A párbeszéd helyesírása

A párbeszéd helyesírása

„… a központozás egyenrangú a mondanivalóval, sőt néha mégtöbb… Természetesen mindennek az ellenkezője is igaz…”

(Kálnoky László: Eszmefuttatás a költészet mikéntjéről)

A magyar helyesírás szabályai, 12. kiadásában teljesen egyértelműen le van írva, alapesetben hogyan írjuk helyesen a párbeszédeket.

259. Szépirodalmi művekben a párbeszéd jelölésére nem idézőjelet, hanem gondolatjelet szokás használni. Az írásjelek és a kezdőbetűk tekintetében egyébként az idézéskor szokásos írásmódot alkalmazzuk. [Vö. 257.]

a) Ha az író idéző mondata megelőzi a szereplő szavait, gondolatjel van előttük, utánuk viszont nincs.
Határozatlanul mondta:

Nem is tudom.

Reménykedve kérdezte:

Ugye, hiszel nekem?

Türelmetlenül szólt rá:

Add már ide!

b) Ha a szereplő szavai megelőzik az író idéző mondatát, az idézet és az idéző mondat közé is teszünk gondolatjelet.

Nem is tudom – mondta határozatlanul.

Ugye, hiszel nekem? – kérdezte reménykedve.

Add már ide! – szólt rá türelmetlenül.

c) Ha az író idéző mondata a szereplő szavai közé van iktatva, a megszakítás után újabb gondolatjel következik.

Nagyon vártalak már – fogadta a barátját.

Sok a teendőnk.

Kik jártak itt? – faggatta tovább.

Nem látta véletlenül?

Ne higgy neki! – támadt rá. – Annyiszor becsapott!

Gyere ide – kiáltott rá –, és segíts már egy kicsit!

Sehogy sem tudok belenyugodni abba – folytatta –, hogy kisemmiztek.

d) Az idéző mondatok nélküli párbeszédben a megszólalások külön sorokban kezdődnek, és a beszélők első szavai előtt gondolatjel van.

Kapitány uram, vagy kétszázan kimennénk az éjjel.

Hova a pokolba?

Maklárra.

Maklárra?

Jó estét mondani a töröknek.

Viszont mi van akkor, ha nem ennyire egyszerű mondatokból állnak a párbeszédek?

A párbeszédeket gyakran kiegészítjük leíró részekkel vagy a párbeszédhez szorosan kapcsolódó cselekvéssel.

Írásjelek a párbeszédeknél
A párbeszédek után nem minden esetben tesszük ki kijelentő mondat esetén az írásjelet. Ilyen eset, ha a párbeszédet azzal kapcsolatban lévő cselekvést kifejező ige követi.

“– Az ott – mutatott fel a lány.”

Az írásjel ilyenkor a párbeszédet követő mondat végére kerül. Amennyiben a párbeszéd kérdő, felszólító, óhajtó vagy felkiáltó módú, akkor az írásjel kihelyezésre kerül, a párbeszédet követő leírás végére pedig pont kerül.
“– Most? – kérdezte megilletődötten a nő.”
“– Tessék – zuhant magába, miközben átadta az üveggolyót.”
“– Pusztulj! – lökte el magától.”

Ahogy a példákban is látjuk, párbeszédhez kapcsolódó cselekvést kifejező igét – amennyiben közvetlenül a gondolatjel után írjuk –, kis betűvel írjuk.

Ha nem a párbeszédhez kapcsolódó cselekvést fejezi ki, vagy nem ige kerül a gondolatjel után, akkor nagy betűvel kell írni.

“– Most? – Megilletődötten kérdezte a nő.”
“– Tessék. – Magába zuhanva adta át az üveggolyót.”
“– Pusztulj! – Ellökte magától.”

A történetírás – Hol is kezdjem? 2.

A történetírás – Hol is kezdjem? 2.

Az előző bejegyzésben nagy vonalakban felvezettem, hol is érdemes kezdeni, ha történetet szeretnél írni, ebben pedig folytatom, miként is indulj el.

Feltételezem, hogy az alap készségek, mint helyesírás, jó fogalmazó készség és az írói képzelet mind rendelkezésre állnak, tehát nem fogok külön kitérni egyetlen mozzanatnál sem, hogy ez kizárólag akkor fog működni, amennyiben a megfogalmazás megfelelő és egyebek.

Ahány író annyi módszer lehetséges egy-egy történet megírásában. Míg az egyiknek elég egy szikra, és máris teleír hosszú oldalakat, addig a másik aprólékosan felépít mindent, és amikor ezzel kész, csak akkor lát neki az írásnak. Ezek az eltérő módszerek az emberek szemléletmódjából adódnak. Az egyik szerző szociálisan érzékeny, a másik elvész az elemzésekben és adatokban, a harmadik pedig szeret lehengerlő lenni, vagy az előbbi három egyvelege. Bármely megközelítés alkalmas arra, hogy a történet jól legyen megírva.

A kezdő íróknál az szokott sok időt elvinni az első években, hogy megtalálják a nekik megfelelő írási módszert. Sokszor élnek át kudarcot, mivel a legtöbb elérhető anyag nem kezeli rugalmasan ezt a kérdést, hanem merev szabályrendszerek alapján vezetik a kezdő írót. Az más kérdés, hogy az az író, aki áterőszakolja magát egy ilyen anyagon és aszerint tanul meg történetet írni, beragad a szabályrendszerekbe, és képtelenné válik igazán jó történeteket írni, mivel elveszti a kreatív alkotás legfontosabb részét: a rugalmasságot.

Tehát sosem az a lényeg, hogy kezdő íróként valaki azonnal Örkény egyperceseket írjon, netán az új Háború és békét. Sokkal fontosabb, hogy megtalálja a neki megfelelő módszert. Ha ez megvan, jöhet a saját hang, a saját stílus, amitől igazán egyedi lesz a történet, ami igazából meg tudja különböztetni a többi ugyanilyentől. 

A saját stílus meglelése sem megy azonnal. Évek gyakorlása szükséges. Ráadásul a saját stílus nem egyenlő a zsánerrel, azaz nem arról van szó, hogy azt találja meg az író, melyik zsánerben tud jól írni. Stílus alatt az író által alkalmazott narratív jellemzőket értem, amellyel az általa elképzelt történetet ábrázolja. Ha figyelmesen olvassuk egy-egy kiemelkedő író művét, szinte kivétel nélkül mindnél felfedezhetőek ezek az egyedi ábrázolásmódok. Ezt legtöbbször akkor vesszük észre, amikor más írását olvasva felfedezzük az Orwell-i, Kafka-i, Rejtő-i vagy Karinthy-s behatásokat, jellemzőket.

Saját, egyedi stílust úgy lehet elérni, ha elengeded magad, kizársz minden olyat a gondolataidból, képzeletedből, ami a való világban, a tudatos létezésben zavar. Az alkotás során teljes mértékben önmagadnak kell lenned, még akkor is, ha az életed egy nagy színjáték bármilyen ok miatt. A képzeletedben tudnod kell önmagad lenni, legalább ott ne zárd magad korlátok közé.

Ha ezek alapján gyakorlod az írást, idővel kiforr az egyediség, és idővel – ha odafigyelsz rá – tudatos szintre emelheted és képes leszel rutinból csinálni.

Szóba került a zsáner, ami szintén fontos, amikor egy történetet meg akarunk írni. Amikor kitalálunk egy sztorit, mindig tisztában kell lenni azzal, hogy az milyen közegben tud működni, illetve tudnunk kell a történet köré felépíteni a megfelelő környezetet. Ezért nem szabad sosem egy zsánernél leragadni, mivel egy összetett történetnél mindenféle zsáneri hatás előfordulhat. Tehát ha valaki csak a thriller zsáneri jellemzők szerint ír történeteket, akkor nem nagyon lesz képes romantikus jelenetet írni a történetébe, mivel az ábrázolásmódja suta lesz.* És ez igaz bármely más esetben is. Persze lehet azt mondani, mit keres egy romantikus jelenet egy thrillerben, én pedig azt mondom, ha mindig szimpla thrillert ír valaki, idővel unalmassá válik. Stephen King sem mindig ugyanúgy írja meg a regényeit, néhol belesző némi misztikumot, fantasy-t vagy sci-fi-t. Ettől tudnak működni a regényei. Tudni kell a zsánerek közt átjárni, akár egy alkotáson belül is. Ezért fontos mindnek a jellemzőit megismerni és azokat megfelelően alkalmazni, ami szintén gyakorlással érhető el.

Mondhatnám, hogy megint mennyi mindent leírtam, amire figyelni kell, és még el sem kezdtük a történetet írni.

Ott kezdődik az egész történetírás, amikor az első sorok leírásra kerülnek. Ezt egyedül a képzelgésünk előzi meg, amikor az első jelenet vagy egy teljes témakör száguld velünk szembe, és a képzeletünk ablaktörlőjén szétkenődve igyekszünk összeszedni a darabkákat, hogy történetté gyúrjuk össze.

A képzeletünkben lejátszódó történetek mindig teljesek. Benne vannak a képek, mellé társulnak az érzetek, érzések, hangulatok; néha illatok. Amikor visszaolvassuk a leírtakat, újra átéljük az egészet. Itt szokott előfordulni az első hiba történetíráskor. Általában, amikor leírjuk a képzeletünkben életre kelt eseményeket, nem fejtjük ki megfelelően, és ezt íróként nem is vesszük észre, mert amikor újraolvassuk, az agyunk automatikusan kiegészít mindent, ezért teljesnek érezzük. Aztán meg értetlenül állunk azelőtt, hogy akinek odaadtuk olvasni, az mit nem ért, és miért nem érzi azt, amit mi. 

A másik eset, amikor valaki annyira szeretné kifejteni a gondolatait, hogy a mondat végére már azt sem lehet tudni, mivel kezdtünk; vagy túl részletesen, szabatosan akarja leírni, ezzel unalmassá téve az ábrázolást. Meg kell tanulni az egyensúlyt, amolyan főzősen. Alapanyag ennyi, sóból annyi, a borsból egy kevés, és kész a finom ebéd. 

Ne felejtsük el megemlíteni a szöveg ritmusát, ami gördülékennyé teszi az olvasást. Amennyiben a leíró rész, azaz az ábrázolni kívánt jelenet nem indokolja az ettől való eltérést, oda kell figyelni, mikor milyen hosszúságú mondatokat írunk, és ezek miként váltják egymást. Arra is nagy gondot kell fordítani, hogy a mondatokban milyen kifejezéseket írunk, amelyek szintén a gördülékeny olvasást segítik elő. Gyakori hiba, amikor más nyelvi környezetbe tartozó kifejezést alkalmazunk, vagy úgymond „kiugrik” a szövegkörnyezetből a szó. (A mondattal, mint ábrázolási eszközzel a későbbiekben foglalkozunk, például milyen leíró résznél, milyen hosszúságú mondatokat célszerű alkalmazni.) 

Az olvasás élményét az is nagyban tudja rontani, ha a mondatokat rendre névelővel kezdjük. Az ilyen mondatkezdések zavaróak. A szövegben éppen ezért figyelni kell erre. Az ilyen szöveg rossz élményt hagy az olvasóban. A sok negatív vélemény pedig az írónak nem fog jól esni.

(Remélem ennyi elég elrettentő példának)

Amivel még sokat tudunk tenni történetünk szélesebb körű ismertségéhez, ha közérthetően fogalmazunk. Kerüljük a nyakatekert, speciális és szakkifejezésekkel tarkított mondatokat. Már amennyiben nem E/1-es narrációt használunk, és az elbeszélő személyisége ilyen. Viszont ebben az esetben ügyelni kell arra, hogy az ábrázolásból egyértelmű legyen, miről is hadovál a mesélő.

Végül szeretnék kitérni arra, hogy bármilyen történet írásánál figyelmet kell fordítanunk annak jellemzőire. Teljesen másként írunk meg egy novellát, elbeszélést, tárcát vagy regényt, mások a formai és tartalmi elvárások. A zsánerírók körében a regény- és novellaírás az elterjedt, és sokszor a vélemények is ezek szerint fogalmazódnak meg egy-egy alkotással kapcsolatban, mivel a művet olvasó nem képes elvonatkoztatni a benne rögzült, zsánerekre jellemző formáktól. Így mindig olyat keres adott írásban, ami soha nem is volt benne. Egy ilyen negatív véleménnyel pedig akár el is veheti az amúgy írói készséggel megáldott alkotó kedvét. Adott alkotást mindig aszerint kell kezelni, értékelni, ami, és nem amit elvártunk tőle. 

„Az elvárás az író legnagyobb ellensége.”

Szerintem itt le is zárom, hogy a történetet miként kezdjük el, mivel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy „Miről írjunk?”.

“Sokszor megragadtam a tollat, de újra le is tettem mindannyiszor, mert nem tudtam, mit írjak. Mikor egyszer így töprenkedem, előttem a papír, fülem mögött a toll, könyököm az íróasztalon, állam pedig a tenyerembe hajtva, s eszemet szüntelen azon járatom, mit írjak: betoppan hozzám egy értelmes elmés barátom, aki látván, mennyire elmélyedtem gondolataimban, okát kérdezi; én, nem akarván előtte eltitkolni, bevallom, hogy a Don Quijote történetéhez szánt bevezetőről töprenkedem, de annyi bajom van vele, hogy már-már nemcsak a bevezetőről akarok lemondani, hanem még a nemes lovag hőstetteit sem szándékozom napvilágra hozni.
 
“Mert mondd csak, hogy is ne lennék zavarban, ha elgondolom, mit fog szólni az a régi törvényhozó, akit közönségnek neveznek,…”

Miguel de Cervantes Saavedra: Don Quijote

*A későbbiek során még kitérünk az írók rögzült kliséire, amelyek ugyanilyen ártalmasak a történetre.

A történetírás – Hol is kezdjem?

A történetírás – Hol is kezdjem?

Sokan úgy vélik, hogy aki történetírásra adja a fejét az olvasson sokat, és ha a leendő felfedezett – egy bizonyos – zsánerben akar írni, akkor a zsáner minden könyvét, egészen a kezdetektől indulva. 

Attól, hogy valaki sokat olvas, még nem lesz író. Főleg nem jó író. Maximum is csak jó olvasó válhat belőle. Egy jó, értő olvasó. Történetet írni és olvasni nagyon nem ugyanaz! 

A nyelvtan és a nyelvhelyesség megfelelő ismerete és tudatos használata az alapja annak, hogy az író olyan formában tárja az olvasó elé gondolatait, ahogyan a fejében létrejött a történet, és ahogyan azt ábrázolni akarta. 

Ez az alap. Mi kell még? Hiszen egy történetben vannak szereplők, helyszínek, tárgyak, színek, hangulatok, és még sok minden más. 

A felsoroltak mind adják magukat, írj! Írj a szereplőről, írj a helyszínről, írj a színekről, írj a tárgyakról! Mindenről írj, ami szerinted benne lehet egy történetben. De még ne a történetet írd! Azokat írd le, amelyekből egy történet felépül.

Mondjuk kezdd az egyik szereplővel. Írd le, hogyan néz ki, mit szeret, hol él, kik a szülei, milyen gyerekkora volt, mit csinál, miért csinálja, stb. Azután írd le, hogy ezt a karaktert miként látja mondjuk egy tanár, egy rendőr, egy élelmiszer eladó, egy kölyök a grundról, egy buszsofőr, aki majdnem elgázolta; az ügyfél, akinél TV-t szerelt, stb. És fordítva is tedd ezt meg! Majd azokról is írj egy részletes leírást, akiknek a szemszögéből láttattad az első karaktert. Pár oldalt, jobb esetben pár százat teleírhatsz, mire ezzel a feladattal végzel. 

Ha ügyes voltál, eddigre már van legalább két-három tucat karaktered. Írd le, melyik mit lát mondjuk a Hősök teréből. Milyennek látja, mit néz meg ott, miért megy oda, stb. 

Írj a hangulatokról! Próbáld meg száz- és százféleképpen megjeleníteni, az eddig megalkotott karakterek által is leírni, hogy egy-egy hangulatot miként élnek meg, milyen hatással vannak rájuk, mit vált ki belőlük. Jelenítsd meg hasonlatokkal az érzéseiket. Legyenek bennük hullámvölgyek, katarzisok, mélypontok. Mindegyiken menjenek végig, és ezeket érzékeltesd az olvasóval. „A darázscsípés fáj.” – ez tényközlés. Ahogyan az is: „A darázscsípés fájdalmat okozott a karakternek.” De ebből csak az az olvasó tudhatja, mit él át a karakter, akit már csípett meg darázs, és azt sem mindenki hasonló módon éli át. Azt kell bemutatni, a karakterre milyen hatással volt. 

„Könnyek gurultak le az arcán, elhomályosuló tekintetével még látta, hogy egy járókelő felé rohan. Nyelve dagadni kezdett, a forró nyári levegő egyre nehezebben talált utat a tüdejébe. A fejében hirtelen ezer szikra robbant. 
Órákkal később tért magához. Fejét tompán fogta közre valami. Odanyúlt, és keze puha anyagot tapintott, fejébe éles fájdalom nyilallt. Ahogy enyhült a sajgás, képes volt megint a külvilágra figyelni. Körülötte világoszöld csempés falak, a plafonon neoncsövek. A mindent átható fertőtlenítő szaga tudatosította benne, hogy hol van.”

Ha ezekkel megvagy, jöhet az a rész, amikor az eddig megírtakat úgy írod meg, mintha külső szemlélő lennél, vagy mint egy mesélő, aki kitalálta vagy hallotta a leírtakat, és most elmeséli másnak. 

Jól megírni egy történetet, és egy jó történetet jól megírni nem ugyanaz. Vannak írók, akik ugyan jól írnak, de nem jót. Vagy fordítva. Aztán ott vannak azon kevesek, akik képesek ezt a kettőt egyszerre alkalmazni.

Egy jól megírt történet közérthető. Ez nem jelenti azt, hogy nem használhatunk idegen vagy kitalált szavakat, azonban arra mindig figyelni kell, hogy a szövegkörnyezetből az olvasónak egyértelmű legyen, mi is a jelentése annak a szónak. (Előfordulhat olyan, hogy szándékosan alkalmazunk érthetetlen kifejezéseket, esetleg a történet jelenete szándékosan kerül olyan környezetbe, hogy a karakter és vele együtt az olvasó sem ért semmit. Azonban ez már egy ábrázolási megoldás, erről majd egy későbbi fejezetben írok részletesebben.)

Lényeges elem a történet felépítése, mivel egy történet sok mindenből épül fel. A klasszikus történetvezetés a népmesei, mítoszi vonulatot másolja. Azaz, a főszereplő (és társai) vagy közvetlenül vagy közvetve érintettek egy problémában, amelyet hasznos segítséget nyújtó mellékszereplők vagy tárgyak (fantasy esetében varázslat vagy mágikus tárgy, scifi-nél valamilyen tech tárgy) közreműködésével megoldanak. Ez így egy szimpla A pontból B pontba jutós történet. Lehet bonyolítani A→B→C vagy A→C→B, A→C→B→D, D→C→A→B, és így tovább. 

 Az ilyen alapokra épülő történetek az alábbi felépítéssel rendelkeznek: 
    1. bevezetés 
    – előkészítés 
    2. tárgyalás 
    – bonyodalom 
    – kibontakozás 
    – tetőpont 
    3. befejezés 
    – megoldás. 

De tapasztalhatjuk, már ez sem olyan kialakítás, amihez szükséges ragaszkodnunk. Vannak történetek, amelyek eltérnek ettől. Vagyis ez a három tetszés szerint variálható. Hogy melyik célravezetőbb a történet szempontjából, azt adja maga a történet és az író narratív eszközei. Számos példa van arra, hogy egy történet bármely kivitelezési móddal is tud jól működni.

A klasszikus kalandtörténetekben mindig abból indulunk ki, hogy a főszereplő és társai valamiért oda kerülnek, ahová, és jellemükből adódóan reagálnak az adott szituációra, ami végül konfliktust eredményez; ezért a történet szereplői cselekedni kezdenek, az így létrejövő hatásoknak mindig van ellenhatása, ami végül vagy egy megoldásban teljesül ki vagy újabb problémát okoz (és máris elértünk egy többmenetes történethez). A cselekvések során a főszereplő és társai arra törekszenek, hogy az őket cselekvésre késztető “ellenfél” általi erőszakot* megszüntessék. (Gondolj vissza arra, az általad megalkotott karakterek miként állnak egy-egy helyzethez!) 

*az erőszaknak több formája van, nem kizárólag fizikai erőszakról lehet szó. Ebben az esetben minden olyan megnyilvánulást erőszaknak nevezünk, amely olyan befolyást gyakorol a környezetére, ami közvetlenül vagy közvetve érinti a karaktert és társai-t, vagy felkérik a karaktert és társai-t, hogy szüntessék meg ezt az erőszakot. És most nem térünk ki az erőszak irányaira, ami szintén lehet egy narratív eszköz a történetben.

Nehéz megmondani, hogy melyik ötletet miként lehet jól kivitelezni. Itt jön képbe az olvasás. A mások által megírt és sokak által kedvelt, olvasott regény adhat némi képet arról, melyik elképzelést miként írták már meg eddig, vagyis milyen írástechnikai eszközöket alkalmaztak. Hogyan adagolták az információt, miként ábrázolták a karaktereket, milyen írói képeket alkalmaztak, milyen nyelvezetet használt az író a narrátor megszólaltatásához. Azonban az, hogy valaki már megírta egy adott ötlet és probléma megoldását, nem jelenti azt, hogy ahhoz hasonlóan ne tudná valaki jobban, vagy annyira jól megírni, hogy az ne lehetne sikeres. Példaként: Agatha Christie vagy Jo Nesbø, Daniel Defoe vagy Andy Weir, Robert Merle, Margaret Atwood vagy Moskát Anita. 

Azon is múlhat, mennyire nyerő a történeted, ha nézőpontot váltasz, ahogyan Paula Hawkins: Lány a vonaton című könyvében látható. Ha jobban megnézed, ez a regény sem más, mint egy klasszikus nyomozós krimi, annyi különbséggel, hogy itt a történetet nem a nyomozó hatóság embereinek szemszögéből látod, hanem egy szemtanúéból, aki úgy látja a dolgokat, ahogy. Ettől függetlenül a történet a klasszikus krimik mesélési metódusait követi.

Egy jó történet jól megírásához elengedhetetlen, hogy a megfelelő nézőpontot és narrációs stílust válasszuk a történet elmeséléséhez, viszont erre nincs tuti recept. Még akkor sem, ha tisztában vagy azzal, a kortársak, vagy az “öregek” hogyan írták meg a könyveiket. Leginkább magára az íróra van szükség, mint közvetítő közegre. Ha az író képes elsajátítani a megfelelő alapokat, ahhoz társít egy egyedi látásmódot (narrálást), akkor van esélye arra, hogy kitűnjön a többiek közül. Még akkor is, ha nem olvasta zsánere könyveinek tucatjait. 

Természetesen ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy zsáneríró legyen, ismerje az adott zsáner sajátosságait, stílusjegyeit. Az ilyen törekvésnek megvan az a hátulütője, hogy beszűkül az író látótere, ami idővel a történetek színvonalának rovására megy. Ha megfigyeljük a kiemelkedő zsánerszerzőket, akkor ők sosem azért úgy írták meg regényeiket, mert zsánert akartak írni, hanem mert a sztorijaikat abban a közegben tudták elképzelni, abban a közegben tudtak olyan konfliktust kiváltó helyzeteket teremteni, amiben a történet működőképes volt. Nyilván erre is van ellenpélda, mint Viktor Pelevin, aki olyan környezetbe tud konfliktust helyezni, amire alapból nem gondolna az ember, és a legfélelmetesebb az ő történetei esetében, hogy működik és minden a helyén van. 

 Nem esett még szó a zsáneri sajátosságokról. Első és legfontosabb, hogy ha mégis valamely zsánerben szeretnél alkotni, akkor azt kizárólag úgy tudod elérni, ha a tudásodat az adott területen magas szintre hozod. Ha krimit akarsz írni, kőkemény krimit, akkor a kriminálpszichológia csak egy kis része, amit ismerned kell. A sci-fi esetében kérdéses, milyen tudományos terület általi behatás okozza a történet konfliktusát. Biológia? Kémia? Fizika? Csillagászat? Vagy ezek egyvelege? Akkor Michio Kaku és Stephen Hawking munkássága csak az alapok, amelyekkel meg kell ismerkedned. Történelmi regény? Ismerned kell az adott kort, jobban, mint amiben most élsz. Társadalmi berendezkedés, történelmi események, törvények, szokások, rendelkezések, hagyományok, világképek, öltözködés, ételek, hiedelmek, babonák, beszéd, szójárás, stb. És így tovább.

A fent leírtak leginkább a kalandtörténetekre* érvényesek. Amennyiben Te olyan író akarsz lenni, aki az irodalomban inkább mint művész szeretne alkotni, abban nem tudok segíteni. Csak egyetlen tanáccsal: Írj! Írj úgy, ahogyan senki más! De ne keverd össze az értelmetlen és érthetetlen írást a művészi alkotással! Nem ugyanaz. 

*kalandregény: szórakoztató irodalom, központjában az érdekesség van (romantikus nyállányregényektől a krimin keresztül a hard sci-fi-ig bezárólag)