Gerstenbrand Bence: Bájital – részlet

Gerstenbrand Bence: Bájital – részlet

Egy férfi repülni próbál, de ez egyáltalán nem meglepő. Az viszont már érdekes lehet, hogy egy királyság néha annyit ér, mint egy hajójegy, a szerelem citromos illatú és savanykás, az ember pedig legalább az utolsó pillanataiban megért minden baromságot.

 

Vincenzo „Vinnie” Singer karjait szélesre tárva repült kétszáz méter magasan a Temple Street felett. A járókelők döbbenten mutogattak az ég felé, a fékek csikorgása és a hisztérikus sikolyok nagyjából ugyanazon a hangszínen járták be a környező utcákat. Egy bankigazgató felesége elájult, egy szép jövő előtt álló ügyvédbojtár ijedtében véletlenül a felesége nevén szólította az oldalán sétáló szeretőjét, egy újságíró pedig a jó ég tudja, honnan, de már most ott rohant az utca végéről a helyszín felé, mögötte a fotográfussal. A döbbenet a feje tetejére állította Avalon City legforgalmasabb utcáját.

Na, persze nem azért, mert még soha nem láttak repülő embert…

A pánikot az okozta, hogy Vinnie nem repült, hanem zuhant. Ennek ellenére benne fel sem merült, hogy épp a járda macskakövei közötti réseket készült kitölteni. Ellenkezőleg: ő biztos volt benne, hogy túléli ezt a kalandot.

Aki szívesen tekintené Vinnie-t mérhetetlenül bátornak, vagy csak egyszerűen őrültnek, az nyugodtan lapozzon egyet. Aki viszont érteni szeretné egy ember magabiztosságát, aki kiugrik a Temple Gate Tower legfelső irodájának ablakán, annak érdemes lehet egy-két dolgot tudnia Avalon Cityről.

1936 júniusában járunk, és elég sűrű másfél évtized áll a világ mögött. 1922-ben egy Sir Robert Pearson nevű kalandor rátalált valahol Ghána közepén egy elszigetelt bennszülött törzsre, amely képes volt megőrizni a varázsfőzetek készítésének tudományát. Két évvel később az Egyesült Államok piacán megjelentek az első színes üvegcsék, amik emberfeletti erőt, láthatatlanságot, vagy éppen mindent elsöprő magabiztosságot ígértek a címkéjükön. Egy évre rá a bájitalgyártó üzemek csődöt mondtak az érdeklődés megdöbbentő hiányára való tekintettel, a tulajdonosaik pedig a szebb jövőbe vetett hittel kötöttek téglákat a lábukra, és ugráltak le az ország különböző hídjairól.

1930-ban egy világhírű színésznőről elterjedt a pletyka, miszerint különféle varázsszerekkel kenegeti a bőrét, hogy örökké fiatal maradhasson. Ezután sorra nyíltak újra a bájitalfőzdék a legnagyobb városok utcáin a márkás kalapboltok és a méregdrága ügyvédi irodák között.

1932-ben az Egyesült Államok kormánya betiltotta a bájitalfőzést, aminek köszönhetően az iparág végre felvirágozhatott. Ekkor azok a kiváló üzleti érzékkel rendelkező, főleg Szicíliából áttelepült családi vállalkozások vették vállukra a varázsfőzetek kereskedelmével járó összes terhet, akik csak kreatív kihívást láttak a szigorú határellenőrzésekben és a gyakori rendőri rajtaütésekben. Avalon City az ő közreműködésüknek köszönhetően lett a keleti part bájital fővárosa.

Mindezek tudatában már értjük, hogy Vinnie Singer miért ugrott ki olyan magabiztosan kétszáz méter magasságból. Egy megfelelő bájital birtokában az ember épp úgy áll hozzá a gravitációhoz, mint egy taxisofőr a közlekedési lámpához: mélységesen tiszteli, de figyelmen kívül hagyja.

Vinnie tehát nem számított rá, hogy meg fog halni, de ezt igazán elnézhetjük neki.

 

© Gerstenbrand Bence – Stílus és Technika

A teljes történet az idén májusban/júniusban megjelenő Rejtővel egy asztalnál kötetben lesz olvasható.

Gerstenbrand Bence: Bájital – részlet

Pólya Zoltán: Az utolsó magyar király – részlet

Őfelsége, I. Alfonz külügyminisztere feldagadt orral és bal szeme alatt monoklival jelent meg hétfőn reggel az uralkodói rezidenciául szolgáló budapesti hotel előterében. Kevesen lézengtek ezen a korai órán a szállodában, az étteremben is csupán két hölgy kávézott, akik a belépő férfi állapota láttán megütközve vonták fel a szemöldöküket. A külügyminiszter méltósága roncsait összeszedve átsétált a hallon, és a portásautomatához lépett.

– Őfelségéhez jöttem – mondta jó hangosan.

– Hányas számú szoba? – kérdezte a pult mögött magasodó faburkolatú doboz mélyéből a géphang.

– Mondom, uram, vagy mi is ön, hogy őfelsége…

– Hányas számú szoba?

A külügyminiszter dühösen felhorkant. Megint elfelejtette, hogy a király kényszerű száműzetése miatt a saját nevén vette ki a szobát.

– Ostoba gépezet. Hozasson a harminchármas szobába kávét, legalább egy vödörnyit. Ezt azért érti?

– Hányas számú szoba?

Gabajdi gróf káromkodott egy cifrát, majd a hölgyek felháborodott tekintetével mit sem törődve a lépcsőhöz sietett. A folyosót belengte a friss gépolaj és az ázott falak szaga. A külügyminiszter fintorogva, a szőnyegeken sötétlő tócsákat kerülgetve sietett fel a harmadikra. Kopogás nélkül nyitott be a harminchármasba.

– Jesszusom, Imre, hogy néz maga ki?

Gabajdi meg sem lepődött azon, hogy Nina művésznőt egy szál harisnyában találja a díványon heverészni. Ledobta magát a fotelbe.

– Semmi különös, ne aggódjon. Megpróbáltam bejutni a külügyminiszterhez, csupán ennyi történt.

– De hiszen maga a külügyminiszter – csodálkozott a nő, mire Gabajdi bal szeme tikkelni kezdett.

– Mármint a kormányzó által kinevezett külügyminiszterre gondolok. Arra az emberre, aki jelenleg az én leendő irodámat bitorolja. Legalább maga ne bosszantson, Nina. Nincs egy kis jege véletlenül?

– Jegem? Nézze meg a gardróbban, ott tartom, arra az esetre, ha beesne az ajtón egy verekedős hajlamú politikus – fortyant fel Nina művésznő, és durcásan maga alá húzta harisnyás lábát.

– Őfelsége? – Gabajdi türelmetlenül körbepillantott. A szobában költői rendetlenség uralkodott, az őfelsége által fogadóteremnek kinevezett szoba padlóját ázott újságpapír-lapok borították, a székeken és az asztalon pedig nedves ruhák száradtak.

Nina a fürdőszoba felé intett.

– Fürdik. Nagyon megviselte szegényt a tegnap esti zivatar.

Gabajdi szórakozottan bólintott. Egész Budapestet megviselte az ítéletidő, amely jéggel és hideg záporral verte végig a tavaszi utcákat. Lehunyta a szemét, majd hirtelen arra riadt, hogy kopognak az ajtón.

– A boyszolgálattól vagyok.

Nina tekintete kérdőn villant a gróf felé, de Gabajdi jelezte, hogy ő hívatta a boyt. Ajtót nyitott, majd csodálkozva meredt a fiatal fiúra, aki egy sötét színű lével teli vödröt tartott a kezében.

– Én kávét kértem, nem felmosólevet – fortyant fel a külügyminiszter, mire a fiú vállat vont. A mozdulattól kiadósan loccsant a szőnyegre a léből.

– Akkor tessék, parancsoljon. A kávé, amit rendelni méltóztatott.

– Te kölyök, kaphatsz két nyaklevest, ha szemtelenkedsz velem.

A boy hátrébb lépett.

– A portásautomata küldte csőpostán, hogy Gabajdi gróf a harminchármas szobába kér egy vödörnyi kávét. Esküszöm, uram, hogy ezt írta.

Odabent Nina felkacagott, mire a boy kíváncsian próbált átpillantani a gróf válla fölött. Ekkorra már kisebb tócsányi kávé gyűlt össze a küszöbnél.

– Talán az lehet a félreértés oka, gróf úr, hogy az igazgató úr szerint beáztak a portás lyukkártyái – magyarázkodott a fiú sietve. – Nagyobb esők után előfordul, hogy átnedvesedik egy kicsit. Akkor elvigyem a kávét?

Gabajdi szó nélkül rávágta az ajtót, Nina pedig majd megfulladt a nevetéstől. Közben kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és előlépett őfelsége frissen borotválkozva; a gróftól a negyvenötödik születésnapjára kapott, Árpád-házi címerrel díszített tengerészkék köntöst viselte. Őfelsége magas, markáns vonású férfi volt, bajszát kackiásan felpödörte, és elnéző derűvel nézett végig alattvalóin.

– Mi ez a hangzavar? Nahát, Gabajdi, mi történt magával? Már megint verekedésbe keveredett? Hát hányszor mondjam magának, hogy egy magas rangú személy nem aljasulhat idáig?

– Őfelsége érdekeit védve cselekedtem. Apró félreértés volt csupán – magyarázkodott a gróf.

– Véletlenül belekeveredtem egy verekedésbe, amit a kormányzó emberei provokáltak ki a szultán testőreivel.

– Á! – Őfelsége arca felragyogott. – Ezek szerint tudott végre megbeszélést tartani a szultánnal?

– Ígéretet kaptam rá, hogy a napokban találkozhatok a külügyminiszterével – mondta Gabajdi, majd őfelsége türelmetlen fejcsóválását látva gyorsan hozzátette: – Maga a külügyminiszter főtitkára ígérte ezt nekem.

– Akkor rendben van. Csak így tovább, grófom. – Őfelsége félrehúzta a függönyt, és töprengve kinézett a város párában fürdő képére. – Különös, hogy ennyi eső esik Isztambulban. Nem szeretem az esőt. Én most elvonulok, legyenek szívesek várakozni.

Alig csukódott be Alfonz után a belső szoba ajtaja, Gabajdi újra hanyatt vetette magát a fotelben. Kimerülten bámulta a penészfoltos mennyezetet.

– Mondd, Imre, meddig akarod még folytatni ezt a szélhámosságot? Tegnap is utána kellett mennem, ellógott a kedves beteg az étterembe! Valamit megláthatott, mert magában nevetgélt!

A gróf felkönyökölt, és ránézett Nina művésznőre. A nő arcáról eltűnt a szokásos flegma derű.

– Még bírd ki egy kicsit, darling – válaszolta a férfi. – A tegnap esti tárgyalások ugyan elég viharosra sikeredtek annak az angol cégnek a képviselőjével, de van még remény a megegyezésre. A fene se gondolta volna, hogy Sanders korábban profi bokszoló volt. Az ilyet azért illene a verekedés előtt tisztázni.

– Mindig csak az erőszak. – Nina művésznő dühtől remegő kézzel vett elő egy cigarettát, majd a szipkát félredobva rágyújtott. – Ez a szerencsétlen Alfonz is attól lett ilyen hülye, mert jól megverték. És ne szólíts darlingnak.

– Fejbe vágták puskatussal Aut-Autirtnál – javította ki a külügyminiszter. – Azért az nem egy közönséges kocsmai verekedés volt. Mit tudta akkor őfelsége, hogy milyen mesés kincs birtokosa…

– Csitt! Jön valaki.

Léptek csoszogtak, majd némi tocsogás és ingerült szitkozódás után benyitott egy idősebb, zilált külsejű, a Habsburgokkal együtt a divatból is régen kiment pamacsszakállt viselő férfi. Lesújtóan végignézett a két heverésző emberen.

– Meg sem kérdezem, hogy hol van az ápolt. Máris találtam kettőt.

– Foglaljon helyet, doktor úr – invitálta nagyvonalúan Gabajdi a belépőt. – Van még egy szabad fotel. Ha pedig kávét kérne, a küszöbnél még nem itta fel mindet a szőnyeg.

© Pólya Zoltán – Stílus és Technika

A teljes történet az idén májusban/júniusban megjelenő Rejtővel egy asztalnál kötetben lesz olvasható.

Markó Gábor: Kiskagyló

Markó Gábor: Kiskagyló

A hiper – belül csupa fény – fémkockájában, a sorok között az egyenletes morajlást csak a távoli kasszák ritmustalan csipogása rázta fel. Jobbról kettő, balról egy, majd középről, aztán újra jobbról.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Hegyként magasodtak előttem a száraztészta halmok. Szarvacska, orsó, fodros.

Hosszúmetélt, szélesmetélt, cérnametélt és penne. Meg azok, amiknek csak ránézel a nevére, de a bizarr mássalhangzó-torlódások és idegen betűhalmazok miatt meg sem kísérled kiolvasni.

Spagetti, makaróni és egy másik. Aprócska szemű, négytojásos, súlyosnak látszó zacskó. Rápillantva nem csak a leendő köretet láttam.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem anyámat egy péntek délután. Az alföld közepén, a kisváros közepén, a panel tetején. A Nap mégis alig sütött be a negyedik emeleten a keskeny konyhába. A széles asztal és a konyhaszekrény között épp annyi hely maradt, hogy anyám elférjen.

Az asztalfőn ültem. A sötétbarna bútor feketének látszott a félhomályban, anyám pedig fiatalnak. Az is volt talán. Én mindenesetre alig hat.

– Pörkölt – mondta, ahogy tüsténkedett. Egyik szekrényből valamit ki, a másikba valamit be. Örökkévaló munkának tűnt.

– Mi lesz hozzá? – faggattam tovább.

– Tészta – válaszolta. Aztán mintha mérlegelné, hogy rakjon-e a fia vállára akkora terhet, amit a választás lehetősége okoz, pillanatnyi szünet után visszakérdezett. – Milyennel szeretnéd?

– Mindegy – feleltem. Nem azért mert tényleg az volt, hanem mert nem tudtam egyet sem megnevezni.

Elsuhant mellettem. Előttem az asztalon matricás album. Donald kacsás. A beragasztott képekből lassan állt össze a történet, a matricák hátlapja pedig valaminek a végét jelző torzókként pihentek elszórva az asztal szélén. Néhány darab csupán, amennyi abban a csomagban volt, ami azt a pénteket is ünnepnappá tette. A huzat, amibe anyám friss illata keveredett, csak egészen picit mozdította meg őket.

A spájzból csomagolások zörgése, füstölt hús illata és hűvös levegő érkezett.

– Kiskagyló jó lesz? – kérdezte, aztán várt. Olyan érzés volt, mintha igazán számított volna, mit válaszolok. Nem kifelé jövet kérdezte, amikor már nem tudott volna másikat keresni, hanem amíg odabenn volt.

– Jó lesz – feleltem.

Visszafelé behúzta maga után az ajtót, és olyan természetességgel simított bele a hajamba, mintha levegőt vett volna. Én meg csak Donald kacsát néztem magam előtt.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

A polcon a többi tészta között vigyázzban állt a kiskagyló.

Egy másik konyha, anyám viszont még mindig fiatal. A sötétbarna asztal valamivel fakóbb, de a fehér terítő a közepén talán még mindig ugyanaz. Előttem harmadikos matematika könyv. Szorzások, osztások, törtek. Kész voltam már az előírt feladattal, az ellenőrzésre vártam, miközben körmöm bele-beleakadt a ceruza felszínén előforduló fognyomokba. Anyám már megszidott érte.

– Holnap pörkölt jó lesz? – kérdezte. A tetőtéri ablak előtt állt, a fényben szinte csak a körvonalai látszottak. Törékenynek tűnt, még gyerekszemmel is kicsinek.

– Jó – feleltem egykedvűen. – Olyan tésztával? – kérdeztem.

– Milyennel?

– Tudod, amivel szokott. Olyan kicsivel – próbáltam magyarázni. Persze tudta.

– Kiskagylóval? Azzal legyen? – kérdezte.

A választás kedveskedő illúziója hasonlóan tünékeny volt, mint ő maga az ablak előtt.

Pedig akkor mindkettő valódi volt.

– Igen!

– Olyannal lesz – nyugtázta. – Kész vagy?

Egy pillanatra fogalmam sem volt, mire gondol, de szerencsére gyorsan rájöttem.

– Kész. – Lehajtottam a fejem, mintha pár pillanat alatt az összes lehetséges elszámolást megtalálhatnám.

– Nincs benne hiba? – kérdezte.

Nincs benne, könnyű volt – gondoltam magamban, de ez a fajta magabiztosság illetlennek tűnt.

– Remélem, nincs – feleltem és felnéztem rá.

– Mindjárt megnézem.

Szinte csak jelzésértékűen egy bevásárlókocsi hozzáért a combomhoz. Elállom az utat.

Megfordultam, sötét szemüveges nénit láttam kissé homályosan. Elnézést kértem. Nem is érdekelte. Kissé bentebb húzódtam a tészták felé, levettem a polcról a kiskagylót, és újra a sötétbarna asztalnál ültem.

Előttem anatómia atlasz. Az egyik fekete-fehér forma, egy kéztőcsont, ha hunyorítottam, emlékeztetett Donald kacsára. Az étkező tágas volt és világos. A konyha rendezett és tiszta. Anyám meg talán pont ugyanolyan fiatal, mint eddig.

– Mikor lesz a vizsga? – kérdezte.

– Kedden – feleltem.

Mosogatott. Kézzel, pedig volt gép is. Fáradtnak tűnt, nem csak a munkától, az élettől. Elzárta a csapot, a konyharuhába törölte a kezét és megfontolt lassúsággal fordult felém.

– Jól haladsz?

– Remélem, igen.

Anyám az újabb csendet nem használta ki arra, hogy más teendő után nézzen. Úgy tűnt, mintha kényelmetlen lenne neki a megérdemelt tétlenség, csak állt a konyhában félig a pultnak dőlve, félig a gondoknak.

– Mész este valahova? – kérdezett.

– Lehet, hogy be szeretnék menni a városba – feleltem, amit engedélykérésnek is szántam.

– Kivel?

– A fiúkkal.

– Jól van. – A hangjában volt valami meg nem értett szomorúság. Olyan, mint akkortájt már sokszor.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem. Nem igazán volt fontos, csak szerettem volna, hogy tovább beszélgessünk.

– Pörkölt – felelte színtelenül, majd egy épp csak pillanatnak tetsző szünet után eszébe jutott valami, ami mintha még kicsit fel is derítette volna. – Kiskagylóval. Jó?

– Jó – mosolyogtam. – Azzal szeretem.

Meglepett a saját váratlan kinyilatkoztatásom, mintha bevallottam volna valami régi nagy titkot, de anyámnak semmi újat nem mondtam vele.

– Azért. – Mintha kacsintott volna a hangjával.

Úgy éreztem, ott és akkor valami fontosat tisztáztunk. Mintha mindkettőnket feszített volna hosszú évek óta a rejtély. Vajon miért mindig kiskagyló? Anyám kicsit felszabadultabban tüsténkedett tovább a konyhában.

Újra csend lett. Kicsit megnyugtatóbb, mégis, mintha egy ágyúdörrenés után állt volna be. Az a fontos fajta csend. A velem talán egyidős barna asztalon fekvő anatómia atlasz fölött hiába hunyorogtam, nem tudtam újra előcsalni Donald kacsát, és ezután anyám sem kérdezte meg többször, milyen tésztával enném a pörköltet. Pörköltet sem főzött többet.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Fölöslegesnek tűnt olyan erősen szorítani azt a zacskó tésztát, úgyhogy engedtem kicsit, mielőtt a kosaramba dobtam. Határozottnak tűnő lépésekkel megindultam a hiper sorai között, kicsit megtöröltem a szemem miközben a szívdobogásomat hallgattam, és azon gondolkoztam, elmeséljem-e otthon, miért kiskagylóval esszük a pörköltet.

© Markó Gábor