A szerkesztés

Szerkesztés során a beérkező kézirat nélkülözhetetlen részét képezi a szinopszis, esetleg egy rövid vázlat a regényről, ami nem kizárólag annak tartalmát mutatja be, hanem az írói elképzelést is. Ez nagyon fontos, mivel nagyban segíti a szerkesztő munkáját, mert nem vesz el időt, hogy kitalálja, mivel mit akart kifejezni az író. Tehát van egy viszonyítási alap, amihez igazodva könnyebb megállapítani, az írónak sikerült-e a saját elképzelését átültetni a történetbe, értve ezalatt a történet hangulatát, az általa keltendő érzéseket, amit általában a történet atmoszférájaként szoktak emlegetni. Az írónak van egy elképzelése, milyen érzést akar elérni az olvasóban, ezt pedig a szerkesztési folyamat során vizsgáljuk, hogy sikerült-e.

Azt a legtöbb író tapasztalhatja, hogy nem minden kézirat jut el a szerkesztésig, illetve sok kiadótól elutasítást vagy választ sem kap. Ennek hátterében több minden állhat. A legtöbb kiadó gazdaságilag mérlegeli egy könyv kiadásának eredményességét, azaz fontos szempont lehet a kiadást követő megtérülés. Azt is mérlegelheti, szintén a gazdaságosság keretein belül, hogy a szerző egykötetes vagy többkötetes. Ez a szempont azért lehet fontos, mert ilyenkor a megtérüléssel is másként kalkulálnak. Ugyanilyen meghatározó tényező az is, hogy a beküldött kézirat mennyire dolgoz fel olyan témát, amiből a kiadónak már egy tucat áll rendelkezésre, így egy újabbnál már nem látnak reális esélyt a megfelelő mennyiség eladására. Végére maradt a leglényegesebb szempont, hogy az írói készség eléri-e a megfelelő szintet, azaz az író az elképzelését megfelelő módon tudja megfogalmazni, élvezetes történetként leírni. Akkor lehet esély a kézirat kiadására, ha ezeknek a szempontoknak megfelel.

A kézirat befogadása után a szerkesztő elolvassa azt, és a kivitelezésben talált hibákat jelzi az író felé, aki ennek fényében átgondolja és módosítja a történetet. Ebbe a fázisba tartoznak többek közt a logikai ellentmondások, narrációs eltérések, történetvezetés, információ-adagolás, karakter kidolgozottság, párbeszédek ellenőrzése. Ami viszont nem tartozik bele: a nem megfelelő megfogalmazások javítása, az író számára leírni, miként lehet megfelelően megfogalmazni azt, amire gondolt. Az ilyet íráskészség-fejlesztésnek és nem szerkesztésnek nevezzük. Tehát az írónak képesnek kell lennie értelmezni a szerkesztő utasításait, amikor olyanokat ír: “átfogalmazni”, “stílustörés”, “logikai ellentmondás”, “nem kiegyensúlyozott mondatszerkezetek” stb.. Nincs részletezés, nincs magyarázat. Ha ez szükséges, akkor az író még nem áll készen. Ha a jobb hatás érdekében változtatni kell, akkor a szerkesztő nem példát fog írni rá, hanem megbeszéli a szerzővel, hogy mely részeket lenne érdemes módosítani.

Természetesen ezt a folyamatot befolyásolhatja a kiadó elvárása, mivel a szerkesztő és a kiadó vezetése nem mindenben értenek egyet, és olykor olyan kézirat is eljut kiadásig, amire amúgy a szerkesztő szakmailag nemet mondana.

A szerkesztett kézirat nem egyenlő a tökéletes kézirattal. A szerkesztett kézirat pusztán jobbá vált, mint amilyen előtte volt. Tökéletes nem létezik, csak jól, nagyon jól, netán zseniálisan megírt. Ezek mindegyikében talál a szerkesztő valamit, amit korrigálni kell, hogy még jobb legyen. Talán az irodalom az egyetlen művészet, ahol az alkotást nem szokták érintetlenül hagyni, ahogyan a festészetben, szobrászatban. Az irodalomban elfogadott, hogy egy hozzáértő személy – aki az olvasó és az író közti híd szerepét tölti be – módosítási javaslatokat tesz az író számára, amelyeket képes megindokolni, és nem pusztán szubjektív benyomások alapján látja el megjegyzésekkel a kéziratot.

A fent leírtak a hagyományos kiadói folyamatok jellemzői, szerzői kiadás (self-publishing) során a kiadásról az író dönt, aki vagy igénybe veszi szakember segítségét (erősen ajánlott!!!), vagy nem. Természetesen itt is lehetnek eltérések, mivel vannak olyan szerzői kiadással foglalkozó kiadók, amelyek megkövetelik a megfelelő minőségű kéziratot.