A MAGENTA története

Részlet Col O. Broox: A MAGENTA története című regényből

1. Fejezet

G.I.N.A. (Gloria Izabella Navarro Alba)

A „Story of red” című könyvem – vagy ahogy a közönség rövidíti „S.O.R” – bestseller lett nemcsak hazámban, Spanyolországban, hanem egész Európában és a tengerentúlon is. A könyv népszerűsége a kiadást követő hetekben meredeken indult felfelé, aminek köszönhetően a spanyol első kiadástól számított három hónapon belül angolra fordítva is piacra dobta a kiadóm, és ezzel a lépéssel a művem elérhetővé vált a világ összes pontján.

Jómagam nem írónak születtem. Az Élet névre keresztelt tenger sodrásának köszönhető, hogy mégis azzá váltam. Jamie és Jaden történetét két hét alatt vetettem papírra. A sztori írta magát, a jellemek önmagukat és egymást fejlesztették. A karakterek mind kitaláltak, csak a fejemben elevenedtek meg, és hiába sorakoztattam fel egyedi, karizmatikus, különleges karaktereket, és vetítettem nehéz élethelyzeteket az olvasók elé, a közönség fogadtatása azt jelzi, hogy a könyv befogadható és szerethető.

A „S.O.R.” több mint egyéves karrierje után pár héttel ezelőttig könnyen el tudtam bújni a G.I.N.A. álnév mögé, de úgy tűnik, most minden megváltozik.

Pontosan három héttel ezelőtt azzal keresett meg e- mailben az egyik legnépszerűbb amerikai médiaszolgáltató és produkciós vállalat marketing igazgatója, hogy szeretnék filmvászonra vinni az általam írt történetet, de a feltételeknek csak egy kis része ismeretes számomra, így nincs más választásom, mint L.A.-be repülni, és személyes tárgyalásokba bocsátkozni velük. A könyvemet jelenleg is a kezemben tartom, és azon a repülőn ülök, amelyen a pilóta épp bejelenti, hogy hamarosan leszállunk a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtéren.

Másnap délelőtt tizenegyre vártak egyeztetni a szerződés részleteiről, de én jóval az előre megbeszélt időpont előtt taxival érkeztem a vállalat székháza elé, mert nem szerettem volna késni, és ezzel esetleg negatív benyomást kelteni magamról.

Az épület hatalmas volt, és egy modern, üvegből készült méhkas benyomását keltette bennem, miközben bámultam a közel húsz emeletes építményt. Átlépve a fotocellás ajtó küszöbvonalán egy tágas, magas belmagasságú, hófehér aulába érkeztem, ahol körülöttem minden bútor, padlóelem, mennyezeti dísz, a recepcióspult és még a recepciós személyzet ruhája is vakítóan fehér volt. Reggel, amikor a sötétkék nadrágkosztümömet igazgattam magamon a tükör előtt, még nem hittem volna, hogy ebben a ruhában olyan feltűnést keltek majd, mint egy kék tintapaca a fehér festővásznon. Magabiztosan odasétáltam a regisztrációs pulthoz, ahol két fiatal hölgy serénykedett, fejükön mikrofonnal – vélhetően ezeken keresztül tartották a kapcsolatot a hívó felekkel –, miközben úgy tűnt, ádáz harcot vívnak a hó színű laptopok billentyűivel.

Végigkövettem mozdulataikat, de csaknem öt percet vártam, míg egyikük bátorítóan rám nem mosolygott és csendben türelemre intett. Közel tíz perce várakozhattam, mire végre megszólított az egyikük.

– Üdvözlöm! Miben segíthetek? – kaptam a szokásos üdvözlő szöveget egy fiatal, dekoratív, szőke hajú hölgytől, de az volt az érzésem, ha felkeltenék álmából, akkor is ezeket a mondatokat szajkózná.

– Üdvözlöm! Én Izabella Navarro vagyok, és tizenegyre van időpontom Sir Mark Williamshez.

– Pillanat, kérem! Már nézem is – kezdett gépelni a laptopján. – Igen, látom. Ön lenne G.I.N.A. hivatalos képviselője?

– Pontosan – bólintottam, és közben elmosolyodtam. Hivatalos képviselő. Ezt a feladatot rám szabták – gondoltam magamban.

– Kérem, foglaljon helyet! Pár perc múlva érkezik a kísérője – mutatott körbe a makulátlan bőrbevonatú padokra, amik tőle jobbra helyezkedtek el.

Alighogy leültem, egy újfent téli tájképnek öltözött magas, igencsak vékony úriember közeledett felém, aki megkért, hogy kövessem. Miután beszálltunk a liftbe, mindketten betartottuk az íratlan szabályokat, miszerint szótlanul álltunk egymás mellett, és előrefelé tekintve a liftajtót bámultuk egyetlen felesleges köhintés és sóhaj nélkül. Az úriember a tízes gombot nyomta meg, majd miután kiszálltunk a célállomáson, jobbra indultunk, ahol egy újabb váróban kínáltak hellyel, de nem volt kedvem ücsörögni. Inkább körülnéztem, hogy biztosan nincs-e semmi a növényeken kívül, ami ne lenne fehér a környezetemben.

Pár perc kutatómunka után tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam a növényekkel; csak mi bővítjük a színskálát. A gondolataimból egy újabb „hattyútoll” ruhás hölgy zökkentett ki, aki kinyitotta a kívülről is hatalmasnak tűnő iroda ajtaját, és betessékelt rajta.

Az iroda akár lakosztály is lehetett volna, mert miután beléptem a helyiségbe, láttam, hogy velem szemben egy körülbelül húsz férőhelyes, üveg tárgyalóasztal állt, és körülötte fekete bőrszékek sorakoztak egyenlő távolságban egymástól, precízen irányba forgatva. A szoba kültérrel érintkező, nagyjából tíz méter hosszú falfelülete teljes egészében üvegből készült, így a kilátás és a fények csodálatosak voltak, ezzel olyan csalóka érzetet keltve bennem, mintha kint lennénk a szabad ég alatt. Még a légkondicionáló rendszer is úgy lett beállítva, mintha odabent természetes, kellemes szellő járná át a testünket, annak ellenére, hogy az eszünket használva tudtuk, hogy ez sok minden más mellett, csak egy színházi kellék ebben a drámában. Balra az iroda egy tágas térbe folytatódott, ahol a Chesterfield stílusú, fekete, háromrészes bőrgarnitúrán két középkorú férfi helyezkedett el, akik beléptemkor illedelmesen felálltak és fogadtak engem.

Üdvözlöm! Albert Weber vagyok, a cég ügyvédje – nyújtotta felém egy markáns megjelenésű, középkorú úr a jobb kezét.

– Üdvözlöm! Én Mark Williams vagyok. Mindezidáig velem tartotta a kapcsolatot az írónő, emellett pedig én vagyok a tervezett film egyik producere és egyben rendezője is.

– Üdvözlöm önöket! Izabella Navarro vagyok – mondtam, miközben próbáltam profin fogadni a kéznyújtásukat.

– Őszintén sajnáljuk, hogy az írónő nem tudott személyesen megjelenni, de amennyiben önnek van aláírási joga, akkor nekünk az is megfelelő – sürgette az ügyvéd a történéseket.

– Akkor fogjunk is bele! – kezdeményeztem. Érdekesnek és üdítőnek találtam, hogy eddig senki sem feltételezte rólam, hogy én írhattam a könyvet.

– Ezt szeretjük; semmi kertelés. Szigorú európai szokás. Örömömre szolgál, hogy a tárgyalás kedvező lendülettel iramodik a célja felé – jegyezte meg Mark, miközben jól hallhatóan az amerikai akcentusát kellemes britre váltotta.

Mark egy ötven körüli, vékony, átlagos testmagasságú férfi volt, fekete haját már ősz hajszálak díszítették. Az arca simára volt borotválva, és a szemei szürkén világítottak, melyekkel megbízhatóságot és profizmust sugárzott kedves köntösben. Albert, vele szemben, jóval magasabb, mackós alkatú, erélyesebb férfi benyomását keltette, amit fekete bajsza tovább erősített, és annak ellenére, hogy a szoba hűs volt, ő úgy verejtékezett, mintha épp a futópadról szállt volna le, mert mióta beléptem, már többször megtörölte a homlokát.

– Az alapötlet egy négyrészes sorozat lenne, melyek mindegyike mozifilm minőségben és hosszúságban készülne, ezért cégünk a könyv adaptációjának jogát szeretné megvásárolni öntől – vezette be kérését Mark.

– Szeretnének-e, és ha igen, akkor mennyit változtatnának a történeten az eredeti könyvhöz képest? – kérdeztem tömören.

– Erről még nincs világos egyezség, ugyanis az a forgatókönyvíró, akit mi szerettünk volna megkérni, egyedül nem képes vállalni a feladatot a rengeteg más, egyéb munkája miatt, de azt mondta, hogy nagyon szívesen segít valakinek, aki megírja. Valljuk be, hátrányban vagyunk – sóhajtott fel Mark halkan. – Szó, mi szó, elkezdte írni a forgatókönyvet, de félbemaradt a folyamat. Meg tudom mutatni, hogyan áll jelenleg. Kíváncsi rá? – kérdezte illedelmesen.

– Igen, köszönöm, szívesen megtekinteném – próbáltam nyugalmat színlelni egy ilyen feszült és jelentékeny helyzetben.

Nem szerettem volna, ha észreveszik rajtam az izgalmat, amit belül éreztem, miközben áldottam a reggeli meggyőződésemet afelől, hogy ma mindenképp használjak egy kis púdert az arcomon, hogy ne lássák, ha alkalomadtán elpirulnék. A sötét fából készült, faragott asztalról, ami tökéletesen kiegészítette a bőrbútorok látványát, Mark felemelt egy sárga papírhalmot, ami egy iratrendezőbe volt rakosgatva rendezetlenül.

– Ne haragudjon! Már jó pár embernek megmutattam, hátha rákap valaki, de mindenki időszűkében van – mentegetőzött, miközben simítgatni kezdte a lapokat, melyeknek kilógó sarkai jól láthatóan már minden környezeti tényezőnek ki voltak téve.

Csakhogy én alig hallottam a szabadkozását, hiszen a kezemben tartottam a könyvemből készülő film forgatókönyvének egy részét, és a szívem folyton-folyvást csak dübörgött a mellkasomban, mert soha azelőtt nem gondoltam arra, hogy valaha az életben közöm lesz bármilyen filmhez is. Az alaptermészetem egészen más területekre terelt egész eddigi életem során.

– Esetleg bárki segítségét elfogadják? – kérdeztem halkan, miközben a szamárfüles lapokat vizsgáltam.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy az írónő, aki ide sem tudott eljönni, ráérne segíteni? – kételkedett Mark.

– Az írásra mindig van ideje – jelentettem ki, és képzeletben még a kezemmel is legyintettem.

– Ebben az esetben akkor megadom Ben elérhetőségét, aki az eddigi munkát végezte, és egyeztetnek vele, miként vállalhatják el a közös feladatot – harapott rá Mark a lehetőségre, elrejtve minden kétkedését az üggyel kapcsolatban.

– Rendben. Egyelőre semmit sem tudunk biztosra ígérni, de megoldhatónak tűnik a feladat – jegyeztem meg.

– Gondolkodtak azon, hogy mennyi részesedésért tartanák megfelelőnek és milyen feltételek mellett? – vette át a szót az ügyvéd, aki eddig szótlan megfigyelője volt a kedvezően alakuló előjátéknak.

– Várom az önök ajánlatát, figyelembe véve ezt – tettem a kezemet a papírrendezőre.

– Van-e bármi különleges kérés? – kérdezte Mark puhán, ellensúlyozva Albert agresszív stílusát.

– Igen, lenne, és ez perdöntő lesz az írónő végleges válasza szempontjából. A szereplőválasztás során vétójogot akar – válaszoltam erőteljesebben.

– Sajnos ezzel a feltétellel már jó párszor találkoztunk, de legtöbbször nagyon kellemetlen helyzetek alakulnak ki – mondta Mark kissé kedvtelenül. – Az a baj, hogy az író általában látja maga előtt a karaktereket, de azok a karakterek nem léteznek az életben. Mindig azt hiszik, hogy van tökéletes, de nem lesz, mert mindegyiknek lesz hibája. Magas, alacsony, szőke, barna, kicsi a füle, túl nagy a füle. Érti, ugye, hogy mire gondolok? – nézett rám Mark kérdően.

– Igen. Értem, hogy mire céloz – feleltem beletörődve. – Sajnos, ha ez a feltétel nem felel meg önöknek, akkor nincs mit tenni.

Elfogadva a kapott választ, az irattartót az előttem álló asztalkára helyeztem.

A két férfi összenézett, majd egyetértően bólintottak.

– Próbáljuk meg. Ezen nem múlik. Reméljük, az írónő elég józan gondolkodású, és nem álmodozik – jegyezte meg Mark, és az üvegfal felé sétált. – Valaha ezt a helyet álomgyárnak hívták.

Mikor az üvegen keresztül pásztázni kezdte a területet, abban a pillanatban észleltem, hogy mit is néz. Mire ez a hatalmas üvegfal egy komoly irodába, ahova sokkal inkább illenének lexikonokkal teli könyvespolcok, nem pedig egy fényáteresztő, biztonságianyag-rengeteg?

Mark a Hollywood feliratot kémlelte a messzeségben.

– Higgyen nekem, ez sosem volt az, és nem is lesz soha álomgyár – folytatta szinte suttogva.

Mark személyisége magával ragadó volt. Egy hipermodern épület tizedik emeletéről bámulja a világ egyik legnevesebb látványosságát, olyan rögzült realizmussal és tolakodó tettvággyal, ahogyan kevesen képesek. A felirat – ami emberek millióinak csak be nem váltott ígéreteket adott, fájdalmat, szenvedést és kegyetlen életvitelt – itt áll, és a dicsősége nagyobb, mint korábban. Mark hangsúlya több kérdést vetett fel bennem, mint maga a mondanivalója.

– Akkor megfontolom az ajánlatukat – mondtam csendesen, pár lomhán telő pillanat után, majd a tétovának tűnő időt azzal próbáltam tovább húzni, hogy a papírokért nyúltam. – Mikorra adjak választ?

– Holnap ugyanitt, ugyanekkor – nyújtotta át az ügyvéd az előre megírt szerződésmintáját, melyet sebesen átvettem.

A taxiba szállva meglepő melegséget éreztem legbelül, mindezt talán azért, mert nem ért odabent csalódás. Induláskor még fogalmam sem volt arról, hogy kikkel és miként fogok találkozni, és hogy ezek mit váltanak ki belőlem, vagy egyáltalán kiváltanak-e belőlem valamit. Leginkább arra számítottam, hogy elveszünk az anyagi világ csúf kiüresedéseiben, és csak számokkal fogunk dolgozni, mint egy iskolai matekórán. Ehelyett emberek vettek körül, érzelmeket láttam, éreztem és hallottam, ami felemelt a poros pamlagról, amiben már évek óta süppedek lelkileg. Ez a felismerés hatalmába kerített, ami miatt már elképzelhetetlennek tartom, hogy bármi kifogást találjak arra, hogy megegyezzek velük, és aláírjam a szerződést.

A szállodaszobában többször végiggondoltam, ki mit mondott, hogyan mondta, nem volt-e bármi félreérthető mondat azok közül, amik közöttünk elhangzottak, és elmosolyodtam, miközben arra gondoltam, hogy a recepciós – tévesen – vélhetően személyi asszisztensként azonosított be, ami miatt a tizedik emeleten is akként kezeltek. Mindez részben sértő volt, de furcsamód izgalmas is, mert ez az új szerep, melyben saját magamat képviselhetem, igazán modern, kihívásokkal teli, és végül is nem hazudtam, mert én képviselem az írónőt, aláírási jogom is van. Persze kissé természetellenes olykor-olykor egyes szám harmadik személyben beszélgetni magamról, de ebben az életben ennél már sokkal furcsább dolgokba is keveredtem, amikből mindig valami nagyszerű keletkezett, mint például a könyvem, ami lassan, de biztosan filmmé változik. Izgultam, amikor elővettem az Albert által átnyújtott szerződést, melyet egy igencsak idejétmúlt, dombornyomott mappában kaptam meg, ami vitathatatlanul Mark stílusát képviselte. Professzionálisan megírt szerződés volt, negyvenhét oldalas, aminek a felét sem értettem. Elküldtem e-mailben az ügyvédemnek, akit korábban felkértem, hogy ismerkedjen meg az amerikai jog erre vonatkozó részével, majd miután kényelmes ruhába öltöztem, az ágyra vetődtem, és nekiláttam az aznapi legizgalmasabbnak ígérkező projektemnek, a részleges forgatókönyv olvasásának.

Mióta legelőször megkerestek a cégtől, azóta olyan belső motivációt érzek a film létrejöttének sikere miatt, hogy még a forgatókönyvírás szabályainak is utánanéztem. Az ismerősi kapcsolataim által több filmforgatókönyv mintáját is beszereztem, amikből megismerkedhettem ezzel a műfajjal is. A regényírásban és a forgatókönyvírásban annyi hasonlóság van, hogy mindkettő betűkből áll, és ennyi. Más maga a stílus, és más a motiváció is. Míg az egyikből egy igényes borítóval ellátott, fekete-fehér könyv készül, addig az utóbbiból színes film. A forgatókönyvből harminc készült el, ami a szakma szabályai szerint harminc percnyi filmnek felelt meg, ezért azonnal tudtam, hogy miért is maradt abba a munkálat: mert nagyon gyorsan haladt a történetben. Ebben a tempóban nem lehet négy darab száz-százhúsz perces filmet készíteni, így elővettem a laptopomat, és hozzáfogtam az alkotásnak. A fejemben már készen voltak az előkészületek ezzel a művelettel kapcsolatban, de leírni eddig nem mertem, mert féltem, hogyha nekifogok, akkor nem fog kelleni a munkám. Most viszont úgy érzem, ehhez a projekthez pontosan én kellek a cégnek.
Hajnali négykor fejeztem be az igencsak ígéretesnek tűnő munkafeladat első fejezetét, addig szinte megállás nélkül ütögettem a laptop billentyűit. Csak egy-egy pillanatra dőltem hátra a néma jelenetek közben, mert ezek a részek kíméletlenül nehéz feladványt tesznek az író elé. Szabályosan kizsigereli az embert, hogy az agya ne csapja be a szemét – vagy épp fordítva.

Röpke, részegült alvás után reggel kilenc körül hívott az ügyvédem, és pontokra szedve tájékoztatott arról, hogy a szerződésnek vannak bizonyos kritikus pontjai, melyek többnyire kiskapukat kínálnak a cégnek arra az esetre, ha mégsem valósul meg a terv. Valamennyi arról szól, hogy nem fogják kifizetni a béremet, de olyan buktatója a szerződésnek, ami engem igazán érdekelt, nem volt. A pénz sosem motivált, de ezt az értékes információt megőrzöm magamnak addig, amíg csak tudom. Megköszöntem az ügyvédnek a segítséget, majd készülődni kezdtem a tizenegy órai találkozóra.

Az előző naphoz hasonlóan korábban érkeztem, mint a megadott időpont – tűzpiros szettben, hiszen már tudtam, hová érkezem. Mark és Albert igencsak felhúzott szemöldökkel, szívélyesen fogadtak.

– Kedves Izabella, sikerült döntést hozni az ügyünkben? – érdeklődött Mark, miközben hellyel kínált a fotelben.

– Önöknek sikerült módosítani a szerződést a tegnap egyeztetett feltétellel? – kérdeztem vissza kedvesen.

– Igen. – Albert átnyújtotta az új szerződést, majd hadarni kezdte a formális jogi szöveget. – Rögzítésre került az, hogy a könyv írójának vagy hivatalos képviselőjének a szereplőválogatás során vétójoga van, illetve, hogy mind a casting, mind a filmforgatás bármelyik folyamatának állandó megfigyelője legyen, módosítási joggal, mely a forgatókönyvírás következménye.

– Átfutottam a szerződést – mondtam lassan –, és találtam benne egy-két kiskaput, ami az önök cégét védi az esetleges kudarc esetén.

Nem akartam készületlen fruskának tűnni mellettük; már az elején tisztában kell lenniük azzal, kivel szerződnek le.

– A cég védelme a legfontosabb számunkra – jegyezte meg Albert szigorúan. – Ez egy nagyon kényes piac, és dollármilliókról van szó.

– Én ezt az álláspontot elfogadom, de számomra meg a könyv a legfontosabb – jegyeztem meg határozottan, de nyugodt maradtam, mert békepárti vagyok, és amúgy sem érdekelnek a kis ügyeskedések.

– Akkor vehetjük úgy, hogy a forgatókönyv írásában részt vesz az írónő? Esetleg jutott valamire ezzel kapcsolatban? – terelte a témát Mark.

– Kijavítottam, és magammal is hoztam – tettem le eléjük a tegnapi mappát, mely az este általam átírt, módosított forgatókönyv részletét tartalmazta.

– Ez meg mi? – döbbent meg Mark, aki először rám nézett, majd a mappára, és újra vissza rám.

– Ez az első rész forgatókönyve, igaz, még nem tökéletes, de kevés időm volt rá – vettem egy mély levegőt, hogy felismerjenek. – Száztizenegy oldalas lett. Remélem, megfelel önöknek. Ben Stone-nak már elküldtem.

A két férfi kérdőn nézett rám, majd egymásra.

– Izabella Navarro vagyok, a teljes nevem Gloria Izabella Navarro Alba. Innen jön a G.I.N.A.

– Ön az? Ön G.I.N.A.? – kérdezte az ügyvéd leplezetlen meglepetéssel az arcán.

Én bólintottam.

– Ez mindenki számára meglepetés lesz – dörzsölte össze a kezeit Mark, miközben hatalmas mosoly ült ki az arcára. – Az interneten más kép van a G.I.N.A. név mellett.

– A rajongói túlbuzgóság lehet ártalmas és hasznos is egyben – állapítottam meg, miközben széttártam a kezeimet. – A Wikipedia pedig bárki által szerkeszthető, és én hagyom, hadd élvezzék az olvasóim.

– Remekül csinálja – jegyezte meg Mark elismerően.

– Amatőr próbálkozó vagyok – mosolyogtam, mialatt tartottam Markkal a szemkontaktust.

– Ahhoz képest mégis úgy érzem, egy profira leltünk – mosolygott sejtelmesen.

– Akkor vehetjük úgy, hogy megállapodtunk? – kérdezett közbe Albert, aki ma is sűrűn törölte verejtékcseppjeit.

– Részemről igen – határoztam el magam.

– Három hét múlva kezdődik a casting, addig minden további tudnivalóról értesíteni fogjuk – állt fel Mark a fotelből.

– Hány hétig tart a casting? – érdeklődtem, miközben még el sem akartam hinni, hogy ez a megállapodás ma valóban létrejött. – Négy-hat héten keresztül. Miért fontos ez? – érdeklődött Mark.

– Feltételezem, az elején nem kell itt lennem felesleges székfoglalónak, mert az alkalmatlanokat vétójog nélkül is ki tudják szórni. Ilyen tapasztalt emberek mellett ehhez én igazán nem kellek – kacsintottam egyet.

– Maga szimpatikus nekem – mosolyodott el.

– Lehetne, hogy köztünk maradjon, hogy a forgatókönyvírásban is részt veszek? – kérdeztem kifelé menet. – Legelőször csak írói szerepemben tündökölnék a stáb előtt.

– Minden megoldható – nyújtott kezet felém Mark.

– Valóban úgy tűnik, hogy könnyebb lesz ez az együttműködés, mint vártam – mondtam, miközben fogadtam a kéznyújtást.

A szerződés aláírásával belefogtam életem legújabb projektjébe.

A következő hetekben átszerveztem az addigi életem, hogy nagyobb fennakadás nélkül visszaköltözhessek jó pár hónapra Los Angelesbe. Hat éves voltam, amikor édesapámmal kettesben kiköltöztünk Los Angelesbe. Egy visszautasíthatatlan munkahelyi ajánlatot kapott, aminek köszönhetően gyermekkorom legszebb hat évét töltöttem Amerikában, mielőtt visszatértünk volna a hazánkba. Jelenleg egy kis spanyol tengerparti városkában élek, álmaim otthonában, mely gyermekkori vágyam volt: mediterrán kinézetű, hatalmas belső udvaros, gyönyörűen parkosított ház, mesébe illő, csillogó vizű medencével, hatalmas terasszal, melyről kilátás nyílik a tengerre. Itt élem a szürke hétköznapjaimat, itt íródott meg a könyv, ami lendületet adott az életemnek, és jelenleg itt készül a forgatókönyv folytatása is.

Életemet sok jelzővel lehet illetni, de az unalmas biztosan nem tartozik közéjük. Lendületes, pörgős, határokat feszegető, azokat jócskán túllépő momentumok jellemzik földi pályafutásomat. Voltam lázadó, vittem véghez megdöbbentő, kiszámíthatatlan, végeredményben sikeres projekteket az életben – ilyen volt az orvosi egyetem elvégzése, és később édesapám üzleti hagyatékának bátor újraértelmezése. Ha velem maradt volna, az életem másként alakul. Akkor nem jövök haza Spanyolországba, nem látogatok el egy bizonyos spanyol nagydíjra, és az életem más irányba terelődött volna, de hazajöttem, és én elmentem arra a Spanyol Nagydíjra, aminek köszönhetően most a laptopom mögött ülök, és az eddigi életemre jellemzően új kihívásba fogok bele. Új tananyag vesz körül, új emberek megismerése, új célok kitűzése, új eredmények elérése vár rám, amire a mentális és fizikai egészségemnek is szüksége van. Több szakmai könyv írásába belefogtam már életem során, de a motiváció hiányzott. Visszatartott a könyv sikertelensége abban az értelemben, hogy pontosan azokhoz nem jutna el, akiknek szánnám az írásomat. Nagybátyám inspirációjára alkottam meg a „S.O.R.”-t, ezért először neki adtam oda átolvasásra.

Egy szokásos, keddi, hűvösebb délután volt, nagybátyám a nagynénémmel a teraszon teázott, amikor először elé raktam a több száz oldalas irományomat. Felvette a szemüvegét, és szó nélkül olvasni kezdte a regényem nyomtatott oldalait. Minden lapot, amit elolvasott, szépen gondosan visszahelyezett a mappába, ami a kéziratomat tartalmazta. Olvasás során alig hagyott pár szusszanásnyi szünetet magának, aztán már éjfél is elmúlt, mire a végéhez ért az olvasmánynak. Ez idő alatt egy percre sem zökkent ki, és a pihenést is csak egy-egy felnézés vagy szemtörölgetés jellemezte. Olyan erősen koncentrált, hogy nem bírtam végig mellette maradni, mert tartottam a reakcióktól, és féltem a véleményétől. Legalább ötvenszer elolvastam a véglegesnek szánt kéziratomat, így tudtam, melyik hümmögés melyik részre vonatkozik, és aggódtam, mi lesz, ha neki nem tetszik. Miután az utolsó lapot is visszahelyezte a mappába, rám nézett és elmosolyodott, de egyetlen szót sem szólt.

Nagynéném felé pillantott, aki feszülten figyelte férje reakcióit, mire nagybátyám megfogta felesége kezét, majd hosszú idő után megszólalt.

– Továbblépett – hangzott végül a tömör véleménye. Nagynéném könnyes szemmel vette tudomásul férje szavait, majd komótosan felálltak, ahogyan az öregek teszik éjfél után. Elfáradt végtagjaikat kiropogtatták, és bementek a házba nyugovóra térni. Én a mappámra néztem és megsimogattam, mintha újszülött gyermekemet simogatnám, amikor az mélyen alszik, és nem érzékeli a kimondatlan szeretetet, ami körbelengi.

A könyv sikerének érdeme legalább annyira a nagybátyámé, mint az enyém, mert ő volt az egyszemélyes közönség, akinek viselkedése továbblendítette eddigi életemet, és motivációt adott egy újabb, ismeretlen terület meghódítására.

A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 448
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-02-0334-8
Méret: 136 mm x 204 mm x 36 mm