Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Gódor Andrea: Örök Boldogság című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Éta-pí-25 egy Örök Boldogság nevű paradicsomi helyen él valamikor a jövőben egy trópusi félszigeten. A mesterségesen létrehozott emberek egy „tisztító” nevű szerkezetben éjszakáznak, ami meggyógyítja őket, befolyásolják az elméjüket és érzelmeiket is. Nem ismerik a fájdalmat és úgy hiszik halhatatlanok, a régi szenvedéssel teli világ pedig elpusztult. Minden munkát emberszerű robotok (vértelenek) végeznek, ők kedvteléseiknek élhetnek. Teremtőjüket, az Alapítót istenként tisztelik.

Gódor Andrea: Örök Boldogság

akció, sci-fi

I. Felhők az égen

Feküdt a parton a homokban és nézte az eget. A lassan lemenő nap sugarai melengették még az arcát, és a hűs tengeri szél borzolta tincseit. Nem is tudta mennyi ideje lehetett ott mozdulatlanul, csak bámulta a furcsa alakokat öltő felhőket. Meglepő, hogy korábban sosem tűntek fel neki milyen rendkívül sokfélék tudnak lenni ezek a képződmények, ma pedig egész délután ez kötötte le.

Mióta pár nappal ezelőtt észrevette, hogy valami nincs rendben a tisztítójával, – feltételezhetően egyáltalán nem működött – azóta egyre furcsábban érezte magát, és egyre meglepőbb és korábban sosem tapasztalt dolgokat látott és gondolt.

Sokféle képet fedezett fel kirajzolódni az égen, fákat, majd madarakat látott hosszú szárnyakkal, fenséges fejdíszekkel, különféle furcsa alakú csőrökkel; majd emberi alakokat, egy férfi arcvonásait. Vajon korábban mások voltak a felhők, vagy benne változott meg valami? Nem tudhatta biztosan, de úgy vélte az utóbbi valószínűbb. Mindig is érzett valami furcsa ürességet magában, de nem voltak rá fogalmai, hogy legalább önmagának leírhassa vagy akárcsak körvonalazhassa, hogy mi is hiányzik, s most mintha ez az űr kezdene nagyon lassan felszívódni benne. Mi értelme egyáltalán annak, hogy a felhők képeket alkossanak? Lehet ennek is volt valami jelentősége még a régi, az Örök Boldogság előtti időkben?

– Boldogság! – zavarta meg töprengéseit hirtelen egy éles, vidám férfihang. Apró, hideg kis vízcseppek peregtek a nő arcára a hang tulajdonosának meztelen, napbarnított mellkasáról, ahogy fölé hajolt és eltakarta előle az eget – Te meg merre voltál egész nap?

– Boldogság! – köszönt vissza felülve. – Teljesen összevizezel!

– Most jövök a szörfözésből. Fantasztikus a víz, óriásiak a hullámok. Képzeld egy delfincsapattal úsztam együtt. Nem is tudom lassan a sziklamászást szeretem jobban vagy a hullámokon lovagolni? Te miért nem jöttél? A reggeli festés órát is kihagytad – értetlenkedett a férfi.

– Te látsz képeket a felhőkben? – kérdezte tőle, nem tudva elszakadni korábbi gondolataitól.

– Képzeld ma este már elérhető lesz egy új festési technika, töltsd le te is, és holnap kipróbáljuk, már alig várom. …Mi van a felhőkkel?

– Te is látsz képeket a felhőkben? – ismételte meg.

– Ezt meg hogy érted? Vetítenek valamit a felhőkre?

– Nem, csak úgy maguk a felhők, mintha képeket alkotnának.

– Nem értem miről beszélsz. Minek lennének képek a felhőkben, a felhők felhők, onnan esik az eső. Jössz a holnapreggeli festésre? Töltsd le az új technikát ma este, és holnap kipróbáljuk. Megyek, mert még le kell zuhanyozzam, aztán mindjárt idő van, igyekezz te is! – kiáltott még vissza elmenőben a szörfdeszkával a hóna alatt.

– Nem is hallotta amit mondtam. Csak az az ostoba szörfözés meg hegymászás… „Töltsd le!” persze, de hogy, mikor nem is működik a tisztítóm, nyilván a letöltés sem megy így – mormogta magában dühösen. – Lehet mégis szólnom kellene? Azt mondják veszélyes, ha nem fekszünk minden este a tisztítóba, …de az enyém már két napja nem működik, vagy ki tudja, lehet már régebb óta, csak észre sem vettem. És tessék, semmi bajom, …vagy lehet mégis, csak nem tudok róla? Nem hallottam senkiről még aki csak egy napot is kihagyott volna, akkor meg honnan tudnák a vértelenek mi történik? Bár úgy tűnik rólam sem derült még ki, hogy nem használom. Hiszen az Örök Boldogság előtt is tisztító nélkül éltek az emberek. Akármilyen borzalmas is volt, valahogy mégis fennmaradtak.

Egész úton a kapszulája felé tartva azon tépelődött mit tegyen. Egyrészt félt, másrészt nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, hogy mi fog vele történni, ha továbbra sem használja a gépet. Végül arra jutott egyelőre nem szól senkinek. Azzal nyugtatta meg magát, hogy ha úgy látja gond van, jelenti, akkor majd rendbe hozzák a tisztítóját és minden újra a régi lesz. Kérdés már csak az, hogy kell-e neki az „újra a régi”?

 

– Tudok repülni! Te jó ég, én tudok repülni! – nyitotta ki szemeit Éta-pí-25 másnap reggel. Maga sem értette hogy lehet, de arra ébredt, hogy tudta hogyan kell repülni; csak ki kell tárnia a karjait, csapkodni velük, és a magasba emelkedik. Nem működött a tisztítója, és a letöltések sem, de egyébként sem hallott róla soha, hogy létezne a repülés képessége a letöltési listában, így egyáltalán nem értette hogyan lehetséges ez. Mindenesetre azonnal ki akarta próbálni. Izgatottan kikelt az ágyból, gyorsan felöltözött, és kilépett a kapszulájából. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem látja, ki tudja nem kerülhet-e bajba, ha bárki tudomást szerez különleges képességéről, és aztán elkezdett csapdosni a karjaival. Először kecsesen, fenségesen, lassan mozgatta fel-le mindkét végtagját, térdét enyhén megrogyasztva, majd mivel semmi sem történt, egyre hevesebben és türelmetlenebbül hadonászott, vergődött…de erőfeszítéseinek csupán egyetlen eredménye lett; hogy megfájdult a karja. Lassan feladta. Kicsit összezavarodott, dühös és csalódott volt. Gyorsan visszament a kapszulájába és leült az ágyára, hogy kifújja magát.

– Azt hiszem mégsem tudok repülni. Pedig tudtam, biztos voltam benne. Mintha már csináltam volna pont most mielőtt felébredtem volna, mintha nem is itt feküdtem volna az ágyamban, hanem szálltam volna az égen, ahogy azok a furcsa felhőmadarak.

Teljesen érthetetlen volt számára mi történhetett vele, de biztos volt benne, hogy ennek is köze volt a nem működő tisztítóhoz. Összeszedte magát és elindult reggelizni. Béta-43 már ott ült az asztalnál és gyümölcsteáját szürcsölgette.

– Boldog reggelt hétalvó! Letöltötted az új festéstechnikát végre? Mindjárt kezdődik az óra.

– Boldog reggelt! Farkaséhes vagyok, megyek is, hozok valamit – terelte el a szót. Összeszedett pár szem almát, banánt, pár szelet ananászt, dinnyét, egy kis rizst és három tükörtojást. Úgy kóválygott az ételosztó asztalok között mint egy holdkóros. Nem is figyelte mit csinál, csak pakolta a tányérjára ami a keze ügyébe került.

– Veled meg mi van? – tűnt fel barátnője mellette. – Nem lesz ez egy kicsit sok?

– Nem is tudom, de lehet.

– Jól vagy?

– Persze, csak kicsit furán érzem magam.

– Jelentkezz a javítóban, hogy végigfuttassanak rajtad egy elemzést, nehogy valami gond legyen, amit a tisztító nem észlelt.

– Á, nem hiszem, minden rendben.

– Ne viccelj, mi van veled? – vonta kérdőre újfent.

Látta hogy barátnőjét nem tudja megtéveszteni, és szerette volna végre valakivel megosztani a titkát. Megbeszélték, hogy délután találkoznak a szokott helyen, és ott elmondja neki mi furcsa viselkedésének az oka. Théta-77 nagyon kíváncsi volt, alig bírta kivárni a két órát, a találkozó időpontját, hogy végre megtudja mi történhetett Étával. El sem tudta képzelni hogy mégis mit higgyen, szigorúan kontrollált és monitorozott világukban nem voltak gyakoriak a váratlan események.

Jóval korábban ott volt már a hatalmas mocsárciprusfa alatt, melynek teteje több mint negyven méteres magasságba nyújtózott felette. Sokszor beszélgettek itt a fűben ülve. Mindkettőjüket nagyon érdekelték az Örök Boldogság eljövetele előtti idők. Kevés információ volt hozzáférhető, azok is elég homályosan megfogalmazva. Az az egy volt biztos, hogy abban a világban szörnyű volt élni és mindenki boldogtalan volt. Csak fájdalom és szenvedés jutott az embereknek. Mit is jelent valójában a „fájdalom és szenvedés”, ezt nem tudhatták, hiszen mióta az Alapító létrehozta az Örök Boldogságot, azóta ezek eltűntek az emberek életéből. Megteremtették ezt az új világot, ahol mindenki örökké boldog lehet. Őket azonban érdekelte, hogy mi volt ezelőtt. Letöltötték az olvasás képességét is, amíg még elérhető volt. Azóta már törölték a listáról, hiszen kinek lenne szüksége erre az elavult, haszontalan tudásra. Annak idején történetek mesélésére használták az írást, és arra, hogy tudást szerezzenek általa, így tehát az olvasás képessége nélkül nem lehetett szinte semmit dekódolni, de manapság a vetítőkön megnézhetik a történeteket és ha bármilyen tudásra van szükségük lefekvés előtt csak kiválasztják a listáról ami agyukban leképződik miután a tisztítót aktiválták, és reggelre letöltődik az elméjükbe. Minden sokkal egyszerűbb így. Őket mégis megnyugvással töltötte el hogy még megszerezték ezt a tudást, bár ebben az új világban nem sok hasznát vették. Egymásnak rajzolgatták a jeleket néha a homokba, ott írtak üzeneteket, amiket a többiek persze nem tudtak értelmezni, s ez még magasabbra emelte értékét számukra.

Társaik többsége kicsit különcnek és furának tartotta őket, de ez számukra cseppet sem volt zavaró, sőt. Egyszer találtak egy fémdarabot is a homokban, amin állt egy felirat: „Magánterület, belépni tilos!”. Fogalmuk sem volt mi is lehet az a magánterület, de nagyon örültek, hogy el tudták olvasni. El is rejtették a fájuk, ahogyan az ősi itt lakó népek nevezték a „vizek öreg urá”-nak hatalmas, kapszulányi méretű törzsének rései közt. Itt gyűjtögettek minden régi világból való titokzatos kincset. Mostani találkozójukat is ide beszélték meg. Volt egy „Tilos a dohányzás’” és egy „18 év alattiak alkohol fogyasztása tilos!” feliratos fémdarabjuk is. A dohányzás és az alkohol is ismeretlen kifejezések voltak, de azt megállapították, hogy ezt a tilos szót láthatóan igen kedvelték a régiek.

Megérkezett végre Éta is. Leült barátnője mellé, aki egy szót sem szólt, csak kérdően meredt rá.

– Tényleg furán érzem magamat, de tudom mi miatt – vágott bele. – Napok óta rossz a tisztítóm.

– Hogy érted azt hogy rossz?

– Azt hiszem nem működik egyáltalán, nem világít, nem hozza be a letöltési listákat sem, nem csinál semmit.

– És nem jelentetted?

– Nem. Kíváncsi voltam mi történik ha nem használom.

– De mi lesz így veled? Elromlik benned valami, vagy elfogy a boldogságod, vagy hogy is mondjam, tudod, valami szörnyűség történik.

– Látod, itt vagyok, eddig semmi nem változott…csak kicsit máshogy érzem magamat. Mi van ha nem is olyan borzalmas a tisztító nélküli élet?

– De hát azt mondták….

– Igen, azt mondták. És mi van ha nem igaz, amit mondtak?

– Nem tudom, erre nem is gondoltam, miért hazudnának?… De mit érzel pontosan?

– Mindenféle alakokat látok a felhőkben, és ma reggel azt hittem …tudok repülni.

– Mi??? – kérdezte a lány nevetve – de ugye nem tudsz…vagy mégis? – komolyodott el döbbenten hirtelen.

– Nem, persze hogy nem,…de olyan volt mintha tudtam volna, sőt mintha ki is próbáltam volna. Csodálatos érzés volt szárnyalni szabadon az égben a felhők közt. El sem hiszed…

– De honnan tudod ha nem repültél sosem?

– Egyszerűen csak tudom, mintha repültem volna, de persze mégsem.

– Nem értem miről beszélsz, de látod akkor lehet mégis elromlott benned valami.

– De én nem azt tapasztalom hogy elromlott volna, hanem éppen ellenkezőleg, mintha valami jó történne velem.

– És mit fogsz most csinálni?

– Egyelőre rajtad kívül senki nem tud erről, úgy tűnik hogy a vérteleneknek sem jelzett a rendszer, mert gondolom akkor már megjavították volna. Kérlek ne szólj senkinek! Szeretném megtudni hogy mik ezek a furcsa változások bennem.

– De hogy akarod kideríteni?

– Nehéz lesz. A letöltések között már minden elérhető adatot felkutattunk, csak egyetlen ötletem van hogy juthatnánk közelebb az Örök Boldogság előtti világhoz, ahol talán megvan a válasz.

– Az égbe nyúló ősi kapszula! – vágták rá egyszerre.

 

Valóban csodálatos volt a világuk, amiben éltek, bár hasonlítani nem tudták máshoz, hiszen sosem láttak mást. A korábbi életről kizárólag azt tudták hogy mindenben az ellenkezője volt a jelenleginek. Nem volt elég és megfelelő tápértékű élelem, az emberek nem tehették azt amihez kedvük volt, olyan tevékenységet kellett sokszor végezniük amit nem akartak, de rá voltak kényszerítve. Nem voltak tisztítók sem, amik gondoskodtak volna róla hogy tökéletes egészségben, fiatalságban és fájdalom nélkül élhessenek. Bár mivel sosem tapasztalták nem tudták mit is jelent pontosan az hogy fájdalom, de azt tudták hogy ez valami negatív, valami rendellenességet jelzett. Szerencsére mindez már a múlté, hiszen olyan fejlettségi szintre jutott a tudomány hogy a vértelenek elvégeztek minden olyan feladatot amihez az embereknek nem volt kedvük, és a tisztítók gondoskodtak minden testi rendellenesség és hiba azonnali megszűntetéséről. Szabadon hódolhattak bármilyen szenvedélyüknek, és minden feltétel adott volt a gondtalan élethez, volt hol lakniuk és volt mit enniük, ezek alapjogként jártak mindenkinek.

Az is köztudott volt, hogy a régi emberek tönkretették a bolygót, kegyetlenek voltak embertársaikkal épp úgy mint az állatokkal. Beszennyezték a földet, a vizet, de még a levegőt is. Örök Boldogságban mindennek már nyoma sem volt. Minden tiszta és egészséges volt, megszámlálhatatlan állat- és növényfaj élt itt vadon, háborítatlan nyugalomban. Mindenki egyenlőnek számított, semmi okuk nem volt az embereknek egymás ellen fordulni, mindenkinek megvolt amire szüksége lehetett, és senkinek sem volt több ennél. Világukat egyik oldalról sziklás tengerpartok, korallzátonyok, mangroveerdők borította mocsaras partok, hatalmas pálmafák övezte homokos lagúnák, másik oldalról fenséges hegyvonulatok szegélyezték. A hegyekben friss, hűs vizű patakok eredtek, melyek sebes folyású folyóvá duzzadtak, majd vízesésként zuhantak alá. Kristálytiszta földalatti barlangtavak, különleges sziklaképződmények, a természet végtelen, szemet gyönyörködtető csodája vette körül az itt élőket.

Az egyetlen emberek által lakott rész egy völgyben állt ennek a kis földi paradicsomnak a közepén. Apró „kapszulák” sora szegélyezte a település utcáit. Egy-egy ilyen lakóegység egy háló- és egy fürdőszobából állt. Mindegyik teljesen egyforma, lekerekített szélű téglatest volt, csupán egy jel volt mindnek az ajtaján ami megkülönböztette őket egymástól. A két métert épphogy meghaladta a magasságuk és csak akkora volt a területük hogy egy ágy, egy ruhatároló rekesz és a mellékhelység egy zuhanyzóval elférjen benne. Csak egyetlen nyílás volt rajtuk, ahol ki-be járhattak lakóik. A fák és bokrok között megbújva igyekeztek beleolvadni az őket körülölelő természetes környezetbe. A város sárga kővel kirakott utcái úgy helyezkedtek el mint a nap sugarai, a tágas főtér pedig a város közepén, mint a fényes napkorong. Itt állt minden közösségi épület; az étkező, a különféle művészeti ágak gyakorlására kialakított szobák, a vetítőtermek, számtalan sportolási lehetőséget kínáló egység és a javító is. Itt jelentkezhettek maguk az emberek, vagy ha esetleg olyan baleset történt hogy erre képtelenek lettek volna, ide szállították a vértelenek őket segélyhívásukat követően. Nem volt semmi különösebb veszélyforrás, de azért néha napján megesett hogy valaki olyan sérülést szerzett, például eltörte valamijét, amivel jobb volt nem várni az éjszakai tisztító használatig. Ezen a helyen gondoskodtak róla, hogy rövid időn belül újra tökéletes formába kerüljön a sérült.

A vértelenek mindenütt ott voltak, és mindenben segítségükre voltak a város lakóinak. Külsőjüket tekintve hosszú évek során addig fejlesztették őket, míg már teljesen emberszerű gépezetekké alakultak. Egyértelmű volt hogy az emberek így veszik legszívesebben a közelségüket, ha teljesen úgy mozognak, viselkednek és néznek ki mint ők. Akik a sérülteket segítették kék egyenruhát viseltek, akik a konyhán dolgoztak sárgát, akik a fizikai munkát végezték zöldet, minden területnek megvolt a maga egyenruhája. Csak annyiban tértek el a valódi emberektől, akik szürke ruhát viseltek, hogy a halántékukon volt egy kis szerkezet, azon keresztül kapták az utasításokat.

A város központjában hatalmas emlékmű állt az Alapító tiszteletére. Az ő elméjének szüleménye volt, ő hozta létre Örök Boldogságot. Úgy tisztelték mint egyfajta teremtőt vagy megváltót. Tekintélyt parancsoló szobra büszke tekintettel meredt a távolba. Ha valaki közelebb lépett az emlékműhöz, vagy felpillantott az arcára ezzel automatikusan elindította az Alapító híres jelmondatának lejátszását célzottan a néző által hallhatóan;

„Eltöröltünk minden sötétséget, hogy miénk lehessen az örök világosság!”

II. Az égbe nyúló ősi kapszula

A várostól távoleső partszakasz ágas-bogas növényzetének sűrűjében, a földből kikandikáló gyökerek között két női alak bukdácsolt. Nehézen haladtak, de hamarosan ritkult a fák és bokrok kusza hada és kijutottak egy kis ösvényre ahol kevésbé volt bajos az előrejutás. Határozottan haladtak egy irányba, láthatóan ismerték már a helyet és tudták merre menjenek.

– Gyere már, mit piszmogsz? Sosem érünk oda, és még vissza is kell jutnunk sötétedésig! – hajtott el arca elől egy ágat Éta.

– Tudom, igyekszem. Biztos vagy benne hogy jó ötlet ez? Induljunk el inkább majd holnap reggel kicsit korábban, és majd akkor biztonságban visszaérünk, halasszuk el a dolgot – válaszolta Théta.

Az elöl haladó megtorpant és visszafordult társához.

– Figyelj, én már eldöntöttem, nem fordulok vissza, meg akarom végre nézni hogy mi van ott, találnom kell valamit a régi világról, hogy megtudjam mi történik velem. Ha nem tartasz velem, hát menj! Ha neked elég az a pár ócska tábla amit találtunk a furcsa feliratokkal, és nem vagy kíváncsi többre, megyek egyedül. Én ennél jóval komolyabb dolgokat akarok megtudni.

– Dehogy, én is kíváncsi vagyok, csak …

– Akkor meg gyere, mindjárt ott vagyunk! – válaszolta dacosan és már ment is.

Egyszerre véget ért a talaj a lábuk alatt, kijutottak egy meredek sziklafal szélére. Még egy lépés és a mélybe zuhanhat a gyanútlan erre tartó ahogy kibukkan az utolsó bokor ágai közül. Ők is majdnem így jártak mikor először voltak itt. Szerették nézni és hallgatni a madarakat, rábukkantak a letöltési listában egy madártani anyagra, így minden madárfajról pontosan tudták hogy hol él, hogy néz ki és milyen hangja van. Heteken át járták a kiterjedt bokros területet az itt fészkelő egyedeket kutatva, hogy élőben is meghallgathassák éneküket. Bizonyos fajok csak errefelé fészkeltek. Egy ilyen útjuk során jutottak el ide és találtak rá arra amit csak úgy neveztek maguk közt; „az ősi kapszula”.

Ahogy letekintettek a szikla széléről a mélybe elsőre csak a háborgó tengert, és az alattuk a sziklafalnak csapódó hatalmas hullámokat látták, de ahogy még kijjebb hajoltak feltűnt, hogy egy valószínűleg magasabbról leszakadt sziklaszirten kissé lejjebb mint ahol állnak, valami nem oda illő rejtőzik. Mivel elég viharvert volt és láthatóan nem a természet alkotta arra jutottak hogy ez csakis egy régi világból való épület lehet; egy „ősi kapszula”.

Nagyon izgatottak lettek és örültek a felfedezésüknek, egy újabb titoknak amiről csak ők tudtak, de ezidáig nem szánták rá magukat hogy megpróbálják jobban megközelíteni. Elég kockázatosnak tűnt. Ha a mélybe zuhannak, innen biztosan lehetetlen a nagy távolság miatt segélyhívó jelzést küldeni, és ha nem tudnak visszamászni, örökre ott ragadnak. Ahogy jobban megvizsgálták a helyet, úgy tűnt a sok növény gyökérzetébe fogódzva talán lejjebb lehet ereszkedni egy fáig, aminek félig kifordult gyökere még szilárdan kapaszkodott a szakadék oldalába, törzse pedig természetes hídként összeköttetést biztosított a leszakadt szirthez, melyen az épület állt.

Éta indult neki elsőként. Megkapaszkodott a legszélső bokrok ágaiba és lábával elkezdte kutatni a szakadék oldalán legmagasabban kiálló gyökereket ahol megtámaszthatja magát hogy lejjebb ereszkedjen. Úgy tűnt elég erősek hogy megtartsák és biztonságosan rögzülnek a sziklafalban.

– Gyere, menni fog! – nézett vissza, miután pár métert haladt lefelé. Théta követte, s pár perc múlva mindketten a kidőlt fa kifordult gyökerénél álltak. Csak pár méter választotta el őket a leszakadt szirttől, de hatalmas mélység volt alattuk. Innen már sokkal jobban kivehető volt az épület. Szinte az egész oldala és tetejének is jelentősebb fele hiányzott, így belsejének egy részét innen is jól láthatták. Jóval nagyobb volt mi az ő lakókapszuláik, ezért azt gondolták valamiféle közösségi épület lehetett hajdanán. Az óriási kétszárnyas kapuból az egyik fél már teljesen elenyészett, a másik félig leszakadva, magányosan lógott. Az ajtó felett egy kerek üvegablak koronázta meg a hajdani büszke, robosztus kőhomlokzatot. Rengeteg apró színes darabból tevődött össze. Itt-ott ezekből is hiányzott már, de mélyen megbújva a széles falban nagyobb része még épségben maradt. Azt már lehetetlen volt kivenni hogy mit is ábrázolt a kép valaha, de ahogy a napsugarak átsütöttek a színes kis szilánkokon varázslatos kék, vörös, zöld mintákat rajzoltak a túloldalon a földre. Mintha csak odafentről, a napsugarakon érkezett titkos üzenetet fordította volna le képpé az ablaküveg a megmaradt padlózat köveire. Megbabonázva nézték ezt a csodás fényfestést, míg Éta kijózanodva meg nem törte a csendet.

– Induljunk, különben lemegy a nap és az orrunkig sem fogunk látni idekinn.

Bizonytalanul rálépett a kidőlt fa törzsére és karjait széttárva igyekezett egyensúlyát megőrizve elindulni rajta. Théta-77 még lepillantott utoljára a mélybe, majd vett egy nagy levegőt, összeszedte minden bátorságát és követte társát. Ahogy közeledtek egyre jobb belátást nyertek az épület belsejébe. Hiányos, szétkorhadt padok sora állt két oldalt, és a kapuval szemben az épület végében a falra felakasztva egy függőlegesen hosszabb és egy vízszintesen rövidebb egymással összeilleszett faléc lógott. Alatta a padlózat is meg volt emelve, és valami emelvény féle állt a nagy fagerendák lábánál. A főépület mellett volt egy kisebb is, hozzá építve a másikhoz, de mégis láthatóan külön egységként, ahol mintha egy ágy maradványait vették volna ki.

A hatalmas főépület teteje valaha a messzi magasan boltívben végződhetett, a még álló falak tetején itt–ott elindultak vágyakozva a díszes kőívek a szemben lévő társaik felé nyújtózva, de többé nem érhették el egymást. A falakon részben néhol még kivehető képek nyomai sejletek fel. Az egyik egészen jól láthatón egy nőt ábrázolt, amint ölében keresztben fekszik egy szinte teljesen meztelen férfi. A fekvő alak nagyon sovány volt, mindenütt vérző sebek borították a testét, szeme lecsukva, feje, karjai, lábai erőtlenül lógtak lefelé. Fején egy koszorú volt, ami sebeket ejtett a homlokán, innen is vörös patakokban folyt le arcára a vér. Nagyon megrázó volt a látvány. Éta számára azonban még érdekesebb volt a nő, akin láthatóan nem volt egyetlen seb sem, mégis furcsa szorítást érzett a mellkasa környékén ahogy az arcát fürkészte. Karjaiban tartotta férfit egész testével ráhajolva, körülölelve őt. Sosem látott még ehhez hasonló képet életében. Ilyesmiket nem festettek a művészeti órákon. Valami olyan erős összetartozás sugárzott róluk, és olyan mély érzelmek, amik számára teljesen ismeretlenek voltak.

Éta meg is feledkezett kényes helyzetükről, úgy belemerült abba hogy tekintetével minél több részletet kutathasson ki a csodálatos kép részleteiből, mikor Théta visszafogott, de hirtelen váratlanul a csendbe hasító sikolyára lett figyelmes.

– Szakad le alattunk a fa!

És valóban hallható volt ahogy recseg-ropog alattuk a régi korhadt fatörzs, melynek túl sok volt a két nő súlya, egyre hangosabban és gyorsabban nyíltak újabb és újabb törésvonalak a lábuk alatt.

Megfordultak és amilyen gyorsan csak tudtak úgy, hogy egyensúlyukat még ne veszítsék el, rohantak visszafelé, miközben hidjuk lassan darabokra hullott alattuk. Elrugaszkodtak amikor már valóban semmi nem maradt a talpuk alatt és így még az utolsó pillanatban sikerült elérni a falat, amibe a fa gyökere kapaszkodott. Ott lógtak zihálva a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva. Éppen csak fellélegeztek, hogy megmenekültek. A lehulló darabok után tekintettek, majd egymásra pillantottak, mikor ráébredtek, hogy a hatalmas fa gyökérzetét is magával fogja rántani a mélybe, így még koránt sincsenek biztonságba. Ahogyan csak bírtak, másztak a falon felfelé a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva, hogy minél magasabbra jussanak, nem ellenőrizve hogy ami a kezük ügyébe kerül az elbírja súlyukat vagy sem. Thétán olyan pánik tört ki, valóban oda sem tekintett, hogy legalább kapaszkodója vastagságát felmérje, csak eszeveszetten kapkodott minden felé ami a keze ügyébe került, így sikerült egy olyan gyenge ágat megfognia ami ahogy ráhelyezte súlyát azonnal kiszakadt a földből. Szerencséjére társának volt annyi lélekjelenléte, hogy sikolyát meghallva hátra nézett és utána kapott, így még éppen sikerült megragadnia a csuklóját.

– Nyugodj meg, nem omlik tovább, itt már biztonságban vagyunk! – mondta, igyekezve higgadt hangon beszélni, miközben Théta kezét ráhelyezte egy biztonságosan szilárd, vastag gyökérre, mely már nem a kidőlt fából eredezett.

Végre feljutottak a sziklafal tetejére. Lihegve dőltek ki ahogy hanyatt feküdtek a földön.

– Majdnem itt maradtunk. Ha lezuhanunk soha többé nem tudunk visszamászni, innen nem tudunk senkinek szólni hogy bajba kerültünk. Ostobaság volt ide jönnünk. Nem szabadott volna hallgatom rád! – tört ki Thétából.

Éta némán felkelt a földről, és kezét nyújtotta a másiknak.

– Gyere, indulnunk kell, hamarosan ránk sötétedik.

A nap már lemenő sugarainak fényénél igyekeztek minél gyorsabban visszajutni a városba. Némán meneteltek egymás mellett. Csak bólintottak egymás felé mikor megérkeztek és elváltak útjaik. Mindketten bementek kapszulájukba és magukra csukták az ajtót.

Éta csak most nézett végig magán. Ruhája koszos és sok helyen szakadt volt. Egész nap nem evett semmit, de nem volt most sem kedve, sem ereje elmenni az étkezőbe. Nyilván feltűnt volna másoknak is hogy hogy néz ki, magyarázatot kellett volna adnia hogy miért, még esetleg a javítót is felhozták volna, hogy menjen oda megvizsgáltatni magát, amit félt megtenni, hiszen ki tudja akkor nem derülne e fény rá hogy már rég nem használja a tisztítót. Valójában nem is volt éhes. Vajon igaza volt Thétának? Ostobaság volt tőle ez az egész? Igen, részben valóban igaza lehet, de neki akkor is tennie kell valamit. Nem festegethet meg sportolgathat tovább napról napra, mintha semmi sem történt volna. Igen, valóban veszélyes volt, de muszáj volt lépnie.

Levetette a ruháját és kidobta egyhelységes lakótere sarkában álló gyűjtőbe, ami azonnal beszippantotta az öltözéket és nyoma sem maradt. Végignézett meztelen testén, tele volt apróbb-nagyobb horzsolásokkal és zúzódásokkal. Ha a tisztítója működne most zuhanyzás után csak belefeküdne és reggelre nyoma sem lenne a sérüléseknek. Kérdés hogy mi lesz így? Szerencsére amennyire meg tudta állapítani nem esett súlyos baja, ha másnap reggel felvesz egy új ruhát, akkor nem fog látszani semmi, mert a combja, térde és könyökei sérültek, az arca szerencsére csak koszos, de egyébként érintetlen. Remélhetőleg a tisztító nélkül is begyógyulnak a sebei. Nyilván a régi emberek is meg kellett sérüljenek, és nagyrészt ők is meggyógyultak.

Abban biztos volt hogy Thétát többé nem tudja rávenni hogy segítsen neki. Úgy érezte senki sem értheti meg, senki nem tudhatja mi munkálkodik benne, hiszen senki nincs aki ne használná a tisztítót. Magának sem képes leírni a benne kavargó furcsa gondolatokat, hogyan tudná másnak megmagyarázni, még ha esetleg képes is lenne az a valaki felfogni. Ez még inkább megerősítette benne hogy folytatnia kell a kutatást, nem térítheti el semmi tőle hogy a lehető legtöbbet kiderítsen a régi világról. Már csak az a kérdés hogyan jut át a szakadékon hogy elérje a régi épületet. Lefeküdt kemény, a teste vonalaihoz igazodó rideg ágyába és sokáig forgolódott mire végre el tudott aludni. Állandóan a nő arcát látta maga előtt, ahogy a vérző férfit tartja a karjaiban, és ahányszor erre gondolt, újra érezte azt a furcsa szorítást a mellkasában. Nem volt kellemes, nem volt örömteli ez az érzés ami lassan elárasztotta egész lényét, mégis újra és újra fel kellett idézze magában.

Másnap fáradtan kelt. Megvizsgálta a sebeit és megnyugodva tapasztalta hogy bár nem tűntek el de nem vérzik semmije, és jobban néz ki minden sérülése, tehát teste kevésbé hatékonyan de gyógyulásnak indult önmagától, a tisztító nélkül is. Farkas éhes volt, gyorsan felöltözött hát, kinyitotta az egyetlen szekrény fémajtaját, mely a szobája falába volt beépítve, és kivett egyet a tucat mértani pontossággal azonosan összehajtogatott teljes egyforma új öltözékek közül, aztán vetetett egy gyors pillantást az fém ajtóban visszatükröződő képmására. Megbizonyosodott róla hogy ruhában semmi jele rajta a tegnapi kalandnak, és kilépett az ajtón. Az ebédlőben már ott ült Théta. Megtorpant egy pillanatra, nem tudta hogy oda merjen–e ülni mellé az asztalhoz, vagy jobb ha nem beszél vele, és inkább elmenekül a konfliktus elől. A lány felpillantott, és úgy tűnt fejével int neki, hogy csatlakozzon hozzá. Ezen felbátorodva, bár nem tudta, hogy szemrehányás, vagy bocsánatkérés vár rá, letette a tálcáját asztalára.

– Boldogság!

– Boldogság! – nyelt le egy falatot éppen Théta. – Ülj már le, mire vársz? Jól vagy?

– Persze, semmi bajom.

– Megjavították a tisztítódat?

– Nem, nem szóltam senkinek róla, még minisg csak te tudod…és kérlek ne is mondd el senkinek!

– Rendben, ahogy akarod.

– Te jól vagy?

– Persze, az én tisztítóm működik.

– Nem akartalak veszélybe sodorni, csak…

– Most mit fogsz csinálni? – szakította félbe Théta.

– Még nem tudom, de az biztos hogy át kell jutnom valahogy.

– Szükséged van valaki olyanra aki tud segíteni hogy sikerüljön. Valakire, aki erősebb nálunk, elbír téged és jól tud mászni.

– Béta! – vágták rá egyszerre.

– Igen, ő lenne a legmegfelelőbb, de hogyan vesszük rá hogy segítsen? Ő nem az a fajta, akit kicsit is érdekelnének az ősi, sötét világ dolgai, el van foglalva a hegymászással és szörfözéssel – gondolkodott hangosan Théta.

– Ezeknél már csak egyetlen dolog érdekli jobban; a festés!

Éta gyorsan szájba tömte az utolsó falatot a tányérjáról és már indult is. – Még éppen ott találom azon az átkozott órán, amivel napok óta nyaggat.

A főtér hegyekkel szegélyezett végén állt egy nagyobb közösségi épület, a művészetek háza. Itt lehetőség volt számtalan képzőművészeti ág kipróbálására. Lehetett szobrászkodni, festeni, rajzolni, szőni. Egy hosszú folyosó két oldalán sorakoztak a termek, mindegyiknek az ajtaján jelekkel amik az ott folyó tevékenységre utaltak. Itt kipróbálhatták ki a lakók a különféle előzőleg letöltött technikát és tudást a gyakorlatban.

Éta meg sem állt amíg el nem érte a festészetet jelző ajtót. Éppen véget ért a foglalkozás, sorban jöttek kifelé az emberek, akik részt vettek az órán. Izgatottan kutatta szemével a kiáramlók sokaságát. Ahogy ott állt, egyszercsak megkopogtatta valaki a vállát hátulról.

– Te aztán jól elkéstél. Igazán sajnálhatod, remek új digitális és analóg technika keresztezéséből létrehozott módszert alkalmaztunk, de ne aggódj, még elérhető lesz, letöltheted később is.

– Igen, igen, tudom. Beszélhetnénk? Én tudok neked valami olyat mutatni amit nem tudsz sehonnan letölteni – válaszolta Béta-43–nak, aki értetlenül ráncolta szemöldökét.

Az volt a terv, hogy ha elmeséli a férfinak milyen csodálatos üvegre festett alkotást és falfestményt talált, azzal felkelti az érdeklődését és rá tudja venni hogy segítsen neki átjutni az ősi kapszulához.

– Nem is tudom, nem kellene inkább jelentenünk, hogy mit találtatok? – volt az első reakciója, amitől Éta is tartott.

– Ugyan, tudod milyenek! Azonnal elpusztítanak minden ősit. Ha megtudják lerombolják az egészet mielőtt a közelébe juthatnánk.

– Igen, valószínű így van, de nyilván nem véletlen.

– Kár! Pedig ahogy átsüt a nap azokon a színes kis üvegdarabkákon ahhoz hasonlót még sosem láttam, és ki tudja mi lehet még az épületen belül? Tele lehet titokzatos, sosem feltöltött és így örök feledésre ítélt csodákkal. De igazad van, lehet tényleg túl veszélyes, és talán nem vagy mégsem elég jó, hogy egy ilyen meredek falat megmássz.

– Az biztos, hogy ha valaki, akkor én meg tudom mászni azt a falat, nem arról van szó.

– Igen, ehhez nem fér kétség, de felejtsük el, végülis rengeteg csodás letöltés vár még ránk, amikhez mindenki hozzáférhet, többek közt mi is – legyintett Éta, s már ment is. Tudta, hogy időt kell adnia Bétának.

Nem kellett soká várnia. Másnap reggel a férfi oda ült mellé a reggelinél.

– Tényleg olyan csodálatos amit ott láttál?

– Biztos lehetsz benne hogy még ehhez hasonlót sem töltöttél le soha. És ez csak amit kívülről a távolból sikerült megfigyelnünk.

– Nagyon mély az a szakadék?

– Le kell ereszkedni vagy húsz méter mélyre, onnan visszamászni körülbelül tizenötöt. Nem biztos hogy sikerül, de nem látszik lehetetlennek.

– Holnap hajnalban ötkor legyél a város szélén ahol az erdős rész kezdődik! Vezess oda, megcsináljuk!

– Ahogy akarod – válaszolta Éta. Ahogy Béta felállt és elment szája szegletében egy apró, elégedett mosoly jelent meg.

Minden a terv szerint alakult. Valóban Béta volt a legalkalmasabb a feladatra, hogy megmássza a sziklafalat. Megvolt a fizikai ereje és a technikai tudása, ki tudta építeni az utat és biztosítani Éta számára is a feljutást az ősi épülethez. Volt némi kockázat benne, hogy jelenti a felfedezésüket, de ezt vállalnia kellett, mert más reménye nem volt. Azt hitte Thétát többé nem tudja rávenni hogy csatlakozzon, de úgy látszik kiheverte a múltkori sokkot, vagy olyan nagy volt benne a kíváncsiság hogy felülkerekedett félelmein. Bárhogy is volt, velük tartott. A felkelő nap már a sűrű erdős részen találta őket. Elöl ment Béta-43, mögötte Éta-pí-25, majd a sort Théta-77 zárta. Már az ösvényen mentek, nem kellett mutatniuk az utat új társuknak, csak menetelni a sűrű ágak között míg el nem érik a sziklaszirtet. Már közel jártak.

– Vigyázz, mindjárt ott vagyunk! – figyelmeztette Éta a férfit, mielőtt az nagy lendülettel elérné az út végét és lezuhanna. Megérkeztek. Béta letekintett a mélybe.

– Ott van, látod? – mutatott az ősi épület irányába Éta.

– Igen. Elég mélyen van és meredek a fal is, de nem lehetetlen megmászni – mondta, miközben elővett pár mászáshoz használt eszközt a hátizsákjából – maradjatok itt, először lemászok én egyedül, majd a szakadék aljáról biztosítással sorban utánam mászhattok.

– Rendben. Vigyázz magadra! – engedte útjára Éta a férfit. Kicsit azt érezte kihasználja Bétát céljai eléréséhez, de bízott benne hogy nem esik baja, és azzal mentette fel magát hogy a túloldalon fellelhető festészeti értékekkel kapcsolatban nem állított valótlant, és végülis a férfi maga vállalta a kockázatot.

Béta valóban könnyűszerrel ereszkedett le a szakadékba, és biztosítással gond nélkül jutottak le a többiek is utána. A túloldalon már nehezebb dolga volt, a mélyből figyelve jópár alkalommal riadtak meg mikor egy–egy kisebb szikladarab kicsúszott a lába alól, de végül feljutott a szirtre ahol a titokzatos épület állt. Leeresztette nekik is a kötelet. Alig bírták kivárni hogy végre ők is fenn lehessenek, Éta szíve egyre hevesebben vert ahogy egyre magasabbra jutott, bár nem tudta valójában mit is találhat odafenn ami közelebb viszi a kérdései megválaszolásához, de pillanatnyilag nem volt semmi a világon amit jobban akart volna mint végre ott lenni.

– Köszönöm – mondta a férfi kinyújtott karját megragadva, az utolsó lépést is megtéve.

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel | I. Regényíró pályázat

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A regény a 2. Magyar Hadseregnek a keleti frontot érintő hadjáratának története, időben 1942 szeptemberétől 1943 februárjáig tart. A regény főszereplője a huszonkét éves Markovitz Nándor (Nándi) honvéd, akinek tolmácsolásában ismerhetjük meg az ő és katonatársai történetét.

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel

akció, történelmi

1.

Sortűz

Az őszülő hajú őrnagyot és a főtörzsőrmestert reggel fél hatkor vezették elő a kivégzőhelyre. Némán figyeltük, ahogy az őreik által közrefogva sétálnak felénk. Hideg volt, még alig pirkadt, de a Don irányából felszálló nyirkos, gallér alá bebúvó fuvallatok hamar elűzték a korai ébresztő miatti álmosságunkat. Mindannyian fáztunk. Az őrnagy és korábbi alárendeltje is reszkettek, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől. Mégsem jajveszékelt, vagy könyörgött egyikük sem. Némán tűrték, amikor a katonai csendőrök gyakorlott kezei az előre odakészített kötelek segítségével kikötözték őket a nyírfák tövében álló oszlopokhoz.

– Utálom ezt – sóhajtotta mellettem egy hang.

– Pedig most először csinálsz ilyet – válaszoltam.

– Igen. De már most utálom.

Néhány perccel ezelőtt, amikor a halálraítéltek még a fogdájukként szolgáló csűrben vártak a sorsukra, és megkapták a táborparancsnokság által nagylelkűen engedélyezett utolsó, langyos kávéjukat, az őrnagy megkísérelte a lehetetlent; utoljára fogott magyarázkodásba.

– Mi értelme? – kérdezte. – Hiszen mindenkit halálra ítéltek. – reszkető kezekkel vette el az ütött-kopott porceláncsészét, ivott néhány kortyot, aztán letette maga mellé a priccsre és felállt. – Magukat is, meg az egész magyar hadsereget. – sorban végig hordozta a tekintetét a néma őrökön. Ha a segítőkészséget nem is, legalább az együttérzés jeleit próbálta megtalálni a borostás arcokon, az acélsisakok alól azonban unott tekintetek néztek vissza rá. – Ha egyszer megindul az offenzíva, úgyis vége mindennek. Én csak menteni akartam, akit még lehet.

A barnászöld egyenruhába öltözött katonák – a csapatcsendőrök mellé beosztott, egyszerű bakák – némán egymásra néztek. Efféle magyarázkodást hallottak már korábban is. Vállat vontak hát és behúzták maguk mögött az ajtót, az utolsó perceikre még magukra hagyva a gondolataikkal egykori tisztjeiket. Az őrnagy lassan visszaült az ágyára és ökölbe szorított kezekkel, némán bámult maga elé. Rabtársa, a magas, vékony bajszú főtörzsőrmester, aki a szálkás deszkafalnak dőlve várakozott, egyszer sem szólalt meg, mióta előző nap este ideszállították őket a voronyezsi ideiglenes katonai börtönből. Az arcáról sem lehetett leolvasni semmiféle érzelmet. Ha bánta is a percet, amikor hallgatott a felettesére és tárgyalni kezdett az oroszokkal, nem mutatta ki. Inkább egy kis dobozkát húzott elő a zsebéből, aztán gyufa sercent, és a fiatal férfi elszívta élete utolsó cigarettáját.

Tizenkét főből álló kivégzőosztagunk elé egy fényesre súrolt csizmában feszítő, peckes százados lépett. Piszok magabiztosnak látszott, nagyon is tisztában volt a feladata fontosságával. Némán végignézett rajtunk, megeresztett felénk egy félmosolyt, aztán katonásan hátat fordított nekünk. Papírt húzott elő a zsebéből, majd az oszlopokhoz kötözött tisztekhez intézte mondandóját.

– Sipos Ferenc őrnagy és Molnár Ádám főtörzsőrmester! – kezdte. – Kötelességem közölni önökkel, hogy a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoksága elutasította fellebbezési kérelmüket. Az ítéletük golyó általi halál, amiért tárgyalásba bocsátkoztak az ellenséggel. A tervük az volt, hogy a századuk leteszi a fegyvert, és megadja magát, ha cserébe az embereik elegendő élelmiszert és orvosi ellátást kapnak. Ezzel nemcsak a frontvonal védelmétől kívántak elvonni katonai erőt, de nyilvánosan megszégyenítették a hadseregünket azzal, hogy azt a téves információt hozták az oroszok tudomására, miszerint nem rendelkezünk megfelelő ellátással.

– Miért, talán igen, te barom? – szűrte a fogai között dühösen ugyanaz a hang, amit az előbb is hallottam.

– Fogd már be! – mordultam rá. Más sem hiányzott, mint hogy a százados meghallja Karesz zsörtölődését.

A magas nyírfák felső ágaira akár a halál angyalai, néhány fekete varjú telepedett és a fejüket forgatva kíváncsian méregették az alant szorgoskodó embereket. A százados közben eltette a papírt, majd intett az odébb várakozó csendőröknek. Egyikük azonnal az elítéltekhez lépett, előhúzott a zsebéből két piszkos, fekete kendőt, majd az elítéltek szemei elé kötötte, örökre elzárva előlük a nyirkos szeptemberi hajnal erőtlen fényeit. Aztán két vörös színű papírdarab következett, amiket egy-egy biztosítótű segítségével erősített a zubbonyaikra, egyenesen a szívük fölé. Végül hátralépett, megszemlélte a munkáját, aztán fontoskodva odabiccentett a századosnak. Látszott rajta, hogy elégedett magával. Ennél nagyobb elégedettséget már csak akkor érzett, amikor néhány nappal ezelőtt három, hasonló vádak alapján elítélt tisztet húzott fel egyesével egy diófára.

Az őrnagyra és a főtörzsőrmesterre is kötél várt volna, mert a tettük hivatalosan is árulásnak minősült; hogy végül mégsem így történt, az a főparancsnokság egy magas rangú tisztjének volt köszönhető, aki valamilyen távoli rokoni kapcsolatban állt az őrnaggyal. A haláltól megmenteni ő sem tudta az elítélteket, de annyit elért, hogy legalább gyorsan és fájdalommentesen segítsék át őket a túlvilágra ahelyett, hogy percekig bokáztak volna egy vaskos faágról alálógva.

– Készüljenek fel a tüzelésre! – fordult vissza hozzánk a százados, mire tizenkét puska závárzata csattant egyszerre. – És ne feledjék, nem kell sajnálniuk ezeket a disznókat, még akkor sem, ha korábban a maguk felettesei voltak. Ezek árulók, akik a vesztünket akarták. Nem érdemelnek kegyelmet – recsegte, én pedig arra gondoltam: fordulj fel, te féreg. Remélem, egy nap téged is a sajátjaid lőnek agyon. Bár személyesen nem ismertem a halálra ítélteket, és a letartóztatásukról is csak az előző napon szereztem tudomást, mégis szánalmat éreztem irántuk. Bűnösök, ismételgették nekünk a tisztjeink keményen, amikor kijelöltek bennünket erre a megtisztelő feladatra, de én nem voltam ebben annyira biztos. Inkább tartottam a dolgot egy kétségbeesett lépésnek, semmit árulásnak, éppen ezért is szégyelltem magam, amiért itt kellett állnom ma reggel, fegyverrel a kezemben.

Kivégzőosztagunk bal szárnyának, köztük nekem is az őrnagyra kellett tüzelnem, a jobb szárnyak pedig a főtörzsőrmesterre. Újabb parancs hangzott el, mire mindannyian a vállunkhoz szorítottuk a puskatust. Hiába takarta az áldozatok szemét immár kendő, a tekintetemet nem bírtam az arcukra irányítani. Úgy éreztem, az őrnagy pillantása még a rongydarabon is átsüt és bennünket méreget. Minden igyekezetemmel azon voltam hát, hogy a látóteremet a jó tizenöt méterrel odébb elhelyezkedő vörös papírfecni töltse ki, semmi más.

– Nándi! Mi lenne, ha mellé lőnék? – suttogott megint Karesz, aki még ekkor sem bírt csendben maradni.

– Valószínűleg te lennél a következő, akit odaállítanak – válaszoltam neki.

– Kuss legyen! – üvöltött ránk a százados. Aztán nagy levegőt vett és kiadta a tűzparancsot.

2.

Felderítők

Másfél hónappal korábban, augusztus utolsó napjaiban vonultunk le a Donhoz, ami most is ott kanyargott valahol, a keleti látóhatárt lezáró fák mögött. Védelmi állásokat építettünk ki a folyónak háttal, a környéken elszórt kis, szovjet falvak közötti területen, de az egyre mostohább időjárás miatt a művelet vontatottan haladt. Emellett minden nap végeztünk felderítéseket a környéken; kisebb, néhány fős csoportokba verődve jártuk végig az erdőket és a magas fűvel benőtt lankákat. A védvonalaink errefelé, Uriv és Korotojak települések közelében nem mindjárt a Don partján húzódtak úgy, mint innen hetven kilométerrel északabbra, Voronyezs alatt, hanem attól egy-két kilométerrel hátrébb, mert a folyót ezen a szakaszon sokfelé mocsaras partvonal szegélyezte, ami lehetetlenné tette volna az állások kiépítését.
Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Miután elfogyasztottuk a kukoricakásából és főtt tojásból álló, szerény reggelinket, hozzáláttunk, hogy a lövészárkokat bővítsük. Megterhelő munka volt ez, a nehéz, sáros föld lapátolása minden erőt kiszívott az emberből. Mégis csinálnunk kellett, mert a munkaszolgálatosok jó részét elvitték tőlünk Voronyezsbe, másokat Urivba. Akik maradtak, azoknak a többsége középkorú, elkényelmesedett férfi volt már, elszokva a nehéz fizikai munkától, állandó félelemben élve az ellenségtől, és a saját őreiktől egyaránt. Valóságos megváltás volt a számukra egy-egy olyan nap, amikor a rájuk vigyázó keretlegények átadták őket nekünk majd közölték, hogy csak este jönnek vissza értük.

– Ez a rohadt sárdagasztás – morogtam, aztán ledobtam az ásót, majd cigaretta után kezdtem kotorászni zsebemben. – Hát mi vagyok én, vadmalac? – dühösen kisöpörtem a szememből a verejtékemmel keveredő vízcseppeket. Az eső szinte megállás nélkül szakadt már vagy másfél hete. Hideg cseppekben hullt alá az ólomszürke égből, és nyúlós mocsárrá változtatta a földet. A korábban kiásott lövészárkokban sokfelé kis patakokban szaladt, máshol pedig lábszárig ért az összegyűlt víz, így homokot szórtunk bele, arra pedig deszkapallókat fektettünk, hogy megkönnyítsük a járást. Az egyenruháinkon fekete penészfoltok tünedeztek fel a szűnni nem akaró csapadék miatt. Éjszakánként lehetetlen volt rendesen megszárítkozni a huzatos, nyirkos barakkok mélyén. Az átázott öltözék, és a penész szagától folyamatos rosszullét környékezett mindannyiunkat.

– Ismered az ide vonatkozó bölcsességet, nem? – kacsintott rám az Öreg. – Csak addig nem szereted, amíg meg nem szereted.

– Ez lehetne az egész keleti front mottója. Ha lesz egy kis időm, rá is hímzem a zászlónkra. – nagyot szívtam a cigarettába, aztán körbe néztem. Közelebb és távolabb is ronggyá ázott emberek szorgoskodtak, vagy csak támaszkodtak a lapáton.

– Kilógathatnád mellé a gatyádat is – javasolta Somló Karesz. – Az oroszok elájulnának a gyönyörtől, amiért fehér lobogót látnak.

– Hát hogyne, biztos remek előadás volna – szólt közbe egy idősebb, félszemű munkaszolgálatos, aki leginkább egy kiöntött ürgére emlékeztetett a víztől csöpögő vattakabátjában. – De a folytatást nem találnátok ennyire viccesnek. A múlt héten állítólag egy egész szakasz szeretett volna a vörösökhöz csatlakozni Scsucsje alatt, ha úgy végre hazajuthat. Személyesen a német barátaink lógatták fel őket, aztán megtiltották a temetésüket. A hullák ott maradtak a fákon, amolyan elrettentő példaként.

– Erről nem is hallottam – mondta neki Tóth Péter, aki olyan nyugodtan üldögélt az egyik talicska szélén, mint akinek semmi dolga. – Jól értesült vagy.

– Ezt pletykálták – vont vállat amaz. Intelligens arcú, magas férfi volt, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenöthöz. Korábban mesélte, hogy még a nyáron veszítette el a fél szemét, amikor a keretlegények vezetője – a munkásszázadra felügyelő katonák őrmestere – alaposan helybenhagyta egy nádpálcával valami apróságért. Részvétet éreztünk iránta, és ha valami munka akadt, mindig igyekeztünk magunk mellé kérni a keretből. Hiába volt parancs arról, hogy nem beszélgethetünk velük, ha az őreik nem voltak a közelben, ezzel a kutya se törődött.

– Na, János, maga ismét jó ellesz itt velünk máma – mondta neki az Öreg még reggel. – Csak lapátoljon, de módjával. Mi se igen törjük össze magunkat.

– Az biztos – helyeselt Tóth, aki olyan szigorúan tartotta magát ehhez az elgondoláshoz, hogy a feneke lassan oda nőtt a talicskához.

Már egy jó órája dolgoztunk, amikor az árok szélén megjelent Horváth őrmester, az elmaradhatatlan, büdös szivarjával a szájában.

– Hé, maguk négyen – mutatott végig rajtunk. – Kapják össze magukat máris, és negyedóra múlva cipeljék be a valagukat Fodor alezredeshez. Feladatuk van. Ha azt mondtam máris, azt úgy is gondoltam, ürgemajmok.

– Jelentem uram, már kaptunk feladatot – tisztelgett Somló Karesz sáros arccal, szélesen vigyorogva. – Az árkok bővítését.

– Nem mondom még egyszer! Ne a sarat túrják, hanem szedjék össze a felszerelésüket, de még ma, ha kérhetem.

Szentségelve tettük le a szerszámainkat. A lapátolást utálatos elfoglaltságnak tartottuk, ám ha választani lehetett, még mindig inkább ez, mint hogy oroszok után koslassunk. De nem volt mit tenni, mentünk, mert Horváth elég nagy szarházi volt ahhoz, hogy az ellenkezésünk miatt esetleg jelentést tegyen parancsmegtagadásért.

– Már megint én – dohogott Péter, akit senki nem hívott a keresztnevén, hanem mindenki csak Tóthnak szólította. – A múlt héten kétszer is kint voltam. Több ezren vagyunk itt, akkor hogy lehet, hogy mindig engem találnak meg?

– Vedd megtiszteltetésnek – válaszoltam, miközben a lövészárok oldalába vert vastag karókba kapaszkodtam, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a föld oldalról ne omolhasson be. Felhúztam magam, aztán lenyúltam, és segítettem felmászni Tóthnak is. – Fodor biztos szereti a képedet nézni eligazítás közben.

– Pedig igazán elfelejthetné már egy időre – zúgolódott tovább.

– Ne legyél úgy oda – szólt neki az Öreg is, aki már az összesározott bakancsát igyekezett megtisztogatni egy darab ronggyal, de inkább csak szétkente rajta a piszok java részét. – Cserkelünk egyet az őszi zuhéban. Legalább elmondhatod, hogy bejártad egész Oroszországot. – visszafordult a munkaszolgálatos felé. – Hát maga csak dolgozzon, és figyeljen az őrökre.

Visszamentünk a körletünkbe, ami néhány száz méterrel odébb helyezkedett el. Hevenyészett faházakból állt, amiket egy kiterjedt fenyőfaliget szomszédságában húztak fel nemrég. Az épületek környékét kaviccsal és homokkal szórták be, gondolva az őszi esőzésekre, így itt kevesebb volt a sár. Az épületek mellett fél tucat, a hajnali órákban érkezett LT–38-as harckocsi állt, szürke páncélzatuk tompán csillogott az esőtől. Vadonatújak voltak, még egy karcolás sem látszott rajtuk.

– Nézd már! – Karesz megrugdosta az egyik jármű lánctalpát. – Mi folyik itt, végre beindult odahaza a hadiipar?

– Na, ha ezekkel nem megyünk el egészen Moszkváig, akkor semmivel – méregette az Öreg a csehszlovák gyártmányú járműveket. – Nem érzitek túlzásnak ezt a hat darabot? Fele ennyivel is megnyernénk a háborút. – lemondóan ingatta a fejét.

Meg tudtuk érteni a csalódottságát. Harckocsik tekintetében pocsékul álltunk. Volt néhány Toldi páncélosunk, és egy pár német gyártmányú könnyű harckocsink, de ezeken kívül semmink, csak lövegek és régi mozsárágyúk, amik még az előző háborúból maradtak. Eközben odaát, a Don túloldalán az oroszok a legújabb típusú T–34-es harckocsikat sorakoztatták fel, amiket százával hoztak ide a gyáraikból. A hadvezetés minden egyes nap ígéretet tett arra, hogy hamarosan megérkezik a jobb ellátmány, többek között az új egyenruháink, az esőkabátok, járművek és a téli felszerelés. Ám a vonatok csak újoncokat hoztak, többségében ártatlan tekintetű, tizennyolc éves fiúkat, akik közül a legtöbbnek még pehely sem volt a szája felett. Meg persze fegyvereket. Puskákat, német gránátvetőket, páncéltörő ágyúkat, és néhány ócska harckocsit, de sajnos egyikből sem eleget.

– Még így is jobban fel vagyunk szerelve – magyarázta Tóth –, mint az innen délebbre állomásozók. Azt hallottam, van, ahol földbe ásott lyukakból figyelik a folyót, de nincs semmi egyéb erősítés.

– Szóval mi vagyunk a félszemű királyok a vakok között? – sóhajtottam, de azért jól tudtam, miről beszél. A magyar vonalak kétszáz kilométer hosszan kanyarogtak a Donnal párhuzamosan, de feleannyi ember és felszerelés sem állt rendelkezésünkre, mint amivel egy ilyen hosszú szakaszt hatékonyan tartani lehetett volna.
Bementünk a barakkunkba, ami most, a délelőtti órán üres volt. A társaink vagy őrségben voltak, vagy ők is az állásokat bővítették. Többségüket még kora reggel felvezényelték az egy kilométerre lévő Bazkij-dombra, a környék legmagasabb pontjára, hogy kiépítsék a fával és földdel lefedett bunkerrendszert, valamint a körülötte lévő állásokat néhány löveg számára. Átvágunk az épületeket összekötő, hosszú folyosón és átmentünk a parancsnoki szárnyba, ahol jelentkeztünk az alezredesnél, aki egyedül tartózkodott a térképszobában.

– Kedves, hogy benéztek hozzám, és nem nekem kellett magukat megkeresnem – mondta köszönés helyett. A szoba közepén álló asztalra egy jókora térkép volt kiterítve. – Jöjjenek ide – intett –, és figyeljenek!

Az asztal köré csoportosultunk, ahol a térképen kívül egy petróleumlámpa, egy gramofon, és egy üveg ecetízű, német bor is helyet kapott. A térképen már számtalan jelölés látszott, amiket az asztalon szanaszét szórt, színes ceruzákkal rajzoltak rá korábban.

– Felderítést kell végezniük a mai nap. Menjenek el a folyóig, majd végig a part mentén, le a Molgov-szigetig – bökött a térképre – ami innen délre, nagyjából tíz kilométerre található. Az oroszok állítólag nagyobb erőket vonultattak fel a túlparton. A hadvezetés egyelőre nem erőlteti a légi felderítést, mert nem akarják, hogy az oroszok esetleg megtudják, kiszúrtuk őket. Ezért van szükség magukra. A mai napra megmenekülnek a lapátolástól.

– Így is a sarat fogjuk gyúrni – sóhajtotta Tóth, de Fodor elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– A Donnak ezen a szakaszán eddig nem voltak jelentős orosz csapatmozgások – folytatta. – Az erőik jelentős része Uriv alatt van, vagy fent, Voronyezsnél. De fel kell rá készülnünk, hogy végül itt is megjelennek.

– Nem biztos, hogy visszaérünk sötétedés előtt – mondta az Öreg.

– Számítok erre, tizedes – biccentett Fodor. – Ha így lesz, jól húzzák meg magukat valahol éjszakára, és ne ugráljanak virradatig! Hősi halottakra van a legkevesebb szükségem.

Egész nap az eső áztatta vidéket tapostuk, bakancsainkkal cuppogva dagasztottuk a helyenként bokáig érő sarat. Egy teremtett lelket sem láttunk sehol, a saját vonalainkat kivéve, ami néha át derengett az esőfüggönyön, néhány száz méter távolságra a kijelölt felderítő útvonalunktól. Később aztán a kiépített állások sora elmaradt mögöttünk, ahogy folyó nagy kanyart vett délnyugati irányba, és mi követtük az irányát, utat törve magunknak a lápos parton, a magas fák alatt.

A kiterjedt nádasokat fedezékként használva délután három óra körül jutottunk el a célul kijelölt Molgov-szigetig, ami lényegében nem volt több mint egy jó fél kilométer hosszú, lapos, kavicsos kiemelkedés, néhány nagyobb bozóttal a közepén; a sziget a tavaszi áradások alatt rendszeresen víz alá került, most azonban a nagy esőzések ellenére sem tűnt még el. A folyó ezen a ponton nagyjából kétszáz méter széles lehetett, és ugyanolyan csendesen hömpölygött, mint a fentebbi szakaszán. Hiába erőltettük a szemünket, hiába figyeltük távcsővel a túlsó partot, életnek semmi jelét nem láttuk. Odaát nem volt más, csak esőben ázó dombok. Innen nem messze a Potudany névre keresztelt vízfolyás ömlött bele a folyóba, és a mocsarakkal tagolt torkolatvidék arrafelé szintén lehetetlenné tette számunkra a védelmi állások kiépítését.

– Erről ennyit – mondta az Öreg, miközben a mutatóujja hegyével leseperte az esőcseppeket tömött, fekete bajuszáról. – Valaki biztosan látott pár felderítőt, és berezelt. Egyből azt hitte, egy zászlóaljnyi katonával van dolga.

– Szép kis kirándulás volt a semmiért – köpött nagyot Tóth. – Csak azt nem értem, miért nem küldtek ki egypár önkéntest? Akad belőlük éppen elég, és mindegyik azért ácsingózik, hogy kapjon egy snájdig medált az egyenruhájára.

– Fújjuk ki magunkat – javasoltam, azzal máris lehuppantam a vizes fűbe és előhúztam a zsákomból egy üveg konyakot.

– Ezt meg hol szerezted? – nézett nagyot Karesz.

– A konyhán, még tegnap. Az egyik szakács tartozott nekem némi pénzzel. A zsebembe akart dugni pár rubelt, meg márkát, de mondom, mégis mi a fenét kezdjek itt azzal, a semmi közepén? Úgyhogy inkább elhoztam ezt.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen finomságokat is tartanak itt.

Körbe adogattuk az üveget és mindenki jól meghúzta. Közben Tóth nagyokat káromkodott, és néhány tetűt sepert ki fintorogva a hajából, a füle mögül. A penész mellett a kis vérszívók jelentették a másik gondot. Kaptunk ellenük egy enyhén büdös, sárgásfehér port, hogy azzal szórjuk be magunkat, de láthatóan nem sokat használt. Az embernek először liftezett a gyomra, ha arra gondolt, miféle apró dögökkel kell megosztania az ágyneműjét és az egyenruháját, lassan mégis megtanultunk együtt élni velük, hiszen mást úgysem tehetünk. Néhanapján azzal biztattak minket cinikusan, hogyha télre is itt ragadunk, a kemény fagy bizonyára eltünteti őket.

Feltápászkodtunk, és elindultunk visszafelé. Nem sokkal később az ég sötétedni kezdett, de mi még mindig úton voltunk. Egy kisebb, kopasz domb tetején álltunk meg, hogy ismét pihenjünk egy keveset.

– Valamelyik este – mondta Karesz – megint kártyázhatnánk. Csak mi, esetleg még az a Juhász Feri nevű fiú. Te is gyere – bökte oldalba Tóthot.

– Nem, az kizárt – legyintett. – Kösz, de bőven elég volt nekem tegnap este.

Az előző napi kártyapartin Karesz végig nyerő sorozatban volt. Összeszedett jó pár töltényt és cigarettát, ráadásként Tóth feltette a következő háromnapi kenyérfejadagjának egynegyedét is, szemben Karesz adagjának feléért. Veszített, ami súlyos érvágás volt az állandóan éhes fiú számára, hiszen a kenyérből egy napra mindössze ötven dekát kaptunk.

– Úgy lesz, ahogy mondtam. Kint ragadunk éjszakára, hacsak nem vágjuk le valahol a visszafelé vezető utat – mondta az Öreg, és a térképet böngészte, amiknek a legtöbbjét az orosz állásokban talált atlaszok alapján írták át magyarra, belerajzolva azokat a tereptárgyakat is, amiket a felderítő repülések során fotóztak le. – Képtelen vagyok eligazodni. Olyanok ezek a vacakok, mintha holdkórosok készítették volna.

– Mutasd csak! – lépett oda hozzá Karesz. Összedugták a fejüket, sötétzöld rohamsisakjaik halkan egymásnak koccantak. Mi ketten addig álltunk és vártunk. Tóth azzal küszködött, hogy cigarettára gyújtson.

– Átázott ez az istenverte gyufa – morgolódott. – Nándi! – nézett rám. – Nándi, van száraz gyufád?

– Az nincs. De itt van helyette ez. – a zsebembe nyúltam és átadtam neki a benzines öngyújtómat, aminek az oldalába egy ötágú csillagot gravíroztak.

– Szép darab – méregette irigy tekintettel. Rágyújtott vele, aztán visszaadta. – Honnan van?

– A székesfehérvári hadtest egyik őrmesterétől nyertem kártyán, még a nyáron. Ő meg állítólag egy halott orosz zsebében találta. Nem is gondolnád, mi minden van azoknál a muszkáknál. Állítólag az amerikaiak tömik őket felszereléssel. Azt mondta, talált még nála amerikai cigarettát, csokoládét, meg texasi marhahúskonzervet is. Hallottál már ilyet? Néha az az érzésem, valójában nem is az oroszokkal harcolunk, hanem a jenkikkel. Gondolom, hadianyagot is küldenek ide bőven.

– Az anyjukat! – sóhajtotta Tóth, aki leragadt az étel említésénél. – Marhahús? Én meg egy hete csak kenyeret eszek, meg néha egy kis kását. – ez kétségkívül túlzás volt, de az igaz, hogy mostanában egyre szegényesebb étrenddel kellett beérnünk.

– Csend legyen! Próbálok rájönni, hol vagyunk – mordult ránk az Öreg, becsületes nevén Béres Miklós, de én még nem találkoztam senkivel, aki így szólította volna. Tartalékos honvéd volt, már elmúlt negyven, és ezzel köztünk, huszonéves honvédek között valóban öregnek számított. Özvegyember volt, egy tizennégy éves lánygyermeket hagyott odahaza, akit most az Öreg húga nevelt.

– Ha ennél facsoportnál nyugatnak fordulunk – bökött a térképére Karesz – aztán végig megyünk itt, a nádason keresztül – húzta végig az ujját a vizes zsírpapíron – akkor még jó két óra, és elérjük az állásainkat.

– Nem tetszik nekem az a nádas.

– Nekem sem barátom, de csak ott tudunk rövidíteni.

Körülnéztünk. A vörösbe csavarodott tölgyfák által alkotott kis liget, amit a térkép jelölt, a domb legalján állt, nagyjából ötszáz méterre tőlünk. Ebből a távolságból, a szakadó esőben és a lassan alászálló szürkületben nem tűnt többnek, mint egy hanyagul a vászonra kent, elmosódott festékfolt. Felkerekedtünk és elindultunk. Öt percbe sem telt, és elértük a fákat, amiknek fekete törzse körül magas bozótos nőtt. Megkerültük a burjánzó növényzetet, és egy kis tisztásra bukkantunk mögötte. Nagyjából harminc méterre tőlünk, egy kidőlt fatörzsön magas, kopasz katona ült, nekünk háttal, a puskáját maga mellé támasztotta. A társa mellette állt. Ők is egy térképet böngésztek, ahogy mi is tettük az előbb. Cigarettafüst szagát sodorta felőlük a szél. Úgy el voltak mélyülve, hogy nem vettek észre minket.

– Ti is eltévedtetek, mi? Szépen vagyunk – szólt oda barátságosan Tóth. – Melyik egységtől vagytok?

Válasz helyett a férfiak villámgyorsan eldobták a cigarettát, aztán hasra vágták magukat a fatörzs mögött. Izgatott kiabálás ütötte meg a fülünket. Akkor már mi is szétugrottunk, hogy minél nehezebb célpontot nyújtsunk az esetleges lövésekkel szemben, és lebuktunk a magas fűbe.

– Ez szép. Ruszkik! – röhögött fel Karesz.

A két orosz figyelmetlen volt, nem számítottak ellenségre, és nekünk ez volt a szerencsénk. Még mielőtt igazán felfoghatták volna, mi is történik, leakasztottam az övemről egy kézigránátot, majd egy jól irányzott mozdulattal a mohos fatörzs mögé hajítottam. Pár pillanattal később robbanás hangja sepert végig a tisztás felett, megrázta a fák vörösesbarna lombozatát, és avarfelhőt köpött a magasba.

– Nézzük meg, mi újság – intett a fejével az Öreg, majd lassan előre óvakodott, mi pedig követtük.

Mindkét orosz halott volt. A kopasz hanyatt feküdt, felakadt szemekkel, egyik kezében még mindig a térképet szorongatta görcsösen. A társa arccal hevert a sárban, a fejéről lerepült a sisak, a jobb keze csuklóból hiányzott. A vére egyre gyengülő, sötétvörös sugárban spriccelt a földre, de a férfi már nem érzett semmit a fájdalomból.

– A szentségit – morogta Tóth. – Mit kerestek ezek itt?

– Hát nem nyilvánvaló? Felderítők voltak, ahogy mi is. – az Öreg lehajolt és átkutatta a holmijukat. A térképen kívül talált még egy iránytűt, meg egypár papírlapot. Néhányra már firkáltak valamit.

– El tudja ezt olvasni valaki? – kérdezte. Csak a fejünket ráztuk. – Mindegy, magunkkal visszük, majd akad a táborban olyan ember, aki igen.

A leszakadt kezű fickó zsákját átnézve előkerült egy üveg vodka, meg néhány kaviárkonzerv. Az innivalót egy pillanat alatt eltüntettük, az ételt pedig testvériesen szétosztottuk egymás között.

– Ezek aztán tudnak élni – mondtam, miközben elsüllyesztettem a dobozt a hátizsákom mélyére. – Kaviár.

– Mit ért vele, ha mi esszük meg? – vigyorgott Tóth, aki a saját részét már fel is bontotta és mélyen belemártotta a kanalát.

– Nem érsz rá ezzel addig, amíg visszaérünk? – kérdeztem fintorogva. – Ezek még ki sem hűltek, te meg már a konzervjüket zabálod?

– Sajnálom, de nem – csámcsogta teli szájjal. – A gyomrom követelőző fajta. Meg aztán én már a vagongyárban megszoktam melósként, hogy ne akkor egyek, amikor ebédidő van, hanem amikor ráérek.

– Jól van, zabát befejezni, indulás! – intett az Öreg. – Semerre nem látok mozgolódást, de szeretnék minél gyorsabban eltűnni innen, mielőtt még egy másik csapat orosz esetleg utána akarna nézni annak, mi volt ez a robbanás?

Most már óvatosabban mozogtunk, mert joggal tartottunk attól, hogy esetleg újabb ellenséges katonák lehetnek a közelben. Széthúzódtunk, három-négy méter távolságot tartva egymástól menet közben, hogy ne nyújtsunk zsíros célpontot. Szorosan markoltuk a fegyvereinket – német gyártmányú Kar98k puskát használtunk, kivéve az Öreget, aki egy Danuvia 39-es géppisztolyt használt – és így haladtunk tovább.

Néhány perccel később egy széles lapályhoz érkeztünk, ahol deréig érő fű nőtt, majd nemsokára elértük a nádast is. Közben gyenge szél támadt, az elsárgult nád zizegett és hajladozott, mi pedig óvatosan lépkedtünk előre az embermagas növényzetben. A talaj egyre puhább és ingoványosabb lett a lábunk alatt. Büdös, fekete víz préselődött ki a földből a lépéseink nyomán, mígnem azt vettem észre, hogy majdnem bokáig érő vízben gázolunk. Nem sokkal odébb aztán a nád ritkulni kezdett, a talaj még lazábbá vált, és egyszer csak ott terpeszkedett előttünk a zöld fűcsomókkal pöttyözött, barna víztükör, amire körkörös hullámokat rajzoltak az aláhulló esőcseppek.

– Ennyit a nádasról – mondta az Öreg. – Ez egy rohadt mocsár.

– Szép kis rövidítés. Add csak ide azt a térképet! – csettintett Karesz a hüvelykujjával.

– Minek?

– Mert ki akarom törölni vele. Arra talán még jó lesz.

A térkép újra előkerült, de szerencsére nem jutott el Karesz hátsójáig. Most már mindannyian köré gyűltünk és elmélyülve vizsgálgattuk. Az ég eközben egyre sötétebbé vált, a víz és a nádas lassan egyforma, mocskos szürkévé olvadt össze.

– Valahol csak át lehet rajta menni – tanakodtunk.

– Menjünk vissza arra, amerről jöttünk – javasolta Tóth.

– Francokat! – ellenkeztem. – Ha már kint maradunk éjszakára, akkor nekem semmi kedvem a sötétben korzózni. Inkább táborozzunk le, különben úgy eltévedünk, hogy reggelre a Fekete-tengernél találjuk magunkat.

– Átmegyünk itt – zárta le a kérdést az Öreg. Az iszapos partra mutatott, amit kitartóan nyaldostak a hullámok. – Arra. Ha hinni lehet ennek a vacak térképének, akkor a mocsár túlsó végén elérünk egy erdősávot. Annak a szélén haladva pedig visszajutunk az állásainkhoz.

Libasorban haladtunk tovább a part vonalát követve. Az Öreg vezetett minket és én zártam a sort. A szél mindinkább feltámadt, mi pedig egyre jobban dideregtünk a teljesen átázott öltözékünkben. Jobb kézre ott hullámzott a barna víz, amibe igencsak kockázatos dolog lett volna belegázolni, mert az alján elterülő, sűrű iszap csak arra várt, hogy elnyelje a próbálkozókat. Balra pedig a zizegő nád, ami magasabb volt annál, semhogy átláthassunk felette. Ha vaddisznó vagy farkas bújik meg benne, az még hagyján. De a képzeletem a vadállatoknál sokkal veszélyesebb élőlényekkel, vérszomjas oroszokkal népesítette be a sűrűt, akik ott lapultak minden árnyékfolt mélyén, és csak a pillanatra vártak, amikor nekünk ugorhatnak. Azt hiszem, a többiek is erre gondoltak, bár hangosan egyikünk sem mondta ki.

Félórát haladtunk még, mire teljesen ránk sötétedett. Az előttem két-három lépéssel caplató Kareszt mindössze fekete foltnak láttam. A léptei ritmusára szedtem én is a lábam, amikor egyszer csak megtorpant előttem, olyan váratlanul, hogy beleütköztem. Meg akartam kérdezni, mégis mit csinál, de a következő másodpercben hasra vágta magát, úgyhogy szó nélkül követtem a példáját.

Ötpernyi néma várakozást követően – ami a hideg földön heverve, az esőben ázva, a vaksötétben öt teljes órának tűnt – feltápászkodtunk és folytattuk az utat, mintha mi sem történt volna. Az elöl haladó Öreg valószínűleg rosszul látott valamit. Mindenesetre tökéletesen meg tudtam érteni az óvatosságát. Bármikor belefuthattunk volna egy állig felfegyverzett ellenséges őrjáratba, esetleg egy csapat partizánba, és soha nem tudja meg senki, mi történt velünk?

– Állj! – sziszegte hátra nem sokkal később, de most már nem hasalt a földre, csak féltérdre ereszkedett. Köréje gyűltünk.

– Mi az? – suttogtam.

– Ott, elöl – nyújtotta ki a kezét. – Ti is látjátok a fényt?

A zuhogó esőfüggöny elfedte a kilátás jó részét, de ahogy a szememet erőltettem, egy perc múlva halványan derengő fénypontot pillantottam meg a távolban.

– A mi csapataink?

– Nem tudom. Lehet, hogy már elértük az állásainkat, de azért legyünk óvatosak.

Tovább indultunk. Attól, hogy bárki is meghall minket, nem kellett tartanunk, a szél és az eső elnyomta lépteink zaját. Egy kisebb emelkedőhöz értünk, ami pár méterrel a víz fölé nyúlt, bokáig érő fű nőtt rajta, meg egy magas fenyőfa, ami magányosan zúgott a szélben. Lehasaltunk alá és a szemünket meresztettük a szurokfekete sötétségbe. Most már mindannyian jól láttuk, hogy messze előttünk valóban fény pislákol. Az Öreg elővette a távcsövét, és belenézett.

– Na, mi az? – suttogta Tóth.

– Ebben a sötétben elég nehéz megállapítani, milyen messze is lehet – magyarázta halkan az Öreg – de azt mondanám, úgy kétszáz méterre van. Az már ott biztos a mocsár nyugati vége.

– Végre átértünk rajta. Szóval? A mieink?

– Aligha. Előretolt állásban tilos fényt gyújtani, te is tudod.

– Esetleg itteni parasztok – találgattam.

– Jó lenne, de szerintem nincs olyan szerencsénk. – elrakta a távcsövet. – Tóth, menj előre Karesszal, és nézzétek meg, mi újság? Én és Nándi maradunk. – biccentett felém, majd az órájára nézett. – Itt találkozunk, pontosan húsz perc múlva. Ha nem vagytok itt időben, még tíz percet várunk aztán elhúzunk, azt feltételezve, hogy elkaptak benneteket.

– De miért mi menjünk, he? – kérdezte Tóth. – Miért?

– Mert én vezetem az egységet, és azt mondtam – zárta le a vitát az Öreg.

Karesz már el is indult a berzenkedő cimboránkkal a sarkában. Ketten maradtunk a fenyőfa alatt hasalva, és néma csendben lapulva vártuk a társainkat, akik vissza is értek, alig negyedóra múltán.

– Négy orosz ott tömte a fejét egy földbe vájt lyukban – kezdte Karesz. – Ég bent egy petróleumlámpa, annak a fényét láttuk. Elég jól kiépítettnek tűnik. Homokzsákokkal pakolták körbe és betakarták lombokkal, szóval nem csak valami földhányás, ahol átmenetileg megálltak éjszakára.

– És egy földbe ásott géppuskafészek is van, kicsivel odébb – folytatta Tóth. – Abban ketten őrködnek.

– Jó. El tudjuk intézni – bólintott az Öreg.

– Elintézni? – kérdeztem rémülten. – Erről nem volt szó. Kerüljük ki őket és tűnjünk a fenébe, mielőtt a nyakunkon lesz az egész Vörös Hadsereg.

– Megoldjuk – vigyorgott rám biztatóan Karesz. – Voltunk már ennél nagyobb lekvárban is, emlékszel? Ez itt mindössze hat ember.

– Igen, odébb meg talán egy egész század állomásozik.

– Tudni akarom, mit keresnek itt. – az Öreg ellenőrizte a tárat, van-e benne elég lőszer? – Az ott egy kiépített állás. És ha egy van, lehet több is. Nem akarom, hogy váratlanul zúduljanak a lövészárkainkba, mert akkor csúnya meglepetésben lesz részünk. Szükség van legalább egy fogolyra, akit magunkkal vihetünk kihallgatásra.
A parancsa értelmében kétfelé váltunk és elindultuk az oroszok állása felé, előreszegezett fegyverrel. Menet közben a puskám elejére tűztem a szuronyomat, miközben reménykedtem, hogy olyan gyorsan vége lesz az összecsapásnak, amilyen gyorsan csak lehet. Harc előtt az ember mindig ebben reménykedik. Tartson minél rövidebb ideig a vérfürdő, úgy van rá a legtöbb esély, hogy ép bőrrel megússzuk.

Karesz és Tóth értek oda elsőnek. Lehasaltak, majd odakúsztak a géppuskaálláshoz. Az oroszoknak felocsúdni sem volt idejük. Egy rövid sorozat, és máris halottak voltak. Az Öreg és én közben berohantunk az ágakkal fedett lyukba, ahol a megriadt katonák éppen felugráltak a lövések zajára. Az egyikük egy pisztolyból tüzelt rám, de a lövedék szerencsére célt tévesztett, és a fülem mellett zúgott el, ki a sötétbe. Meghúztam a Kar98-as ravaszát, a bundasapkás katona pedig átlőtt mellkassal esett hanyatt. Az Öreg kezében felkerepelt a Danuvia, és a másik két orosz, akik éppen a puskájukért ugrottak, szintén a földre zuhantak. Csak a hatodik, egy őrmesteri rendfokozatot viselő férfi maradt életben.

Aztán ránk szakadt a csend. Hiába hegyeztük a fülünket, nem hallottunk semmit. A hadsereg, ami a képzeletemben az imént még ott sorakozott a sötétségen túl, elenyészett. Tényleg csak ennyi orosz volt itt.

– Ez gyorsan ment – vigyorgott Karesz, aki utánunk jött a lyukba, és a vállamra csapott. – Beszari – vigyorgott rám.

– Hagyj békén! – intettem le. – Ez már a második egység, akikkel ma találkozunk. Neked talán nem jutott eszedbe, hogy esetleg többen is lehetnek itt?

– Lehet, hogy eszembe jutott – vont vállat könnyedén.

Az Öreg felrángatta a földről az őrmestert, aki villámló tekintettel méregetett bennünket.

– Gratulálok, ezt most megúsztad – mondta neki. – Majd a parancsnokságon elbeszélgetnek veled.

– Nahát, úgy látom, maradt még valamennyi a vacsorájukból – nyomakodott be mellénk Tóth, aki máris rávetette magát a földre terített rongyon sorakozó élelmiszerekre. A hátizsákjába dugott egy darab fekete kenyeret, meg egy vöröskáposzta konzervet. Volt ott még némi sült hús is, ami viszont olyan száraz volt, hogy alig bírta megrágni. – Az istenit! – köpte ki az összerágott falatot. – Ezek a szerencsétlenek is olyan jól el vannak eresztve kaja terén, mint mi. Az a kevéske kaviárkonzerv lehetett a legjobb falat mostanában, amit kaptak.

– Látjátok? Német revolver – emeltem fel közben a földről a fegyvert, amivel majdnem agyonlőttek. – Ezek nem tapasztalatlan újoncok voltak. Már találkoztak az ellenséggel. – a derekam mögé dugtam a fegyvert. – És most? – kérdeztem az Öreget. – Kivárjuk itt a reggelt?

– Semmi esetre sem. A térkép szerint egy erdő van közvetlenül mögöttünk. Végig megyünk a szélén, és máris otthon vagyunk.

– Ezt mintha már hallottam volna – fújtam. Az a szó, hogy „térkép” lassan a legutálatosabb szóvá kezdett válni számomra.

Az orosz őrmester kezét hátrakötöttük, majd közrefogtuk és magunk mögött hagytuk a halott bajtársaival teli állást. Valószínűleg hamarosan keresni fogják őket, amiért nem jelentkeznek, és mi akkor már nem akartunk a közelben lenni. Bevetettük hát magunkat a közeli erdőbe. Egy jó órát botladoztunk a sűrű aljnövényzetében, kihasználva a fák takarását, de végül este nyolc óra körül megálltunk. Akkor már szinte percenként botlottunk meg, estünk el a kiálló gyökerekben, vagy tépték meg az egyenruhánkat a tüskés bozótok, úgyhogy elegünk lett a vakon ténfergésből. Korábbi tervünk ellenére mégis úgy határoztunk, megvárjuk a hajnalt, és csak akkor megyünk tovább.

Felváltva őrködtünk. Amíg kettő pihent, kettő a sötétben hallgatózott, és két óránként váltottuk egymást. A zuhogó eső hosszú idő óta először alábbhagyott, és éjféltájt már éppen csak szemerkélt, a szél viszont továbbra is fújt, megborzolta a fejünk felett az őszi erdő megvörösödött lombját. Az orosz őrmester, aki egyébként meg sem próbált ellenállást tanúsítani, meglepetésemre szintén elszunyókált, mint aki nem zavartatja magát olyan apróság miatt, mint hogy foglyul ejtették. Egész idő alatt egyetlen szót sem szólt hozzánk, igaz, mi sem próbáltunk vele kommunikálni. Nem a mi dolgunk volt kikérdezni, azt majd megteszik a tisztjeink.

A sötét erdőben időnként felkiáltott egy-egy madár, máskor a lehullott avar zörrent meg. Vékony ágak reccsentek, ahogy az állatok motoszkáltak köztük. Lehettek persze ellenséges katonák is, de most már nem tartottam attól, hogy ránk találnak. Olyan jól befészkeltük magunkat a fák és a bokrok tövébe, a sötétség pedig olyan fojtogató volt, hogyha nem gyalogolnak át közvetlenül rajtunk, akkor soha nem szúrnak ki.

Messze kelet felől, amerre a Don hömpölygött, a szél időnként távoli motorzúgás hangját sodorta felénk.

– Oroszok – suttogta az Öreg, aki velem együtt virrasztott. – Odaát vannak.

– Aha, meg ideát is – tettem hozzá, közben a foglyul ejtett őrmesterre néztem. – Hamarosan akkora szarban leszünk, amilyet még életünkben nem láttunk.

– Nem hiszem. Az oroszokat most leköti Sztálingrád. A németek állítólag jól haladnak a város elfoglalásával. Azt mondják, legkésőbb karácsonyra, vagy még hamarabb a kezükön lehet az egész. Paulus tábornok érti a dolgát, és a németeknek nagyon jó felszerelésük van. Irigylem őket ezért.

– Jó, és Sztálinnak vajon mennyi katona áll a rendelkezésére egy ekkora országban? Jut belőlük Sztálingrádba is, meg ide is bőven.

Karesz váratlanul nagyot horkantott álmában. A hátát egy fa törzsének vetve, ülve aludt. Összerezzentünk a hangra és idegesen néztünk szét. Az elmúlt napokban már annyira megszoktuk az eső zúgását, hogy most, amikor végre elállt, úgy éreztük, minden apró zaj, amit csapunk, kilométerekre elhallatszik.

– Emlékszel, hogy a nyáron már átkeltünk a Donon Tyimnél?

– Igen – bólintottam. – De most megint ideát vagyunk.

– Nem ez a lényeg. Egyszer már megfutamítottuk az oroszokat. Megtesszük másodszorra is – bizakodott az Öreg.

Az oroszok az első támadásaink idején valóban visszavonultak, igyekeztek elkerülni a nagyobb összecsapásokat. De ez augusztus elejéig tartott, amíg ki nem ismerték a harcmodorunkat és a gyengeségeinket, aztán ellentámadások sorozatát indították meg, hogy a hídfőállásaikat kiszélesítsék, melléjük pedig újakat létesítsenek. Oroszország minden szegletéből érkeztek a katonák, egyre nagyobb mennyiségben, egyre jobb felszerelésekkel, a mi helyzetünk viszont mindinkább elkeserítővé vált. Korotojak alatt például a teljesen elcsigázott, 12. szekszárdi könnyű hadosztályt vetették be, akik akkor érkeztek meg egy hosszú gyalogmenet után; az egységet a fronttól több száz kilométerre sikerült a vonatokból kirakodni, és onnan még hetekig tartó út várt rájuk, ki a frontra. Nem csoda, hogy a szekszárdiak úgy kóvályogtak a harcmezőn, mint a részegek, és magukra is alig tudtak vigyázni, nemhogy eredményesen harcolni. Hiába kaptak páncélos támogatást, néhány nap múlva fel kellett adniuk Korotojak térségét, az oroszok pedig átkeltek a folyón. A széles, szürke vizű Don, ami addig a napig egy masszív, óriás védelmi állás látszatát keltette, hirtelen egészen kicsire zsugorodott, jelentéktelennek tűnt. Szeptemberre az addig elfoglalt területek mind elvesztek, nekünk pedig el kellett hagynunk a folyó keleti partját, és visszavonulni a túlsó oldalra, ott pedig védelmi állásokat létesíteni. Az utóbbi hetek viszonylagos nyugalomban teltek – úgy tűnt, a szovjet hadvezetést túlságosan lefoglalja a tőlünk délre, jó háromszáz kilométerre lévő Sztálingrád – de senki nem hitte azt, hogy a háború végéig csak ülünk majd a fenekünkön, és malmozunk. Az oroszok túl régóta voltak már csendben, nyilvánvaló volt, hogy készülnek valamire.

Öt óra után kezdetét vette a pirkadat. Felkeltünk, megettük a maradék ennivalónkat és az orosz őrmesternek is adni akartunk belőle, de nem fogadta el. Morcos tekintettel nézett ránk, de továbbra is csendben maradt. Az ennivaló persze így sem ment kárba, mert a bélpoklos Tóth kapott az alkalmon, hogy néhány harapással máris eltüntesse a fickónk szánt adagot, aztán elindultunk. A levegő hideg volt és nyirkos, az esővíztől elnehezült öltözékünk úgy tapadt ránk, mint egy hüllő lenyúzott bőre. A fák között hajnali pára ült, az erdő mögötti tisztáson szintén. Ahogy azonban az ég percről percre lett egyre világosabb, úgy tűnt fel a szakadozott szegélyű felhők mögött az égbolt sápadt kékje. Fél hét körül, miután már megtettünk vagy két kilométert, a horizonton, a Don irányából a napkorong puffadt, narancsvörös arca bukkant elő a piszkos ködfátylak mögött. Újabb fél óra sétát követően, egy számomra ismeretlen védőszentnek hála végre megpillantottuk a vonalainkat az esőcseppektől csillogó, füves dombok között. Kisvártatva már a parancsnokságon voltunk, ahol átadtuk a foglyot, a felderítőknél talált térképet, meg a telefirkált papírokat, majd beszámoltunk az éjszaka történtekről. Mint kiderült, néhány társunk már leírt minket. Ők azt gondolták, még az este visszaérünk, és mivel ez nem történt meg, biztosra vették, hogy eltettek bennünket láb alól. Karesz hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Ne már! Egyikőtök se gondolhatja, hogy engem olyan könnyű kicsinálni. Mégis ki lenne képes rá?

– Nem tudom. A ruszkik? – kérdeztem, de nem válaszolt rá semmit.

A kantin előtt verődtünk össze, és a jobb híján kávénak nevezett reggeli löttyöt iszogattuk. A hosszúra nyúlt felderítést követően a mai napra mentesültünk a lapátolás alól. Az Öreg jött oda hozzánk. Bagót rágott.

– Elégedettek velünk az éjszakai kiruccanás miatt – mondta minden bevezető nélkül.

– Mindig öröm jó melót végezni a parancsnokság részére – biccentettem. – Adnak esetleg jutalomszabadságot, vagy plusz fejadagot?

– Plusz fejadag? Álmodozz csak – horkantotta Tóth. – Azt mondta a szakács az előbb, hogy gulyást készít ebédre. Már most kíváncsi vagyok, mennyire lesz szörnyű hús nélkül, mert azt egy hete nem láttam sehol. Megeszem persze nélküle is, de úgy nem lesz az igazi.

– Életemben nem találkoztam még ilyen éhenkórásszal – csóváltam a fejem. El sem tudtam képzelni, hová tűnik el az a sok étel, amit Tóth olyan jóízűen zabált be minden alkalommal? Mert feneketlen gyomor ide, vagy oda, a fiú alig volt robusztusabb egy seprűnyélnél.

– Mit csináljak? Vannak bizonyos igényeim.

Néha még az olyan borúlátó embereket is érheti kellemes csalódás, mint Tóth. Amíg mi az éjszakát a senki földjén töltöttük, végre tisztességes ellátmány érkezett hazulról, így a gulyás első osztályúra sikerült, hús úszkált benne és burgonya, az ebéd végeztével pedig csokoládét kaptunk, sőt, még egy-egy pohár sör is jutott mindenkinek. Azon a napon a kenyérfejadagot is megduplázták. Sajnos az ilyen kiadós étkezések egyre inkább ritkaságszámba mentek. Napról napra kevesebb ennivaló jutott.

– Mi van itt? – kérdezte hitetlenkedve Karesz. – Holnap kivégeznek minket, és ez az utolsó étkezésünk, vagy mi?

– Nem, csak végre rájöttek odafent is, hogy teli hassal bizonyára hatékonyabban vagyunk – mondta az Öreg, aki mindig jól értesült volt az ilyesmikben. – Sokan panaszkodtak ugyanis, hogy a német fejadagok, amiket eddig kaptunk, olyanok a gyomruknak, mint a víz.

– Ebben egyetértünk – bólogatott Tóth, miközben egy darab kenyeret rágcsált.

– Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor bőséges ételhez jutunk – mondtam.

– Hogy érted ezt?

– Mit gondoltok, meddig fogják tűrni, hogy itt lebzseljünk? – megráztam a fejem. – Azok az oroszok, akikre az este bukkantunk, nem azért voltak itt, mert nem akadt jobb dolguk. Nem akarok vészmadár lenni, de előbb-utóbb lerohannak minket. Sztálin papa nem fogja tűrni, hogy a Donnál legyen a magyar határ.

– Sztálinnak ott van a kedvenc városa – utalt Tóth a Volga partján elterülő Sztálingrádra. – Ő most amiatt aggódik inkább. Ha a németek elfoglalják és kitűzik rá a zászlót, tudjátok, hogyan fog az hatni a Vörös Hadseregre, meg a szovjet népre? Összeomlanak, ilyen egyszerűen – csettintett. – Úgyhogy ne aggodalmaskodj annyit! Ránk nem marad ideje.

Úgy döntöttem, hiszek neki, csak hogy megnyugodjak. Még nem tudtam, mekkorát tévedtem.

Mészáros Lajos: Pesti balhé | I. Regényíró pályázat

Mészáros Lajos: Pesti balhé | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Mészáros Lajos: Pesti balhé című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Kovács Misi, a piti tolvaj, amikor munkára fogja agytekervényeit, mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezen felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Balul sikerült akciója miatt nem várt módon kerül a rendőrség érdeklődésének középpontjába.

Mészáros Lajos: Pesti balhé

akció, krimi, bűnügyi

Első fejezet

1.

1993. november 14. vasárnap

– Halljam, hol van? – tette fel a kérdést higgadtan Sebész, de a nyomaték kedvéért egy csattanós pofont is mellékelt hozzá.

– Rohadjatok meg! – közölte az ütés elszenvedője, miközben felszakadt szájából vér csurgott csupasz mellkasára.

Az áldozat, Erdős Péter ezután ingerült szitkozódásba kezdett, mely hisztérikus reakció egy ilyen helyzetében teljesen érthető, sőt, elvárható. A saját házában, esete, előzetes bejelentés nélkül törtek rá egykori társai, Imre és Sebész. Kirángatták az ágyából, leteperték a földre, majd levonszolták a lépcsőkön a fényűzően berendezett budai villa dolgozószobájába. Végezetül úgy, ahogy találták, anyaszült meztelenül egy székhez kötözték őt.

A sebtében kialakított vallató helységben sejtelmes félhomály uralkodott. Csak a barokk diófa íróasztalon álló antik olvasólámpa szolgáltatott némi sárgás fényt, amit egyenesen Péter arcára irányítottak. Éppen úgy, ahogy minden rendes kényszervallatáson.

Sebész egyáltalán nem volt türelmetlen, de már irritálta a fékevesztett káromkodás, ezért újfent felpofozta Pétert, ezúttal ököllel, mire az elnémult. Sebész megfordult, és a lámpa fényét kezével kitakarva Imre tekintetét kereste, aki egy hatalmas bőrfotelben terpeszkedett.

Imre mélyen barázdált homlokát dörzsölgette, miközben hüvelyk ujjával a halántékát masszírozta. A hatvanas éveiben járó férfi kocsonyás tekintete, püffedt, vörhenyes arca hűen tükrözte alkoholhoz fűződő halálos vonzalmát, és jelen esetben másnaposságát is.

– Hmm? – biccentett türelmetlenül Sebész, utasítást várva. Bár több, mint két éve nem látta Imrét, őt nem lepte meg az állapota. Végig kísérték egymás életútját, gyerekkoruktól kezdve, így testközelből követhette Imre lassú öngyilkosságát.

Imre az öltönyéből egy csomag Symphoniát kotort elő, kihúzott belőle egy cigarettát és rágyújtott. Jó mélyen letüdőzte a kesernyés füstöt, majd szinte azonnal köhögésben tört ki. Fájdalmas arckifejezéséből kiolvasható volt, hogy ez a művelet cseppet sem segített sajgó koponyáján.

– Lennél kedves elárulni, hogy miért csinálod ezt, Péter? – krákogta grimaszolva.

– Mit miért? – kérdezett vissza üvöltve a férfi, miközben erőtlen kísérletet tett kezei kiszabadítására.

– Az a kérdés, hogy miért szórakozol velünk? Mi mind egy oldalon állunk, sőt, mi több, barátok vagyunk…

– Sose voltunk barátok! – vágott a dohányos szavába Péter.

Imre az ablakhoz lépett, kezével végigsimította a korábban gondosan összehúzott, damaszt sötétítő függönyt, mialatt végig rosszallóan csóválta a fejét, mint aki szörnyen elégedetlen a hallottokkal.

– Szóval, azt mondod, hogy nem voltunk barátok? – kérdezte megjátszott csodálkozással a hangjában. – De ez a mérhetetlen gazdagság, amire szert tettél az elmúlt évtizedekben, a rendszer által jóváhagyva, finanszírozva, az azért jó volt, ugye? – mutatott rá a szoba falait díszítő festményekre. – Arról nem is beszélve, hogy mindkét gyermeked az Egyesült Államokban tanulhatott, ahol mi segítettünk megalapozni az életüket.

– Én ezekért mind megdolgoztam! Megérdemeltem!

– Dolgoztál? Na, ne röhögtess… nélkülünk egy senki lennél! Mindent nekünk köszönhetsz! Most pedig válaszolj! Hol van?

– Mi hol van? Azt se tudom, miről beszélsz! Engedjetek már el!

– Ne hazudj a képembe!

– Nem hazudok!

– Pedig tudjuk, hogy tudod, hogy hol van, amiről már mi is tudunk!

A mondat hallatán halvány, visszafogott mosoly ült ki Sebész arcára, ami nem kerülte el Imre figyelmét sem.

– Most mi van? – nézett Sebészre felhúzott szemöldökkel.

– Á, semmi – vigyorgott amaz.

– Nem fogom a kedvedért átfogalmazni – duzzogott Imre, majd újra Péterhez fordult. – Péter, legalább azt áruld el, hogyan tudtad ennyi éven át titokban tartani, hogy nálad van? És egyáltalán, mi hasznát láttad így?

– Te teljesen hülye vagy? Tényleg nem érted, hogy fogalmam sincs, miről zagyválsz?!

Imre a megkötözött férfi arcába fújta az utolsó slukk füstjét, majd a csikket látványosan átnyújtotta Sebésznek.

– Én a helyedben most rögtön beszélnék, hisz ismered őt – biccentett sokatmondóan a mellette álló társa felé.

Igen, tudta, hogy kicsoda Sebész, hát hogy a kurva életbe ne tudta volna!

– Higgyétek el, hogy tényleg nem tudok semmit! – hebegte, miközben rémülettel telt szemét le sem vette a parázsló cigaretta csikkről.

Sebész kesztyűs kezével lassan megsimogatta a férfi izzadságtól csatakos fejét, majd perverz élvezettel búgta:

– Tudod, szeretném azt mondani, hogy ez csak üzlet, bla, bla, bla, de az igazság az, hogy ezt nagyon fogom szeretni! Amint befejezte a mondatot, ráfújt a halványan parázsló csikkre, mire az vörösen felizzott. Sebész nem teketóriázott, rögvest a férfi combjába mélyesztette.

Péter felüvöltött a fájdalomtól és megperzselt bőrének kellemetlen szaga lassan betöltötte a szobát. Eközben Sebész arca felragyogott és egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkát, mert végre megint úgy érezhette, hogy él! Ismét önmaga lehetett, mint a régi szép időkben, nem pedig egy haszontalan vénember, aki nap, mint nap otthon üldögél „öreg-szagú” köntösében és csak várja a kaszást.

– Mit szólnál hozzá, ha kiherélnélek? – folytatta kéjesen Sebész.

– Basszátok meg, ti őrültek vagytok! – sziszegte összeszorított fogakkal Péter.

– Imre megmondta az előbb, hogy tudjuk, hogy tudod, hogy… – Sebész szava hirtelen elakadt, elmosolyodott, majd erősen megmarkolta a férfi sörhasa alatt rejtőzködő, pöttömnyire zsugorodott farkát.

– Ne… Kérlek… csak azt ne! – fakadt sírva végső elkeseredésében Péter.

– Tudtad, hogy a tököd összeköttetésben van a fenekeddel? – vigyorgott Sebész, egyre szorosabban markolva az említett testrészt.

– Nem… – nyögte Péter, teljesen elvékonyodott hangon.

– Ha levágom – hatásszünetet tartott –, összeszarod magad! – fejezte be diadalittasan mondandóját, majd egy gyors mozdulattal eljátszotta, mintha tényleg le akarná metszeni a korábban szóbahozott testrészt.

Péter rémületében felsikoltott, úgy vernyákolt, mint egy bagzó macska a bádogtetőn, majd minden átmenet nélkül, egyszerűen elájult. Ezzel együtt fekália bűzlő folyama kezdett el csörgedezni alatta.

– Semmit se változtál – jegyezte meg fejcsóválva Imre.

– Én megmondtam, hogy összeszarja magát – vonta meg a vállát vigyorogva Sebész.

– Még jó, hogy leterítettük a fóliát, viszont ez a bűz, ez valami borzalmas – folytatta Imre, miközben egy zsebkendővel eltakarta az orrát. – Pucold fel alóla!

– Jól van – sóhajtott Sebész –, de add a kezed, segíts felkelni – nyújtotta balját, miközben gyermeki huncutság ült ki az arcára.

Imre, első szándékból oda is lépett hozzá, ám egy pillanattal később, amikor eljutott tudatáig a turpisság, rémülten visszarántotta Sebész felé nyújtott jobbját, mely egy pillanattal korábban még Péter nemiszervét markolászta.

– Na, ne szórakozz velem – grimaszolta –, én aztán meg nem fogom a kezed! Most inkább kimegyek vizelni, míg te takarítasz!

2.

Kovács Misi a lepukkant, Bihari úti bérház harmadik emeletén ismét kénytelen volt munkára fogni agytekervényeit. Bár ez korántsem volt egyedi, netán kirívó eset, hisz hetente legalább egyszer előfordult vele és mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették őt (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezene felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Hisz 22 éves volt, kijárt volna már a Dolce vita. Végre-valahára olyan nagymenő akart lenni, aki cigipapírként is ötszázasokat sodor fel, és meglátása szerint mind ehhez továbbra sem volt semmi másra szüksége, mindössze a tuti balhé végrehajtására. Viszont az elmúlt hetekben több ilyen jellegű, ám sajnálatosan félresikerült „tuti” ügye is volt, mely eredménytelenség változtatásokért kiáltott. Így ez alkalommal azzal kezdte a felkészülést a melóra, hogy a felhalmozódott negatív tapasztalatokat alaposan kielemezze.

Vasárnap délben, miután elfogyasztott egy párizsis szendvicset, kényelmesen elnyúlt az ágyán (a koszlott fekhely elnyűtt rugói eközben a földet súrolták), kezeit a feje alá tette, majd fél óra leforgása alatt sikerült is azonosítania azt az egy fő okot, amely mindezidáig gátat szabott könnyű és gyors meggazdagodásának.

A balszerencse volt az, melyről tudható, hogy ha mellénk szegődik, nem igen áll tovább, és akivel Misi gyerekkora óta kéz a kézben jár. Egyértelmű és könnyű szívvel vállalható befutó volt, mint legfőbb indok a sikertelenségre. Nagy kő esett le Misi szívéről, hogy ily módon felmentést adhatott magának, és amint felébredt a szundikálásból (az önvizsgálat elég fárasztó tud lenni), rögvest belevágott a legújabb balhé kifundálásba.

Felült, kinyújtóztatta végtagjait, majd lehajolt a körülötte felhalmozott szemétkupachoz és beletúrt annak kellős közepébe. Úgy rémlett neki, hogy lennie kell ott egy Budapest térképnek, amit még augusztusban zsákmányolt a Váci utcában, egy turista farzsebéből. Fintorogva félrekotorta a penészes ételmaradékokat, a több tucat összegyűrt pöttyös rudi csomagolópapírt, cukorkás fóliákat, kakaós zacskókat, hogy megtalálhassa az ágy alá csúszott térképet. Már augusztusban is biztos volt abban, hogy egyszer még jó lesz valamire és tessék, igaza lett!

Óvatosan széthajtogatta és kiterítette a matracára, aztán nekilátott átböngészni a budai oldal őt érdeklő utcáit. Később, saját lakhelyétől kiindulva, a mutatóujjával megrajzolta az odáig vezető útvonalat. Mindeközben erősen igyekezett fejében elraktározni, hogy mikor, melyik közlekedési eszközre kell felszállnia és hány megállót kell majd megtennie azzal.

Lépésről lépésre haladva vette át a rá váró feladat minden mozzanatát, miközben előkészítette a kivitelezéshez szükséges felszerelést, amit azután a nadrágzsebében rejtett el. Aprólékosan átgondolt és alaposan ellenőrzött mindent, végre kifújhatta magát. Ismét. Elterült az ágyon, aztán csak bambán, félálomban bámulta a szürkés-fehér, repedezett mennyezetet. Zsongott a feje a tömérdek információtól, melyet megpróbált beleszuszakolni, és már a felette össze-vissza futó hézagokban is Rózsadomb kacskaringós utcáit vélte felfedezni, ennek ellenére jóleső bizsergés borzolta testét. Ismerős volt számára ez a kellemes, vágyakozással teli érzés, ám ez alkalommal más is keveredett belé; valami új, valami jobb és ettől a plusz valamitől lett igazán izgatott. Habár ezt a valamit nem volt képes nevén nevezni, mégis minden porcikája azt súgta, hogy ma este örökre meg fog változni az élete, és soha többé nem tér vissza jelenlegi, nyomorúságos kerékvágásába.

Lehunyt szemekkel ábrándozott tovább, míg Budapest sötétségbe nem burkolózott. Akkor útnak eredt, hogy kifossza a Bólyai és Apostol utcák kereszteződésében álló közértet.

***

Misi egész testében reszketett, mire két saroknyira megközelítette a boltot. Ezt természetesen a csípős hidegre fogta, hisz sosem vallotta volna be önmagának, hogy fél. Hiába fűtötte őt az izgatott vágyakozás, a susogós melegítő nyakát muszáj volt felhúznia az orrára. Elkékült kezét zsebre vágta, de az sem segített. A hideg olyan csípős volt, hogy a mindig precízen megkoreografált laza mozgását, mellyel mások előtt szokott parádézni, most inkább hanyagolta. Helyette összehúzta magát és szaporán szedte lábait.

Régóta híján volt már egy kabátnak, egy igazán meleg téli dzsekinek. Arra az egy bizonyos kabátra vágyott, arra a vagány szőrmegallérosra, amilyet az amcsi rappereken látott a videoklipekben… A tervének részét képezte az is, hogy ha bejön a balhé, a Váci utcában megveszi a hőn áhított dzsekit. Igen, Magyarország legdrágább üzleteinek egyikében fogja megvenni, mert márkásat és eredetit akart, nem holmi utánzatot a gyáli lengyelpiacról, hisz olyat bármelyik csöves vehet magának.

A nedves aszfaltút egyik oldalán házak, mit házak, villák! – álltak, hatalmas kertekkel, magas, masszív kerítésekkel. Másik oldalt Pest szürke ködfoltokon átsejlő, tompa fényei látszottak, a máskor csodálatos panorámát nyújtó hegyoldalról. A környék szépsége mit sem változott az elmúlt években, ám a kellékek, mint egy varázsütésre, lecserélődtek. Ez még Misinek is feltűnt. Alig három éve, a rendszerváltás előtt Zsigulik és Moszkvicsok parkoltak a villák előtt, de ő, aznap este egyet sem látott; helyüket mind egy szálig nyugati autók vették át.

Szájtátva állt meg egy villa előtt, melynek felhajtóján vadonatúj, lilás bordó Jaguár XJ6 parkolt. Nyolchengeres, háromezerkettőszáz köbcentis motorral… ilyet se látott még élőben sehol! Az autó csodálatos volt, szinte ráfeszült az útra a széles kerekeivel, gyönyörű, metál fényezése a padlizsán színét idézte. Szeretett volna odahajolni a vezető oldali ablakhoz és meglesni a műszerfalat, a kocsi belsejét, mint ahogy az ilyen esetekben szokása volt, de a díszes, kovácsoltvas kerítés útját állta.
– Egyszer nekem is lesz egy ilyen! – sóhajtotta párapamacsokat lehelve maga elé.

Izgatottan indult tovább, hisz már csak egy sarok választotta el a hőn áhított meggazdagodástól. Szinte hallotta fülével, ahogy zizegnek kezében az ezresek, látta maga előtt a zöld Bartókokat és érezte az új kabát melegét a testén. Ismét beleborzongott a gondolatba, hogy végre megváltozhat az élete és megannyi sikertelen próbálkozás után révbe érhet. De lehet, hogy csak a hideg rázta…

Pár lépésnyire volt a céltól és a nyálkás, sűrű ködön át felsejlett a kiszemelt bolt sziluettje. Hunyorogva vette szemügyre a szocialista időkből ismerős, tipikus „sarki kisközértet”, ami szürke falaival, rozoga bejáratával és az ahhoz vezető téglavörös lépcsőkkel nem kelthette azt az érzést senkiben, hogy odabent hegyekben áll a zöldhasú; még Misiben sem.

Összeráncolt homlokkal túrt bele ápolatlan, kócos fekete hajába, mialatt átfutott az agytekervényein, hogy talán érdemes lett volna az akció előtt legalább egyszer eljönnie ide személyesen, és nem csak a haverokra hagyatkozni. Lehet, hogy megszívatták? Pedig tisztán emlékezett, hogy egyik este, lent a krimóban egyöntetűen megfelelő célpontként emlegették ezt a helyet, ahonnan zsákszámra talicskázzák ki a bevételt a tulajok.

Felnézett a közért homlokzatára szegecselt, kopottas cégtáblára, melyet neoncsövek fogtak közre és világítottak meg halványkék fényükkel. A fehérre pingált bádoglemezen fekete betűkkel a következő felirat virított:

„kis-NAGY ABC”

A bolt ajtajára kifüggesztett, kartonpapírra írt tájékoztató szerint még volt 10 perc zárásig.

Misi körbe kémlelt az utcán járókelők után kutatva, de öt méternél messzebb nem látott el. Benézett hát a sarkon túlra, a másik utcába is, ami szintén csendesnek és kihaltnak tűnt.

– Legalább az időzítés tökéletes – motyogta, majd a zsebéből előkotorta a gondosan össze hajtogatott felszerelést; egy felszaladt szemű nejlonharisnyát.

Nagy műgonddal bújt bele (ezt otthon többször is gyakorolta), ügyelve rá, hogy a hibás rész hátulra kerüljön. Végig futott a hátán a hideg, ahogy a nejlon alsónemű a fejére feszült, de úgy volt vele, hogy ez is a munka része, ennyit ki kell bírnia. Vágott egy grimaszt, majd remegő kezét a melegítő felső zsebébe csúsztatta, oly módon, mintha stukker lenne elrejtve benne. Szíve már a torkában dobogott és a hideg idő ellenére érezte, ahogy tarkóját izzadtság cseppek csiklandozzák.

Összeszorított fogakkal, óvatosan lopakodva ment fel a lépcsőn, kezét a fagyos kilincsre helyezte, majd lassan benyitott az üzletbe; a bejárat fölé szerelt csengő azonnal hangos kolompolásba kezdett.

– A francba! – sziszegte ijedten.

Visszafojtotta a lélegzetét és mozdulatlanná dermedt, mint egy vadászkutya. Néhány idegőrlő másodperccel később megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kolompolás hangjára nem bukkant fel senki. Óvatosan, hogy ne csapjon több zaj, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és szemügyre vette belülről a boltot, ami olyan kicsi és lepukkant volt, mint amilyenre a külseje alapján számítani lehetett. Alig volt nagyobb tizenöt négyzetméternél.

Misivel szemben, a bolt közepén egy polcsor húzódott, megrakva édességekkel, lekvárokkal, konzervekkel. Tőle jobbra egy ósdi tejhűtő zümmögött, amellett a hangokból ítélve egy újabb hűtőegység lehetett, de azt már eltakarta az előtte tornyosuló polc. Ahogy balra fordult azonnal felragyogott a szeme, hisz szinte karnyújtásnyira virított tőle az elárvult kassza. Egy fehér bútorlapokból készült, derékmagasságú, több méter hosszú pult bal szélén díszelgett az egység. Körülötte ötösével kizacskózott, szikkadt zsemlék várták, hogy valaki hazavigye őket.

Misi első pillantásra szerelembe esett a testes, szürke-fehér pénztárgéppel. Onnantól nem is tudott másra koncentrálni, így érthető, hogy egyáltalán nem érezte gyanúsnak a bolt ürességét. Míg hatodik érzéke kézzel-lábbal hadonászott, Misi csillogó szemmel, vigyorral a képén indult meg a pénztárgép felé, hogy felmarkolja annak tartalmát… ám a következő pillanatban, tompa puffanással vágódott hanyatt a nedves padlón. Hatodik érzéke durcásan csóválta a fejét…

– Segíthetek? – csendült fel rögtön egy nyájas, ám korántsem angyali hang.

Misi félszegen nyitotta ki a szemét. Először csak a szivárvány színeiben pompázó csillagokat látott, kisebb fajta tűzijátékkal a háttérben, majd azokon túl felderengett a fölé tornyosuló férfi alakja. Kopasz, minimum százhúsz kilós, karfiol fülű birkózó, aki őszinte, gyermeki mosollyal az arcán támasztott egy felmosónyelet.

– Csúszik a padló – kuncogott a boltos.

– Vettem észre – nyögdécselte válaszként Misi.

A harisnyán át megtapogatta lüktető koponyáját, miközben azért fél szemmel az előtte álló, két fejjel magasabb szörnyet vizslatta.

– Most már tudom, mit jelent a bolton a „kis-NAGY” felirat – sóhajtotta lemondóan.

– Ja, a bolt a kicsi, én meg a Nagy! – válaszolt a hegyomlás, majd lassú, kéjes mozdulattal – olyan bűnös élvezettel, mintha VHS kazettán hangalámondásos tiroli pornót nézne – lehúzta Misi fejéről a harisnyát. – Hát ez? Minek? Ilyen hideg van odakint? – folytatta kaján vigyorral az arcán.

A súrlódástól égre meredő, kócos haja még a szokásosnál is szerencsétlenebb külsőt kölcsönzött Misinek. Némi jégpályára való csúszkálást követően sikerült feltápászkodnia a földről, majd azonnal zsebre vágta a kezét és odabent újfent pisztolyt formázott belőle. Alkalmi fegyverét habozás nélkül rászegezte az eladóra.

– Jót szórakoztunk, seggfej! Most viszont pakold ki a kasszát és már itt sem vagyok! – mordult rá, amilyen mély hangon csak tudott.

A hatás kedvéért sokatmondóan biccentett egyet a „pisztoly” irányába és reménykedett, hogy a nagydarab pali is azt látja benne, amit ő szeretne.

– Mondanám, hogy beszartam tőled, de nem akarok hazudni – mondta cinikusan az eladó, mire Misiben egy világ dőlt össze. – Nyugodtan vedd elő a stukit! Csak nehogy szappanból legyen, mint abban a Woody Allen filmben! Bár, ki tudja… ahogy így végignézek rajtad, hasonlítasz rá. De most tényleg! Nyeszlett kis törpe vagy, már csak a szemüveg hiányzik rólad.

– Woody ki? – értetlenkedett Misi, de kénytelen-kelletlen belátta, hogy terve kudarcba fulladt, így kirántotta kezét a zsebéből, majd rögtön, egy váltott lábas ugrással kungfu alapállásba helyezkedett.

Ahhoz képest, hogy életében nem sportolt semmit, egész jól utánozta a mozdulatokat és tapasztalatból tudta, hogy az elrettentő fellépés nagyon sokat számít. Pláne akkor, ha valaki vasággyal együtt is csak ötven kilót nyom és nem éri el a százhetven centit sem, mint ő. Egyszóval, hogy még jobban nyomatékosítsa szándékának komolyságát, elővezette Bruce Lee legendás mozdulatát: hüvelykujjával megérintette az orrát, majd kinyújtotta a kezét és négy ujját egyszerre mozgatva intett a férfinek, hogy támadjon. Igyekezett a lehető legszigorúbb, vérszomjas arckifejezését elővenni és szinte megfagyott körülötte a levegő, ám ez látszólag semmi hatást sem váltott ki ellenfeléből. Úgy tűnt, hogy a boltos egyszerűen nem bírja levakarni a karfiol fülei közé szorult mosolyt, és ahogy teltek-múltak a másodpercek, a helyzet egyre kínosabbá vált Misi számára. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Eddig a pontig tartott a tudománya és most egyetlen haverja sem állt a háta mögött, hogy kihúzza őt a csávából.

– Figyelj, kis Woody – törte meg a csendet a boltos –, jópofa srác vagy, meg minden, és nem akarom szétverni rajtad ezt a felmosónyelet, mert még új, de ha nem takarodsz ki az ajtón önszántadból, én esküszöm, kisegítelek rajta! – A hegyomlás, csak hogy nyomatékot adjon előbbi mondandójának, dobbantott egyet a lábával, mely úgy tetszett, mintha kisebb földrengés rázta volna meg a bolt környéket.

Több se kellett Misinek! Riadt nyúl módjára pattant ki a nyitott ajtón és kezdett eszeveszett vágtába. Ötven méterrel arrébb, kifulladva, lihegve fordult vissza, hogy meggyőzödjön róla, biztonságos távolságba került.

– Szerencséd volt, hogy nem aprítottalak szét! – üvöltötte Misi a tisztes távolságtól és a köd lepte sötétségtől felbátorodva.

A birkózó kint állt a bolt lépcsőjén, és esze ágában sem volt megkergetni a tolvajt.

– Szivi, gyere vissza, kérlek! – kiáltotta röhögve és integetésre emelte a karját. – Itt maradt a harisnyád! Úgy lóbálta az alsóneműt, mint ahogy a kisdobosok lengették zászlócskáikat a dísztribün előtt masírozva Május elsején.

– Rohadj meg! – mutatott be középső ujjával Misi, habár a boltosból már egy kukkot sem látott.

Orrcimpája kitágult, összeszorított szája csak egy vékonyka csík volt remegő arcán. Mérgében a járdaszéli, elszáradt bokrokat rugdalta, és amikor meglátta a korábban megcsodált autót, azt a bizonyos Jaguárt, a villa felhajtóján, teketóriázás nélkül átmászott a kerítésen. Legörnyedve, macska módjára lopakodott át az előkerten, és úgy fürkészte a terepet, mintha egérre vadászna. Egér? Neki sokkal nagyobb vadra fájt a foga: egy jaguárra!

Amint a luxusautó oldalához ért, még utoljára körbekémlelt, majd belesett az autó belsejébe. Vajszínű bőr borította az üléseket, az ajtókat, de még a kormánykereket is, mely világos enteriőrt mahagóni fabetétekkel ellensúlyozott a gyártó. A látottak elnyerték Misi tetszését.

Elégedett bólogatással nyugtázta a számára elérhetetlen luxust, majd lekuporodott a gépkocsi mellé. Durcás volt és duzzogott, mint egy óvodás, aki most értesült arról, hogy szülei nem veszik meg neki a kiszemelt játékot.

– Nem fogok üres kézzel hazamenni! – sziszegte dühtől parázsló homlokkal.

A motorháztetőhöz ugrott és megragadta az ott ágaskodó emblémát. Feszegetni kezdte a jaguárt, mert muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy képes elérni a kitűzött célokat, hogy koránt sem annyira szerencsétlen, mint amilyennek jelenleg érezte magát. Nekiveselkedett, de az acél nem engedett. Ettől csak jobban feldühödött.

Lábát az autó lökhárítójának támasztotta, és teljes testével tépte, rángatta az emblémát, mint egy őrült, de legalább elérte vele a célját. Kisvártatva, fémes csikorgás kíséretében a kis jaguár kiszakadt a helyéről. Misi extázisban ünnepelt. Csak a szexhez fogható, jól eső kielégülést érzett, hogy végre magáénak tudhatta azt a kincset!

– Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!

Misiben megállt az ütő, ahogy meghallotta az idegen férfi hangját, ami pár lépésnyire a háta mögött zengett. A villa kitáruló ajtaján át kiáradó fény pedig azonnal felfedte Misi sötétben somfordáló alakját. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy nem vert gyökeret a lába, és ideje, hogy hasra vágja magát. Az adrenalinfröccs hatására Misi szinte elit kommandóssá változott, egy másodperc alatt, hangtalanul kúszott át a kocsi túloldalára. Aztán csak fülelt, lélegzet visszafojtva, és reménykedett, hogy elkerülheti a lebukást.

Ami úgy tűnt, hogy sikerül neki, hisz a villából kilépő férfi nem kezdett el hangosan óbégatni, nem ugrott rá üvöltve, az ökleivel kaszabolva a hátára, és még csak rendőrért sem kiáltott. Misi mindössze gyufasercegést hallott a Jaguár túloldaláról, majd a murván csikorgó léptek zaját. Aztán egy pár fekete cipő állt meg közvetlen a gépkocsi mellett. Misi szíve a torkában dobogott. Egy zipzár fémes siklásának zaja szüremlett fülébe, egy rekedtes sóhaj, majd utána vizelet akadozó csobogása.
Misi agya veszettül pörgött, de gondolatai a „hogyan vágjam ki magam a slamasztikából, amibe hülyeségem okán kerültem” címet viselő kézikönyv pontjai helyett teljesen máshol jártak. Egyre csak azon kattogott, hogy mennyire ciki lenne, ha felfedeznék őt, kezében a kocsi letört emblémájával, és emiatt a piti dolog miatt vernék bilincsbe a fakabátok. Nem is annyira a tulaj vagy a zsaruk előtt lenne kellemetlen a dolog, mert ugye az ő véleményük senkit sem érdekel, sokkal inkább a telepen, ha kitudódna, hogy miért kasztlizták be… pedig a kóterból tuti eljutna a hír… egy nap se kellene… és ez a sztori örökre bemocskolná csillogó renoméját.

Legalább egy VHS magnó lenne a hóna alatt, amit a villából mentett! Vagy a kisbolt bevétele, mondjuk kötegbe göngyölt ezresek dudorodnának a zsebében… Na, az menő lenne, és teljesen más megvilágításba helyezné őt, ha lebukna… De egy autóembléma? Tiszta blama…

Míg őt ezen gondolatok gyötörték, a Jaguár túlfelén a férfi befejezte a vizelést, eltaposta a csikket, majd bement a házba. Misi végre kiereszthette a tüdejében rekedt levegőt, ahogy észlelte a távolodó lépteket, majd hallotta becsapódni a bejárati ajtót. Újra sötétségbe burkolódzott a gépkocsifelhajtó, menekülési lehetőséget biztosítva Misinek, aki köszönte a lehetőséget és azon nyomban talpra ugrott.

Csak a kerítés tetején szólalt meg fejében a kisördög, emlékeztetve őt erre a mondatra:

„Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!”

A Jaguár mellett kuporogva eszébe sem jutott értelmezni a kifülelteket. De most, hogy az első sokkból felocsúdva éppen a jéghideg kovácsoltvasat markolászta, ismét bekúszott elméjébe, és határozottan érdekesnek találta. Sőt, mi több! Olyan kíváncsiság vett erőt rajta, ami néhány másodpercnyi tétovázás után, mint a gravitáció, lekényszerítette őt a kerítés tetejéről.

Az a nagyfokú tudásvágy, ami Misi esetében mohóságot jelent, két kézzel markolt bele kócos hajába és húzta őt egyenesen vissza, a villához. Fejében hangosan csikorogtak a logika rozsdás kerekei, míg átvágott a gépkocsi felhajtón és az épület oldalába kerülve, az egyik ablakhoz nem lopódzott. Vélhetően féltett titkokat fürkészhet ki, mely információhalmazt felhasználva akár százezreket vagy talán milliókat is kereshet. Bár sosem keveredett ilyesmibe, de nem volt hülye. Colombo és Petrocelli ügyein nőt fel, melyek éppen elégséges és magabiztos alapot szolgáltattak elképzeléseinek ahhoz, hogy kivitelezhessen egy zsarolást. Az jól fizető meló, érdemes lehet kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy elég menő is…

***

Imre ugyan csak pár percig volt távol, ám visszatértekor azonnal leverte a víz, és kis híján elhányta magát az elé táruló látvány miatt. Az még csak haggyán, hogy Sebész nem takarította fel a mocskot, ez volt a kisebbik, ignorálható probléma. A nagyobbik, mely komoly magyarázatra szorult, és leküzdhetetlen akadályt gördített a vallatás folytatása elé, valamint csúnyán felkavarta Imre vodkával feltöltött gyomrát, az Péter padlón elterülő, élettelen teste volt. A férfi falfehér arcának a feje körül terjengő, feketének tetsző vértócsa adott rémséges kontrasztot, mintha csak Péter hirtelen láthatóvá vált aurája lett volna. Ott feküdt, elvágott torokkal, mozdulatlan. Kikerekedett, bevérzett szeme a plafont bámulta, mindezt oly csendesen, némán… Némán! Ez a kurva némaság idegesítette Imrét a legjobban!

– Ezzel még várhattál volna… Hisz nem adtam rá parancsot! – dadogta a dühtől remegő arcizmokkal.

– Pszt! – intette őt csendre Sebész, vértől csöpögő kését a szája elé tartva. – Épp azt próbálom kitalálni – folytatta suttogva, ügyet sem vetve az Imre által felcitált „erre nem adtam parancsot” témára –, hogy mi lehetett az utolsó gondolata.

– Te megőrültél? – hördült fel Imre, és két kezével nem létező haját markolászta. Persze nem várt választ, a kérdés pusztán költői volt, és teljeséggel felesleges. – Legalább elárulta? – folytatta egy másik, lényegesebb kérdéssel, majd jókorát húzott a zsebéből előkotort Vodkából.

– Nem – válaszolta Sebész, némi hatásszünet után.

– Mi nem? – kiabálta Imre. – Nem őrültél meg, vagy nem árulta el?

– Dupla nem…

Imre feje lángolt a dühtől, és már úgy üvöltött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából.

– Baszd meg, Sebész! Miért kellett? Most, hogy szedjük ki belőle? Te vén idióta!

Eközben Sebész felegyenesedett a halott férfi mellől és ingerült társa fölé tornyosult, mint egy ragadozó a prédája fölé.

– Velem nem beszélhetsz így… – közölte rémisztően nyugodt hangon, szinte suttogva, miközben a vértől csöpögő pengével néhány milliméternyire megközelítette társa bal szemgolyóját. Hisz jobbkezes, így volt kézenfekvő.

Imre arcából kifutott a vér. Nem úgy, mint Péteréből, de mégis hasonló módon kifehéredett. Gyöngyöző homloka, remegő keze mind-mind hűen tükrözték kétségbeesését, és azt a számára megdöbbentő felismerést, hogy az előtte pózoló idős férfi, akit valaha a legjobb és leghűségesebb „katonájaként” tartott számon, megőrült. Most már kérdezni is felesleges lett volna.

– Nyugodjunk le! – ennyit sikerült kinyögnie, majd hátrálni kezdett.

– Tudom, hogy tudod, hogy csak… ugratlak! – kacsintott mosolyogva Sebész, majd leeresztette a kését.

– Elmész te a búbánatos francba! – zihálta Imre, jobb kezét a mellkasára szorítva, kb. szívtájékon. Úgy volt vele, ha említett szerve megpróbálna kiugrani, amire komoly esélyt látott, legalább visszapréselheti a helyére.

És hogy mi járt eközben Sebész fejében? Őrület semmiféleképp, csupán hideg számítás. Beteljesítette évek óta elfojtott vágyait, vagyis elvégezte, amiért jött. Sikerült újra átélnie a katarzist, a velőt rázó kielégülést, és csak ez számított. Imre csupán kötelező kellék volt számára, a maga hülyeségeivel együtt. De hogyan tovább? Sajnos pillanatok alatt elillant az élvezet és rögtön komoly fejtöréssé nőte ki magát a kérdés. Sebésznek időre volt szüksége, hogy kifundálhasson valamit, amit tovább lendíti az ügyet, ami mozgásban tartja az úthengert, a kormány mögött Imrével és a Vörös Illuminátus tagjaival.

Nagyot sóhajtott és nosztalgiával gondolt vissza a letűnt rezsimre, amit oly galád módon elsöpört a rendszerváltás. Ott, abban az időszakban, abban a másik világban (mintha nem is ez a bolygó lett volna), minden egyszerűbb volt. Mármint az ő szemszögéből. Naponta kapott újabb és újabb megbízásokat, mert mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. Mert muszáj volt megvédeni a rendsz… a nagy semmit. De azt foggal, körömmel.

Sebész cseppet sem bánta, hogy a paranoia és az emberi hülyeség oly méreteket öltött, hisz ez éppen kapóra jött számára akkoriban. Csak legyen mindig friss „hús” a székhez bilincselve a kihallgatóban, vagy az eltűntetőben. Mindössze ennyi kellett, hogy ő boldog legyen és magasról tett az ideákra, s a többi marhaságra, ami körülötte zajlott.

Viszont most időt kellett nyernie, hogy kitalálja, hogyan folytatódjon a történet. Imrére nézett, aki időközben sikeresen elkerülte a szívrohamot és az arcszíne is visszatért a megszokott lilás-vöröshöz. Nyugtázta, majd fél szemmel Péterre sandított. És akkor megvilágosodott. Rájött, hogy a válasz ott hever a lába előtt, a padlón, vérbe fagyva! Jelenleg keresve sem találhatna jobb időhúzó tevékenységet, mint Péter testének aprólékos feldarabolása. Imre előtt szigorúan a hulla eltűntetésének megkönnyítésére hivatkozva… és amíg ő elszöszmötöl ezzel, addig Imre kedvére felforgathatja a villát, hátha megtalálja, amit keres.

Imre nem ellenkezett. Sőt! Művigyorral az arcán egyenesen nagyszerű ötletnek nevezte a felvázolt tervet… és miután az íróasztal teljes tartalmát egy zsákba ürítette, sietve elhagyta a helyiséget. Elmenekült, mondván, odafent az emeleten folytatja a kutatást.

Sebész nyugtázta a dolgot és éppen „belevágott” volna a feladat végrehajtásába, amikor zajt hallott. Persze Imre odafent tette a dolgát; tompa puffanások, koppanások szűrődtek le az emeletről, de ez más volt. Az ablak mögül, odakintről érkezett a recsegő hang.

Sebész felugrott és szétrántotta a résnyire nyitva felejtett függönyt. Egy alakot látott a kerítés felé vágtázni. Sovány volt, alacsony és még messziről nézve is röhejes volt látni, milyen nehézkesen kűzdi át magát a kerítésen.

– Ez még kapóra jöhet! – mélázott Sebész és halvány mosoly futott át az arcán.

3.

Misi még akkor is reszketett, mint a nyárfalevél, amikor egy órával később leszállt a metróról. Az Ecserinál jött fel az aluljáróból, majd rögtön a törzshelye felé vette az irányt. A Második félidő nevű kocsma egy tömbház aljában várta őt, késő esti nyitvatartással. Reményei szerint az egyik asztalánál ott ül még a Bandi, egyetlen barátja, és őt várja. Pénz híján csak tőle várhatott segítséget a problémáira. Sok-sok felest, akár egy liternyit is, csak hogy felejteni tudjon. A villánál látottak beleégtek a retinájába, és bármerre fordult, minduntalan azt a vérbefagyott szerencsétlent látta maga előtt. A nyakán tátongó nyílást, a feketének tetsző vért, ahogy az egyre csak terpeszkedik annak feje körül… és a sapkás csávót. Azt az öreg kéjencet, kezében a késsel, arcán az őrültek megszállottságával… Na, őt se fogja soha elfelejteni.

– Csak ott legyen Bandi a krimóban, csak fizessen egy-két kört – motyogta maga elé, míg szaporázta lépteit.

Mialatt morfondírozott, váratlanul egy fekete BMW ugratott fel elé a járdára az Üllői útról. A gépkocsi motorja hangosan bőgött, miközben egy látványos, gumifüstölős farolást követően leparkolt előtte, körülbelül tíz centiméterre Misi lábfejétől.

Misi hátrahőkölt és meglepetésében köpni-nyelni sem tudott. Tulajdonképpen csodálta a volán mögött ülő Karcsi vezetési technikáját, ámbár nem lehetett benne biztos, hogy az említett férfi így akarta kivitelezni az imént bemutatott manővert, vagy csupán a véletlennek köszönhető, hogy nem gázolta el őt?

Rémült tekintetét elvakították a BMW halogén lámpái, míg agyában velős kérdés fogalmazódott meg:

Miért?!

Igen, jól ismerte a kocsiban ülő galerit, és a háta közepére sem kívánta őket. Sőt, mi több, úgy volt vele, hogy inkább diskurálna az ábécés hegyomlással még fél órát, mintsem, hogy ezekkel egy percet is együtt töltsön. Bár ekkor beugrott neki, hogy ha sorrendet állítana az ügyben, hogy kivel nem szívesen lógna együtt, jelenleg magasan vezetne a Sapkás Öreg. Zsolti meg a bandája hozzá képest csak sereghajtó lehet, és ettől a gondolattól némiképp jobb kedvre derült, dacára a várható pofozkodásnak.

Az autó jobb oldali, sötétített üvege komótosan leereszkedett, és csak úgy dőlt ki rajta a dohányfüst, mint egy kőbányai gyárkéményből. A háttérből a Rapülők egyik száma üvöltött kazettáról, aminek szövegét a volán mögött ülő Karcsi, nagy átéléssel rappelte együtt Geszti Péterrel.

„Gyere ki a hóra egy szóra! És legyél nagyon bátor! / Ő csak, ő csak a helyi terminátor. / Szétszed téged. Hogyha nem vigyázol, véged!”

– Halkítsd már le, baszod! – adta ki az ukázt Zsolti, majd flegmán kikönyökölt az ablakon. – Már kereslek egy ideje – vetette oda foghegyről Misinek.

– Ne csináljátok, srácok! – fanyalgott Misi. – Kurva szar napom volt!

– És – kezdte Zsolt, majd az órájára pillantott –, még nem ért véget… Hol a pénzem? – folytatta, miközben az utolsó slukkot szívta az arany Marlboróból.

– Tetszik a kabátod! – egy hirtelen ötlettől vezérelve, Misi igyekezett volna más irányba terelni a beszélgetést, miközben közelebb lépet a kocsihoz. – Nagyon gengszteres! Olaszba vetted?

– Kapd be, a pénzről beszélj!

– Ja, a pénz! Képzeld, pont ma este akartam neked megadni! Nemrég kipucoltam egy ABC -t!

– Akkor virítsad!

– Sajnos történt egy kis bibi…

– Miféle bibi?

– Idefelé jövet a Petőfi hídon elkapott két csávó. Az egyiknél kés volt, a másiknál meg baseballütő. Azt mondták, hogy rögvest kicsinálnak, ha nem adom oda nekik a pénzemet. Én persze próbáltam ellenállni, mondtam, hogy nincs nálam lóvé, meg az egyiket forgó rúgással le is küldtem a földre, de a másik, a nagyobb darab megborított, majd a lábamnál fogva kilógatott a Duna fölé. Nem tehettem semmit, amíg fejjel lefelé lógtam, kivették a zsebemből a zsét, aztán elrohantak.

– Hű, ez érdekes – ironizált Zsolti, megnyúlt, csodálkozó képpel, aminek láttán Misi majdnem elröhögte magát. – És, hogy nem estél bele a vízbe?

– Az úgy volt, hogy amikor elengedte a lábamat, én zuhanás közben elkaptam a híd korlátját, tudod, ott alul, és így vissza tudtam magamat húzni – vigyorgott Misi, miközben hanyag mozdulattal és teljes testsúlyával rátámaszkodott az autó visszapillantó tükrére.

Legnagyobb sajnálatára az a vacak sokkal könnyebben megadta magát alig ötven kilójának, mint a jaguár embléma, néhány kilométerrel odébb, és végül ez lett az utolsó momentum, amire Misi tisztán emlékezett abból a találkozóból.

***

– Hidd el, a Hubertus majd segít – mosolygott kényszeredetten Bandi –, és még olcsó is! – majd megemelte a poharát.

A bisztró oldalfalait a nikotintól besárgult, eredetileg zöld-fehér színű Fradi zászlók, valamint röpképtelen, hungarocellből készült, zöldre festett Fradi sasok borították. A pult mögötti részen kapott helyet a „dicsőségfal”. Porlepte, ám díszes keretekbe ékelt fényképek lógtak az FTC egykori aranylabdás játékosáról, Albert Flóriánról és az ezüstcipős Nyilasi Tiborról. Mellettük bekeretezett újságkivágások szóltak a klub legnagyobb sikereiről az elmúlt évtizedekből, valamint a legfrissebb, idén begyűjtött NB1-es bajnoki elsőségről.

– Szarul nézek ki, mi? – nyögte Misi, amikor látta, hogy barátja fancsali képpel vizslatja feldagadt, lilára püfölt arcfelét.

Bandi bal kezével beletúrt rendezetlen, vöröses göndör hajába és csak fél szemmel sandított vissza rá. Az alkoholtól kivörösödött, szeplős arcán sajnálkozás tükröződött.

– Dehogy, nem vészes – nyögte kényszeredetten mosolyogva.

– Semmi nem jön össze mostanában, érted? Semmi! A minap el akartam kötni egy Zsigulit, egy szaros Zsigát… mert ugye mennyire nehéz kinyitni és elindítani egy olyat, ugye?

Bandi egykedvűen vonogatta cingár vállait. Nem mintha nem lettek volna elképzelései a dologgal kapcsolatban, hiszen végzettségét tekintve autószerelő volt, de nem akarta megfosztani barátját a történet közreadásától. Inkább előre dőlt, az asztalra könyökölt, rőt kecskeszakállas állát a tenyerébe fektette és nagy érdeklődét színlelve fülelt tovább.

– Semennyire! – folytatta Misi. – Csak egy csavarhúzó kell és csókolom, már el is vitted, de persze nekem ez sem ment! És tudod, hogy miért nem?

– Nem – csóválta a fejét Bandi.

– Már benne ültem, kihúztam és összekötöttem a kábeleket, de se szikra, se semmi… mert nem volt benne akku! Érted, ott állt az utcán és nem volt benne… á, hagyjuk is – legyintett Misi.

– Meghívlak még egyre – pattant fel Bandi, majd kissé bizonytalan léptekkel kioldalazott az asztal mögül.

A háttérből egy Williams flipper, a FunHouse ütemtelen kattogása, csilingelése és bárgyú zenéje hallatszott. Misi figyelmét egy nagy csattanás vonzotta oda, mely azt jelezte, hogy az előtte álldogáló alkoholista éppen szabadjátékot nyert.

– Mákos kurafi! – morogta megvetően, mikor barátja éppen visszatért az italokkal. – Nekem sose adja be – folytatta a zsémbelést Misi, és fejével a flipper felé biccentett, majd beletúrt a zsebébe és a csillogó jaguárt átcsúsztatta barátja elé. – Tessék! Ez legyen a tiéd. Most nincs nálam pénz, de legközelebb majd én hívlak meg téged.

– Ez mi?

– Minek látszik?

– Embléma. De honnan? Loptad?

– Persze, de… – és abban a pillanatban Misi komolyan elgondolkodott azon, vajon feltárja-e Bandi előtt a teljes történtet, hullástól, mindenestől. Érezte a késztetést, hogy megossza vele, és hogy talán megkönnyebbülne tőle… de végül, némi mérlegelést követően úgy döntött, egyelőre megtartja magának a sztorit. – Mindegy honnan van, tedd el, legyen a tiéd!

– Nekem nem kell, viszont te eladhatnád valakinek, néhány százast biztos kapnál érte – javasolta Bandi.

– Gondolod?

Bandi nézegette, forgatta kezében az emblémát, majd visszatolta Misi elé.

– Persze! Talán valakinek pont egy ilyen hiányzik a kocsijáról – mondta, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Érted? Valakinek pont ez hiányzik a kocsijáról! – ismételte Bandi, mire még jobban röhögtek és potyogtak a könnyeik.

– Jól van, ha neked nem kell, akkor majd megpróbálom elpasszolni – húzta vissza a jaguárt Misi.

– Hol szerezted? – kérdezte Bandi a szemét törölgetve.

– Rózsadombon… – merengett maga elé Misi ködös tekintettel – De ne kérdezz többet.

– Legyen… És, mi történt az arcoddal?

Tessék! A nap másik történése, amit semmi kedve sem volt előadni, pláne nem őszintén, úgy, ahogy valóban megesett. Túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia hozzá, hogy érthető legyen, ami még több kérdést vetett volna fel. Bandi pedig imád kérdezni. Ezért úgy dönött, egyszerűen csak mellébeszél. Hátha beválik.

– Elég annyi, hogy összefutottam Zsoltival meg a sleppjével – közölte egykedvűen.

– De hisz összevertek!?

– Kis csicskák ezek mind – kelt ki magából Misi, – azt hiszik, hogy ők itt a környéken a királyok, de ezt még visszakapják, megígérem! Most is simán levertem volna őket, ha nem ilyen hirtelen ugranak nekem!

– Tartozol nekik, igaz?

– Húszezret adott – bólogatott megadóan Misi, – de már harmincat követel.

– Az igen! – adott hangot meglepetésének Bandi. – Az több, mint kéthavi fizum!

– Szarul keresel, baszd meg!

– Lehet, de erre legalább számíthatok, minden hónapban!

Misi átnyúlt az asztal felett és jobb kezével vállon veregette a barátját.

– Ne kapd fel a vizet, nem azért mondtam.

Bandi benyúlt a zsebébe, majd két ötszázast tett az asztalra.

– Ne már, Bandi!

– Csak tedd el, ez is valami.

– Köszönöm – mondta Misi, és szemlesütve besöpörte a pénzt.

– Azért könnyebb lenne neked is, ha elmennél dolgozni.

– Baszod, kurva hálás vagyok, meg minden, de ezt ne kezdjük el megint! Könyörgöm, nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy az élet nagy dolgait megdumáljuk, oké? Ezt párszor már amúgy is eljátszottuk és sosem fogunk egyetérteni, mert én nem vagyok olyan, mint te.

– Hát az biztos – húzta fel az orrát Bandi.

– Figyelj, én nem bírom elviselni, hogy mások mondják meg, mit csináljak, hogy mások osszák be az időmet. Emlékszel? Egyszer dolgoztam egy hétig, pont elég is volt abból a szarból. Hajnalban kelni, órákat utazni… meg nekem különben se parancsolgasson senki.

Időközben az utolsó vendég is kidülöngélt az ajtón, így a flipper is elcsendesült. Már csak ők maradtak az áporodott levegőjű, sörszagú, cigarettafüstös presszóban.

– Mások fényesen megélnek munka nélkül – folytatta Misi, – ott van például a Zsolti… Szóval nekem is sikerülhet.

– Olyan akarsz lenni, mint ő? – húzta fel a szemöldökét Bandi.

– Aha!

Bandi arcizmai megremegtek, majd felkapta a poharába kitöltött „nyugtatót” és ledöntötte a torkán.

– Akkor legyél olyan, te vak barom – pattant fel és a kabátjáért nyúlt.

– Ne menj, hallod? – kapta el a karját Misi. – Inkább igyunk még egyet!

A pultos, látva a közjátékot, felmérve a késői órát és előre kalkulálva a várhatóan igen csekély borravalót, azon nyomban rájuk pirított:

– Elég lesz mára, szeretnék zárni!

A kedves noszogatás hatására Misi is feltornázta magát az asztal mögül, és míg Bandi a kabátja felvételével bajlódott, ő lopva a pultost figyelte, aki éppen az aznapi bevételt számolta. Misi hunyorogva méregette az átnyálazott bankókat, miközben azt találgatta, hogy vajon mennyi lehet az annyi.

Fenyvesi Kristóf: Déjà vu | I. Regényíró pályázat

Fenyvesi Kristóf: Déjà vu | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Fenyvesi Kristóf: Déjà vu című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

2003-ban két fiatal sikeresen üzemel be egy időgépet, aminek használatát követően rájönnek, hogy az emberi történelem utolsó 150 éve ciklikusan ismétlődik. Hogy hiba történt-e az utazás közben vagy más okozza ezt a déjà vu-t, annak csak egyikük kezd utánajárni, és meg is találja ezt az okot.

Fenyvesi Kristóf: Déjà vu

akció, sci-fi

1. FEJEZET

A sárgás színű konnektorokat néztem a számítógépek kábelcsomói között. Azt hittem, szokás szerint Albert ül mellettem, de ő nem jött, így Johannával végigpofáztuk az egész órát, utána meg az egész félévet. Nem is tudom, mikor jöttem rá, hogy tényleg barátnők vagyunk, de már nála laktam, amikor szinte kilökdösött a szobájából:

– Petra, mi a fenét képzelsz? Bocsánat, de mégis mi oka van egyáltalán annak, hogy még itt vagy?

Erre nem számítottam. Nem tudtam válaszolni.

– Szóval mi lenne, ha holnap visszacuccolnál? Sajnálom, de fölösleges, hogy itt maradj. Nem akarlak megbántani, de így van.

– Johanna, csak…

– Nem akarok erről beszélni – hátat fordított és bezárta maga mögött a szobáját.

Vártam, hogy visszajöjjön, de persze nem jött. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Hívtam egy taxit, és kint vártam meg a ház előtt a táskámmal. Az egész olyan szomorúan ismerős volt, mintha már…

Az ébresztőórát egy pillanatig kék halálnak hittem, aztán felbukkantam a felszínre, és szinte azonnal felültem az ágyban. Megint ezt álmodtam. Az előző félév végén és aztán egész nyáron szinte minden éjjel a barátságunkról álmodtam, de az elmúlt két hónapban legalább a valóságban nem kellett találkoznom Johannával.
Ő villamosmérnök szakra járt, én meg programozóra, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Két és fél hónapja megpróbáltam megszólítani, de észre sem vette.
Felkapartam a szemüvegemet az éjjeliszekrényről, és felvettem. A kollégiumi szobatársam még egykedvűen szuszogott. Nyolckor kezdődött az órám, így gyorsan magamra kaptam valamit, és bementem az egyetemre.

Ahogy beültem az olcsó irodai székbe, az a különös érzés kerített hatalmába, hogy ez ugyanaz a gépterem, mint amit hónapok óta minden éjjel álmomban látok. Persze egyik terem olyan, mint a másik, de a székek, az ócska gépek elrendezése, a földbe süllyesztett konnektorok meg a poros hosszabbítók mind emlékeztettek rá.
Mesterséges intelligencia I. volt a kurzus neve, és azon kevés tárgy közé tartozott, amit most először vettem fel. Azért jött meg hozzá a kedvem, mert Albert is jelentkezett rá. Ezt onnan tudtam, hogy gyártottam magamnak egy alacsony szintű tanári hozzáférést az egyetemi rendszerhez.

Ennek ellenére nem mertem mellé ülni, pedig volt ott egy üres hely. Azzal nyugtattam magam, hogy még előttünk az egész félév, hogy összebarátkozzunk és belém szeressen, vagy legalább megtanulja a nevemet. Halványan persze ő is szerepelt a visszatérő álmomban, de az logikus volt, mert nagyjából egy éve tetszett, csak nem mertem megszólítani.

Egy viszonylag fiatal, valamennyire jóképű fickó állt a tanári asztal mögött, rendezgette a papírjait, és végigfutotta a prezentációját. PhD-hallgató vagy maximum tanársegéd lehetett. Látszott rajta, hogy izgul.

– Mindenki itt van? Tud valaki olyan hallgatóról, aki nem érkezett még meg? – hallatszott, hogy nagyjából először mondja ki azt a szót, hogy hallgató.
Nem válaszolt senki, ő pedig szégyenlősen megköszörülte a torkát, és kezdte volna, de ebben a pillanatban belépett az ajtón Johanna. Nyilván neki is itt kell lennie. Villamosmérnököknek mi a francnak MI órára járni? Nem örültem a széleskörű érdeklődésének.

Persze minden tekintet felé fordult, és mintha az alapzaj is csökkent volna. Azonnal tudtam, hova fog leülni. Persze, amikor én jöttem be, Albert nem nézett fel a füzetéből és mutogatott lelkesen a mellette lévő üres székre. Mintha lábujjhegyen járna, úgy suhant oda, és idegesítően nőies mozdulattal ült le mellé:

– Elnézést kérek, tanár úr. Sokat kellett várni a kávéra.

– Semmi gond, ühm…

– Johanna.

– Semmi gond, Johanna – alig bírta összerakni ezt a bonyolult mondatot, úgy bámult rá. Kávéra kellett várnia, és semmi gond?

Megint megköszörülte a torkát, úgy tűnt, ezt érzi a tanári munka esszenciájának. Meg a diákcsajok bámulását. Becsukta a terem ajtaját, és felénk fordult. Engem nézett, ahogy beszélni kezdett:

– Sziasztok! Egy éve végeztem én is itt programozó szakon, és a PhD-m keretében tartom majd a Mesterséges intelligencia gyakorlatokat. Szólítsatok bátran Félixnek! – megköszörülte a torkát – Mégis mit jelent az, hogy mesterséges intelligencia? Talán most még egyértelműnek tűnik számotokra a válasz, de ennek hamarosan véget vetünk.

Néhányan nevettek. Megköszörülte a torkát, és folytatta:

– Honnantól hívhatunk egy algoritmust MI-nek? Ezt tudjátok esetleg?

Körbenézett, hátha valaki válaszol. A tekintete egy pillanatra elidőzött Johannán. Ő közben Albertre figyelt, aki nyilván valami vicces sztorit mesélt, mert Johanna szája szolid mosolyra húzódott, ahogy Albert szinte teljes testével felé fordulva halkan magyarázott neki.

Nem tudom, ki tudtak volna-e találni ennél ideálisabb képet a kínzásomra. Pont az orrom előtt, máshova nem is nézhettem. Eddig nem tudtam, hogy Albert és Johanna jóban vannak, nem forogtam ilyen „menő” körökben, és az egyetemen sem láttam őket soha együtt. Hát most igen. Új év, régi élet.

Ez nem sokat segített abban, hogy maradjak ezen a rohadt egyetemen. Azt hittem, a programozás nekem való, de az se ment túl jól, öt éve jártam egy hároméves képzésre. Képtelen voltam nyomás alatt jól teljesíteni. Nyáron el is döntöttem, hogy ez lesz itt az utolsó évem, ha nem változik valami. Bármi. Már az is segítene, ha nem álmodnám hónapok óta ugyanazt, ráadásul pont erről a Johannáról. Mondjuk, ha az amúgy is fura álmaimat vesszük, talán az lenne a legjobb, ha nem álmodnék semmit.

Johanna hangosan felnevetett, aztán bűntudatosan nézett a szemináriumvezetőre:

– Elnézést, Félix! – komolyan rámosolygott – Szóval akár mindannyiunk agya letölthető lenne egy számítógépbe?

Minden fiú és férfi, aki bármilyen messziről vagy közelről meglátta, a hatása alá került, és mindent megtett érte, hogy elnyerje a szimpátiáját. Félix neki is állt újra elmagyarázni, amiről öt perce beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Johanna most figyelt, és kedvesen bólogatott, Albert pedig megnyitotta a böngészőt a gépen, és valami weboldalt nézegetett. Kicsit előrébb hajoltam, mert ismerősnek tűnt, és meglepve vettem észre, hogy pont azt a képregényes fórumot olvassa, amit én is szoktam.

Nagyot dobbant a szívem, és bár próbáltam magam visszafogni, lelkes lettem. Közös téma, pont ez hiányzott nekem! Csak sejtettem, hogy így sem lesz bátorságom megszólítani, pedig végre beszélhetnénk néhány szónál többet egymással. Már az is nagy eredmény lenne.

Lelkesen böngészte az oldalt, ami persze Johannának is feltűnt, és néhány másodperc alatt kirángatta belőle. Úgy láttam, még nevetnek is a képregényes világomon.
Előttem nem kellett volna szégyellnie, hogy szereti a képregényeket. Hatéves korom óta olvastam mindenfélét, ami csak a kezem ügyébe akadt. Kiskoromban a Hupikék törpikékkel kezdtem, és bár őket otthagytam a gyerekkoromban, azóta is nagyjából mindennap olvastam képregényt. A szekrényem a kollégiumban ezekkel volt tele, és nem ruhákkal, mint a szobatársamé. Meg valószínűleg Johannáé, bár nem hittem, hogy ő kollégiumban lakik.

Mint mindig, amikor hasonló helyzet adódott, elkezdtem magamban a beszélgetést, amit Alberttel fogok folytatni: „Szia! Láttam, te is képregényrajongó vagy!”, vagyis nem, ez túl fura. „Szia! Láttam, hogy érdekelnek a képregények. Mi a kedvenced?” „Milyen típusúakat szeretsz? Csak mert én is sok időt töltök képregényekkel.” „Csak mert néha én is olvasok ilyesmit.” Reménytelen. Nem sokat segített, hogy közben Johanna suttogását kellett hallgatnom.

– Sikerülni fog? – Félix hangja megzavart az elmélkedésben.

Ráébredtem, hogy nem azzal a programmal nyitottam meg a fájlt, amivel kérte. Valószínűleg elvörösödtem, és gyorsan társítottam a másikhoz.

– Rendben, most kattints ide! – mutatott az OK gombra, mintha hülye lennék – Te vagy Petra, ugye?

Nehezen bírtam eldönteni, hogy várom-e az óra végét vagy rettegek tőle. Szokás szerint azzal nyugtatgattam magam, hogy úgyse tehetek majd semmit, mert Albert azonnal lelép Johannával, én pedig megkönnyebbülten visszasüllyedhetek a nyomoromba. Elhatároztam, hogy ha nem így lesz, megszólítom, de bíztam benne, hogy nincs rá esély.

Eléggé megijedtem, amikor öt perccel az óra vége előtt Johanna megkérte Félixet, hogy hadd induljon el, mert valami dolga van, amire persze Félix ragyogó szemmel engedélyt adott. Albert megbűvölve nézett utána, de nem érdekelt, mert a saját magammal való alkudozással voltam elfoglalva. Próbáltam indokot találni, hogy miért nem kell így sem megtennem, amit elhatároztam.

Amint Félix kimondta, hogy vége az órának, hatalmas levegőt vettem, és a füzetét és a tollát felkapó Albert felé indultam. Alig láttam őt, csak arra koncentráltam, hogy a nagyjából előre elképzelt beszélgetésindító szöveget elmondjam neki. Nem sokat segített, hogy Johanna székén valahogy nem tudtam átverekedni magam.

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel? Csak mert én is… – éreztem, hogy elhal a hangom, és Albert elhomályosodik az amúgy is kissé zavaros látóteremben. Megint ez. Miért? Miért pont most?

Visszatekerték az időt.

Hatalmas levegőt vettem, és a füzetét és a tollát felkapó Albert felé indultam. Átverekedtem magam Johanna székén, ahogy odaléptem a számítógépéhez. Koncentráltam, hogy elmondjam a nagyjából begyakorolt szövegemet:

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel? Csak mert én is… – éreztem, hogy elhal a hangom, és hatalmas levegőt vettem. A gépét épp kikapcsoló, a füzetét és tollát elrakó Albert felé indultam. Valahogy Johanna székét nem tudtam kikerülni. Koncentráltam, hogy el tudjam mondani az előre begyakorolt szöveget, ő pedig kíváncsian nézett rám:

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel…

Ekkor tértem magamhoz. Még mindig ott álltam Albert előtt, valószínűleg szótlanul azóta, hogy elkezdődött a roham.

– Jól vagy? – Albert aggódó tekintete, mint valami különös állatot úgy vizsgálta az arcomat. Kicsit közelebb állt hozzám, mint ahogy emlékeztem rá.

Néztem a szemét, ahogy vizsgál, és nem bírtam megszólalni, olyan idegen, olyan barátságtalan volt mindez. Megfordultam, közben véletlenül megint belerúgtam Johanna székébe. Elfogott a kísértés, hogy belerúgjak egy nagyobbat is, vagy inkább felborítsam és összetörjem, de aztán inkább a könnyeim kezdtek folyni, és kirohantam a teremből.

 

Ösztönösen menekültem a házunkhoz, alig emlékeztem, hogy végigültem a nagyjából negyven perces busz- és villamosutat. Megérintettem a régi, düledező kerítést, és felnéztem a XIX. században épült kisebb villaépületre, ami tizennyolc éves koromig az otthonom volt.

Volt benne valami kellemesen vonzó nosztalgikus melegség, ami mindig megnevezhetetlen vágyakozással töltött el, amikor nagyritkán erre jártam. A ház nem volt már jó állapotban, itt-ott mállott róla a halvány narancssárga vakolat, kilátszottak a régi vörös téglák. Pont úgy nézett ki, mint gyerekkoromban.

A kis kertet főleg anyám gondozta, talán évente kétszer hívott kertészt, de többé-kevésbé így is rendben volt tartva. A fű között persze nőtt a gaz és a sárga leveleket sem szedte össze senki, mégis hívogató volt a kerítés mellett a fák árnyékában a régi, magányos kőpad.

Kint hideg volt kabát nélkül, be akartam menni, de semmi kedvem nem volt anyámmal találkozni. Reméltem, hogy nincs otthon, vagy valami elképzelhetetlen módon nem vesz észre, így lassan fordítottam el a kulcsot a zárban, és halkan nyitottam ki az ajtót.

Amint beléptem, azonnal sült hús- és otthonillat csapott meg. Anyám a konyhában állt, épp főzött. Odaosontam a ronda bútorok között a régi falépcsőhöz, de persze nem kerülhette el a figyelmét, hogy hazatért egyetlen lánya, és mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, utánam is kiáltott:

– Szia, Petra! Hát te?

Visszamentem a nappaliba, és leroskadtam az étkezőasztal mellé az egyik székre.

– Kérsz ebédet? Fél óra és minden elkészül.

Motyogtam valamit, amire aggódva kijött a konyhából kötényben, egy villával a kezében, és megállt fölöttem. Az egyik székre ledobott pulóveremet fél kézzel szépen elrendezgette, de úgy tűnt, az nem zavarja, hogy könyökölni sem lehet az asztalra a rengeteg odahányt cucctól. A haja frissen volt dauerolva, valószínűleg egyenesen a fodrásztól jött.

– Jól vagy? – kérdezte.

Nem válaszoltam, nem tudtam, hogy van-e kedvem megint erről beszélni vele.

– Rohamod volt, ugye?

Fáradtan becsuktam a szemem, ezt lehetett igennek venni. Közelebb húzott egy széket, és leült rá.

– Mi a francért nem mész el egy pszichiáterhez? Az én hülyeségem is, hogy hagytam, hogy ez idáig jusson, és annyiszor elmondtam már, hogy sajnálom, de miért büntetsz ezzel? Miért nem kezdesz vele valamit? – hátradőlt a székben – Mi történt?

– Semmi, csak a szokásos.

– Rémálom?

– Nem, az ismétlődős – így hívtuk, amit ma Albert előtt átéltem.

– Mi váltotta ki? Még vizsgák sincsenek.

Nem válaszoltam.

– Valami fiú, ugye? Petra, majdnem huszonhárom éves vagy, és még nem volt fiúd. Szerinted ez rendben van? Szerinted rendben van, hogy ki tudja, mikor fogsz végezni az egyetemmel? Miért nem vagy hajlandó szakemberhez fordulni? Ha akkor megtetted volna, amikor először mondtam, rég nem itt tartanál! Nem csak magaddal nem teheted ezt, velem sem! Ha nincs jobb ötleted, ugorj át Áron bácsihoz! Igaz, hogy tavaly visszavonult, de a jó szomszédságra való tekintettel szerintem szívesen foglalkozik veled egy kicsit. És őt régóta ismered. Most azonnal fel is hívjuk!

Felpattant, és indult a telefon felé.

– Nem! Nem akarom! Ne turkáljon senki az életemben! Nem vagyok őrült! – rájöttem, hogy jobb, ha nyugodtan beszélek – Anya, nem ezért jöttem ide. Ülj le, és maradj nyugton végre!

Visszaült, és sértődötten nézett rám. Legutóbb megfogadtam, hogyha még egyszer ilyen helyzetbe hoz ez a valami, keresni fogok egy pszichiátert, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy anyámnak és a szomszédainak ehhez bármi köze legyen. Csak szerettem volna egy kicsit itthon lenni, megnyugodni, és nem a szobatársam gúnyos tekintetét nézni, miközben épp beöltözik az esti bulira.

Láttam, hogy anyám most határozza el, hogy titokban mégis beszélni fog a nyugalomba vonult pszichiáterrel a szomszédban, de ez volt a legkisebb gondom.

– Mondtam, hogy nem jó ötlet elköltöznöd innen.

– Miért? Mi változott tőle?

– Azóta sokkal rosszabbul vagy. Ha itt lennél, én tudnék rád figyelni, és együtt…

Fel akartam állni, de megállított:

– Ma mi történt? – kérdezte.

Elmondtam neki, annak részletes ecsetelése nélkül, hogy Albert mennyire tetszik, és főleg, hogy mióta. Egy átlagos egyetemi beszélgetésnek állítottam be a dolgot, mintha nap mint nap részem lenne ilyesmiben. Közben nem nagyon néztem rá, a kopott ebédlőasztalt vizsgáltam a rajta átlósan elhelyezett régi terítővel, amin a jól ismert zöld vázából kilógtak a kiszárított mákgubók.

– Sajnálom, hogy nem akar elmúlni, de így legalább néha meglátogatsz. Akkor volt a legutolsó, amikor a múltkor beszéltünk róla?

Számtalanszor éltem át azóta kisebb-nagyobb hasonló rohamokat, az álmokról nem is beszélve, mégis bólintottam.

– Valamit ígérj meg! Amint kiderül, hogy idén sem fogod tudni elvégezni az egyetemet, elmész pszichiáterhez!

Dacosan hallgattam, amit beleegyezésnek vett, és felállt, hogy befejezze az ebédet, én pedig végre felmehettem. Néhány percig álltam a szobám ajtajában, néztem az ismerős ágyat és az ostoba képregényeimet a polcokon, aztán egy pillanatra becsuktam a szemem, hátha megint gyerek leszek, és minden újra értelmet nyer, de csak magamat láttam, ahogy lelkesen odamegyek Alberthez, aki úgy néz rám, mint egy éhes kóbor kutyára.

A földszinten csak az előszobából köszöntem anyámnak, aki a sistergő serpenyő fölött állva figyelte, ahogy kiléptem az ajtón, hogy végre hazamenjek az igazi otthonomba.

Mezei Attila: Cézár | I. Regényíró pályázat

Mezei Attila: Cézár | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Mezei Attila: Cézár című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Erről a történetről nem lehetne röviden írni, ezért meg sem próbáljuk. A címadó Cézár korántsem a főszereplő, de fontos karakter. Ő a magyar falu fiatal, román pásztora, akit egy szász város „rabszolgapiacán” toboroztak. Mi sem természetesebb, hogy a hibás tévének köszönhetően, amelyiken csak a francia nyelvű filmes csatorna ontja a régi filmeket Európából, főszerepben Monica Vittitől Darvas Ivánig, eljut Camus nyelvének érdekes szintjére, és egy műfordító pályázatra beküldött írása miatt díjkiosztóra invitálják.

Mezei Attila: Cézár

akció, humor

Zaki felesége a héten már harmadszor mondta, hogy el kellene menni Brassóba, a németek nyitottak ott egy nagy áruházat, biztosan lehetne venni olyan hűtőt, ami a sajtkészítés miatt legalább annyira szükséges, mint a „fennvaló” áldása. Először azt javallotta, hogy menjenek inkább Teheránba, az messzebb van. Másodszor óva intette az asszonyt, nehogy olyanok legyenek, mint a magyarországiak, náluk gyártották a legtartósabb hűtőket, erre fogták magukat és elmentek Ausztriába, hogy onnan hozzanak jugoszlávot. Őt ugyan nem fogják látni a falusiak a Dácia utánfutóján fridzsidert billegtetni. Harmadszor csak bevágta az ajtót, a feszület billent egyet, a kutyának is kellemetlen emlékei voltak erről a huppanásról, illendő távolságból követte gazdáját az istálló felé.

Kihajtották a marhákat az útra, várták a csordát. Az első két üsző negyedóra múlva jött, a gazdájuk hajtotta őket, a csordás elment az éjjel. Tegnap kapta meg a járandóságot, úgy lehet, megunhatta ezt a szakmát. Akkorát káromkodott, hogy a rossz hír hozója gyorsan keresztet vetett és emlékeztette, hogy a pap bácsi szerint csak annak nem bűn az ilyen ordenáré beszéd, akinek román traktorja van. Zaki, illendően, ordítva megkérte, hogy vigyázzon ezekre a bárdolatlanokra, amíg felkutat valakit pár napra. Mint ilyen esetekben mindig, az öreg Mózes lett a kiszemelt, de annyi pénzt kért, hogy feléből ki lehetne emelni a Titanicot, hamar megegyeztek a negyedébe, de csak két napra szegődik. Jönnek az unokák a városból, azok körül kell sürgölődnie. A kérdésre, hogy mi a kénköves pokol tüzének ne vihetné ki azokat is egy napra a legelőre, az a válasz érkezett, hogy mivel lányok, ha tehénszart látnak, már fogják is be az orrukat. Zaki örült, hogy belül maradt, amit gondolt. A jószágok végre kimentek, ő pedig haza.

A fehérnép reggelizett, másik tányér nem volt az asztalon. A kicsit szemrehányó, „Meg szoktál várni…”, mondatra az a szabatos válasz érkezett, amire a Márton Áron Gimnáziumban is felkapták volna fejüket a literatúra avatott oktatói, „Te meg nem szoktad rám baszni az ajtót”. Elkapta a szent harag, elkezdett öltözködni, válaszút elé állította társát jóban-rosszban, vagy elkészül húsz percen belül, vagy egyedül megy Brassóba és elhozza az útjába kerülő első jégszekrényt, vagy mit. Zelma időben átváltozott, az autóban tudta meg, hogy még két célja van ennek a hirtelen utazásnak. Zaki az elmaradt reggeli helyett minden útjukba kerülő lacikonyhán, micsezőben fal valamit és addig nem jönnek haza, amíg a legeltetési társulatnak nem talál valami megfelelő munkaerőt, Brassóban állítólag van egy tér, ami „emberpiac” hírében áll. Egyébként a társulatnál ő az elnök, a többiek semmit sem csinálnak, csak akkor mozgolódnak, amikor az osztalékról van szó, hogy a temesvári török pasa hágja meg őket egytől-egyig. Élete értelme érezte, hogy a váratlan kirándulás korántsem lesz könnyed séta a promenádon.

A zabálásról hamar lebeszélte magát, eszébe jutott a legutóbb, az út szélén elfogyasztott mics, amitől kétszer kellett Korondig megállnia. A Kalonda-tetői volt a kellemetlenebb, hosszú méterfa sarang mellett kellett elnyargalnia, a végére már adódtak bizonyos minősíthetetlen események, betolatott a farakás mellé, hogy az útról ne lássák és sóhajtott egy mélyet. Hangokat és huppanásokat hallott, tizenöt méterre legalább ugyanannyi szénégető reggelizett, elkezdtek ordítani és fadarabokkal dobálták. Az élettanilag fontos művelet záró, tisztálkodással kapcsolatos fejezete már a kupac fa előtt történt meg, az autósok felhőtlen örömére, aminek dudálással adták jelét. A hűtő gyorsan ment, tényleg annyi volt, hogy a Kalaháriból jéghoki pályát csinálhattak volna. Azt nem igazán értette, hogy miért kellett a majd kétszer annyiba kerülő, acél kinézetűt venni, mintha nem lenne mindegy annak a büdös sajtnak.

Késve voltak, a téren már csak hárman üldögéltek, két hangos, ittas román és egy olyan tizenhat-forma, szénfekete cigánygyerek. Odament hozzá, magyarul kérdezte, hogy hány éves, ha nincs tizenhat, akkor teljesen mindegy, hogy mi a neve. Majdnem tizennyolc volt, Cézárnak hívták. Elmondta neki, hogy pásztornak vinné, messzire, színmagyar vidékre, de nem esztenában lakna, a falu csordáját kellene naponta ki-be hajtani. Szállást, ételt kap, dohányt, pálinkát nem, azt vehet majd a béréből. A megbízatás addig szól, amíg nem kezd el lopni, részegeskedni, vagy meg nem szökik. Végül valamilyen dokumentum iránt érdeklődött, mert az kell. A fickó izgatott lett, felpattant, elszalad érte, tíz percre lakik, a tarisznyáját ott hagyta a padon, amibe a műanyag tokban lévő papírokat becsúsztatta nemsokára.

Megilletődött, hogy Zelmát is ott találta az autóban, nem tudta hogyan köszönjön, azután a „dicsértessék” mellett döntött. Az asszony felkapta fejét,”Na, talán keresztény is vagy?”. Ijedten szabadkozott, csak hallotta, hogy néha így köszönnek egymásnak azok a magyarok, akik a hulladékgyűjtő telep melletti utcában élnek. Ők a telep mérlegházához tartozó helységben laknak a szüleivel. Az apja, aki román, az állandó éjjeliőr, az anyja magyar és minden második nap tizenhat órát dolgozik a mérlegnél. Egyikük sem ilyen fekete mint ő, a fene tudja mitől pörkölődhetett meg ennyire. Ezután hazáig egy büge szót nem szólt.

Egyik lábáról a másikra állt, amikor meglátta a cementlapos szobát, amit a takarmányosból választottak le. Nekik volt a legtöbb állatuk, tudták, az ő dolguk lesz, hogy előbb-utóbb kezdjenek valamit az áldatlan pásztorüggyel. Tűzhely volt, fásláda, vas mosdóállvány lavórral, az ágy előtt rongyszőnyeg, asztal, szék és, teljesen feleslegesen, szekrény a nem létező gönceinek. Lerakta a motyóját, kimentek megnézni a már hazaérkezett és az istállóban a másnapi dús legelőről meditáló négylábúakat. Cézár kisebbnek gondolta őket, de közel merészkedett hozzájuk, paskolta, vakarászta némelyiket. Zelma kihozta a vacsoráját, negyedóra múlva sötét volt a szálláson.

Vacsoráztak, a három gyerekből a fiú volt a középső, harapott egy hatalmasat a madárlátta, Homoródról hozott hamburgerből, aztán megszólalt, „Ez a Cézár feketébb, mint a pap bácsi Frigyes macskája”. Pár évvel idősebb nővére egyre többször gondolta, hogy neki is vannak nyesegetési feladatai, lecsusszantott neki egy tarkóst, mondván, „Tele szájjal, főleg ilyeneket, nem beszélünk”. A csaknem birtokba vett elemózsia visszapottyant a tányérra, a fiú azonnal felvette volna a harci alakzatot, de az anyja visítása elgondolkodtatta. Ahogy máskor is, számot vetettek a másnap rájuk eső terhekkel. Zaki tudta, hogy a tehéntartók jó esetben oldalt fordulva mosolyognak egyet, de olyan is lesz, aki térdét csapkodva röhög majd, amikor meglátja a csordapásztorkodás új reménységét, aki úgy néz ki, ahogy, de még Cézárnak is hívatja magát. A környékben az elmúlt negyven évben csak a bodegás kutyáját nevezték így, azt is elütötte a tejes autó, szegényt. A fiúnak kell szerezni némi ruházatot, gumicsizmát, esőkabátot hoz ő a társulattól, az árvíz óta van ott minden felszerelés, egyébként is be kell menni, bejelenteni a primárián, rendőrségen. Egyéb ruhái sincsenek, a gazdákhoz kell fordulni, adjanak, ha tudnak, elsősorban cipőt, nadrágot Hunyadi seregének eme itt maradt katonájának. A Zaki fia lázadozott, hogy ő az előbb kapott egy frászt ilyesmiért. Úgy kell intézni, egyenként hozzák, amit gondolnak, Cézár kiszedi, ami kell neki, a többit meg szépen visszaviszik. Ne hagyjanak itt nekik zsákszám egyujjú ingeket és féknyomos gatyákat.

Reggel kihajtották a jószágot, nem kellett üldözni őket, Cézár a két ház közötti kijáróban megmaradt rózsabokrot védelmezte egy öles bottal, minden mást, gazt, virágot, füvet felfaltak, széttapostak ki-be járkálásuk során. Ezt a csenevész bokrot is csak azért óvták ilyen ádázul, hogy elmondhassák, azért mert a marhák többen vannak, nem lehet mindig igazuk. Pár minutum múlva megjelent Mózes bácsi az első legelőre igyekvőkkel, de jöttek a gazdák is. Kíváncsiak voltak, milyen aranyrögöt talált Zaki Szászföldön. Nem kerülgette őket az ájulat a gyönyörűségtől, amikor meglátták és bemutatkozott, Geliu Cézár. A négy tehenes Vas Gyula majd lenyelte a szipkával szívott ótvar büdös cigarettáját, „No, ez aztán erős”, ezt mondta. Zaki szóba hozta a ruházatot, a csorda teljes nyugalommal elindult, hiszen most éppen két pásztor is a gondját viselte. Hirtelen Cézár visszaszaladt és odaadta a papírjait, hátha kellenek. A szomszéd Béla még a távozók után bámult, csak ennyit talált szólni, „Te, ennek több az esze, mint neked”.

Bepattant a Daciába, csak negyedszerre indult, a primariánál lejtőre állt. Előszedte a papírokat, ne bent kelljen kotorásznia. Mintha megint a húsdaráló rázta volna meg, mint amikor az apja halálakor a torra levágtak egy süldőt: minden dokument Cézár anyja nevére szólt. Sietett ez az Ábrahám barma, még hogy temérdek az esze. Vakart egyet a fülén, aztán az igazolványt véletlenül beleejtette a már szikkadozó, de még csillogó pocsolyába. Rá is lépett, aztán óvatosan, két ujja közé fogva besétált vele a hivatalba. Az ügyintéző nőnek gyilkos gondolatai támadtak, amikor meglátta Zakit, kezében az undorító valamivel, amiről apró sárcafatok potyogtak a tegnap kapott irodai szőnyegére. Felpattant, mint egy artista, adott egy újságot, tegye közé az iratot, oda ne vigye. Mondja be a számát és az adatokat. Bemondta, egy részét tudta, a születési helyet és dátumot megsaccolta. Megkérte a nőt, hogy ugyanezt a milicistának is adja át, mert éppen nincs bent. Gyorsan elpályázott, most nem dicsérgette a blúza szabását, pedig úgy a melle tájékán igen látványos volt a rékli. Ezt a múlt hónapban a rőzsebajszú boltos is észrevette, megjegyezte persze, a menyecske vihogva újságolta, hogy ezt a Zaki bácsi is szokta mondogatni. Zelma éppen valami betűforma laska után kutakodott a boltban, sajnos nem siket. Azóta, amikor felveszi a vármegye legrongyosabb köpenyét, amiben a tyúkólba szokott becsörtetni a tojásokért, mindig kikéri pirosodó fejű jó ura véleményét a ruhadarab szabása tárgyában. A legénynek szánt gumicsizma kiválasztása kiverte a fejéből ezeket a szépen dudorodó gondolatokat, vitt egy negyvennégyest, majd teker belé kapcát. Az eső, vagy inkább viharkabáttal nincs gond, mind egyforma.

Ezután egész nap kaszált a traktorral, rohant volna enni valamit, mielőtt hazaérnek a tehenek, de éppen megjött Elek szomszéd az első ruha szállítmánnyal, „rompetrolos” cifra szatyorban lóbálta legényesen. Csillogó-villogó, ragasztott, varrt pár cipő lapult benne, még az apjáé volt, majdnem ebben temették, az utolsó pillanatban cserélték le valami ócskábbra. Kár volt, mert olyan böszme nagy, hogy nem lett jó senkinek. Még valamit rejtett a cekker, egy vadonat új Lee Cooper farmerdzsekit, bal zsebe felett kis acél lemezkével, belegravírozva „Yves Colier”. Amihez úgy jutott a gyöngéd lelkű adományozó, hogy miközben jóízűen csipegette könnyű uzsonnáját valahol egy felcsíki parkolóban, amikor az új fejőgépért ment, megállt tőle öt méterre egy F feliratos mikrobusz és kiszállt belőle legalább hat F, pisáltak. Azután meg le akarták fényképezni az öreg Arót, a rendszám nélküli utánfutón pöffeszkedő fejőgéppel együtt. Mondta nekik, hogy menjenek a picsába, ezt beleegyezésnek vélték, azután bekászálódtak a dromedár autójukba és kikanyarodtak. Akkor esett le ez a semmire sem jó lajbi a busz tetejéről.

Megjött a csorda, Cézár bement a szállására, Zaki bevitte neki a cuccokat. Zelma, persze az első bére terhére, vett neki egy csomag gatyát, trikót és tíz pár egyforma zoknit a városban. Zaki szigorúan mutogatta neki az igazolványt, a gyerek szeme homályos lett, hátra tolatott a falig. Megdöbbent, azt hiszi, meg akarom verni, komisz sora lehetett ennek az isten bárányának, de az a szemvillanás sem kerülte el a figyelmét, amikor valami fegyver után nézett. Cézár elpakolta a ruháit, felvette a már ismert világoszöld köpenyt és addig játszott a kutyákkal, amíg fejni nem kezdtek, a tejet tizenöt literes vödrökben, kettesével hordta a nagy tartályba, amiben mindig forgott valami lapát féle. Este levelet írt az…apjának. Másnap még ment vele az öreg, aki reggel hozott neki egy kicsit fakó hátizsákot és egy szalmakalapot. Tegnap egy idegen hajtott el mellettük biciklivel, kalapját levéve köszönt, az új pásztornak meg nem volt mit megemelni, ez így nem maradhatott. Zaki dörzsölte a tenyerét, az öreg még Szent Ferencben, a madarak barátjában is találna valami hibát, a csórónak meg holmikat ajándékoz.

Cézár izzadt az idegességtől, amikor először egyedül terelt, pedig amit nem mondott el neki a Mózsi, azt nem is kell tudni. Első alkalom volt, hogy rábíztak valamit az életben. Nem is egy nagy halom követ kellett őriznie, hanem élő állatokat. Figyelte minden mozdulatukat, az erdő közelébe csak akkor engedte őket, ha tele volt a határ traktorokkal. Amikor nem volt senki, féltette őket a medvétől, a két kutya ugyan nem félt semmitől, amit isten teremtett, de akár ötven méter is sokat jelenthet, így tanulta. Hajnalban reggelizett, hideget ebédelt, de ha olyasmi volt, rakott egy kis tüzet és megmelegítette, mindig meleget vacsorázott. Amikor véget ért a fejés, kezet mosott, már jött is a ruhával letakart tálca, általában Zaki tette az asztalára, de már a kisfiú is egyensúlyozott vele. Amikor mindent felfalt, visszavitte az edényeket, megmosdott, kimosta zokniját, gatyáját a mosdóvízben. Akkorra már besötétedett, lefeküdt és hallgatta a kis rádióját. Román adásokat, félt, hogy elfelejti a nyelvet, úgy gondolta, errefelé nemhogy nem beszélik, de nem is értik. Minden szombat este átment a patak kis hídján, a fatelep nem volt bekerítve, mindenki arra járt, ott volt közel a bodega. Ameddig nyitva volt a kocsma, addig a kis boltban is lehetett venni ezt-azt. Mindig egy közepes műanyag vödör citromos nápolyit kért, az ivó vendégeinek nagy csodálkozására, az eddigi pásztorok más irányultságúak voltak. Csak abban bíztak, nyálasszájú még, megjöhet az esze. A vödröket nem cserélte vissza a boltos, azt mondta, ültessen beléjük virágot, alig nagyobbak, mint egy cserép. Nemsokára már öt edény szamóca virágzott az ablakában, a trágyadomb mellett szedett rostált finom földtől úgy termett a városból hozott folyton termő eper, mint a világ egyik csodája a hétből. Zaki megkérdezte, hogy hol fogja majd teleltetni a virágait, amikor már nem csak eper volt, azt javasolta, csinálja úgy, mint Zelma, elfelejti bevinni őket, aztán jön az emberes első fagy, utána már nincs rá gond. Az asszony a csarnokban szöszmötölt, hallotta a virágkertészeti szaktanácsadást, gyorsan ki is szólt, hogy nem értette pontosan, de biztosan az autó hűtőjéről van szó, amit sikerül évente szétfagyasztani.

Cézár számára fontos volt az épületes, fogak között kisziszegett „eszement tyúkkal” zárult eszmecsere. Ezek szerint nem szándékoznak akkor sem hazaküldeni, amikor a jószág már nem tud mit legelni, azért meg hogy fázzon, felesleges kicsapni. Gyorsan rá is kérdezett, megtudta, hogy ha a kvártély és a koszt fejében segít a fejéseknél, etetésnél és a trágyázásnál, meg ha valami adódik, akkor maradhat. A társulat persze egy petákot sem ad, Zaki elintézi, hogy a maradék idejében raklapot szegezhessen a fatelepen, ami a világ második legunalmasabb munkája, az első ugyebár a pásztorkodás, viszont naponta fizetnek érte.

Augusztus vége volt, huszonharmadika, megjöttek a legelőről, a szobájába befelé menet bekapott egy szép epret, majd gyökeret eresztett. Az asztala annyit lett az ajtó felé húzva, hogy odaférjen még egy szék, televízió árválkodott rajta. Zelma viharzott be, a tévének kinyiffant a kapcsolója, csak két adás jön be rajta, egy román, a másik meg filmcsatorna, eredeti nyelven mennek, román felirattal. Az átkapcsolásra sincs gond, magától ide, oda vált, van úgy, hogy tízpercenként. Ha nem kell, már viszik is a városba, van ott telep az ilyen roncsoknak. Kellett! Az átkapcsolás miatt tényleg nem kellett sokat aggódni, a román adás szőrén, szálán eltűnt, de a filmek maradtak. Tízből nyolc francia, néha egy cseh, amerikai, magyar. A „Tizedes meg a többiek”, román felirattal. Akadtak csemegék, Marais, Belmondo, Delon, nézte is vég nélkül, első nap éjjel háromkor kapott észbe.

Eljött annak az ideje is, amikor veszteg maradt a csorda. Cézárt erősen foglalkoztatta, hogy mi az ördögöt jelenthet Zakinál az „adódik valami”, tudta, ennyi állat körül mindig annyi a munka, mint a veszedelem. Túl sok raklapot nem kell szegelnie, ha ezen múlik. Meglepődött, amikor már az első napon elkérte a papírját. Kell a fatelepen, megbeszélte ugyan, de jobb, ha ő intézi a jelentkezést. Ez már Cézár saját igazolványa volt, nem az anyjáé. Másnap hozta vissza, észrevette, hogy nincs meg a nyolc osztálya, megígérte, utána néz, hogyan lehetne kipipálni azt a fránya egy évet. Biztos, hogy az itteni iskolában ezzel nem foglalkoznak, de a városban elképzelhető, hallott már ilyesmiről.

A raklapgyártás egyszerű ügynek tűnt, volt egy sablon, abba kellett berakni a deszkákat meg a tuskókat, semmit sem lehetett összekeverni, a méretet sem lehetett elrontani, de maga szegezés először nagyon lassan ment. A kék köpenyes öregember, aki számolt és fizetett, első nap mondta is, hogy ebből a pénzből nem fog Monte Carlóban rulettezni, de nápolyira sem jut sok. Aztán az egyik délután, már az utolsó palettát emelte le, Zelma jelent meg és bejelentette a számolgató embernek, hogy az addigra már villámkezű Cézár másnap csak később jelentkezik. Az iskolát kell megbeszélni a városban, a számolgató megkérdezte, hogy vajon zongorázni tanul-e a sokoldalú marhaterelgető. Egyéb elmés ötletei is lettek volna, de az asszony úgy nézett rá, mint egy rablógyilkosra, elhallgatott. A tanárnő szerint az egy fránya év könnyedén pótolható, a munka pár hét múlva indul egy nyolc fős csoporttal. Könyveket kapnak és dekádonként találkoznak, ilyenkor mindig írnak egy beszámolót, valamint megkapják a következő tíz napra szóló feladatot, év végén levizsgáznak. Amennyiben szorul beléjük némi akarat, akkor garantálja a sikert, a román nyelvvel lesz a legnagyobb gondjuk, figyelmeztette őket. Cézár esti elfoglaltságai sorába, a feliratos francia filmek nézegetése mellé odakerült bizonyos tankönyvek lapozgatása is, amit akár tanulásnak is hívhatunk. A megtakarított pénze egy részének is támadt hirtelen helye, a könyvekért kauciót kellett fizetni, amit majd visszakap, ha sikerül viszonylag kulturált állapotban megőrizni azokat. A tanárnő hosszasan elemezte az utóbbi jelzős szerkezet általa elképzelt jellemzőit, ezért Zelma a könyvek mindegyikét újságpapírba csomagolta.

Talán a második alkalommal jöhetett össze az akadémikusoknak csak erős jóindulattal hívható társaság, már fülüket, farkukat behúzva igyekeztek ki a tanteremből, érezték, a felmérés eredménye nem változtatja meg gyökeresen egyik érintett tudományt sem. A folyosón már gyülekeztek a tanárnő francia szakkörére érkezők. Az egyik kislány torkaszakadtából dicsekedte, hogy milyen dolgozatot írt, csak egy kifejezéssel nem boldogult. Bizony a gallicizmusokban jártas oktatónak sem ugrott be hirtelen. Cézár megállt az egyik tabló alatt, kicsit tétovázott, hogy jártassa-e feleslegesen a bagólesőjét, aztán, elég furcsa kiejtéssel, de megoldotta a rejtélyt. A tanárnő majd kővé vált, majd néhány mondatot beszélt franciául a pásztorral, akinek a bal kezén a körmök össze-vissza voltak verve. Ott maradt a szakkörön is, kiderült, úgy tud franciául, ahogy ott harminc-negyven évvel ezelőtt beszéltek. Akkor készültek a filmek. A nő lelkendezve mesélte Zakinak, akinek véletlenül volt valami dolga a városban és gondolta, hazaviszi ezt a világtalant, mert egyébként mindig gyalogolt, a buszjegy árán éppen tudott venni nápolyit. A férfi büszkélkedett, jó ötlet volt átvinni azt a csaknem új televíziót.

Cézár legjobban a kisborjúkat szerette, ezt követte a francia szakkör, aztán a nápolyi. A raklapozással sem volt baja, már rendesen keresett vele és minden este meleg vízben zuhanyozott. Még tél volt, amikor a tanárnő egy négy oldalas román szöveget adott a jobban teljesítő szakkörösöknek. A Frankofón Intézet műfordítási pályázata volt, tudta, hogy ez nem a tanítványai szintje, hiszen itt nem pusztán a szavak sorba rakásáról van szó. Nagyon kíváncsi volt, hogy pusztán a fordítási résszel hogyan boldogulnak. Csak Cézár nem adta be időben, nem is ment aznap, raklapos kamion volt és nem készültek el. Másnap, óra után az asztalán talált egy borítékot, a kollégái szerint egy cigánygyerekkel küldte be valaki, ami elég nagy vakmerőségre utal. Elolvasta, majd, mint az eszement, elkezdett kutatni a sok rohadék papír között, hogy mikor is van a beadási határidő, végül fejvesztve rohant a postára.

Hónapok múlva, az állatok már a friss zöldet habzsolták, a pásztoruk meg a tavaszt, szűkszavú meghívót kapott Bukarestbe. Díjkiosztóra invitálták a tanítványával együtt, értesítették, irdatlan mennyiségű anyag érkezett be, ezért csak azokat hívják, akik valamilyen elismerésben részesülnek. Két kollégájával éppen ebédelni mentek a nagyszünetben, az udvaron százak jöttek-mentek, leckét másoltak, eszegettek. A tanárnő legszívesebben cigánykereket hányt volna, de aznap éppen könnyű, nagyvirágos szoknyában volt. Két perc múlva már nem zavarta az aprócska probléma. Az igazgató már ebéd után behívatta és még évek múlva is megemlékeztek a világoszöld bugyijáról, de megérte. Délután felpattant a férje biciklijére, Zakiéknál a faluban nem volt egy megveszekedett telefon sem. Személyesen vitte a hírt, hogy a marhapásztort alighanem kitünteti egy francia firkászokból álló alapítvány. Csodálkozott, hogy öten ácsorognak az udvaron Cézár szobája előtt, aki még a legelőn leledzett. Lázasan és hangosan értekeztek valamiről, ezt csak a tanárnő leszállásakor a rozzant ülésbe belegabalyodott szoknya miatt ismét közszemlére tett bugyi látványa akasztotta meg rövid időre.

Azt tárgyalták a szomszédok, a város felé gyalog igyekvő, de sietős útját egy pálinka és sör elfogyasztásának idejére lelassító raklapszámoló, művezető féle és a háziak, hogy az ifjú csordásnak bizony vendége volt az éjszaka. Nem a medve, hanem a Vas Béla nagyobbik lánya, aki már volt férjnél, de elvált, mert az ura verte. Amikor kék foltosan hazajött, az apja, aki saját állítása szerint katona korában a román hegyivadászoknál szolgált és irodai munkát végzett, akkora aknavető talpat cipelt az alakulat nevéből is adódó változatos terepen, mint egy íróasztal, felvette az ünneplő fekete kalapját. Hosszasan elbeszélgetett, pusztán a családi béke visszaállítása érdekében, hirtelen kezű vejével, aki összeszarta-húgyozta magát és hónapokig járókerettel közlekedett a sajátságos lelkigyakorlatot követően. A raklapos ember inkább azt taglalta, hogy mindenképp bátor egy fehérnép az éjszakai vendég, mert látta néha Cézárt zuhanyozni, akinek van egy testrésze, amit akár kábeldobra lehetne tekerni, nem a fülére gondol. Zelma, azért amikor kell, meglátszik az iskolázottság, finoman megkérte, hogy fogja be a mocskos pofáját. Egyébként meg, beszélhet itt mindenféle vezetékekről, az ő éjszakája sokkal mozgalmasabb volt. A szomszéd érdeklődve nézett, felesége irigykedve, a tanárnő, aki végre kihámozta magát a bicikliből, elismerően. Kiderült, hogy Zaki a vadász sógorával elfogyasztott öt sör, öt pálinkának köszönhetően úgy horkolt, hogy csoda a redőny és a szentháromság fennmaradása. Végre szóhoz jutott a francia nyelv elhivatott oktatója is, el lelkendezte az örömhírt, ami egy bukaresti utazással kapcsolódik majd össze, meglepetésére a helyiek nem kezdtek szélesen vigyorogni.

Kipattant a kapu, a tehenek látványosan degeszre ették magukat, kísérőjük jóval törődöttebben nézett ki. Állapota tovább romlott, amikor észlelte a szobája előtti összejövetelt, létszámát tekintve akár tanácsülés is lehetett volna. Biztos volt benne, hogy az Irén balul sikerült távozását tárgyalják. Reggel a második két vödör tejet hozta kifelé, gyorsan kiengedte a kapun. Az összevissza gombolt ruhájú nőtől, akinek minden szál haja különféle irányokba állt, akkor kapott egy búcsúpuszit, amikor a varrodásokat a városba szállító busz befordult a sarkon. Gazsi, a sofőr, dudált is egy diszkrétet, a leselejtezett drezdai cirkálóban utazó harminc ismerős pedig elismerően bámulta őket. Cézárban csak az motoszkált, hogy mi a szakramentum köze van mindehhez a tanárnőnek, aki egy rozzant kerékpárt támasztott szakadt szoknyában.

Zaki a legeltetési társulat következő ülésén azt javasolta a meglepetésre határozatképes számban egybegyűlteknek, hogy vegyék meg a községtől a régi pásztorházat, tegyék rendbe és adják bérbe a mindenkori emberüknek, vagyis Cézár ne az ő udvarán terelgesse a véletlenül nála ébredő fehérnépeket. A többi, állattartás iránt elkötelezett gazda viszont úgy gondolta, hogy inkább kezeltesse magát, dehogy veszik meg azt a romhalmazt. Mérgében másnap bement a primáriára, megkérdezte, hogy mi az ára annak a tökig gazban álló, düledező viskónak. A Győző nevű ember, aki az építési dolgok tudora volt, hamisítatlan természeti környezetben pompázó, jó állapotú népi építészeti emlékről beszélt, ahol komoly állagmegőrző tevékenység zajlott az elmúlt időszakban. Nem részletezte, hogy ezen az ablakon kikandikáló sombokor kivágását érti, viszont megígérte, hogy a következő ülésen előhozakodik a kéréssel. Erre Zaki, pusztán a jó kapcsolat érdekében közölte, hogy ő csak kérdezett, ha kérése lenne, nem ilyen táskacipelőhöz jött volna. Ezek után, isten csodájára, kávéval nem kínálta senki. Néhány hét múlva jött egy levél, hogy az elöljárók megtárgyalták a kérelmét, a rosszéletű nénikéteket, gondolta. Az irományban közölt ár viszont elgondolkodtatta.

Közeledett a bukaresti utazás, a tanárnőt a gutaütés kerülgette Cézár miatt, aki mindent az utolsó pillanatra hagyott. Estefelé bepattant időközben vásárolt autójába, egy ponyvás, benzines Aróba, kiviharzott Zakiékhoz. Előadta a haditervét, menjenek az ő kocsijával, mégsem egy betegágy Dácia, de Zaki vezessen. Neki még friss a doszárja, nem tud tolatni, nem ismer minden táblát és Bukarest aztán tényleg arrébb van. Zaki elódalgott a Mózeshez, hogy egy napot helyettesíteni kellene, mert Cézár valami irodalmi díjat kap a fővárosban. Az öreg azt javasolta, hogy ne igyon többet, ha majd kitisztult a feje, akkor beszéljenek újra, végül csak kötélnek állt.
A fiatal szerkesztő a lyoni Antoine de Saint-Exupéry Alapítvány elnökeként került be a Bukarestbe induló delegációba, már többször járt Romániában, számos embert ismert az egyetemen és részt vett az aktuális pályázat bírálásban is.

A nagyapja Kanadában volt kardvívó országos bajnok és olimpikon. Emellett híres magyar edzőjével együtt, híradó katonaként, végigharcolta a háborút, az ország hadba lépésétől, illetve a máig vitatott általános mozgósítástól a nürnbergi per végéig. Apró epizód, hogy a nagypapa megátalkodottan szerelmes volt az edző cseppet sem hétköznapi feleségébe.

A zsűri hosszú asztala már a meghirdetett kezdés előtt negyed órával teljes volt, látszólag fesztelenül csevegtek, ásványvizet iszogattak, a franciák érdeklődve kóstolgatták a kistányérokra halmozott zselészerű, porcukrozott balkáni iszonyatokat. Fél szemmel az érkezőket lesték, zömében fiatalok sereglettek befelé, ki öltönyben, ki rövidnadrágban, ázsiainak tűnő fickót is láttak, fehér ingben, kezében farmer kabátot lóbálva. A ceremónia hosszúra és unalmasra sikeredett,
Zaki kétszer is elszundított, a vég nélküli francia lafatyolást nem értette igazán. Cézáron semmi megilletődöttség nem látszott, a tanárnő pedig majd felrobbant. Későbbi elmondása szerint kétezer per nyolcszáz volt a vérnyomása miközben zajlott az értékelés, a tanítványa neve pedig csak nem hangzott fel, szent meggyőződése lett, hogy tévedésből lettek ide citálva. Az abszolút kategória harmadik helyezettje az ismert nyelvész lett Craiovából, a második a kortárs lapokban rendszeresen publikáló novellista. Arra gondolt, hogy Zaki fel fogja négyelni, összeroskadt. A pályázat fődíjasának nevét a lyoni professzor kellően színpadiasan jelentette be, Cesar Geliu.
Yves Colier derűsen szemlélte a nyertes tétovázását, úgy kellett lökdösni, álljon már fel végre. Az addig ölében tartott farmer felsőt, ahelyett, hogy otthagyta volna a széken, keservesen magára feszegette, olyan lassan ment, hogy csak akkor ért volna később ki, ha az ellenkező irányba indul. Mindenki felállva tapsolt, nem értették, hogyan tűnhetett elő a semmiből Cézár.

A jó gall azt nem értette, hogy a diadalmas győztesre, akinek hosszasan rázta a kezét, megölelt, oklevelet és egy eltúlzott méretű serleget adott a kezébe, hogyan kerülhetett az ő néhány éve elveszített Lee Cooper dzsekije.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0