Zborai Krisztina

Mikor Lee Hunt úr elhagyta Párizst

1.

Allen Wilson pályakezdő magándetektív volt. A pályakezdő magándetektívek útja göröngyös, még egy olyan hatalmas városban is, mint London. Elengedhetetlen, hogy legyen egy befolyásos pártfogójuk, aki átsegíti őket az első nehézségeken.

Hogy is van ez?

– Nézze, Lady Duncan – mondta a főfelügyelő –, ez nem tartozik a Scotland Yard hatáskörébe. Ha őszinte akarok lenni: nem is rendőrségi ügy. De ne keseredjen el… Van egy fiatal barátom, magándetektív… Okos, talpraesett, tapintatos… Nagyon meg lennék lepve, ha nem rendezné el ügyesen ezt a dolgot. Tüstént fel is írom önnek a címét…

És pontosan egy ilyen befolyásos pártfogó volt az, aki hiányzott Allen Wilson pályakezdő magándetektív ismeretségi köréből.

Valljuk be nyíltan: Allen Wilson küszködött. Amennyire anyagi lehetőségei engedték, hirdetett a lapokban. Mindig elolvasta a bűnügyi híreket és az apróhirdetéseket (ezt magától a nagy Sherlock Holmestól tanulta). A rendőrség épületében sündörgött, elvegyülve a bűnügyi tudósítók között, remélve, lát vagy hall valami hasznosat. Ha kidobták az ajtón, visszamászott az ablakon. Ha kidobták az ablakon, a pince felől közelített, egészen addig, míg egy meleg márciusi napon Hollister, a tréfás kedvű rendőrfogalmazó rá nem zárta a csapóajtót. Wilson kerek egy napot töltött a pincében, de olyan fiatalember volt, aki nem ismeri a csüggedést. Mire a tréfás kedvű fogalmazó másnap délben kiengedte, Wilson már nevet adott a pincében lakó kilenc patkány közül hétnek, és csaknem teljes egészében kiolvasta az 1927-es év ékszerrablásainak aktáit, valamint Maxwell főfelügyelő ezekhez fűzött bizalmas jegyzeteit.

Történetünk kezdetén (nem sokkal a pincében töltött rövid, de tartalmas üdülés után) Wilson a törzshelyén, a Hermelinhez címzett kocsma sarkában ült, és bűnügyi híreket meg apróhirdetéseket olvasott. Látszólag. Valójában azon elmélkedett, miképp tudná meggyilkolni a tréfás kedvű Hollister rendőrfogalmazót úgy, hogy az eset mindörökre megoldatlan maradjon. Mivel egyetlen olyan eljárást sem talált, mely egyesítette volna magában a biztos büntetlenség és a tiszta lelkiismeret előnyeit, sőt még olyat sem, amely ezen előnyök legalább egyikével bírt volna, végül felpillantott gondolataiból és újságjából.

A Hermelin békés volt, mint mindig. A tulajdonos, doktor Werner, valaha mint fogorvos praktizált Új-Guineában. Klientúráját elsősorban a világ minden tájáról odaérkező aranyásók adták. Az aranyásók, mesélte a doktor, remek klientúra egy fogorvosnak: sokat verekszenek és kevés friss főzelékfélét fogyasztanak. Némi szerény tőke felhalmozása után a doktor visszatért édesanyja hazájába, és megvásárolta a Hermelint. Most, szokás szerint, kávészemekben kártyázott a pultnál Burnsszel, az idegzsábától szenvedő banktisztviselővel. Ha a nyereség elérte a hatvan szemet, megdarálták a szemeket és lefőzték. Burns ezzel a megkérdőjelezhető stratégiával igyekezett leszokni a babkávéról, mert a koffein rosszat tesz az idegzsábájának. Egy hattagú asztaltársaság, mely a közeli Szent Willibrord templom férfikórusának tagjaiból állt, törzs­asztaluknál chouette-et játszott és konyakban felvert tojást ivott. A szemközti sarokban a háromszor nősült, háromszor elvált, kozmopolita Leopold úr szalonnadarabkák segítségével azon iparkodott, hogy Monsieur Craddockot, doktor Werner terrierjét megtanítsa pacsit adni.

– Wilson! – kiáltott vidáman doktor Werner a pult mögül. – Aludni jársz ide? Már kvártélyra sem futja? Nem mellesleg, hoztak neked egy levelet.

– Kicsoda?

– Tudomisén. Küldöncfiú. Azt mondta, egy hölgy küldi neked. Adtam a gyereknek egy pennyt, mert nem mertelek felébreszteni… Írjam a többihez?

Wilson a pulthoz ment.

– Vigyázz a doktorral, Burns. Egyszer láttam, ahogy alattomban elrágcsál egy kávészemet.

Letette a pennyt. Közben sorra vette azokat a hölgyeket, akik levelet küldhetnek neki a törzshelyére. Az első az édesanyja. Ebben az esetben a borítékban az Antialkoholista Liga legújabb brosúrája van, vagy egy hosszú, teológiai utalásoktól sem mentes levél, amely hat oldalon keresztül ecseteli, mennyivel jobban tette volna gyermeke, ha édesanyja tanácsára hallgatva a lelkészi pályát választja. (Hat oldal úgy, hogy Mrs. Wilson a margót is teleírja.) A második lehetőség a menyasszonya, Mary Norfolk, akivel a házasságkötés már eldöntött tény volt; csak arra vártak, hogy Wilson praxisán a konjunktúra legalább halovány jelei mutatkozzanak. A várakozás alatt Mary táncosnőként biztosította szerény megélhetését – a levél valószínűleg arról tájékoztat, hogy talált ugyan munkát, csak épp száz mérföldre Londontól. A harmadik lehetőség Mrs. Lincoln, a szállásadónő, akit Wilson, jóindulatú ember lévén, a „hölgy” kategóriába sorolt – bár szemantikai szempontból vitatható, hogy egy asszony, aki minden alkalommal élhetetlen holdkórosnak nevezi az albérlőjét, mikor beadja a pirítóst és a füstölt heringet, valóban hölgy-e. Mrs. Lincoln feltehetően arról ír, hogy új lakót talált a padlásszobába, aki rendesen fizet, és Wilson az ingóságait a lábtörlőn keresse, illetve az írógépet és a zsebórát még ott sem, mert azokat a számla kiegyenlítéséig Mrs. Lincoln túszként visszatartja.

Wilson sóhajtott, és kézbe vette a borítékot. Közönséges boríték, beszerezhető bármelyik papírkereskedésben. Wilsonnak jó ösztöne volt. Ne is próbálkozzon a szakmával az, akiből az ösztön hiányzik. Wilson érezte: ez a boríték az, amelyik elindítja őt az áhított úton. Felnyitotta.

Egy fénykép, bankjegyek és egy levél.

Tisztelt Uram!
Kérem, bocsássa meg a regényes módot, mely révén kapcsolatba léptem Önnel. Megvan rá az okom, amiért inkognitóban akarok maradni. Láttam a hirdetését, és fel kívánom fogadni Önt. Meg kell figyelnie egy férfit, a neve Lee Hunt. Filmszínész; itt Londonban nem él nagy társadalmi életet. Amerikában sok kisebb szerepet eljátszott, de filmjeit Európában nem vetítik, így Ön sem ismerheti. Mellékelek róla egy fotográfiát. Lee Hunt jelenleg az Essex Szállóban lakik. Jegyezzen fel mindent, amit tapasztal, a legkisebb apróság is fontos lehet. Munkáját még ma kezdje meg, és tartsa a legnagyobb titokban. Tiszteletdíját három hétre előre szintén mellékelem. Figyelje a Timest – „Keats” jeligére apróhirdetést fogok majd feladni Önnek. Ezt a levelet a borítékkal együtt égesse el.

Aláírás nincs.

Mi ez? Mi értelme ennek a titokzatoskodásnak? Valaki tréfát űz vele? De itt vannak a bankjegyek: ötven font. Ha ez tréfa, akkor annak nagyon jó.
Ötven font! A konjunktúra!

Rohant Maryhez.

2.

Miért lett Leopold úrból részmunkaidős, idénymunkás mesterdetektív? Mert álmatlanságban szenvedett. Teljesen logikus történet.

Wilson eredetileg Eddie Norfolkkal, legjobb barátjával és jövendő sógorával akarta felduzzasztani a nyomozói gárdát.

– Remek! – lelkesedett Eddie a telefonban. – Én őrködöm éjféltől hatig, hogy te napközben friss légy és kipihent. Lemondom a sajtokat, és visszaadom az előleget.

Wilson nem tudott semmiféle sajtokról.

– Sajtfesztivál Walesben. Cikket kellene írnom róla egy gazdagon illusztrált folyóiratba. Most beszéltem a főszerkesztővel. De mi egy sajtfesztivál egy igazi nyomozáshoz képest?

– Nem lehet – mondta józanul Wilson, miután összerakta a tényállást. – Biztos jól fizető munkát szereztél. Összegyűjtheted végre a nászajándékra valót. Az én megbízóm egy fantom.

Pech.

Na és most?

Hát persze! Leopold úr! Inszomniájának kórtörténetét mindenki ismerte a Hermelinben – doktor Werner törzsvendégei között családias hangulat uralkodott.

Így hát Leopold úr került Allen Wilson alkalmazásába mint éjjeliőr, hogy a szó legszorosabb értelmében éjjel őrködjék Lee Hunt tevékenységei fölött. A szerződés megkötését kimerítő üzleti tárgyalás előzte meg Leopold úr javadalmazását illetően. Wilson azzal érvelt: nem elvárható tőle, hogy a szokásos éjszakai pótlék kétszeresét fizesse valakinek, aki amúgy is ébren lenne. De Leopold úr foggal-körömmel harcolt minden pennyért.

– Bocsásson meg a garasoskodásomért. De ismeri a történetemet…

Wilson ismerte. Törzsvendégek egymás között. Leopold úr egyik dédnagyapja anyai ágon szmirnai görög volt, ezért ha pénzügyek kerülnek szóba, Leopold úron eluralkodik szantálfával, mahagónival és luxus dohánycikkekkel kereskedő levantei őseinek szelleme.

Erről nem tehet.

Wilson tehát leszurkolta a szokásos éjszakai pótlék másfélszeresét, majd ment, hogy kivegyen egy szobát az Essexben a maga és kozmopolita, álmatlanságban szenvedő nagybátyja számára.

A tulajdonos elétolta a bejelentőkönyvet. A Lee Huntéval szemközti szoba lakója épp tegnap költözött ki.

– Bájos hölgy volt – mondta egy idős ezredes, aki megállt a pultnál a postájáért. – Igaz, Helen? A férjét várta, hogy Londonba érkezzen.

– A férje nem mutatkozott be nekünk – mondta Helen. – Nagyapa szerint valami vigéc, őket teszi modortalanná az állandó utazás… Ön mivel foglalkozik?

– Zeneszerző vagyok – közölte Wilson. – Operát komponálok. Elvonulok a világ zajától, hogy minden figyelmemet munkámnak szenteljem. Nagybátyám gyakran felkeres majd, ezért kétszemélyes szobára van szükségem. Nagybátyám a legszigorúbb kritikusom. Művészember ő is… Mesterségbeli kérdésekről társalogni, az enyhíti a magányosság érzését, mellyel minden zeneszerző küzd.

– Hozni akarnak magukkal zongorát is? – kérdezte rémülten a tulajdonos. – Mert az itt nincs. És meg kell beszélnie a többi lakóval, zavarja-e őket a zongorázás! Mr. Orlando akut zongoraundorban szenved! Ez egy csendes hely.

– Ezért választottuk. Hangszerre pedig nincs szükségem. Gondoljanak Beethovenre!

– Megkérdezhetem, miről szól majd az opera? – tudakolta az ezredes.

– Sir Conan Doyle „A sátán kutyája” című mesterművéből írom. Forradalmasítani kívánom az opera műfaját, mely jelenleg tetszhalott.

A lakók és a tulajdonos ezután békében hagyták az őrültet.

A kétfős nyomozói gárda addigra már kidolgozta a napirendet. Leopold úr nyolc után érkezik majd a megfigyelés folyamán, különböző időpontokban, munkáját felvenni. A vacsorájukat a szobájukba kérik. Éjfélkor Wilson lefekszik aludni. Hatkor Leopold úr felkelti Wilsont, aki hideg fürdőt vesz és elvégzi svédtornáját. Hétkor felhozatják a reggelit. Minden egyéb az események függvényében dől el.

Fél kilenckor meg is érkezett Leopold úr, pórázon vezetve Monsieur Craddockot.

– Rájöttem, hogy nem gondoltunk mindenre – magyarázta a meghökkent Wilsonnak. – Hogyan akarhat egy kutyáról operát írni, ha nincs is kutyája? Teljesen hiteltelenné válna a környezete szemében. De mint látja, könnyedén orvosoltam ezt a problémát.

– A tulajdonosnak biztosan kifogása lesz. Ez egy csendes hely.

– Beszéltem vele. Azt mondta, mi fizetünk meg mindent, amit az állat tönkretesz, és ha sokat ugat, távoznia kell. De ilyesmi nem eshetik meg egy kutyával, akit én okítok.

Wilson elgondolkodott. Sok mindenre lehet jó ürügy egy kutya. Azután eszébe jutott valami.

– Mit mondott doktor Wernernek, mikor elkérte a kutyát?

– Az igazat.

– Kikötöttem, hogy ügyünket tartsa titokban!

– Azt mondtam neki: intenzív tréningben kell tartanom Monsieur Craddockot. És ez igaz. Megkergeti a macskákat. Doktor Werner szomszédja egy özvegyasszony, tudja, Mrs. York. Nem egészen fiatal, de gyönyörű szép… Egy femme fatale! És nagy macskabarát. Cherchez la femme!

– Ne is próbálkozzon. Nem fizetek nyelvpótlékot.

Lépések hangzottak a folyosón. Wilson nesztelenül a megfigyelőponton termett. A megfigyelőpont egy szék volt, az ajtó elé húzva. Ha valaki ráállt, pont kilátott az ajtó feletti üvegablakocskán. És most láthatta, amint Lee Hunt, a filmszínész, belép a szobájába.
A detektíviroda megkezdte működését.

​3.

Amikor a fantom azt írta, hogy Lee Hunt nem él nagy társadalmi életet Londonban, igazat írt. A filmszínész kilenc óra tájban kelt, reggelire kávét és narancslevet ivott, de nem evett semmit. Ezután sétára indult. Wilson vagy Leopold úr, néha mind a ketten, kutyasétáltatás álcája alá rejtőzve követték. Lee Hunt többnyire apróbb bevásárlásokat is eszközölt sétája során, a városban ebédelt, majd visszatért az Essexbe, és a nap hátralévő részét a szobájában töltötte. Hölgylátogatót nem fogadott (ez meglepte Wilsont, aki a megbízás hátterében féltékenységet vagy házasságtörést gyanított). A vacsoráját maga készítette a kis teakonyhában: sárgarépát pirított vajon, és zsömle közé tette. Majd éjszakába nyúlóan dominózott Dale professzorral, a nyugalomba vonult brit királyi ornitológussal, aki visszavonulása óta rovartannal foglalkozott. Ezután lefeküdt aludni.

Leopold úrra várt a feladat, hogy összeismerkedjen a professzorral.

– Mr. Hunt szerény, csöndes ember – szögezte le a professzor a tea és gyömbéres keksz fölött. – Minden este nagy érdeklődéssel hallgatja, mit haladtam aznap a könyvemmel. Tudniillik az emberi civilizáció bukásáról írok könyvet.

– Úgy hallottam, az ön szakterülete az ornitológia és az entomológia – fitogtatta műveltségét Leopold úr. – Ezek szerint az antropológia is foglalkoztatja?

– A madarak túlnyomórészt rovarokkal táplálkoznak… Vagyis az egyik dologból következett a másik… Nagyon fontos tudományok ezek. Elméletem szerint a jövő az intelligens rovaroké… Az emberiség elpusztítja önmagát. Részletesen leírom a rovarok leendő civilizációját a könyvemben. Boldogan felolvasom önnek az első fejezetet…

Mondanom sem kell, Dale professzort se háborgatták sűrűn az Essex lakói.

Leopold úr továbbította értesüléseit Wilsonnak, kiegészítve saját véleményével, miszerint a királyi ornitológus és amatőr rovarkutató elméletében lehet valami.

– Ezt mint világlátott ember mondom… Mellesleg nem bánnám, ha végre történne valami esemény.

– A detektívmunka kilencven százaléka monoton unalom – mondta Wilson, aki szintén nem bánta volna.

A megfigyelés folyt tovább, és igazolódni látszottak Wilson legrosszabb félelmei. A napok teltek. Az ötven font fogyott. Hirdetés „Keats” jeligére nem jelent meg. Lee Hunt, a filmszínész semmit nem csinált, csak sétált, dominózott és ette a vajon párolt sárgarépát. Monsieur Craddock elsajátította a „nézz rám” és a „körbe” vezényszavakat, és Leopold úr elmesélte, hogyan nem lett diplomata.

– Kairóban történt. Ifjúkori botlás… Az Abdín-palota lépcsőin botlottam meg. Csúnya sérülések keletkeztek az arcomon. Őexcellenciája, a főkonzul azzal gyanúsított, hogy holmi kocsmai verekedésbe keveredtem… Nem mondta ki éppen, de láttam a szemén. A rivális jelöltet alkalmazta magántitkárának, és előttem örökre bezárultak a diplomáciai pálya kapui.

A következő nap viszont forradalmi változásokat hozott. Lee Hunt áttért a vajról a margarinra, és felbukkant doktor Werner, hogy visszakövetelje a kutyáját.

***

Idő: nagyjából este kilenc óra. Leopold úr ráérős léptekkel visszafelé tartott az Essexbe – hóna alatt azokkal az esti lapokkal, melyeket a szálló nem járatott –, amikor beleütközött doktor Wernerbe, aki épp sült gesztenyét vett a sarkon.

– Maga jól eltűnt, hallja-e! Hol van Monsieur Craddock?

Monsieur Craddock Wilsonnal volt az Essexben, és sonkát vacsorázott. Leopold úr tehát úgy döntött, kitérő választ ad.

– Még tart a tréning, doktor.

– Szüneteltetjük. Elszemtelenedtek a patkányok a pubban. Monsieur Craddock puszta látványától a Cityig rohannak. Most az ivó közepén korzóznak.

– Ha tényleg ilyen súlyos a helyzet… Visszaviszem az állatot még ma.

– Találkozóm van egy régi ismerőssel az Essex Szállóban, de bőven ráérek. – Leopold úr finoman, nem feltűnően elzöldült. – Nem akarok túl korán odaérni, nem kedves ismeretség… Menjünk el együtt Monsieur Craddockért! Legalább elmeséli, mi történt magával. Képzelje, Wilsont se látom napok óta. Gondolja, kapott valami munkát?

Ezt a pechet! Karon fogja! Most hazudni kell. Szerencsére Wilsonnal felkészültek minden eshetőségre.

– Micsoda véletlen, doktor! Képzelje, a mi Wilsonunk is az Essexben van. Hitelezői elől rejtőzködik. Kezességet vállalt valakiért, aki becsapta. Egy barátja átjátszotta neki a szobáját a szállóban, és én vagyok az összekötője a külvilággal. Mert az albérletébe nem mehet vissza.

– Szegény fiú! Miért nem kér kölcsön? Valamennyit én is tudnék adni.

– Büszke ember… Monsieur Craddock most vele van, néha odaviszem, hogy Wilson ne unatkozzék… De csak diszkréten, doktor… Wilson őrült zeneszerzőnek álcázza magát.

És diszkréten elindultak az Essex Szálló felé. Leopold úr, hogy idegességét leplezze, görögországi utazgatásairól kezdett mesélni. A lépcsőfordulónál már az Olümposzon járt.

Lee Hunt, aki addigra végzett a sárgarépával, szobája nyitott ajtajában állva várta Dale professzort az esedékes dominópartira. A professzor már csak pár lépésre volt tőle, és a kezét nyújtotta üdvözlésre a filmszínész felé, amikor doktor Werner Leopold úrral felért az emeletre. A doktor megtorpant, amikor meglátta őket.

– Henry Fowler! Magának barátja ez a gazember Carr?

A filmszínész és az ornitológus egyaránt a doktorra bámult, mély megrökönyödéssel. Leopold úr most már határozottan zöld volt. Az ornitológus tért először magához: meglepő fürgeséggel futásnak eredt, s doktor Wernert és Leopold urat félretaszítva útjából leszáguldott a lépcsőn.

Hallani lehetett, ahogy Wilsonék ajtaja mögött a megfigyelőpont nagyot puffanva feldől. Az ajtó kivágódott, kisüvített rajta Wilson, és eltűnt Dale professzor nyomában. Utána Monsieur Craddock kocogott elő, és vidám ugatással üdvözölte a gazdáját.

***

Ilyet még nem látott a csendes Essex Szálló! Dübörgés, rohanás, ugatás! Ajtók nyíltak és csukódtak, és a folyosó olyan lett, mint Bábel tornya közvetlenül a fájront után. Mindenki megjelent, aki számít. Az ezredes és unokája, Helen; Orlando, a munkaundorban szenvedő zongorahangoló; Baker, a kanadai, aki valaha a zsebtolvajok önsegélyező egyesületének titkára volt Chicagóban, és most emlékiratait mondta tollba; Baker gyorsírónője, Natasa, aki Helen szerint rokonságban állott a Romanovokkal; Mrs. Hamilton, egy metodista prédikátor özvegye – és végül a tulajdonos, a Times keresztrejtvényével a hóna alatt és grafitceruzával a füle mögött. Doktor Werner karjába vette Monsieur Craddockot, és Lee Hunt visszamenekült a szobájába.

– Mi történt?

– Az az őrült zeneszerző! Elpróbálta azt a jelenetet, mikor Baskerville ura menekül a véreb elől!

– Nem is tudtam, hogy ilyen regényeket olvasol, Helen!

– Ez a vadállat megugatta és elkergette Dale professzort!

– Az a gazfickó Carr az oka mindennek! Miatta jöttem ide!

– Elmúltam huszonegy, nagyapa, azt olvasok, amit akarok!

– Ha a professzor nem jön vissza, ki fizeti ki a számláját? Talán maguk, művészlelkek? Vagy ez a sintér?

– Megtiltom, Helen!

– Ki az ördög az a Carr?

Leopold úr visszanyerte örökre elveszettnek hitt lélekjelenlétét.

– Nyugodjanak meg, hölgyeim és uraim! Dale professzornak az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ma az ő tiszteletére tart díszvacsorát a Brit Királyi Ornitológiai Társaság. Ha sikerül idejében taxit fognia, még odaér a desszertre és a feketekávéra.

– És a zeneszerző?

– Véletlenül meglátta, hogy kiesik a hajtókadísz a professzor gomblyukából. Az Ornitológiai Társaság a merev illemszabályok rabja… Utánaszaladt, hogy visszaadja neki.

– És a kutya? – kérdezte Baker, akit az ugatás megzavart Rousseau és Chateaubriand detronizálása közben.

– A kutya neve Carr, és egy kis gazfickó. De felesleges hisztérikus görcsökbe esni, nem marad itt tovább – mondta doktor Werner, aki rádöbbent, hogy diszkréciót ígért, és különben is sértette, hogy Monsieur Craddockot szóbelileg inzultálják.

– Hölgyeim és uraim – talált rá a varázsszavakra Leopold úr –, ne legyenek tolakodóak!

Mire Wilson visszatért, ziláltan és kócosan, a lakók apály­ként visszahúzódtak szobáikba.

– Egérutat nyert… – lihegte Wilson. – Hihetetlen, milyen jól ismeri London sikátorait… Meglepő egy ornitológustól, még ha nyugalomba vonult is…

Doktor Werner odanyújtotta Leopold úrnak Monsieur Craddockot.

– Beszédem van azzal a nyomorult Carr-ral. Wilson, szükségem lenne a segítségedre. Megbízhatsz bennem zeneszerzőügyben. Leopold, hozná a kutyát?

Bevonultak Lee Hunthoz. A filmszínész épp toalettszereket hajigált egy bőröndbe.

– Nocsak. Csomagolsz?

– Szállodát változtatok. Jogom van hozzá, ha kedvem tartja.

– Barátaim, ez az úriember Leslie Carr. Régi, de nem kedves ismerősöm Új-Guineáról. Ő hívott ide.

A filmszínész megmerevedett, jobb kezében önborotvával, a balban pedig egy borókaillatú pipereszappannal.

– Mit mondasz? Én? Én nem hívtalak ide.

– Kis csomagot is mellékeltél a levél mellé.

– Én nem… Én azt se tudtam, hogy Angliában vagy. Majdnem szívrohamot kaptam, mikor megláttalak a lépcsőn.

– A csomagban egy kicsi arany sárkányfigura volt, nyakláncra való… Én vásároltam Kínában sok évvel ezelőtt.

A filmszínész leroskadt az ágyra.

– Szóval a maga igazi neve Leslie Carr?

– Mi közük hozzá? Művésznevet vettem fel. Werner, ez a kettő mit keres itt? Mit kérdezősködnek? Rólam is operát akarnak írni?

– Mi a baj, Carr? Valami szégyellnivalód van? Beszéld csak el a barátaimnak bátran, hogyan lógtál meg az ékszereimmel annak idején. Mindenki azt hitte, az Iszonyat-folyó felé mentél, és ha nem is vesztél oda, ugyan ki ment volna utánad?

– Mi az az Iszonyat-folyó? – kérdezte Wilson.

– Az Iszonyat-folyó Új-Guineában van. Ott kezdődik a kannibálok földje. Még az aranyásók közül is csak néhány merészkedett át a túlpartra, pedig azok eszeveszett fickók voltak. Némi pénzt ajánlottam nekik, és ha megkerülnek az ékszerek, részesedést, de biztosnak tűnt, hogy a tolvajok már halottak… így nem akadt egy aranyásó sem, aki ekkora kockázatot vállalt volna. Majd pont ez a Carr vállalta volna, meg Rosie? Lassan rájöttem: nem is arra indultak, a nyomok hamisak voltak… Maxwell hitt nekem, de nem volt illetékes… Tényleg, el is felejtettem mondani! Carr merő szórakozottságból a feleségemet is magával vitte.

– Rosie azt mondta, az ékszerek az övéi. Neki vetted őket ajándékba. Rosie tervelt ki mindent!

– És te mi voltál, ártatlan áldozat?

– Igenis áldozat voltam! Rosie engem is kirabolt! Egy reggel felébredtem… ez már Párizsban történt… és nem volt sehol… Az összes ékszert elvitte! És az én pecsétgyűrűmet is!

Doktor Werner elnevette magát.

– Jól van. Nem az ékszerek miatt jöttem ide, miután írtál nekem. Nem maradtam sokáig szegény ember. Rosie miatt sem haragszom: már három nappal az esküvő után bántam a dolgot… Az ékszerekről, legalábbis én azt hittem, nem tudott. Ha egy kis pénz összegyűlt, elutaztam és vásároltam… befektetési célból. Homályosan tervezgettem, hogy elhagyom Rosie-t… Még örültem is, hogy Carr szórakoztatja helyettem… Azt hiszem, nincs jogom haragudni. De most tudnom kell, hol van a feleségem.

Wilson és Leopold úr összekacsintottak. A szép, macskabarát Mrs. York! A doktor nem akar bigámista lenni.

– Nem tudom, hol van Rosie. Hiszen már mondtam: Párizsban elhagyott.

– Azt is mondtad, hogy nincsenek nálad az ékszereim, mégis elküldted a kis sárkányt.

– Nem én küldtem! Se levelet, se csomagot nem küldtem neked!

Doktor Werner összehúzott szemmel méregette.

– Ki az az ember, aki elrohant?

– Dale professzor. Neves tudós. Itt találkoztam vele először. – A doktor Wilsonra nézett. Wilson bólintott. – Dominózni szoktunk, és ő a rovarokról mesél mindenfélét. A felét se értem, de a gyomrom felfordul tőle.

– Akkor minek hallgatja? – kérdezte Leopold úr.

– Hogy megelőzzem az éjfél körüli falánksági rohamot! Ettől szenvedek. Meg tudok enni olyankor egy egész tortát! Vagy majdnem egy teljes grillcsirkét! De ki képes enni, ha előtte két órán át hallgatta a professzort?

– Ezt tanúsíthatom – mondta Leopold úr. – Én is otthagytam a gyömbéres kekszet.

Lee Hunt, eredeti nevén Leslie Carr, hálás pillantást vetett rá.

– Diétázni jöttem Angliába. Amerikában ez lehetetlen. Bankett, garden party, bárok… mindig jön valaki ismerős, aki magával hurcol… Állandóan éjszakázom, és a koktéloktól csak még éhesebb leszek.

– Nincs rajtad súlyfelesleg – méregette gyanakodva doktor Werner a filmszínészt. – Inkább túlságosan is sovány vagy. Minek diétázol?

– Hamletért! Felajánlották a szerepet, és a rendező egy kiugró arccsontú, égő tekintetű Hamletet akar, sebészujjakkal. Ez még legalább három kiló. Nem nézel sokba engem, de én a színészetben megtaláltam önmagam. És most itt a lehetőség… eljátszhatom a dánt!

Doktor Werner Wilsonhoz fordult.

– Beszéljünk négyszemközt… Leopold és Monsieur Craddock addig veled marad, Carr, hogy bajod ne essen.

A szobájában Wilson felállította a felborult megfigyelőpontot, és félresöpörte a kottákat és zenei könyveket, melyeket a hitelesség céljából antikváriumban vásárolt.

– Ez a tudós… akit Carr étvágycsökkentő pornak használ… nem tudós. Valaha nálam dolgozott. Mint inas. Új-Guineában. A neve Henry Fowler. Carr is találkozott vele párszor. Az orvosa is voltam ennek a Fowlernek, arrafelé nemigen válogat az ember… Nem bírta a klímát, mocsárlázat kapott, teljesen legyengült; végül hazatért Angliába. Ez pár hónappal azelőtt történt, hogy Carr és Rosie ellopták az ékszereket…

– Fowlernek köze lehetett hozzá?

– Sose gondoltam… most se hiszem… bár van még egy furcsaság. A napokban egy kis faluban jártam, Riverbankben. A Willibrord-kórus valami dalárdaegyesületet alapítani ment oda, és hívtak, tartsak velük… Lord Deveraux, a helyi földesúr, akinek elnökölnie kellett volna, nem jelent meg. Mint megtudtuk, szokása ez. Egzaltált ember, azt suttogják, terhelt. A komornyikját küldte maga helyett: Henry Fowlert. Azonnal megismertem. Kezdek szentimentális lenni, azt hiszem… Nagyon megörültem neki. Hűséges, megbízható inas volt. Beszélgettünk. Elmesélte, hogy megy sora, hogy Lord Deveraux és a lady mennyire zárkózott. Én is meséltem a Hermelinről, a törzsvendégeimről… Nem értem, mi folyik itt most. Miért álcázza magát Henry Fowler, és miért barátkozik össze Carr-ral? Talán Carr tényleg nem ismerte fel. A szakáll miatt én is alig. De pont most bukkan fel ez a két ember, amikor fontos lett, hogy megtaláljam a feleségemet? Gondolom, már rájöttél, hogy el akarok válni. Pinkertonékat akartam megbízni. Rosie Sanghajban lehet vagy Montevideóban, az a fajta nő… És akkor jön a levél Leslie Carrtól, aki most tagadja, hogy ő küldte volna. Wilson, derítsd ki nekem, mi folyik itt. Valami sötét ügy ez.

Újabb megbízás Allen Wilsonnak! De elfogadhatja-e?

– Először is – bólintott – megkeressük Fowlert. Van fogadó Riverbankben?

– A Brook.

4.

Miután Eddie Norfolk megírta cikkét a gazdagon illusztrált folyóiratba és hazatért, már Wilson üzenete várta. Megbízás-torlódás esete forog fenn, állt az üzenetben. Majd elmagyarázza személyesen. Most Eddie utazzon a legelső elérhető vonattal Riverbankbe. Az állomáson Leopold úr fogja várni, akinek különös ismertetőjele, hogy a társaságában filmszínész és egy Dandie Dinmont terrier van.

Eddie Norfolk három óra múlva már be is futott a cél­állomásra.

Lee Hunt enyhén morózus volt, ahogy a peronon álldogált. Morózusságát indokolttá tette az a tény, hogy doktor Werner kilátásba helyezte: ha nem működik együtt, előéletét az illetékes hatóságok tudomására hozza.

– Werner persze elvitte az egyetlen taxit – dünnyögte, és csúnyán nézett. – Jellemző.

– Inkább örülne – feddte meg Leopold úr. – Magának mozognia kell. Várja Hamlet!

Eddie lekászálódott a vonatról. Sonkás szendvicset evett. Lee Hunt ismét csúnyán nézett, ezúttal a sonkás szendvicsre. Aztán nekivágott őrzőivel Buckinghamshire mezőinek. Leopold úr, akit az idilli táj érzelgős hangulatba ringatott, fontolóra vette, hogy ismerteti társaival három házasságának regényét, de Lee Hunt arckifejezésének és az amatőr bokszoló Eddie Norfolk testalkatának szemrevételezése után elállt tervétől.

A Brookban, ahol Wilson és a doktor már berendezkedett, jól ismerték Fowlert, Deveraux Hall komornyikját. A Hall maga sötéten és méltóságteljesen magasodott a távolban, fák övezte kis magaslaton. Telefonja nem volt. De sikerült üzenni Brookék fiával, aki a Hallban az órákat húzta fel.

– Itt éjszakázunk, uraim.

– Hol van Wilson?

– A postán. Táviratokat ad fel és telefonokat bonyolít le.

Lee Hunt, miután megbotránkoztatta a fogadó személyzetét azzal, hogy vaj helyett margarint kért a pirítóshoz és a lágytojás sárgáját nem ette meg, visszavonult a szobájába. Leopold úr és Eddie szemmel tartotta. Doktor Werner grogot ivott és Monsieur Craddocknak panaszkodott.

– Most Burns viszi a Hermelint… Vircsaft! Tudom, mi történik ott. Burns mindenkinek hitelt ad és közben koffeinmérgezést kap… Mihamarabb haza kell érnünk.

Mire Wilson megjött, a doktor átvette a komornyik válaszát: holnap teaidőre a Brookban lesz. Bizalmas megbeszélés céljára javasolja a konyha melletti kis szalont.

***

Másnap délután fél ötkor meg is érkezett Henry Fowler. Szakáll nélkül látszott, hogy nem idős ember. Modora szomorú volt és alázatos.

– Már bírom Mr. Brook hozzájárulását… Remélem, megengedik, uraim, hogy felszolgáljam önöknek a teát.

– Maga nem az inasom többé – mosolygott a doktor. – Segítek.

Amikor hozta a tejet és a cukrot, a tálca fölött most ő nézett csúnyán Lee Huntra, akinek jelenlétéhez Wilson ragaszkodott (és akit a mellette ülő Leopold úr úgy figyelt, mintha a filmszínész által bevitt kalóriákról egyenként be kéne számolnia). De így szólt:

– Az urak bizalmas barátaim, Fowler… Gondolom, sok mondanivalója van. Előttük nyugodtan beszélhet.

– Ha ön mondja, uram… – A komornyik a terítőt simítgatta. Majd felnézett, és doktor Wernerhez intézte szavait. – Először is… tudnia kell… Végre el kell mondanom… az életét veszély fenyegeti. Frau Werner meg akarja ölni.

– Rosie?!

– Frau Werner újra házasságot kíván kötni… a gondolkodása már egy bűnözőé… fél, hogy ön lejáratná őt a válóperes bíróságon, esetleg megzsarolná. Jövendőbelije nem viselne el egy botrányt. A háttérben tevékenykedő diplomaták közül való, a páholya az operában fontosabb hely a világpolitika szempontjából, mint a Downing Street…

– Gyilkosság? Nem hiszem el…

– Uram, engedje meg, hogy visszamenjek tíz évet az időben, és sorjában beszéljek el mindent. Ön nagylelkűen pénzt adott, hogy hazatérhessek. Emlékszik talán: írtam önnek a kisvárosról, ahol letelepedtem.

– Emlékszem. Felolvastam Rosie-nak azt a levelet.

– Pár hónappal később Frau Werner ott állt az ajtómban, és arra kért, hadd rejtőzzön el. Azt mondta, ne tudassam önnel a hollétét, mert az önt is veszélybe sodorná. De nemsokára lehullt az álarc… Ön egy szörnyeteget vett nőül, uram! Közölte velem, hogy az öntől ellopott ékszereket értékesíti éppen, és az orgazdák ki-be járkálnak a házamban. Bűntárs lettem! Azután, mikor már eladott mindent, végre kiköltözött. Mint megtudtam, a londoni alvilágban lelt barátokra… Engem mindig megtalált, ha kisebb összegekre vagy rejtekhelyre volt szüksége. Szolgáltam házaknál, jó ajánlóleveleim vannak… De keresetem java fölött Frau Werner diszponált…

– Rosie – szólt a doktor – mindig jól bánt a pénzzel. A semmiből is tudott háztartást vezetni.

– Elfoglaltam az állást Lord Deveraux-nál, aki pedig őrült hírében áll, hátha eltűnhetek szem elől. Kegyetlen ember. A lady retteg tőle, ki sem mozdul a lakosztályából… Én túlságosan is jól beváltam a lord komornyikjaként. Mindent velem intéztet, már rengeteg titkát tudom. Nem ereszt maga mellől. Csöbör és vödör egyszerre! Mert Frau Werner persze rám talált… Sokszor kellett Londonba utaznom, mert a lord nem megy sehová. Megszületett bennem a terv, hogy londoni útjaim során egy új alteregót teremtek magamnak. Dale professzor, az ornitológus! Mindig is szerettem a madarakat… azok a szépségek Új-Guineában!

– A paradicsommadarak… – dünnyögte Lee Hunt.

– Sokat olvastam szakkönyveket… Alteregóm, a tiszteletre méltó Dale professzor szerény hotelekben szállt meg, szolid emberekkel kötött ismeretségeket. Amikor találkoztam önnel, uram, a dalárdaegyesület alapító ülésén, vágytam rá, hogy mindent felfedjek ön előtt. De akkor azt is el kellett volna mondanom, hogy a felesége cinkosa lettem. Gyáván hallgattam! Azután megjelent Frau Werner: pénzt akart. Elmondta, válni kíván öntől.

– És tőlem tudta, hogy ugyanezt szeretném.

– Milyen ostoba voltam! Elárultam neki az ön tartózkodási helyét, abban a hiszemben, hogy ezzel segítek önnek. Azonnal tudtam: óriási hibát követtem el. Nevetett! Elárulta: meg akarja öletni önt… és ha nem hallgatok, engem is! Ismét gyáván cselekedtem… Londonba utaztam, Dale professzor bőrébe bújtam, és már nem is szándékoztam elhagyni. Találkoztam Carr-ral. Szórakoztatott, hogy nem ismer meg. Persze, ő sosem nézne meg alaposabban egy inast. Azután egy este megjelent ön! Rossz lelkiismeretem miatt futásnak eredtem… visszajöttem ide. Imádkoztam, hogy jöjjön utánam, és akkor már nem viselkedhetem úgy, mint egy féreg… Itt vagyok, és vállalom a történetemet eskü alatt. Az álcámnak vége, a lord büntetéssel fenyeget, de nem bánom. Csak önnek ne essen baja, uram!

– Ki küldte a levelet doktor Wernernek, hogy keresse fel Lee Huntot?

– Frau Werner. Nyilván követtek a barátai… Csalinak használtak. Uram, legyen nagyon óvatos! Itt sincsen biztonságban. Én átkozott! Ha tudná, uram, mennyire szégyellem magam! Már rég a Temzébe kellett volna ugranom… Bárcsak belehaltam volna a maláriába tíz évvel ezelőtt!

– Eddie – szólt határozottan Wilson –, ragadd meg szorosan a komornyik urat, mielőtt a kannába öli magát! Mr. Hunt, az a tea már kihűlt. Ideadná a csészéjét? Leopold úr, beengedné Maxwell főfelügyelőt az ablakon?

A zömök Maxwell főfelügyelő könnyed kecsességgel lépett át a párkányon, majd eltávolított a hajából három gallyacskát, két falevelet, valamint egy katicabogarat. A katicabogarat a párkányra helyezte, és szelíden ráfújt. A katica elrepült.

– A főfelügyelő volt oly kedves, és válaszolt a megkeresésemre. Személyesen nem ismerhettem eddig, csak a jegyzeteit tanulmányoztam. Egy bizonyos Hollister rendőrfogalmazó közvetített köztünk, akinek humora elismerés tárgya a Scotland Yardon… Örvendek a megtiszteltetésnek, főfelügyelő úr.

– Mi már találkoztunk – csodálkozott doktor Werner. – Egy arisztokrata természetbúvárt kísért, Pigafetta megszállottját…

Maxwell nyájasan mosolygott és biccentett. Majd így szólt:

– Kiürítené a zsebeit, doktor?

Egy papírtasak került elő doktor Werner fahéjszínű zakójának zsebéből.

– A méreg, ami benne volt, most Mr. Hunt csészéjében van – közölte Maxwell főfelügyelő. – Láttam, mikor beletette.

– Semmiféle mérget nem tettem semmiféle csészébe – dühöngött a doktor. – Maxwell, maga még épeszű volt, mikor utoljára láttam.

– Nem is magáról beszélek. Fowlerről. Ő csempészte a zakózsebbe a tasakot… Akárcsak a mérget a csészébe.

– Herr Werner adta… Azt mondta, szacharin… Mr. Hunt diétája…

– Ez lett volna a vallomása? Talán be is vált volna. Sajnos, a konyhaablakon át mindent jól láttam. Arzén, nemde? Nincs íze, nincs szaga, és a fogorvosok ezzel ölik ki a fogból az ideget. Fogadni mernék, doktor, hogy hű inasa a tasakot magától lopta annak idején.

– Leopold úr ügyelt rá, hogy Mr. Hunt semmit se fogyasszon el, ami átmehetett Fowler kezén – mondta Wilson. – Szerencse, hogy nem kellett összetörnünk Mrs. Brook legszebb csészéjét.

Fowler szabadulni próbált, de Eddie szorosan tartotta.

– Fowler története sok ponton igaz – folytatta Wilson. – Például tényleg meg akarták ölni doktor Wernert. De csak a második felvonásban. Az elsőben nem az áldozat szerepe várt rá, hanem a gyilkosé… Akit felakasztanak, mert megölte Lee Huntot, alias Leslie Carrt… Mert Leslie Carr Rosie törvényes férje, nem doktor Werner.

Minden jelenlévő tekintete Lee Huntra szegeződött, leszámítva Monsieur Craddockot.

– Igaz… – suttogta a filmszínész. – Még szinte gyerekek voltunk… Nyomorogtunk. Én ráadásul sokat ittam… Rosie megismerkedett Wernerrel, mikor itt járt Angliában. Rontottam volna el a szerencséjét? Válásra nem volt idő: Rosie azt mondta, ha Wernernek alkalma van átgondolni a házasságot, visszatáncol… Én jóval később mentem utánuk. Tényleg azt hittem, az ékszerek az övéi. Csak utólag tudtam meg, micsoda vagyonról van szó. Ott Párizsban… Este megállapodtunk, hogy visszamegyünk Új-Guineába, visszaadjuk az ékszereket, és Werner nagylelkűségére bízzuk magunkat… De megint becsapott. Reggelre eltűnt.

– Rosie férjének lenni nem könnyű – biztosította együttérzéséről Wilson. – Itt van maga, Mr. Hunt, itt van doktor Werner… És milyen sors várt volna Lord Deveraux-ra? Mert Rosie az a Lady Deveraux, aki ki se mozdul a lakosztályából, nemde, Mr. Fowler?

Mr. Fowlernek nem volt mondanivalója. Allen Wilsonnak annál inkább.

– Tíz évvel ezelőtt… Maga nagyon vágyott a gazdája ékszereire. Megtudta, hogy Carr Rosie törvényes férje… Gondolom, Carr fecsegte ki magának részegen. Annyira részegen, hogy utána semmire sem emlékezett.

– Lehetséges – suttogta Lee Hunt.

– Fowler innentől a markában tartja a nem igazi Frau Wernert. Kiterveli a rablást. Aztán visszamegy Angliába, pár hónap múlva Rosie és Carr végrehajtják a bűntényt, hamis nyomokat hagyva az Iszonyat-folyó felé. Az agytröszt persze nem Rosie, ahogy Carr hiszi, hanem Fowler, akinek szerepéről Carr mit se tud. Rosie Párizsban otthagyja Carrt, és onnantól ő meg Fowler Angliában élnek.

– Mint prominens tagjai az alvilágnak – egészítette ki a főfelügyelő.

– Pályafutásuk koronájaként Rosie pár éve hozzáment Lord Deveraux-hoz. És tényleg bezárkózva tölti napjait, örök rettegésben. Csakhogy nem a lordtól retteg, hanem Henry Fowlertől. Fowler zsarolja és zaklatja őt már tíz éve, ő kényszerítette, hogy elhagyja Párizst, különben börtönbe juttatja Leslie Carrt. Rosie próbált elmenekülni Fowler és az alvilági barátai elől – nem Fowler élete volt pokol, hanem Frau Werneré. De aztán Fowlert is üldözni kezdi valaki: a balszerencse. Doktor Werner Riverbankben bukkan fel! És azután Londonban, ahol Fowler valóban több alteregót tart üzemben, meglátja Leslie Carrt! Pánikba esik. Mint Dale professzor beköltözik az Essexbe és összebarátkozik Carr-ral. Nem akar kockáztatni. A Deveraux-vagyont már a kezében érzi. De mi történik, ha Rosie kapcsolatba lép vélt és valós férjeivel? A terv a következő lehetett: tudja, mikor jön a doktor, hiszen ő írta a levelet és küldte a kis sárkányt, az egyetlent, ami az új-guineai zsákmányból megmaradt. Tudja, hogy a doktor pontos ember. A megfelelő pillanatban kimenti magát, átmegy a saját szobájába, megvárja, míg doktor Werner jön, nyilván veszekszik Carr-ral, majd távozik. Ismeri annyira, hogy tudja: nem a rendőrségre fog rohanni. Aztán visszamegy Carrhoz, leszúrja, majd úgy tesz, mint aki épp felfedezte a holttestet… De hála Monsieur Craddocknak, a doktor túl korán érkezett. Fowler tehát visszajött Riverbankbe, és joggal bízott benne, hogy követni fogják. Újra berendezte a színt: a hűséges inas teát szolgál fel… Ez a zsúr nem tartozott volna a legsikerültebbek közé. Lee Huntot megmérgezik, doktor Wernert felkötik…

5.

Lord Deveraux Maxwell főfelügyelőért Riverbankbe egy Wolseleyt küldött le. (Ez volt a lord kedvenc kocsija, mert 1924-ben ezzel ment Beaufort hercegének temetésére.) És mivel úriember nem utazhat kihajtható pótülésen, leküldött egy Morris Oxfordot is: Wilsonért, Eddie-ért és Leopold úrért.

– Minek kellett megfigyelnünk Huntot, ha Fowler meg akarta ölni? És ki volt a fantom? – kérdezte Eddie az autóban.

– Mi lettünk volna az első számú terhelő szemtanúk doktor Werner ellen – magyarázta Wilson. – Fowler nem tanúskodhat, mert a doktor felismeri. A professzor szerepét más vette volna át. Írni Fowler bandájának egyik hölgytagja írt… Emlékezz, a doktor mesélt neki a törzsvendégeiről. Ugyanaz a hölgy várta az Essexben a férjét, és költözött ki a szemközti szobából oly előzékenyen.

– Vagyis – mutatott rá Leopold úr – Fowler tervének szerves része volt, hogy alábecsült bennünket.

Deveraux Hall ódon szalonjában várakozniuk kellett. Az inas sűrűn mentegetőzött, mielőtt magukra hagyta őket.

– A legolajozottabb főúri háztartás is hajlamos akadozni kissé, ha a komornyikot őrizetbe veszi a Scotland Yard…

Várakoztak.

Vajon milyen lehet valójában Lord Deveraux?

Jön!

– Bocsássanak meg, uraim…

Lord Deveraux sápadt volt és kimért modorú, de melegszívű. A Maxwell és Wilson által ismertetett történet nem rázta meg. Szivarra gyújtott.

– Gyilkosság, ékszerrablás, bigámia… Családom történelmében ezek hétköznapi események… Whiskyt, uraim?

Igazi angol hidegvér!

– Rosalie idegei tényleg szánalmas állapotban vannak. Még én is észrevettem, pedig számomra ez a világ alig létezik… Régóta próbálom rávenni: vonuljon szanatóriumba. Lesz, aki gondoskodjon róla, vagy az én kötelességem?

– Ne aggódjék lordságod. Lesz ilyen ember. Boldogan megteszi.

Doktor Werner valóban nagyon boldog volt, hogy kiházasíthatja Leslie Carrt.

– Rosie fel fog épülni, mire bemutatják a te színes, szélesvásznú Hamletedet. Harmadik nászútra mentek majd, a költségeket én állom, ehhez ragaszkodom. A másodikét is én álltam, mint utólag kiderült… Tíz év alatt sokat változtál. Remek férj lesz belőled.

6.

– Nézze, Lady Carmichael – mondta Maxwell főfelügyelő –, ez nem tartozik a Scotland Yard hatáskörébe. Ha őszinte akarok lenni: nem is rendőrségi ügy. De ne keseredjen el… Van egy fiatal barátom, magándetektív… A neve Allen Wilson. Magának elárulhatom, de maradjon köztünk: ő segített a Yardnak elkapni a Fowler-bandát… Okos, tapintatos… Nagyon meg lennék lepve, ha nem rendezné el ügyesen ezt a dolgot. Tüstént fel is írom önnek a címét…

Rendeld meg!

A kötet most kedvezményesen megvásárolható, amíg a készlet tart.