Peter Benedict: Caurus – Füstéjszaka

Peter Benedict: Caurus – Füstéjszaka

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Egy aranymedál, amibe valaki sietve egy “B” betűt karcolt. Látszólag semmi különös nincs a dísztelen nyakékben, a történelem tudói mégis értetlenül állnak előtte: egy uralkodói ékszer egy olyan királynak, aki sohasem uralkodott. A létezése ellent mond az ősi próféciának és bárki birtokolja, gyökeresen megváltoztatja annak életét. Vannak, akiknek sikert hoz, míg másoktól mindent elvesz, amit szeretnek, sokan pedig az életükkel fizetik meg az árát. De még a legnagyobb áldozat sem hiába való: mind névtelen hősökké válnak a világ sorsának átírásában. Róluk szól ez a történet.

Peter Benedict: Caurus – Füstéjszaka (fantasy)

1. Fejezet

 

Csak el ne kapjanak

 

Hang nélkül, szürke szellemként suhant a félhomályban. Pusztán szeme villogása árulkodott hollétéről, amint a pókhálós raktárat pásztázta. Egy halk nesz hallatán a  fiatal hópárduc a fejét az egyik sötét sarok felé kapta. Légies mozdulatokkal kapaszkodott fel a polcokon a szekrénysor tetejére, majd lapítva a hang irányába indult. Széles mancsai biztosan tartották, hosszú farkával kecsesen egyensúlyozott az ingatag bútorokon. Egyik puha lépés a másik után, szinte nyomot sem hagyott a vastag porban. Az ösvény végére érve a mélybe tekintett, kiengedte karmait, nekirugaszkodott és ugrott.

– Áu! – kiáltott a szürke farkaskölyök, mikor a párduc földet ért mellette és leteperte.

– Te vagy a fogó! – nevetett a párduc, miközben a fehér ruháját porolta.

– Mondtam már, hogy ne karmolj, Betty! – nyalogatta a farkas a vállán vöröslő csíkokat.

– Bocs, Tom, nem akartam! Fogócska közben mindig előbújnak, nem is veszem észre. De akkor is te vagy a fogó!

Hirtelen kicsapódott az ajtó és egy mogorva képű rozsomák rontott be rajta egy hosszú vascsövet lengetve. Amint meglátta a két megszeppent kölyköt, leeresztette fegyverét.

– Hála Földanyának, már azt hittem, hogy fosztogatók járnak a kamrámban. Honnan ke- rültetek ide? Hol vannak a szüleitek? – kérdezte megkönnyebbülten, ám mikor észrevette a Betty fülében csillogó aranygyűrűket, arca elkomorult és a vascső újra a levegőbe lendült.

Fenyegetően lépett egyet a kölykök felé. – Szóval így állunk… no, majd én megtanítalak, hogy nem szabad betörni másokhoz, ha már a barbár, pogány szüleidnek nem sikerült, mocskos szukafattya!

– Futás! – kiáltott Tom, majd Bettyvel együtt az egyik szekrényhez ugrottak és gyorsan át- bújtak a mögötte tátongó résen.

Miután kikeveredtek az erdőnyi felaggatott ruhanemű közül, a két kölyök elé tárult a mor – boni piac hívogató forgataga. Halárusok és pékek reklámozták hangosan a portékájukat. Az egyik standon mindenféle kövér gyümölcs, a másikon színes édességek tolongtak. Lobogtak a szélben a szép új ruhák, szinte nyújtóztak a járókelők felé, hogy próbálják fel őket. Az éksze- rek csillogásukkal vonták magukra a tekinteteket.

– Jaj, ne! Hová lett anya? Elvesztettük! Mi lesz most? – görbült le a párduc szája.

Tom csukott szemmel beleszagolt a levegőbe, majd Betty karját megragadva belépett a tö- megbe. – Ne félj, nincs messze. Érzem Debra néni parfümét.

Csakugyan hamar megtalálták, nehéz is lett volna eltéveszteni. A szikár nőstény hópárduc vörös ruhájával és hatalmas kalapjával messze kitűnt a tömegből. Selymes, hosszú bundája úgy hullámzott a szélben, mint egy királynénak. Arcára a két kölyök láttán boldog mosoly hú- zódott.

– Hol a csudában voltatok, gyerekek? Már a második kört futottam ebben a zűrzavarban.

– Csak fogócskáztunk, anya! – motyogta Betty lesütött szemmel.

– Ez nem játék, kincsem! Ha bajod esne, talán rád sem találnék! – dorgálta az anyja. – Ha máskor is le akarsz velem jönni a városba, akkor végig fognod kell a mancsomat.

– De anya! – fordult el Betty mérgesen. – Te mindig olyan unalmas helyekre mész!

– Nincs vita! – szólt határozottan a nőstény. – Most pedig gyere, megyünk haza. Szegény apád már halálra aggódhatja magát.

Debora megragadta Betty mancsát és a tömeg sodrásával szemben haladva elindult. Tom segítőkészen átvette az egyik kosarát, szorosan mögé zárkózva követte a párducot. Hamar ki- értek a piactér kapuja előtti kövesútra. Bár itt már nem volt olyan sűrű a tömeg, a város utcáin is élénken pezsgett az élet. Betty érdeklődve figyelte a szekereken utazó, dobozokat cipelő, dolgukra igyekvő, kölykeiket terelő állatokat. Tekintetét néha különös alakok ragadták meg: volt, akinek hiányzott a karja vagy a lába, mások az arcukon fémálarcot, vagy félelmetes gu- mimaszkot hordtak. Szinte nem is ugyanazok voltak, mint egy évvel azelőtt. Nem hasonlítot- tak azokra a délceg hímekre, akik szép ruhákban búcsúzkodtak a kedveseiktől, hogy aztán puskáikkal a vállukon felszálljanak arra a hosszú vonatra, aminek a vagonjait Betty fél napon át számolta. A legtöbbjüket akkor látta utoljára.

– Tom! – fordult a barátjához. – Te hogyan tudsz egyedül eligazodni ezeken az utcákon?

Én örökké bolyonghatnék, akkor sem jutnék el oda, ahova szeretnék.

– Ha annyit járnál rajtuk, mint én, hamar beletanulnál – válaszolt a farkas. – De én sem jutottam el még egyszer sem a célomig, mert igazából nem is megyek sehova. Csak úgy megyek.

– Mint egy légy a szobában? – mosolygott Betty.

Tom bánatosan felsóhajtott.

– Úgy is mondhatjuk. Mióta a bátyám elment a háborúba, anyu és apu folyton veszekednek. Anyu pedig olyankor elküld otthonról. Csak bolyongok az utcákon egymagam és azt képzelem, hogy a következő sarok után a bátyám vár rám.

Lassacskán ritkulni kezdett a tömeg. A sűrű házsorokat felváltották a beépítetlen telkek és a gyümölcsültetvények. Növényevő kölykök zsibongtak a szőlőtőkék között, vidáman falatoztak a kékes fürtökről. A közeledő párducok láttán elnémultak és a levelek közé ugrottak. Ahogy Bettyék közelebb értek, hallották a suttogásukat. Mintha csak a szőlőszemek beszéltek volna: “Már itt vannak! Látjátok a gyűrűket a fülében? Ne menjetek közel! Ha elkapnak, felvisznek a hegyre és megesznek!”

– Köszönöm a segítséget, Tom! Innentől már boldogulok – vette vissza Debora a kosarat – Mondd meg a szüleidnek, hogy üdvözlöm őket!

A farkast elhagyva letértek a kőútról egy keskeny ösvényre, melyet mindkét oldalt magas szőlőtőkék szegélyeztek.

– Debra néni! – futott utánuk kisvártatva Tom. – Azt szeretném kérdezni, hogy felmehetek a kastélyukba Bettyvel játszani?

A párduc szemét elöntötte a könny, hiszen tudta jól, hogy az apró szürke farkas miért nem szeretne hazamenni. – Jaj, Tom, még kérdezned sem kell, hisz tudod, hogy mi mindig szívesen látunk.

– Köszönöm, Debra néni! – ölelte át Tom a párduc derekát, mintha csak a saját anyja volna.

– Az nem kastély, hanem egy ozohar kolostor – javította ki Betty az apja beszédét utánozva. – A Nagy Madár kolostora.

Hirtelen zörögni kezdtek a szőlőlevelek, mintha csak feltámadt volna a szél. A levegő azonban nem mozdult.

– Végre megvagytok! – jelent meg a kövesúton a vascsövet lóbáló rozsomák. – Préda után leselkedtek a városban, he? Ezúttal nem ússzátok meg, rohadt pogányok!

Debora kicsatolta a táskáját és egy pisztolyt húzott elő belőle.

– Ha most azonnal eltűnsz a szemünk elől, talán elfelejtem, amit az előbb mondtál.

A rozsomák egy pillanatra megtorpant, aztán harsány nevetésben tört ki.

– Egy nőstény fegyverrel! Csoda, ha a ravaszt meg tudja húzni!

– Nem szeretnélek megölni, fiam – szólt nyugodtan Debora. – És nem is foglak. De ha még egy lépést teszel, olyan sebet lövök neked, amit egész életedben nyögni fogsz!

A rozsomák nem szólt semmit, csak nevetett tovább, egyre félelmetesebben. A csövet a vállára véve közeledett feléjük. Debora maga mögé vonta a kölyköket és megemelte a pisz- toly kakasát. Ekkor azonban a szőlő közül egy fabunkó kiütötte a mancsából a fegyvert. Egyszeriben egy egész csapat felfegyverkezett állat termett körülöttük.

– Tényleg köztünk járnak, ahogy mondta! Valóban, látom a szemükben a gazságot! Gyerünk, mutassuk meg, hogy legközelebb hol leskelődjenek préda után! – morogták.

A ziháló Tomot egy erős kar kirántotta Debora háta mögül. – Vigyázz, kölyök, mert téged is felfalnak!

– Nyugodj meg, kicsim, nem lesz semmi baj! – csitította Debora a zokogó lányát.

– Rohadt vadászok! Már a kölykeinket sem merjük az utcára engedni miattatok! – lépett elé a rozsomák.

– Nem tettünk semmit! – vicsorgott a párduc, ám lendült a nehéz vascső és könnyűszerrel elroppantotta a térdét. Debora felsikított fájdalmában, lába természetellenes irányba hajlott.

A rozsomák már emelte fegyverét, hogy a másik lábára is lesújtson, ám ekkor egy méltóságteljes, idős mókus jelent meg előttük az ösvényen. Fekete palástot viselt, akár egy pap, ám alatta világi létét hirdette a vasalt ing és a tökéletesre kötött csokornyakkendő.

Karjait felemelve utasította a szitkokat skandáló állatokat. – Földanya nevében, elég legyen! Tegyétek le a fegyvereket!

– De polgármester úr! – nézett rá csodálkozva a rozsomák.

– Azt mondtam, elég! – kiáltott a mókus. – Ti mind Földanya hűséges hívei vagytok, aki nagyon büszke rátok. De az eltévelyedetteket nem bántani és eltiporni kell. Megértéssel és tü- relemmel kell fordulni hozzájuk, hogy lelküket megtisztíthassák a gonosztól. Most pedig menjetek, és ne feledjétek, Földanya figyel titeket!

A tömeg egy csapásra feloszlott, magára hagyva a két párducot és a mókust.

– Köszönjük! – sziszegte Debora a fájdalomtól vicsorogva.

– Ugyan, hisz ez a kötelességem! – szólt a mókus. Közelebb lépett a párduchoz, de nem hajolt le hozzá, hogy felsegítse. – A nevem Aegon Harsch, Morbon polgármestere vagyok. A városlakók nevében elnézést kérek az incidensért, buzgó hívek és néha elragadtatják magukat. Lábra tud állni?

– Nem – egyenesítette ki a párduc a fájdalomtól vicsorogva a lábát, majd a karmával lehasított egy darabot a szoknyája széléből. – Gyorsan, húzzon ki két szőlőkarót és az egyiket törje ketté!

A polgármester arca egy pillanatra megrezzent az utasítás hallatán, ám nyájas mosolyát újra magára öltve a még mindig zokogó Betty felé fordult. – Hallottad anyádat, egy-kettő!

– Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy így kell látnom magát – szólt Deborához, egy pillantásra sem méltatta a vastag fa eltörésével próbálkozó kölyköt. – De azt sem mondhatom, hogy a városiaknak nincs igazuk. Maguk pogányok, ráadásul a hitük a gyilkoláson alapszik.

Az ilyennek nincs helye a mai világban és egy olyan hithű város lakói, mint Morbon, nem is fogják magukat sokáig tűrni, hacsak egy befolyásos személy, mint én, nem békíti meg a háborgó lelküket. Csakhogy nekem is van ám lelkiismeretem, amit a pogányok védelme alaposan próbára tesz. Kell valami, ami elcsitítja…

– Jaj, bökje már ki! Mennyi pénzt akar? – vicsorgott továbbra is Debora most már inkább a dühtől, mint a fájdalomtól.

– Ó, hová gondol? – lepődött meg színpadiasan Harsch. – Én nem árulom pénzért a védelmet. Ellenben lelkes műgyűjtő vagyok. Csupán egy szívességet szeretnék kérni a férjétől. Úgy hallottam, hogy sok régi és elfeledett nyelvet ismer. Csak annyit kérek, hogy havonta egyszer fordítson le nekem egy-egy pár oldalas dokumentumot, cserébe úgy járhatnak-kelhetnek becses városomban, ahogy a kedvük tartja.

– Ennyi az egész? – kérdezte meglepetten Debora.

– Csak ennyi – felelte Harsch, majd megfordult és távozott. Ahogy elhaladt mellette, Betty látta a mókus arcára kúszó gonosz vigyort.

 

 

illusztráció: Kiss Dorina Hedvig

Rémek között

 

Egy évtized telt el a polgármesterrel való különös találkozás óta. Az apró párduckölyök ez idő alatt gyönyörű nősténnyé cseperedett. Selymes bundája, mosolya és igéző, szürke szeme bárkit könnyűszerrel megbabonázhatott volna, ám lelkében be nem gyógyuló sebet ejtett a hajdani támadás emléke.

– Bátorság! – fogta le Betty a remegő térdeit. – Sokszor jártál már itt, és nem volt semmi baj. Miért pont most történne bármi?

Egy mély sóhaj után felállt a padról és a morboni piac kapuja felé fordult. – Így van. Miért pont most?

A félelemtől zsibbadtan lelépett az útról és belevetette magát a piac élénk forgatagába. Úgy érezte, mintha víz alatt próbálna levegőt venni. Tagjai szüntelen remegtek, érzékei eltompultak. A szeme sarkába beúszó ijesztő alakok villogó szemekkel bámultak rá, néha még egy-egy lépést is tettnek felé. Hallotta a szavaikat: “Tényleg köztünk jár! Látom a szemében a gazságot! Gyerünk, mutassuk meg, hogy legközelebb hol leskelődjön préda után!” Ám mikor a fejét feléjük kapta, egyszeriben elszállt róluk az árny és visszaváltoztak boltosokká, járóke- lőkké, koldusokká. Végezték a saját dolgukat, nem is néztek a fiatal párducra.

– Csak képzelődsz! – motyogta Betty magában. – Ne fordulj utánuk, még azt hiszik, bolond vagy. Koncentrálj a feladatra és vedd meg végre a tejet!

Megcélzott egy élelmiszerpultot és beállt az előtte kanyargó sorba. Szemével többször vé- gigpásztázta a tömött polcokat, ám sehol sem látta a tejesüveget, amit elkérhetett volna.

– Mi kéne? – fordult Betty felé a boltos.

A párduc nagyon megrémült, tehetetlennek érezte magát. Kérdezze meg, hogy van-e tej, amikor nyilvánvalóan nincs? Valamit pedig válaszolnia kell, hiszen feltartja a sort.

Óráknak tűnő görcsös kínlódás után mindössze egyetlen szót tudott kipréselni magából.

– Bocsánat!

Megfordult, kilépett a sorból és otthagyta a meglepett boltost. Minden egyes lépte egyre gyorsabb lett, míg végül azon kapta magát, hogy céltalanul lohol a bódék között. Lihegve állt meg a piac túlsó végében.

– Csak ennyi sikerült? – dorgálta saját magát. – Megfutamodtál, mikor hozzád szóltak? Mire számítottál, mi történt volna, hogyha megkérdezed, hogy van-e tej és nemmel válaszol? Semmi nem történt volna! Te mégis elfutottál. Most pedig fogod magad, visszamész és meg- kérdezed!

Megfordult és tett egy bizonytalan lépést, ám tagjai mintha nem akartak volna engedelmeskedni.

– Gyáva! – morgott magában.

Az utolsó megfelelő bolt egy régi téglaépület előterében volt berendezve. A pult mögött álló vén kecske felkapta a fejét az ajtócsengő hangjára, ám a párduc láttán arca nyomban elkomorult. Tiltakozón emelte maga elé az újságját.

– Elnézést! – köszörülte a párduc a torkát. – Csak azt szeretném megkérdezni, hogy árulnak-e itt tejet?

– “Árulnak-e itt tejet?” – ismételte gúnyosan a boltos. – Még egy kecske sem mekeg ennyire. Igen, árulunk tejet, de a feleségem nem szolgál ki vadászokat!

Betty tagjai mintha megkövültek volna, gyomra összerándult. – Nem vagyok vadász!

– Ó, dehogyis nem! – csapta le a kecske az újságot. – Ti ott fent a hegyen mind azok vagytok! Az őseid az én őseimet rángatták fel a kereskedőútról a templomotokba, ahol kifosztották és felfalták őket.

– Az Ozoharok már legalább ezer éve nem csinálnak ilyet! – vágott vissza Betty szinte sírva.

– Az egész rohadt pogány hitetek ezen alapszik! – emelte fel a kecske a hangját. – Látni a szemetekben a vérszomjat. Az ilyesmi nem kopik ki a családotokból. Az utóbbi időkben sokak figyelme a hegyetek felé szegeződött, kislányom. Állatok tűntek el nyomtalanul, mind növényevő. Fogadni mernék rá, hogy az egyikük megcsonkolt teste most is az oltárotokon fekszik!

Újra szólt az ajtócsengő, egy magas, jó kiállású hópárduc hím lépett az üzletbe, és letette az ajtó mellé barna utazóbőröndjét. Szépen vasalt inget és nyakkendőt viselt, egyik fülében aranygyűrűk voltak, akárcsak Bettynek, a másik viszont csonkán fityegett. Szürke szemeit szúrósan meresztette a boltosra.

– Szép napot! – köszönt, mintha pusztán csak betévedt volna az üzletbe, ám hangszíne el- árulta, hogy hallotta a kecske szavait. – Van valami probléma?

– Nahát, még egy Agat! – emelte fel a kecske az újságot, hangja rosszul leplezett rémülettől remegett. – Figyelmeztetlek titeket, ha most elvisztek, a nejem titeket fog hibáztatni!

A hím magabiztosan a pultra könyökölt, orra szinte hozzáért az újsághoz. – Ne aggódjon, most nem fáj a fogunk a kecskehúsra. Ha a további megjegyzéseket mellőzve odaadja a hú- gomnak, amit kért, már távozunk is.

Halk káromkodás hallatszott a papír túloldaláról, majd a kecske levette a polcról a tejet és beütötte az árát a kasszába.

– Bocsánat, de úgy látom, kétszeresen számolta az árat – szólt félénken Betty.

A bátyja mintha meg sem hallotta volna, mosolyogva dobott a pultra három koronát a két koronára emelt egy korona árú tejért, és ígéretéhez tartva magát kivezette Bettyt a boltból.

– Miért járkálsz egyedül a városban? – ragadta meg a hím a vállát. – Bajod eshetett volna! Betty belenézett a szürke szempárba, majd boldogan bátyja nyakába ugrott.

– Gary!

– Jól van, jól van. – hámozta le magáról a hím mosolyogva.

– Nem azt mondtad, hogy csak ősszel tudsz hazajönni? – kérdezte Betty.

– Akadt egy kis dolgom a városban, és ha már itt vagyok, gondoltam megmentelek attól a bolond vén fűrágótól.

– Gyere, legalább köszönj be anyáéknak! – ragadta meg Betty a mancsát. – Biztos örülni fognak neked.

– Ne aggódj, nem sietek vissza, egy-két napot terveztem maradni. Csak beugrottam a pi- acra egy kis macskamentáért.

– Tavaly azt mondtad, hogy leszoktál!

– Úgy is volt, de azóta történt egy-két dolog. Szükségem van rá, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.

– Mi az? Rájöttek a munkahelyeden, hogy kirúgtak az akadémiáról? – szúrt oda sunyi vigyorral Betty.

– Ha még csak az lenne – sóhajtott búsan Gary. – Mások gyógyítására és az elme megérté- sére szenteltem az egész életemet, ám egyre nagyobb kamatja van a kutatásaimra kapott pénznek. Szörnyű dolgokat követelnek tőlem. De nem hagyhatom cserben azokat, akiknek az életét a kutatásaim megmenthetik.

Gondolataiból kikeveredve, szomorúan nézett húgára. Betty a hallottaktól meghökkenve, szótlanul sétált mellette.

– Már ezerszer elmondtam: nem csaptak ki, én hagytam ott az akadémiát – váltott gyorsan témát, hogy Bettyt felvidítsa. – Az ott tanító kóklelrektől legfeljebb változatos kínzási módszereket lehet tanulni.

– Úgy gondolod, hogy okosabb vagy a professzoroknál?

– Az elme működéséről ők sem és én sem tudunk szinte semmit. A különbség az, hogy míg ők a sötét foltokat vallásos mesékkel és feltételezésekkel töltik ki, én vállalom a tudásomat és igyekezek bővíteni azt.

– Ahogy apa szokta mondani: csak azt tudjuk, hogy nem tudunk semmit – bólintott Betty.

– És még mindig nem tudom azt sem, hogy miért jöttél egyedül a városba – nézett rá Gary szúrós szemmel.

– Csak ezt vettem – lóbálta Betty a tejesüveget.

– Annyira megszomjaztál a tejre, hogy nem tudtad megvárni, a bevásárlást?

Betty megadóan lesütötte a fejét.

– Jó, igazából azért jöttem, hogy a városiak között lehessek. Próbálom legyőzni a félelmemet, mert tudom, hogy butaság. A morboniak legnagyobb része rendes velem, vagy nem is figyel rám, engem mégis rettegés tölt el, ha közöttük vagyok.

– Tökéletesen megértelek – nyugtatta Gary. – De akkor is azt mondom, hogy ne egyedül járkálj, hiszen a félelmeid egyáltalán nem alaptalanok, mint ahogy az előbb láthattad. Folyamatosan veszélyt érzel, ám próbálod elnyomni a félelmet. Így meg éppen túlzottan vakmerő leszel és nem veszed észre, ha tényleg bajban vagy.

– Szeretnék barátkozni, Gary! Beszélgetni másokkal, ismeretségeket kötni. És az egyetlen, aki ebben megakadályoz, az én magam vagyok. Olyan unalmas ott fent a kolostorban! Ha el- utazhatnék és olyanok között élhetnék, akik nem ismernek, talán nem félnék közéjük menni. De tudom, hogy apáék sosem engednének el.

– Fontos feladatot szánnak neked – nézett Gary a házak közül elő-előbukkanó hegycsúcsra.

– Azt a feladatot neked szánták, hiszen te vagy az elsőszülött – szólt komoran Betty a sok régi veszekedésre emlékezve. – De te úgy döntöttél, hogy más életet akarsz, mint amit elrendeltek neked. És emiatt én már nem dönthetek.

– Te sem vagy lemaradva semmiről – veregette meg Gary a vállát. – Apa is vándorútra indult, miután főpap lett. És akár azt is mondhatod majd, hogy a Nagy Madarat azon túl csak idilli tengerparton, úszkálással és szörfözéssel lehet tisztelni. Ki tudja, lehet, hogy még új híveket is szereznél és nem a mi családunk lenne az utolsó.

 

Az ősi oltár utolsó pillérei

 

Két órányi fullasztó hegymászás után végre eléjük tárult az Ozohar kolostor ősi, tiszteletet parancsoló alakja. Az épület a hegy déli oldalából szökő kőpárkányon állt, egyik fala a hegy- oldalnak támaszkodott, a másik a mélységbe tekintett. Bástyás kőfal védte az évszázadok veszedelmeitől, ám a kaput már nemzedékek óta nem eresztették le, talán nem is volt a helyén. A belső épület területét egy fából készült toldás növelte, az udvaron pedig egy istálló bújt meg. Ezeket láthatóan sokkal később állították, mint az ősi kőfalakat.

Egy lövés dörrent az udvaron, mikor Betty és Gary a kapu alá értek. A karó tetejéről törötten hullott le egy agyagdarab, közben Debora már a következő célpontra emelte puskájának csövét.

– Figyelj, anya! – kiáltott Betty, és egy kavicsot dobott a levegőbe.

Debora felé pillantott, a magasba kapta az irányzékot és lőtt. A kavics darabokra robbant, a lehulló törmelék halk dallamot játszott a célpontnak kihelyezett üvegeken és cserepeken.

– Ni csak, hát hazarepült a madárka! Már megint a városban kószáltál? – puskája csövével fellökte széles kalapja karimáját, így meglátta a Betty mögül leselkedő Garyt.

– Kisfiam! – ugrott a párducnak.

– Szia, anya! – üdvözölte Gary, miközben menekülni próbált az erős szorításból. – Hogy van a lábad?

– Már sokkal jobban, a gyógyszered megtette a hatását. Még mankó sem kell!

– De azért ne erőltesd nagyon, ez csak a fájdalmat enyhíti. – fogyott el Gary levegője.

Debora elengedte, majd megigazította az inge gallérját. – Csont és bőr vagy, fiam! Nincs tán valami baj?

– Elég nehéz időszakon megyek keresztül – felelte Gary. – De meg tudom oldani, ne aggódj.

– És mit műveltél a füleddel? Nem kellett volna kivágnod a gyűrűket, apád csak mérgében mondta, amit mondott.

Gary óvatosan kitapintotta a csúnya heget. – Csak félmunkát tudtam végezni, a másik fülemre egy csepp erőm sem maradt. Hidd el, rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában.

– Ozohar vagy, a Nagy Madár oltalmaz, bármerre sodor az élet – ráncolta a homlokát De- bora. – Nem számít, hogy mit hiszel, vagy hogy mások mit mondanak neked.

Horkantásba fulladó kiáltás hallatszott a hátuk mögül. Az épület sarkánál egy torz alak jelent meg és sebesen megindult Bettyék felé. Görnyedten futott, néha első mancsaival is lökve magát. Ruhái csak lógtak hosszú, csontos végtagjain, vitorlákként lobogtak utána. Egyik szemhéját durva varrat zárta össze, ép szemét gyorsan kapkodta egyik párducról a másikra.

– Ez meg micsoda? – hőkölt hátra Gary.

A lény megállt Betty előtt és vihogó, röfögő hangok kíséretében mancsait a nőstény vállára tette, mintha át akarná ölelni.

– Nem micsoda, hanem kicsoda – javította ki Debora. – A neve Allan Poch, de otthon csak Félszeműnek hívták. Ő a testvérem. És a ti nagybátyátok.

– A testvéred? – kérdezte Gary, miközben az őt szaglászó lény apró szemét figyelte.

– Jó, csak a féltestvérem. A nagymamátoknak hajdanán volt egy róka szeretője, ő lehetett Allan apja. A nagyapátok rajtakapta őket az istállóban, azóta nem láttuk a rókát. Bár ahogy aput ismerem, valószínűleg agyonütötte és elásta valahol a pusztában – nevetett Debora. – Nem maradhatott az üres tanyán, nem tud magáról gondoskodni.

– Még sosem láttam ilyen rossz állapotú és mégis ilyen idős korcsot – jegyezte meg Gary.

– Írnotok kellett volna róla, könnyen bejuttathattam volna egy, az ilyen eseteknek létesült otthonba.

– Még mit nem! – hördült fel Debora. – Ő is a család tagja, akárcsak te! Nem fogom be – dugni egy kórházba! Ki tudja, mit csinálnának ott vele?

– Képzett ápolók segítenének neki teljesebb életet élni – válaszolt Gary. – Nézz csak rá! Láthatóan alig eszik és irritálják a ruhák. Bármennyire szereted, vagy tekinted családtagnak, ő egy korcs, akinek egyéni igényei vannak! Arról nem is beszélve, hogy nem szabad egy kor csot háznál tartani, rendőrségi ügy lehet belőle, ha ez kiderül.

– De nem derül ki. Ugye? – nézett Debora szúrós szemmel a fiára. – Menjetek be apátokhoz, nekem most dolgom van. Segítek a testvéremnek, ahogy egy családban illik.

A kolostor belseje leginkább egy ősi, elhagyott város érzetét keltette. Egymást követték a sötét, poros szobák és termek, melyek már évszázadok, talán egy évezred óta üresen álltak.

Gary tűnődve nézte a vastag pókhálókat.

– Még mindig nehezen tudom elképzelni, hogy százak éltek itt hajdanán.

– Nem szeretem ezt az ürességet. Olyan unalmas. De addig nem fognak új hívek érkezni, míg vadászoknak hisznek bennünket – hajtotta le a fejét Betty. – Főpapként apának kellene tisztáznia a családunkat és az egész vallást, de tudod, hogy ő milyen. Úgy érzi, nincs mit bizonyítania és inkább bezárkózott a kolostorba.

A hosszú séta után véget ért a sötét folyosó, és egy nehéz ajtón át kiléptek a szabadba. Földöntúli látvány tárult a szemük elé: a kolostor merészen tekintett a mélységes szakadékba, mely aztán egy völgybe torkollt. Szinte egyenesen nyúlt kelet felé az egész hegységen keresztül, mintha a hegyek engedelmesen elhúzódtak volna a felkelő nap sugarainak útjából. A horizonton az óceán kék habja keveredett az éggel.

A szakadék fölött, az összes közül a legkiállóbb meredélyen kilenc szikla állt szabályos körben, rajtuk mindenféle ősi szimbólumok. Az ötödik kövön, mely pontosan keletnek fordult, egy rés vezette a felkelő nap sugarait a kör közepén lévő asztalra. A sziklákon és a kolostor tetején már gyülekeztek a madarak, hogy a párducok elvonulása után az asztalra áldozat gyanánt helyezett kenyeret és húst a Nagy Madár nevében elfogyasszák.

A szentély előtt egy idős hópárduc térdelt az Ozoharok fehér csuhájában. Bár foltjai fakók, bőre ráncos volt, jelenléte mégis erőt, egy ősi istenség pártfogását sugározta.
Betty és Gary csendesen mögé léptek és letérdeltek, hogy leróják tiszteletüket.

– Miért térdelsz, Gary? – kérdezte halkan az idős párduc. – A Nagy Madár csak az Ozoharoktól vár alázatot.

– A hitemet nem hagytam el, apa! – mordult fel Gary.

Az öreg Betty felé fordult, meg sem hallva a fia válaszát.

– Elkészültél a fordítással, az anatómia leckével és a hittannal, mielőtt lementél a városba?

– Nem szabadott volna egyedül elengedni, hisz tudjátok, milyen veszélyes odalent! – vágott közbe Gary.

– Nem is engedtük el.

– Mindent megcsináltam úgy, ahogy kérted – válaszolt Betty. – Lefordítottam azt a régi levelet, tanulmányoztam a sötétagy és a beszéd kapcsolatáról szóló fejezetet.

– És? – vonta fel a szemöldökét az apja.

– És ezredjére is elolvastam a Nagy Madár tanításait – sóhajtott Betty. – De apa, miért kell ennyiszer átrágnom magam rajta? Már nagyon unom, kívülről el tudnám mondani!

– Ahhoz, hogy főpap lehess, nem elég látnod, hogy a betűk milyen szavakká állnak össze a pergamenen, értened is kell, hogy mit jelentenek – szólt ridegen az idős párduc, ám a szája szélén húzódó mosoly elárulta, hogy elégedett a lánya mai munkájával. – Mellesleg Tom vár rád az istállóban. Azt mondta, hátasmadarat szeretne választani magának.

Nyomban felcsillant Betty szeme. A kőasztal mellé tette a tejesüveget, még egyszer meghajolt az oltár előtt és elsietett.

ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE | I. Regényíró pályázat

ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A középkori szláv mondavilágra épülő történetben a szereplők szembenéznek a Sötét erdő árnyaival, a közelgő háborúval, új tudásra, képességekre tesznek szert, miközben megtapasztalják a szerelmet és a veszteség fájdalmát.

A SÖTÉT ERDŐ ŐRE

akció, fantasy

PROLÓGUS

 

A férfi izzadtan nyúlt végig a szalmaágyon, száját elégedett sóhaj hagyta el. Kisimított egy szőke tincset a homlokából, és a szajhára szegezte tekintetét. A nő sietősen magára kapta szebb napokat látott zöld ruháját, felmarkolta a rozoga kecskelábú asztalról az ezüst kopejkát, és amilyen észrevétlenül érkezett a félhomályban úszó szobába, olyan észrevétlenül távozott onnan.

A férfit csaknem elnyomta a sirályok vijjogásával kísért langymeleg álom, amikor éktelen kiabálás hangja furakodott a fülébe. Lerúgta magáról a pokrócot, és az ablakhoz lépett. A staski kikötőben egy csapásra felbolydult az élet, ahogy a víz fodrozódó fehér hullámai megszámlálhatatlan deszkát és törött árbócdarabot vetettek partra.

A férfi belebújt a szögletes pikkelymintákkal díszített csizmájába, magára öltötte hosszú, fekete köpenyét, és lesietett a fogadó emeletéről. Gondosan fejébe húzta csuklyáját, és megállt a dokkon.

– Ember a vízben! – kiáltotta valaki az összesereglett tömeg széléről.

– Ez nem a cár címere? – szólalt meg remegő hangon a férfi mellett egy idősebb, barázdált arcú öregember.

A férfi leguggolt, és a roncsok között ide-oda ringatózó, oszladozó tetemre pillantott. A felkelő nap gyér fénye láthatóvá tette a fekete bőrrel bevont mellvérten az ezüst sárkány tekergőző alakját.

– Elsüllyedt Vladislav herceg hajója! – harsogta kétségbeesetten egy fiú.

A férfi, miután meggyőződött róla, hogy senki nem élte túl a szerencsétlenséget, észrevétlenül, akárcsak egy macska, kisurrant a kikötőből.

***

Vladislav herceg halála sötét, fojtogató ködként telepedett Solovejkára. A rovenskai palotában elmaradtak a fogadások és a víg énekszóval kísért tavaszi mulatságok. A kapukról lekerült az ezüstsárkány lobogója, helyét fekete színű vette át.

Mindenki megrendült az örökös váratlan halálhírén. A pletykák a fővárosból hamar szárnyra keltek, és eljutottak még az árnyaktól hemzsegő Sötét erdő tövében megbúvó falucskába is, ahol a földművesek naphosszat azt találgatták, a trónörökös távozása pusztán balszerencse volt, vagy szándékosan süllyesztették el a hajóját.

Voltak, akik úgy vélték, a tengeren túli uswariaiak követték el a merényletet, mások azt latolgatták, miféle haszna származhatna bárkinek a cárevics halálából, hiszen nem ő volt az egyedüli örökös.

Azonban ez nem nyújtott vigaszt a mélységes gyászba temetkező Ivan cárnak és feleségének, Ekaterina cárnénak. Az asszony rajongásig szerette gyermekét, a cár pedig önmaga fiatalkori mását látta Vladislavban. Úgy érezte, a trón várományosának halálával lelke egy darabja is odalett, ámde jámborsága és békeszeretete a szörnyű csapás ellenére is töretlen maradt.

Egy újabb merénylettől tartva Ivan cár megkettőzte a palota őrségét, annak irányítását Anatolij Vasiliev parancsnokra bízta. A férfi attól a naptól kezdve peckesen járt-kelt az ezüst páncélba öltözött, rátermett katonák között, és úgy osztogatta az utasításokat, mintha ő maga lett volna a legfeljebbvalóbb hatalom. Ilyenkor arcára különös derű, lelkébe rég nem érzett elégedettség költözött.

– Mindennek eljön az ideje – mondogatta gyakorta sejtelmesen.

1. FEJEZET

 

Ég veled, Vetka

Vetka, Snezana

 

Amint az első halovány napsugarak utat törtek a terebélyes tölgyfák közt, izgatott sürgölődés vette kezdetét Vetkában. Boldog-boldogtalan serényen készülődött az aratási ünnepségre: az asszonyok süteményt sütöttek és levest főztek, a fiatalabbak asztalokat állítottak a falu szélén, míg tőlük valamivel távolabb a férfiak látványos máglyát raktak.

Az sem szegte kedvüket, hogy a háború baljós előszele gyakorta végigsöpört a portájukon, még a falu határában burjánzó, árnyak lakta fenyvesről is megfeledkeztek.
Snezana azonban egyiket sem tudta kiverni a fejéből, miközben a félhomályban úszó, szegényes konyhában az anyját figyelte, aki gyakorlott mozdulattal tolta be a fekete kenyeret az égetett agyag kemencébe.

Snezanának cseppet sem fűlött a foga az ünnepséghez. A favágó fia, Vladimir már hetekkel ezelőtt arról beszélt, miképp fogja őt megtáncoltatni a tűz körül. A fiú erőszakosan próbálkozott különféle módon a kegyeibe férkőzni. Volt, hogy egy termetes, szürke mezei nyúllal, vagy a szomszédos faluban vásárolt igencsak bűzös sajttal állított elé.

Az anyja sokszor megjegyezte Snezanának, hogy ideje volna férjéül fogadnia Vladimirt. Csakhogy ő olyan életre vágyott, amiben kedvére bejáratja a vidéket a déli zátonyoktól egészen a fővárost körbeölelő csipkézett ormokig, hallgathatja a madarak vidám énekét és láthatja éjszakánként az égbolt szédítő mélységét. Vladimirrel vagy bárki mással az oldalán mindez lehetetlennek tűnt.

Snezana arca grimaszba rándult, ahogy gondolatai közé befurakodott a fiú vörös ábrázata és természetellenesen széles vigyora. Hogy elűzze a rémképet, egy sóhaj kíséretében nekilátott vajjal bedörzsölni az előzőleg megkopasztott tyúkot. Mire végzett, a sülő fekete kenyér savanykás illata teljesen belepte a házat.

Kisvártatva nyikorogva kitárult a bejárati ajtó, és a húga lépett be. Lerakta kezéből a tojásokat, és kipirult arccal Snezana fülébe súgta:

– Este ott lesz Plamen is.

– Az a fiú nem hozzád való – horkantott Snezana.

A szeplős, vörös hajú lány sértetten felhúzta az orrát és kiöltötte a nyelvét.

– Mit tudsz te a szerelemről? Soha senkit nem fogsz elég jónak találni.

Snezana szemöldöke magasra szökött Rada nyers modorától. Nem értette, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot.

– Segíts anyánknak! – biccentett a tyúk felé Snezana.

– Akad jobb dolgom. Különben is, miért nem te segítesz? Te vagy a kedvence! – vágott vissza Rada.

– Nem vagyok senki kedvence! Nem szeretném, ha Marija sorsára jutnál – jelentette ki határozottan Snezana, majd magához vette az Anushkától kapott gyógynövényekről teleírt papírlapokat, és kiment a házból.

Snezana úgy vélte, ideje volt Radának kivennie a részét az ünnepi készülődésből, mert rendszerint inkább a szérűn íjászkodott, ha háztáji munka akadt. Nem akarta, hogy húga úgy járjon, mint Marija, aki kényeskedve látta el a dolgát, ezért a férje megmutatta neki, milyen a hideg éjszakát a disznók közt tölteni. Utána a lány hetekig betegeskedett. Végül megtanulta, miképp kell rendesen ellátni az állatokat, megfőzni az ételt és tisztán tartani a házat.

Amint Snezana elhagyta a főtér széles kútját, mélyet szippantott a csípős, friss levegőből. Szorosabbra húzta magán vékony, szürke köpenyét, és a falu mögött hömpölygő folyóhoz indult. Tekintete ide-oda cikázott az apró fehér házak előtt trécselő asszonyokon, a földúton döcögő, búzával és rozzsal csordultig megrakott szekereken, aztán megállapodott Plamenen. A göndör hajú, széles vállú fiú sietve elköszönt a kötélverő nagyobbik lányától, és befordult a legközelebbi ház mögé.

Snezana számtalanszor kérte húgát, hogy ne vegye komolyan a fiú minden szavát, hisz tudvalevő volt, hogy a tehetős lótenyésztő fiánál kevés széllelbéleltebb ifjú élt a faluban.

– Lehet, hogy semmit nem tudok a szerelemről, de azt megtanultam, kitől óvakodjak – motyogta az orra alatt.

– Sneza!

Neve hallatán összerezzent, és lassan a szántóföld irányába fordult.

Vladimir leejtette az aranyló búza közé a kaszát, és nagy léptekkel meglódult felé. A groteszk vigyor előbb kúszott az ábrázatára, minthogy odaérhetett volna hozzá.

– Ne! Mennem kell! – Snezana kétségbeesetten maga elé tartotta a kezét.

Próbálkozása, hogy távol tartsa a vörös képű fiút, hasztalannak bizonyult. A következő pillanatban Vladimir áthidalta a közöttük lévő távolságot, és szorosan megölelte.

Snezana magasan az ég felé tartotta a fejét, ám orrába így is bekúszott a kvász* és az izzadság gyomorforgató bűze.

– Mennem kell! – ismételte.

Vladimir kérges tenyerét végighúzta Snezana arcán, miközben szabad kezével durván megragadta a combját. Snezana minden erejét összeszedte, undorodva ellökte magától a részeg fiút, és sebes léptekkel megiramodott. Mikor visszanézett Vladimirre, az fájdalomtól eltorzult arccal, üveges tekintettel bámult rá. A rémséges látványtól Snezana hátán végigszaladt a hideg, pusztán a Bija ismerős csobogása tudta megnyugtatni zaklatott idegeit. Letelepedett a kopár partra, és az ölébe szétterítette a besárgult, elrongyolódott lapokat, amiből Anushka rendíthetetlenül tanította neki a kacifántos betűket. Snezana megtanult a papírlapokról olvasni, majd az olvasott szöveget egy bottal porba róni. Anushka úgy vélte, Snezana egyszer még hasznát veszi ennek az ismeretnek. Snezana pedig lelkesen gyakorolt. Attól tartott, ha nem teszi, elfeledi mindazt a tudást, amit oly gyötrelmesen a fejébe erőszakolt.

Azonban most képtelen volt akárcsak egy sort is elolvasni. Minduntalan a folyó túloldalán hosszan elterülő kharostovichii tölgyesbe vegyülő apró levelű hársfákra pillantott. Legszívesebben belevetette volna magát a fodros lombú fák közé gombák és ízletes bogyók után kutatva, ám a gyermekkorában hallott mendemonda visszatartotta ettől. Annyira rettegett a fák közt lapuló árnyaktól, hogy egyik rengeteget sem tartotta biztonságosnak a Sötét erdő közelében. Holott pontosan tudta, ez nem az az erdő. Az ugyanis Vetkától délre húzódott, elzárva faluját az antarosi uradalomtól. Így ha a falusiaknak délebbre volt dolguk, a folyón átkelve Kharostovichi irányába kerültek, ami kedvező időjárás mellett, ökör vontatta szekérrel is majd’ egy heti útnak bizonyult.

Emiatt az asszonyok csak a túlpart legközelebbi településéig, Zovecsig mentek, ahol a vidék legfinomabb túróit és sajtjait készítették. Egészen addig a napig az öreg tímár is ott árulta a bocskorait, míg be nem következett az a szörnyűséges csapás.

Snezana emlékei között élénken élt az a tíz évvel ezelőtti fülledt nyári nap, amikor a tímár fia, Viktor, fittyet hányva a régi intelemre, bemerészkedett a Sötét erdőbe. Mire leszállt az éj, az aggódó falusiakat egy emberként kezdték keresni az erdő mentén a fiút. A napok hetekké duzzadtak, mígnem Antarosnál vetette ki magából a csapzott, lesoványodott Viktort a rengeteg. Hiába kérdezték tőle, hogy mi történt, összefüggéstelen beszéd hagyta el a száját. Végül az ősz kezdetén tébolyultságában kivájta a szemét, felmetszette az ereit. Akik ráleltek a legyektől hemzsegő holttestére, sápadtan mesélték: ilyen retteneteset életükbe nem láttak. Attól a naptól kezdve még a legbátrabb ember sem merte betenni többé a lábát a Sötét erdőbe.

Amikor a nap már magasan járt az égen, Snezana feltápászkodott a földről, egy utolsó pillantást vetett a csillogó vízre, és visszaindult a faluba. Léptei önkéntelenül vitték a girbegurba faházak gyér árnyékában lihegő kutyák és szivárványszínben tündöklő virágágyások útvesztője között, egyenesen egy takaros, szalmatetős kunyhóig. Tétován megállt a bejáratnál. Mielőtt meggondolhatta volna magát, az ajtó kitárult, és árnyékából kilépett a hajlott hátú, mélyen barázdált arcú Anushka.

– No, ugyan, gyévuska, kerülj beljebb!

Snezana aprót bólintott, és a fejét kissé lehúzva belépett a régiségekkel telezsúfolt házba. Sose értette, Anushka, hogy volt képes ennyiféle edényt, csorba poharat és foszlott szövetet felhalmozni, hiszen egyik házat járta a másik után, ha úgy esett, vigyázott a falusi gyermekekre, gyógyította a betegeket. A szolgálataiért soha semmit nem fogadott el, mégis rengeteg hasztalan tárgy vette körül két oldalról az ajtóval szemközt felállított aprócska házi oltárt.

– Igazán elárulhatnád, honnan tudod mindig, mikor fogok jönni – ült le Snezana az asztalhoz.

– Megérzem – adta az egyszerű magyarázatot Anushka. Egy tányérba nagy adag scsít mert, és Snezana elé rakta. – Láss neki! Nagyon le vagy soványodva. Tán jó anyád nem ad enned?

Snezana közelebb húzta magához a fatálat, és jóízűen kanalazta a káposztával és zamatos gombával bőségesen megrakott levest.

– Olyan nyugtalan vagyok mostanában – mondta két falat között.

Várta Anushka reakcióját, ám az a rozoga asztalon úgy dagasztotta a tésztát, mintha ő ott sem lett volna.

– Ma a Bijánál jártam, és sokáig bámultam a túlpart tölgyesét. Azon ábrándoztam, hogy egyszer mást is fogok látni Vetkán kívül.

– Mindennek eljön az ideje – nézett rá sejtelmesen Anushka.

– Nem – horgasztotta le szomorúan a fejét. – Anyám elhatározta, hogy férjhez kell mennem. De én nem akarok. Vladimirhez meg pláne nem.

– Ljaguska** – dörmögte az orra alatt Anushka.

– Pontosan. Abból is a legcsúfabb fajta. Mondd, Anushka, mi van a Sötét erdőben?

Az asszony megpihentette a dagasztásban megfáradt kezét, majd pár pillanat múlva megszólalt:

– Akinek a lelke tiszta, annak ugyanolyan erdő az is, mint bármely másik.

Snezana elgondolkodva nézett rá.

– Ezt hogy érted?

– Drága leányom, neked azzal az erdővel semmi dolgod. – Anushka odalépett hozzá, és tésztás kezével megfogta a karját. – Te jó gyévuska vagy, az istenek megóvnak téged.

Mielőtt újfent kérdezősködhetett volna, az asszony a kezébe nyomott egy tál hússal töltött tésztát.

– Eredj! Vidd ezt a pelmenyit Nonna Kulikovának. Már két napja betegeskedik, ettől remélhetőleg erőre kap.

Snezana tudta, itt véget ért a beszélgetésük. Ellenkezés nélkül megindult az Anushkával közel egyidős asszonyhoz. Születése óta ismerte mindkettőjüket, azonban azonkívül, hogy vének és roppant bölcsek voltak, alig tudott róluk valamicskét. Látszólag ismertek minden történetet, ám érzése szerint azokat sose mesélték el teljes valójukban. A Sötét erdő regéje is minduntalan kurtán maradt, lehet amiatt, mert mégiscsak egy gyermeteg dajkamese volt, semmi több. A felnőttek pedig ezzel akarták távol tartani a gyermekeiket az erdőben élő vadállatoktól.

Amint meglátta Nonna sápadt arcát, jobbulást kívánva átadta neki a húsos tésztabatyut, és hazaindult.

A magas termetű, ijesztően kék szemű édesanyja morgolódva fogadta, amikor belépett az egy légtérbe nyíló házba.

– A húgod felkapta az íját, és elrohant. Hiába figyelmeztettem, hogy az férfiaknak való mulatság, ő mégsem hajlandó neki való dolgokkal foglalkozni – csattant fel az anyja. Tekintete kisvártatva megállapodott Snezana mellett. Kezét csípőre rakta.

Snezana lenézett maga mellé. Az öccse, Milos nyakig koszosan, huncutul mosolyogva méricskélte őket.

– Mi lenne velem nélkületek – csapta össze a tenyerét az anyjuk. – Menj, mosdasd meg Milost, mert olyan, mintha a disznókkal hált volna.

Snezana megfogta testvére aprócska kezét, és az udvaron köréjük sereglett tyúkok lármás seregén átvágva a ház mögött megbúvó, töredezett kávájú kúthoz eredtek.

Ott a testvére kibújt a piszkos, hosszú vászoningéből, több helyütt kiszakadt nadrágjából, és kelletlenül egyik lábáról a másikra nehezedett, ameddig Snezana felhúzta a kútból a vödröt.

– Ez nagyon hideg – sipította Milos, mikor megérezte bőrén a vizet.

– Erre előbb is gondolhattál volna – dorgálta Snezana. Egy foszlott ronggyal lesuvickolta róla a port.

A fiú összeszorította a szemét, végül makacsul megrázta a fejét.

– Nem bírtam! – fakadt ki panaszosan.

Snezana közelebb hajolt hozzá, és megsimogatta kócos, barna haját.

– Mit nem?

– Rada egész délelőtt hisztizett. Egyik ruhája sem tetszett neki. Még az sem, ahogyan a mama befonta a haját. Inkább kimentem játszani, ne is halljam őket – sopánkodott vékony hangon, mire Snezana összevonta a szemöldökét. Így már értette édesanyja rosszkedvét.

Mióta húga összeismerkedett Plamennel, annyira tetszeni akart neki, hogy egyik meglévő ruhája sem volt elég jó vagy elég szép. Az apjuk pár hete csodás, fehér antarosi gyapjúposztókkal állított haza. Rada mindet finnyásan félredobta, neki sokkal jobban tetszett volna a kék vagy piros színű szövet. Holott pontosan tudta, azt az apjuk nem engedhette meg magának.

– És most hol van? – Snezana gyorsan levette a köpenyét, és bebugyolálta vele az öccsét.

– Tudom is én – felelte Milos, és szapora léptekkel beszaladt a házba.

A délután hátralévő felében Snezana a ház mellett elkerített veteményesben a paprika árnyékos tövében megbúvó meztelencsigákat irtotta, míg az édesanyja kitépkedte az uborkákat fojtogató folyondárokat. Mire megszomjazva behúzódtak a házba, előkerült Rada.

– Hát ez meg mi rajtad? – tette le a kezéből a poharat az anyja, és alaposan végigmérte a lányát.

Rada boldogan pördült körbe. Az aranyhímzéssel gazdagon díszített bordó szoknyája víg táncot lejtett hosszú lábai körül, nyakában a fehér gyöngygallér szemet gyönyörködtetően ragyogott. Aki nem ismerte, azt hihette volna, gazdag család sarja.

– Verától kaptam. Neki hozott másikat az apja – nézett végig magán önelégülten.

– Add szépen vissza – csóválta a fejét az anyjuk. – Mi beérjük azzal, amink van.

– Ti! – vágta oda Rada. Mit sem törődve családja meglepett ábrázatával, a ház legtávolabbi zugába vonult.

Az asszony rosszallóan Snezanára nézett, aki megértette a ki nem mondott kérést, és húga után eredt.

Rada a szalmaágyon ülve fésülgette vörös haját. Ajka elégedett, gunyoros mosolyra húzódott. Snezana ekkor döbbent rá, jobban nem is különbözhetnének egymástól. Míg ő a békésen csordogáló patak vagy a csillagokkal tarkított égbolt volt egy meleg nyárestén, addig Rada az aprócska szikra, melyből bármikor hatalmas, pusztító tűzvész kerekedhet. Aki rájuk nézett, azonnal észrevette a különbséget. A vörös és a sötétbarna. Mintha semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzné őket össze.

– Legalább te érts meg! Unom már, hogy elnyűtt szoknyákat és besárgult vászoningeket hordok. Az íjért is két évet kellett könyörögjek apánknak. Ennyire nagy baj, hogy többre vágyom? – nézett rá Rada.

– Az sose baj. Csak közben ne feledd, nem a cárné vagy – felelte Snezana megértéssel telve.

– Nem fogom. Nézd! – Rada fél szemmel a háttal álló anyjukra pillantott. Mélyen a köténye zsebébe nyúlt, és egy nyakláncot vett elő.

– Ez meg honnan van? – Snezana elképedve újra és újra végigfuttatta tekintetét a medvefejet ábrázoló, aranyló medálon. Még hasonlót sem látott ez idáig, abban pedig teljesen biztos volt, hogy a nyaklánc igencsak értékes lehetett.

– Mama holmija közt találtam – fogta halkra Rada, miközben sietve visszaejtette zsebébe az ékszert.

– Tedd vissza oda, ahonnan elvetted! – parancsolta Snezana, azonban húga megmakacsolta magát, és ugyanúgy, mint Milos a fürdetésnél, megrázta a fejét.

– Mamának úgysem fog hiányozni! Soha nem láttuk a nyakában. Az is lehet, rég elfeledkezett róla. Az ünnepség után majd visszarakom. – Rada meg sem várta a választ, hátat fordított, és hangos ajtócsapódás kíséretében távozott a házból.

Snezana a kenyérrel a kezében, gondterhelten megindult az ünnepségre.

Ahogy közeledett a lármás, vígan éneklő tömeghez, a húsok és tészták édeskésen fűszeres illatának elegye egyre tolakodóbban kúszott az orrába. A szagtól fájón görcsbe rándult gyomra és elfogta az émelygés. Lepakolta a fekete kenyeret az egyik asztalra, aztán tekintetét sietősen végigjáratta a kvászt kortyoló embereken.

Csupán akkor nyugodott meg valamelyest, miután meggyőződött róla, hogy egyetlen ljaguska sem mereszti rá vizenyős szemét. Lassan leereszkedett a favágó szőke hajú lánya mellé egy padra, és igyekezett észrevétlen maradni.

– Megértelek – súgta a fülébe Lana. – Tavaly utánam loholt. Hála a bátyám jól irányzott ütésének, végre leszállt rólam. Téged viszont nagyon kinézett magának. A többiekkel azt találgattuk, mikor unja meg az állandó visszautasítást, de nem úgy tűnik, hogy feladná.

Snezana pontosan tudta, kire gondolt a lány. Vladimir elkeseredett menyecskevadászata elől senki nem menekülhetett. Mindenkinél bepróbálkozott, olyan volt, mint egy piaci légy. Sőt még annál is rosszabb. Azt legalább mindenféle következmény nélkül agyon lehetett csapni.

– Nem ártana megtanulnom verekedni – töprengett Snezana, mire Lana egy kvásszal teli poharat nyomott a kezébe.

Snezana az ital savanykás ízét gyorsan lefojtotta egy gusztusosan elkészített kelt tésztás batyuval. Végre felengedett a gyomra, így máris színesebben látta a világot. Illetve látta volna, ha a szemközti asztalhoz nem húga telepedett volna le Plamennel. Rada előhúzta inge alól a nyakláncot. A fiú közelebb hajolt hozzá, és tüzetesen szemügyre vette a medált.

– Már most olyan jóképű, mint a bátyja – bökött feléjük Lana. – Kár, hogy túl fiatal hozzám.

– Csak nem tetszik a bátyja? – szaladt mosoly Snezana arcára. Újratöltötte a poharát, és figyelte, amint Plamen sűrű körbetekintgetés közepette elsietett.

– Már mindegy, mert elkelt – fittyedt le Lana szája. – Te nem is hallottad, hogy múlt héten megkérte annak a tehén Karinának a kezét? Pedig velem százszor jobban járt volna. Bár ha beigazolódik, amit a közelgő háborúról pletykálnak, egy valamirevaló férfi sem marad a faluban, akkor meg úgyis mindegy, nem? Te legalább megszabadulsz Vladimirtől, én meg nem kell senki után bánkódjak.

– Gondolod, hogy tényleg kitör a háború?

– Ezt mondják.

– Mondták azt is, hogy az öregnek a falu túloldalán négyet ellett a tehene, mégsem volt igaz – vágta rá tettetett könnyedséggel Snezana.

A rettegés minden alkalommal a torkát szorongatta, ha arra gondolt, apja fegyvert kell ragadjon. Talán nem is térne haza a csatamezőről. Emiatt a kósza híreszteléseket még csírájában elfojtotta. Úgy hitte, ha elül a vészmadarak károgása, az élet a megszokott, békés medrében csordogálhat tovább.

– Jaj, ne! Már csak ez hiányzott – lökte oldalba őt a lány.

Snezana elkomorodott, mihelyst észrevette a közeledő Vladimirt. Szorosan lehunyta a szemét, abban bízva, ha újra kinyitja, a fiúnak hűlt helyét találja. Csalódnia kellett. Mire felállhatott volna, hogy eliszkoljon, Vladimir előtte termett.

– Végre megleltelek – mondta fülig érő szájjal a fiú, miközben bepréselte magát közéjük.

Mindketten látványosan elfintorodtak az áporodott testszagtól.

Vladimir lazán átvetette a karját Snezana válla felett, és nagy horkantással beleszagolt a hajába.

– Akárcsak a holdvirágok – búgta negédesen, és ujjai közé fogta az egyik gesztenyeszín hajtincset.

Snezanát pillanatok alatt elöntötte a méreg. Ellökte magát a padtól, felállt és szembefordult a megszeppent fiúval.

– Elegem van belőled, meg abból, hogy lépten-nyomon a sarkamban koslatsz, és ajándékokkal halmozol el, amiket ha nem fogadok el, erőszakossá válsz! Miért nem érted már meg, hogy nem akarlak? – hadarta kvásztól megbátorodva.

A kíváncsi nézőközönség harsányan felnevetett. Vladimir arca elnyúlt a döbbenettől, végül vörösre váltott. Sietve körbenézett. Ahogy ráeszmélt, hogy mindenki őt bámulja, megszégyenülve elsietett az ünnepségről. Snezana meglepődött. Ha tudta volna, hogy ennyivel elintézheti, hogy a fiú békén hagyja, már előbb leszidta volna.

– Gyújtsuk meg azt a farakást! – hangzott fel valahonnan a tömegből Anushka hangja.

Amilyen hamar minden szempár Snezanára tapadt, olyan gyorsan sereglettek a falusiak a két ember magasságú máglya köré. Lélegzet-visszafojtva várták, hogy a pazar ezüst-veretes inget viselő bojár lángra lobbantsa a kupacot. A rőt szakállú férfi elvette a feléje nyújtott fáklyát, és végignézett a tömegen. Radán különösen sokáig elidőzött a tekintete. A tűz pillanatok alatt fellobbant, sárgálló lángja sejtelmes árnyat festett az emberek csodálkozó arcára. Snezanán kívül mindenki hátrahőkölt, azonban ő még sokáig figyelte a csillagokkal pettyezett ég felé szálló pernye kusza táncát.

– Mesélj nekünk! – rikkantották izgatottan a gyerekek.

Snezana ezt meghallva elszakította tekintetét a tűzről, és letelepedett az Anushka előtt félkörívben összegyűltek közé.

Az asszony megigazította a fején a kendőt, elégedetten elmosolyodott, és belekezdett:

– A kis holló második éve repkedett az uradalomban, második éve figyelte, amint az ébenfekete hajú lány tavaszi virágokat szakajt a rétről, és gyakorlott mozdulattal csokorba köti. A lány látványa annyira megbabonázta, hogy képes volt naphosszat csodálni őt. Minden kecses mozdulatot, apró mosolyt, szépen ívelt vonást mélyen az emlékezetébe vésett, hogy mihelyst leszáll az éj, újra fel tudja eleveníteni szívének oly kedves pillanatokat.

– Melyik uradalomban? – kiabálta közbe türelmetlenül az egyik kislány, de a mellette ülő gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.

Anushka megvárta, míg elült a lárma, és lágy hangon folytatta:

– A lány soha nem ment a réten túli erdőig, oda csupán a legbátrabbak merészkedtek, de közülük csak kevesen tértek vissza. A holló a városi piacon gyakorta hallotta, hogy az erdő mélye borzalmas árnyat rejt. Neki fogalma sem volt, miféle teremtmény lehet az az árny. Pedig az éjszaka sötétje épp elég otromba teremtménynek adott otthont. Voltak közöttük kiéhezett vadállatok, hidegvérű gyilkosok vagy épp kétszínű gazemberek, de holmi árny egy sem.

Snezana szeme elkerekedett, ahogy rájött, az asszony a Sötét erdőről mesél, ezért még jobban hegyezte a fülét, nehogy lemaradjon egyetlen szóról is.

– A holló szíve majd’ megszakadt, amikor arról értesült, hogy a várba kérő érkezett. Tudta, ő kevés ahhoz, hogy elnyerje a lány szerelmét, de arra bizony nem gondolt, hogy a lány szíve már régóta őérte dobogott. Miközben felcsendült a hitvesi dal, szomorúan a Sötét erdő felé röppent, azonban a lány ezt meglátva, magára hagyta a násznépet, és utána eredt.

– Meghaltak? – hördült fel egy szalmaszőke kisfiú.

– Nem – rázta a fejét Anushka. – Annyira őszinte volt a szerelmük, hogy az erdő árnyai megszánták őket, és hollóvá változtatták a lányt.

Döbbent csend támadt. Snezana összevonta a szemöldökét. Mélyen legbelül érezte, Anushka most sem mondta el teljes egészében a történetet. Őt pedig egyre jobban furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehetett ennek az oka.

– Mi történt velük? – kérdezte Rada, ahogy fázósan közelebb húzódott Plamenhez.

– Az erdőben éltek még nagyon-nagyon sokáig – érkezett a kurta felelet.

– Ti nem akartok ott élni? – Milos szórakozottan oldalba lökte Radát. – Legalább nem kellene mindenkinek a cuppogásotokat hallgatni.

Rada szája vonallá préselődött, amikor a gyerekek rájuk szegezték a tekintetüket, és éktelen hahotázásba törtek ki. Volt, aki fújogott, mások ujjal mutogattak. Plamen közelebb hajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe, mire a lány arca haragosan eltorzult.

– Megállj csak! – csattant fel Rada, és a menekülő öccse után kapott.

A kisfiú szélsebesen átmászott az asztalokon, kikerülte az ünneplőket, és a nővérével a nyomában a telihold ezüstjébe burkolózott szántóföld felé szaladt. A gyerekek egy ideig még bámultak utánuk, majd a messziről jövő mennydörgést meghallva szétszéledtek.

Snezana a pillanatnyi nyugalmat kihasználva, odatelepedett Anushka mellé. Mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, az asszony csendre intette.

– Nem minden mese ér boldog véget, de ezt a gyerekeknek nem kell tudniuk – mondta keserűen.

– Mi történt velük? – fordult szembe az asszonnyal.

– A lány rá pár évre meghalt, a fiú… neki meg kellett küzdenie a saját árnyaival.

Snezana szeme tágra nyílt.

– Fiú?

– Végül ismét emberré váltak. Mindketten. Bár ne tették volna. – Anushka nehézkesen felállt, és magára hagyta őt.

Snezana gondolatai úgy cikáztak, akár a róka elől menekülő riadt vadnyulak. A dajkamese egy csapásra valóságosabbnak hatott, mint eddig bármikor, hiszen a holló egykoron ember volt, az is lehet, valahol a Sötét erdő túloldalán tengette a napjait. Snezana el sem tudta képzelni azt a fájdalmat, ami a hollót a fenyvesbe űzte, sem azt a feloldozó boldogságot, amikor a szerelme őt, egy madarat választott minden és mindenki helyett. Ez felemelő, de végtelenül szomorú is volt egyben. Snezana elhatározta, ha ilyen a szerelem, hát nem kér belőle.

Az asszonyokkal karöltve szaporán összeszedegette az asztalokon hagyott poharakat és evőeszközöket. Miután végzett, körbenézett, de sehol nem látta a testvéreit, ezért a keresésükre indult. Már jócskán elhagyta az ünnepség helyszínét, amikor a tücskök ciripelésén át meghallotta Milos kétségbeesett kiabálását. Nagy léptekkel megiramodott a hang irányába. Mire a távolba veszett a máglya fénye, rálelt a szántáson kuporgó testvérére. A fiú rémülten nézett maga mögé, miután észrevette őt, keservesen sírva fakadt.

– Hol van Rada? – zihálta Snezana, ahogy odaért hozzá. Csakhogy Milos még mindig a sötétségbe vesző messzeségbe bámult. A levegő kellemetlen. áporodott búza és esőszaggal telt meg.

– Milos! Hol van Rada?

– A sárkány… a sárkány lovasa vitte el – dadogta Milos, könnyeivel küszködve.

Snezana első gondolata az volt, hogy öccse megháborodott, hiszen sárkányok nem léteztek, második pedig, hogy húgának vicces kedve támadt, és elbújt valahova. Kézen fogta a gyermeket, és visszaindultak az ünnepségre. Mire elérték az időközben eloltott máglyát, nagy, kemény cseppekben eleredt az eső. Édesanyján, Anushkán és Plamenen kívül mindenki a házak felé szaladt.

– Igazán szólhatnál Radának, hogy jöjjön elő – vetette oda Snezana foghegyről Plamennek, amint elsietett mellette.

A fiú megragadta Snezana karját, és visszahúzta.

– Miről beszélsz? Nem tudom, hol van. Akkor láttam utoljára, amikor te.

Snezana mérgesen ciccentett, és leguggolt testvére mellé.

– Most már tényleg mondd el, hol van Rada!

– De hát mondtam! – kiáltott Milos vékonyka hangon. – Elvitte a sárkány lovasa! Miért nem hiszel nekem?

Snezana édesanyja a lármára kilépett a dús lombú tölgy oltalma alól, és odasietett hozzájuk.

– Miről beszélsz, Milos?

– A férfi hátán egy hatalmas ezüst sárkány volt. Megragadta Radát, és azt hörögte, hogy megvagy, medvegy*** – vetette magát az anyja karjába.

– Merre mentek? – vágott közbe Plamen.

A kisfiú a falu határában csordogáló Bija felé mutatott. Mind abba az irányba bámultak.

– Menjetek haza! Most azonnal! – parancsolt mindannyiukra az anyja. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a közeledő Anushkáról.

Milosnak több sem kellett: behúzott nyakkal belecsimpaszkodott Snezana karjába.

– Nem mehetünk el! – toppantott mérgesen Plamen, ahogy megálltak a szántóhoz legközelebb eső háznál. – Vissza kell mennünk! Meg kell tudnunk, mi történt Radával.

Snezana megdöbbent a fiú tekintetében bujkáló elszántságtól. Sosem látta őt ilyennek.

– Maradjatok itt! – azzal lefejtette magáról Milos ujjait.

Olyan halkan, akárcsak egy prédájára leső fenevad, megkerülte az asztalokat, elhaladt a zsarátnok mellett, és meghúzta magát az egyik pad lábánál.

– A cár embere volt? – hallotta édesanyja hangját. Pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésben, végül Anushka megszólalt.

– Ha igaz, amit a fiad mondott, akkor igen.

– Miért vitték el? Semmi rosszat nem tett – fakadt sírva az anyja.

– A katona medvegynek nevezte – fogta suttogóra az asszony.

Snezana óvatosan a pad másik végéhez osont, és kilesett onnan. Az este dermesztő sötétjében is tökéletesen látta anyja meggyötört arcát.

– Radában semmi különleges nincs… – meredt maga elé. – Soha semmi furcsaságot nem vettem észre rajta. Ugyanolyan lány, mint bármelyik a faluban.

– Ha így van… – kezdett bele az asszony közelebb lépve a másikhoz.

– Így van! Esküszöm! Soha semmi jelét nem mutatta, hogy más lenne – bizonygatta elszántan az anyja. – Hiszen gyermekkora óta ismered! Te segítetted a világra. Ez csak egy tévedés, ugye Anushka? – ragadta meg az öregasszony ráncos kezét.

– Még ma éjszaka küldd el a másik leányodat! – felelte Anushka válasz gyanánt. – Nem tudhatjuk, hogy a testvéred szörnyű tette került-e napvilágra vagy egyszerűen megtudták, miféle volt.

– Bosszút akarnak állni a lányaimon egy olyan tragédia miatt, amiről nem is ők tehetnek?

Snezana szíve hevesen kalapált. Attól tartott, a fülébe költözött dübörgéstől egy kukkot sem fog hallani. Bele sem mert gondolni, miért vihették el Radát, és ezután rá milyen sors vár. Szemében könnyek gyűltek, torkát fojtogatta a sírás. Nem akart elmenni a faluból, legalábbis így nem. Vágyott világot látni, de szabad akaratából, nem pedig kényszerből.

– Mi lesz Radával?

Snezana ugyan nem hallotta Anushka feleletét, de anyja keserves zokogása egyértelműen jelezte, miféle választ kaphatott az idős asszonytól.

Snezana torkából a fojtogató érzés lecsordogált a mellkasába, és befészkelte magát a szívébe. Összeszedte megmaradt lélekjelenlétét, és megiramodott az öccséékhez. A két fiú feszülten fürkészte az arcát, ám ő egy szót sem szólt a hallottakról. Intett Plamennel, hogy kövesse őket. Miután Milost tetetett nyugalommal hazaterelte, lefektette és csókot nyomott a homlokára, leült Plamen mellé a ház tövébe. Hátát a hideg falnak vetette, és hagyta, hogy a könnyek utat törjenek az arcán.

– Nem fogják visszahozni – szipogta. – És senki nem megy érte.

Plamen döbbenten bámult rá. Kisvártatva elszántan kihúzta magát.

– Nincs vesztegetni való időnk, azonnal utána kell eredjünk! – Felpattant, és megállt Snezana előtt. – Apám lovai igen gyorsak.

– Azt sem tudjuk, merre mentek – horgasztotta le a fejét Snezana.

– Nem lehet annyira bonyolult megtalálni a fővárost.

Snezana kétkedve méricskélte a fiút. Ahogy visszagondolt Anushka szavaira, az elhatározás nőttön-nőtt benne. Hiszen az éjszaka folyamán úgyis elküldenék innen. Így legalább maga döntheti el, merre indul útnak.

A fiú váratlanul megragadta Snezana kezét, és felhúzta ültéből. A házakat gondosan elkerülve a falu déli részén álló istállóhoz mentek. Látták a messzeségben az éjszakánál is feketébb Sötét erdő körvonalát, hallották a rengeteg fáinak suhogását. A felélénkülő szél lovak nyugtalan nyerítését sodorta feléjük, valahol fény gyúlt. Amint egy villám bevilágította az eget, futásnak eredtek.

– Ott, hátul, a legutolsó állásban – magyarázta Plamen, amikor elérték a szélesen terpeszkedő istálló bejáratát. – Ők a leggyorsabbak. A széllel is versenyre kelnek.

Snezana megállt az istálló végében, és árgus szemmel fürkészte a koromsötét, szénaszagú állást.

– Ez üres! – fakadt ki elkeseredetten, mire Plamen melléje lépett, és szelíden megszólalt:

– Ábránd, Lile.

Izgatott prüszkölés támadt. A két ló érdeklődve ballagott elő a homályból.

– Tudnád, mennyien ácsingóznak utánuk. A minap a vén Oros elküldte hozzám az unokáját. Azt hitte, hogy általam Olga rábírhatja apámat, hogy adja el nekik az egyiket. Mondanom sem kell, mennyire hamar faképnél hagytam. Ezek a lovak többet érnek bármilyen kincsnél – húzta ki magát büszkén.

– Akkor te nem azért beszélgettél vele, mert… – halt el Snezana bűnbánó hangja, miközben eszébe jutott a kora reggeli eset.

Plamen megrázta a fejét. Kinyitotta az állás ajtaját, és a lovakat az istálló bejáratához vezette. A szalmakupacon pihenő vastag posztóval bevont nyergekért nyúlt, és gyakorlott mozdulattal felerősítette az állatok hátára.

– Miért jössz velem? – bukott ki a kérdés Snezanából.

– Azt hittem, egyértelmű – motyogta az orra alatt Plamen.

A vihar elcsendesedtével magukra kanyarintották az ajtónál felaggatott nehéz, lószagú köpenyeket, felültek az állatokra, és a falut a folyó mentén megkerülve Zovecsbe indultak. Mire elérték Vetka határában a széles fahidat, teljesen átfáztak. Snezana a híd túlfelén egy gyors pillantást vetett az otthonára. Szerette volna jól az emlékezetébe vésni az apró faházak girbegurba sziluettjét, a falu határáig húzódó szántóföldeket és a messzeségbe nyúló méregzöld fenyves semmivel sem összetéveszthető komorságát. Rettegett a Sötét erdőtől, most mégis beléhasított a felismerés, lehet, hogy soha többé nem látja viszont.

 

*Erjesztett gabonaital
**Béka
***Medve

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Ian Pole: Kárhozott Testvériség című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A templomos lovagrend túlélése a tét. Ebben az évszázadokon átívelő történetben a rend örökösei folytatják élet-halál harcukat az őket üldöző ősi ellenséggel, egészen napjainkig, ahol sor kerül a végső összecsapásra.

Kárhozott Testvériség

akció, fantasy

I.

 

1312. Magyar Királyság, Léka

 

A lovak patái alól magasra verődő por felhője már akkor elárulta a karaván érkezését, mikor azok még ki sem kanyarodtak a kőszegi út dombja mögül. A preceptor a külső vár kaputornyának pártázatára könyökölve nézte végig, ahogy az előőrsöt adó lovag és három fegyvernöke elérte a kaptatót. A bal oldali fegyvernök nyeregkápájához erősített zászlótartón ott csapkodott a fekete-fehér gonfalon baucent, közepén a vörös kereszttel.

– Tudják már, hogy hiába futottak eddig? – könyökölt a preceptor mellé Ottó az idősebbik Frangepán fivér. A harmincas éveinek elején járó lovag napcserzette arcán egymással versengtek az elsőbbségért a ráncok, és a sebhelyek. Radványi preceptor megrázta a fejét.

– Nem. Mikor hívtam őket, az Anjou Károly még kegyelmet ígért. Most már törvényen kívüliek vagyunk itt is, mint mindenhol máshol.

– Hova mennek így tovább?

A kaptatón feltűnt a zömök batár, melyet négy szürke ló vontatott. Lovagok, és fegyvernökök óvón fogták védő gyűrűbe, sötétre pácolt tölgyfából épített bakjáról is nyílpuskás fegyvernökök vigyázták az utat. A preceptor tekintete megpihent a batár vasalt ajtajára festett címeren.

– Sehová fiam. Innen már sehová. Mindenhol ez vár ránk. Talán, ha korábban tudjuk… Elindulhattak volna Tomarba, vagy Skóciába. De már nem juthatnak át.

agukkal hozták az ereklyéket. Látod? Az ott elől Jacques Berard. Fiatal testvér, de páratlan kardforgató hírében áll. Magam is láttam egyszer vívni Lyonban, a fegyvernökök viadalán. még suhanc volt, de megjegyeztem a nevét. A kardja meg egy olyan ereklye, amit feltétlen meg kell nézned!

– Károly Róbert haddal fog jönni. Vele nem dacolhatunk, akárhány ősi ereklyét is hoztak magukkal a testvérek Franciahonból.

A preceptor ellökte magát a kövektől, és kinyújtózott.

– Legalább tizenöt nap, míg ideér a serege. De inkább húsz. Addig a felfogadott kőszegi mesterek megerősítik a várat. Egy ideig kitartunk. Hátha sikerül megalkudnunk az új királlyal. Ha meg nem… Thibauld-dal erre is végig disputáltunk egy stratégiát. Minden nap végig fogjuk vizitálni a sorsfonalat, hogy elébe menjünk a dolgoknak, és ha szükséges csavarjunk egyet a szálakon. Ha meg már elkerülhetetlen a baj, akkor használni fogjuk Melkhior könyvét, hogy néhány testvér átszökhessen az örökkévalóságba. A rend vagy így, vagy úgy, de tovább fog élni, ezt már eldöntöttük.

A kapuboltozat alól felharsant Károly gróf kürtje, és a rács csikorogva elkezdett felemelkedni. Radványi preceptor összerezzent, mint aki rossz álomból ébred.

– De ne gondoljunk egyből arra, hogy a legsötétebb út kapuját kell kinyitnunk. Legyünk bizakodóak! Most meg jer, fiam! Fogadjuk illendően Thibauldot, és a vele érkezett testvéreinket.

 

Jacques Berard derekával az ablakfülke padjának támaszkodva végignézett kardja pengéjén, majd az eredménnyel elégedetlenül a fenőkövet újra, és újra végig futtatta a fegyver élén. Megnyugtatta a monoton hang, ahogy a kő és az acél egy kurta sikoltással egymásnak feszült. Az ólmosan tompa fényű normann kard élén csupán egy sekély csorba volt. Mikor egyik hírneves korábbi gazdája végét közeledni érezvén megpróbálta eltörni egy márvány asztalra sújtott vele, nehogy a csodálatos fegyver méltatlan kezekbe jusson. Ám a penge kenyérként szelte a márványlapot minden egyes csapással, és pusztán körömnyi csorbulást szenvedett az éle. A dicső Roland lovag mártírhalált halt ugyan azon az eónokkal ezelőtti napon, de a penge túlélt, és ezáltal benne egy szilánknyi a jó Roland eszenciájából is.

Jacques némán mozgó ajkakkal beszélt a fegyverhez, miközben letette a követ, és egy olajba mártott szarvasbőrrel átdörgölte a vasát.

Csikorogva nyílt ki a folyosó végén a kincstár ajtaja, majd Kristan testvér, és a helyi számadó sergent lépett ki rajta a rend vasalt ládáját cipelve. A láda rézveretes teteje nyitva állt, és Kristan, ahogy vitték a ládát belenyúlva egy-egy tárgyat rakott az ablakfülék padjára, vagy csak fal mellé a padlóra. Itt egy kelyhet, ott egy ezüstözött gerincű kódexet, amoda egy aranyozott tekercstartót. Jacques értetlenül nézte a jelenetet, majd a pengét csókkal illetve a fegyverövén lógó hüvelybe csúsztatta, és elébük ment. Rendtársa szürke szeme rávillant a most szabadon hagyott, asszonyosan hosszú, fekete hajzuhataga alól és kezében egy aranyfonállal hímzett bőrkesztyűvel a ládára mutatott.

– Segíts, Jacq! Mindenhová tegyél egyet!

– Mivégre? – nézett értetlenül a lovag, de engedelmesen kivett egy dúsan vésett obszidián sárkánygömböt. Nem volt misztikus beavatott, de a láncszemekkel vart fegyverkesztyűn át is érezte az erejét. A bizsergést a csontjaiban, és a fémes ízt a szájában.

– Radványi preceptor utasítására. Hogy a pórok találjanak rájuk még a Johanniták előtt. A mohó kezek árnyéka a legbiztosabb menedék az ereklyéknek. Ha nem pusztítják el őket, a rend előbb-utóbb majd visszaszerezi mind.

Jacques letette a padra a sárkánygömböt. A tömör ónix baljósan koppant a tölgydeszkán.

– Akkor már nem várhatunk segítséget a Vránai rendházból. – Nem kérdezte, inkább kijelentette, miközben egy aranycsatos ereklyetartót emelt ki a ládából, amit a másik kettő sietve már tovább is vitt a lovagterem felé.

– De mivégre a kapkodás? Fél esztendeig is kitarthatunk e falak között.

– A preceptor beletekintett a sorsfonálba. Mai napon véget ér az ostrom! – suttogta Kristan, és egy olyan ékkövekkel kirakott vadászkürtöt vetett a poros padlóra, aminek csak a kövei hat jobbágyfalu árát érték.

– Thibauld és Robert testvér már előkészítette az oltárkövet Melkhior könyvének felébresztéséhez.

Jacques tetetett nemtörődömséggel megrántotta a vállát, majd végig mutatott nyurga alakján

– Én ragaszkodom ehhez a csinos kis testhez, úgyhogy maradok! Mikor jelölik ki a vándorokat?

– Amint a könyv felébredt. Felét Thibauld választja közülünk, felét Radványi Gyula preceptor a lékaiak közül.

Kintről kiáltások hangoztak, majd egy repedt rézkürt fújt recsegős riadót.

– Fegyverbe! Betörtek a várba! À moi, beau sire! Beauséant à la rescousse!

Hallották az alsóvár felől Radványi preceptor kiáltását, majd fegyvercsörgést, és sikolyokat. A már majdnem kiürült ládát félredobva mind a hárman fegyvert rántottak, és lerohantak az udvarra.

A felső vár kapujában maga a preceptor állt fehér általvetőjében idegen fegyveresek árjának feszülve kardjával és pajzsával. A hullámokban rárontó harcosok úgy törtek meg rajta, mint a tajték a sziklán. Lába előtt már féltucat halott, vagy súlyosan sebhedt férfi hevert. A preceptor két fegyvernöke a kapuházba szorult, ahogy megpróbálták leengedni a rácsot, de csúnyán összevagdosták őket a betörő fegyveresek.

Jacq, Kristan és a számadó sergent vad rikoltással vetette rá magát az ellenre, és mögöttük Alois testvér szaladt ki az öregtoronyból lándzsás fegyvernökökkel a sarkában.

Jacques felülről sújtott le egy idegen fegyveresre, ki a szekerce nyelét emelte a csapás útjába. A kard szinte ellenállás nélkül hasította át a fát, a láncinget, és alatta a húst, meg csontot. A templomos kardmester az összecsukló testet a többi közé rúgta, majd jobbról felzárkózott a preceptor mellé.

– Elárultak minket! A rejtekalagúton vezette be őket valaki! – lihegte a magyar mester, miközben pajzsa élével bezúzott egy védtelenül hagyott torkot, majd nehéz fattyúkardjával keresztbe suhintott maga előtt, hogy teret nyerjen. – Vissza kell jutnunk a Burgfriedbe!

Jacq megakasztott egy tőrdöfést, majd torkon szúrta a támadóját. Feltűnt neki, hogy a rájuk rontók nem az Anjou Károly színeit viselik, mit az ostromlók, hanem szedett vetett bőrvérteket, holtakról lehúzott ócska láncingeket. Inkább voltak koncért harcoló zsoldosok, mint katonák. Az imént torkon szúrt nagydarab férfi ismerős volt neki. Akárcsak az a szakállas félszemű férfi, aki a helyére lépett. Ekkor hirtelen beugrott neki. A kőszegi ácsmester segédjei! A városi kőmíves és ácsmestereket alig két hete bocsátották el busás fizetséggel a megerősítő munkálatok után.

– A kőszegiek! Ők hozták ránk őket! – csikorogta a fiatal lovag, és elvezetve a csípőjének irányzott szablyavágást a félszemű lábikrájába döfött. Gonoszul megcsavarta a pengét, mielőtt kirántotta a sebből, mire az ácsból zsoldossá avanzsált támadója sikoltva felbukott.

– Vágd őket fiam! Míg egy is emeli a kezét! – nézett körbe a preceptor miután pajzsa egy fedetlen kobakon kondult, és szétzúzta a férfi orrát. – Hátráljunk vissza a várba!

– Mi lesz Károly gróffal?

Az alsó várból is csatazaj szállt fel, ahogy a rejtekutakon betörő csapatok megtámadták a kapuőrséget, vagy belülről rontottak rá a falakat vigyázókra.

– Nem tehetünk mást! A öregvár az utolsó védvonal! Aki kívül reked, elveszett! Vissza a várba!

De akkor már a falakon is másztak át az ostromlók, mint tavasszal a bodobácsok. Kihasználták, hogy a védők mind a kaput próbálják tartani, így lajtorjákkal leküzdötték a falakat, majd az udvarra beszökkenő előőrs védelmi állást vett fel a fal tövében, hogy a többiek is követhessék őket. Példás szervezetséggel álltak azonnal egységbe, és elvágták az udvaron hadakozó várvédőket az öregtoronytól. Ezek a harcosok már az Anjou király kék alapon sárga liliomjait viselték általvetőjükön. Egy fiatal Johannita lovag vezette őket. Az ostromlétra mászás miatt csak gambesont, és lánccsuklyát viselt a nyolcágú kereszt jelvényes fekete köpenye alatt, de kezében ott villogott a hosszúkard.

Alois testvér hét fegyvernökkel nekik fordult, és megpróbálta szétzilálni a sorokat, de visszaszorították őket. A külső vár kapuját végül belülről kinyitották a zsoldosok, és páncélos Johanniták, meg kék-sárga fegyverköpenyes katonák özönlöttek át rajta diadalittas ordítással.

– A várba! Átvágunk rajtuk! Sanguis redundandiam!– rikoltotta Radványi, és megperdülve az épület felé tört. Az utolsó hangok olyan mélyről rezegtek fel a torkában, hogy szája szélét elöntötte a vér, de hadizászlóként magasba emelt pengéje sáfrányszín lüktetéssel csillant meg. A hatalommal átitatott szó, amit kimondott egy pillanatra zavaró viszketéssel kúszott be a fegyvertársai elméjébe, hogy azután mint folyékony tűz áradjon szét az ereikben. Vérszomjasan, egy torokként üvöltöttek fel. A mester helyére a számadó sergent és két fegyvernök lépett a kapuboltozat alá, hogy önfeláldozóan feltartóztassák a több tucatnyi támadót. A három lovag, és a megmaradt fegyvernökök rohamozó vezetőjükhöz zárkóztak. Halálos éket alkotva rárontottak a belső udvarba bejutott támadókra. A lakótorony vasalt tölgyfa kapuja is kinyílt az ostromlók mögött, majd Thibauld testvér szökkent ki rajta két fegyvernökkel. Meglepetésből, hátulról csaptak le a hármas sorú hadrendben felálló katonákra. Épp akkor, mikor a preceptor jobbján Jacques-al, balján Kristan-al az első sorba csapódott. Úgy rohantak rájuk, mint az apokalipszis lovasai. A belső tűz feszítette az izmaikat, és sáfrányszín lobot vetett a szemükben. Az ölés vágyától elnyílt szájjal ziháltak, mint mohó farkasok. Szétszórták az ellent, mint vihar a pelyvát. A pillekönnyűvé lett kardok végtagokat metszettek le, és mellkasokat döftek át. Szinte megrészegülve a vérmámortól aprították a megrettenve hátráló harcosokat. Két csatlós élete árán átvágták magukat Thibauld testvérhez, majd elkezdtek behátrálni a kapun. A demoralizált katonák nem tudták volna megakadályozni ezt, de ekkor a fiatal Johannita imával az ajkán előre szökkent, és kardja kígyósebesen villant. Hegye megmerült a felemelt kardú preceptor hónaljában, reccsenve találva meg az utat a sodronyszemek között, majd arasznyi vércsíkkal szennyezve bukkant elő onnan. A fattyúkard tompa fénye egy utolsó lobbanással kihunyt, és a fegyver a földre esett, ahogy az őt fogó kéz ujjai elgyengültek. A mámort, és a sáfrányszín tüzet száraz szél fújta ki a templomosokból, nem hagyva mást maga mögött, csak fáradt kábultságot. A támadók megújult erővel csaptak rájuk, beszorítva őket a várba. Thibauld és Kristan megragadták a megtántorodó preceptort, és a folyosóra menekítették. Jacq, Alois testvérrel, és négy megmaradt fegyvernökkel próbálta bezárni a kaput, de lépésről lépésre szorultak hátra a küszöbről, ahová benyomult az ellen.

A belső vár kapuboltozatát védő sergentet, és két társát végül felkoncolta a túlerő. A belső udvarba rontó csapatok átgázoltak földre zuhant testükön. Egy iramodás csupán, és elérik a lakótornyot.

– Nem tudjuk bezárni! Itt veszünk! – hörögte Alois, és a kilátástalanság felett érzett dühében egy visszakezes csapással kettéhasította egy férfi mellkasát. Jacques csípőn szúrt egy másikat, majd a hátratántorodó férfi helyére belépő Johannitával keresztezett pengét.

Őt nem ölhetem meg ifjú Oroszlán! Krisztus igaz katonája! Hallotta a fejében a hangot Jacq, miközben acél csendült acélon.

– Ne hagyj cserben! – sziszegte a lovag, hárítva egy fejre irányzott döfést, majd lefelé kényszerítette a másik kardját.

Tudod jól, hogy esküm köt! Nem zsoldos, igaz hittel harcol! Nem vehetem életét!

– Tudom, Frederígó. Akkor valóban itt pusztulunk! – zihálta a templomos, és egy mesteri csuklócsellel a Johannita szíve felé döfött, de az utolsó pillanatban – mintha önálló akarata lenne – félre szaladt a penge, s csak a támadó bicepszét sértette meg. A Johannita válaszcsapása viszont a bal szemétől az álláig felhasította a lovag arcát.

– Vár a sátán, eretnek! – sziszegte a szalmaszőke hajú, szeplős lovag a meghátráló templomosnak, akinek a saját vére fröccsent a szemébe. Jacq időlegesen elvakítva újabb két lépést hátrált az ajtótól, így még több katona nyomakodott be a Johannita mögé. Az egyik fegyvernök mozdulatlanul hevert már a padlón, és egy másik csapásai is lassúdtak, ahogy combsebéből artériás lüktetéssel ömlött a vér.

– Nem vagyok eretnek! – zihálta Jacques, miután kirázta a szeméből a vért, és fogást váltott a kardján. – Félem az Istent, és hiszem egyfiát Krisztus Úrunkat! De nem állok lehajtott fejjel a sötétben! Én látom a valót!

Össze szorította a fogát, és bízva a mellvértjében belelépett a következő csapásba. A Johannita pengéje szikrát vetve lecsúszott a vállvasáról, ő viszont a markolatgombbal a másik szeme közé sújtott. A szőke lovag megtántorodott az ütéstől, Jacq pedig baljával utána kapott. A másik öve mellől kirántotta a díszes markolatú, gonoszul hegyes misecordia-t, majd a páncélszúró tőrrel átdöfte a gambesont a lovag szíve felett. A fiatal lovag mogyoróbarna szeme döbbent csodálkozással meredt gyilkosára, aki elengedte a tőrt, és egy pillanatra megérintette a másik arcát.

– Sajnálom, testvér! Isten bocsásson meg mindkettőnknek!

A halálra sebzett lovag térdre esett, majd a falhoz zuhant, mikor csatlósai félre sodorták, hogy ledöfjék végre a sebzett templomost.

Ekkor rekedt kürtszó hangzott kintről. Károly gróf kürtje. Az agg hadfi és medve termetű fia tört előre a külsővár felől nyomában a Frangepán testvérekkel, és nyolc fegyvernökkel. Belehasítottak a torony kapujában feltorlódott ellenségbe, rést vágva a sorokon eljutottak a kapuig. Az ifjabbik Károly gróf, és a két Frangepán fiú beszökkent a kapun villámgyors csapásokat osztogatva a két tűz közé szorult katonáknak. Az idősebb Károly pedig a megmaradt fegyvernökeivel kívülről elállva az utat fedezte őket. Önfeláldozóan, pár pillanatra megakasztották a támadók rohamát, míg a Frangepán testvérek belülről bezárták a kaput, és helyére tolták a majd combvastag keresztrudat. Az öreg Károly gróf diadalittas kacaja kísérte kintről a keresztrúd zengő csattanását. Fia, Armand tehetetlenségében, és a veszteségtől áthatva belülről úgy markolt az ajtó fájába, mintha eleven embert ragadna meg. Homlokát egy pillanatra a keresztrúdhoz nyomta, tisztán hallatszott, ahogy fogai összecsikordultak. Aztán dühös morranással megfordult, félre lökte Aloist, meg a talpon maradt két fegyvernököt, hogy hozzá férjen az ajtó belső oldalán rekedt utolsó, még harcképes anjou katonához. Héttollú buzogánya zúgva sújtott le újra és újra, vörös cseppekből rajzolt csíkokat a fehérre meszelt plafonra, és falakra. Aztán csend lett, csak kívülről szüremlett be fegyvercsörgés, és fájdalomkiáltások.

Élesen sikoltott fel a zsanér, mikor kinyílt a lovagterem ajtaja. Thibauld lépett ki rajta, és félre hajtott fejjel végig nézett rajtuk. Zöld – arany hímzett partus köntöst viselt, kezében csavart pásztorbot.

– Hetet! Hetet tudok átszőni a könyvvel vándornak! Magammal együtt!

Lihegve meredtek egymásra a holtestek felett. Öt lovag a testvériségből. Bent már ott van Radványi Gyula preceptor Kristan-el és Robert testvérrel. Thibauldon kívül még hárman mehettek át az ajtón, hogy az örökkévalóságba szökjenek. Ki lesz az a kettő, aki itt marad? Az ajtóra ekkor kezdtek kívülről zuhogni a baltacsapások. Jacq leszakította az általvetője elejét, és a bőven vérző arcára szorította.

– Én maradok testvérek. – suttogta rekedten. Thibauld biccentett felé köszönete jeléül.

– Te, és Albert vagytok a legfiatalabb tagok.

Az idősebbik Frangepán habozás nélkül kamaszkorból alig kinőtt öccse elé lépett.

– Én! Én maradok Albert helyett! Őt vidd el!

Thibauld megrázta a fejét.

– Minél idősebb a lélek, és minél mélyebben érintette meg a tudás, annál nagyobb a siker esélye az átlényegülésben! Valamint a te hangodra Ottó, szükségem van a litániához!

Alois, aki eddig a falhoz csúszva ült, most zörögve, fáradtan feltápászkodott. Oldalát nem csak az ellenség vére festette vörösre, hanem a sajátja is. Kibomlott, sötét hajjal keretezett sápadt arca viaszosan fénylett.

– Majd én. Én maradok. Nem érzek magamban elég erőt, hogy tudjak koncentrálni.

Thibauld végig nézett rajta, és bólintott.

– Áldozatotok nem lesz hiába való! A rend élni fog!

Fejet hajtott feléjük, majd belépett a lovagterembe. A kiválasztott három lovag követte a szertartásmestert. Mindegyik tradicionális alkarfogással búcsúzott a hátramaradó két lovagtól, de még a két fegyvernöktől is. Fémes csattanással záródott be mögöttük a lovagterem kétszárnyú ajtaja. A lakótorony vastag tölgyfa kapuja még kitartott, de a kintről folyamatosan rázáporozó csapásokból sejthető volt, hogy legfeljebb másfélszáz szívdobbanás múlva engedni fog, és megjelenik az első rés.
Alois lehúzta az ujjáról a nagy, ametiszt köves gyűrűt, rövid csókkal illette, majd az egyik halott, kék-sárga fegyverköpenyt viselő katona ujjára húzta.

– Ha nálam találnák, a papok megvizsgálnák, majd elpusztítanák. Pótolhatatlan veszteség lenne. – mondta magyarázatképpen, és szeme szomorúan pihent meg az ékszeren. – Így viszont a rendnek lesz esélye visszaszerezni.

Jacq bólintott, majd előhúzta a kardját.

Engem nem fenyeget veszély! Mondta a bal szeme mögött a hang. A markolatgombomba az igaz kereszt egy szilánkját foglalták! Csak ennek kisugárzását fogják érezni a vizitátor atyák, míg eskümet megtartom! És nem szólalok meg, míg méltó lélek rám nem talál. Csupán eszköz leszek!

– Ezt lesz a legnehezebb megállnod. A hallgatást. – morogta Jacq, és a halott Johannita övén lévő hüvelybe csúsztatta a kardot. – Isten óvjon Don Frederígó!

Az ajtó ekkor hosszában megrepedt, és egy szekerce szakálla harapott át a résen. Jacq felvette a Johanita kardját, és suhintott vele párat. Páratlanul könnyű, és csodálatosan megmunkált toledói penge volt, de nyomába se érhetett az imént letett normann kardnak. Arra a húsz-huszonöt szívdobbanásnyi időre, – ami megmarad neki, miután betörik a kaput – viszont épp megfelelt. Alois mellé lépett, és megmarkolta az alkarját.

– Köszönöm, hogy mellettem vagy, testvér!

– Enyém a megtiszteltetés, testvér!

Alois a fegyvernökökhöz fordult, akik suttogva imádkoztak.

– Mi a nevetek?

– Daumier, nagyuram!

– Lovis.

Mindkettőjüket megölelte, és Jacq is kezet fogott velük.

A zsanérok felsírtak, és egy alkarhosszú fadarab fordult ki gerendákból.

– Halál rátok sátánnak rühös kutyái!

Ordított be magyarul egy férfi a résen, himlő marta arcát teljesen a kapuhoz szorítva. A zsanérok fájdalmasan felsírtak, ahogy a fém belefeszült a fába. Hatvan szívdobbanás, és bent lesznek.

A lovagterem kétszárnyú ajtaja nyikkanva kitárult, és Thibauld tűnt fel újra. Pillanatnyi hezitálás után Jacq-ra mutatott a pásztorbottal.

– Tudod az elengedés liturgiáit?

A fiatal templomos bólintott.

– Akkor jer! Radványi preceptor az imént belehalt a sebeibe. Siess!

Jacq egy pillanatra még letérdelt, és megérintette a kardot.

– Visszaszerezlek!

Ígérte, majd felállt, és követte Thibauldot. Alois megérintette a vállát.

– A gyűrűt is, testvér!

Jacq rámarkolt a vállán pihenő kézre, és megszorította.

– Mindent visszaszerzünk!

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse | I. Regényíró pályázat

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A történet főhőse egy félig tündér, félig ember lány, idilli életet él apjával Erdővölgyben.
Azonban egy nem várt látogató teljes káoszba borítja a főszereplő életét, akinek kalandos élete megkezdődik.

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse

akció, fantasy

Előjáték

 

A Regélő bő, sötétzöld bársony köntösén különös, régi hímzések bonyolult mintái rajzolódtak ki. Kényelmesen ült a kandalló melletti öblös karosszékben. Szépen zengő, mély hangja betöltötte a helyiséget. Elmúlt időkből mesélt, csodálatos történeteket. Olyanokat, melyeknél már nem tudni, mennyi benne az igazság és mennyi a fantázia által hozzátett rész. Dús, vállára hulló, erősen deres haja és arasznyi szakálla tetszett a gyereknek, ahogyan a mese is. Aleysia az apja ölében ült, kényelmesen bevackolódva, biztonságban és boldogan.

Nalmer báró magas, jó alakú férfi volt, szinte mindennap vívott, és gyakorolta a kézitusát embereivel. Arca nem kimondottan szép, de nyílt és megnyerő, az a fajta, akit észrevesznek a nők. Barna hajába már ősz szálak keveredtek az idő múlásának nyomán. Szája sarkában és szeme körül finom ráncok jelezték a sok nevetést és a szomorú, magányos estéket. Nem hordott ékszereket, kiváló anyagból készült ruhája tiszta volt és egyszerű. Alig figyelt a történetre. A gyertyák és a megrakott kandalló libbenő fényénél kislányát nézte, ahogy sötétkék szeme tágra nyílt, annyira élvezte a mesét. Kicsi keze egy szalaggal babrált, amit hosszú hajából szedett ki, de nem tudta, mit csinál. Aztán egyszerre ásított egyet, néhányszor laposat pislogott, majd a hosszú pillás szemek lecsukódtak.

A Regélő elhallgatott és mosolyogva nézte, ahogy Nalmer felnyalábolta a gyermeket, óvatosan talpra állt, és hosszú lépteivel elindult vele az emeletre. A lányka göndör, aranybarna haja úgy csordult végig a vállán, mint a méz. Az öreg Chillendilre gondolt, aki elment, és sóhajtott. Nagy kezével megdörgölte a csípős tavaszi hidegtől sajgó térdeit és ivott egy kortyot a forralt borból. Az embereknek néha különös sors adatik. Ugyanakkor mindennek megvan az oka, és semmi sem történik véletlenül. Ám a dolgok gyakran fájdalmasak, és csupán évek múltán derül ki – már ha egyáltalán –, hogy az élet miért alakult úgy, ahogyan.

TITKOK ÉS BÚVÓHELYEK

1. fejezet

 

Idegenek

 

Az előbb még semmi sem sértette az éjszaka világát, de most hangos, kétségbeesett kiáltás sebezte meg a csendet. Aleysia éberen ült fel az ágyában. Sötét volt, ám ő látott mindent az ablak felől beszűrődő halvány derengésben. A kislány kimászott színes, szövött takarója alól az ágy elé terített birkabőrre, és úgy ácsorgott ott mezítláb, hosszú, fehér ingében, és figyelt. Megborzongott a hűvös, nyárvégi éjszakában. A kastélyt betöltötték a szokásos neszek. Alvó emberek nyugodt lélegzetvétele, az ősz fegyvermester horkolása, egerek aprócska lábainak csendes, gyors tipergése, egy macska osonása a kertben, Zsoldos, a hosszú szőrű, foltos juhászkutya szuszogása a nagyterem kandallója előtt, ahová öreg csontjait melegítendő, behúzódott. A nyájra, odakint a legelőn, már a fiai vigyáztak. Aleysia az apjára figyelt, de a báró mélyen aludt a szomszédos hálószobában.

Tudta, hogy nem ébredt fel hiába. Várakozott egy kicsit, aztán elindult. Óvatosan elhaladt a szemközti falnál alvó dajka mellett. Elég nagy volt már, hatéves, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy állandó felügyelet alatt legyen. A báró nem szigorúságból, inkább féltésből hozta ezt a rendeletet. Aleysia tudta, hogy hamarosan egyedül lehet, amire már nagyon vágyott. Apja megígérte neki, hogy hétéves korára a dajkát egy komornára cseréli, és annak már nem kell a hálószobában aludnia. Aleysia soha nem félt egyedül, vagy a sötétben, mint más gyerekek. Egy erős tölgyfaláda állt a szobája sarkában, oda igyekezett. Felhajtotta a tetőt, mely zajtalanul nyílt fel. Félretolta a ruhákat és felemelte, majd egy rúddal kitámasztotta a láda alját. Alatta sötét üreg és rövid lépcső rejlett. Több titkos járat is akadt a nagy házban és a kislány mindet ismerte.

Bemászott a ládába, lelépett néhány lépcsőfokon, aztán a láda alját visszaigazította a helyére. Teljes sötétben maradt. Ekkor ismét hallotta a kiáltást. Most már tudta, hogy egy bajba került, rettegő nyest az. A láda alatt először lefelé kellett mennie, aztán balra fordult és kijutott egy keskeny folyosóra, mely a ház hosszában futott végig. Néhol lőrések engedtek be némi holdfényt. Csendesen lépkedve igyekezett a segélykérés irányába. A sarokba csigalépcsőt építettek, amely felvitt egyenesen a padlásra. Az ezüstös fény itt jobban beszűrődött a falat alkotó széles deszkák között. Aleysia hallotta a mocorgást a sarokból. A nyest felnézett a jöttére. Értelmes kis pofáján, sötét gombszemében fájdalom látszott. Csapdaként kirakott hurokba gabalyodott bele, ami most szorosan a hátsó lábába vágott. Vajon ki tehette oda? Alighanem valamelyik szolga rájött, hogy valami állat kószál erre, és megpróbálta megfogni. Most pedig fogalma sincs arról, hogy itt vergődik a csapdában, nyugodtan alszik valahol, talán épp a másik oldalára fordul. Aleysia eleinte nem értette, hogy más emberek miért nem hallják ugyanazt, mint ő. És azt sem tudta, hogy miért nem értik az állatokat.

– Segíts! – nézett fel rá a vergődő jószág. – Kérlek! Segíts! Fáj a lábam és félek! Ez a dolog nem ereszt!

Felemelte a jobb mellső mancsát és bizalommal nézett a kislányra.

– Jól van. Maradj nyugton!

Aleysia leguggolt mellé és kicsi, de ügyes ujjaival türelmesen elkezdte szétszedni a hurkot. A nyest remegett, de nyugton állt, csupán hosszú, loboncos farkát görbítette maga mellé. Barna szőre finom volt és a torkán lévő fehér folttal igazán elegánsan festett. Csupán fél percbe tellett, és a gyerek kiszabadította a jószágot. Ellenállt a késztetésnek, hogy megsimogassa. Tudta, hogy a vadállatok nem szeretik az ilyesmit.

– Köszönöm. Ha bármikor segíthetek, csak szólj. Gyors vagyok…

– Vigyázz máskor – mondta a kislány komolyan. – Légy óvatosabb. Ahol emberek laknak, az nem neked való hely, érted?

– Most már tudom – szuszogott a nyest. – Csak az a sok izgalmas illat… Az egerek például… meg a tollas népek…

A sarokban álmosan mocorgott egy galamb. Aleysia sejtette, hogy ez csábította ide a kis ragadozót, de nem mondta ki. A hálás jószág még egyszer ránézett, aztán megrázta magát és fürgén, hullámzó mozgással végigszaladt a gerendán, annak végénél pedig kibújt a kis ablakon. Aleysia kinézett utána. Denevérek suhantak a holdfényben, éjszakai lepkékre, bogarakra vadászva. A kislány elgyönyörködött könnyed röptükben. Vékony kis cikkantásokat hallott felőlük.

Aleysia lekecmergett a padlásról és visszatért a szobájába. A dajka továbbra is aludt. Reggel mit sem tud majd védence útjáról, ahogy a többiről sem volt fogalma. Néha ugyan csodálkozott a gyerek koszos lábacskáin, de nem törte rajta sokáig a fejét. A kislány visszamászott a nagy ágyba és elégedetten sóhajtott. Hamar elaludt.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtek. Aleysiát megmosdatta, szépen megfésülte dajkája, göndör, aranybarna haját hátratűzte két nagy fésűvel és átkötötte egy szalaggal. Bokáig érő, nefelejcskék ruhájában igazán bájosan festett. Belebújt könnyű cipőjébe és leszaladt a nagyterembe, ahol apja ült az asztalnál. A báró sötét nadrágot és finom anyagú, fehér inget viselt, vállig érő haját hátrafésülte. Már végzett a reggelivel, most valami iratot tanulmányozott, a kardja mellette feküdt a fal melletti padon. Mosolyogva nézett a lányára, és ahogy Aleysia hozzáfutott, gyöngéden megölelte.

– Jó reggelt kis kincsem! Hogy aludtál?

– Jól, papa, köszönöm. És te?

– Mint a bunda.

– Hogyan alszik a bunda? – incselkedett vele a kislány.

– Hm. Talán kérdezd meg tőle – kacsintott rá az apja.

Aleysia kuncogott, és elégedetten felült az egyik magas székre, aztán szétnézett az asztalon. Volt ott mindenféle finomság, friss kalács, lepény, vaj, sonka, apró nyári körte és tej nagy kancsóban. A szolgálólány már oda is lépett mellé és telitöltötte egyszerű ezüstkupáját az aznap reggel fejt, édesen, fehéren csorduló tejjel. A lányka vett egy szelet kalácsot és megvajazta. Apja szeretettel figyelte, hogyan harap jóízűen az ételbe. Visszafogottan, egyszerűen élt, nem kereste a különleges ínyencségeket, nem hordott hivalkodó ruhákat, és sok időt töltött a gyermekével. Aleysia nem ismerhette az édesanyját, Nalmer pedig nem keresett új asszonyt. Ha lettek volna rokonai, talán zaklatják, hogy házasodjon meg újra, de nem voltak, így hát kettesben éltek a lányával.

A vár és benne a kényelmes, emeletes ház dimbes-dombos táj rejtekében állt és szinte körülölelték a környező zöld erdők. Erdővölgy volt a birtok neve és ez teljesen illett is rá. A báró uradalmához tartozó kis falvak lakói szántottak, vetettek a domboldalak keskeny telkein, amelyeket szorgos munkával tettek termővé, teheneket, nyulakat és néhány baromfit tartottak a ház körül. Patak több is volt, friss vizet és halakat kínálva, mindenki el tudta látni magát, a báró pedig csupán a termés tizedét kívánta adóképpen. Nyugalomban éltek, mindössze egyetlen út vezetett a főváros felé. Erdővölgyön nem jártak keresztül utazók, és csak alkalmanként tévedt ide egy-egy kereskedő. Nalmer maga nem fordult meg a királyi udvarban már évek óta.

Ekkor Zsoldos feltápászkodott a kandalló elől. A báró rápillantott és vágott egy darabot a sonkából az öreg kutyának, mivel azt gondolta, az megéhezett. De Zsoldos kifelé figyelt. Aleysia abbahagyta a rágást. Lódobogást hallott. Idegen lovak rúgtattak be az udvarra. A kutya ugatni kezdett és felborzolódott a szőre. Aleysia tisztán érezte a nyugtalanságot és valami erős indulatot. Apjára nézett. A báró letette az iratot, és a kardja után nyúlt.

– Jól van, Zsoldos, csend legyen – szólt rá az öreg kutyára.

Zsoldos ránézett, engedelmesen abbahagyta az ugatást, de morogva állt a helyén továbbra is. A várnagy, egy erős, középkorú, szakállas férfi lépett be aggodalmas arccal.

– Uram, a király emberei…

Magas, sovány, sötét ruhás férfi jelent meg az ajtóban, és félretolta a várnagyot az útból. A szája mellett húzódó sebhelytől az arckifejezése keserűvé és félelmetessé vált. Volt valami vibráló indulat körülötte, amitől a kislány gyomra összeszorult. Egy csapat katona tódult be mögötte. A királyi egyenruhát viselték, fekete nadrágot, sáfrányszínű zekét, fényes mellvértet, rövid, fekete köpönyeget. Nem köszöntötték a ház urát.

A báró már állt a nagy asztal mögött, most megkerülte, és büszkén a betolakodó elé lépett.

– Ki vagy uram, és mit jelentsen ez a korai látogatás?

Az idegen nem ijedt meg. Felszegte a fejét.

– A nevem Vrohent. Őfelsége a király, Thuered parancsát hozom, az ő kancellárja vagyok és Lápvidék bárója. A parancs úgy szól, hogy az országában lakó minden főnemesnek – így tenéked is – kötelező egy családtagját az udvarba küldenie, a király melletti személyes szolgálatra. A parancs erre a családra nézvést a mai naptól érvényes. A többi bárónak ez év végéig kell eleget tenni a követelésnek. Úgy tudom, van egy leányod, sőt, ha nem tévedek, itt ül melletted, igaz?

Mosolytalan pillantást vetett a kislányra.

– Nem hallottam erről a parancsról – mondta Nalmer.

– Sok mindenről nem hallottál, uram, itt a világ végén. A dolgok változnak.

A báró anélkül, hogy hátranézett volna, rászólt Aleysiára:

– Menj fel a szobádba, gyermek!

Ritkán beszélt hozzá ilyen határozottan. Aleysia pontosan érezte a hangjában a feszültséget, sőt, valami többet is. Az idegen veszélyt hozott a házba. Tudta, hogy nincs értelme tiltakozni. Leugrott a székéből és a lépcső felé indult.

– Nem ajánlom, hogy ellenszegülj, báró! – reccsent Vrohent kellemetlen hangja. – Jobb, ha tudod, hogy mindenképpen elvisszük a lányt. Katonák!

Két fickó már ugrott, hogy megfogja a gyereket, a báró azonban egy gyors mozdulattal kivonta kardját és elébük vágott.

– Fuss, Aleysia – szólt hátra.

A kislány rémülten szedte a lábát felfelé.

– Elfogni! – parancsolta Vrohent. – Ellenszegül a királyi parancsnak!

Zsoldos végig ott állt morogva a kandalló előtt, most sajgó csontjait feledve nekiugrott Vrohentnek. A kancellár lerázta magáról a tompa fogú, öreg kutyát és belerúgott. Ahogy Zsoldos megpróbált feltápászkodni, Vrohent odahajolt és tőrével elvágta a torkát. Nalmer felhördült. A katonák először megtorpantak, aztán valamennyien kardot rántottak. Az ajtóban álló várnagy az őrökért kiáltozott.

– Ide mindenki! Védjük meg az uraságot!

Talán tucatnyi fegyveres vigyázott a várra, szükségtelen volt többet tartani, hiszen békeidőket éltek, ezek most rohanvást jöttek.

– Nem jutok élve a kezedre! – jelentette ki a báró. – Nem adom a lányomat, és nem viszel a gyilkos királyod elébe!

– Így is jó, Nalmer – mosolyodott el farkasvigyorral Vrohent. – Öljétek meg a felségsértő árulót!

Vrohent kisebb seregnyi kísérettel utazott. Talán huszonöt embere maradt az udvaron, nyolc vette körül idebent, a nagyteremben. Nalmer embereinek felét már odakint levágták, hiába küzdöttek, alig néhány jutott be a terembe.

Nalmer báró remek vívó hírében állt, és a híresztelés nem túlzott. Erős volt és hajlékony, egymás után küldte pokolra a király katonáit. A várnagy közben átvágta magát a gyűrűn és egyenesen Vrohentre támadt, aki eddig csupán irányította az eseményeket. A kancellár néhány védekező mozdulat után kihátrált a csatából és csak figyelt, mint kígyó az avarban. A várnagy engedte odébb lépni, az volt a célja, hogy gazdája mellett lehessen. Nalmer úgy mozgott, mintha a hátán is lenne szeme. Felugrott az első lépcsőfokra, szúrt, vágott, jobbra fordult, majd visszaperdült, a katonák eleinte nem bírták megsebezni. Aztán az egyik fickó megvágta a báró bal vállát. Vörös vérpatak csordult a fehér ingen. A támadók felhördültek és újult erővel rohamozták meg a sebesültet.

A várnagy odaért hozzá, s így, egymás mellett, megvadult oroszlánokként küzdöttek az életükért. Mivel azonban a támadás hirtelen, saját otthonukban érte őket, páncélt nem viseltek, nem úgy, mint a katonák, akik egyre többen áradtak befelé. Az első sebesülés után a második, majd a harmadik érte őket. Vadul osztogatták a csapásokat, de kezdtek fáradni, és egyre több sebből véreztek. Nyolc-tíz ellenfél jutott mindkettejükre, folyamatos támadásukat egyre nehezebb volt visszaverni. Az illatos füvekkel felhintett fapadló már iszamós volt a vértől. Vrohent elégedetten látta, ahogy a túlerő legyűri előbb a várnagyot, aki elcsúszott egy vértócsában, aztán a bárót is, aki kétségbeesetten igyekezett talpon maradni, de végül térdre rogyott, majd több halálos seb terhe alatt elvágódott, akár egy kivágott fenyőfa.

– Eredjetek! Hozzátok le a lányt! De élve! – parancsolt rájuk a kancellár.

Nalmer báró haldokolva, iszonyú erőfeszítéssel megpróbált feltápászkodni és elébük állni, de fájdalmas kiáltással visszahanyatlott. Utolsó erejét összeszedve kiáltani akart a lányának.

– Aleysia – suttogta – menekülj!

Odafentről a dajka sikoltása, egy tál csattanása hallatszott. Aztán kiabálás, az ajtó betörésének durva hangja. Végül visszajöttek a katonák.

– Nagyságos uram, nem találjuk. Eltűnt.

Vrohent bosszúsan köpött egyet. Tudta, hogy a király őt fogja felelősségre vonni. Eddig jól alakult minden. A báró ellenállt és meghalt, ahogyan eltervezte. De a kölyke meglépett és ez dühítette. Hiszen csak egy ostoba, rettegő kislány. Fogalma sincs, mi történik körülötte.

– Ugyan már! A kölyök fél és elbújt. Nézzetek az ágy alá! Találjátok meg!

Valami eszébe jutott:

– A dajka! Majd a szolgáló megmondja, hová lett!

Az egyik katona lenézett a földön heverő, több sebből vérző testre, a csizmájával átfordította.

– Nemigen mond semmit, nagyságos báró úr, meghalt…

Vrohent káromkodott dühében. A király katonái szétszéledtek, hogy átkutassák a házat. Lépteik végigdobogtak a lépcsőkön és a folyosókon. Benyitottak a szobákba, benéztek az ágyak alá és a nagy ruhásládák mélyére, szétszórták a holmikat és felhasogatták a függönyöket.

2. fejezet

 

Menekülés

 

Aleysia rémülten rohant fel az emeletre. Nem tudta, miért jöttek a király emberei, de biztos volt benne, hogy rossz szándékkal. Édesapja nem küldte volna fel, ha nincs nagy veszélyben. Lentről felhallatszott a szóváltás, majd a csata szörnyű hangjai, a kiáltások, hörgések, fegyvercsattogás, lábdobogás. Szívből remélte, hogy apja, aki a legbátrabb, legügyesebb harcos azok közül, akiket csak ismer, aki idehaza bárkit legyőzött vívásban, úrrá lesz a helyzeten és egyszer csak utána jön és karjába zárja. Ösztöne azonban azt súgta, hogy meneküljön. Ha minden jóra fordul, még mindig előbújhat a rejtekhelyéről.

Benyitott a szobába. A dajka ott rendezkedett, mindkét ágyat bevetette és letakarta színes szövetekkel, aztán karjára vette a törlőkendőt és éppen a mosdótál után nyúlt.

– Mi történt, kincsem? – kérdezte a kislánytól. – Miért nem reggelizel? Mintha idegen hangokat hallottam volna.

– Igen, idegenek jöttek. Rossz emberek, és a papám felküldött – válaszolt a lányka. – Kardot rántott…

A dajka ijedten megtorpant, aztán indult kifelé.

– Szentséges Ég! Maradj itt szívecském, megnézem, mi történik. Reteszeld el az ajtót, és csak nekem vagy édesatyádnak nyisd ki! Megértetted?

Nehézkesen fordult ki az ajtón, kezében a mosdótállal. Aleysia remegő kézzel rátolta a reteszt, aztán gyorsan körülnézett a szobában. A zsebébe rejtette azt a tenyérnyi kis szőrpamacsot, amit Mucónak hívott, és amivel aludni szokott. Bebújt a ládába és egy perc múlva már a sötét rejtekfolyosón lapult. Itt hallotta meg apja suttogását. Abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudta, hogy a báró halálán van. A szájába tömte az ujjait, hogy ne sikoltson. Legszívesebben visszarohant volna, de végül – félig vakon a könnyektől – tovább botorkált a félhomályban. Emlékezett, hogy a hátsó falnál jobbra nyílik egy titkos alagút, mely átvezet a várfal alatt, ki az erdőbe. Hallotta a dajka sikolyát, Vrohent parancsait, a kutakodó katonák hangjait. Összeszedte minden erejét, és ment, egyre távolabb kerülve az apjától és egész eddigi életétől.

Csak órák múltán hagytak fel a kereséssel.

– Mindegy, túsznak már úgysem jó, hiszen árva – köpte a szavakat Vrohent. – Gyújtsátok fel a kócerájt! Ha elbújt, legfeljebb bent ég.

– De hiszen csak egy kislány, uram – próbálkozott az egyik embere tétován.

A kancellár szúrósan nézett rá.

– Egy áruló, egy felségsértő lánya, te ostoba! – förmedt rá. – Az ilyeneknek írmagja se maradjon!

– A sebesültekkel mi legyen, uram? – kérdezte egy másik.

Vrohent elhúzta a száját.

– Semmi. Majd meghalnak.

Kifelé indult az udvarra, ahol néhány halott vagy haldokló cseléd hevert. Felült a lovára és lassan kilovagolt a nagykapun át az erdei útra. Mögötte magasra csaptak a lángok. A király emberei hosszú sorban követték őt.

Így halt meg Nalmer, Erdővölgy bárója, a várnagya, a katonái, és a cselédei közül azok, akik mellette küzdöttek vagy csupán nem bírtak elmenekülni a gyilkosok és erőszaktevők elől. De Aleysia élt.

A hosszú titkos alagút a Csörgő-patak partján ért véget. A kijárata úgy festett, mint egy régi borzvár. A kislány csak négykézláb fért ki rajta. Levánszorgott a partra és ivott, aztán megmosta az arcát és a szemét, mely dagadt volt a könnyektől. Összekuporodott egy bokor alatt és sírt. Hallotta a távoli kiáltozást és az elszabaduló tűz hangját, ahogy harsogva belekap a fába. Tudta, hogy az otthona ég. A volt otthona. A lépcső, amelynek az alján az apja kardot rántott. Az ő erős apja…

Fogalma sem volt, hová mehetne. Ült hát és nézte a halkan csobogó patakot, a lombok sötét árnyékát a vízen, és sírt. Egy apró, remegő bajszú cickány megszimatolta, aztán elszaladt. Halak ezüstös oldala villant a vízben. A fű közt nyíló apró szirmú, fehér virágok fölött méhek zümmögtek, lepkék libbentek. Kék szitakötő szállt a karjára, kicsit megpihent, majd elcikázott a keskeny part fölött. Aleysia gyászában nem látta és nem hallotta őket. Eltelt a nap, későre járt. A kislány fázott, reszketni kezdett. Éhséget érzett, ettől a félbehagyott reggelire gondolt, és ismét belemart a fájdalom, ahogy a báró mosolya jutott az eszébe. Az édesapja utolsó mosolya neki szólt. Mint ahogyan az utolsó szavai is.

Valami történt, amiről neki nincs tudomása. A király katonái voltak. Thuered a neve, néhányszor hallotta emlegetni. Meg a régi királyt is, akiről azt mondogatták, hogy jó ember volt. Aztán az meghalt, talán megbetegedett, vagy mert nagyon öreg volt már… Ez az új király pedig megharagudott az apjára és őrá is. De vajon miért? Biztosan tévedés az egész. Hiszen az apja nem járt a királynál az utóbbi időben, nem találkoztak. Nalmer csak otthon ült, az erdőt járta, lovagolt, néha vadászott, mint ahogy tavaly is. Egy nagy hímpárduc jött le a hegyekből és rákapott a jószágra, hiszen könnyebb zsákmány egy kövér juhocska, mint valami fürge lábú zerge a sziklákon. A juhászkutyákat könnyen elintézte, az emberek dühösek voltak rá, és féltek tőle. Féltették a gyermekeket és ők maguk sem mertek egyedül kijárni, így aztán megkérték a bárót, hogy segítsen rajtuk. Nalmer fogta az íját, és egy holdvilágos éjszakán lesbe ült a karám mellett. Elpusztította a párducot, és a faluba visszatért a nyugalom.

A kislány arra gondolt, a közeli falu lakói bizonyára segítenek majd rajta. Hiszen mindig örömmel köszöntötték őket, ha közéjük látogattak, hálásak voltak az apjának. Elindult lefelé a völgybe, a patakot követve. Hamar rátalált egy ösvényre, azon haladt tovább. Egy idő után étel-, füst-, állat- és emberszag keveredett a tiszta levegőbe. Megérkezett a faluba. A szélső ház körül rendes pitvart látott, a kötélen néhány ruhadarab száradt. A baromfiak halkan kotyogva már elültek az ólban, tehénbőgés hallatszott az alacsony istállóból. Esti fejés ideje volt. Egy asszony teli sajtárral lépett ki az épületből. A lányka feléje indult. A küszöb mellől nagy, foltos szőrű kutya emelkedett fel, ugatott néhányat, inkább csak jelzés gyanánt, de nem bántotta a gyereket.

– Kérem – szólította meg Aleysia az asszonyt. – Kérem, segítene rajtam?

A nő megállt az udvaron, felé fordult és végigmérte. Felismerte benne az uraság lánykáját. Majdnem elejtette a sajtárt meglepetésében. A szomszédokkal már suttogtak arról, hogy valamit elkövethetett a báró, mert a király katonái felgyújtották a várat és kegyetlenül lemészárolták az embereit, végül őt magát is. Néhány falubeli rokona fent szolgált a bárónál, azok most a házakba húzódva virrasztottak gyászukban. Bár az idegenek már elmentek, a félelem még a levegőben gomolygott, mint valami ocsmány, sötét köd.

– Te vagy az kisasszonkám? – álmélkodott. – Ki gondúta vóna, hogy életben vagy?! Ennyi borzasztóság… Jer befelé, szaporán…

Beterelte a gyereket a házba, ahol a tűzhely parazsa világított, gyorsan letette a sajtárt és merített belőle egy csuporba.

– Igyék, angyalom… Hozok mindjárt egy kis lepényt is.

– Én is… – hallatszott egy vékony hangocska mellette. – Adjá’ nekem is…

Háromévesforma lányka bámult rá, meg a tejre.

– Mingyán… – simogatta meg az asszony a kicsi fejét. – Elébb a vendég.

Aleysia elvette az egyszerű csuprot és belekortyolt, de felkavarodott a gyomra a langyos tejtől. A lepényből evett pár falatot. Hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. Az asszony adott a lányának is, aztán elgondolkodva tett-vett körülöttük. Látta, milyen kimerült a jövevény, majd lefordul a zsámolyról, amin ül.

– Odafel a padláson elalhatik, kedves. Van friss széna, csak menjen fel, oszt aludjék.

A gyerek felkapaszkodott a létrán. Finom, frissen kaszált, szárított fű illata töltötte be a levegőt. A sarokban valahol egér motoszkált. Az apró ablakon alkonyati fény szűrődött be. Aleysia ledőlt a szénára és zaklatott álomba merült.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mikor hangok hallatszottak odalentről. Két férfi és az asszony beszélgetett.

– ’Iszen csak egy lyányka – mondta éppen a fiatalabb férfi. – Ellakhatna itten a miénkkel.

Odanézett a sarokba, ahol a gyerek aludt szalmazsákján, egy könnyű takaró alatt.

– Nem úgy van a’ – ellenkezett az asszony. – Mindenki felismerné, tudják, kicsoda. Egy faluban nincs titok. Tán beárulnának minket. Aztán egyszer csak idecsődűnének a király katonái, oszt minket is legyilkolnának. Szegény báró urunk most mán nem véd meg minket, nem fog segíteni… Elveszett a tisztesség meg az igazság mifelénk. Tán felgyútanák a mi házunkat is, a lyánykát meg elvinnék. Én nem fogom itten bújtatni, az bizonyos.

– De ’iszen már bújtatod – mondta az idősebbik férfi. – Odafel alszik a padláson.

– Csak enni adtam, meg hagytam, hogy elvackoljon – rándított egyet a vállán a nő. – A báró mindig jó volt hozzánk, aszonta, mindenkinek köll segíteni.

– Te mit gondúsz a dologrul, apám? – kérdezte a fiatalabb ember. – Többet láttál mán, mint mink.

Az öreg megvakarta a fejét.

– Aszondom, föl köllene adni a királynak. Bajunk lehetne, ha nem tennénk. Ha meg bevisszük neki, talán még meg is jutalmaz minket. ’Iszen keresték. Valamért köll nekik az a gyerek.

Az asszony a férjére nézett. A kezét tördelte.

– Nem is tudom… Ezeknek a gyilkosoknak nem adnám, de a király csak nem bántaná… Új tető köllene a házra. Meg vehetnénk még egy tehenet. Talán kettőt is.
A fiatalabbik férfi haragosan nézett rá.

– Ugyan mit okoskodsz? Még nem láttunk semmiféle jutalmat. Lehet, hogy csak levágnák ezt a kicsikét, oszt még minket is, hogy minek ártjuk bele magunkat. Nem jó dolog a kapzsiság, asszony, meghozza a bajt mindég!

– Itt van a baj, fönn aluszik a szénában – morogta az asszony. – Nem én hívtam ide, csak úgy begyütt az udvarra. Hát csak nem kergethettem el… De most aztán nézhetjük magunkat.

Aleysia felült a szénában. Hát bajnak jött ő ide? Rosszat hozni a házra? Akár úgy döntenek, hogy elviszik a királyhoz, akár nem, el kell mennie innét. Négykézláb, csendesen a létrához mászott. Leóvakodott, és búcsú nélkül elfutott a háztól. Az erdő mélyén körülölelte a sötétség, nem tudta, merre menjen. Megállt és figyelt. A fák ágait csendesen ingatta a szél, mindenfelé állatok motoszkáltak. Egy bagoly suhant el fölötte hangtalanul, mintha a tollai nem is érintenék a levegőt. Csak a mozgásra kapta oda a fejét.

– Bagoly, te sokfelé jársz. Nem tudsz egy helyet, ahol elbújhatnék? – szólt oda neki.

A bagoly leült egy ágra. Karmai között tartotta zsákmányát, egy kövér, elnyaklott mezei egeret. Óvatosan megigazította, nehogy leessen, aztán a lányra nézett, oldalra biccentette a fejét és válaszolt:

– A baglyoknak sok rejtekhelye van, de azok nem nektek valók.

– Mennem kell valahová – mondta neki Aleysia. – Rossz emberek felgyújtották az otthonomat és megölték az apámat. Egyedül vagyok. Kell valaki, aki segít.

– Láttam a helyet. Még forró a tűztől. Kiégett és csúf. Mindenfelé… pusztulás. Sajnállak téged.

A bagoly körbeforgatta a fejét, és pislogott. A legrosszabbat, hogy minden tele van elszenesedett halottakkal, nem mondta ki. Erősen gondolkozott.

– Talán felmehetnél a hegy napkeleti oldalára, a forráshoz. Ahol a szénégetők laknak. Azok nemigen beszélnek másokkal. Jó rejtekhelyük van.

Aleysia tudta, miről beszél. Néhányszor jártak arra az apjával. A patak nagy kanyarral ért ide, a forrása messze fent volt a fenyőfák között, a hegy másik oldalán, a határvidéken. Azon túl sosem mentek. Ott már Ezüstbérc hegyei emelkedtek.

– Jól van. Okos vagy, bagoly. Elmegyek a szénégetőkhöz. Talán azok nem akarnak kiadni a királynak. Talán a király katonái sem tudják, hogy ott szénégetők vannak.
Aleysia elindult kelet felé. Emlékeiben feltűnt a szénégető felesége, kedves asszony foltozott köténnyel, és van két vagy három gyerekük is. Igaz, a báró nem beszélgetett velük, éppen csak fogadta köszönésüket, de talán rendes emberek, és ő sem hoz rájuk bajt.

Az apja mindig azt mondta, van, aki gazdagnak születik, és van, aki szegénynek. A népnek adót kell fizetni az urának, a bárók meg a királynak fizetnek. Ám a szegényeknek is meg kell élniük abból, amivel foglalkoznak. Egy bárónak kötelessége törődni azokkal, akik a birtokán élnek. A katonákkal, a szolgákkal, a többiekkel is mind. A magányos remetével is, aki az erdő mélyén, egy magányos kunyhóban lakott. A mesterségből származó jövedelmet pedig néha ki kell pótolni. A molnár is tart libákat, a kovács is ültet káposztát a kertben. Nalmer pedig engedte három kis faluja, meg a néhány tanya lakóit a tisztásokon pónit legeltetni, az erdőben fát gyűjteni, gombát, málnát szedni. A patak halakat adott, a kevés disznó makkolhatott a tölgyek alatt. Az okos gyermekeket kitaníttatta számolásra, betűvetésre, vagy valami mesterségre. A csalást, erőszakot pedig nem tűrte maga körül. Nem a származás a fontos – mondta Aleysiának – hanem hogy van e becsület és szeretet valakiben.
A lányka tudta, hogy az erdő menedéket és élelmet adhat. Talán egyszer, valamikor lesz egy jó király, olyan, mint a régi volt, aki az apjára hasonlít igazságosságban, aki nem fogja őt kergetni, akkor megint kisasszonyka lesz, és nem kell bujkálnia. De az édesapja mindig hiányozni fog. Soha többé nem fogja látni őt. Nem hallja a hangját. Nem takarja be őt esténként és nem mesél neki többé. Kitapogatta Mucót a zsebében. Már csak ez maradt neki.

Aleysia sírva ment felfelé a keskeny vadcsapáson. Nem félt a sötét erdőben, az éjszaka, a rengeteg nem rémisztette. Tudta, hogy nem az erdő gonosz, hanem azok, akik megölték az apját. A katonák. A kancellár. A király. Vajon mit vétettek ellenük, hogy így rájuk törtek? Újra meg újra ezek a kérdések tértek vissza, szűnni nem akaró módon, ahogyan a mardosó fájdalom is végigkísérte az útján. Elfáradt, leült egy kidőlt, mohos fatörzsre pihenni és gondolkozni. Pockok motoszkáltak a fűben, odébb egy róka vadászott rájuk.

Csak ritkán voltak látogatóik a várban, egy-két ember az udvarból, néhány kereskedő, utazó mutatványosok. Ez utóbbiakat igazán kedvelte Aleysia. Akadt köztük táncos, zenész, énekes, tűznyelő és regélő. Ezek különösen jó napok voltak, a mutatványosok az udvaron mókáztak tarka ruháikban, a mesemondók és az énekesek vacsoraidőben, a tűzhely mellett adták elő vidám vagy szomorú történeteiket. Ám a kislány általában korán aludni tért. Az apja eztán gyakran beszélgetett velük többnyire egy korsó sör mellett, ezt a szolgálótól tudta.

Amennyire vissza tudott emlékezni, régen, talán két esztendeje jött valaki, egy idősebb, bársonyruhás, aranyláncot viselő uraság, még az előző király idejében, aki visszahívta az udvarba az apját. Ezt másnap a báró elmondta neki, mert azt akarta, hogy a lánya tudja, hogy bár tiszteli a királyt, és megfontolta az ajánlatát, inkább vele marad a birtokon. Aleysia sóhajtott.

Aztán hírnök érkezett, fekete lobogó alatt, sötét ruhában, a király halálhírével. Röviden beszélt és nem maradt sokáig. Néhány óra pihenés után váltó lovat kért és elment. A báró feldúlt volt, alig evett, egyedül ment kilovagolni és csak késő este tért vissza, mikor a lánya már lefeküdt. Aleysiának azonban könnyű álma volt, és meghallotta az apja hangját. Kinyitotta a szemét és figyelt a sötétben, de nem bújt ki az ágyából, hogy üdvözölje, mert hallotta a hangján, érezte, milyen zaklatott. Sokáig forgolódtak mindketten azon az éjszakán.

Eltelt néhány hét, és egy ősz szakállú, csendes mosolyú, vándor regélő kopogtatott náluk. Gyönyörű, hosszú meséket tudott, szebbeket bárkinél. Ráadásul úgy mondta el, hogy aki hallgatta, szinte ott lehetett a történetben. Aleysia aznap sokáig fennmaradt, de végül elnyomta a fáradság és az apja ölben vitte fel a szobájába. Sajnos, mire a lányka felébredt, az öreg már továbbállt. Akkor ő egész nap duzzogott, hiszen a mesemondók általában több időt töltöttek náluk. Végül a báró, aki maga is szomorúnak látszott, azzal vigasztalta meg, hogy megígérte, a következő zenésztől megtanulhat játszani a hangszerén, legyen az lant, hárfa, vagy bármi egyéb.
Kis idő múltán egy másik hírnök jött, fekete és sáfrányszín ruhákban, ez koronázásra hívta az apját. Ünnepségre, tiszteletadásra, az új király elébe. Akkor a báró igen kimérten viselkedett és udvariasan elutasította a meghívást. Sürgős teendőire hivatkozott, mondván, hogy nem hagyhatja el a birtokot. Másnap a báró felnyergeltette kedvenc lovaikat, felpakolt némi élelmet – nem túl sokat, hiszen útközben bárhol vendégül látták őket –, és körülvezette őt Erdővölgyön. Aleysia eleinte haragot és szomorúságot érzett az apja hangjában, később valami féltést, mintha rossz előérzete volna. Ettől ő maga is szomorú lett, és ez az egész kirándulásra rányomta bélyegét. Úgy látszik, ez a koronázás valami rossz dolog lehetett.

A kislány valamikor elszenderedett, végigborulva a vaskos mohán, mert arra ébredt, hogy virrad. Fázott, didergett, amikor elgémberedve felállt. Egy mókus riadtan futott el a közeléből. Továbbment, karjait összefonva, szaporán lépve. Lassan kimelegedett. Talált pár szem áfonyát, azt megette. Az ösvény mostanra megkerülte a hegyet és kiért tágas, nyílt területre ért. Aleysia jóval magasabban járt, mint ahol a falu házai álltak. Ha azon az oldalon maradt volna, most az otthona romjaira látott volna, de mivel körbement, más táj terült el előtte. Lágyan hullámzó dombok zöldelltek a napfényben, mögöttük pedig a távolban egy nagy hegyvonulat meredek, kopár sziklái látszottak. Az már a határ, a Zordvidék. Fáradt volt, a cipő feltörte a lábát. Még soha nem gyalogolt ennyit. Szeretett volna mielőbb a szénégetőkhöz érni. Néhány kedves szóra vágyott, és egy helyre, ahol elalhat. Ekkor szemközt a távoli fák között tábortüzet pillantott meg. Talán az lesz a tanyájuk. Nem emlékezett pontosan, merre kell menni, inkább sejtette az irányt. A rettentő fájdalom a szívében és a fáradság felőrölte az erejét. Elindult a tűz felé. Hirtelen elszédült, megingott, lába alól kiszaladt a föld és ő elvágódott.

Mofet, a szénégető megigazította a nyársat a tűz fölött. Vadnyulat sütött éppen ebédre, a hús mellé gomba és hagyma volt tűzdelve. Az ember talán harmincöt-negyven lehetett, de bőre cserzett volt az időjárástól, a keze sötét, arcán sok apró ránc. A lábánál ülő bozontos kis fekete kutya, mely eddig a pecsenye készítését figyelte teljes odaadással, most felállt és a rét túloldala felé nézett. A füleit mozgatta, vakkantott néhányat és nyüszíteni kezdett.

– Hát teneked mi bajod, Kócos? – kérdezte a szénégető a kis ebet.

Felállt és kezébe vette a husángját, mire a Kócos elindult előtte, hátranézett, hogy követi-e, aztán elfutott a magas fűben. A nagydarab ember darabos mozgással követte. Talán valami állat van ott. De lehet ember is. A kutya máshogy jelzi a farkast. Esetleg valami kisebb jószág. Aztán hirtelen valami világoskék foltot látott maga előtt. Mofet megszaporázta a lépteit. Hogyan került ide ez a kislány? Durva lapátkezével óvatosan félresimította a hullámos hajat és érezte, hogy a gyerek homloka forró. Hamar felnyalábolta, és futott vele visszafelé. A fák között, a boksáktól távolabb a felesége a kunyhójuk előtt ülve a kisebbik gyereket szoptatta. Csodálkozva nézett fel.

– Asszony! Gyere gyorsan!

Az egyszerű, alacsony rönkházban a szénégető felesége egész éjjel virrasztott a lányka mellett. Saját gyerekei az ő helyén aludtak az apjuk mellett, ő pedig a jövevény mellett ült és borogatta, gyógyteával itatgatta a lánykát. Az nehezen vette a levegőt és félrebeszélt. Az átélt sokk és a megfázás együtt legyűrték. Az asszony figyelt rá, és megtette, amit lehetett. A fűzfakéreg és kamillavirág főzet jót tett, reggelre lement a kicsi láza és az álma is nyugodtabbá vált. Mofettel elgondolkozva nézték. Ráismertek, hogy az uraság kislánya. Először azt hitték, eltévedt talán. Aztán a szénégető elballagott a hegy túloldalára, onnan látta a romokat, és két ismerős favágó elmondta, mi történt.

Aleysia csak két nap múlva tért magához. Fáradt volt és szomjas. Körülnézett. Valami kunyhóban feküdt. A berendezés egyszerű volt, durván ácsolt asztal, lóca, rávetett állatbőrökkel, ágyak gyanánt illatos fenyőágak halma viseltes, de tiszta pokróccal letakarva. Jobboldalt a szülőké, balra a gyerekeké, ezt foglalta most el. A sarokban egyszerű, tapasztott tűzhely a téli időre.

Az asszony belépett és rámosolygott Aleysiára.

– Nohát, hogy végre felébredtél, kisasszonka. Az én nevem Lamma. A szénégető Mofet felesége vagyok. Jó ember… Van két gyerekecskénk is, azok mostan odaki játszanak.

– Szomjas vagyok – szólalt meg Aleysia rekedten.

Az asszony megitatta. A lányka hálásan dőlt vissza a fekhelyére.

– Pihengessé’ csak galambocskám… Majd később megfésülöm a szép hajacskádat és le is mosdatlak, de most még erősödnöd kell…

Mofet odakint igazgatta a boksákat. Három is volt. Figyelnie kellett, hogy a fa ne kapjon lángra, éppen csak parázslott a nagy halom, gondosan, félgömb alakban összerakott sok fahasáb. A szénégető keményen dolgozott, a kész faszenet aztán ősszel levitte a faluba eladni vagy elcserélni élelemre, néhány vég vászonra, edényre, ami kellett. Megélt belőle a család. Néhanap Mofet a husángjával agyoncsapott egy-egy farkast vagy mosómedvét, annak a bőrét kidolgozta, és az asszony téli holmit varrt belőle maguknak. A nagyobb gyerekkel bogyókat gyűjtöttek, halat fogtak a patakban, vagy mézet kerestek az erdőben. A méheket aztán ki kellett füstölni, ami nem volt egyszerű dolog, de a finom lépesméz megérte a fáradságot, és azt a néhány csípést, amit elszenvedtek ilyenkor. A kicsit még cipelni kellett, alig totyogott, az anyja magára szokta kötni egy kendővel.

A báró – noha más nagyurak gyakran megtették ezt – sohasem tiltotta, hogy a birtokain a szegények halat fogjanak, mézet gyűjtsenek vagy tűzifát szedjenek. Nyulat is foghattak, volt belőlük elég. Erdővölgy népe nem ismerte az éhezést, és hálás volt az urának.

Az asszony odament az urához.

– Nem idevaló – mondta aggodalmasan. – Olyan gyönge virágszál. Minden bordája láccik, vékonyka…

– Ühm – bólintott Mofet. – Micsinájjunk véle? Ki nem lökhetjük a vadonba. Nincsen neki hová mennie. Talán keresik is.

Megdörzsölte a tarkóját, mint mindig, ha valami gond akadt.

– Elbújhatna itten, de ez nem való neki, főleg ha gyün a tél – erősködött Lamma. – A mieink mán megszokták, erősek, belenőnek ebbe az életbe… Nekünk jó itten, de félek, hátha meg sem maradna. Arra gondútam, ha erre jár az öreg, elvihetné magával. Jó ember és azt mondta, háza van, baromfival, kerttel. Mégis csak olyashoz van szokva, és nála tán sose találják meg, akik ártani akartak néki…

Mofet megvakarta borostás állát. Mond valamit az asszony. De vajon jön-e az öreg? Lamma, mintha a gondolatát találná ki, folytatta:

– Ha megtudja, mi történt, bizonyosan elgyün. Köll néki az ilyesféle dógokat tudnia, hogy mi történt, hogyan vót, az a mesterségihöz tartozik.

– ’Iszen mi sem tudjuk, mi vót odaát a kastélyba’.

– Ez a lyánka, szegénke, tuggya – nézett rá Lamma jelentőségteljesen. – És az öregné’ jobb vóna neki.

– Majd figyelek – bólintott Mofet. – Ha gyün, szólok néki.

Lamma elégedetten tért vissza a munkájához. A faluból másnap feljött az egyik paraszt és kérdezősködött, hogy nem látták-e a gyermeket, de Mofet elküldte.

– Nincsen nálunk senki idegen – mondta a nagydarab ember komolyan.

Ez igaz is volt, mert ők nem tekintették Aleysiát idegennek. Vendégnek igen, de nem idegennek. Vigyáztak rá, etették, itatták, az asszony varrt neki egyszerű inget, vállkendőt, bőrből kis bocskort, ő pedig, ahogy megerősödött, segített nekik, amiben tudott. Megkérdezte a mókusokat, merre van a vadméheknek fészke, aztán megmutatta a csodálkozó Lammának. Próbálkozott a varrással is. A két gyerekkel egy ágyban aludt, azok már megszokták, összebújtak, mint a malacok, de neki furcsa volt, ámbár biztonságot adott.

A Regélő egy szép, napos délután kocogott végig a völgyön. Erős, csillagos homlokú, sötétpej lovon ült, ami talán túlságosan is jó volt egy efféle kóborlóhoz. Őszbe csavarodott szakálla a mellkasát érte, kék úti köpönyege egyszerű volt és tiszta. Mofet messziről meglátta, elébe ment.

– Aggyisten Öreg! Tiszteld meg a házunkat…

Aleysia egy rönkfán ült a ház előtt, éppen foltot varrt az egyik egyszerű, zsákforma ruhára. A nyelvét is kidugta, úgy igyekezett egyforma öltéseket rakni egymás mellé. Saját, tüsketépte kék ruháját már megvarrogatta. Oda akarta adni vendéglátói kislányának, de Lamma azt mondta, nem való az a holmi idekintre. Feltekintett a munkájából és ahogy meglátta a jövevényt, rögtön megismerte.

– Regélő – suttogta felcsillanó szemmel.

Rögtön el is szomorodott, mert a mesemondó felbukkanása a régi szép napokat idézte fel. Az öreg is megismerte őt, mert szürke szemén komoly árnyék futott át, leszállt a lováról és meghajtotta magát az ültéből felemelkedő kislány előtt.

– Üdv néked, Aleysia kisasszony – köszöntötte. – Fogadd részvétemet. Atyád, Nalmer báró kiváló ember volt. Egyike a legjobbaknak, akiket életem során megismertem. Sajnálom, ami történt, de boldoggá tesz, hogy téged viszontláthatlak.

– Én is örülök, hogy látlak, regélő – nézett fel rá Aleysia, de a szeme elkönnyesedett. – Jó veled találkozni…

– Enyém a megtiszteltetés – nézett rá az öreg komolyan. – Régen jártam nálatok, de úgy látom, emlékszel rám.

– Hogyne emlékeznék, csak a nevedet nem tudom.

– Regélőnek emlegetnek, de a valódi nevem Femelon, kisasszony.

– Mondasz nekünk mesét, Femelon mester?

– Hogyne, kis hölgy, minden nap elmondok egyet, ámde most beszélnem kell néhány szót ezekkel a jóemberekkel, ha megbocsátasz…

A regélő nem maradt sokáig. Épp csak megpihent, és még aznap megfordította a lovát és visszafelé haladt ugyanazon az úton, amelyen jött, a határ, a Zordvidék felé. Csakhogy most a nyeregben ott ült előtte Aleysia. A kezében kis batyut szorongatott, amit Lamma pakolt nekik össze.

– Vigyázzál reája – nézett az öregre, mikor elindultak. – Megszerettük őtet… De tenálad jobb helye leszen…

Az asszony még nem tudta, hogy a regélő kis erszényt hagyott a lócán. Szívesen hagyott volna többet is néhány ezüstnél, de tudta, hogy büszke, jószívű szegénységükben ezt sem fogadnák el, ha nyíltan adná, így aztán csak odacsempészte, mielőtt elindult.

Aleysia szíve is elnehezedett, mikor Lamma búcsúzóul megölelte. A kis szőrme-babát, Mucót odaajándékozta a kisebbik gyereknek, mert adni akart valamit, és mása nem volt. Aztán odanyújtotta kezét az öregnek, aki felemelte a lóra. Volt Femelonban valami megnyugtató, mintha már réges-régen ismernék egymást. Valami, ami a régi világhoz kötötte, ahol még ő volt a bárókisasszony, és élt az apja. Ha az öreg szemébe nézett, bátorítást látott és tiszteletet. Enyhe pipafüst és rozmaring illata volt, jólesett nekidőlni. Tudta, hogy messzire viszi a szülőföldjétől, de nem bánta.

Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Szabó Emese: Határ a csillagos ég című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Az emberiség egy hatalmas háborúba sodorta a galaxist, amit Mágikus Áramlatok hálóznak be. Egy rég letűnt faj, az Ősik, a háború okozta károkat nagy erőfeszítések árán tudta helyrehozni, ám mielőtt újra egyesültek a Mágiával, kiválasztották a nimfákat, akiknek feladata az egyensúly fenntartása. A nimfák feladata lett a galaxis szellemi egyensúlyának fenntartása. A fizikai egyensúly megőrzéséért a 12 Legenda felelt: ők szinte korlátlan Mágiával bíró harcosok voltak. Volt még 12 tanítvány is, őket Fabuláknak nevezték. Csakhogy a Legendák teste és elméje hosszabb távon képtelen ilyen hatalmas Mágiát elviselni, ezért szükségük van egy különleges Horgonyra: ez pedig a Legenda legszorosabb emberi kapcsolata.

Szabó Emese: Határ a csillagos ég

romantikus, fantasy

1. Fejezet
Sápadt csillagok

Opál, mögötted! – a saját kiáltásomra riadtam fel.

Kinyitottam a szemem, de koromsötét volt, nem láttam semmit.

Nem tudtam mozgatni a lábaimat.

A világ pillanatok alatt egyetlen gondolattá szűkült: megszökni. A pulzusom dobolása a fülemben minden más neszt elnyomott, és ahogy a pánik eluralkodott rajtam, vergődni kezdtem, ütni, rúgni, harapni próbáltam. Bármit, csak ne kerüljek oda vissza.

Ám az ütéseim nem érték el célpontjaikat, mást viszont megéreztem: az átizzadt hálóingem, és a lábamra tekeredett takaró durva szövésű anyagának a tapintását. A rémálmok szövetén csak lassan tudott keresztülszivárogni a valóság.

Újabb pillanatoknak, perceknek kellett eltelnie, amíg tudatosítottam magamban, hogy az ellenség, akivel harcoltam, csak a képzeltem szüleménye. De a tudat magában még nem volt elég: fényre volt szükségem, látnom kellett, hogy tényleg egyedül vagyok a szobában. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy biztonságban vagyok.

Tapogatózni kezdtem az éjjeliszekrényen, és szinte azonnal meg is találtam a kis kezelőpanelt, de az olvasólámpát nem tudtam felkapcsolni. Kis nyöszörgő hang hagyta el a számat, ahogy a pánik fokozódott bennem, de még sikerült uralnom. Szinte kitéptem a fiókot az éjjeliszekrényből, és addig kotorásztam benne, amíg megtaláltam a kéziszámítógépemet. Ahogy a kezembe vettem, azonnal bekapcsolódott, és tompa kék derengésbe burkolta a szobát. Csak a tárgyak körvonalait világította meg, de már ez is elég volt: a pulzusom lassan csillapodott, és a zihálásom is megszűnt.

Sose kerülök oda vissza.

Biztonságban vagyok.

De az álomtól nem tudtam szabadulni: még mindig hallottam a kézifegyverek hangját, a fájdalomkiáltásokat, a Mágikus kisülések sercegését. Valóságos volt, mert megtörtént. Újra magam előtt láttam az embereket, akiket nem tudtam megvédeni, pedig ez volt a feladatom. És mégis: én élek, ők pedig meghaltak.

Végtelenül önzőnek éreztem magam, amikor felkeltem az ágyból. Nem tudtam egyedül maradni. Akkor is elmenekültem, és még mindig menekülök.

Felszisszentem, amikor letettem a lábam a hideg fapadlóra, de nem volt energiám megkeresni a csizmámat, ezért csak a takarót terítettem a vállamra, és a folyósón is igyekeztem a kopott szőnyegen haladni. Még mindig a kis komputeremmel világítottam, mert az épületben sehol nem égtek lámpák, és a környező házak fényei sem szűrődtek be az ablakon: az egész városnegyedben áramszünet volt.

Még messze volt a hajnal, mindenki mélyen aludt, ezért a gyerekek hálókörlete felé indultam. Két szintet kellett lemásznom a nyikorgó hátsó lépcsősoron, amikor a folyósó végén megláttam a vékony kis fénycsíkot, ami a figyelőszoba ajtaja alatt szűrődött ki.

Az utolsó pár méter megtétele tűnt a legnehezebbnek. A vékony fénysugár egyszerre volt megnyugtató és otthonos, de közben eltöltött szégyenérzettel is: még a kisgyerekek is tudnak sötétben aludni. De én nem.

Az ajtó előtt felcsatoltam a komputeremet a csuklómra, és tettem egy felesleges kísérletet arra, hogy megigazítsam a zilált külsőmet. Amikor benyitottam, Patrisa nővér cseppet sem tűnt meglepődöttnek, de azonnal elmosolyodott és a teáskannához nyúlt:

– Szeretnél egy bögrével? Még meleg.

– Köszönöm, kérek – büszke voltam magamra, hogy egy kicsit sem remegett meg a hangom.

Patrisa nővér félretette az újságot, amit eddig az olajlámpa fényénél olvasott, és töltött az odakészített bögrébe, majd a kezembe adta. Amikor belekortyoltam, szinte meg sem lepődtem, hogy nyugtató tea volt, pont úgy ízesítve, ahogy én szeretem. Patrisa nővér egy kivételes tehetséggel megáldott füvesasszony volt, és fantasztikus emberismerő: már várt rám, tudta, hogy jönni fogok. És ahogy lassan kortyoltam a teát, kezdtem átmelegedni, közben pedig tényleg megnyugodtam. Ez volt Patrisa nővér varázsereje, úgy, hogy közben egy cseppnyi Mágiát sem birtokolt.

A szobában csak két ülőfelület volt: a karosszék, amiben az apáca ült, és egy vékony priccs vele szemben, amin helyet is foglaltam. Egy darabig csak csendben ültünk, ő tovább olvasta az újságot, én pedig próbáltam elcsitítani a gondolataimat.

– Mikor ment el az áram? – kérdeztem pár perc múlva.

– Úgy egy órája, vagy talán kicsit kevesebb.

– De a Környezetvédelmi rendelet szerint nem is mi következtünk volna… – nem kérdeztem, csak kijelentettem, Patrisa nővér pedig egy bólintással helyeselt. Tudtuk, hogy nem tanácsos ebben a témában összefüggéseket keresni.

A Környezetvédelmi rendeletet az Imperatrix, világaink vezetője hozta törvénybe. Egyes bolygókon felosztotta a városokat kerületekre, és felállított egy sorrendet, hogy melyik éjszakákon kik maradnak áram nélkül. Ez elvileg a nem megújuló energiaforrások védelme és az energiatakarékosság miatt történt, csakhogy nem kell hozzá nagy tudomány, hogy az ember észrevegye: ez a törvény csak azokra a bolygókra, városállamokra vonatkozik, ahol jelentős gyártevékenységek zajlanak. Mint például nálunk.

És még ez sem elég, mert éjszaka az energiaellátás rendszeresen szakadozik: két héten belül ez már a második ilyen éjszaka. A dolgok akkor romlottak meg látványosan, amikor az Imperatrix átvette az uralmat: valahogy semmiből sincs elég. Nincs elég ruha, élelem, gyógyszer, áram vagy pénz.

De ezekről mindenki mélyen hallgat.

Összerezzentem, amikor Patrisa nővér hirtelen lecsapta az újságot az asztalra. Csak a szemében láttam, hogy mennyire ingerült, a szavai higgadtak voltak, miközben felsorolta, mit olvasott az újságban:

– Több alapélelmiszert lehet már kapni az élelmiszerjegyekért, a központi világokban gyakorlatilag megszűnt a nélkülözés, és a peremen is csökkent a bűnözés.

A kezemben a csésze megremegett a nyilvánvaló hazugságokat hallva, de tompa hangon válaszoltam az elvárt mondattal:

– Az Imperatrix végtelen gondoskodásának hála.

– Hogy fulladna bele inkább a Mágia forrásába! – az apáca csak suttogta a szavakat, de én mégis ösztönösen összébb húztam magamat. Láttam, hogy a tűz azonnal ki is hunyt a szemében, és már meg is bánta a nyíltságát. Már maga a gondolat is veszélyes volt, de így hangosan kimondva… Elképzelhetetlen bajt hozna a fejünkre, ha az egyik gyerek meghallotta volna…

– Hogy van Reyna? – kérdeztem, hogy témát váltsak, és a felségáruló gondolat teljesen eltűnjön a szobából.

Patrisa nővér sóhajtott:

– Megint felszökött a láza.

Már szinte a válasz előtt felálltam:

– Megnézem – mondtam.

A figyelő a két fő hálóterem között helyezkedett el, ajtó helyett pedig csak egy nehéz függönnyel volt elválasztva. Én a lányok hálója felé indultam, és ahogy a függöny visszazárult mögöttem, néhány percig csak hallgattam a gyerekek egyenletes szuszogását: ilyenkor éjszaka különösen békések és gondtalanok voltak. Mi napközben is mindent megtettünk érte, hogy a külvilág problémáit az árvaház falain kívül tartsuk, de a lehetőségeink rendkívül korlátozottak voltak.

Óvatosan elsétáltam az ágyak mellett, megigazgattam a takarókat, és suttogva elmormoltam egy-egy jókívánságot az anyanyelvemen, közben pedig letöröltem egy kósza könnycseppet. Csak egy ijedt, fiatal nő, és néhány jókívánság egy mára ismeretlen nyelven: ennyi maradt a népemből. Ők nem akartak harcolni, az volt az életük értelme, hogy a tudást és a művészetet eljuttassák mindenkihez. És aztán azért haltak meg, mert Mágusnak születtek.

A következő kiságynál megtorpantam, mert üres volt. Ezzel a kislánnyal volt a legszorosabb a kapcsolatom a csoportból, úgyhogy pontosan tudtam, hogy hova mehetett. Felvettem hát a földről a papucsát, és kimentem utána az erkélyre. Első pillanatban még nem láttam meg, mert a régi kőkorláton ücsörgött az egyik vízköpő takarásában, de utána kibújt a Hold a felhők mögül, és így észrevettem a fehér hálóingét.

Nem voltam hangos, de Reyna már tudta, hogy itt vagyok. Vékony kis hangja megtörte az éjszaka mozdulatlanságát:

– Nem tudtam aludni, mert melegem volt. Ugye nem akarsz megbüntetni, amiért felültem a korlátra?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson

– Tőlem csak akkor kapsz ki, ha leesel – mondtam, aztán felültem mellé a korlátra, magamhoz húztam és mindkettőnket betakartam a takarómmal. Noha a kőkorlátból sütött a hideg, Reyna bőre természetellenesen meleg volt. Magasabb volt a láza, mint gondoltam.

A kislány a tenyerébe vette a kezemet, és megsimította a karom belső oldalán az ezüstszínű tetoválást.

– Ezt eddig még nem vettem észre… Mit jelent? – kérdezte.

Magamban felszisszentem: jobban szerettem, ha a lehető legtöbb bőrfelületem takarásban maradt, de a szobámban még csak a menekülésre tudtam gondolni, és mivel most nem viseltem kesztyűt, jöttek is a kérdések. Talán hazudnom kellett volna valamit, de itt, a csillagok alatt nem éreztem helyesnek: Reyna csak egy kislány, aki megérdemli az igazságot, illetve azt a részét, amelyiket meg tudja érteni. Úgyhogy válaszoltam:

– A népem úgy tartotta, hogy ez a virág, az azálea a nők jelképe. A legendáink szerint ez a szimbólum segít megtalálni a boldogságot.

– Hiszel benne?

A kérdése beleszúrt egy tüskét a szívembe, és elhúztam a kezemet:

– Nem tudom, Prücsök. Mára már eltűnt a Mágia, ahogy azok is, akik ezt mondták nekem.

Reyna megpróbált úgy helyezkedni, hogy a szemembe nézhessen:

– Te nem hiszel a boldog befejezésben?

Megráztam a fejem:

– Szerintem azt ki kell érdemelni, de én már elpocsékoltam az összes esélyemet.

– Akkor az, hogy itt vagy velünk, és segítesz a Nővéreknek, az nem elég boldog befejezés?

Megsimogattam a haját:

– Nem maradhatok itt örökké. Már így is több időt töltöttem itt, mint szabadott volna: engem keresnek a rossz emberek, és bajt hoz rátok, ha itt találnak meg.

Reyna bólintott, mert pontosan értette. Az ő családja is az üldöztetés alatt halt meg:

– De azt ugye megígéred, hogy nem fogsz búcsú nélkül elmenni? – kérdezte.

– Lehet, hogy nagyon hirtelen kell elmennem… Nem tudom ezt megígérni, Prücsök – fájt a szívem, hogy még csak ennyit sem tehetek meg érte.

Szomorúsággal átitatott csönd telepedett ránk. Reyna sokkal több gonoszsággal találkozott már élete során, mint szabadott volna egy ennyi idős kislánynak, és eljön az idő, amikor én is fájdalmat fogok okozni neki.

– Válaszolsz nekem, ha kérdezek valami furcsát? – szólalt meg hirtelen. – A felnőttek mindig azt mondják, túl kíváncsi vagyok.

– Figyelj rám jól! Van egészséges kíváncsiság, azzal nincs semmi baj, viszont nem mind-egy, hogy kitől kérdezel, és mit.

– Oké… Akkor elmondod, kik a Legendák?

Csak most kezdtem megérteni, hogy Reyna kérdései valójában mennyire veszélyesek lesznek. Egy pillanatig tépelődtem, hogy válaszoljak-e, de aztán arra jutottam, hogy inkább most válaszolok én, minthogy később kérdezzen meg véletlenül egy rossz embert.

– Hát, ők egy különleges csoport voltak – kezdtem. – Egyszerre mindig csak 12 Legenda volt, és ők vigyáztak a békére és az egyensúlyra az egész ismert univerzumban. Szinte határta-lanul nagy volt a Mágiájuk és a bölcsességük, sőt, még a legképzettebb harcosok is ők voltak. Ha valahol nagy baj történt, vagy túl sok volt az igazságtalanság, akkor jött egy Legenda, és segített megoldani a bajt.

– De hát itt is van egy csomó igazságtalanság! Akkor miért nem segítenek?

Kis híján elsírtam magam, hallva a teljesen jogos kérdést: tényleg nagy szükség lenne most rájuk, de a Legendák már nem tehetnek semmit.

– Meghaltak egy nagy csatában – mondtam halkan. A folyamat természetesen kicsit hossszabb volt, de így is néhány hét alatt lezajlott az egész.

– Mindegyikük?

– Igen… Az egyik Legenda többre vágyott, ezért elárulta a társait. Ő lett az Imperatrix, és megölt mindenkit, akiről azt gondolta, hogy fenyegeti a hatalmát.

– Akkor ő gonosz ember?

– Nem lesz akárkiből Legenda, Prücsök. Az Imperatrix is jó ember volt, de aztán… eltévedt: rossz eszközöket választott, és lassan egy szörnyeteggé vált. De elárulok egy titkot: még a Mágia sem adhat az Imperatrixnak örök életet. Egyszer majd nem lesz elég óvatos, hibázni fog, aztán pedig minél jobban próbálkozik, annál többen fognak kicsusszanni a kezéből. A régi rend vissza fog állni, mert Legendáknak mindig lenniük kell. Ez a Mágia egyik alaptörvénye.

Reyna hallgatott egy kicsit, átgondolta, amiket megtudott, majd újra megszólalt:

– És kik a nimfák?

A szívem kihagyott egy ütemet, és szinte éreztem, ahogy megfagy a vér bennem.

– Ki beszélt neked róluk?

A kislány megérezte, hogy most valami nagyon rosszat mondott, azonnal mentegetőzni kezdett:

– Én igazán nem akartam hallgatózni, és csak pár mondatot hallottam. A zárdavezető főnővér beszélt egy évfordulóról és gyászról. És a nimfákról.

Sebesen járt az agyam, hogy mit mondjak, de végül rájöttem: egy idő után úgyis megtud-ná, hogy mi történt… Akkor legalább legyen valaki, aki a szép dolgokról is mesél neki:

– A nimfák voltak az a kicsiny nép, akik a Sötét Kor és a Nagy Háború után, először tudták használni a Mágiát. Néhány Mágiatörténész szerint az utolsó Ősik tanították a nimfákat, akik így hatalmas erőre, bölcsességre és szinte felfoghatatlan méretű tudásra tettek szert. Nagyon ügyesek voltak a művészetekben is: például volt köztük zenész, író, festő és építész is. És a legfontosabb az volt, hogy a nimfák terjesztették ezt a tudást: a legnagyobb egyetemeken, akadémi-ákon tanítottak, de elutaztak a messzi csillagrendszerekbe is, hogy az egyszerű embereket is tanítsák.

Az előtt tudtam, hogy melyik kérdést teszi fel, mielőtt megszólalt volna:

– Oké, de mi történt velük? – kérdezte.

Tűz, és füst.
A szálló por és törmelék szaga.
A könnyeim sós íze.
A bőre puhasága, és a szorítása, ahogy fogja a kezemet.
A hangja érdessége: – Kérlek, Sziporka… Ígérd meg, hogy élni fogsz!

Minden erőmmel a jelenre koncentráltam, és így kirántottam magam az emlékből, hogy válaszolhassak:

– A hírek szerint egy agresszív betegség megtizedelte őket, a lakosság maradéka pedig szétszóródott a galaxisban – legalábbis ez volt a hivatalos álláspont.

Reyna kutató tekintettel méregetett:

– De tényleg ez történt?

– Nem… – sóhajtottam. – Először az Imperatrix jött a katonáival, és csak aztán a betegség… A nimfáknak esélyük sem volt. Aki pedig mégis elmenekült, vagy eleve nem is volt a támadás alatt otthon, őket üldöztették és elfogták – nagyot nyeltem, és kiböktem az utolsó hírt: – Mára már mind meghaltak.

– Remélem, hamar visszatérnek a Legendák! Az Imperatrix nagyon gonosz ember, meg kell állítani! – ez a dacos kis hang ébresztett rá, hogy mit tettem.

Olyan hirtelen fordultam szembe Reynával, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat és leestem. Megragadtam a két vállát, és a szemébe néztem:

– Ezekről soha nem beszélhetsz hangosan! Soha nem tudhatod, hogy ki besúgó! Az árvaház sem biztonságos!

A kislánynak az ijedtségtől kigördült egy könnycsepp a szeméből:

– Ígérem! Nem fogom elmondani senkinek!

Újra magamhoz öleltem, de attól, hogy halálra rémítettem, egyáltalán nem lettem elégedettebb vagy nyugodtabb, ezért elkövettem még egy hibát. Egy hibát, ami sokkal, de sokkal nagyobb volt annál, hogy megtudott néhány igazságot, amit az Imperatrix el akart feledtetni, mert elkezdtem dúdolni egy dallamot: azt a dalt, amit az édesanyám énekelt nekem kiskoromban.

A józan eszem azt súgta, hogy fejezzem be az éneklést, mert ha gyenge és ártatlan is volt, de ez is egyfajta Mágia: az Ősök Mágiája.

De éreztem, ahogy Reyna ellazult a karjaimban, és szinte azonnal el is aludt. Adtam egy kis puszit a homlokára, majd nekitámasztottam a hátam az egyik vízköpőnek, és kényelmesen elhelyezkedtem.

A szél végre elűzte a felhőket, és a csillagok mintha szemrehányóan hunyorogtak volna rám: meg fogom fizetni az árát, hogy most egy varázslatot hajtottam végre.

Csakhogy már elegem volt belőle, hogy a józan eszem szabályaira hallgassak, ezért folytat-tam az éneklést. Ez nem az a Mágia volt, amire Reynának szüksége lett volna a gyógyuláshoz, ez túlságosan gyenge és nyers volt ahhoz, de szép álmokat hozott neki. Adhattam pár kellemes emléket egy kislánynak, aki fiatal korához képest túlságosan sok gonoszságot látott.

Adhattam neki valamit, amire emlékezni fog, ha már nem leszek mellette. Mert tudtam, hogy az Univerzumot nem csaphatom be, és ha eljön az ideje, be fogja hajtani a tartozásaimat.

2. Fejezet
Lidércfény

Egy gyengéd érintésre ébredtem. Azonnal, egy pillanat alatt megfeszültek az izmaim, és készen álltam a menekülésre. Kis híja volt, hogy lelökjem az ölemből a még mindig alvó Reynát, de szerencsére azonnal megláttam, hogy csak az egyik apáca áll mögöttem.

– Egész éjjel itt voltatok? – kérdezte.

– Nem, Nővér.

– Vagyis nagyjából kipihented magad. Kérlek, kövess, mert a Zárdafőnök beszélni szeretne veled.

Bólintottam, és épp megpróbáltam kitalálni, hogyan emelhetném fel Reynát, majd fektethetném le az ágyára úgy, hogy nem ébred fel, amikor a kislány kinyitotta a szemét. Gyorsan megértette, hogy vége az alvásnak, ezért lekászálódott a korlátról.

Az ügyeletes nővér elindult a hálóterembe, és én is mentem volna utána, de Reyna belekapaszkodott a hálóingembe:

– Mesélnem kell valamit!

Megfogtam a kezét:

– Most el kell mennem, de ha visszajöttem, beszélgethetünk.

– Most le fognak szidni, hogy kiültél velem a korlátra? De ugye azért mosogatnod nem kell?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson, hogy a legrosszabb büntetés a konyhai munka… Bárcsak igaz lenne.

Megsimogattam a homlokát, és örömmel állapítottam meg, hogy nincs láza:

– Dehogy is, Prücsök.

Gyorsan megöletem, majd sietősen elindultam az irodába, ahol a Zárdavezető nővér már várt rám:

– Foglalj helyet, Gyermekem – kért halkan.

Leültem az íróasztala másik oldalán álló székre, és hirtelen tényleg olyan érzésem lett, mintha visszaléptem volna az időben: mint amikor elkövettünk valami csínyt, és a büntetést vártuk. De akkor nem voltam egyedül, mert mindig velem volt…

Elhessegettem az emlékeket, és megszólaltam:

– Tehetek értetek valamit?

– A kereskedők idén a szokásosnál is többet késnek.

Bólintottam, hogy tudok róla. Az apácák ritka növényekből különleges, és jó minőségű festékeket állítottak elő: az adományokon kívül csak ezt a bevételt tudták az árvaház fenntartására fordítani. Csakhogy mostanában az embereknek egyszerűen nem marad pénzük jótékonykodni is, és minél jobban elharapódzott a bűnözés a galaxisban, annál ritkábban jöttek a kereskedők.

– És én mit tudok segíteni? – kérdeztem.

Az Apátnő gondterhelten sóhajtott.

– Már azt sem tudjuk biztosan, hogy idén jönnek-e. Így most nagyon le kell csökkentenünk a kiadásainkat, és sajnos nem fogunk tudni több gyógyitalt venni a kis Reynának.

– Megértettem – mondtam halkan. Nehéz döntést kellett meghozniuk, mert a kislány csak a lázcsillapító gyógyszerek miatt volt még életben. De az apácáknak a többi gyereket is nézniük kell, és hiába próbálnak önfenntartóak lenni, az élelmiszerjegyeket, az áramot, a vizet, a bérletidíjat nekik is ki kell fizetni.

– És Patrisa nővér? – jutott hirtelen eszembe. – Talán ő tud hasonló elixírt készíteni.

– Hajnalban beszéltem vele erről. Mindenképpen meg fogja próbálni, de szüksége lesz hozzá egy gyógynövényre, amit mi nem tudunk beszerezni. De Te talán igen…

Megkönnyebbülten fellélegeztem:

– Vállalom. Én bármit meg…

Az Apátnő felemelte a kezét, hogy megállítson.

– Várj, sajnos ennyire nem egyszerű a helyzet – mondta. – Patrisa nővérnek azálea szirmokra van szüksége, azálea pedig nem nő akárhol…

– Óh – a lelkesedésem láthatóan megbicsaklott, de összeszedtem magamat. Reyna megérdemel egy hosszú és boldog életet, nekem pedig a hatalmamban áll segíteni, úgyhogy meg is fogok mindent tenni. A gyomromba viszont mégis egy csomó költözött, miközben visszamondtam az információkat, amikre még a régi füvészóráimról emlékeztem:

– Az azálea az egyetlen növény, amelyiknek a megtalálása nem bolygórendszerhez és égövhöz, hanem Mágiához kötött. Ahol sok Mágia van, ott kell árnyas, vízközeli helyen keresni.

A Főapát reménykedve nézett rám:

– Akkor tudsz esetleg olyan helyet is, ahol előfordulhat?

A legrosszabb az egészben az volt, hogy régen azáleát minden valamirevaló füvesasszony boltjában lehetett venni. De aztán az Imperatrix üldöztetni kezdte és behódolásra kényszerítet-te a Mágusokat, így már ha találnék is helyet, ahol elég Mágia van, hogy vadon nőjön azálea, jó eséllyel megfigyelik. És csak leleplezném magamat és az apácákat, hogy tiltott bájitalokkal foglalkoznak.

Vagyis merészebbnek kell lennem, mint amit az Imperatrix kinéz az emberekből. És csak közeli helyszín jöhetett szóba, ahova el tudok jutni suhanóval, mert más nem állt az árvaház garázsában.

Nagyot nyeltem.

– Tudok egy helyet: a Fekete-mocsár.

– Mi reménykedtünk, hogy talán tudsz egy kevésbé veszélyes helyszínt is. De ha nem, akkor adok valamit, amire még szükséged lehet – a Zárdafőnök lassan fölállt, és a mögötte lévő szekrényből elővett egy vastag barna papírba burkolt csomagot. A formájából nem lehetett következtetni a tartalmára, de az apátnő végtelen óvatossággal helyezte le az asztalra, és én hirtelen rájöttem, hogy mi lehet a csomagban.

– Eddig a padláson őriztük – mondta.

Próbáltam nem árulásnak látni a tettüket, de nem igazán sikerült, és így nem tudtam a vádaskodást sem kitörölni a hangomból:

– Azt mondtátok, hogy a folyóba vesztek. Azt mondtátok, nincs semmim!

Az apátnő mereven bólintott:

– Valóban hazudtunk, de nem fogok érte bocsánatot kérni. Először csak el akartuk rejteni a gyerekek és az önkéntesek elől. De aztán mire magadhoz tértél, a világ megváltozott, és már attól féltünk, hogy hirtelen felindulásból, teljesen feleslegesen megöletnéd magadat. Akár még a gyerekeinkre is veszélyt hozhattál volna. Nem hagyhattuk… És én sem hagyhattam.

Az árulás fullánkja egy pillanat alatt eltűnt. Arról az időszakról összemosódtak az emlékeim, csak a mindent betöltő gyászra emlékeztem, de most visszagondolva reálisnak ítéltem meg a félelmüket. Lassan felvettem, és magamhoz öleltem a csomagot, miközben csak egyetlen pillanatnyi elgyengülést engedélyeztem magamnak: annyit, hogy egy könnycsepp lefolyhasson az arcomon.

– Estére itt vagyok.

Nem tudom, hogy elköszöntem-e. Szinte futva tettem meg az utat a szobámig, ahol finoman letettem az ágyra a csomagot. A lehető legóvatosabban bontottam meg a csomagolást, majd felemeltem a fegyveremet: egy nimfa íját.

Pontosan két standard éve történt a támadás, és ennyi időt adott nekem az Ősanya, hogy elbújva a sebeimet nyalogassam. Akkor hibáztam, amit sosem fogok tudni jóvá tenni. De most itt van egy kislány, akinek én vagyok az egyetlen esélye.

A támadás óta rejtőzködnöm kell. Azok a fizikai jellemzők, amik régen önmagammá tettek, most csak veszélyt hoznak rám. Az ezüstszínű tetoválásaimat ruhával könnyen el tudom fedni, de a hajammal nincs ilyen könnyű dolgom: kusza, fekete hullámokból áll, a tincsek vége pedig ezüstszínű. A festék nem fogja meg, és bármennyit vágtam le belőle, akkor is mindig kivilágosodott az utolsó néhány centi. Nagyon sok ideig tartott, míg kikísérleteztem egy olyan kontyot, ami minden hajvéget takar, tartása is van, és nem túl figyelemfelkeltő.

Ma már a rutintól percek alatt megcsináltam… Legalább a bujkálásban mutattam fejlődést.

Benyúltam a szekrény alá, és a meglazított padlódeszka alól elővettem a régi egyenruhámat. Hosszú hetek alatt, közösen készítettük el a többi testőrrel együtt ezt a különleges szövetet, és közben többször is átitattuk Mágiával, hogy ugyanannyi védelmet nyújtson, mint egy elektrotestpáncél.

És még ez sem volt elég az Imperatrix hadserege ellen.

Az arcomhoz érintettem a felsőmet, de csak a molyirtónak a levendulaillatát éreztem. Ostoba dolog volt, mert azt már tudtam, hogy a Mágia kikopott belőle, és mikor felgyógyultam, alaposan kimostam a ruhákat, majd elcsomagoltam őket. El akartam tűntetni minden nyomát a támadásnak.

Még kiépített lőállásaink sem voltak, egyszerűen a tetőn álltunk, amikor beléptek a légkörbe az Imperatrix csapatszállítói. Csak kicsi, ezüstös pöttyök voltak a láthatár szélén, de a fenyege-tést ide éreztük. Mi vagyunk a Mágia, a tudás őrzői. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy valaki lerohanjon minket.

És most még is megtörténik.

Nem vagyunk felkészülve.

– Biztos, hogy támadni fognak? – kérdezte valaki.

– Ja, mert Te is ekkora hadsereggel jönnél látogatóba! – morogta mellettem Opál.

Erős volt a kísértés, hogy szemrehányóan rápillantsak, de végül kötelességtudóan inkább a célon tartottam az íjamat, úgy, mint a társaim. Több, mint ötven kiváló harcos; komoly fenyegetést jelentünk.

De messze nem elég nagyot.

A Kapitány leengedte a messzelátóját.

– Pihenj, nem repülnek el idáig. A jó hír az, hogy nem akarnak kiirtani minket: akkor szőnyegbombázást is alkalmaztak volna, az a leggyorsabb. De ők inkább az uralmat akarják átvenni.

Akkor logikus következtetés volt, de valójában hatalmasat tévedtünk.

Mielőtt a végtelen gyászspirál újra magába húzott volna, erőnek erejével elnyomtam magamban az emlékeket, és próbáltam a jelenre fókuszálni. Hogy eltereljem a figyelmemet, gyorsan áttúrtam a kis ruhásbatyut, és kiválogattam belőle az alsóruháimat. Belebújtam a nadrágba és az ujjatlan, hosszított felsőbe, majd elvégeztem néhány nyújtógyakorlatot. A ruha pont olyan kényelmes volt, mint ahogyan emlékeztem, de valami hiányzott: a Mágia.

Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha újra átitatnám vele a ruhákat. A szavakat ismertem, de végül mégis a torkomon akadtak, mert nem mertem belevágni: a Mágusok megérzik a mágikus tárgyakat és a Mágiahasználatot, és így szükségtelenül nagyot kockáztatnék, amíg kijutok a városból. A Fekete-mocsárban pedig, ha olyan közel kerül hozzám egy lény, hogy meg tudjon sebesíteni, már nem fog számítani, mert régen halott leszek.

Az alsóruhám magában még nem takarta el teljesen a tetoválásaimat, és a szabása is jellegzetesen mozgáshoz készült, ezért felvettem felülre az egyik novíciusruhát, amit az apácáktól kaptam. Végül befűztem a puha bőrcsizmámat, és aztán újra a fegyvereimhez fordultam: figyelmesen végigellenőriztem az íjamat és az összes nyílvesszőmet, mert egy kis egyenetlenségen, egy ferde tollon múlhatott a lövés pontossága, és az életem. Ezzel együtt pedig Reyna élete is.

Amikor mindent rendben találtam, visszacsomagoltam a fegyvereimet a papírba, és melléjük tettem az egyenruhám többi darabját is. Már csak annyi volt hátra, hogy megpróbáljam valahogy helyettesíteni a légtisztító maszkot, mert a mocsárban borzasztó büdös a levegő. Végül egy kendőt választottam, és arra cseppentettem egy kis mentaaromát: jobb híján megteszi.

A fegyvereimmel a kezemben léptem ki a szobámból. Amennyire tudtam, elkerültem a fő folyósókat, és így szerencsére pont nem találkoztam senkivel. A gyerekek nem találták volna ki a csomag tartalmát, de azt érezték volna, hogy valami nincs rendben, és nem akartam felzaklatni őket.

A garázsba érve rögtön odamentem a jobbik suhanóhoz, és összecsomagoltam a napelemes töltőegységét. Öreg gép volt, de miután megnéztem néhányszáz infovideót, sikerült életet lehelnem a lebegtetőrendszerébe. Nem emelkedik olyan magasra, mint az újabb modellek, de a 2-3 méteres magassággal nincs baja. Általában.

A biztonság kedvéért a fegyvereimet még egy ponyvába is beletekertem, majd rögzítettem a csomagtartón. Kívülről semmi jellegzetesség nem látszott a csomagon, és hacsak nem egy szőrszálhasogató aktakukacba futok bele, minden rendben lesz.

Gyorsan minden rendszert átellenőriztem, majd felültem az ülésére és a kormányhoz hajoltam. Szerettem ezt az öreg gépet, mert aerodinamikus volt, és formájában rendkívül hasonlított a régi talajmotorokhoz. Ha nem is emelkedett magasra, száguldani azért lehetett vele.

Mivel az árvaház a külvárosban volt, és még kora reggel volt, néhány perc alatt elértem a városfalhoz és az ellenőrzőponthoz. A legkevésbé sem hívhattam fel magamra a figyelmet, ezért türelmesen várakoztam, amíg sorra nem kerültem. Az őr unottan felnézett az okostáblájából:

– Azonosító?

Némán átnyújtottam neki a kártyát, amit az árvaház állított ki nekem, mint novíciájuknak. Nem tudtam, hogy ez a hazugság hogyan fért bele a hitükbe, de az ilyen alkalmakkor nagyon örültem neki.

– Úticél? – kérdezte, miközben beszkennelte az azonosítómat.

– Délpelér. Orgonavirágot gyűjtök, festéknek.

– Ellenőriznem kell a csomagtartót, hogy szállít-e tartós élelmiszert, cenzúrázatlan írásos anyagot vagy fegyvert.

A tenyeremet vékony rétegben ellepte az izzadtság, de nagyon figyeltem rá, hogy az idegesség kívülről ne látszódjon rajtam, és teljesen higgadtan válaszoltam:

– Mindenki tudja, hogy a Felkelőket bármiben is támogatni halálbüntetést von maga után… De mondja csak: komolyan felmerült Önben, hogy az apácáknak fegyvere van? – mélyen a szemébe néztem, és egy csipetnyi Mágiát is sűrítettem a szavaimba, majd éberen figyelve vártam a választ.

Sajnos csak azt láttam a tekintetén, hogy tiszteletlennek érezte, és ő most már csak azért is keménykedni fog velem. Pillanatnyi hezitálás nélkül tértem át a tartaléktervre: azt az érzést küldtem felé, hogy fáradt és le szeretne ülni egy kicsit pihenni. Ez már több Mágiát és koncentrációt igényelt, de a szerencse végre mellém állt: a katonatiszt eléggé unott és figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy ez a késztetés átmenetek nélkül jelent meg nála.

Visszafojtott egy ásítást, majd egy vágyakozó pillantást vetett a székeikben ücsörgő és beszélgető társai felé, majd egy sóhaj kíséretében visszaadta az azonosítómat:

– A kijárási korlátozás előtt érjen vissza, különben kint fogja tölteni az éjszakát – és egy intéssel elbocsátott.

Gyorsan felvettem a motoros szemüvegemet, majd köszönés nélkül elhajtottam. Gondolatban közben alaposan leszidtam magamat, hogy máris Mágiát kellett használnom. Legfőképpen az zavart, hogy nem tagadhattam: jó érzés volt… Végre nem nyomtam el az igazi énem, és önmagam lehettem…

Nagyon nehéz lesz majd újra visszállnom a rejtőzködésre.

Menet közben állítottam át a navigációskomputert. Az első egy órában még a főúton haladtam a Főváros felé, majd lefordultam az egyik jelöletlen útra, és végre elkezdtem igazán száguldani. A síkságból nemsokára dombok, majd hegyek lettek, és az út is határozottan vékonyabb lett. A szerpentin, a hirtelen kanyarok és szakadékok miatt mindenki más lassabban, óvatosabban vezetett volna, de én régen kiváló pilóta voltam, és kellett a reflexeimnek a gyakorlás… Mert a Fekete-mocsár tele volt ősi, mágikus lényekkel, akiket szinte semmilyen szabály nem kötött… Még a galaxis legerősebb lénye, az Imperatrix sem próbálta megölni, vagy elüldözni innen őket, pedig az nagy gazdasági fellendülést jelentett volna nemcsak a bolygónak, de az egész régiónak is: ez a különleges, kén alapú mocsárgáz fontos alapanyag lehetett volna az üzemanyag előállításban.

Átértem a gerinc túloldalára, és a lefelé útnak is megtettem a nagyját, amikor a számítógép figyelmeztetőleg felvillant: innentől nemsokára nem vezet kiépített út, csak egy ösvény. Átállítottam a lebegésem magasságát, lassítottam, és letértem az útról: a Fekete-mocsár egy völgyszurdokban kezdődik, ezt kellett megtalálnom. A fák öregek, göcsörtösek, és rendkívül alacsonynövésűek voltak, néha a fejemet érték az alsóbb ágaik. Az ösztöneimre hagyatkozva ke-restem a bejáratot, és majdnem el is hajtottam mellette, de a két egyforma szikla magához vonta a figyelmemet. Nem is kellett látnom az ősi rúnákat, már a Mágia pulzálásából tudtam, hogy jó helyen járok.

Leszálltam a motoromról, majd gyorsan levettem a szemüvegemet és a novíciusruhát, aztán kicsomagoltam a fegyvereimet. Türelmetlenül magamra csatoltam a szépen kidolgozott bőr mellvértemet, és az alkarvédőimet. Egyedül nehezen boldogultam, korábban mindig volt segítségem.

Opál kisimította az izzadt tincseket a homlokomból:

– Mesélj, mi történt, Sziporka?

Még mindig szaggatottan vettem a levegőt:

– Szörnyű rémálmom volt: a nimfákat láttam… És rengeteg vért… Halottakat…

– Sziporka, csak álmodtad! – Addig ölelt magához, addig simogatta a hátam, amíg a rettegésem csillapodott, és akkor újra megszólalt: – Apa még alszik … Van kedved íjászkodni reggeli előtt?

És mielőtt válaszolhattam volna, már elővette a fiókból az alkarvédőimet, és segített összefűzni.

Opálon kívül csak egyvalakinek meséltem az álmaimról, aki arra is rájött, hogy Látó vagyok. De ezt soha nem árulta el nekem, csak kihasználta a képességemet…

Belebújtam a Gárdától kapott köpenyembe, felcsatoltam a tőrömet a combomra, a tegezt a hátamra, és felvettem a méretre készíttetett hátizsákomat is: kicsi volt, háromszög alakú, és keresztpántos, ami szépen odasimult a tegez mellé, ráadásul semmilyen mozgásban nem akadályozott. Csak egy kulacs víz, szárított gyümölcs, némi pénz, egy apró, de nagy hatótávú rádió, pár energiacella, és egy távcső volt benne. A fegyvereimen kívül semmim sem volt, ezeket a tárgyakat is csak az apácák nagylelkűségének köszönhettem.

Megálltam a sziklák között, és lefordítottam a két legnagyobb rúnát: menedék és börtön. Láttam, hogy vannak még további jelek is, mert csak akkor tudja a kövek mágiája bent tartani a lényeket, ha minden fajnak a neve fel van tüntetve. De túl sok idő lett volna, ha egyesével bogarászom ki a jeleket, ezért rátettem a kezemet a kövekre, és hagytam, hogy a rúnák ereje átáramoljon rajtam.

Egy pillanatra meginogtam és a kövekre kellett támaszkodnom, mert a Mágia sokkal hatalmasabb volt, mint számítottam rá, de nem zúzott szét, mert nem módosítani akartam rajta, hanem csak megnézni. Egymás után jelentek meg a rúnák a lelki szemeim előtt, egyre gyorsab-ban váltották egymást, míg végül elfogytak, én pedig lerogytam a kő mellé.

A szívem szaporán vert, és hirtelen nagyon hálás lettem, hogy az Ősik megalkották ezt a helyet, és idegyűjtötték ezeket a lényeket. Ha most is szabadon garázdálkodnának a galaxisban, soha nem léphettünk volna ki a Sötét Korból…

Még mindig a kövek mellett ülve, elővettem a táskámból a gyümölcsöket, és elkezdtem eszegetni, hogy visszatérhessen az erőm, de közben sebesen jártak a gondolataim. Egyre kíváncsibb lettem az Ősik régen letűnt civilizációjára, mert hozzájuk képest a nimfák csak játszadozó gyerekek voltak. Vajon miért tűntek el? És mit csinálnának, ha tudnák, hogy most ismét beköszöntött egy Mágia nélküli kor, ahol mindenki, aki jártas a rúnák művészetében, veszélyt jelent az Imperatrix hatalmára, és ezért üldözik?

Összehajtogattam az üres zacskót, és visszaraktam a táskámba: már sose tudom meg, ők mit tettek volna, felesleges ezen törnöm a fejemet. Fel akartam állni, de ekkor észrevettem egy új rúnát a szemem sarkából, aminek nem éreztem a mágiáját. Hitetlenkedve hajoltam közelebb, és a repedések, elszíneződések között újra megtaláltam: a szeretet és a hűség rúnáit karcolta bele egy nem túl szakavatott kéz. De akkor miért nem éreztem az erejét?

Rátettem a kezemet a jelekre, de nem pulzált belőlük Mágia: ezek csak erő nélküli vonalak voltak, amiket egy olyan valaki karcolt a kőbe, akinek nem volt kapcsolata a Mágiával.

A tudat teljesen elképesztett: egy idegen megpróbálj fenntartani a Mágia nyelvét.

A nimfák nyelvét.

Könnyek folytak le az arcomon:

– Nem vagyok képes rá!

Opál minden erejét összeszedte, és felemelte a kezét, hogy még utoljára visszasimítson egy rakoncátlan tincset a fülem mögé:

– Dehogynem! Te vagy a legerősebb ember, akit csak ismerek! Csak te vagy elég kitartó, hogy megoldást találj arra, hogyan viheted tovább a népünk tanítását!

Egy idegen, akinél én sokkal gyávább vagyok… Mert nem tettem semmit, csak elbújtam.

Szerettem volna hinni, hogy most már elég erős vagyok ahhoz, hogy teljesítsem Opál utolsó kérését, de mélyen belül már tudtam a választ: rég letértem az utamról, és esélyem sincs visszatalálni. Nem tudom jóvá tenni a hibáimat, de most talán segíthetek egy kicsit…

Reynáért összeszedtem a maradék lelkierőmet, és kiléptem az önmarcangolás mocsarából. A kövekbe kapaszkodva felálltam és leporoltam ruhámat, de közben már a feladatomon járt az eszem: a félelem a mocsár lényeitől olyan erős az itteni emberekben, hogy csak a legszükségesebb esetben jártak erre, de ha valaki mégis ide vetődne, azonnal feltűnne neki a motorom, és könnyen visszakövethetne a zárdáig…

Sem nekik, de pláne nekem nem volt szükségem arra, hogy oda irányuljon a katonák figyelme, úgyhogy inkább lassan áttoltam a kövek között a motoromat, és elindultam vele az ösvényen. Néhány méter séta után, ahogy a csapás kanyargott és az aljnövényzet sűrűsödött, végül találtam egy megfelelő rejtekhelyet neki.

Nagyon óvatosan tértem csak le az ösvényről, és pontosan megjegyeztem minden lépést, mert ebben a pillanatban a túlélési esélyeim drasztikusan csökkentek: az egyetlen megkötést az itteni lényeknek az jelentette, hogy az ösvényen közlekedőket nem bánthatták… Mindenki más viszont szabad préda volt…

Gondosan elrejtettem a motoromat és a novíciaruhát, majd a saját lábnyomaimba lépve visszatértem a csapásra, és folytattam utamat. Egy kis ideig még úgy tűnt, ez csak egy egyszerű erdei ösvény, de egyre inkább csúszósabbá vált a talaj, és az a szag, ami lassan ellepett… Valahol az égett gumi és a záptojás bűze között volt. Hányinger kerülgetett, ezért az arcom elé kötöttem a sálamat. Hála az Ősiknek, a menta illata szinte minden mást elnyomott, így kevésbé háborgó gyomorral indulhattam tovább.

A köd szinte egyik pillanatról a másikra lepett el. Próbáltam nem csak a szememre támaszkodni, de a párafelhőben a hangok is jobban terjedtek. Amikor egy közeli csobbanást hallottam, reflexből azonnal egy vesszőt helyeztem az idegre, megfeszítettem az íjam, és néhány percig csak csöndben figyeltem.

Nem mertem a Mágiámat használni, mert azzal csak idecsaltam volna azokat a lényeket, akiket el akartam kerülni. Így viszont egy nagyon fontos érzékszervemtől fosztottam meg magam: olyan volt, mintha szándékosan hátrakötöttem volna az egyik kezemet.

Amikor aztán semmi mozgást nem érzékeltem, leengedtem az íjamat, és még óvatosabban indultam tovább. Úgy véltem, hogy már elég nagy távolságot tettem meg a mocsár belseje felé, hogy találjak azáleát, ezért a talajra szegeztem a tekintetem… És ekkor vettem észre, hogy eltűnt az ösvény a lábam alól.

Azonnal felnéztem, hogy a nap állásából tájékozódjak, de semmit nem láttam: a köd is korlátozta a látási viszonyokat, és a fák is teljesen összezárultak a fejem fölött…
Beleestem a mocsár csapdájába.

De akkor is… Észre kellett volna vennem, legalább a fokozatos besötétedést. Vagy legalább azt, amikor leléptem az ösvényről, hiszen én ennél sokkal tapasztaltabb vagyok.

Olyan hirtelen csapott fejbe a felismerés, hogy megtorpantam: miután elrejtettem a moto-romat, már vissza sem találtam a csapásra, csak valami becsapta az érzékszerveimet, és ezt hitette el velem. Most pedig elcsalt a mocsár légmélyére. Pontosan azzal szolgáltattam ki magamat, hogy elzárkóztam a Mágiától, és így egy nálam sokkal hatalmasabb erő könnyedén játszadozhatott velem…

Szinte letéptem az arcom elől a kendőt, hogy biztosan ne akadályozzon, aztán azonnal megfeszítettem az íjamat, és mivel a Mágia intenzíven kavargott bennem, a rúnák is felragyogtak rajta. A tarkómon felálltak a kis pihék, megéreztem, hogy a lény mögöttem van valahol, ezért megperdültem. Gondolkozás nélkül kimondtam néhány szót és elengedtem az ideget, majd azonnal felhelyeztem a következő vesszőt is, és lőttem még néhányat a körülöttem álló fák törzsébe.

Csak alapszintű tűzmágiát használtam: a vesszők meggyulladtak, fényes lángon égtek, de más nem kapott lángra.

Morgásszerű szavakat hallottam:

– Elrontottad a játékomat!

A korábbiakhoz képest szinte fényárba borítottam a tisztást, a köd is enyhült egy kicsit, de még mindig nem láttam a hang tulajdonosát. Az agyam szélsebesen járt, és gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet: ha meglátom, milyen lénnyel van dolgom, rájövök, hogyan tudok harcolni ellene, melyik rúnát használjam. Talán csak egy félelmekkel táplálkozó szellem az…

– Kérlek, engedj utamra! Csak egy azáleát keresek! – kiáltottam. Tudtam, hogy nem hagy elmenni, de talán felfedi magát.

A következő pár másodperc szinte örökkévalóságnak tűnt, mégis türelmesen vártam, noha azzal is tisztában voltam, hogy nyílvesszőim lassan elégnek. Már éppen azon kezdtem el gondolkozni, hogy megéri-e fárasztanom magam az égés lassításával is, amikor a lény lassan kilépett az árnyékok közül:

– Komolyan azt mondtad, hogy kérlek? Azt hitted, hogy lesz rám bármi hatása?

A szempár egy pillanatra eszembe juttatott valamit, ám nem tudtam megragadni a benyomást. De nem is foglalkoztam vele: az íjam újra ezüstösen felizzott, és én habozás nélkül elengedtem az ideget: egy alakváltó megöléséhez nem kell Mágia, csak pontos találat.

Csakhogy a vesszőm nem ért célba: a levegőben egyszerűen elporladt, a tigris pedig még közelebb lépett hozzám, és az egyre gyengülő fényben is megláthattam a bundáját: nem közönséges sárga színű volt, hanem ragyogó arany.

Azonnal rájöttem, hogy mi áll velem szemben, és arra is, hogy az életbenmaradási esélyem egyjegyű számra csökkent. Csak azért tudtam, hogy valahogy túl lehet élni egy ilyen támadását, mert maradtak fent írások a lidércekről. Amiket valakiknek meg is kellett írniuk.

Új rúnák neve tolult a nyelvemre, de mielőtt kimondhattam volna a nevüket, a lidérc újra megszólalt, és bennem a vér is megfagyott a szavaitól:

– Engem sem mágikus, sem emberi fegyverrel nem fogsz tudni megölni. Én már halott vagyok!

Szóval ez volt a hiányzó információ, ami mindent megmagyarázott. Egy pillanatig sem vitattam az állítás valóságtartalmát, és mivel nem maradt más lehetőségem, ezért futásnak eredtem. Az íjam felizzott, ahogy menekülés közben kimondtam még egy rúna nevét, és ellőttem a vesszőmet arra, amerre a lidércet sejtettem. Nyilván nem találtam el, de az aljnövényzet felgyulladt: talán le tudom lassítani egy kicsit.

Mögöttem felhangzott a nevetése, bár a hangját minthogyha egy kicsit messzebbről hallottam volna:

– Elég ügyes próbálkozás volt, de mondd csak: szerinted elengedek egy olyan nimfát, aki letért az útról?

Nem néztem hátra, csak futottam tovább, közben fürgén kerülgettem a fákat, átugráltam a gyökereket, a lidérc pedig végig a nyomomban járt. Tisztában voltam vele, hogy csak játszik velem, mert elég közel voltam hozzá, bármikor leteríthetett volna… De ez a lény azt akarta, hogy féljek: először az elmém kellett neki, utána a testem. Én viszont egyiket sem akartam megadni neki.

A következő pillanatban vízbe ért a lábam, és megtorpantam: egy nagy, mocsaras tó partjához értem. Itt csak pár ködfelhő lógott fátyol szerűen a víz fölött, és a nap pedig épp eltűnt a környező hegyek mögött: vagyis a mocsár nemcsak a helyismeretemet, de az időérzékemet is teljesen megbolondította.

Nem volt többet hova futnom, mert a víz csak lassan mélyült: beleragadtam volna az iszapba, mielőtt úszni tudtam volna. Annyi mindent túléltem már, ezért nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a világ végén halok meg egy olyan lény által, ami a legtöbb ember szerint csak a gyerekek ijesztgetésére kitalált mese. Visszafordultam hát az erdő felé, megfeszítettem az íjam, és kimondtam a legveszélyesebb rúna nevét:

– Halál.

A lidérc kilépett a fák közül, és végigmért:

– Mondd csak, Nimfa! Van akár halvány fogalmad is róla, hogy mi lesz veled, ha eltalálsz egy olyan nyílvesszővel, amire ezt a rúnát olvastad?

Nagyot nyeltem:

– Már ha csak megkarcollak vele, azonnal megöllek. Én pedig elveszítem minden kapcsolatom a Mágiával.

– Megérné?

Nem gondolkodtam a válaszon:

– Ha így tudok vinni azáleaszirmokat, és megmenthetem vele Reynát, akkor megteszem!

A tigris ásított egy nagyot, majd kényelmesen leült a földre, és megszólalt:

– Tudtad, hogy a lidércek régen nimfák voltak? Csak néhányan itt ragadtunk a halálunk után, mert még van befejezetlen ügyünk, és most szétszóródtunk a világban olyan helyeken, ahol erősen jelen van a Mágia.

A kezem egy pillanatra megremegett, de újra megfeszítettem az izmaim:

– Miért mondod el ezt nekem?

– Csak hogy tudd: még maradt egy esélyed, úgyhogy azt ne tékozold el! – nagymacskásan nyújtózkodott egyet, majd kecsesen visszasétált a fák közé.

És ahol az előbb feküdt, a gyökerek között megláttam néhány szál azáleát. Biztos voltam benne, hogy bár nem látom, még itt van a környéken, ezért hálásan megszólaltam:

– Köszönöm!

Ahogy leengedtem az íjamat, fokozatosan elhalt a rúna ragyogása a vesszőn, de óvatosan el kellett távolítottam a Mágia minden maradványát is: ilyen hatalmas erőkkel tilos volt felelőtlenül bánni. Nem hazudtam a lidércnek, amikor azt mondtam, hogy Reynáért megtenném, de eszembe sem jutott egy kis mulasztás miatt elveszíteni a kapcsolatomat a Mágiámmal. Annál még a halál is jobb.

Amikor megbizonyosodtam róla, hogy végeztem, gyorsan letéptem a virágokat, és beraktam őket a táskámba. Elégedett voltam, mert sokkal többet találtam, mint eredetileg akartam, és amikor visszavettem a hátamra a hátizsákot, a kivezető ösvényt is észrevettem.

A lépéseim ruganyosabbá váltak, tudtam, hogy most már biztonságban vagyok.

De aztán meghallottam a lövéseket. Azonnal rájöttem, hogy a lidérc nem a virágok miatt terelt ide.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0