül ebben az esztendőben huszonegy éves volt. Nagyjából száznyolcvanhat centi magas. A válla széles és muszklis. A haja sűrű, sötét szőke, szinte inkább gesztenyebarna, rövid klasszikusra nyírt. A szeme szürkészöld. Az arca enyhén borostás, de nem látszott. Szereti a klasszikus rockot, erről az öltözéke is árulkodott.

Az emberek koccintottak és a győztest ünnepelték. Ellenben az ellenfél banda nem volt elragadtatva.

– Hooogy… Mi?! Egyetlen lendülettel, ezt el sem hiszem! Ez lehetetlen! – ordította a férfi és a biliárd asztalra csapott – Visszavágót szeretnék!

– Hát, Rōrensu nem is tudom… Jöhet. De több mint valószínű, hogy ezt a menetet is mi nyerjük. – jelentette ki George és a büszke barátja felé fordult – Nico, benne vagy?

– Persze, részemről jöhet.

– Egész biztos?

– Nyugi, George… A pacáknak semmi esélye. Én vagyok Nick… a lehetetlen.

Rōrensu mérgesen az asztalra vágta a 15 000 yent a többi pénzkupac közé és készen állt az erőszakmentes küzdelemre.

Nyugodj bele picinyem… Ezt a kört is én nyerem meg. – gondolta Nicolas és belekóstolt az üvegbe – Hm… Asahi. Te vagy a csúcs.

A férfiú daliásan kihúzta magát és újabb kortyokat iszogatott. Fél szemmel észlelte, hogy valaki megállás nélkül figyeli őt. Az asztalra rakta az üveget és az adott irányába szegezte a szemét. Nem csalódott az érzéseiben. Egy fekete, egyenes, hosszú hajú lány volt az, aki piros estélyi ruhát viselt. A szeme mandula metszetű. Telt ajkain kárminvörös rúzs fénylet. Hosszú szempilláival megbabonázta Nicolast. Éppen japán Tarot kártyákat rakosgatott.

A biliárd király nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szívesen odament volna hozzá.

– Nico… Ne haragudj, de van még nálad legalább 100 dollár? – suttogta bizalmatlanul George Nicolas fülébe.

– Na, ja. Még ebben is mázlistám van, hogy a nevelőapám fogorvos. – jelentette ki a kérdezett és büszkén elő is húzta a szajrét – Rōrensu vagy… ki vagy… Ki kezdjen?

– Te! – jelentette ki dühödten a kérdezett.

– Oké… Hát legyen.

George a további társával együtt felállították a golyókat.

A lány haját csavarva figyelte a kiszemeltje mozdulatait. Bízott benne, hogy ez a menetje is sikerülni fog.

Nicolas végül felvette a játék pozícióját. Bemérte az adott golyót. Várt tíz másodpercet és egy lökettel elmozdította a gömböt. A golyók szétszéledtek, a telt színű gömbök bele gurultak a lyukba, egy kivételével.

Oh… A francba! – gondolta száját rágva Nicolas.

Rōrensu mosolygott a látottakon. Rajta volt a sor. Neki a csíkos golyók jutottak.

A lánynak is majdnem kiugrott a szíve.

Kérem, Daikoku… A szerencse istene. Légy velünk! – gondolta.

A férfi készen állt a játszmára. Ő is próbálta utánozni a versenytársa mozdulatait, de nem járt sok sikerrel. Dühödten az öklével az asztalra csapott.

Újra Nicolason volt a sor. Rögtön be is mérte a golyót.

Rendben, baromarc… Érzem, ez most sikerülni fog. – biztatta magát. Egy lökettel el is mozdította a kis labdát és a kiszemeltnek ütközött. Egyről sorban egymás után bele is gurultak a lyukba.

– Ez az! Sikerült! – ujjongott a férfiú – Már ezért érdemes volt meglátogatni a napfelkelő városát, vagyis Tokyot.

A barátai is nagy éljenezésbe kezdett.

Rōrensu dühödten a földhöz csapta a botot.

– Megmondtam. Semmi esélyed a győzelemre… – mondta kárörvendően a győztes.

A versenytársának tovább forrt benne a méreg.

– Bezonyám… Ő az én emberem. És ez még semmi. – George magához ragadta Nicolast – Nem csak a biliárd kihívásairól híres. Számtalanszor részt vett különféle gyors kaja evő versenyen. Legutoljára egy hot dog evő versenyen se perc alatt több mint tíz hotdogot is képes volt magába nyomni és még csak meg sem fulladt.

– Ököl, tudom, hogy részeg vagy, de azt hittem ez egyelőre a kettőnk titka… Evvel nem szívesen dicsekszek. – motyogta az emlegetett.

– És még ezeken kívül. Ez a büszke hotdog zabáló személyiség most úgy döntött, hogy rendőrnek áll. És nem akármilyen rendőrnek, ő lesz a városunk seriffje.

Az emlegetett szégyenkezve a homlokára csapott.

A lány felkapta a fejét. Gyorsan is elővett egy papírdarabot, amire írni kezdett.

– Nicolas te vagy a csúcs! – kiabálta örömmel egy kék punkera nyírt férfiú és karon ragadta a barátját.

– Kösz… Jess, de azért nem kell túlzásba vinni. Tudjátok a hotdog evő verseny után napokig rosszul voltam… és…

Rōrensut jobban elkapta a harag.

– Anata o fakku, keisatsu kōho! – morogta és a bandájával együtt dühödten elment.

– Anata mi van? Mit mondott? – kérdezősködött bizalmatlanul Nicolas és Georgehoz fordult.

– Én sem értettem. Szerintem ne törődj vele.

– Szerintem is… Végülis nyertünk több, mint 30 000 yent…

A férfiú újból a lányt figyelte. Még most sem tudott ellenállni a csábításnak. Lassan lerakta a biliárd botot az asztalra és lassan felé tartott.

– Na, ja. Tényleg, most nincs kedvetek bekapni egy kis harapnivalót. Mert nekem már nagyon kopog a gyomrom. Mit szólsz hozzá Nico? Bemutatjuk a másik tehetségedet. – jelentette ki George és az emlegetett haverja felé fordult, ám már csak a hűlt helyét látta. Kis idő után látta is, hogy hova tart – Hej, Nico? Most meg hova mész?

Nicolas nem válaszolt rá semmit a kérdésre. Sőt nem is vette észre, hogy mondanának neki valamit.

– Cöh… Tudhattam volna, a legnagyobb gyengesége a nők. Még Emmanuellet is elcsábította tőlem. De szerencsehozó talizmánnak elég jó. – morogta az orra alatt George és meghúzta a sörös üvegét.

Nick zsebre tett kézzel két méterrel arrébb megállt a lány előtt. Nem figyelt fel a jelenlétére, ezért csak várt a csodára.

A lány valóban nem is sejtette, hogy a férfiú közvetlen a közelében van. Mikor kicsit oldalra véletlenszerűen pillantott rögtön egymás tekintetébe néztek. Nicolas ijedten inkább tovább a körülötte lévő környezetét tanulmányozta. Úgy csinált, mintha nem látott volna semmit.

– Maga az a híres Nicolas-san? – kérdezte bizalmatlanul a lány.

Nicolas lassan visszanézett a lányra. Próbált szavakat keresni. Ellenben érzete, hogy ideje válaszolni a lány által feltett kérdésre.

– Igen, én volnék Nicolas… az aki légzés nélkül két perc alatt magába nyomott tizenkét hotdogot, ja és San nélkül… Én Smith vagyok. Pontosabban Nicolas Taylor Smith…

A lány kuncogott a hallottaktól és ő is bemutatkozott.

– Én Eris vagyok. Eris Sakura Yamaguchi.

– Hm… Sakura… Mázlista… Jobb második neved van, mint nekem…

– Áh… persze… Egyébként Sakura cseresznyefát jelent.

– Imádom a cseresznyét. Az egyik kedvenc gyümölcsöm.

– Nem szeretne leülni?

– De… Igen.

Nicolas helyet foglalt a szembe lévő széken.

A kocsma hátsó sarkából Rōrensu is figyelte a két fiatalt. Nagyon nem tetszett neki a látottak.

– Nos, kedves Nicolas mi szél hozta Japánban? – kérdezte kíváncsian Eris.

– Hát csak… kirándulni jöttem. Hallottam ez a világ egyik legnyugodtabb országa. És hát érdekes módon szinte mindenki kedves. Hozzátok képest elég bunkó pasas vagyok… Az utcákon lévő fények egyszerűen fenomenális. Meg úgy tudom, hogy az elektronikáról is nagyon híres. Hallott a mesterséges intelligenciáról?

– Igen… És valóban lenyűgöző, de…

– Naná, hogy lenyűgöző! Azok a robotok például, amik mesterséges intelligenciával rendelkeznek képesek olyan műveleteket végezni akár… egy… ember. Sőt mi több önállóan is gondolkodnak, ami meg tényleg elképesztő! Lassan már ott tartunk, hogy megjelenek a terminátorok… Csá emberiség…

– Ühüm… Fogadok, hogy ezt a híradónk mai adásából hallotta.

– Végül is… Eltalálta… Inkább térjünk vissza Japánra. Itt még a légkör is más. Szinte alig van bűnözés, sőt nincs is. Az itteni zsaruk biztosan unatkoznak.

– Hát… kedves Nicolas, sajnos a látszat sokszor csal.

A férfiút nagyon is meghökkentette a lány szavai.

– Ezt mégis hogy érti? – puhatolta.

Eris óvatosan körbenézett, hogy véletlenül se figyelik őket, majd felállt az asztaltól.

– Jöjjön velem… – jelentette ki és elsétált az épület kijárata felé.

Nicolas is talpra állt és követte a lányt.

Nem is gyanították, hogy Rōrensu és társai egész végig őket figyelik. A férfi kiadta az utasításokat és ők is lassan észrevétlenül feléjük tartottak.

Nicolas és Eris már az épület kívül jártak. A férfiút lenyűgözte a város neonos világítása, de a lány egy sötétebb helyhez vezette. Nicolas reménykedett benne, hogy ez nem egy valami féle csapda, viszont továbbra is követte őt. Egy nedves villanyoszlop mellett álltak meg.

Eris próbálta összeszedni a gondolatait és erősen a férfi szemébe nézett.

Nico várt a varázslatra mégis mi fog történni, majd mire szóhoz juthatott volna a lány az első betűjében félbe szakította.

– Whitefieldből érkezett, nem igaz?

– Igen… De ezt mégis honnan tudja? – kérdezte meghökkenve a férfi.

Eris nagy levegőt vett, majd hozzá kezdett a mondanivalójához:

– Segítenie kell!

– Segíteni?

– Hallottam, hogy maga egy rendőr.

– Mi? Hogy?! É-é-én… nem vagyok rendőr. Legalábbis még nem. Engemet esetleg a Szerencse játékok királyként vagy az Evő versenyek császáraként ismerhetsz… Cseszd meg Ököl George miért kellett kikiáltani a hírnevemet… A dögje azt remélem nem tette, hozzá, hogy néhány napig a vécézés számomra kész szenvedés volt…

– Ez most nem lényeges! Akkor is segítenie kell. A városban, ahonnan érkezett ott tartózkodik a kínzás nagy mesterei, vagyis a jakuza.

A férfiú csomót érzett a torkában a hallottaktól. Nagyon is tudta, hogy melyik bűnszervezetre gondol.

– A… jakuza? Hát… Öm… kedves Eris… Szerintem összetéveszt egy másik Nicolas nevű fickóval, aki szintúgy Whitefieldből érkezett. Mert nekem eszem ágában sincs felpickézni ezeket a rossz fiúkat, csak az életemet kockáztattnám. Aki meg mégis megteszi az egy mazochista idióta.

– Mazochista? Idióta?

– Igen mazochista. Ezek olyan emberek, akik élvezik, hogy kínozhassák, kihasználják. Vagy esetleg brutális dolgokat végezzenek rajta.

– Hát… akkor szóval maga is egy mazochista, aki szerencsejátékokból és egészségtelen gyors kaja versenyekből él. Azokat is az úgynevezett “barátai” kérésére csinálja.

– Mi… én… Kikérem magamnak! Nem vagyok mazochista!

– De igenis az. Aki élvezetből és kényszerrel saját egészségét és vagyonát kockáztatja.

– Ez… egy másik eset… Ellenben ezeket nem élvezettel csinálom. Nem vagyok mazochista és nem is leszek az. Szóval viszlát. – jelentette ki a férfi.

Már majdnem útnak is indult volna, de a lány azonnal megállította.

– Kérem, ne menjen el! Maga az utolsó remény! És evvel nem csak nekem segíthetne, hanem a városának is. A Tarot kártyák is megjósolták.

– Nem hiszek a Tarotban. Hagyjon békén!

– Igenis, higgyen benne. Előre megmondják a jövőt. És nekem azt súgták, hogy maga az egyetlen esély a városunk és a maga városa megmentéséhez.

Nicolast nagyon is izgatta a hallottak, de tovább hallgatta a lányt.

– Igaz, nem lesz egyszerű és közbe jön egy-két zűrzavar, ami miatt a fejét fogja veszíteni, de a végén, akkor is sikerülni fog.

– Nem értem mégis miről beszél. Csak annyit értettem, hogy a jakuzával kell valamit csinálnom… De mégis mi közöm van a jakuzához?

Eris sóhajtott, közben félszemmel észlelte, hogy erősen figyelik őket. Összeszűkült a szembogara a látottaktól, gyorsan visszafordult a férfiúhoz.

– Ők azok… – suttogta reszkető hangon.

– Mi?! Én ezt megint nem értem…

A lány előkapta a papírcetlit és Nicolas kezébe nyomta.

– Meddig tervez még itt maradni Japánban? – puhatolta.

– Olyan egy hétig…

– Szuper. Holnap találkozunk a sushi bárban.

Eris arcon csókolta a férfiút és mélyen a szemébe nézett.

Nicolas nem értette a célzást. Még csak alig ismerik egymást, de már egy küldetést bízz rá, amihez fogalma sincs hogyan kezdjen hozzá és mit kell csinálnia.

– Higgye el minden rosszban van valami jó és idővel rátalál az igaz szerelem… Ja és mindenek előtt… szokjon le a gyorskajáról. Minél előbb. Mert ezt még megbánja. – suttogta Eris és pillanatok alatt elszaladt.

– He? Én ezt még mindig nem értem… És kedves Eris mégis hova siet?

– Olvassa el a papíron rejlő dolgokat és megtudja. Holnap még találkozunk.

A férfiú megnézte a papír cetlit, de csak japán szóösszetételeket látott.

– De én ezt nem tudom elolvasni. Hallja Eris? Eris!

A lánynak szinte a jelenését sem látta. Eltűnt akár egy szellem.

Nicolas csalódottan egy helyben állt és a krisz-kraszos papírt nézegette. Törte a fejét mégis mi lehet rá írva, de nem látta értelmét, hogy megfejtse. Ezért végül feladta.

– Hej, Smith! Regisztráltunk téged egy sushi evő versenyre. – mondta Ököl – A holnap a helyi sushi bárban lesz tartva. Mit szólsz hozzá? Ma az agyadat edzetted, holnap a gyomrodat.

A férfiú kínosan maga elé nézett.

– Talán… mégis egy mazochista idióta vagyok? Vagy ez az Eris… talán egy jósnő? – motyogta.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

illusztráció: Carmen Glazier

1. fejezet – Az autónak lőttek

12 évvel később

 

A csillagos ég beragyogta az éjszakai égboltot. Viszont az autópálya megvilágításához ez nem volt elég, ezért az út szélén lévő lámpák segítették a sofőröket abban, hogy láthassák az utat. Tíz kilométerenként majdnem mindegyik szegletét közlekedési rendőrök figyelték, hogy be-e tartsák a megadott sebességet. Ellenben Nicolas Taylor Smith rendőr százados egy szempillantást sem vetett a kamerára. Csak a telefonján vicces videókat nézett a kutyákról szolgálat közben. Viszont a kollégáit ez csepet sem zavarta. Sőt örültek, hogy nem avatkozik bele semmibe.

Az erdőben egy őzsuta a gidáival a friss füvet ették, de hirtelen felriadtak a közeledő terepjáró zajára és gyorsan az életüket mentve az erdőbe szaladtak.

Hát elteltek az évek. A kétlábú mazochista ürge… rendőr lett. Egy tökös zsaru. Viszont nem változott sokat az évek során, csak kicsit… felszedett magára. Nem sokat csak keveset. Meg se látszik rajta.

Ebben a momentumban civilként ruházkodott, mint mindig. Általában az agyon hordott mogyoró barna bőrdzsekijét hordja. Abban a szent pillanatban világoskék inggel és sötét farmer nadrág kombinációjával ruházkodott.

Húsz méterrel messzebb álló zöld Ladából különféle hangot hallott. Rögtön lázba is jött. Kicsit félre rakta a mobilját, kíváncsiságból rápillantott a szomszédos autóra. Látta, hogy épp egy hancúrozás van folyamatban egy ifjú pár között. Izgatottan lejjebb húzta az ablakot.

A Ladában tartózkodó férfi kezdte volna levetkőztetni a párját, de közben fél szemmel pont rajta kapta, hogy egy idegen pasas figyeli őket. A férfi fenyegetően ránézett a fickóra. A nő is megriadt.

A rendőr megijedt a rajta kapástól. Gyorsan inkább a sebességmérő kamerát bámulta és néha a fejét vakarta avval jelezvén, hogy nem látott semmit.

Egy kis idő elteltével újabb hangokat észlelt. Nem a szomszédos erotikus Ladából szólt, hanem a szolgálati autó gyanánt használt Škodája mögül hallotta. Lerakta a telefont. Szemmel átvizsgálta a környezetét, hogy nincsen-e életveszélyben. Hát bizony életveszélyen volt. Drasztikusan helyből elkapta a pánik. Még időben észrevette a közeledő Jeepet. Kidülledt kerek szemekkel látta, hogy nem akárkikkel áll szembe. Mind a két férfit tetoválások fedték valamelyik testrészét. Az egyik tömzsi, kopasz és a terepjárót vezette. A másik magas, fekete sűrű álláig érő haja és rövidre nyírt körszakála volt. A szeme árulkodik, hogy japán felmenőkkel büszkélkedik. Ő egy kézi gránátot és egy gépfegyvert készített elő.

A rendőr gyorsan próbálta elindítani a kocsit, de ahogy életre keltette rögtön le is blokkolt a motor, a tartály ugyanis üres volt. Izzadság cseppek keletkeztek a homlokán. Gondolkodás nélkül megragadta a válltáskát és a fegyertartójat a hátsó ülésről. Persze a kütyüjét is magával vitte.

A Jeep közeledett. A gyilkos tekintetű fickó használatba vette a puskát és az autó két hátsó kerekét szétlőtte.

Nicolast egyre jobban a félelem kapkodta. Próbálta nem feltűnően elhagyni a járművét. Kiugrott az ajtó ablakán keresztül. Felállt és a húsz méterrel messzebb Lada felé rohant.
A két kitetovált férfi észre se vette az akrobata mutatványt, így egérutat nyert. A biztonság kedvéért mégis hátra nézett. Útközben váratlanul elakadt egy faágba, de nem adta fel a menekvést, négykézláb folytatta az útját.

A terepjáró közelebb robogott. A fegyvert tartó manusz alig várta, hogy a rendőr az utolsó szavait motyogja.

Nicolas elérte a menedékhelyet. Kapkodta a levegőt. Kisebb émelygést érzett a torkában, de próbálta visszatartani. Térdre állt, kinyitotta az autó sofőr ajtaját, bemászott és befészkelte magát a kormány alá.

A fiatal pár még folytatta a csók csatát, de érezték, hogy kicsit lehűlt körülöttük a levegő. A lány egy pillanatra rá pillantott a volán alá. A nő azonnal felsikított és a párja bal vállát rángatta.

– Drágám, nézd! Ez az a pasas, aki bámult minket a piros kocsiból. – suttogta remegve, magát takargatva a félmeztelenre vetkőzött nő a párja fülébe.

Nick csak gubbasztott és a táskáját szorongatta. Úgy tett mintha ott sem lenne.

– Mit képzel maga?! Miért van itt? PERVERZ ÁLLAT! Szálljon ki a kocsiból! – ordított rá a vörös göndör hajú nő.

– Azonnal, mert különben hívjuk a rendőrséget! – közbeszólt a férfi.

– Most… figyeljenek ide! – zihálta a gyanúsított, már alig kapott levegőt a kis kormány alatti kis helységben, de folytatta a mentegetőzést – Akár hiszik akár nem, én magam is rendőrtiszt vagyok, és ne értsék félre ezt az egész balhét én csak…

Időközben elhallgatott, mert lövöldözésre lett figyelmes. Kicsit kidugta a fejét a volán alól és ki pillantott az ablak szélénél. Látta, hogy a két rendőrvadász bedobta a gránátot a szeretett Škoda hátsó ablakán keresztül. Az elkövetők az autó tulajdonos nevét ordították. Közben szét lőtték a sofőr hűlt helyét is, de nem tudták, hogy éppen nem tartózkodott ott.

A rendőr remegő szemekkel figyelte az egész műsort. Szerencsésnek találta magát, hogy rálelt egy Ladára a semmi közepén.

A Jeep pillanatok alatt elviharzott. Kitörték a korlátot és rá csatlakoztak az autópályára.

Még tíz másodperc sem kellet várni és a gyönyörű tűzvörös Octavia darabokra szakadt. Pár darabja a Lada tetejére is hullott.

A rendőr szerényen feltámaszkodott, hogy jobban lássa a történteket.

– Hm… Úgy látszik valaki nagyon haragszik rám… – motyogta a rendőr. Fél percig figyelte a roncsot. Az adóvevője se úszta meg éppen, az is nagyot durrantott. – Valaki kicseszetten haragszik rám.

Mikor végignézte a járműve halál műsorát, végképp mázlistának találta magát, hogy időben elmenekült. Tulajdonképpen történtek vele rosszabb esetek is. Azokban is kis híján belehalt… Majd erre is rátérünk.

Visszanézett az ifjú párra, akik ők is szívesen felrobbantották volna. A gyanúsított bevettet egy kínos grincsszerű mosolyt.

– Ami azt illeti, mink sem látjuk itt szívesen és kifelé a kocsiból bunkó kukkoló! – morgott sipítozva a hölgy.

– Rendben, rendben már itt sem vagyok. – a rendőr kinyitotta az ajtót – Ja és köszönöm, hogy megmentették az életemet. Meg persze cserébe folytassák, amit csináltak… és ha…

– KIFELÉ! – ordították egyszerre.

– Rendben… akkor … Viszlát!

A pár értelmetlenül nézett egymásra.

– Biztos, hogy ez rendőr? Nagyon nem néz ki annak. – mondta a férfi – Egy autóban élő bőrdzsekis stricinek hamarabb el tudtam volna képzelni.

– Nem tudom, de akkor is egy szatír. – válaszolta a nő – Hol is tartottunk?

A túlélő bágyadtan vissza ballagott a darabokra szétszedett Škodájához. Megnézte a néhai bőrülésének darabjait. Kétségbeesetten fogta a fejét és csak a karosszéria részeit nézegette. El se tudja képzelni mi lenne, ha a kocsiban tartózkodott volna. Lehajolt. Elkezdte rakosgatni az adóvevő elemeit. Tudta, hogy reménytelen, de akkor is elszórakozgatott vele.

A hosszú siránkozás után előkapta a mobilját a fekete szatyorból. Névjegyek után böngészett végül kiválasztotta az egyik kolléganőjét, akit már egészen gyerekkora óta ismer.

A lányt Emma Houstonenak hívják. Magas és homokóraszerű a testalkata. Az arca világos, enyhén szeplős és ovális. Kerek zafír kék macskaszeme jobban kiemeli az arcát, aminek egy férfi sem tud ellenállni. Vajszőke haja lapockájáig ér, de általában lófarok fazonban hordja. Az oldalra nyírt aszimmetrikus frufruja néha viccesen a szemébe lóg.

Kezdetben még barátságként indult a kapcsolatuk. Gyerekkorukban mindketten arról álmodoztak, hogy hogyan tehetnék jobbá a világukat, és hogy megmentsék a várost a betelepült jakuza karmai alól. Felváltva eljátszották a jó fiú és a rosszfiú szerepet. Később mikor gimisek lettek Nicolas már próbált kicsit célozgatni, hogy többet akar egy barátságnál, de valami oknál fogva soha nem jött össze neki. Gondolta talán egy nap el kell árulnia neki, mit érez iránta, de végül bele törődött, mert neki is összejött egy-két kapcsolat. Viszont azok sem tartottak örökké.

°°°

Ebben a pillanatban a rendőrlány törülközőt keresett a fürdőszoba szekrényében. Turkált a törülköző halom között, időközben meghallotta, hogy az ebédlő asztalán megszólalt a telefon. Emma ott hagyja a törülköző dombot és az ebédlő felé rohant. Remélte, hogy nem valami vészhívás. Megnézte a kütyüjét, amin a kollégája neve állt. Sokáig tartotta a rezgő telefont a kezében végül felvette az illetővel a kapcsolatot.

– Jó estét Houstone biztos úrhölgy itt Smith kolléga beszél… – mondta a tárcsázó eszköze a közeli kollégája.

– Szia, Nick. Mi a helyzet? Remélem nincs nagy probléma? – kérdezősködött.

– Hát… öööm… nincs… – elpirult a kis gavallér, próbálta összeszedni a gondolatait – Csak az a helyzet, hogy… mindegy… Itt vagy valahol a közelben?

– Hát sajnos nem, nem régiben érkeztem haza. Nagyon remélem, hogy nem a kórházból hívsz megint csak azért, hogy kérjek egy papírt, amivel saját felelősségedre haza mehess. Vagy meg egy gyorsétteremben ragadtál. Tudod, hogy ezt már…

– Nem, szerencsére nem talált…

– Hála isten… Akkor mégis mi a baj?

– Hát… az a problémám van, hogy sebességmérő kamerával tudod… figyeltem az autókat. Aztán a szomszédos kocsiból éppen egy erotikus pillanatot láttam.

– Aham… Nagyon izgi… – mondta unottan a rendőrlány – Nem is te lennél, ha nem jelentenél nekem ilyen erotikus látványosságokat vagy kamu jelentéseket mondanál csak, hogy veled lehessek. Legalább megbüntetted, hogy nyilvános helyen csinálják?

– Nem ez a lényeg! Végül két kitetovált húzott szemű krapek megtámadott majd… felrobbantotta az autómat…

– MI?! Remélem, hogy csak ugratsz.

– Nem, nem ugratlak. Ez most való igaz, de szerencsére egyben vagyok Most is itt állok a roncsok mellett… Fogadni mernék, hogy ez Campbell műve… Szokás szerint ki akart nyírni.

– Mi? Campbell? Ne csináld! A parancsnok már többször is figyelmeztetett, hogy ne kémkedj utána, mert különben búcsút inthetsz a rendőrségnek és a karrierednek.

– Tudod jól, hogy vállalom a kockázatot.

– Kérlek, fejezd be…! A saját érdekedben… Így is az évek során teljesen becsavarodtál és tönkre tetted magad. Nem akarom, hogy…

– Tudom, tudom, de nem stimmel nekem az-az ember. Tudod jól, hogy több állatvédő is jelentést adott arról, hogy a termékeit kutyákon teszteli. Plusz számtalanszor bele keveredtem, nem is egyszer és azért vagyok egy kicsit zakkant… kakkuk. Csak te soha nem hiszel nekem.

– Nyilván azért, mert sokszor átvágtál! Mióta lövési sérülést szereztél azóta sokszor kihasználtad a helyzetet, csak hogy melletted legyek, ami miatt az én munkámat hátráltatod. Mikor meg valóban megtörténik a baj, akkor…

– Na, jó hagyjuk ezt az egész ügyet, mert csak felmegy bennem a pumpa. Ígyis egész nap én voltam a téma.

– Miért pont te lettél volna a téma?

– Hú… oké, nem hallottál róla. Egy szóval el tudsz jönni értem? Most valóban nagy szarban vagyok…

– Bocsi, de sajnos nem tudok. Éppen most készültem zuhanyozni. Esetleg felhívhatom neked Alex Bodrowski őrmestert, ha akarod. Tudtommal ő is a közelben van ott valahol.

A rendőrt nem igazán ragadtatta el a hallottak. Ugyanis Bodrowsk a… No hagyjuk. Ő egy senki.

– Nem kösz, nem kell. Majd inkább kitalálok valamit.

– Na, hisz tök cuki társak voltatok. Engem nem zavar, ha szereteted mutatod ki iránta.

– Ha arra célzol, hogy tán meleg vagyok, képzeld el… Nem vagyok az! Vagy esetleg melegnek kellene lennem ahhoz, hogy megkedvelhes?

– Nick megbeszéltük. Mi öribarik vagyunk és nem pedig… Na jó tudod mit… jó éjt.

– Jó éjt. – mondta a végszót a pórul járt zsaru és elrakta a tárcsázót.

Cöh… Csak öribarik? Egyáltalán miért is érdekel engemet ez a nőszemély ennyire – gondolta.

Újból roncsok között turkált. Reménykedett benne hátha valamelyik roncsdarab épen maradt, amit el tudna adni alkatrész gyanánt. Véletlenül el is vágta a csuklóját, de nem észlelte, ugyanis a kvarcórája leszorította a sebet. Idegesen kerülte a darabokra robbant karosszériát. Mérgében belerúgott az egyik roncs darabba.

Kicsit mázlistának tartotta magát, hogy van egy másik kocsija, ami egy szétrohadt Trabant. Elvileg még a mostoha apjától kapta.

Érezte, hogy lehűlt körülötte a levegő. Felállt az abroncsról és megkezdte az útját az út szélén.

Kis idő után az éjszakai égbolton a csillagokat nézte, de fél szemmel az előtte lévő környezetére is figyelt. Útközben megcsodálta a fákat, a bokrok mögül rejtőzködő vadnyulakat, pár őzbak és suta is megjelent a fenyők közül.

Párszor elsurrant mellette egy-egy autó, de senkit sem érdekelte, hogy egy szerencsétlen alak sétál az autópálya szélén. Időközben elfáradt, megpróbált stoppolni avval a reménnyel hátha valaki mégis megsajnálja és felveszi.

Várt a csodára, közben a göncöl-szekereket kereset az égbolton. A szél is feltámadt, kicsit fel is borzolta a gesztenye barna sörényét. Elgondolkozott az élet nagy kérdésein és a válaszokon törte a fejét. Nem telt el sok idő végül megállt mellette egy kék Avia benne egy idős paraszt bácsikával, aki szénát szállított.

Nick azonnal kiegyenesedett.

– Hova vihetem fiatalembör? – kérdezte az öreg.

– Whitefieldbe! – mondta a tékozló fiú – Tudja, lehet ez nevetségesen hangzik…, hogy pont egy rendőrt kell haza szállítania csak hát… felrobbantották a szolgálati járművemet…

– Tyűűű. Maga zsaru. Akkor nem is csodálkozok rajta. – mondta a bácsika közben megpödörte a bajuszát – De maga ugye nem fog most megbüntetni, hogy nem világít a jobb hátsó lámpám, tudja nem működik. Nem vót időm venni egy másikat.

– Az most lényegtelen, csak haza akarok menni. Kössünk fordított korrupciót. – a stoppos előhúzott egy 50 dollárost.

Az őstermelőnek látszólag tetszett neki az ajánlat.

– Rendben, biztos úr. Hazaviszem, csak ugye nem zavarja magát, hogy most egy rakomány kanabiszt szállítok.

– Hogy mi?! Kanabiszt? Maga egy díler? Remélem nem mondja komolyan?!

– Csak vicceltem fiam, ez csak széna.

Hogy biztos legyen a rendőr a dolgával belenézett az utánfutóba.

– Tényleg széna…

– Én mondtam, szálljon be. Csak vigyázzon a kristályos zacskókra.

– Átnézem az üléseit!

A rendőr beszállt az autóba. Átnézte az üléseket, de nem talált semmi illegális dolgot.

– Hehe. Megint átvertem. – mondta a bácsika és vállon veregette a férfiút.

– Uram, ez nem vicces. Az ilyeneket tényleg komolyan veszek.

– Jól van no. Merre is lesz az irány, fiam?

A rendőr becsukta az ajtót, hátradőlt az ülésnek és tájékoztatni kezdte az öregembert.

– Whitefield. Főút, 121.

A paraszt bácsika rátaposott a gázra és elindultak az adott város felé.

ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE | I. Regényíró pályázat

ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A középkori szláv mondavilágra épülő történetben a szereplők szembenéznek a Sötét erdő árnyaival, a közelgő háborúval, új tudásra, képességekre tesznek szert, miközben megtapasztalják a szerelmet és a veszteség fájdalmát.

A SÖTÉT ERDŐ ŐRE

akció, fantasy

PROLÓGUS

 

A férfi izzadtan nyúlt végig a szalmaágyon, száját elégedett sóhaj hagyta el. Kisimított egy szőke tincset a homlokából, és a szajhára szegezte tekintetét. A nő sietősen magára kapta szebb napokat látott zöld ruháját, felmarkolta a rozoga kecskelábú asztalról az ezüst kopejkát, és amilyen észrevétlenül érkezett a félhomályban úszó szobába, olyan észrevétlenül távozott onnan.

A férfit csaknem elnyomta a sirályok vijjogásával kísért langymeleg álom, amikor éktelen kiabálás hangja furakodott a fülébe. Lerúgta magáról a pokrócot, és az ablakhoz lépett. A staski kikötőben egy csapásra felbolydult az élet, ahogy a víz fodrozódó fehér hullámai megszámlálhatatlan deszkát és törött árbócdarabot vetettek partra.

A férfi belebújt a szögletes pikkelymintákkal díszített csizmájába, magára öltötte hosszú, fekete köpenyét, és lesietett a fogadó emeletéről. Gondosan fejébe húzta csuklyáját, és megállt a dokkon.

– Ember a vízben! – kiáltotta valaki az összesereglett tömeg széléről.

– Ez nem a cár címere? – szólalt meg remegő hangon a férfi mellett egy idősebb, barázdált arcú öregember.

A férfi leguggolt, és a roncsok között ide-oda ringatózó, oszladozó tetemre pillantott. A felkelő nap gyér fénye láthatóvá tette a fekete bőrrel bevont mellvérten az ezüst sárkány tekergőző alakját.

– Elsüllyedt Vladislav herceg hajója! – harsogta kétségbeesetten egy fiú.

A férfi, miután meggyőződött róla, hogy senki nem élte túl a szerencsétlenséget, észrevétlenül, akárcsak egy macska, kisurrant a kikötőből.

***

Vladislav herceg halála sötét, fojtogató ködként telepedett Solovejkára. A rovenskai palotában elmaradtak a fogadások és a víg énekszóval kísért tavaszi mulatságok. A kapukról lekerült az ezüstsárkány lobogója, helyét fekete színű vette át.

Mindenki megrendült az örökös váratlan halálhírén. A pletykák a fővárosból hamar szárnyra keltek, és eljutottak még az árnyaktól hemzsegő Sötét erdő tövében megbúvó falucskába is, ahol a földművesek naphosszat azt találgatták, a trónörökös távozása pusztán balszerencse volt, vagy szándékosan süllyesztették el a hajóját.

Voltak, akik úgy vélték, a tengeren túli uswariaiak követték el a merényletet, mások azt latolgatták, miféle haszna származhatna bárkinek a cárevics halálából, hiszen nem ő volt az egyedüli örökös.

Azonban ez nem nyújtott vigaszt a mélységes gyászba temetkező Ivan cárnak és feleségének, Ekaterina cárnénak. Az asszony rajongásig szerette gyermekét, a cár pedig önmaga fiatalkori mását látta Vladislavban. Úgy érezte, a trón várományosának halálával lelke egy darabja is odalett, ámde jámborsága és békeszeretete a szörnyű csapás ellenére is töretlen maradt.

Egy újabb merénylettől tartva Ivan cár megkettőzte a palota őrségét, annak irányítását Anatolij Vasiliev parancsnokra bízta. A férfi attól a naptól kezdve peckesen járt-kelt az ezüst páncélba öltözött, rátermett katonák között, és úgy osztogatta az utasításokat, mintha ő maga lett volna a legfeljebbvalóbb hatalom. Ilyenkor arcára különös derű, lelkébe rég nem érzett elégedettség költözött.

– Mindennek eljön az ideje – mondogatta gyakorta sejtelmesen.

1. FEJEZET

 

Ég veled, Vetka

Vetka, Snezana

 

Amint az első halovány napsugarak utat törtek a terebélyes tölgyfák közt, izgatott sürgölődés vette kezdetét Vetkában. Boldog-boldogtalan serényen készülődött az aratási ünnepségre: az asszonyok süteményt sütöttek és levest főztek, a fiatalabbak asztalokat állítottak a falu szélén, míg tőlük valamivel távolabb a férfiak látványos máglyát raktak.

Az sem szegte kedvüket, hogy a háború baljós előszele gyakorta végigsöpört a portájukon, még a falu határában burjánzó, árnyak lakta fenyvesről is megfeledkeztek.
Snezana azonban egyiket sem tudta kiverni a fejéből, miközben a félhomályban úszó, szegényes konyhában az anyját figyelte, aki gyakorlott mozdulattal tolta be a fekete kenyeret az égetett agyag kemencébe.

Snezanának cseppet sem fűlött a foga az ünnepséghez. A favágó fia, Vladimir már hetekkel ezelőtt arról beszélt, miképp fogja őt megtáncoltatni a tűz körül. A fiú erőszakosan próbálkozott különféle módon a kegyeibe férkőzni. Volt, hogy egy termetes, szürke mezei nyúllal, vagy a szomszédos faluban vásárolt igencsak bűzös sajttal állított elé.

Az anyja sokszor megjegyezte Snezanának, hogy ideje volna férjéül fogadnia Vladimirt. Csakhogy ő olyan életre vágyott, amiben kedvére bejáratja a vidéket a déli zátonyoktól egészen a fővárost körbeölelő csipkézett ormokig, hallgathatja a madarak vidám énekét és láthatja éjszakánként az égbolt szédítő mélységét. Vladimirrel vagy bárki mással az oldalán mindez lehetetlennek tűnt.

Snezana arca grimaszba rándult, ahogy gondolatai közé befurakodott a fiú vörös ábrázata és természetellenesen széles vigyora. Hogy elűzze a rémképet, egy sóhaj kíséretében nekilátott vajjal bedörzsölni az előzőleg megkopasztott tyúkot. Mire végzett, a sülő fekete kenyér savanykás illata teljesen belepte a házat.

Kisvártatva nyikorogva kitárult a bejárati ajtó, és a húga lépett be. Lerakta kezéből a tojásokat, és kipirult arccal Snezana fülébe súgta:

– Este ott lesz Plamen is.

– Az a fiú nem hozzád való – horkantott Snezana.

A szeplős, vörös hajú lány sértetten felhúzta az orrát és kiöltötte a nyelvét.

– Mit tudsz te a szerelemről? Soha senkit nem fogsz elég jónak találni.

Snezana szemöldöke magasra szökött Rada nyers modorától. Nem értette, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot.

– Segíts anyánknak! – biccentett a tyúk felé Snezana.

– Akad jobb dolgom. Különben is, miért nem te segítesz? Te vagy a kedvence! – vágott vissza Rada.

– Nem vagyok senki kedvence! Nem szeretném, ha Marija sorsára jutnál – jelentette ki határozottan Snezana, majd magához vette az Anushkától kapott gyógynövényekről teleírt papírlapokat, és kiment a házból.

Snezana úgy vélte, ideje volt Radának kivennie a részét az ünnepi készülődésből, mert rendszerint inkább a szérűn íjászkodott, ha háztáji munka akadt. Nem akarta, hogy húga úgy járjon, mint Marija, aki kényeskedve látta el a dolgát, ezért a férje megmutatta neki, milyen a hideg éjszakát a disznók közt tölteni. Utána a lány hetekig betegeskedett. Végül megtanulta, miképp kell rendesen ellátni az állatokat, megfőzni az ételt és tisztán tartani a házat.

Amint Snezana elhagyta a főtér széles kútját, mélyet szippantott a csípős, friss levegőből. Szorosabbra húzta magán vékony, szürke köpenyét, és a falu mögött hömpölygő folyóhoz indult. Tekintete ide-oda cikázott az apró fehér házak előtt trécselő asszonyokon, a földúton döcögő, búzával és rozzsal csordultig megrakott szekereken, aztán megállapodott Plamenen. A göndör hajú, széles vállú fiú sietve elköszönt a kötélverő nagyobbik lányától, és befordult a legközelebbi ház mögé.

Snezana számtalanszor kérte húgát, hogy ne vegye komolyan a fiú minden szavát, hisz tudvalevő volt, hogy a tehetős lótenyésztő fiánál kevés széllelbéleltebb ifjú élt a faluban.

– Lehet, hogy semmit nem tudok a szerelemről, de azt megtanultam, kitől óvakodjak – motyogta az orra alatt.

– Sneza!

Neve hallatán összerezzent, és lassan a szántóföld irányába fordult.

Vladimir leejtette az aranyló búza közé a kaszát, és nagy léptekkel meglódult felé. A groteszk vigyor előbb kúszott az ábrázatára, minthogy odaérhetett volna hozzá.

– Ne! Mennem kell! – Snezana kétségbeesetten maga elé tartotta a kezét.

Próbálkozása, hogy távol tartsa a vörös képű fiút, hasztalannak bizonyult. A következő pillanatban Vladimir áthidalta a közöttük lévő távolságot, és szorosan megölelte.

Snezana magasan az ég felé tartotta a fejét, ám orrába így is bekúszott a kvász* és az izzadság gyomorforgató bűze.

– Mennem kell! – ismételte.

Vladimir kérges tenyerét végighúzta Snezana arcán, miközben szabad kezével durván megragadta a combját. Snezana minden erejét összeszedte, undorodva ellökte magától a részeg fiút, és sebes léptekkel megiramodott. Mikor visszanézett Vladimirre, az fájdalomtól eltorzult arccal, üveges tekintettel bámult rá. A rémséges látványtól Snezana hátán végigszaladt a hideg, pusztán a Bija ismerős csobogása tudta megnyugtatni zaklatott idegeit. Letelepedett a kopár partra, és az ölébe szétterítette a besárgult, elrongyolódott lapokat, amiből Anushka rendíthetetlenül tanította neki a kacifántos betűket. Snezana megtanult a papírlapokról olvasni, majd az olvasott szöveget egy bottal porba róni. Anushka úgy vélte, Snezana egyszer még hasznát veszi ennek az ismeretnek. Snezana pedig lelkesen gyakorolt. Attól tartott, ha nem teszi, elfeledi mindazt a tudást, amit oly gyötrelmesen a fejébe erőszakolt.

Azonban most képtelen volt akárcsak egy sort is elolvasni. Minduntalan a folyó túloldalán hosszan elterülő kharostovichii tölgyesbe vegyülő apró levelű hársfákra pillantott. Legszívesebben belevetette volna magát a fodros lombú fák közé gombák és ízletes bogyók után kutatva, ám a gyermekkorában hallott mendemonda visszatartotta ettől. Annyira rettegett a fák közt lapuló árnyaktól, hogy egyik rengeteget sem tartotta biztonságosnak a Sötét erdő közelében. Holott pontosan tudta, ez nem az az erdő. Az ugyanis Vetkától délre húzódott, elzárva faluját az antarosi uradalomtól. Így ha a falusiaknak délebbre volt dolguk, a folyón átkelve Kharostovichi irányába kerültek, ami kedvező időjárás mellett, ökör vontatta szekérrel is majd’ egy heti útnak bizonyult.

Emiatt az asszonyok csak a túlpart legközelebbi településéig, Zovecsig mentek, ahol a vidék legfinomabb túróit és sajtjait készítették. Egészen addig a napig az öreg tímár is ott árulta a bocskorait, míg be nem következett az a szörnyűséges csapás.

Snezana emlékei között élénken élt az a tíz évvel ezelőtti fülledt nyári nap, amikor a tímár fia, Viktor, fittyet hányva a régi intelemre, bemerészkedett a Sötét erdőbe. Mire leszállt az éj, az aggódó falusiakat egy emberként kezdték keresni az erdő mentén a fiút. A napok hetekké duzzadtak, mígnem Antarosnál vetette ki magából a csapzott, lesoványodott Viktort a rengeteg. Hiába kérdezték tőle, hogy mi történt, összefüggéstelen beszéd hagyta el a száját. Végül az ősz kezdetén tébolyultságában kivájta a szemét, felmetszette az ereit. Akik ráleltek a legyektől hemzsegő holttestére, sápadtan mesélték: ilyen retteneteset életükbe nem láttak. Attól a naptól kezdve még a legbátrabb ember sem merte betenni többé a lábát a Sötét erdőbe.

Amikor a nap már magasan járt az égen, Snezana feltápászkodott a földről, egy utolsó pillantást vetett a csillogó vízre, és visszaindult a faluba. Léptei önkéntelenül vitték a girbegurba faházak gyér árnyékában lihegő kutyák és szivárványszínben tündöklő virágágyások útvesztője között, egyenesen egy takaros, szalmatetős kunyhóig. Tétován megállt a bejáratnál. Mielőtt meggondolhatta volna magát, az ajtó kitárult, és árnyékából kilépett a hajlott hátú, mélyen barázdált arcú Anushka.

– No, ugyan, gyévuska, kerülj beljebb!

Snezana aprót bólintott, és a fejét kissé lehúzva belépett a régiségekkel telezsúfolt házba. Sose értette, Anushka, hogy volt képes ennyiféle edényt, csorba poharat és foszlott szövetet felhalmozni, hiszen egyik házat járta a másik után, ha úgy esett, vigyázott a falusi gyermekekre, gyógyította a betegeket. A szolgálataiért soha semmit nem fogadott el, mégis rengeteg hasztalan tárgy vette körül két oldalról az ajtóval szemközt felállított aprócska házi oltárt.

– Igazán elárulhatnád, honnan tudod mindig, mikor fogok jönni – ült le Snezana az asztalhoz.

– Megérzem – adta az egyszerű magyarázatot Anushka. Egy tányérba nagy adag scsít mert, és Snezana elé rakta. – Láss neki! Nagyon le vagy soványodva. Tán jó anyád nem ad enned?

Snezana közelebb húzta magához a fatálat, és jóízűen kanalazta a káposztával és zamatos gombával bőségesen megrakott levest.

– Olyan nyugtalan vagyok mostanában – mondta két falat között.

Várta Anushka reakcióját, ám az a rozoga asztalon úgy dagasztotta a tésztát, mintha ő ott sem lett volna.

– Ma a Bijánál jártam, és sokáig bámultam a túlpart tölgyesét. Azon ábrándoztam, hogy egyszer mást is fogok látni Vetkán kívül.

– Mindennek eljön az ideje – nézett rá sejtelmesen Anushka.

– Nem – horgasztotta le szomorúan a fejét. – Anyám elhatározta, hogy férjhez kell mennem. De én nem akarok. Vladimirhez meg pláne nem.

– Ljaguska** – dörmögte az orra alatt Anushka.

– Pontosan. Abból is a legcsúfabb fajta. Mondd, Anushka, mi van a Sötét erdőben?

Az asszony megpihentette a dagasztásban megfáradt kezét, majd pár pillanat múlva megszólalt:

– Akinek a lelke tiszta, annak ugyanolyan erdő az is, mint bármely másik.

Snezana elgondolkodva nézett rá.

– Ezt hogy érted?

– Drága leányom, neked azzal az erdővel semmi dolgod. – Anushka odalépett hozzá, és tésztás kezével megfogta a karját. – Te jó gyévuska vagy, az istenek megóvnak téged.

Mielőtt újfent kérdezősködhetett volna, az asszony a kezébe nyomott egy tál hússal töltött tésztát.

– Eredj! Vidd ezt a pelmenyit Nonna Kulikovának. Már két napja betegeskedik, ettől remélhetőleg erőre kap.

Snezana tudta, itt véget ért a beszélgetésük. Ellenkezés nélkül megindult az Anushkával közel egyidős asszonyhoz. Születése óta ismerte mindkettőjüket, azonban azonkívül, hogy vének és roppant bölcsek voltak, alig tudott róluk valamicskét. Látszólag ismertek minden történetet, ám érzése szerint azokat sose mesélték el teljes valójukban. A Sötét erdő regéje is minduntalan kurtán maradt, lehet amiatt, mert mégiscsak egy gyermeteg dajkamese volt, semmi több. A felnőttek pedig ezzel akarták távol tartani a gyermekeiket az erdőben élő vadállatoktól.

Amint meglátta Nonna sápadt arcát, jobbulást kívánva átadta neki a húsos tésztabatyut, és hazaindult.

A magas termetű, ijesztően kék szemű édesanyja morgolódva fogadta, amikor belépett az egy légtérbe nyíló házba.

– A húgod felkapta az íját, és elrohant. Hiába figyelmeztettem, hogy az férfiaknak való mulatság, ő mégsem hajlandó neki való dolgokkal foglalkozni – csattant fel az anyja. Tekintete kisvártatva megállapodott Snezana mellett. Kezét csípőre rakta.

Snezana lenézett maga mellé. Az öccse, Milos nyakig koszosan, huncutul mosolyogva méricskélte őket.

– Mi lenne velem nélkületek – csapta össze a tenyerét az anyjuk. – Menj, mosdasd meg Milost, mert olyan, mintha a disznókkal hált volna.

Snezana megfogta testvére aprócska kezét, és az udvaron köréjük sereglett tyúkok lármás seregén átvágva a ház mögött megbúvó, töredezett kávájú kúthoz eredtek.

Ott a testvére kibújt a piszkos, hosszú vászoningéből, több helyütt kiszakadt nadrágjából, és kelletlenül egyik lábáról a másikra nehezedett, ameddig Snezana felhúzta a kútból a vödröt.

– Ez nagyon hideg – sipította Milos, mikor megérezte bőrén a vizet.

– Erre előbb is gondolhattál volna – dorgálta Snezana. Egy foszlott ronggyal lesuvickolta róla a port.

A fiú összeszorította a szemét, végül makacsul megrázta a fejét.

– Nem bírtam! – fakadt ki panaszosan.

Snezana közelebb hajolt hozzá, és megsimogatta kócos, barna haját.

– Mit nem?

– Rada egész délelőtt hisztizett. Egyik ruhája sem tetszett neki. Még az sem, ahogyan a mama befonta a haját. Inkább kimentem játszani, ne is halljam őket – sopánkodott vékony hangon, mire Snezana összevonta a szemöldökét. Így már értette édesanyja rosszkedvét.

Mióta húga összeismerkedett Plamennel, annyira tetszeni akart neki, hogy egyik meglévő ruhája sem volt elég jó vagy elég szép. Az apjuk pár hete csodás, fehér antarosi gyapjúposztókkal állított haza. Rada mindet finnyásan félredobta, neki sokkal jobban tetszett volna a kék vagy piros színű szövet. Holott pontosan tudta, azt az apjuk nem engedhette meg magának.

– És most hol van? – Snezana gyorsan levette a köpenyét, és bebugyolálta vele az öccsét.

– Tudom is én – felelte Milos, és szapora léptekkel beszaladt a házba.

A délután hátralévő felében Snezana a ház mellett elkerített veteményesben a paprika árnyékos tövében megbúvó meztelencsigákat irtotta, míg az édesanyja kitépkedte az uborkákat fojtogató folyondárokat. Mire megszomjazva behúzódtak a házba, előkerült Rada.

– Hát ez meg mi rajtad? – tette le a kezéből a poharat az anyja, és alaposan végigmérte a lányát.

Rada boldogan pördült körbe. Az aranyhímzéssel gazdagon díszített bordó szoknyája víg táncot lejtett hosszú lábai körül, nyakában a fehér gyöngygallér szemet gyönyörködtetően ragyogott. Aki nem ismerte, azt hihette volna, gazdag család sarja.

– Verától kaptam. Neki hozott másikat az apja – nézett végig magán önelégülten.

– Add szépen vissza – csóválta a fejét az anyjuk. – Mi beérjük azzal, amink van.

– Ti! – vágta oda Rada. Mit sem törődve családja meglepett ábrázatával, a ház legtávolabbi zugába vonult.

Az asszony rosszallóan Snezanára nézett, aki megértette a ki nem mondott kérést, és húga után eredt.

Rada a szalmaágyon ülve fésülgette vörös haját. Ajka elégedett, gunyoros mosolyra húzódott. Snezana ekkor döbbent rá, jobban nem is különbözhetnének egymástól. Míg ő a békésen csordogáló patak vagy a csillagokkal tarkított égbolt volt egy meleg nyárestén, addig Rada az aprócska szikra, melyből bármikor hatalmas, pusztító tűzvész kerekedhet. Aki rájuk nézett, azonnal észrevette a különbséget. A vörös és a sötétbarna. Mintha semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzné őket össze.

– Legalább te érts meg! Unom már, hogy elnyűtt szoknyákat és besárgult vászoningeket hordok. Az íjért is két évet kellett könyörögjek apánknak. Ennyire nagy baj, hogy többre vágyom? – nézett rá Rada.

– Az sose baj. Csak közben ne feledd, nem a cárné vagy – felelte Snezana megértéssel telve.

– Nem fogom. Nézd! – Rada fél szemmel a háttal álló anyjukra pillantott. Mélyen a köténye zsebébe nyúlt, és egy nyakláncot vett elő.

– Ez meg honnan van? – Snezana elképedve újra és újra végigfuttatta tekintetét a medvefejet ábrázoló, aranyló medálon. Még hasonlót sem látott ez idáig, abban pedig teljesen biztos volt, hogy a nyaklánc igencsak értékes lehetett.

– Mama holmija közt találtam – fogta halkra Rada, miközben sietve visszaejtette zsebébe az ékszert.

– Tedd vissza oda, ahonnan elvetted! – parancsolta Snezana, azonban húga megmakacsolta magát, és ugyanúgy, mint Milos a fürdetésnél, megrázta a fejét.

– Mamának úgysem fog hiányozni! Soha nem láttuk a nyakában. Az is lehet, rég elfeledkezett róla. Az ünnepség után majd visszarakom. – Rada meg sem várta a választ, hátat fordított, és hangos ajtócsapódás kíséretében távozott a házból.

Snezana a kenyérrel a kezében, gondterhelten megindult az ünnepségre.

Ahogy közeledett a lármás, vígan éneklő tömeghez, a húsok és tészták édeskésen fűszeres illatának elegye egyre tolakodóbban kúszott az orrába. A szagtól fájón görcsbe rándult gyomra és elfogta az émelygés. Lepakolta a fekete kenyeret az egyik asztalra, aztán tekintetét sietősen végigjáratta a kvászt kortyoló embereken.

Csupán akkor nyugodott meg valamelyest, miután meggyőződött róla, hogy egyetlen ljaguska sem mereszti rá vizenyős szemét. Lassan leereszkedett a favágó szőke hajú lánya mellé egy padra, és igyekezett észrevétlen maradni.

– Megértelek – súgta a fülébe Lana. – Tavaly utánam loholt. Hála a bátyám jól irányzott ütésének, végre leszállt rólam. Téged viszont nagyon kinézett magának. A többiekkel azt találgattuk, mikor unja meg az állandó visszautasítást, de nem úgy tűnik, hogy feladná.

Snezana pontosan tudta, kire gondolt a lány. Vladimir elkeseredett menyecskevadászata elől senki nem menekülhetett. Mindenkinél bepróbálkozott, olyan volt, mint egy piaci légy. Sőt még annál is rosszabb. Azt legalább mindenféle következmény nélkül agyon lehetett csapni.

– Nem ártana megtanulnom verekedni – töprengett Snezana, mire Lana egy kvásszal teli poharat nyomott a kezébe.

Snezana az ital savanykás ízét gyorsan lefojtotta egy gusztusosan elkészített kelt tésztás batyuval. Végre felengedett a gyomra, így máris színesebben látta a világot. Illetve látta volna, ha a szemközti asztalhoz nem húga telepedett volna le Plamennel. Rada előhúzta inge alól a nyakláncot. A fiú közelebb hajolt hozzá, és tüzetesen szemügyre vette a medált.

– Már most olyan jóképű, mint a bátyja – bökött feléjük Lana. – Kár, hogy túl fiatal hozzám.

– Csak nem tetszik a bátyja? – szaladt mosoly Snezana arcára. Újratöltötte a poharát, és figyelte, amint Plamen sűrű körbetekintgetés közepette elsietett.

– Már mindegy, mert elkelt – fittyedt le Lana szája. – Te nem is hallottad, hogy múlt héten megkérte annak a tehén Karinának a kezét? Pedig velem százszor jobban járt volna. Bár ha beigazolódik, amit a közelgő háborúról pletykálnak, egy valamirevaló férfi sem marad a faluban, akkor meg úgyis mindegy, nem? Te legalább megszabadulsz Vladimirtől, én meg nem kell senki után bánkódjak.

– Gondolod, hogy tényleg kitör a háború?

– Ezt mondják.

– Mondták azt is, hogy az öregnek a falu túloldalán négyet ellett a tehene, mégsem volt igaz – vágta rá tettetett könnyedséggel Snezana.

A rettegés minden alkalommal a torkát szorongatta, ha arra gondolt, apja fegyvert kell ragadjon. Talán nem is térne haza a csatamezőről. Emiatt a kósza híreszteléseket még csírájában elfojtotta. Úgy hitte, ha elül a vészmadarak károgása, az élet a megszokott, békés medrében csordogálhat tovább.

– Jaj, ne! Már csak ez hiányzott – lökte oldalba őt a lány.

Snezana elkomorodott, mihelyst észrevette a közeledő Vladimirt. Szorosan lehunyta a szemét, abban bízva, ha újra kinyitja, a fiúnak hűlt helyét találja. Csalódnia kellett. Mire felállhatott volna, hogy eliszkoljon, Vladimir előtte termett.

– Végre megleltelek – mondta fülig érő szájjal a fiú, miközben bepréselte magát közéjük.

Mindketten látványosan elfintorodtak az áporodott testszagtól.

Vladimir lazán átvetette a karját Snezana válla felett, és nagy horkantással beleszagolt a hajába.

– Akárcsak a holdvirágok – búgta negédesen, és ujjai közé fogta az egyik gesztenyeszín hajtincset.

Snezanát pillanatok alatt elöntötte a méreg. Ellökte magát a padtól, felállt és szembefordult a megszeppent fiúval.

– Elegem van belőled, meg abból, hogy lépten-nyomon a sarkamban koslatsz, és ajándékokkal halmozol el, amiket ha nem fogadok el, erőszakossá válsz! Miért nem érted már meg, hogy nem akarlak? – hadarta kvásztól megbátorodva.

A kíváncsi nézőközönség harsányan felnevetett. Vladimir arca elnyúlt a döbbenettől, végül vörösre váltott. Sietve körbenézett. Ahogy ráeszmélt, hogy mindenki őt bámulja, megszégyenülve elsietett az ünnepségről. Snezana meglepődött. Ha tudta volna, hogy ennyivel elintézheti, hogy a fiú békén hagyja, már előbb leszidta volna.

– Gyújtsuk meg azt a farakást! – hangzott fel valahonnan a tömegből Anushka hangja.

Amilyen hamar minden szempár Snezanára tapadt, olyan gyorsan sereglettek a falusiak a két ember magasságú máglya köré. Lélegzet-visszafojtva várták, hogy a pazar ezüst-veretes inget viselő bojár lángra lobbantsa a kupacot. A rőt szakállú férfi elvette a feléje nyújtott fáklyát, és végignézett a tömegen. Radán különösen sokáig elidőzött a tekintete. A tűz pillanatok alatt fellobbant, sárgálló lángja sejtelmes árnyat festett az emberek csodálkozó arcára. Snezanán kívül mindenki hátrahőkölt, azonban ő még sokáig figyelte a csillagokkal pettyezett ég felé szálló pernye kusza táncát.

– Mesélj nekünk! – rikkantották izgatottan a gyerekek.

Snezana ezt meghallva elszakította tekintetét a tűzről, és letelepedett az Anushka előtt félkörívben összegyűltek közé.

Az asszony megigazította a fején a kendőt, elégedetten elmosolyodott, és belekezdett:

– A kis holló második éve repkedett az uradalomban, második éve figyelte, amint az ébenfekete hajú lány tavaszi virágokat szakajt a rétről, és gyakorlott mozdulattal csokorba köti. A lány látványa annyira megbabonázta, hogy képes volt naphosszat csodálni őt. Minden kecses mozdulatot, apró mosolyt, szépen ívelt vonást mélyen az emlékezetébe vésett, hogy mihelyst leszáll az éj, újra fel tudja eleveníteni szívének oly kedves pillanatokat.

– Melyik uradalomban? – kiabálta közbe türelmetlenül az egyik kislány, de a mellette ülő gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.

Anushka megvárta, míg elült a lárma, és lágy hangon folytatta:

– A lány soha nem ment a réten túli erdőig, oda csupán a legbátrabbak merészkedtek, de közülük csak kevesen tértek vissza. A holló a városi piacon gyakorta hallotta, hogy az erdő mélye borzalmas árnyat rejt. Neki fogalma sem volt, miféle teremtmény lehet az az árny. Pedig az éjszaka sötétje épp elég otromba teremtménynek adott otthont. Voltak közöttük kiéhezett vadállatok, hidegvérű gyilkosok vagy épp kétszínű gazemberek, de holmi árny egy sem.

Snezana szeme elkerekedett, ahogy rájött, az asszony a Sötét erdőről mesél, ezért még jobban hegyezte a fülét, nehogy lemaradjon egyetlen szóról is.

– A holló szíve majd’ megszakadt, amikor arról értesült, hogy a várba kérő érkezett. Tudta, ő kevés ahhoz, hogy elnyerje a lány szerelmét, de arra bizony nem gondolt, hogy a lány szíve már régóta őérte dobogott. Miközben felcsendült a hitvesi dal, szomorúan a Sötét erdő felé röppent, azonban a lány ezt meglátva, magára hagyta a násznépet, és utána eredt.

– Meghaltak? – hördült fel egy szalmaszőke kisfiú.

– Nem – rázta a fejét Anushka. – Annyira őszinte volt a szerelmük, hogy az erdő árnyai megszánták őket, és hollóvá változtatták a lányt.

Döbbent csend támadt. Snezana összevonta a szemöldökét. Mélyen legbelül érezte, Anushka most sem mondta el teljes egészében a történetet. Őt pedig egyre jobban furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehetett ennek az oka.

– Mi történt velük? – kérdezte Rada, ahogy fázósan közelebb húzódott Plamenhez.

– Az erdőben éltek még nagyon-nagyon sokáig – érkezett a kurta felelet.

– Ti nem akartok ott élni? – Milos szórakozottan oldalba lökte Radát. – Legalább nem kellene mindenkinek a cuppogásotokat hallgatni.

Rada szája vonallá préselődött, amikor a gyerekek rájuk szegezték a tekintetüket, és éktelen hahotázásba törtek ki. Volt, aki fújogott, mások ujjal mutogattak. Plamen közelebb hajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe, mire a lány arca haragosan eltorzult.

– Megállj csak! – csattant fel Rada, és a menekülő öccse után kapott.

A kisfiú szélsebesen átmászott az asztalokon, kikerülte az ünneplőket, és a nővérével a nyomában a telihold ezüstjébe burkolózott szántóföld felé szaladt. A gyerekek egy ideig még bámultak utánuk, majd a messziről jövő mennydörgést meghallva szétszéledtek.

Snezana a pillanatnyi nyugalmat kihasználva, odatelepedett Anushka mellé. Mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, az asszony csendre intette.

– Nem minden mese ér boldog véget, de ezt a gyerekeknek nem kell tudniuk – mondta keserűen.

– Mi történt velük? – fordult szembe az asszonnyal.

– A lány rá pár évre meghalt, a fiú… neki meg kellett küzdenie a saját árnyaival.

Snezana szeme tágra nyílt.

– Fiú?

– Végül ismét emberré váltak. Mindketten. Bár ne tették volna. – Anushka nehézkesen felállt, és magára hagyta őt.

Snezana gondolatai úgy cikáztak, akár a róka elől menekülő riadt vadnyulak. A dajkamese egy csapásra valóságosabbnak hatott, mint eddig bármikor, hiszen a holló egykoron ember volt, az is lehet, valahol a Sötét erdő túloldalán tengette a napjait. Snezana el sem tudta képzelni azt a fájdalmat, ami a hollót a fenyvesbe űzte, sem azt a feloldozó boldogságot, amikor a szerelme őt, egy madarat választott minden és mindenki helyett. Ez felemelő, de végtelenül szomorú is volt egyben. Snezana elhatározta, ha ilyen a szerelem, hát nem kér belőle.

Az asszonyokkal karöltve szaporán összeszedegette az asztalokon hagyott poharakat és evőeszközöket. Miután végzett, körbenézett, de sehol nem látta a testvéreit, ezért a keresésükre indult. Már jócskán elhagyta az ünnepség helyszínét, amikor a tücskök ciripelésén át meghallotta Milos kétségbeesett kiabálását. Nagy léptekkel megiramodott a hang irányába. Mire a távolba veszett a máglya fénye, rálelt a szántáson kuporgó testvérére. A fiú rémülten nézett maga mögé, miután észrevette őt, keservesen sírva fakadt.

– Hol van Rada? – zihálta Snezana, ahogy odaért hozzá. Csakhogy Milos még mindig a sötétségbe vesző messzeségbe bámult. A levegő kellemetlen. áporodott búza és esőszaggal telt meg.

– Milos! Hol van Rada?

– A sárkány… a sárkány lovasa vitte el – dadogta Milos, könnyeivel küszködve.

Snezana első gondolata az volt, hogy öccse megháborodott, hiszen sárkányok nem léteztek, második pedig, hogy húgának vicces kedve támadt, és elbújt valahova. Kézen fogta a gyermeket, és visszaindultak az ünnepségre. Mire elérték az időközben eloltott máglyát, nagy, kemény cseppekben eleredt az eső. Édesanyján, Anushkán és Plamenen kívül mindenki a házak felé szaladt.

– Igazán szólhatnál Radának, hogy jöjjön elő – vetette oda Snezana foghegyről Plamennek, amint elsietett mellette.

A fiú megragadta Snezana karját, és visszahúzta.

– Miről beszélsz? Nem tudom, hol van. Akkor láttam utoljára, amikor te.

Snezana mérgesen ciccentett, és leguggolt testvére mellé.

– Most már tényleg mondd el, hol van Rada!

– De hát mondtam! – kiáltott Milos vékonyka hangon. – Elvitte a sárkány lovasa! Miért nem hiszel nekem?

Snezana édesanyja a lármára kilépett a dús lombú tölgy oltalma alól, és odasietett hozzájuk.

– Miről beszélsz, Milos?

– A férfi hátán egy hatalmas ezüst sárkány volt. Megragadta Radát, és azt hörögte, hogy megvagy, medvegy*** – vetette magát az anyja karjába.

– Merre mentek? – vágott közbe Plamen.

A kisfiú a falu határában csordogáló Bija felé mutatott. Mind abba az irányba bámultak.

– Menjetek haza! Most azonnal! – parancsolt mindannyiukra az anyja. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a közeledő Anushkáról.

Milosnak több sem kellett: behúzott nyakkal belecsimpaszkodott Snezana karjába.

– Nem mehetünk el! – toppantott mérgesen Plamen, ahogy megálltak a szántóhoz legközelebb eső háznál. – Vissza kell mennünk! Meg kell tudnunk, mi történt Radával.

Snezana megdöbbent a fiú tekintetében bujkáló elszántságtól. Sosem látta őt ilyennek.

– Maradjatok itt! – azzal lefejtette magáról Milos ujjait.

Olyan halkan, akárcsak egy prédájára leső fenevad, megkerülte az asztalokat, elhaladt a zsarátnok mellett, és meghúzta magát az egyik pad lábánál.

– A cár embere volt? – hallotta édesanyja hangját. Pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésben, végül Anushka megszólalt.

– Ha igaz, amit a fiad mondott, akkor igen.

– Miért vitték el? Semmi rosszat nem tett – fakadt sírva az anyja.

– A katona medvegynek nevezte – fogta suttogóra az asszony.

Snezana óvatosan a pad másik végéhez osont, és kilesett onnan. Az este dermesztő sötétjében is tökéletesen látta anyja meggyötört arcát.

– Radában semmi különleges nincs… – meredt maga elé. – Soha semmi furcsaságot nem vettem észre rajta. Ugyanolyan lány, mint bármelyik a faluban.

– Ha így van… – kezdett bele az asszony közelebb lépve a másikhoz.

– Így van! Esküszöm! Soha semmi jelét nem mutatta, hogy más lenne – bizonygatta elszántan az anyja. – Hiszen gyermekkora óta ismered! Te segítetted a világra. Ez csak egy tévedés, ugye Anushka? – ragadta meg az öregasszony ráncos kezét.

– Még ma éjszaka küldd el a másik leányodat! – felelte Anushka válasz gyanánt. – Nem tudhatjuk, hogy a testvéred szörnyű tette került-e napvilágra vagy egyszerűen megtudták, miféle volt.

– Bosszút akarnak állni a lányaimon egy olyan tragédia miatt, amiről nem is ők tehetnek?

Snezana szíve hevesen kalapált. Attól tartott, a fülébe költözött dübörgéstől egy kukkot sem fog hallani. Bele sem mert gondolni, miért vihették el Radát, és ezután rá milyen sors vár. Szemében könnyek gyűltek, torkát fojtogatta a sírás. Nem akart elmenni a faluból, legalábbis így nem. Vágyott világot látni, de szabad akaratából, nem pedig kényszerből.

– Mi lesz Radával?

Snezana ugyan nem hallotta Anushka feleletét, de anyja keserves zokogása egyértelműen jelezte, miféle választ kaphatott az idős asszonytól.

Snezana torkából a fojtogató érzés lecsordogált a mellkasába, és befészkelte magát a szívébe. Összeszedte megmaradt lélekjelenlétét, és megiramodott az öccséékhez. A két fiú feszülten fürkészte az arcát, ám ő egy szót sem szólt a hallottakról. Intett Plamennel, hogy kövesse őket. Miután Milost tetetett nyugalommal hazaterelte, lefektette és csókot nyomott a homlokára, leült Plamen mellé a ház tövébe. Hátát a hideg falnak vetette, és hagyta, hogy a könnyek utat törjenek az arcán.

– Nem fogják visszahozni – szipogta. – És senki nem megy érte.

Plamen döbbenten bámult rá. Kisvártatva elszántan kihúzta magát.

– Nincs vesztegetni való időnk, azonnal utána kell eredjünk! – Felpattant, és megállt Snezana előtt. – Apám lovai igen gyorsak.

– Azt sem tudjuk, merre mentek – horgasztotta le a fejét Snezana.

– Nem lehet annyira bonyolult megtalálni a fővárost.

Snezana kétkedve méricskélte a fiút. Ahogy visszagondolt Anushka szavaira, az elhatározás nőttön-nőtt benne. Hiszen az éjszaka folyamán úgyis elküldenék innen. Így legalább maga döntheti el, merre indul útnak.

A fiú váratlanul megragadta Snezana kezét, és felhúzta ültéből. A házakat gondosan elkerülve a falu déli részén álló istállóhoz mentek. Látták a messzeségben az éjszakánál is feketébb Sötét erdő körvonalát, hallották a rengeteg fáinak suhogását. A felélénkülő szél lovak nyugtalan nyerítését sodorta feléjük, valahol fény gyúlt. Amint egy villám bevilágította az eget, futásnak eredtek.

– Ott, hátul, a legutolsó állásban – magyarázta Plamen, amikor elérték a szélesen terpeszkedő istálló bejáratát. – Ők a leggyorsabbak. A széllel is versenyre kelnek.

Snezana megállt az istálló végében, és árgus szemmel fürkészte a koromsötét, szénaszagú állást.

– Ez üres! – fakadt ki elkeseredetten, mire Plamen melléje lépett, és szelíden megszólalt:

– Ábránd, Lile.

Izgatott prüszkölés támadt. A két ló érdeklődve ballagott elő a homályból.

– Tudnád, mennyien ácsingóznak utánuk. A minap a vén Oros elküldte hozzám az unokáját. Azt hitte, hogy általam Olga rábírhatja apámat, hogy adja el nekik az egyiket. Mondanom sem kell, mennyire hamar faképnél hagytam. Ezek a lovak többet érnek bármilyen kincsnél – húzta ki magát büszkén.

– Akkor te nem azért beszélgettél vele, mert… – halt el Snezana bűnbánó hangja, miközben eszébe jutott a kora reggeli eset.

Plamen megrázta a fejét. Kinyitotta az állás ajtaját, és a lovakat az istálló bejáratához vezette. A szalmakupacon pihenő vastag posztóval bevont nyergekért nyúlt, és gyakorlott mozdulattal felerősítette az állatok hátára.

– Miért jössz velem? – bukott ki a kérdés Snezanából.

– Azt hittem, egyértelmű – motyogta az orra alatt Plamen.

A vihar elcsendesedtével magukra kanyarintották az ajtónál felaggatott nehéz, lószagú köpenyeket, felültek az állatokra, és a falut a folyó mentén megkerülve Zovecsbe indultak. Mire elérték Vetka határában a széles fahidat, teljesen átfáztak. Snezana a híd túlfelén egy gyors pillantást vetett az otthonára. Szerette volna jól az emlékezetébe vésni az apró faházak girbegurba sziluettjét, a falu határáig húzódó szántóföldeket és a messzeségbe nyúló méregzöld fenyves semmivel sem összetéveszthető komorságát. Rettegett a Sötét erdőtől, most mégis beléhasított a felismerés, lehet, hogy soha többé nem látja viszont.

 

*Erjesztett gabonaital
**Béka
***Medve

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Ian Pole: Kárhozott Testvériség című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A templomos lovagrend túlélése a tét. Ebben az évszázadokon átívelő történetben a rend örökösei folytatják élet-halál harcukat az őket üldöző ősi ellenséggel, egészen napjainkig, ahol sor kerül a végső összecsapásra.

Kárhozott Testvériség

akció, fantasy

I.

 

1312. Magyar Királyság, Léka

 

A lovak patái alól magasra verődő por felhője már akkor elárulta a karaván érkezését, mikor azok még ki sem kanyarodtak a kőszegi út dombja mögül. A preceptor a külső vár kaputornyának pártázatára könyökölve nézte végig, ahogy az előőrsöt adó lovag és három fegyvernöke elérte a kaptatót. A bal oldali fegyvernök nyeregkápájához erősített zászlótartón ott csapkodott a fekete-fehér gonfalon baucent, közepén a vörös kereszttel.

– Tudják már, hogy hiába futottak eddig? – könyökölt a preceptor mellé Ottó az idősebbik Frangepán fivér. A harmincas éveinek elején járó lovag napcserzette arcán egymással versengtek az elsőbbségért a ráncok, és a sebhelyek. Radványi preceptor megrázta a fejét.

– Nem. Mikor hívtam őket, az Anjou Károly még kegyelmet ígért. Most már törvényen kívüliek vagyunk itt is, mint mindenhol máshol.

– Hova mennek így tovább?

A kaptatón feltűnt a zömök batár, melyet négy szürke ló vontatott. Lovagok, és fegyvernökök óvón fogták védő gyűrűbe, sötétre pácolt tölgyfából épített bakjáról is nyílpuskás fegyvernökök vigyázták az utat. A preceptor tekintete megpihent a batár vasalt ajtajára festett címeren.

– Sehová fiam. Innen már sehová. Mindenhol ez vár ránk. Talán, ha korábban tudjuk… Elindulhattak volna Tomarba, vagy Skóciába. De már nem juthatnak át.

agukkal hozták az ereklyéket. Látod? Az ott elől Jacques Berard. Fiatal testvér, de páratlan kardforgató hírében áll. Magam is láttam egyszer vívni Lyonban, a fegyvernökök viadalán. még suhanc volt, de megjegyeztem a nevét. A kardja meg egy olyan ereklye, amit feltétlen meg kell nézned!

– Károly Róbert haddal fog jönni. Vele nem dacolhatunk, akárhány ősi ereklyét is hoztak magukkal a testvérek Franciahonból.

A preceptor ellökte magát a kövektől, és kinyújtózott.

– Legalább tizenöt nap, míg ideér a serege. De inkább húsz. Addig a felfogadott kőszegi mesterek megerősítik a várat. Egy ideig kitartunk. Hátha sikerül megalkudnunk az új királlyal. Ha meg nem… Thibauld-dal erre is végig disputáltunk egy stratégiát. Minden nap végig fogjuk vizitálni a sorsfonalat, hogy elébe menjünk a dolgoknak, és ha szükséges csavarjunk egyet a szálakon. Ha meg már elkerülhetetlen a baj, akkor használni fogjuk Melkhior könyvét, hogy néhány testvér átszökhessen az örökkévalóságba. A rend vagy így, vagy úgy, de tovább fog élni, ezt már eldöntöttük.

A kapuboltozat alól felharsant Károly gróf kürtje, és a rács csikorogva elkezdett felemelkedni. Radványi preceptor összerezzent, mint aki rossz álomból ébred.

– De ne gondoljunk egyből arra, hogy a legsötétebb út kapuját kell kinyitnunk. Legyünk bizakodóak! Most meg jer, fiam! Fogadjuk illendően Thibauldot, és a vele érkezett testvéreinket.

 

Jacques Berard derekával az ablakfülke padjának támaszkodva végignézett kardja pengéjén, majd az eredménnyel elégedetlenül a fenőkövet újra, és újra végig futtatta a fegyver élén. Megnyugtatta a monoton hang, ahogy a kő és az acél egy kurta sikoltással egymásnak feszült. Az ólmosan tompa fényű normann kard élén csupán egy sekély csorba volt. Mikor egyik hírneves korábbi gazdája végét közeledni érezvén megpróbálta eltörni egy márvány asztalra sújtott vele, nehogy a csodálatos fegyver méltatlan kezekbe jusson. Ám a penge kenyérként szelte a márványlapot minden egyes csapással, és pusztán körömnyi csorbulást szenvedett az éle. A dicső Roland lovag mártírhalált halt ugyan azon az eónokkal ezelőtti napon, de a penge túlélt, és ezáltal benne egy szilánknyi a jó Roland eszenciájából is.

Jacques némán mozgó ajkakkal beszélt a fegyverhez, miközben letette a követ, és egy olajba mártott szarvasbőrrel átdörgölte a vasát.

Csikorogva nyílt ki a folyosó végén a kincstár ajtaja, majd Kristan testvér, és a helyi számadó sergent lépett ki rajta a rend vasalt ládáját cipelve. A láda rézveretes teteje nyitva állt, és Kristan, ahogy vitték a ládát belenyúlva egy-egy tárgyat rakott az ablakfülék padjára, vagy csak fal mellé a padlóra. Itt egy kelyhet, ott egy ezüstözött gerincű kódexet, amoda egy aranyozott tekercstartót. Jacques értetlenül nézte a jelenetet, majd a pengét csókkal illetve a fegyverövén lógó hüvelybe csúsztatta, és elébük ment. Rendtársa szürke szeme rávillant a most szabadon hagyott, asszonyosan hosszú, fekete hajzuhataga alól és kezében egy aranyfonállal hímzett bőrkesztyűvel a ládára mutatott.

– Segíts, Jacq! Mindenhová tegyél egyet!

– Mivégre? – nézett értetlenül a lovag, de engedelmesen kivett egy dúsan vésett obszidián sárkánygömböt. Nem volt misztikus beavatott, de a láncszemekkel vart fegyverkesztyűn át is érezte az erejét. A bizsergést a csontjaiban, és a fémes ízt a szájában.

– Radványi preceptor utasítására. Hogy a pórok találjanak rájuk még a Johanniták előtt. A mohó kezek árnyéka a legbiztosabb menedék az ereklyéknek. Ha nem pusztítják el őket, a rend előbb-utóbb majd visszaszerezi mind.

Jacques letette a padra a sárkánygömböt. A tömör ónix baljósan koppant a tölgydeszkán.

– Akkor már nem várhatunk segítséget a Vránai rendházból. – Nem kérdezte, inkább kijelentette, miközben egy aranycsatos ereklyetartót emelt ki a ládából, amit a másik kettő sietve már tovább is vitt a lovagterem felé.

– De mivégre a kapkodás? Fél esztendeig is kitarthatunk e falak között.

– A preceptor beletekintett a sorsfonálba. Mai napon véget ér az ostrom! – suttogta Kristan, és egy olyan ékkövekkel kirakott vadászkürtöt vetett a poros padlóra, aminek csak a kövei hat jobbágyfalu árát érték.

– Thibauld és Robert testvér már előkészítette az oltárkövet Melkhior könyvének felébresztéséhez.

Jacques tetetett nemtörődömséggel megrántotta a vállát, majd végig mutatott nyurga alakján

– Én ragaszkodom ehhez a csinos kis testhez, úgyhogy maradok! Mikor jelölik ki a vándorokat?

– Amint a könyv felébredt. Felét Thibauld választja közülünk, felét Radványi Gyula preceptor a lékaiak közül.

Kintről kiáltások hangoztak, majd egy repedt rézkürt fújt recsegős riadót.

– Fegyverbe! Betörtek a várba! À moi, beau sire! Beauséant à la rescousse!

Hallották az alsóvár felől Radványi preceptor kiáltását, majd fegyvercsörgést, és sikolyokat. A már majdnem kiürült ládát félredobva mind a hárman fegyvert rántottak, és lerohantak az udvarra.

A felső vár kapujában maga a preceptor állt fehér általvetőjében idegen fegyveresek árjának feszülve kardjával és pajzsával. A hullámokban rárontó harcosok úgy törtek meg rajta, mint a tajték a sziklán. Lába előtt már féltucat halott, vagy súlyosan sebhedt férfi hevert. A preceptor két fegyvernöke a kapuházba szorult, ahogy megpróbálták leengedni a rácsot, de csúnyán összevagdosták őket a betörő fegyveresek.

Jacq, Kristan és a számadó sergent vad rikoltással vetette rá magát az ellenre, és mögöttük Alois testvér szaladt ki az öregtoronyból lándzsás fegyvernökökkel a sarkában.

Jacques felülről sújtott le egy idegen fegyveresre, ki a szekerce nyelét emelte a csapás útjába. A kard szinte ellenállás nélkül hasította át a fát, a láncinget, és alatta a húst, meg csontot. A templomos kardmester az összecsukló testet a többi közé rúgta, majd jobbról felzárkózott a preceptor mellé.

– Elárultak minket! A rejtekalagúton vezette be őket valaki! – lihegte a magyar mester, miközben pajzsa élével bezúzott egy védtelenül hagyott torkot, majd nehéz fattyúkardjával keresztbe suhintott maga előtt, hogy teret nyerjen. – Vissza kell jutnunk a Burgfriedbe!

Jacq megakasztott egy tőrdöfést, majd torkon szúrta a támadóját. Feltűnt neki, hogy a rájuk rontók nem az Anjou Károly színeit viselik, mit az ostromlók, hanem szedett vetett bőrvérteket, holtakról lehúzott ócska láncingeket. Inkább voltak koncért harcoló zsoldosok, mint katonák. Az imént torkon szúrt nagydarab férfi ismerős volt neki. Akárcsak az a szakállas félszemű férfi, aki a helyére lépett. Ekkor hirtelen beugrott neki. A kőszegi ácsmester segédjei! A városi kőmíves és ácsmestereket alig két hete bocsátották el busás fizetséggel a megerősítő munkálatok után.

– A kőszegiek! Ők hozták ránk őket! – csikorogta a fiatal lovag, és elvezetve a csípőjének irányzott szablyavágást a félszemű lábikrájába döfött. Gonoszul megcsavarta a pengét, mielőtt kirántotta a sebből, mire az ácsból zsoldossá avanzsált támadója sikoltva felbukott.

– Vágd őket fiam! Míg egy is emeli a kezét! – nézett körbe a preceptor miután pajzsa egy fedetlen kobakon kondult, és szétzúzta a férfi orrát. – Hátráljunk vissza a várba!

– Mi lesz Károly gróffal?

Az alsó várból is csatazaj szállt fel, ahogy a rejtekutakon betörő csapatok megtámadták a kapuőrséget, vagy belülről rontottak rá a falakat vigyázókra.

– Nem tehetünk mást! A öregvár az utolsó védvonal! Aki kívül reked, elveszett! Vissza a várba!

De akkor már a falakon is másztak át az ostromlók, mint tavasszal a bodobácsok. Kihasználták, hogy a védők mind a kaput próbálják tartani, így lajtorjákkal leküzdötték a falakat, majd az udvarra beszökkenő előőrs védelmi állást vett fel a fal tövében, hogy a többiek is követhessék őket. Példás szervezetséggel álltak azonnal egységbe, és elvágták az udvaron hadakozó várvédőket az öregtoronytól. Ezek a harcosok már az Anjou király kék alapon sárga liliomjait viselték általvetőjükön. Egy fiatal Johannita lovag vezette őket. Az ostromlétra mászás miatt csak gambesont, és lánccsuklyát viselt a nyolcágú kereszt jelvényes fekete köpenye alatt, de kezében ott villogott a hosszúkard.

Alois testvér hét fegyvernökkel nekik fordult, és megpróbálta szétzilálni a sorokat, de visszaszorították őket. A külső vár kapuját végül belülről kinyitották a zsoldosok, és páncélos Johanniták, meg kék-sárga fegyverköpenyes katonák özönlöttek át rajta diadalittas ordítással.

– A várba! Átvágunk rajtuk! Sanguis redundandiam!– rikoltotta Radványi, és megperdülve az épület felé tört. Az utolsó hangok olyan mélyről rezegtek fel a torkában, hogy szája szélét elöntötte a vér, de hadizászlóként magasba emelt pengéje sáfrányszín lüktetéssel csillant meg. A hatalommal átitatott szó, amit kimondott egy pillanatra zavaró viszketéssel kúszott be a fegyvertársai elméjébe, hogy azután mint folyékony tűz áradjon szét az ereikben. Vérszomjasan, egy torokként üvöltöttek fel. A mester helyére a számadó sergent és két fegyvernök lépett a kapuboltozat alá, hogy önfeláldozóan feltartóztassák a több tucatnyi támadót. A három lovag, és a megmaradt fegyvernökök rohamozó vezetőjükhöz zárkóztak. Halálos éket alkotva rárontottak a belső udvarba bejutott támadókra. A lakótorony vasalt tölgyfa kapuja is kinyílt az ostromlók mögött, majd Thibauld testvér szökkent ki rajta két fegyvernökkel. Meglepetésből, hátulról csaptak le a hármas sorú hadrendben felálló katonákra. Épp akkor, mikor a preceptor jobbján Jacques-al, balján Kristan-al az első sorba csapódott. Úgy rohantak rájuk, mint az apokalipszis lovasai. A belső tűz feszítette az izmaikat, és sáfrányszín lobot vetett a szemükben. Az ölés vágyától elnyílt szájjal ziháltak, mint mohó farkasok. Szétszórták az ellent, mint vihar a pelyvát. A pillekönnyűvé lett kardok végtagokat metszettek le, és mellkasokat döftek át. Szinte megrészegülve a vérmámortól aprították a megrettenve hátráló harcosokat. Két csatlós élete árán átvágták magukat Thibauld testvérhez, majd elkezdtek behátrálni a kapun. A demoralizált katonák nem tudták volna megakadályozni ezt, de ekkor a fiatal Johannita imával az ajkán előre szökkent, és kardja kígyósebesen villant. Hegye megmerült a felemelt kardú preceptor hónaljában, reccsenve találva meg az utat a sodronyszemek között, majd arasznyi vércsíkkal szennyezve bukkant elő onnan. A fattyúkard tompa fénye egy utolsó lobbanással kihunyt, és a fegyver a földre esett, ahogy az őt fogó kéz ujjai elgyengültek. A mámort, és a sáfrányszín tüzet száraz szél fújta ki a templomosokból, nem hagyva mást maga mögött, csak fáradt kábultságot. A támadók megújult erővel csaptak rájuk, beszorítva őket a várba. Thibauld és Kristan megragadták a megtántorodó preceptort, és a folyosóra menekítették. Jacq, Alois testvérrel, és négy megmaradt fegyvernökkel próbálta bezárni a kaput, de lépésről lépésre szorultak hátra a küszöbről, ahová benyomult az ellen.

A belső vár kapuboltozatát védő sergentet, és két társát végül felkoncolta a túlerő. A belső udvarba rontó csapatok átgázoltak földre zuhant testükön. Egy iramodás csupán, és elérik a lakótornyot.

– Nem tudjuk bezárni! Itt veszünk! – hörögte Alois, és a kilátástalanság felett érzett dühében egy visszakezes csapással kettéhasította egy férfi mellkasát. Jacques csípőn szúrt egy másikat, majd a hátratántorodó férfi helyére belépő Johannitával keresztezett pengét.

Őt nem ölhetem meg ifjú Oroszlán! Krisztus igaz katonája! Hallotta a fejében a hangot Jacq, miközben acél csendült acélon.

– Ne hagyj cserben! – sziszegte a lovag, hárítva egy fejre irányzott döfést, majd lefelé kényszerítette a másik kardját.

Tudod jól, hogy esküm köt! Nem zsoldos, igaz hittel harcol! Nem vehetem életét!

– Tudom, Frederígó. Akkor valóban itt pusztulunk! – zihálta a templomos, és egy mesteri csuklócsellel a Johannita szíve felé döfött, de az utolsó pillanatban – mintha önálló akarata lenne – félre szaladt a penge, s csak a támadó bicepszét sértette meg. A Johannita válaszcsapása viszont a bal szemétől az álláig felhasította a lovag arcát.

– Vár a sátán, eretnek! – sziszegte a szalmaszőke hajú, szeplős lovag a meghátráló templomosnak, akinek a saját vére fröccsent a szemébe. Jacq időlegesen elvakítva újabb két lépést hátrált az ajtótól, így még több katona nyomakodott be a Johannita mögé. Az egyik fegyvernök mozdulatlanul hevert már a padlón, és egy másik csapásai is lassúdtak, ahogy combsebéből artériás lüktetéssel ömlött a vér.

– Nem vagyok eretnek! – zihálta Jacques, miután kirázta a szeméből a vért, és fogást váltott a kardján. – Félem az Istent, és hiszem egyfiát Krisztus Úrunkat! De nem állok lehajtott fejjel a sötétben! Én látom a valót!

Össze szorította a fogát, és bízva a mellvértjében belelépett a következő csapásba. A Johannita pengéje szikrát vetve lecsúszott a vállvasáról, ő viszont a markolatgombbal a másik szeme közé sújtott. A szőke lovag megtántorodott az ütéstől, Jacq pedig baljával utána kapott. A másik öve mellől kirántotta a díszes markolatú, gonoszul hegyes misecordia-t, majd a páncélszúró tőrrel átdöfte a gambesont a lovag szíve felett. A fiatal lovag mogyoróbarna szeme döbbent csodálkozással meredt gyilkosára, aki elengedte a tőrt, és egy pillanatra megérintette a másik arcát.

– Sajnálom, testvér! Isten bocsásson meg mindkettőnknek!

A halálra sebzett lovag térdre esett, majd a falhoz zuhant, mikor csatlósai félre sodorták, hogy ledöfjék végre a sebzett templomost.

Ekkor rekedt kürtszó hangzott kintről. Károly gróf kürtje. Az agg hadfi és medve termetű fia tört előre a külsővár felől nyomában a Frangepán testvérekkel, és nyolc fegyvernökkel. Belehasítottak a torony kapujában feltorlódott ellenségbe, rést vágva a sorokon eljutottak a kapuig. Az ifjabbik Károly gróf, és a két Frangepán fiú beszökkent a kapun villámgyors csapásokat osztogatva a két tűz közé szorult katonáknak. Az idősebb Károly pedig a megmaradt fegyvernökeivel kívülről elállva az utat fedezte őket. Önfeláldozóan, pár pillanatra megakasztották a támadók rohamát, míg a Frangepán testvérek belülről bezárták a kaput, és helyére tolták a majd combvastag keresztrudat. Az öreg Károly gróf diadalittas kacaja kísérte kintről a keresztrúd zengő csattanását. Fia, Armand tehetetlenségében, és a veszteségtől áthatva belülről úgy markolt az ajtó fájába, mintha eleven embert ragadna meg. Homlokát egy pillanatra a keresztrúdhoz nyomta, tisztán hallatszott, ahogy fogai összecsikordultak. Aztán dühös morranással megfordult, félre lökte Aloist, meg a talpon maradt két fegyvernököt, hogy hozzá férjen az ajtó belső oldalán rekedt utolsó, még harcképes anjou katonához. Héttollú buzogánya zúgva sújtott le újra és újra, vörös cseppekből rajzolt csíkokat a fehérre meszelt plafonra, és falakra. Aztán csend lett, csak kívülről szüremlett be fegyvercsörgés, és fájdalomkiáltások.

Élesen sikoltott fel a zsanér, mikor kinyílt a lovagterem ajtaja. Thibauld lépett ki rajta, és félre hajtott fejjel végig nézett rajtuk. Zöld – arany hímzett partus köntöst viselt, kezében csavart pásztorbot.

– Hetet! Hetet tudok átszőni a könyvvel vándornak! Magammal együtt!

Lihegve meredtek egymásra a holtestek felett. Öt lovag a testvériségből. Bent már ott van Radványi Gyula preceptor Kristan-el és Robert testvérrel. Thibauldon kívül még hárman mehettek át az ajtón, hogy az örökkévalóságba szökjenek. Ki lesz az a kettő, aki itt marad? Az ajtóra ekkor kezdtek kívülről zuhogni a baltacsapások. Jacq leszakította az általvetője elejét, és a bőven vérző arcára szorította.

– Én maradok testvérek. – suttogta rekedten. Thibauld biccentett felé köszönete jeléül.

– Te, és Albert vagytok a legfiatalabb tagok.

Az idősebbik Frangepán habozás nélkül kamaszkorból alig kinőtt öccse elé lépett.

– Én! Én maradok Albert helyett! Őt vidd el!

Thibauld megrázta a fejét.

– Minél idősebb a lélek, és minél mélyebben érintette meg a tudás, annál nagyobb a siker esélye az átlényegülésben! Valamint a te hangodra Ottó, szükségem van a litániához!

Alois, aki eddig a falhoz csúszva ült, most zörögve, fáradtan feltápászkodott. Oldalát nem csak az ellenség vére festette vörösre, hanem a sajátja is. Kibomlott, sötét hajjal keretezett sápadt arca viaszosan fénylett.

– Majd én. Én maradok. Nem érzek magamban elég erőt, hogy tudjak koncentrálni.

Thibauld végig nézett rajta, és bólintott.

– Áldozatotok nem lesz hiába való! A rend élni fog!

Fejet hajtott feléjük, majd belépett a lovagterembe. A kiválasztott három lovag követte a szertartásmestert. Mindegyik tradicionális alkarfogással búcsúzott a hátramaradó két lovagtól, de még a két fegyvernöktől is. Fémes csattanással záródott be mögöttük a lovagterem kétszárnyú ajtaja. A lakótorony vastag tölgyfa kapuja még kitartott, de a kintről folyamatosan rázáporozó csapásokból sejthető volt, hogy legfeljebb másfélszáz szívdobbanás múlva engedni fog, és megjelenik az első rés.
Alois lehúzta az ujjáról a nagy, ametiszt köves gyűrűt, rövid csókkal illette, majd az egyik halott, kék-sárga fegyverköpenyt viselő katona ujjára húzta.

– Ha nálam találnák, a papok megvizsgálnák, majd elpusztítanák. Pótolhatatlan veszteség lenne. – mondta magyarázatképpen, és szeme szomorúan pihent meg az ékszeren. – Így viszont a rendnek lesz esélye visszaszerezni.

Jacq bólintott, majd előhúzta a kardját.

Engem nem fenyeget veszély! Mondta a bal szeme mögött a hang. A markolatgombomba az igaz kereszt egy szilánkját foglalták! Csak ennek kisugárzását fogják érezni a vizitátor atyák, míg eskümet megtartom! És nem szólalok meg, míg méltó lélek rám nem talál. Csupán eszköz leszek!

– Ezt lesz a legnehezebb megállnod. A hallgatást. – morogta Jacq, és a halott Johannita övén lévő hüvelybe csúsztatta a kardot. – Isten óvjon Don Frederígó!

Az ajtó ekkor hosszában megrepedt, és egy szekerce szakálla harapott át a résen. Jacq felvette a Johanita kardját, és suhintott vele párat. Páratlanul könnyű, és csodálatosan megmunkált toledói penge volt, de nyomába se érhetett az imént letett normann kardnak. Arra a húsz-huszonöt szívdobbanásnyi időre, – ami megmarad neki, miután betörik a kaput – viszont épp megfelelt. Alois mellé lépett, és megmarkolta az alkarját.

– Köszönöm, hogy mellettem vagy, testvér!

– Enyém a megtiszteltetés, testvér!

Alois a fegyvernökökhöz fordult, akik suttogva imádkoztak.

– Mi a nevetek?

– Daumier, nagyuram!

– Lovis.

Mindkettőjüket megölelte, és Jacq is kezet fogott velük.

A zsanérok felsírtak, és egy alkarhosszú fadarab fordult ki gerendákból.

– Halál rátok sátánnak rühös kutyái!

Ordított be magyarul egy férfi a résen, himlő marta arcát teljesen a kapuhoz szorítva. A zsanérok fájdalmasan felsírtak, ahogy a fém belefeszült a fába. Hatvan szívdobbanás, és bent lesznek.

A lovagterem kétszárnyú ajtaja nyikkanva kitárult, és Thibauld tűnt fel újra. Pillanatnyi hezitálás után Jacq-ra mutatott a pásztorbottal.

– Tudod az elengedés liturgiáit?

A fiatal templomos bólintott.

– Akkor jer! Radványi preceptor az imént belehalt a sebeibe. Siess!

Jacq egy pillanatra még letérdelt, és megérintette a kardot.

– Visszaszerezlek!

Ígérte, majd felállt, és követte Thibauldot. Alois megérintette a vállát.

– A gyűrűt is, testvér!

Jacq rámarkolt a vállán pihenő kézre, és megszorította.

– Mindent visszaszerzünk!

Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas | I. Regényíró pályázat

Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A Betondzsungel és Csodaszarvas című regény a misztikus-akció műfajában íródott, erős áthallásokkal a pogány magyar mondavilág és a modern kor társadalmi problémái felé.

Betondzsungel és Csodaszarvas

akció

Prológus

 

’Emberi létünknek célja van.
Ha még nem találtad meg ezt a célt, az nem azt jelenti, hogy nem is létezik, csak még idő kell hozzá, hogy felfogd mi is az.
A szellemi fejlődés ugyanolyan, mint a fizikai. Nem tudsz megemelni egy malomkövet gyerekkarokkal, ahhoz nőni kell, erősebbnek lenni és tapasztalatot szerezni.
Ugyanez a helyzet a mindenség befogadásával is. Gyermeki értelemmel felfoghatatlannak tűnik, hogy a világegyetem folyamatosan tágul és hogy a becsült kora több mint 14 milliárd év. Ez olyan hosszú, hogy bármi megtörténhetett már és semmi sem fog. Mindegy is.
A lényeg az, hogy nem te vagy a lényeg.
Létrejöttél és tartalommal kell feltöltened az életet körülötted, mely az univerzum szempontjából bántóan rövid és jelentéktelen.
Szeresd az elmúlást és imádd a csillagokat!’

A táltos szavai még mindig Gyula fejében visszhangoztak.

Itt, a végelláthatatlan panelházak tetején, a tizedik emelet hanyag szigetelésű, kátrányozott padlózatán, a tévéantennák és a zümmögő légkondícionálók gyűrűjében számot vetett sorsával, mint a hadiösvényre lépő harcosok.

Már régóta az úton járt, de csak most kezdett el igazán hinni benne.

Keserű mosoly barázdálta az arcát. Lélekben mindig is gyermek volt, csak ez soha nem tűnt fel neki.

Önmagát imádta, mint valami hamis bálványt, és arrogánsan alámerült a nagy társadalmi szerepjáték felszínes rutinjába. Elidegenítő automatizmusok, a mindennapokba vetettség magánya és a cél nélküli irigység – eme kusza emberi szappanopera végig hamis reményekkel kecsegtette. Kizsákmányolta, megkínozta s végül hangosan nevetve száműzte őt az érinthetetlen páriák kasztjába, a hajléktalanok közé.

Tűzből jöttem régen / tűzből, hogy égjen a vérem /
Tűzzé válni készen / testem-lelkem egészen!

Égből jöttem régen / égből, hogy égjen a vérem /
Éggé válni készen / testem-lelkem egészen!

Dobol és énekel a táltos. Szinte maga előtt látja a szikár, erőtől duzzadó alakját az izzasztó kunyhó homályában.

Ide, a panelház tizedik emeltére húzta fel a rongyos sátrát, mindenféle lepedőből és öreg bútordarabból összeeszkábálva azt. Mint bebábozódó hernyó, pillangó kíván lenni, valami magasabb, magasztosabb része, de oda még el kell érni. Számot kell adnia a tiszta szív erejéről.

A szív harcosa nem konfliktust keres, hanem lehetőséget. Lehetőséget a jóra.

Egyre nehezebben kap levegőt. A sátor zümmögő árnyjátékában a saját keze szellemi vezetője kezévé hasonul és még egyszer ráönt az égő parázsra.

A fullasztó vízpára gomolyogva felcsapódik, elfedve a valóságot előle és átvezetve őt a fojtogató ködön keresztül egy másik világba.

A félmeztelen hátán sós patakokban folyik le az izzadtság. Az erei megtelnek földöntúli hevülettel, mintha ezer fokon forrna a vére és lüktetne benne egy másik szív.
’Önmagunk elveszejtése a létra a mindenség felé’ idézi fel Kerecsen szavait.

A táltos közlései mindig olyan rejtélyesek. Mintha minden pillanatban a delphoi jósda többértelmű jövendölései fogannának meg az ajkán, de ez az utolsó próba. Ma éjjel számot kell vetnie mindennel és egyesülnie az univerzummal. Ő lesz a nap a sötétségben, a fényt körbe ölelő végtelen tér. Mindenhol ott lesz és sehol sem.

Nincs félelem, hatalom és kétkedés /
Nincs semmi csak halál és születés /
Mindenben ott vagyok, mindent érzek, /
Sehol sem vagyok, így létezek!

Énekli torokhangon és közben becsukja a szemét. Fokozatosan ráhangolódik a feladatra. Egy egyre erősödő, nem-létező dobpergést hall. Talán ez már a révedés előszobája?

Tudja mit kell tennie. Egyszerűen érzi. Senki nem mondta neki, de mintha mindig is tudta volna.

A tudata a dob pergő és egyre ütemesebben dobbanó hangjával rezonál. Minden egyes taktus egyre lejjebb és lejjebb ereszti elméje mélyére, oda, ahol megszűnik a világ zaja és a tudattalan nyugalom veszi át a tudatos gondolkodás helyét.

Most valaki, mintha egy újabb adag sistergő vizet öntene a parázsra, de egyedül van. Ki lehetett az? Képzelte az egészet? Talán ez már nem is érdekes.
A légkör levegőtlen, tikkasztó, a gondolatokat is el-elgáncsolja a pillanatban.

Kerecsen azt mondta, hogy ha a sötétség győzedelmeskedik lelkében, lehet nem éli túl. Ez az egész egy spirituális küzdelem és minden csak tőle függ. Attól, hogy képes lesz-e az emlékein keresztül őszintén elevezni a tudata peremére és onnan visszatérni.

A táltos úgy magyarázta, hogy mind a hajléktalan, mind az átlagpolgár életének egybe kell forrnia. Újra át kell élnie a tapasztalásait, legyenek azok jók vagy rosszak, s mindezeknek egyszerre lesz szereplője, nézője és kritikusa is egyben.

’Aztán egy kicsit meg is kell halni, hogy igazán élhess!’ emlékszik vissza a szellemi vezetője utolsó mondatára és az izzó parázs skarlátvörös harci díszekkel festi meg arcát.

A kunyhója részletei végleg elmosódnak. A saját, széttört bútordarabjai, melyek a szedett-vetett építménye tartópilléréiként szolgálnak, vibrálni kezdenek és a falak, melyeket a ronggyá használt lepedőiből és polgári ruháinak mozaikszerű kavalkádjából emelt, követik az éteri dobverés ritmusát.

Az egész miliő nagyon is hasonlatos a servúdi otthonához, hogy az élet körforgásának metafórája itt teljes legyen.

Totó, Szomcsi, a Csorba Jani és a többiek, a hajléktalan bunkik pazar csokra, az érintetlen kispesti akácerdő sűrű bozótosa, a szellemi királyság, ahol a repülőtérre vezető gyorsforgalmi út, a metró alagút és a pláza, mint a fogyasztás öntömjénező Bábel tornya, végérvényesen kijelölték az emberi élet határvonalait – a servúdi erdő befogadott mindenkit, akit az élet Nottingham grófja elnyomott.

A kérges kezek alatt a Csodaerdő olyan ősközösséggé formálódott, ami menedéket nyújtott mindenkinek, aki alól kicsúszott a föld. A lomizós csöveseknek és az alkoholista guberálóknak, az otthonról elmenekülteknek és a lecsúszott rokkantnyugdíjasoknak, mindenkinek, aki saját döntése vagy világ csúfsága okán a páriák kasztjába került.

A képzeletbeli dob most ritmust vált és egyre erősebben diktálja a tempót.

Kerecsen azt tanácsolta, hogy lazán álljon a belső utazáshoz, legyen rugalmas, mint pitypang a szélben. Ne akarjon, ne erőlködjön és főleg ne kössön semmit feltételekhez. Adja fel az ítélkezést és inkább csak belső megfigyelőként legyen jelen. Öleljen meg minden kósza emlékképet vagy érzést, élje át őket újra, majd engedje el őket ugyanolyan könnyedséggel, amellyel jöttek. A múlt már megtörtént, az idő itt csak díszlet.

Vesz egy mély levegőt és a tűz ropogását hallja. A mohó parázs néhol még eszi a fehérré mállasztott fadarabokat. Az utazás már elkezdődött, csak a megvilágosodás kérdéses.

Szívem kinyitom, / a végtelen rám simul, /
Szállok szabadon, / a kék égen túl.

Hallja még a dalt, de a szavak formátlan visszhangokká esnek szét elméje űrjében. A hangok egyre tompábban és tompábban verődnek vissza míg végül, mint egy kútba dobott kő, nagy csattanással a sötétben loccsan.

Tudata kifeszített víztükre alatt elcsitul minden külső zaj. Puha testeken csúszik. A mindenség alaphangja a néma üresség, amivel most eggyé kell válnia.

1. fejezet

 

Apró nesz verte fel álmából. Felriadt a zajra, de nem volt képes kinyitni a szemét. Éber tudattal feküdt, olyan volt, mint aki kómában van, de érzékel mindent maga körül.
Megpróbálta, de a végtagjait sem tudta megmozdítani. Mintha nem lett volna ura a testének és a szemhéja tonnányi súllyal nehezedett rá. Csukott szemmel próbált meg segítséget kérni, de az csak értelmetlen nyögéssé torzult az ajkán.

Valaki odalépett mellé. Csepegést hallott, majd a homlokára helyeztek egy vizes ruhadarabot. A kellemes, hűsítő érzés egy pillanatra elkergette a tehetetlenség nyomasztó tudatát, a forró teste azonban másodpercek alatt kiszárította a nedves kendőt, így azt levették róla és ismét a vízbe mártották.

Hallotta a cseppek lusta zuhanását a tálban, ahogy visszahullnak a folyékony anyaölre, majd a kendőt megint szakszerűen a homlokára pakolták:

– Pihenj csak, nyugalom! Most már nem lesz baj! –kísérték nyájas mondatok az aktust egy kedves női hang formájában és a férfi beleegyezett.

Nem küzdött többé. Elengedte magát és lesüllyedt alfába, ahol viszont lázálmok gyötörték. A képek, melyek fel-felvillantak az agyában, felzaklatták és a sajgó fizikai fájdalommal kiegészülve a sötét hallucinációk csapdájába lökték.

Révedéseiben magát látta, ahogy három varjú kergette. Utolérték őt, majd villant egy penge és a földön találta magát. A karcos hideg és a feketeség bekebelezte.
Vonszolta magát az avarban, de nem nyílt számára kiút. Aztán hirtelen egy csodás, fénylő alak izzott fel előtte. A bámulatos jelenésnek agancsai magasodtak és egyenesen őt nézte. Egy szarvas volt az, aranyozott rámában, akárcsak egy pogány ikon.

A sebesült férfi a tekintetét szinte belevájta a látomásba és láthatatlan kötélként húzta magát egyre közelebb és közelebb a fenséges állathoz.

A jeges földön kúszott, az életet adó melegség pedig lassan távozott a végtagjaiból. A telihold által megfestett éji árnyak démoni örömtáncot jártak a lebénuló teste felett. Már nem volt messze a szarvas, csak pár méter kellett volna tennie, azonban az utolsó, elkeseredett húzás után a földön, az állat megmozdult és egy másik, sötét alakká változott. Az emberi alak erősen megmarkolta a kabátja gallérját és könnyedén felrántotta kétlábra, amitől felriadt.

 

Miközben felkiáltott, a fájdalmas üvöltésével halálra rémített egy szintén a szobában szundikáló embert. Vele szemben egy férfi ült, egy ősz hajú, ősz bajszú alak, aki a karosszékében elnyúlva a macskáján pihentette a kezét. Mikor a beteg drámai ébredése felriasztotta, ő is felpattant a székből és mintha kísértetet látott volna, kiszaladt a kis házból.

– Ne! Kérlek, segíts! – nyöszörgött utána a fekvőbeteg és fel is kelt volna az ágyból, de az ereje menet közben elhagyta.

Félúton a mozdulatsorban oldalra esett, aztán lezuhant a földre, egy kemény és hideg szőnyegre. Ott fetrengett a porban és kísérletet tett volna a szabadulásra a rácsavarodott, izzadt lepedők alól, de képtelen volt kihámozni magát a szorításukból. Szenvedését egy középkorú, fekete hajú, cigány férfi enyhítette, aki nyers stílusban ráripakodva, berohant a szobába:

– Mi az Isten bajod van?! Örüljél má’, hogy gondodat viselik, te meg itt ijesztgeted az embert! Bolond vagy?! – fogta meg határozottan az idegen, majd felsegítette és visszatuszkolta a beteget az ágyba.

– Ki maga? Hol vagyok? – kérdezősködött izgágán a gyengélkedő, de az undok férfi dacos hangnemben rövidre zárta az eszmecserét:

– Tök mindegy, nem? Élsz, nem? Itt vagy a servúdi erdőben, biztonságban. – adott kurta válaszokat, majd betakargatta és ledorgálta, ha még egyszer megszökik, ő bizony nem segít, hagyja megfagyni.

A feje búbján kopaszodó, hátul lófarkas cigány férfi zsörtölődve távozott a kis házból, majd a láztól elgyötört páciens elterült az ágyban.

A Servúdban volt, de nem tudta, hogy ez pontosan mit is jelent és azt sem, hogy mióta. Semmire nem emlékezett. Megfogta a bekötözött fejét és felemelte a lepedőjét, hogy megnézze a sajgó oldalát.

A derekától egészen a mellének közepéig szakszerűen be volt kötözve. A bal oldalán egy kicsit átütött még a vér, de a jobbon már semmi sem látszott a géz alatt.
Kétségtelen, hogy kezelték a sérüléseit és próbált visszaemlékezni hogyan szerezte őket, de nem ment. Nem emlékezett semmire, ami furcsa volt. Mintha minden ismeretlen lett volna a számára.

A zakatoló gondolatok a fejében pillanatok alatt heveny fejfájást eredményeztek. A homlokához kapott és még mindig tűzött a bőre. A hidegrázás is elérte, így visszabújt a lepedők alá és inkább meghúzta magát. Egy ágyban volt és gondozták, az csak jót jelenthetett.

Most pihennem kell, adott gondolatban parancsot magának, majd lassan behunyta a szemét és elpilledt, mintha elvágták volna, de a valóságból, megint visszatért a nyomasztó víziók labirintusába.

Néha-néha felriadt, nyüszített vagy nyöszörgött, de többnyire csak rázkódott a láz vagy a sebesülései okán.

Egyszer valaki felemelte a hátát és a szájához tett egy poharat. Beleivott, de félrenyelt, így azonnal köhögésbe fulladt.

– Ezt mind meg kell inni! – mondta egy gyámoltalan férfihang és a beteg kinyitotta a szemeit.

Az őszbajszú volt az, akit a minap megijesztett és éppen itatni próbálta. Ezt elraktározta az elméjében majd tovább pihent, de a rémálomképek nem kegyelmeztek neki.

A következő révedésében egy barnahajú nő szerepelt, ahogy a vízparton belógatja a lábát a hullámokba. Olyan szép vádlija volt és a mosolya! Nem koncentrált másra csak két apró gödröcskére a leány arcán, ahogy a csábító tekintete még a színeket is elhalványította körülöttük.

A tóparti kép idilli víziója azonban hirtelen megváltozott, esőfelhők kúsztak feléjük az égen és szinte a semmiből egy fertelmes vihar kerekedett. Mintha csak dézsából öntötték volna, az eső csak hullott és hullott alá, a vízszint pedig vészesen emelkedni kezdett. A gátak átszakadtak, a partot elöntötték a durván kicsapó hullámok, így úszni kényszerültek. A férfi felnézett az égre és a sötét fellegek egy hatalmas, már-már szürreális teliholddal koronázták meg a tragédiájukat.

A barna nő után nézett, de ő már rég elsodródott mellőle. A férfi egyedül kísérelt meg úszni, fennmaradni a víz tetején, de csak hánykolódott, mint egy fadarab. A hínár próbálta lehúzni, a hullámok megfullajtani, és egyszer csak megjelent a feje fölött három varjú. A madarak éktelen rikácsolásba kezdtek, de ő csak menthetetlenül süllyedt, levegőért kapkodva. Már nem tudott lebegni sem, valami láthatatlan erő a vízbe húzta, egyre mélyebbre és mélyebbre a sötétségbe, a kétségbeesésbe.

Aztán felriadt ismét. A teste tocsogott az izzadtságban, de a szemei most mintha élesebben fókuszáltak volna. Egyedül feküdt egy házikóban, amit most alaposabban szemügyre vett.

A lábadozásának színhelye egy pár négyzetméteres, téglalapalakú kunyhó volt, melynek alapja térdmagasságig a földbe volt ásva. Egy lefüggönyözött, nagy ablak nyílt az ágyával szemben, de ki nem látott rajta, ugyanis a függöny koszos fóliája csak a tompított napfényt engedte be.

Az ablakforma koszos kerete okosan bele volt építve a faelemek és téglák oldalfalába, begipszelve, néhol bepúrhabozva, és ahol nem jutott anyag az oldalfalba, ott bútorok vagy kövek zárták le a végeket, ruhákkal és szőnyegekkel, kvázi szigetelés gyanánt.

Az ágy lábánál, egy leharcolt fémhordóban pislákolt a tűz, kellemes melegséggel árasztva el a szobát, s a füstjét egy összetákolt cső vezette ki a kalyibán kívülre.

A kis kunyhó puritán módon volt berendezve, néhány keretezett fényképpel és egy-két bútordarabbal. Egy nagy gardróbszekrény, mely sem stílusában, sem méretében nem illett oda, és az ágya mögött magasodott, míg egy négyszögletű, kopott kisasztal, egy sámli és egy megtört támlájú szék társaságában, a fekhelye oldala mellett volt kiállítva, mint valami avantgárd kompozíció.

A kunyhóban egyébként rengeteg lim-lom állt felhalmozva. Az asztalkán elemek, gyógyszerek, konzervek voltak dombocskákba rendezve, míg a sarokban egy elektromos sparhelt pihent, ami egy használt akkumulátorra volt kötve hosszú, többszörösen átszigszalagozott vezetékekkel.

A rögtönzött terepszemlét kintről beszűrődő hangok szakították félbe és az ösztöneire hallgatva, a beteg inkább becsukta a szemét.

Valaki érkezett. A kis ház oldala kinyílt és a hideg szellővel együtt bejött rajta egy alak. Mikor már bent volt, a látogató visszanyúlt a ház oldaláért és visszatette az egyszerű falemezt a kiásott keretbe.

A vendég dudorászni kezdett, majd matatva az asztalon helyet csinált magának a sámlin és finoman költögetni kezdte a fekvő férfit.

– Hahó? Ébresztő. Kummantsá’ valamit, gyere! – szólította meg és a beteg, tettetve hogy alszik, lassan kinyitotta a szemét.

Egy siltes sapkás ismeretlenre emelte a tekintetét, a férfi olyan hatvanas volt, kerek arcú, őszülő borostával és erős tájszólással:

– Na, szevasz. Felébredtél, mi? Ideje lesz. Sok óta alszol. Hoztam egy kis levest. Finom. Pillantás alatt erőre kapsz, koma! – nyújtott oda az idős férfi egy törött sarkú műanyag tálcát, amin egy nyitott konzervdobozban gőzölgő levesféle illatozott.

– Há’ bocsesz a tányérért. Legutóbb amikor részeg voltam összetörtem az utolsót. Ez van! – mentegetőzött a siltes sapkás férfi, látva az ápolt megszeppent tekintetét, de a szabadkozása ellenére a gyengélkedő megszólalt:

– Nem azt néztem, hanem…hol a kanál?

– Mi?! Ja! Az azbeszt úristenit Szomcsi! Mindjá’ hozok egyet! – ordított a férfi, homlokon csapva magát, majd felpattant és kivéve az ajtót a keretéből elrohant evőeszközért.

Az oldalra helyezett falelemen túl, ami az ajtóként funkcionált, most az ápolt férfinek alkalma kínálkozott kitekinteni a kunyhón kívülre, ahol egy erdei tájkép tárult a szeme elé viskókkal és kézi építésű, rozoga kalyibákkal tarkítva.

Vele szemben, átellenben, egy nagydarab, sörhasú roma férfi éppen fát hasogatott. Egy nehéz csapás után megállt a kezében a szekercével és barátságos mosollyal ránézett a betegre. A gyengélkedő ettől zavarba jött és elvette a tekintetét a favágóról. Nem tudta kik ezek az emberek, így nem bízhatott senkiben.

A siltes sapkás rövidesen visszatért, az őszbajszú férfival karöltve, aki nem győzött bocsánatot kérni:

– Sajnálom, hogy elfelejtettem kanalat adni! – közölte vontatott, szomorú hangon, majd átnyújtott egy kanalat, de a sapkás öreg lekorholta:

– Mindig elfelejted Szomcsi, hát így hogy egyen a beteg?! Még azt hiszi rossz vendéglátók vagyunk!

– Jól van, na! TE MINDIG CSAK KIABÁLSZ VELEM! – kelt ki magából hirtelen az őszbajszú és félrelökve a másikat zokogva kiviharzott a házikóból.

– Szomcsi! Várjá’ má’, nem úgy gondoltam! SZOMCSI! – kiáltott utána a siltes sapkás férfi megbánóan, de az erőfeszítése hasztalan volt. A depressziós tekintetű, őszbajszú társa elrohant, a beteg viszont vacogni kezdett.

– Behúznád az ajtót, kérlek! Hideg van! – törte meg a csendet az ismeretlen és az idős férfi, ismét a homlokára csapva, visszatette az ajtót a keretbe.

Ezután a kis hordóhoz sántikált és ügyetlenül a jobb térdére támaszkodva, rádobott egy fadarabot a pislákoló tűzre, ami újra erőre kapott.

– No, egyél, ettől leszel aztán erős! – noszogatta az öreg a gyengélkedőt, helyet foglalva vele szemben és a beteg elkezdett szürcsölni – Csak lassan, azt mondták lassan kell enned. Megfontoltan. Pihengessé’ nyugodtan! Ja és bocsáss meg az előzőért! Szomcsinak rosszak az idegei, tudod dilinyós. Én már csak ismerem, együtt ültünk a Lipótba’! – nevetett fel az öreg és nem lehetett eldönteni, hogy ez vicc akart lenni vagy igazat beszélt.

Miközben a beteg mohón nekiesett a meleg, zsíros lének, a vendéglátója felállt a székéről és az asztalkához sántikált. Elővett egy megsárgult, kockás jegyzettömböt és egy tollat a kabátja belső zsebéből, majd kihajtotta az odakészített sportújságot a fogadásoknál és tudományos szkepticizmussal ráncolni kezdte a homlokát. Mormogott is magában, miközben a kockás jegyzetfüzetébe írt.

Az ápolt az átmelegítő étek kanalazása közben a szeme sarkából az őrzőjét kémlelte. A fickó ártalmatlannak tűnt, kicsit kótyagos volt, de cseppet sem ellenséges.
A fogadások tanulmányozása közben most megint a zsebébe nyúlt és elővett egy olvasószemüveget. Feltette a szemére és a gyengélkedő elmosolyodott a rózsaszín keretes szemüveg látványán, a társa pedig ezt kiszúrva, nevetve mentegetőzött:

– Okkuláré kell má’ nekem is, öregszik a szemem. Tudod régen mindent láttam, most már, egyre kevesebbet. – beszélt furán kifejezve magát és amikor a beteg az utolsó kortyot is kiszürcsölte a konzervből, félretette az újságot és az ágy felé fordult.

– Na, jobban vagy már, koma?

– Igen. Köszönöm. Te ki vagy? – nyújtotta a kezét a beteg, mire a siltes sapkás bemutatkozott.

– Tóth Tibor, de mindenkinek csak Totó! És te? – kérdezte rutinból a férfi, de a bekötött fejű néma maradt.

– Hát…ööö…nem is tudom… – töprengett el ezen a bagatell rövidzárlaton a beteg, de a gondolatai beszippantották.

Hogy hogy nem tudja ki ő? Erre nem emlékezne? Vagy másra sem? Bármi másra? De úgy tűnt hiába erőlködött, semmi nem jutott önmagáról az eszébe. Az sem, hogy ki vagy micsoda, netán honnan jött. A kunyhó előtti dolgok elméjének homályába burkolóztak.

– Mi bajod van? Tán’ felfeslett a hárs a fejedben? – nézett rá az öreg röhögve – Nem emlékszel, sebaj, majd eszedbe jut! Én, a nevemen túl, azé’ vagyok Totó, mert kiváló Totó játékos vagyok, a célom 13+1 és el is érem egyszer! Tudod, van egy szisztémám! – kacagott fel a siltes sapkás férfi és beavatta a kockás jegyzettömbjének rejtelmébe.

Kiderült, hogy Totót nem érdeklik a meccsek oddsai vagy hogy a bukik szerint melyik a nyerő csapat. Elmélete szerint nem a nagy meccseket kell választani, nem az elit bajnokságokat meg híres csapatokat, hanem kicsiket. Norvég bajnokság, svéd meg finn első liga, szerette a hollandokat és a belgákat is, de nagy favoritjai keleten voltak:

– A kedvenceim a balkáni csapatok. – ecsetelte piros pozsgás arccal, a siltes sapkáját a homlokán hátra billentve – Szerbia, Bulgária, Horvátország, ott mindig csalnak, mint itthon az NB1-be’. Nincs egy tiszta meccsük, én mondom! Ezé’ nem kell az oddsokat vagy a neveket nézni. Ezt a mintát kell variálni! – mutatott a kockás tömbön egy számsort melyen az 1-esek, 2-esek és X-ek látszólag véletlenszerűen váltakoztak.

– Értem és mi az összefüggés? – kérdezte a beteg.

– Összefüggés?

– Igen, mi a rendszer, miért pont ebben a sorban vannak az 1-esek, 2-esek meg X-ek?

– Ja, ez a legjobb, álmomban láttam őket! – mosolygott a férfi és suttogóra vette a hangját, holott csak ketten voltak a viskóban – Álmomban egyszer meglátogatott Puskás Öcsi bácsi és azt mondta, hogy most dekázik nekem és jól figyeljek, ha bal láb, az egyes, ha jobb láb, kettes, ha pedig combon emelget, akkor x. Így is volt és én leírtam! – nevetett huncut vigyorral a férfi és az ápolt még utoljára megpróbált vele értelmesen beszélni:

– De akkor miért kell a meccseket nézned? Bármelyik tizennégy meccs bármelyik bajnokságból megjátszható ezzel a mintával, vagy nem? – hozta zavarba logikus kérdésével a fickót, aki elgondolkozva ezen, felkapta a vizet.

– Azé’ te sem gondolod, hogy vakon hiszek egy álomnak, mi?! – csattant fel a székéről és levéve a szemüvegét odavetette – Öcsi bácsi csak a kulcsot adta meg, Okos Postás Uram, a meccsekre nekem kell rátalálni és oda kell a matek meg a megérzés! Istenem! Amatőrök! – horkant fel, majd felkapva a tálcát a kunyhó oldala felé sántikált és kivette az ajtót a keretéből.

– BOCSÁNAT! – kiáltotta utána a fekvő férfi, de Totó visszatéve az ajtót a helyére, se szó, se beszéd eltrappolt.

Ismét egyedül maradt. A ropogó, meleg tűz és a leves kicsit helyre hozták, de valamivel el kellett terelnie a nyugtalanító gondolatait, melyek az identitásának rejtélyét feszegették.

A legfontosabb a pihenés volt. Aludnia kellett, mantrázta magában. A biztonsága tudatában hajtotta a fejét nyugovóra és elhatározta, hogy előbb erőre kap csak azután derít ki mindent, addig türelem.

 

Másnap reggel éles macskanyávogás keltette. Az ágya melletti sámlin az őszbajszú férfi aludt, elterpeszkedve, hátát a hatalmas gardróbnak támasztva. Álmában durván markolászta az ölében tartott macskát, aminek nem maradt más kiút a szorításban csak a fájdalmas nyávogás.

A Szomcsi nevezetű, legalábbis Totó így ordított utána, mély orrhangon horkolt, túlröfögve a macskája jajveszékelését.

– Hé, pszt! – próbált finoman suttogni a bekötött fejű. Okult az előző találkozásukból és ezúttal nem akarta megijeszteni a társát:

– Hé, ember! – szólt rá kicsit erélyesebben, de semmi.

Megpróbált felülni az ágyban, ami meglepetésére sikerült. Oldalra fordult és a lábát lassan a földre helyezte, aztán vett egy mély levegőt és talpra próbált állni, viszont félúton a kínzó fájdalom a bordái közé szúrt. Keservesen feljajgatott majd visszazuhant a takarójára, amire az őszbajszú fickó is felébredt.

– Uramisten! – riadozott megint Szomcsi – Már megint a szívbajt hozod rám! NEKEM SZÍVEPILEPSZIÁM VAN TUDOD?! – rikoltozott és már azon volt, hogy elhagyja a viskót, de látva gyengélkedő szenvedő figuráját, meggondolta magát:

– Baj van, Andrássy gróf? – kérdezte felé hajolva és az ápolt férfi segítséget kért.

Szomcsi visszaszenvedte őt az ágyba, takarót tett rá és egy pohár vizet nyújtott neki.

– Köszönöm. – adta vissza a beteg a műanyagpoharat és kezdett megnyugodni.

– Ildikó azt mondta, hogy még vagy két hétig ágyban kell lenned, nagyon mély volt a seb! – közölte a bús tekintetű, őszbajszú fickó, majd visszaült a sámlira és visszaragadta az ölébe a menekülni vágyó macskáját.

Az állat még mindig nyávogott, mire a férfi elővett a zsebéből egy kolbászdarabkát és odaadta neki. A kefeszőrű, tarka macska gyorsan befalta a falatot, majd jóllakottan elnyújtózva elhallgatott. Szomcsi csak a kis lényre koncentrált, gyerekes módon dédelgette és ez a bánásmód már a macska ínyére volt.

– Szomcsi, igaz? – kezdte a beteg, hátha megtud valamit.

– Igen, de honnan tudod? A fejembe látsz? – kérdezte kikerekedett, kék szemekkel, halálosan komolyan.

– Nem, dehogy, csak Totó ordította a neved múltkor, emlékszel? A kanál ügy miatt.

– Ja persze, már egy pillanatra azt hittem, hogy látó vagy. Örültem volna neki. – hajtotta vissza a fejét a macskájára és hideg komorság ült ki a tekintetén.

– A te macskád? – nézett a foltos, mocskos állatra az ismeretlen.

– Igen, Gáborkának hívják, a fiam után.

– A fiad? Szép név. Hány éves?

– 17 lett augusztusban.

– Az szép és itt éltek a Servúdban?

– Nem, ő már meghalt. – kezdett a macskájának dudorászni Szomcsi.

– Parancsolsz…?! A fiad most akkor…meghalt?

– Igen. Két hónapja töltötte be a 17-et, csak nyolc évesen meghalt, ezen mit nem lehet érteni? Tudod, a bányatónál fürödtünk, családi pancsi volt, ahogy ő mondta, aztán, soha nem jött fel a víz alól. Jaj, istenem! – fakadt ki sírásban az ősz férfi – Én is meg akartam ölni magam, hidd el! Találtam az utcán egy mosókötelet, kirohantam és felakasztottam magam egy fára, de a rohadt ág nem letört! A kurva életbe! – sopánkodott hirtelen hangulatváltozásokkal a férfi.

A gyengélkedő látta, hogy a társa érzelmileg labilis, így nem forszírozta tovább a családi történetet, megpróbálta a beszélgetést másfelé terelni:

– Az előbb Andrássynak szólítottál, talán ismersz engem?

A vele szemben ülő megnyugodott és ránézett, majd vissza a macskára:

– Azért hívtalak Andrássynak, mert te vagy az angol beteg. Andrássy Gyula. Tudod az Oscar díjas film? Nem rémlik? – lett csönd a viskóban és az ismeretlennek sejtelme sem volt, hogy Szomcsi miről beszél.

– Ez mit jelent? Akkor ti sem tudjátok ki vagyok? – esett kétségbe a férfi, de társa mosolyogva közölte:

– Kerecsen tudja. Majd ő is meglátogat. Most a fákkal beszélget, akik hoztak téged. – fejezte be a depressziós tekintetű és az ápolt a fejéhez kapott.

A lüktetés ismét beindult a koponyájában és nem tudta, hogy ennek az okai a beszélgetésben vagy a fizikai állapotában keresendők.

– Oké, és most hol vagyok?

– Hát a Servúdban! – vágta rá Szomcsi.

– De hol?

– Kispesten.

– De nem úgy, pontosan hol? Kinek a viskójában?

– Ez az én bunkim. Rám bíztak. Én, a Totó, meg Ildikó viseljük a gondodat. – mesélte a férfi, majd oldalra fordult az ölében lévő macskával és a gyógyszeres polcáról levett pár bogyót. Bekapta, majd kiöntött magának egy pohár fehérbort egy behorpadt oldalú PET palackból és legurította vele.

– Nem kéne innod, ha gyógyszert szedsz! – akart segíteni a bebugyolált férfi. Nem tudta honnan tudta vagy miért mondta ezt, az intelem egyszerűen csak beugrott neki, Szomcsi azonban leintette:

– Áh, a csövesdokinak megmondtam kerek-perec, olyan gyógyszert adjon, amire ihatok. Ennyi. Ezek meg különben is antidepresszánsok és egyéb pszichotikumok.

Kárt nem tehetnek, már úgyis bolond vagyok. Legalábbis azt hiszem. – fejezte be a mondatát a házigazdája, majd hátradőlt a sámlin és becsukta a szemét.

Fél perc sem kellett neki, már úgy horkolt, mint egy vadkan.

– Szomcsi! SZOMCSI! – kiáltott rá az ismeretlen, hiszen még mindig nem tudott meg semmi kézzelfoghatót, de a vendéglátója már nem válaszolt.

Még egyszer erélyesebben rászólt, meg is dobta egy gyűrött könyvvel, amit az ágy melletti rozsdás mosógépdob tetején lelt, de a találatra csak a macska nyávogott fel, Szomcsi tovább húzta a lóbőrt.

Mivel látta, hogy itt már nincs mit tenni, ledőlt a beteg is. Pihennie kellett. A fájdalom fel s alá cikázott az oldalában.

Legközelebb délután ébredt fel. Az ajtót kiemelték és odébb rakták. A hideg fuvallattal egy nő érkezett be rajta. Letett egy tálcát az asztalra, majd visszatéve a faelemet a helyére a férfi felé fordult.

– Hát ébren vagy Gyula! Ez jó hír, akkor megmaradsz. – közölte mosolyogva, mire a beteg szemei a láztól felcsillantak:

– Ismerjük egymást? Maga tudja ki vagyok?

– Sajnos nem. A nevem Ildikó. Én viseltem gondodat a többiekkel.

– Ildikó. – a név derengett a férfinek – Maga kötözött be, igaz?

– Igen.

– Maga ápoló?

– 12 évig műtősápoló voltam. De csak voltam.

– Köszönöm. – rebegett egy félszeg hálát az ismeretlen és egyből a gondolataiba révedt.

A nő ezt jó érzékkel kiszúrta és további információáradat helyett előre lépett és tálalta neki a vacsoráját. Egy fémcsajkában forró tarhonyát hozott neki, egy leheletnyi pörkölttel.

Az ápolt felült és szinte azonnal neki esett a fűszeres illatú éteknek.

– Étvágyad is van, az is jó! – kuncogott a vékony, szemüveges hölgy, akinek a fogai között nagy hiányok tátongtak – Szomcsi, megjött a váltás. Szomcsika! – lökte meg a férfit, de az a füle botját sem mozdította.

A nő ezt látva csipkedni kezdte, de ez sem segített, az alkoholos-gyógyszeres koktél mély álomba küldte a férfit. Végül a vékonydongájú hölgynek nem maradt más választása, mint egy határozott mozdulattal pofon vágni őt.

– Ki az? Ne bántsatok…! – sikoltozott Szomcsi, majd felugrott és a macskáját morcosan megragadva eloldalgott – Egy perc nyugta sem lehet az embernek! NORMÁLISAK VAGYTOK?! – hőzöngött, majd magára hagyta a két társát.

Eltelt pár perc, míg az összes tarhonyát belapátolta, és meg sem rágva az utolsó falatokat, már kérdezősködött is:

– Miért hívtál Gyulának, ha nem ismersz?

– Ja, ezt a nevet Szomcsi ragasztotta rád. Az angol beteg után. Gróf Andrássy Gyula. Tudod, az Oscar díjas film…

– Nem, nem tudom. – rázta a fejét a beteg – Nem emlékszem semmire.

– Igen, hallottam. Lehet amnéziád van. Talán átmeneti, a fejre mért ütések miatt.

– Ütések?

– Igen és a szúrások. Mit gondolsz a mennyekből zuhantál alá? Pont ide? – nevetett keserűen a nő.

– Miért hol vagyok?

– A Servúdban! – a barna hajú nő nem értette igazán a kérdést.

– MI A FRANC AZ A SERVÚD?! – lett dühös a beteg és még a kanál is kiesett a kezéből.

Ápolója annyira megriadt ettől a váratlan, agresszív mozdulattól, hogy a beteg sűrű elnézéskérése sem hatotta meg.

– Kérem, várjon. Kérem, bocsánat. HALLJA! ELNÉZÉST! – kiáltott utána a férfi, de a kivett ajtólemezt visszahelyezve keretbe, a nő vékony alakja eltűnt a téli tájképben.
Nem telt el tíz perc, mikor ismét megmoccant a kunyhó fala és belépett rajta az ismerős, lófarkas cigány férfi. Ugyanaz a férfi volt, aki már egyszer bejött és ledorgálta. Most épp nagykabátot viselt, amit levetett bent és szigorú arccal leült az ággyal szemben lévő háromlábú székre. A nadrágja zsebéből elővett egy dohánnyal teli zacskót, majd papírt hozzá és cigarettát kezdett sodorni.

– Te dohányzol? – kérdezte köszönés helyett és a beteg nem tudta mit mondjon.

– Nem tudom… – felelte kurtán, mire a cigány férfi felnevetett és megnyalva a sodort cigarettáját a szájába tette és meggyújtotta. Leszívott egy erős slukkot majd átnyújtotta az ápoltnak:

– Ezt egyféleképpen deríthetjük ki! – majd a fekvő férfi elvette a cigarettát és beleszívott. Nagyokat köhögve fújta vissza a füstöt, amit a társa jóízű kacagással díjazott.

– Látod, egyet már tudunk rólad: nem vagy bagós! – nevetett a beteg kezéből elvéve a csikket és ő kezdeményezett – A nevem Csorba Jani, a kunyhók kapitánya, a kis közösségünk vezetője, segítője, akasztott embere, de mindenkinek csak Robin, Robin Hood után. Tudod, a servúdi erdő miatt. – mondta mosolyogva, de látta, hogy ennek a viccnek a bekötözött férfi elméjében nincsen hátországa – Én voltam itt az első lakó, aki bunkit épített és azóta mindenki hozzám fordul az ügyes-bajos dolgaival. Így lettem vezető. Apropó, Ildikó, kicsit megijedt tőled tudod?

– Igen. Sajnálom. Csak semmire nem emlékszem és mindenki úgy emleget itt dolgokat, mintha tudnám mit jelent. Bocsánat!

– Oké, nincs harag, csak tudod Ildikót az előző férje ütötte-verte, ezért inkább az utcára menekült. Az aggresszióra, mint egy megkínzott kutya, inkább meneküléssel válaszol, szóval uralkodj magadon, megértetted?

– Igen. – sütötte le gróf Andrássy a szemét.

– Akkor, spongyát rá! – nevetett fel Jani, alias Robin, tompítva a kínos helyzet élét és tűnődő tekintettel beleszívott a csavart cigijébe.

Csend állt be köztük. Barátságos tekintettel egymást méricskélték. Robint egy fontos kérdés kínozta, aminek ki kellett jönnie, itt és most:

– Nem kertelek öregem, megmondom a tutit: te most őszintén, tényleg, nem emlékszel semmire? – jött a felszínre a legfontosabb ügy és a beteg keserűen megrázta a fejét.

– De semmire-semmire?

– Tudok beszélni, meg néhány dolog egyszerűen bevillan, de más semmi. Példának okáért, tudom mi az a 13+1, de az angol betegről vagy a Servúdról sejtelmem sincs. Azt mondják valami sasos fickó tudja ki vagyok. Ez igaz? – utalt a beteg a felügyelői szóbeszédére, amire a cigány fickó derűsen felnyerített:

– Kerecsen, a neve Kerecsen, de… – legyintett a kunyhók kapitánya, megmasszírozva a halántékát – azt inkább hagyjuk, hogy ő mit gondol. Tudod, táltosnak mondja magát. Spirituális lélek, ennek az előnyeivel és a hátrányaival.

– Mi az, hogy táltos? – érdeklődött a fekvőbeteg.

– Hát öregem, ha engem kérdezel, az agylágyulásnak egy fajtája, de Kerecsen rendes tag, ehhez nem fér kétség. – válaszolt fanyarul Robin és beleszívott még egy kövéret a rongyos cigarettájába.

Ismét csend állt be köztük, de a tekinteteik második találkozása most más fényt hordozott. A cigány férfi nem hitte el, hogy a beteg semmire sem emlékszik, a gyengélkedő pedig tudta, hogy az őrzője többet tud annál, mint amit megosztott. Ez a kölcsönös bizalmatlanság eltartott még vagy egy-két másodpercig, majd a roma férfi elnyomta a csikket egy koszos hamutartóba és sóhajtozva felállt:

– Hát akkor gróf Andrássy, az első és legfontosabb feladat, hogy kiderítsük ki is vagy valójában. Mikor felépülsz és tudsz már járni, elmegyünk a rendőrségre. Addig is, próbáld meg kipihenni magad! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, de az ajtóban még utolérte egy kérdés:

– És hol találtatok rám, Robin? – csimpaszkodott bele az idegen ebbe a kérdőmondatba, úgy, mintha az élete függne tőle.

– Nem mi találtunk rád, hanem Ő. Kerecsen. – mondta a cigány férfi hátra fordulva és ismételten felszólította, hogy pihenjen, mert szüksége van rá.

A beteg így is tett. Mikor betették az ajtó furnérlemezét a keretébe magára maradt, de csakúgy zakatolt az agya. Kerecsen talált rá, de ki lehet ez az ember? És mi az a táltos? Valami mese rémlett neki. Táltos paripa vagy valami hasonló, de nem tudta biztosan. Egyetlen dologban volt csupán sziklaszilárd. Beszélnie kellett ezzel a férfival. Ő tudott róla valamit. Talán a táltos tudta ki ő és hogyan került ide.

 

A lábadozás napjai egyhangúan teltek. Egy reggel, amikor Ildikó őrizte, megkapta a ruháit. Szerény öltözete egy nadrág, egy kopott alápóló, egy meleg pulóver és egy túlviselt sportcipőből állt, kiegészülve egy vastag, de foltozott zoknival és egy kesztyű-kötött sapka párossal.

– Ezek voltak a régi ruhád zsebeiben. Gondoltuk valami ismerős lesz. – mondta szinte suttogó hangon a nő és átnyújtott pár kisebb dolgot az ismeretlennek.
Félcsomag rágó, egy toll és egy cetli volt az összes bizománya. A cetli elázott, volt valami írás rajta, de azt nem tudta pontosan kivenni. Csak pár betűt tudott megfejteni, egy B egy k egy n és egy Z, ez nem volt túl sok és jelentést sem váltott ki az elméjében.

Máskor, amikor Totó jött őrizni, őrült sztorikat hallgatott tőle. A vén lottós fickó mindenkiről tudott mindent a Servúdban és ezt nem is próbálta leplezni. A legfrissebb pletykáktól a legszemélyesebb dolgokig mindent rázúdított, de azért hasznos információkat is ki lehetett mazsolázni a sztori-dömpingből. Például az, amikor megtalálták.

– Kerecsen hozott be az erdőből, koma. – kezdte Totó, a rózsaszínkeretes szemüveggel az orrnyergén – Csak vonszolni tudott, mintha már halott is lettél vóna’. Egy hatalmas vörös csíkot húztál magad után a hóban. A véred volt az, basszus! Nem volt szép látvány. Persze, rögtön kihívtuk a mentőket, de amikor elmondtuk hova kellene kijönni hirtelen megszakadt a vonal. Mindig ezt csinálják. A Servúdba nem jön ki senki, szarnak ránk, ez van öcsipók. Szal’, amikor magunkra maradtunk az Ildi ellátta a sebeidet, de nem sokat adtunk azért, hogy megmaradsz. Aztán mégis Gyuszkó! Kitartó fickány vagy te, haha! – nevetett az idős férfi, mire az idegen felvonta a szemöldökét.

– Gyuszkó?

– Ja, igen. Mivel nem tudjuk a neved és te sem tudod, így te lettél gróf Andrássy Gyula alias az angol beteg. Én adtam! Tetszik? – vigyorgott büszkén Totó.

– Azt hittem Szomcsi adta.

– Jó-jó, Szomcsi meg Én…

Mivel a beteg nem akarta megbántani a siltes sapkás bohém amúgy is érzékeny lelki világát, kénytelen-kelletlen elfogadta a nevet. Végtére is, maga sem tudta ki ő, mi ő, merre tart, szóval ez az Andrássy Gyula tökéletesen megfelelt neki. Éjszakánként azonban, amikor egyedül maradt a gondolataival, a rejtélyek, mint egy képzeletbeli smirglipapír, úgy csiszolták az agytekervényeit, napról napra egyre tompábbá téve a gondolkozását.

Egy délután Robin és Ildikó tett látogatást nála és átkötözték a sebeit. A fejkötését levették és egy törött kis kézitükörben megvizsgálhatta a sebhelyét. A vágás a homlokától indult és – a szemét szerencsére nem bántva – a bal fülééig húzódott.

– Kicsit pontatlan lett a varrás. Remegett a kezem. – szólt közbe Ildikó és megpróbált mentegetőzni, de Gyula leintette:

– Semmi baj. Ha elállította a vérzést, teljesen megfelel. – mondta kedves arccal, majd ismét a törött, kis tükörre irányította tekintetét.

Egy arc nézett vissza belőle, barna szemekkel és pirospozsgás orcával, de ez az arc egy ismeretlen férfié volt. Egyetlen vonása sem rémlett neki. Semmi különleges nem volt rajta, amiről beugrott volna a személyazonossága. Se egy anyajegy, se egy egyedi ismertetőjegy. A borostás képe és a dús, de nyomokban őszülő haja alapján korban olyannak tűnt, akinek már több éve volt a háta mögött, mint előtte, de más semmi.

– Ezt hogyan szerezhettem? – kérdezte az angol beteg. Mikor átkötözték a derekát akkor látta meg a mély, szúrt sebet a jobb oldalán.

– Minden bizonnyal nem balesetben, ez késszúrásnak tűnik. – mondta Robin és Gyula azon kezdett morfondírozni, hogy ki szúrhatta le.

Ő most akkor egy rossz ember? Vagy csak bajba került? Semmi kézzelfoghatóba nem tudott kapaszkodni, így vakon repült. Mikor belebújtatták a meleg ruhákba, már sejtette, hogy sétálni fognak.

– Most már mindennap kell egy kis egészségügyi séta, gyerünk, egy-kettő! – emelte fel Robin és igaz fájdalmak közepette, de talpra állt.

A bunkiból egy havas tájképbe lépett ki, melyen a fagyos, téli szellő játszadozva keresztül fújt. A leheletének első párafelhőin túl és a sajgó fájdalommal szakaszosan küzdve, de szemügyre vette ezt a Servúd nevezetű helyet.

A toldozott-foltozott települést kis, kézzel épített kalyibák és sátrak alkották, amiket a környező fák és sűrű bozótosok egy elszáradt koszorúként körbe fontak. Néha kóbor kutyák loholtak el mellette és látott egy-két mozgó alakot is. Egy hátizsákos öregúr felé biccentett, majd elcammogott mellette és egy sátorszerű kunyhóban eltűnt. A bal oldalán, egy elhízott nő vágott fát egy rozoga viskó mellett, majd oldalra pakolva a csikkjét egy rönkön, minden fejszecsapás után beleszívott a dekkbe.

– Megmutatom hol találtunk. – mondta Robin és Ildikóra támaszkodva elindultak az erdősáv szélére.

Nem mentek messzire. Olyan 40-50 métert tehettek meg, nagyívben elkanyarodva az erdőmélyi falutól. Útjukat szemétdombok és kiborogatott kukák szegélyezték, aztán az idegen észrevett egy hatalmas, föld felett futó távhővezetéket.

Robin egy ösvényre mutatott alatta:

– Onnan kúsztál idáig. – mutatta, mintha csak reprodukálni akarná az eseményeket és Gyula ekkor alvadt vért pillantott meg a hóban. Az odafagyott, sötét színű csíkok a kátrányra emlékeztették, azonban a tekintetét egy távolban elsuhanó autó ragadta meg.

– Az ott már az utca? – érdeklődött.

– Igen, a Vak Bottyán.

– Kispest? – kérdezte és Ildikó helyeselt.

– Igen, jól emlékszel! Látod, majd visszajön minden! – szurkolt neki a nő, de a sebesült férfi lábai remegni kezdtek a kimerültségtől.

– Megyünk is vissza! – szögezte le Robin és a jobb válla alá markolt segítség gyanánt.

Az úton visszafelé a nagy kanyart most fordítva tették meg és a téli, kopasz lombkoronák között Gyula észrevett egy színes kavalkádot. Meg is állt és megpróbálta kivenni a furcsa objektumot a távolban. Kötelekről színes papírok lógtak alá a magasból, melyek a környező fák és egy csúcsos, csillogó sátorcsúcs közé voltak kifeszítve. Olyan volt a látvány, mintha valami színpompás cirkusz vert volna tábort a hajléktalan bádogváros mellett.

– Az ott mi? – kérdezte lihegve Gyula és Ildikó Robinra nézett.

– Kerecsen jurtája. Majd oda is elmegyünk, de nem ma! – felelte a kolónia vezetője és vonszolta tovább az egyre nehezebbé váló férfit, aki csak nyögdécselve ismételgette, hogy oda akar menni.

– Lesz még arra idő, hidd el! – nyugtatta Ildikó, de Gyula az izgalommal vegyes fáradtságtól lassan elvesztette az eszméletét.

Nem tudta, hogyan jutott vissza a kunyhóba, egyszer csak felnyitotta a szemét a frissen ropogó tűz megnyugtató hangjára. A lángok vidáman pattogtak a kézzel forrasztott kályha belsejében. Már éjszaka lehetett, ugyanis Totó, a tippmixes nagydumás, most horkolva húzta a lóbőrt vele szemben.

Érezte eljött az idő.

Elege volt már a passzivitásból. Nem tudta mióta feküdhetett itt, de már az is soknak tűnt. Válaszokat akart és elhatározta, hogy meglátogatja a megmentőjét.
Nesztelenül felöltötte az ágya végébe hajtogatott ruháit és halkan kiemelve az ajtót a helyéről, kisurrant a viskóból.

Kint viszont nem azt kapta, amire számított. Ilyen messze a közvilágítástól az erdei éjszaka idegen sötétje fogadta. Szerencséjére a városi fényszennyezés, egyesülve az égen kúszó negyedhold halvány sugaraival utat mutatott neki a fagyott havon, de ennél több segítsége nemigen akadt a navigálásban.

Csak a friss emlékekből tájékozódott. Ott egyenesen ki a kunyhók között, itt jobbra a kanyarban, a színes sátor bal kézre esett, messze a rekettyésben, a távhővezetékekkel ellentétes irányba.

Egy ponton letért a kitaposott ösvényről és bokáig belegázolt a hóba. Itt, a szebb napokat is látott, gyöngyvásznas sportcipője egy pillanat alatt megadta magát és a lábfeje testmelegével érintkező hó egyből pocsolyává változott a cipőjében. Ez az áldatlan állapot, összeesküdve az olcsó gumitalpszerkezettel, minden lépését cuppogó vánszorgássá alakította az éjszakában.

Félúton kicsit kimerült és megtámaszkodott egy tar akácfa törzsénél. Megint sajogni kezdett az oldala, de most úgy, hogy a lábai is beremegtek. Ez nem volt kedvező előjel és a rövid kálváriáját egy újabb tünet követte: hirtelen kiverte a víz. Az izzadtság szinte patakokban folyt a hátáról, ami érthetetlen volt a kint tomboló mínuszok tükrében.

Alig bírta szusszal. Ez a negyven-ötven méter olyan volt, mintha egy maraton után meg akarta volna mászni a Mount Everest-et, de nem adta fel. Habár nem látta a jurtát és a színes szalagokat, de tudta, hogy az út végén ott kell lennie a sámánlaknak, így tovább lépdelt.

A szűz hóban nehezen mozgott, aztán megtorpant. Egy hó által befedett gödörbe tévedve megbicsaklott a lába és hasra esett. Ahogy a csupasz kezei a jéghideg hóval érintkeztek szinte fizikai fájdalmat érzett a zimankótól. Belemarkolt a fagyott hóba és úgy kúszott volna tovább, de az ujjai hamar elzsibbadtak.

– Segí…segítség…! – próbált meg kiabálni, mikor rájött, hogy nem tud tovább menni, de a hangja még túl gyenge volt.

A szíve vitte ki az erdőbe és most lehet tényleg meghal idekint. Halálra fagy a sötétben, ami különösen ironikus, lévén, hogy túlélte még a késelést is!

A fejét mindenről lemondva a hóba hajtotta és csak pihegett. A fagyott talajjal érintkező bal arca szintén lezsibbadt pillanatok alatt, de ez már nem érdekelte. Még lehelt párat a jeges hó felszínén, lélekben már elfogadva a sorsát, amikor ropogást hallott maga mögül.

Valaki felé tartott a havas földön és mellé ért. Hátulról megragadták és felemelték. Nem látott semmit, csak a vékony negyedholdat alulnézetből, majd elájult.
Mikor visszanyerte az eszméletét, vastag pamuttakarókba csavarva feküdt, mint egy bebábozódott lárva. Egy nyitott tűzrakás pattogott mellette, itt nem volt kályha a szobában, a tűz füstje egy mennyezeten lévő kis nyíláson távozott, mely gondosan le volt fedve állatbőrrel. Megpróbált felülni, de az csak nehezen ment, mert mint egy kisded, nyakig be van pólyálva a meleg takarókkal.

Egy köralakú sátor volt a menedéke, melynek a tágas, belső tere tele volt pakolva szőnyegekkel. Néhány polc volt felállítva a falaknál, amelyeken könyvek és hangszerek pihentek, egy akusztikus gitár, egy kézidob, furulyák, doromb, valamint pár edény és háztartási eszköz.

Most a középen elhelyezkedő tűzhely felé nézett. A táncoló lángok fölé egy vaskeret volt állítva, azon pedig egy lógó teáskanna rotyogott. Ahogy nézte a foltos, fémkannát, hirtelen a háttérben, a tűzhelyen túl, megmozdult egy árnyék.

Egy férfi ült vele szemben, a tűzhely túloldalán és most előjött a fénybe.

– Nagy ostobaság volt idejönnöd Szürke Harcos, még nem vagy elég erős! – morogta a férfi, akinek sötét haja lófarokba volt kötve.

A barna szemei áthatóan nézték Gyulát, de ebben nem volt semmi agresszió, sokkal inkább erő sugárzott belőlük. A fickó mediterrán típus volt, barnabőrű, feketehajú, ápolt, borotvált arcával olyannak tűnt, mint az indián statiszták a régi jugoszláv western filmekből.

– Te ismersz engem? – kérdezte az amnéziás, és igaz be volt bugyolálva, de a fogai még mindig vacogtak.

– Igen. – felelte a táltos.

– Ki vagyok?

– Azt nem tudom. – felelte nyugodtan a lófarkas férfi és a teáskannában lévő víz, eljutva a forráspontig, fütyülni kezdett.

– Akkor honnan ismersz? – csattant fel a beteg.

– Azt nem tudom ki vagy, hogy milyen név áll a személyiden, de nem is ez a lényeg. Inkább azt tudom mi vagy, pontosabban mi leszel, ha úgy döntesz. – vette le a kannát a férfi a tűzről, majd komótos mozdulatokkal két kisebb poharat készített elő, melyek az alján szárított füvek voltak. Leforrázta a teaalapot, majd félretette a gőzölgő kannát és várt. A gyengélkedő mohó kíváncsisággal telve törte meg a csendet:

– Mi vagyok?

– Te vagy a megmentő, a Szürke Harcos, aki maga is bégető bárány volt, de bátor farkas lehet és megmentheti a Servúdot. – közölte ellenállhatatlan magabiztossággal, de társa ebből egy kukkot sem értett.

– Valami veszély fenyegeti a Servúdot?

– Ó igen, nagy veszélyek, szinte minden oldalról. A közönyös társadalom, mely elvesztette a maradék jóérzését, most végleg le akarja amputálni magáról azokat, akiket egyszer már megpróbált lecsonkolni. Kihajították őket az utcára, erre idejöttek, kolóniát alapítottak és most ezt is el akarják venni tőlük. A Törvényembere gúnyos és pökhendi, kifordított érveit csak az ostobák károgják. Akik rábízzák bizományukat, biz’ maguk ellen cselekednek, de ezt még nem látják. Azonban nem csak a Törvényembere a gond. A többi otthontalan irigysége is forgácsolja a Servúd nimbuszát. Az Aranyfogú, akinek a világ csak az, amit lát, mindent akar, be akar törni és tort ülni a Remények Faluján, de a Servúd nem lehet az övé. A sötétség nem uralhatja a Csodaerdőt. Ide nem juthatnak be. Ezért jöttél ide te, aki bárány lett volna, de most még annál is több lehet. – fejezte be a titokzatos monológját a táltos, majd a teásbögrét átnyújtva a bepólyáltnak a tűzre irányította acélos tekintetét.

Gyula, meglazítva magán a takarókötést, belekortyolt az italba és egyből ledöbbent. Még soha nem kóstolt ilyet. A gyógyfüvek és különböző fűszerek zamata egy kellemes, de pikáns ízben olvadt össze a szájában. A táltos egy dologhoz már biztos értett: a teakészítéshez.

– Nem emlékszem, hogy érkeztem ide. Nem emlékszem semmire! Egyáltalán hogyan találtál rám? Volt velem valaki? – próbált meg Gyula kicsikarni érdemi információt a sámánból, de az elhárította ezeket a kérdéseket.

– Az lényegtelen hogyan érkeztél ide, sebesülten vagy diadalmenettel, a lényeg az, hogy itt vagy. A Földanyát kértem, hogy küldjön valakit, aki segíteni tud és meghallgatott.

– De Én hogyan tudnék bárkinek is segíteni? Azt se tudom, hogy ki vagyok! – háborodott fel az angol beteg, de a táltos erélyesen ránézett és olyan elementáris nyugodtsággal a hangjában kezdett beszélni, ami szinte megállította az időt köröttük:

– Pontosan és ez a te legnagyobb fegyvered, Szürke Harcos! Te vagy a fehér lap, tabula rasa, amire még nem írt senki. Neked nincs múltad, mely visszafog és elkényelmesít a tapasztalattal. S néked nincs jövőd sem, ami aggaszt, vagy ami visszafog a tettben. Te kívül állsz az ő világukon. A penge vékony mostban élsz, ott táncolsz, a lehetőségek pengeélén, így minden cselekedeted valóság lehet! Földanya tudta kit kell küldeni és neked ez a feladatod. Megtalálni a kiutat a labirintusban, a megoldást a rejtélyre, a választ a legnehezebb kérdésre: hogyan maradhatnak választott otthonukban azok a hontalanok, akiket gyűlölnek a Betondzsungel lakói. Hisz’ a Servúd új honfoglalói bármit tesznek, veszítenek. Ha nem hagyják el önszántukból a Csodaerdőt, kilakoltatják őket tavasszal, ha viszont elmennek és nem lesz új otthonuk, elvesztik mindazt, amiért kínkeservesen megküzdöttek. Ha harcolnak és ellenállnak, felháborodással telve szétverik őket, ha viszont megadják magukat és hagynak mindent veszni, akkor elveszítik azt a maradék lelki erejüket is, mely kivezette őket a nyomorból, és ami még emberré teszi őket egy embertelen világban. Semmit nem tudnak tenni, minden helyzetben mattot kapnak és neked kell megtalálni erre a megoldást. Ez a te feladatod! Nem könnyű feladat, tudom, de ne feledd, csak az újév harmadik teliholdjáig van időd erre, utána menthetetlenül összegyűlnek azok az energiák, melyek véget vetnek a Servúdnak, egyszer s mindenkorra.

– Semmit nem értek abból, amit beszélsz. – mondta az angol beteg lemondóan, ugyanis nyilvánvalóan egy nem teljesen komplett emberrel diskurált.

– Most még nem érted Szürke Harcos, de idővel minden tiszta lesz. Az emberi létünknek célja van. Még ha nem is találtad meg a célod, az nem biztos, hogy azt jelenti nincs is, csak még idő kell hozzá, hogy felfogd mi is az. A szellemi fejlődés ugyanolyan, mint a fizikai. Nem tudsz megemelni egy malomkövet gyerekkarokkal és ugyanez a helyzet a mindenség befogadásával. Gyermeki értelmünkkel felfoghatatlannak tűnik, hogy a világegyetem folyamatosan növekszik és hogy a becsült kora 14 milliárd év. Ez olyan hosszúnak tűnik, hogy bármi megtörténhetett és semmi sem fog. Mindegy is. A lényeg az, hogy nem te vagy a lényeg. Nem a neved vagy a múltad és végképp nem a jövőd. A kérdés az, hogy a jelenben meg tudod-e találni azt az ösvényt, amelyen végig menve változást érsz el. Létrejöttél és tartalommal kell feltöltened az életed, mely az univerzum szempontjából bántóan rövid és jelentéktelen. Szeresd az elmúlást és imádd a csillagokat! – fejezte be a táltos a monológját és elfordult a tűztől.

Elhelyezkedett a saját fekhelyén, amely szintén csak földre terített szőnyegekből és takarókból állt, majd az idegennek hátat fordítva nyugovóra tért.

Gyula is követte a példáját. Kiitta a gyógyteát a rovásírásos agyagbögréjéből és hátat vetve a tűznek ő is felvette az alvó magzatpózt. Szinte még hallotta, ahogy a sámán félálomban magában beszél:

– Nincs sok időd Szürke Harcos, nincs sok időd! – mormolta a lófarkas férfi, majd álomba szenderült.

A beteget elszomorította ez a beszélgetés mivel egy centivel sem jutott közelebb a céljához. Semmit sem tudott meg magáról, vagy arról hogy merre tart, így csak remélni tudta, hogy ha nem is a táltos, de hátha valaki más képes lesz majd segíteni neki.

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse | I. Regényíró pályázat

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A történet főhőse egy félig tündér, félig ember lány, idilli életet él apjával Erdővölgyben.
Azonban egy nem várt látogató teljes káoszba borítja a főszereplő életét, akinek kalandos élete megkezdődik.

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse

akció, fantasy

Előjáték

 

A Regélő bő, sötétzöld bársony köntösén különös, régi hímzések bonyolult mintái rajzolódtak ki. Kényelmesen ült a kandalló melletti öblös karosszékben. Szépen zengő, mély hangja betöltötte a helyiséget. Elmúlt időkből mesélt, csodálatos történeteket. Olyanokat, melyeknél már nem tudni, mennyi benne az igazság és mennyi a fantázia által hozzátett rész. Dús, vállára hulló, erősen deres haja és arasznyi szakálla tetszett a gyereknek, ahogyan a mese is. Aleysia az apja ölében ült, kényelmesen bevackolódva, biztonságban és boldogan.

Nalmer báró magas, jó alakú férfi volt, szinte mindennap vívott, és gyakorolta a kézitusát embereivel. Arca nem kimondottan szép, de nyílt és megnyerő, az a fajta, akit észrevesznek a nők. Barna hajába már ősz szálak keveredtek az idő múlásának nyomán. Szája sarkában és szeme körül finom ráncok jelezték a sok nevetést és a szomorú, magányos estéket. Nem hordott ékszereket, kiváló anyagból készült ruhája tiszta volt és egyszerű. Alig figyelt a történetre. A gyertyák és a megrakott kandalló libbenő fényénél kislányát nézte, ahogy sötétkék szeme tágra nyílt, annyira élvezte a mesét. Kicsi keze egy szalaggal babrált, amit hosszú hajából szedett ki, de nem tudta, mit csinál. Aztán egyszerre ásított egyet, néhányszor laposat pislogott, majd a hosszú pillás szemek lecsukódtak.

A Regélő elhallgatott és mosolyogva nézte, ahogy Nalmer felnyalábolta a gyermeket, óvatosan talpra állt, és hosszú lépteivel elindult vele az emeletre. A lányka göndör, aranybarna haja úgy csordult végig a vállán, mint a méz. Az öreg Chillendilre gondolt, aki elment, és sóhajtott. Nagy kezével megdörgölte a csípős tavaszi hidegtől sajgó térdeit és ivott egy kortyot a forralt borból. Az embereknek néha különös sors adatik. Ugyanakkor mindennek megvan az oka, és semmi sem történik véletlenül. Ám a dolgok gyakran fájdalmasak, és csupán évek múltán derül ki – már ha egyáltalán –, hogy az élet miért alakult úgy, ahogyan.

TITKOK ÉS BÚVÓHELYEK

1. fejezet

 

Idegenek

 

Az előbb még semmi sem sértette az éjszaka világát, de most hangos, kétségbeesett kiáltás sebezte meg a csendet. Aleysia éberen ült fel az ágyában. Sötét volt, ám ő látott mindent az ablak felől beszűrődő halvány derengésben. A kislány kimászott színes, szövött takarója alól az ágy elé terített birkabőrre, és úgy ácsorgott ott mezítláb, hosszú, fehér ingében, és figyelt. Megborzongott a hűvös, nyárvégi éjszakában. A kastélyt betöltötték a szokásos neszek. Alvó emberek nyugodt lélegzetvétele, az ősz fegyvermester horkolása, egerek aprócska lábainak csendes, gyors tipergése, egy macska osonása a kertben, Zsoldos, a hosszú szőrű, foltos juhászkutya szuszogása a nagyterem kandallója előtt, ahová öreg csontjait melegítendő, behúzódott. A nyájra, odakint a legelőn, már a fiai vigyáztak. Aleysia az apjára figyelt, de a báró mélyen aludt a szomszédos hálószobában.

Tudta, hogy nem ébredt fel hiába. Várakozott egy kicsit, aztán elindult. Óvatosan elhaladt a szemközti falnál alvó dajka mellett. Elég nagy volt már, hatéves, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy állandó felügyelet alatt legyen. A báró nem szigorúságból, inkább féltésből hozta ezt a rendeletet. Aleysia tudta, hogy hamarosan egyedül lehet, amire már nagyon vágyott. Apja megígérte neki, hogy hétéves korára a dajkát egy komornára cseréli, és annak már nem kell a hálószobában aludnia. Aleysia soha nem félt egyedül, vagy a sötétben, mint más gyerekek. Egy erős tölgyfaláda állt a szobája sarkában, oda igyekezett. Felhajtotta a tetőt, mely zajtalanul nyílt fel. Félretolta a ruhákat és felemelte, majd egy rúddal kitámasztotta a láda alját. Alatta sötét üreg és rövid lépcső rejlett. Több titkos járat is akadt a nagy házban és a kislány mindet ismerte.

Bemászott a ládába, lelépett néhány lépcsőfokon, aztán a láda alját visszaigazította a helyére. Teljes sötétben maradt. Ekkor ismét hallotta a kiáltást. Most már tudta, hogy egy bajba került, rettegő nyest az. A láda alatt először lefelé kellett mennie, aztán balra fordult és kijutott egy keskeny folyosóra, mely a ház hosszában futott végig. Néhol lőrések engedtek be némi holdfényt. Csendesen lépkedve igyekezett a segélykérés irányába. A sarokba csigalépcsőt építettek, amely felvitt egyenesen a padlásra. Az ezüstös fény itt jobban beszűrődött a falat alkotó széles deszkák között. Aleysia hallotta a mocorgást a sarokból. A nyest felnézett a jöttére. Értelmes kis pofáján, sötét gombszemében fájdalom látszott. Csapdaként kirakott hurokba gabalyodott bele, ami most szorosan a hátsó lábába vágott. Vajon ki tehette oda? Alighanem valamelyik szolga rájött, hogy valami állat kószál erre, és megpróbálta megfogni. Most pedig fogalma sincs arról, hogy itt vergődik a csapdában, nyugodtan alszik valahol, talán épp a másik oldalára fordul. Aleysia eleinte nem értette, hogy más emberek miért nem hallják ugyanazt, mint ő. És azt sem tudta, hogy miért nem értik az állatokat.

– Segíts! – nézett fel rá a vergődő jószág. – Kérlek! Segíts! Fáj a lábam és félek! Ez a dolog nem ereszt!

Felemelte a jobb mellső mancsát és bizalommal nézett a kislányra.

– Jól van. Maradj nyugton!

Aleysia leguggolt mellé és kicsi, de ügyes ujjaival türelmesen elkezdte szétszedni a hurkot. A nyest remegett, de nyugton állt, csupán hosszú, loboncos farkát görbítette maga mellé. Barna szőre finom volt és a torkán lévő fehér folttal igazán elegánsan festett. Csupán fél percbe tellett, és a gyerek kiszabadította a jószágot. Ellenállt a késztetésnek, hogy megsimogassa. Tudta, hogy a vadállatok nem szeretik az ilyesmit.

– Köszönöm. Ha bármikor segíthetek, csak szólj. Gyors vagyok…

– Vigyázz máskor – mondta a kislány komolyan. – Légy óvatosabb. Ahol emberek laknak, az nem neked való hely, érted?

– Most már tudom – szuszogott a nyest. – Csak az a sok izgalmas illat… Az egerek például… meg a tollas népek…

A sarokban álmosan mocorgott egy galamb. Aleysia sejtette, hogy ez csábította ide a kis ragadozót, de nem mondta ki. A hálás jószág még egyszer ránézett, aztán megrázta magát és fürgén, hullámzó mozgással végigszaladt a gerendán, annak végénél pedig kibújt a kis ablakon. Aleysia kinézett utána. Denevérek suhantak a holdfényben, éjszakai lepkékre, bogarakra vadászva. A kislány elgyönyörködött könnyed röptükben. Vékony kis cikkantásokat hallott felőlük.

Aleysia lekecmergett a padlásról és visszatért a szobájába. A dajka továbbra is aludt. Reggel mit sem tud majd védence útjáról, ahogy a többiről sem volt fogalma. Néha ugyan csodálkozott a gyerek koszos lábacskáin, de nem törte rajta sokáig a fejét. A kislány visszamászott a nagy ágyba és elégedetten sóhajtott. Hamar elaludt.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtek. Aleysiát megmosdatta, szépen megfésülte dajkája, göndör, aranybarna haját hátratűzte két nagy fésűvel és átkötötte egy szalaggal. Bokáig érő, nefelejcskék ruhájában igazán bájosan festett. Belebújt könnyű cipőjébe és leszaladt a nagyterembe, ahol apja ült az asztalnál. A báró sötét nadrágot és finom anyagú, fehér inget viselt, vállig érő haját hátrafésülte. Már végzett a reggelivel, most valami iratot tanulmányozott, a kardja mellette feküdt a fal melletti padon. Mosolyogva nézett a lányára, és ahogy Aleysia hozzáfutott, gyöngéden megölelte.

– Jó reggelt kis kincsem! Hogy aludtál?

– Jól, papa, köszönöm. És te?

– Mint a bunda.

– Hogyan alszik a bunda? – incselkedett vele a kislány.

– Hm. Talán kérdezd meg tőle – kacsintott rá az apja.

Aleysia kuncogott, és elégedetten felült az egyik magas székre, aztán szétnézett az asztalon. Volt ott mindenféle finomság, friss kalács, lepény, vaj, sonka, apró nyári körte és tej nagy kancsóban. A szolgálólány már oda is lépett mellé és telitöltötte egyszerű ezüstkupáját az aznap reggel fejt, édesen, fehéren csorduló tejjel. A lányka vett egy szelet kalácsot és megvajazta. Apja szeretettel figyelte, hogyan harap jóízűen az ételbe. Visszafogottan, egyszerűen élt, nem kereste a különleges ínyencségeket, nem hordott hivalkodó ruhákat, és sok időt töltött a gyermekével. Aleysia nem ismerhette az édesanyját, Nalmer pedig nem keresett új asszonyt. Ha lettek volna rokonai, talán zaklatják, hogy házasodjon meg újra, de nem voltak, így hát kettesben éltek a lányával.

A vár és benne a kényelmes, emeletes ház dimbes-dombos táj rejtekében állt és szinte körülölelték a környező zöld erdők. Erdővölgy volt a birtok neve és ez teljesen illett is rá. A báró uradalmához tartozó kis falvak lakói szántottak, vetettek a domboldalak keskeny telkein, amelyeket szorgos munkával tettek termővé, teheneket, nyulakat és néhány baromfit tartottak a ház körül. Patak több is volt, friss vizet és halakat kínálva, mindenki el tudta látni magát, a báró pedig csupán a termés tizedét kívánta adóképpen. Nyugalomban éltek, mindössze egyetlen út vezetett a főváros felé. Erdővölgyön nem jártak keresztül utazók, és csak alkalmanként tévedt ide egy-egy kereskedő. Nalmer maga nem fordult meg a királyi udvarban már évek óta.

Ekkor Zsoldos feltápászkodott a kandalló elől. A báró rápillantott és vágott egy darabot a sonkából az öreg kutyának, mivel azt gondolta, az megéhezett. De Zsoldos kifelé figyelt. Aleysia abbahagyta a rágást. Lódobogást hallott. Idegen lovak rúgtattak be az udvarra. A kutya ugatni kezdett és felborzolódott a szőre. Aleysia tisztán érezte a nyugtalanságot és valami erős indulatot. Apjára nézett. A báró letette az iratot, és a kardja után nyúlt.

– Jól van, Zsoldos, csend legyen – szólt rá az öreg kutyára.

Zsoldos ránézett, engedelmesen abbahagyta az ugatást, de morogva állt a helyén továbbra is. A várnagy, egy erős, középkorú, szakállas férfi lépett be aggodalmas arccal.

– Uram, a király emberei…

Magas, sovány, sötét ruhás férfi jelent meg az ajtóban, és félretolta a várnagyot az útból. A szája mellett húzódó sebhelytől az arckifejezése keserűvé és félelmetessé vált. Volt valami vibráló indulat körülötte, amitől a kislány gyomra összeszorult. Egy csapat katona tódult be mögötte. A királyi egyenruhát viselték, fekete nadrágot, sáfrányszínű zekét, fényes mellvértet, rövid, fekete köpönyeget. Nem köszöntötték a ház urát.

A báró már állt a nagy asztal mögött, most megkerülte, és büszkén a betolakodó elé lépett.

– Ki vagy uram, és mit jelentsen ez a korai látogatás?

Az idegen nem ijedt meg. Felszegte a fejét.

– A nevem Vrohent. Őfelsége a király, Thuered parancsát hozom, az ő kancellárja vagyok és Lápvidék bárója. A parancs úgy szól, hogy az országában lakó minden főnemesnek – így tenéked is – kötelező egy családtagját az udvarba küldenie, a király melletti személyes szolgálatra. A parancs erre a családra nézvést a mai naptól érvényes. A többi bárónak ez év végéig kell eleget tenni a követelésnek. Úgy tudom, van egy leányod, sőt, ha nem tévedek, itt ül melletted, igaz?

Mosolytalan pillantást vetett a kislányra.

– Nem hallottam erről a parancsról – mondta Nalmer.

– Sok mindenről nem hallottál, uram, itt a világ végén. A dolgok változnak.

A báró anélkül, hogy hátranézett volna, rászólt Aleysiára:

– Menj fel a szobádba, gyermek!

Ritkán beszélt hozzá ilyen határozottan. Aleysia pontosan érezte a hangjában a feszültséget, sőt, valami többet is. Az idegen veszélyt hozott a házba. Tudta, hogy nincs értelme tiltakozni. Leugrott a székéből és a lépcső felé indult.

– Nem ajánlom, hogy ellenszegülj, báró! – reccsent Vrohent kellemetlen hangja. – Jobb, ha tudod, hogy mindenképpen elvisszük a lányt. Katonák!

Két fickó már ugrott, hogy megfogja a gyereket, a báró azonban egy gyors mozdulattal kivonta kardját és elébük vágott.

– Fuss, Aleysia – szólt hátra.

A kislány rémülten szedte a lábát felfelé.

– Elfogni! – parancsolta Vrohent. – Ellenszegül a királyi parancsnak!

Zsoldos végig ott állt morogva a kandalló előtt, most sajgó csontjait feledve nekiugrott Vrohentnek. A kancellár lerázta magáról a tompa fogú, öreg kutyát és belerúgott. Ahogy Zsoldos megpróbált feltápászkodni, Vrohent odahajolt és tőrével elvágta a torkát. Nalmer felhördült. A katonák először megtorpantak, aztán valamennyien kardot rántottak. Az ajtóban álló várnagy az őrökért kiáltozott.

– Ide mindenki! Védjük meg az uraságot!

Talán tucatnyi fegyveres vigyázott a várra, szükségtelen volt többet tartani, hiszen békeidőket éltek, ezek most rohanvást jöttek.

– Nem jutok élve a kezedre! – jelentette ki a báró. – Nem adom a lányomat, és nem viszel a gyilkos királyod elébe!

– Így is jó, Nalmer – mosolyodott el farkasvigyorral Vrohent. – Öljétek meg a felségsértő árulót!

Vrohent kisebb seregnyi kísérettel utazott. Talán huszonöt embere maradt az udvaron, nyolc vette körül idebent, a nagyteremben. Nalmer embereinek felét már odakint levágták, hiába küzdöttek, alig néhány jutott be a terembe.

Nalmer báró remek vívó hírében állt, és a híresztelés nem túlzott. Erős volt és hajlékony, egymás után küldte pokolra a király katonáit. A várnagy közben átvágta magát a gyűrűn és egyenesen Vrohentre támadt, aki eddig csupán irányította az eseményeket. A kancellár néhány védekező mozdulat után kihátrált a csatából és csak figyelt, mint kígyó az avarban. A várnagy engedte odébb lépni, az volt a célja, hogy gazdája mellett lehessen. Nalmer úgy mozgott, mintha a hátán is lenne szeme. Felugrott az első lépcsőfokra, szúrt, vágott, jobbra fordult, majd visszaperdült, a katonák eleinte nem bírták megsebezni. Aztán az egyik fickó megvágta a báró bal vállát. Vörös vérpatak csordult a fehér ingen. A támadók felhördültek és újult erővel rohamozták meg a sebesültet.

A várnagy odaért hozzá, s így, egymás mellett, megvadult oroszlánokként küzdöttek az életükért. Mivel azonban a támadás hirtelen, saját otthonukban érte őket, páncélt nem viseltek, nem úgy, mint a katonák, akik egyre többen áradtak befelé. Az első sebesülés után a második, majd a harmadik érte őket. Vadul osztogatták a csapásokat, de kezdtek fáradni, és egyre több sebből véreztek. Nyolc-tíz ellenfél jutott mindkettejükre, folyamatos támadásukat egyre nehezebb volt visszaverni. Az illatos füvekkel felhintett fapadló már iszamós volt a vértől. Vrohent elégedetten látta, ahogy a túlerő legyűri előbb a várnagyot, aki elcsúszott egy vértócsában, aztán a bárót is, aki kétségbeesetten igyekezett talpon maradni, de végül térdre rogyott, majd több halálos seb terhe alatt elvágódott, akár egy kivágott fenyőfa.

– Eredjetek! Hozzátok le a lányt! De élve! – parancsolt rájuk a kancellár.

Nalmer báró haldokolva, iszonyú erőfeszítéssel megpróbált feltápászkodni és elébük állni, de fájdalmas kiáltással visszahanyatlott. Utolsó erejét összeszedve kiáltani akart a lányának.

– Aleysia – suttogta – menekülj!

Odafentről a dajka sikoltása, egy tál csattanása hallatszott. Aztán kiabálás, az ajtó betörésének durva hangja. Végül visszajöttek a katonák.

– Nagyságos uram, nem találjuk. Eltűnt.

Vrohent bosszúsan köpött egyet. Tudta, hogy a király őt fogja felelősségre vonni. Eddig jól alakult minden. A báró ellenállt és meghalt, ahogyan eltervezte. De a kölyke meglépett és ez dühítette. Hiszen csak egy ostoba, rettegő kislány. Fogalma sincs, mi történik körülötte.

– Ugyan már! A kölyök fél és elbújt. Nézzetek az ágy alá! Találjátok meg!

Valami eszébe jutott:

– A dajka! Majd a szolgáló megmondja, hová lett!

Az egyik katona lenézett a földön heverő, több sebből vérző testre, a csizmájával átfordította.

– Nemigen mond semmit, nagyságos báró úr, meghalt…

Vrohent káromkodott dühében. A király katonái szétszéledtek, hogy átkutassák a házat. Lépteik végigdobogtak a lépcsőkön és a folyosókon. Benyitottak a szobákba, benéztek az ágyak alá és a nagy ruhásládák mélyére, szétszórták a holmikat és felhasogatták a függönyöket.

2. fejezet

 

Menekülés

 

Aleysia rémülten rohant fel az emeletre. Nem tudta, miért jöttek a király emberei, de biztos volt benne, hogy rossz szándékkal. Édesapja nem küldte volna fel, ha nincs nagy veszélyben. Lentről felhallatszott a szóváltás, majd a csata szörnyű hangjai, a kiáltások, hörgések, fegyvercsattogás, lábdobogás. Szívből remélte, hogy apja, aki a legbátrabb, legügyesebb harcos azok közül, akiket csak ismer, aki idehaza bárkit legyőzött vívásban, úrrá lesz a helyzeten és egyszer csak utána jön és karjába zárja. Ösztöne azonban azt súgta, hogy meneküljön. Ha minden jóra fordul, még mindig előbújhat a rejtekhelyéről.

Benyitott a szobába. A dajka ott rendezkedett, mindkét ágyat bevetette és letakarta színes szövetekkel, aztán karjára vette a törlőkendőt és éppen a mosdótál után nyúlt.

– Mi történt, kincsem? – kérdezte a kislánytól. – Miért nem reggelizel? Mintha idegen hangokat hallottam volna.

– Igen, idegenek jöttek. Rossz emberek, és a papám felküldött – válaszolt a lányka. – Kardot rántott…

A dajka ijedten megtorpant, aztán indult kifelé.

– Szentséges Ég! Maradj itt szívecském, megnézem, mi történik. Reteszeld el az ajtót, és csak nekem vagy édesatyádnak nyisd ki! Megértetted?

Nehézkesen fordult ki az ajtón, kezében a mosdótállal. Aleysia remegő kézzel rátolta a reteszt, aztán gyorsan körülnézett a szobában. A zsebébe rejtette azt a tenyérnyi kis szőrpamacsot, amit Mucónak hívott, és amivel aludni szokott. Bebújt a ládába és egy perc múlva már a sötét rejtekfolyosón lapult. Itt hallotta meg apja suttogását. Abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudta, hogy a báró halálán van. A szájába tömte az ujjait, hogy ne sikoltson. Legszívesebben visszarohant volna, de végül – félig vakon a könnyektől – tovább botorkált a félhomályban. Emlékezett, hogy a hátsó falnál jobbra nyílik egy titkos alagút, mely átvezet a várfal alatt, ki az erdőbe. Hallotta a dajka sikolyát, Vrohent parancsait, a kutakodó katonák hangjait. Összeszedte minden erejét, és ment, egyre távolabb kerülve az apjától és egész eddigi életétől.

Csak órák múltán hagytak fel a kereséssel.

– Mindegy, túsznak már úgysem jó, hiszen árva – köpte a szavakat Vrohent. – Gyújtsátok fel a kócerájt! Ha elbújt, legfeljebb bent ég.

– De hiszen csak egy kislány, uram – próbálkozott az egyik embere tétován.

A kancellár szúrósan nézett rá.

– Egy áruló, egy felségsértő lánya, te ostoba! – förmedt rá. – Az ilyeneknek írmagja se maradjon!

– A sebesültekkel mi legyen, uram? – kérdezte egy másik.

Vrohent elhúzta a száját.

– Semmi. Majd meghalnak.

Kifelé indult az udvarra, ahol néhány halott vagy haldokló cseléd hevert. Felült a lovára és lassan kilovagolt a nagykapun át az erdei útra. Mögötte magasra csaptak a lángok. A király emberei hosszú sorban követték őt.

Így halt meg Nalmer, Erdővölgy bárója, a várnagya, a katonái, és a cselédei közül azok, akik mellette küzdöttek vagy csupán nem bírtak elmenekülni a gyilkosok és erőszaktevők elől. De Aleysia élt.

A hosszú titkos alagút a Csörgő-patak partján ért véget. A kijárata úgy festett, mint egy régi borzvár. A kislány csak négykézláb fért ki rajta. Levánszorgott a partra és ivott, aztán megmosta az arcát és a szemét, mely dagadt volt a könnyektől. Összekuporodott egy bokor alatt és sírt. Hallotta a távoli kiáltozást és az elszabaduló tűz hangját, ahogy harsogva belekap a fába. Tudta, hogy az otthona ég. A volt otthona. A lépcső, amelynek az alján az apja kardot rántott. Az ő erős apja…

Fogalma sem volt, hová mehetne. Ült hát és nézte a halkan csobogó patakot, a lombok sötét árnyékát a vízen, és sírt. Egy apró, remegő bajszú cickány megszimatolta, aztán elszaladt. Halak ezüstös oldala villant a vízben. A fű közt nyíló apró szirmú, fehér virágok fölött méhek zümmögtek, lepkék libbentek. Kék szitakötő szállt a karjára, kicsit megpihent, majd elcikázott a keskeny part fölött. Aleysia gyászában nem látta és nem hallotta őket. Eltelt a nap, későre járt. A kislány fázott, reszketni kezdett. Éhséget érzett, ettől a félbehagyott reggelire gondolt, és ismét belemart a fájdalom, ahogy a báró mosolya jutott az eszébe. Az édesapja utolsó mosolya neki szólt. Mint ahogyan az utolsó szavai is.

Valami történt, amiről neki nincs tudomása. A király katonái voltak. Thuered a neve, néhányszor hallotta emlegetni. Meg a régi királyt is, akiről azt mondogatták, hogy jó ember volt. Aztán az meghalt, talán megbetegedett, vagy mert nagyon öreg volt már… Ez az új király pedig megharagudott az apjára és őrá is. De vajon miért? Biztosan tévedés az egész. Hiszen az apja nem járt a királynál az utóbbi időben, nem találkoztak. Nalmer csak otthon ült, az erdőt járta, lovagolt, néha vadászott, mint ahogy tavaly is. Egy nagy hímpárduc jött le a hegyekből és rákapott a jószágra, hiszen könnyebb zsákmány egy kövér juhocska, mint valami fürge lábú zerge a sziklákon. A juhászkutyákat könnyen elintézte, az emberek dühösek voltak rá, és féltek tőle. Féltették a gyermekeket és ők maguk sem mertek egyedül kijárni, így aztán megkérték a bárót, hogy segítsen rajtuk. Nalmer fogta az íját, és egy holdvilágos éjszakán lesbe ült a karám mellett. Elpusztította a párducot, és a faluba visszatért a nyugalom.

A kislány arra gondolt, a közeli falu lakói bizonyára segítenek majd rajta. Hiszen mindig örömmel köszöntötték őket, ha közéjük látogattak, hálásak voltak az apjának. Elindult lefelé a völgybe, a patakot követve. Hamar rátalált egy ösvényre, azon haladt tovább. Egy idő után étel-, füst-, állat- és emberszag keveredett a tiszta levegőbe. Megérkezett a faluba. A szélső ház körül rendes pitvart látott, a kötélen néhány ruhadarab száradt. A baromfiak halkan kotyogva már elültek az ólban, tehénbőgés hallatszott az alacsony istállóból. Esti fejés ideje volt. Egy asszony teli sajtárral lépett ki az épületből. A lányka feléje indult. A küszöb mellől nagy, foltos szőrű kutya emelkedett fel, ugatott néhányat, inkább csak jelzés gyanánt, de nem bántotta a gyereket.

– Kérem – szólította meg Aleysia az asszonyt. – Kérem, segítene rajtam?

A nő megállt az udvaron, felé fordult és végigmérte. Felismerte benne az uraság lánykáját. Majdnem elejtette a sajtárt meglepetésében. A szomszédokkal már suttogtak arról, hogy valamit elkövethetett a báró, mert a király katonái felgyújtották a várat és kegyetlenül lemészárolták az embereit, végül őt magát is. Néhány falubeli rokona fent szolgált a bárónál, azok most a házakba húzódva virrasztottak gyászukban. Bár az idegenek már elmentek, a félelem még a levegőben gomolygott, mint valami ocsmány, sötét köd.

– Te vagy az kisasszonkám? – álmélkodott. – Ki gondúta vóna, hogy életben vagy?! Ennyi borzasztóság… Jer befelé, szaporán…

Beterelte a gyereket a házba, ahol a tűzhely parazsa világított, gyorsan letette a sajtárt és merített belőle egy csuporba.

– Igyék, angyalom… Hozok mindjárt egy kis lepényt is.

– Én is… – hallatszott egy vékony hangocska mellette. – Adjá’ nekem is…

Háromévesforma lányka bámult rá, meg a tejre.

– Mingyán… – simogatta meg az asszony a kicsi fejét. – Elébb a vendég.

Aleysia elvette az egyszerű csuprot és belekortyolt, de felkavarodott a gyomra a langyos tejtől. A lepényből evett pár falatot. Hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. Az asszony adott a lányának is, aztán elgondolkodva tett-vett körülöttük. Látta, milyen kimerült a jövevény, majd lefordul a zsámolyról, amin ül.

– Odafel a padláson elalhatik, kedves. Van friss széna, csak menjen fel, oszt aludjék.

A gyerek felkapaszkodott a létrán. Finom, frissen kaszált, szárított fű illata töltötte be a levegőt. A sarokban valahol egér motoszkált. Az apró ablakon alkonyati fény szűrődött be. Aleysia ledőlt a szénára és zaklatott álomba merült.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mikor hangok hallatszottak odalentről. Két férfi és az asszony beszélgetett.

– ’Iszen csak egy lyányka – mondta éppen a fiatalabb férfi. – Ellakhatna itten a miénkkel.

Odanézett a sarokba, ahol a gyerek aludt szalmazsákján, egy könnyű takaró alatt.

– Nem úgy van a’ – ellenkezett az asszony. – Mindenki felismerné, tudják, kicsoda. Egy faluban nincs titok. Tán beárulnának minket. Aztán egyszer csak idecsődűnének a király katonái, oszt minket is legyilkolnának. Szegény báró urunk most mán nem véd meg minket, nem fog segíteni… Elveszett a tisztesség meg az igazság mifelénk. Tán felgyútanák a mi házunkat is, a lyánykát meg elvinnék. Én nem fogom itten bújtatni, az bizonyos.

– De ’iszen már bújtatod – mondta az idősebbik férfi. – Odafel alszik a padláson.

– Csak enni adtam, meg hagytam, hogy elvackoljon – rándított egyet a vállán a nő. – A báró mindig jó volt hozzánk, aszonta, mindenkinek köll segíteni.

– Te mit gondúsz a dologrul, apám? – kérdezte a fiatalabb ember. – Többet láttál mán, mint mink.

Az öreg megvakarta a fejét.

– Aszondom, föl köllene adni a királynak. Bajunk lehetne, ha nem tennénk. Ha meg bevisszük neki, talán még meg is jutalmaz minket. ’Iszen keresték. Valamért köll nekik az a gyerek.

Az asszony a férjére nézett. A kezét tördelte.

– Nem is tudom… Ezeknek a gyilkosoknak nem adnám, de a király csak nem bántaná… Új tető köllene a házra. Meg vehetnénk még egy tehenet. Talán kettőt is.
A fiatalabbik férfi haragosan nézett rá.

– Ugyan mit okoskodsz? Még nem láttunk semmiféle jutalmat. Lehet, hogy csak levágnák ezt a kicsikét, oszt még minket is, hogy minek ártjuk bele magunkat. Nem jó dolog a kapzsiság, asszony, meghozza a bajt mindég!

– Itt van a baj, fönn aluszik a szénában – morogta az asszony. – Nem én hívtam ide, csak úgy begyütt az udvarra. Hát csak nem kergethettem el… De most aztán nézhetjük magunkat.

Aleysia felült a szénában. Hát bajnak jött ő ide? Rosszat hozni a házra? Akár úgy döntenek, hogy elviszik a királyhoz, akár nem, el kell mennie innét. Négykézláb, csendesen a létrához mászott. Leóvakodott, és búcsú nélkül elfutott a háztól. Az erdő mélyén körülölelte a sötétség, nem tudta, merre menjen. Megállt és figyelt. A fák ágait csendesen ingatta a szél, mindenfelé állatok motoszkáltak. Egy bagoly suhant el fölötte hangtalanul, mintha a tollai nem is érintenék a levegőt. Csak a mozgásra kapta oda a fejét.

– Bagoly, te sokfelé jársz. Nem tudsz egy helyet, ahol elbújhatnék? – szólt oda neki.

A bagoly leült egy ágra. Karmai között tartotta zsákmányát, egy kövér, elnyaklott mezei egeret. Óvatosan megigazította, nehogy leessen, aztán a lányra nézett, oldalra biccentette a fejét és válaszolt:

– A baglyoknak sok rejtekhelye van, de azok nem nektek valók.

– Mennem kell valahová – mondta neki Aleysia. – Rossz emberek felgyújtották az otthonomat és megölték az apámat. Egyedül vagyok. Kell valaki, aki segít.

– Láttam a helyet. Még forró a tűztől. Kiégett és csúf. Mindenfelé… pusztulás. Sajnállak téged.

A bagoly körbeforgatta a fejét, és pislogott. A legrosszabbat, hogy minden tele van elszenesedett halottakkal, nem mondta ki. Erősen gondolkozott.

– Talán felmehetnél a hegy napkeleti oldalára, a forráshoz. Ahol a szénégetők laknak. Azok nemigen beszélnek másokkal. Jó rejtekhelyük van.

Aleysia tudta, miről beszél. Néhányszor jártak arra az apjával. A patak nagy kanyarral ért ide, a forrása messze fent volt a fenyőfák között, a hegy másik oldalán, a határvidéken. Azon túl sosem mentek. Ott már Ezüstbérc hegyei emelkedtek.

– Jól van. Okos vagy, bagoly. Elmegyek a szénégetőkhöz. Talán azok nem akarnak kiadni a királynak. Talán a király katonái sem tudják, hogy ott szénégetők vannak.
Aleysia elindult kelet felé. Emlékeiben feltűnt a szénégető felesége, kedves asszony foltozott köténnyel, és van két vagy három gyerekük is. Igaz, a báró nem beszélgetett velük, éppen csak fogadta köszönésüket, de talán rendes emberek, és ő sem hoz rájuk bajt.

Az apja mindig azt mondta, van, aki gazdagnak születik, és van, aki szegénynek. A népnek adót kell fizetni az urának, a bárók meg a királynak fizetnek. Ám a szegényeknek is meg kell élniük abból, amivel foglalkoznak. Egy bárónak kötelessége törődni azokkal, akik a birtokán élnek. A katonákkal, a szolgákkal, a többiekkel is mind. A magányos remetével is, aki az erdő mélyén, egy magányos kunyhóban lakott. A mesterségből származó jövedelmet pedig néha ki kell pótolni. A molnár is tart libákat, a kovács is ültet káposztát a kertben. Nalmer pedig engedte három kis faluja, meg a néhány tanya lakóit a tisztásokon pónit legeltetni, az erdőben fát gyűjteni, gombát, málnát szedni. A patak halakat adott, a kevés disznó makkolhatott a tölgyek alatt. Az okos gyermekeket kitaníttatta számolásra, betűvetésre, vagy valami mesterségre. A csalást, erőszakot pedig nem tűrte maga körül. Nem a származás a fontos – mondta Aleysiának – hanem hogy van e becsület és szeretet valakiben.
A lányka tudta, hogy az erdő menedéket és élelmet adhat. Talán egyszer, valamikor lesz egy jó király, olyan, mint a régi volt, aki az apjára hasonlít igazságosságban, aki nem fogja őt kergetni, akkor megint kisasszonyka lesz, és nem kell bujkálnia. De az édesapja mindig hiányozni fog. Soha többé nem fogja látni őt. Nem hallja a hangját. Nem takarja be őt esténként és nem mesél neki többé. Kitapogatta Mucót a zsebében. Már csak ez maradt neki.

Aleysia sírva ment felfelé a keskeny vadcsapáson. Nem félt a sötét erdőben, az éjszaka, a rengeteg nem rémisztette. Tudta, hogy nem az erdő gonosz, hanem azok, akik megölték az apját. A katonák. A kancellár. A király. Vajon mit vétettek ellenük, hogy így rájuk törtek? Újra meg újra ezek a kérdések tértek vissza, szűnni nem akaró módon, ahogyan a mardosó fájdalom is végigkísérte az útján. Elfáradt, leült egy kidőlt, mohos fatörzsre pihenni és gondolkozni. Pockok motoszkáltak a fűben, odébb egy róka vadászott rájuk.

Csak ritkán voltak látogatóik a várban, egy-két ember az udvarból, néhány kereskedő, utazó mutatványosok. Ez utóbbiakat igazán kedvelte Aleysia. Akadt köztük táncos, zenész, énekes, tűznyelő és regélő. Ezek különösen jó napok voltak, a mutatványosok az udvaron mókáztak tarka ruháikban, a mesemondók és az énekesek vacsoraidőben, a tűzhely mellett adták elő vidám vagy szomorú történeteiket. Ám a kislány általában korán aludni tért. Az apja eztán gyakran beszélgetett velük többnyire egy korsó sör mellett, ezt a szolgálótól tudta.

Amennyire vissza tudott emlékezni, régen, talán két esztendeje jött valaki, egy idősebb, bársonyruhás, aranyláncot viselő uraság, még az előző király idejében, aki visszahívta az udvarba az apját. Ezt másnap a báró elmondta neki, mert azt akarta, hogy a lánya tudja, hogy bár tiszteli a királyt, és megfontolta az ajánlatát, inkább vele marad a birtokon. Aleysia sóhajtott.

Aztán hírnök érkezett, fekete lobogó alatt, sötét ruhában, a király halálhírével. Röviden beszélt és nem maradt sokáig. Néhány óra pihenés után váltó lovat kért és elment. A báró feldúlt volt, alig evett, egyedül ment kilovagolni és csak késő este tért vissza, mikor a lánya már lefeküdt. Aleysiának azonban könnyű álma volt, és meghallotta az apja hangját. Kinyitotta a szemét és figyelt a sötétben, de nem bújt ki az ágyából, hogy üdvözölje, mert hallotta a hangján, érezte, milyen zaklatott. Sokáig forgolódtak mindketten azon az éjszakán.

Eltelt néhány hét, és egy ősz szakállú, csendes mosolyú, vándor regélő kopogtatott náluk. Gyönyörű, hosszú meséket tudott, szebbeket bárkinél. Ráadásul úgy mondta el, hogy aki hallgatta, szinte ott lehetett a történetben. Aleysia aznap sokáig fennmaradt, de végül elnyomta a fáradság és az apja ölben vitte fel a szobájába. Sajnos, mire a lányka felébredt, az öreg már továbbállt. Akkor ő egész nap duzzogott, hiszen a mesemondók általában több időt töltöttek náluk. Végül a báró, aki maga is szomorúnak látszott, azzal vigasztalta meg, hogy megígérte, a következő zenésztől megtanulhat játszani a hangszerén, legyen az lant, hárfa, vagy bármi egyéb.
Kis idő múltán egy másik hírnök jött, fekete és sáfrányszín ruhákban, ez koronázásra hívta az apját. Ünnepségre, tiszteletadásra, az új király elébe. Akkor a báró igen kimérten viselkedett és udvariasan elutasította a meghívást. Sürgős teendőire hivatkozott, mondván, hogy nem hagyhatja el a birtokot. Másnap a báró felnyergeltette kedvenc lovaikat, felpakolt némi élelmet – nem túl sokat, hiszen útközben bárhol vendégül látták őket –, és körülvezette őt Erdővölgyön. Aleysia eleinte haragot és szomorúságot érzett az apja hangjában, később valami féltést, mintha rossz előérzete volna. Ettől ő maga is szomorú lett, és ez az egész kirándulásra rányomta bélyegét. Úgy látszik, ez a koronázás valami rossz dolog lehetett.

A kislány valamikor elszenderedett, végigborulva a vaskos mohán, mert arra ébredt, hogy virrad. Fázott, didergett, amikor elgémberedve felállt. Egy mókus riadtan futott el a közeléből. Továbbment, karjait összefonva, szaporán lépve. Lassan kimelegedett. Talált pár szem áfonyát, azt megette. Az ösvény mostanra megkerülte a hegyet és kiért tágas, nyílt területre ért. Aleysia jóval magasabban járt, mint ahol a falu házai álltak. Ha azon az oldalon maradt volna, most az otthona romjaira látott volna, de mivel körbement, más táj terült el előtte. Lágyan hullámzó dombok zöldelltek a napfényben, mögöttük pedig a távolban egy nagy hegyvonulat meredek, kopár sziklái látszottak. Az már a határ, a Zordvidék. Fáradt volt, a cipő feltörte a lábát. Még soha nem gyalogolt ennyit. Szeretett volna mielőbb a szénégetőkhöz érni. Néhány kedves szóra vágyott, és egy helyre, ahol elalhat. Ekkor szemközt a távoli fák között tábortüzet pillantott meg. Talán az lesz a tanyájuk. Nem emlékezett pontosan, merre kell menni, inkább sejtette az irányt. A rettentő fájdalom a szívében és a fáradság felőrölte az erejét. Elindult a tűz felé. Hirtelen elszédült, megingott, lába alól kiszaladt a föld és ő elvágódott.

Mofet, a szénégető megigazította a nyársat a tűz fölött. Vadnyulat sütött éppen ebédre, a hús mellé gomba és hagyma volt tűzdelve. Az ember talán harmincöt-negyven lehetett, de bőre cserzett volt az időjárástól, a keze sötét, arcán sok apró ránc. A lábánál ülő bozontos kis fekete kutya, mely eddig a pecsenye készítését figyelte teljes odaadással, most felállt és a rét túloldala felé nézett. A füleit mozgatta, vakkantott néhányat és nyüszíteni kezdett.

– Hát teneked mi bajod, Kócos? – kérdezte a szénégető a kis ebet.

Felállt és kezébe vette a husángját, mire a Kócos elindult előtte, hátranézett, hogy követi-e, aztán elfutott a magas fűben. A nagydarab ember darabos mozgással követte. Talán valami állat van ott. De lehet ember is. A kutya máshogy jelzi a farkast. Esetleg valami kisebb jószág. Aztán hirtelen valami világoskék foltot látott maga előtt. Mofet megszaporázta a lépteit. Hogyan került ide ez a kislány? Durva lapátkezével óvatosan félresimította a hullámos hajat és érezte, hogy a gyerek homloka forró. Hamar felnyalábolta, és futott vele visszafelé. A fák között, a boksáktól távolabb a felesége a kunyhójuk előtt ülve a kisebbik gyereket szoptatta. Csodálkozva nézett fel.

– Asszony! Gyere gyorsan!

Az egyszerű, alacsony rönkházban a szénégető felesége egész éjjel virrasztott a lányka mellett. Saját gyerekei az ő helyén aludtak az apjuk mellett, ő pedig a jövevény mellett ült és borogatta, gyógyteával itatgatta a lánykát. Az nehezen vette a levegőt és félrebeszélt. Az átélt sokk és a megfázás együtt legyűrték. Az asszony figyelt rá, és megtette, amit lehetett. A fűzfakéreg és kamillavirág főzet jót tett, reggelre lement a kicsi láza és az álma is nyugodtabbá vált. Mofettel elgondolkozva nézték. Ráismertek, hogy az uraság kislánya. Először azt hitték, eltévedt talán. Aztán a szénégető elballagott a hegy túloldalára, onnan látta a romokat, és két ismerős favágó elmondta, mi történt.

Aleysia csak két nap múlva tért magához. Fáradt volt és szomjas. Körülnézett. Valami kunyhóban feküdt. A berendezés egyszerű volt, durván ácsolt asztal, lóca, rávetett állatbőrökkel, ágyak gyanánt illatos fenyőágak halma viseltes, de tiszta pokróccal letakarva. Jobboldalt a szülőké, balra a gyerekeké, ezt foglalta most el. A sarokban egyszerű, tapasztott tűzhely a téli időre.

Az asszony belépett és rámosolygott Aleysiára.

– Nohát, hogy végre felébredtél, kisasszonka. Az én nevem Lamma. A szénégető Mofet felesége vagyok. Jó ember… Van két gyerekecskénk is, azok mostan odaki játszanak.

– Szomjas vagyok – szólalt meg Aleysia rekedten.

Az asszony megitatta. A lányka hálásan dőlt vissza a fekhelyére.

– Pihengessé’ csak galambocskám… Majd később megfésülöm a szép hajacskádat és le is mosdatlak, de most még erősödnöd kell…

Mofet odakint igazgatta a boksákat. Három is volt. Figyelnie kellett, hogy a fa ne kapjon lángra, éppen csak parázslott a nagy halom, gondosan, félgömb alakban összerakott sok fahasáb. A szénégető keményen dolgozott, a kész faszenet aztán ősszel levitte a faluba eladni vagy elcserélni élelemre, néhány vég vászonra, edényre, ami kellett. Megélt belőle a család. Néhanap Mofet a husángjával agyoncsapott egy-egy farkast vagy mosómedvét, annak a bőrét kidolgozta, és az asszony téli holmit varrt belőle maguknak. A nagyobb gyerekkel bogyókat gyűjtöttek, halat fogtak a patakban, vagy mézet kerestek az erdőben. A méheket aztán ki kellett füstölni, ami nem volt egyszerű dolog, de a finom lépesméz megérte a fáradságot, és azt a néhány csípést, amit elszenvedtek ilyenkor. A kicsit még cipelni kellett, alig totyogott, az anyja magára szokta kötni egy kendővel.

A báró – noha más nagyurak gyakran megtették ezt – sohasem tiltotta, hogy a birtokain a szegények halat fogjanak, mézet gyűjtsenek vagy tűzifát szedjenek. Nyulat is foghattak, volt belőlük elég. Erdővölgy népe nem ismerte az éhezést, és hálás volt az urának.

Az asszony odament az urához.

– Nem idevaló – mondta aggodalmasan. – Olyan gyönge virágszál. Minden bordája láccik, vékonyka…

– Ühm – bólintott Mofet. – Micsinájjunk véle? Ki nem lökhetjük a vadonba. Nincsen neki hová mennie. Talán keresik is.

Megdörzsölte a tarkóját, mint mindig, ha valami gond akadt.

– Elbújhatna itten, de ez nem való neki, főleg ha gyün a tél – erősködött Lamma. – A mieink mán megszokták, erősek, belenőnek ebbe az életbe… Nekünk jó itten, de félek, hátha meg sem maradna. Arra gondútam, ha erre jár az öreg, elvihetné magával. Jó ember és azt mondta, háza van, baromfival, kerttel. Mégis csak olyashoz van szokva, és nála tán sose találják meg, akik ártani akartak néki…

Mofet megvakarta borostás állát. Mond valamit az asszony. De vajon jön-e az öreg? Lamma, mintha a gondolatát találná ki, folytatta:

– Ha megtudja, mi történt, bizonyosan elgyün. Köll néki az ilyesféle dógokat tudnia, hogy mi történt, hogyan vót, az a mesterségihöz tartozik.

– ’Iszen mi sem tudjuk, mi vót odaát a kastélyba’.

– Ez a lyánka, szegénke, tuggya – nézett rá Lamma jelentőségteljesen. – És az öregné’ jobb vóna neki.

– Majd figyelek – bólintott Mofet. – Ha gyün, szólok néki.

Lamma elégedetten tért vissza a munkájához. A faluból másnap feljött az egyik paraszt és kérdezősködött, hogy nem látták-e a gyermeket, de Mofet elküldte.

– Nincsen nálunk senki idegen – mondta a nagydarab ember komolyan.

Ez igaz is volt, mert ők nem tekintették Aleysiát idegennek. Vendégnek igen, de nem idegennek. Vigyáztak rá, etették, itatták, az asszony varrt neki egyszerű inget, vállkendőt, bőrből kis bocskort, ő pedig, ahogy megerősödött, segített nekik, amiben tudott. Megkérdezte a mókusokat, merre van a vadméheknek fészke, aztán megmutatta a csodálkozó Lammának. Próbálkozott a varrással is. A két gyerekkel egy ágyban aludt, azok már megszokták, összebújtak, mint a malacok, de neki furcsa volt, ámbár biztonságot adott.

A Regélő egy szép, napos délután kocogott végig a völgyön. Erős, csillagos homlokú, sötétpej lovon ült, ami talán túlságosan is jó volt egy efféle kóborlóhoz. Őszbe csavarodott szakálla a mellkasát érte, kék úti köpönyege egyszerű volt és tiszta. Mofet messziről meglátta, elébe ment.

– Aggyisten Öreg! Tiszteld meg a házunkat…

Aleysia egy rönkfán ült a ház előtt, éppen foltot varrt az egyik egyszerű, zsákforma ruhára. A nyelvét is kidugta, úgy igyekezett egyforma öltéseket rakni egymás mellé. Saját, tüsketépte kék ruháját már megvarrogatta. Oda akarta adni vendéglátói kislányának, de Lamma azt mondta, nem való az a holmi idekintre. Feltekintett a munkájából és ahogy meglátta a jövevényt, rögtön megismerte.

– Regélő – suttogta felcsillanó szemmel.

Rögtön el is szomorodott, mert a mesemondó felbukkanása a régi szép napokat idézte fel. Az öreg is megismerte őt, mert szürke szemén komoly árnyék futott át, leszállt a lováról és meghajtotta magát az ültéből felemelkedő kislány előtt.

– Üdv néked, Aleysia kisasszony – köszöntötte. – Fogadd részvétemet. Atyád, Nalmer báró kiváló ember volt. Egyike a legjobbaknak, akiket életem során megismertem. Sajnálom, ami történt, de boldoggá tesz, hogy téged viszontláthatlak.

– Én is örülök, hogy látlak, regélő – nézett fel rá Aleysia, de a szeme elkönnyesedett. – Jó veled találkozni…

– Enyém a megtiszteltetés – nézett rá az öreg komolyan. – Régen jártam nálatok, de úgy látom, emlékszel rám.

– Hogyne emlékeznék, csak a nevedet nem tudom.

– Regélőnek emlegetnek, de a valódi nevem Femelon, kisasszony.

– Mondasz nekünk mesét, Femelon mester?

– Hogyne, kis hölgy, minden nap elmondok egyet, ámde most beszélnem kell néhány szót ezekkel a jóemberekkel, ha megbocsátasz…

A regélő nem maradt sokáig. Épp csak megpihent, és még aznap megfordította a lovát és visszafelé haladt ugyanazon az úton, amelyen jött, a határ, a Zordvidék felé. Csakhogy most a nyeregben ott ült előtte Aleysia. A kezében kis batyut szorongatott, amit Lamma pakolt nekik össze.

– Vigyázzál reája – nézett az öregre, mikor elindultak. – Megszerettük őtet… De tenálad jobb helye leszen…

Az asszony még nem tudta, hogy a regélő kis erszényt hagyott a lócán. Szívesen hagyott volna többet is néhány ezüstnél, de tudta, hogy büszke, jószívű szegénységükben ezt sem fogadnák el, ha nyíltan adná, így aztán csak odacsempészte, mielőtt elindult.

Aleysia szíve is elnehezedett, mikor Lamma búcsúzóul megölelte. A kis szőrme-babát, Mucót odaajándékozta a kisebbik gyereknek, mert adni akart valamit, és mása nem volt. Aztán odanyújtotta kezét az öregnek, aki felemelte a lóra. Volt Femelonban valami megnyugtató, mintha már réges-régen ismernék egymást. Valami, ami a régi világhoz kötötte, ahol még ő volt a bárókisasszony, és élt az apja. Ha az öreg szemébe nézett, bátorítást látott és tiszteletet. Enyhe pipafüst és rozmaring illata volt, jólesett nekidőlni. Tudta, hogy messzire viszi a szülőföldjétől, de nem bánta.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0