Col O. Broox: Az EZÜST története 1. fejezet
Az EZÜST története
Fülszöveg:
Vannak dolgok, amelyek jobb, ha soha nem derülnek ki.
A délnyugat-angliai kisváros, Sevenhill már túlélt egy gyilkosságsorozatot, amelynek az elkövetőjét soha nem kapták el.
Amikor egy nap az öt évvel korábbi bűntényhez megszólalásig hasonló módszerrel megölik a népszerű középiskolás lányt, mindenki potenciális gyanúsított lesz. Még a város nagy múltú és befolyásos családjának tagjai is, akik érthetetlen okok miatt titkolóznak Chandler Brookes nyomozó előtt, hogy merre járhatott a család egyetlen örököse, mielőtt meggyilkolták.
Brookes egyre mélyebbre ás a város addig előtte rejtve maradt mocskában, mert a gyilkossal neki is elszámolnivalója van.
A sötétség létezik.
Részlet Col O. Broox: Az EZÜST története című regényéből
Ezüst
Megosztó szín. Csillog, de nem gyémánt, pénz, de nem arany.
S eme végtelen alkalmazkodása adja az értékét a rideg valóságban.
Ahol a vélemény nem tény, s a látott nem biztos, hogy létező.
Fogadjuk el, hogy a magunk teremtette valóság, melybe szívünketlelkünket beletesszük, mások szerint mese; a kérdés már csak az, hogy szükségünk van-e több szív nélküli bádogemberre, vagy hagyjuk őket távol, Óz birodalmában?
Ajánló
Azoknak, akik nem tudják, mi történt 1984. 10. 12-én.
És azoknak, akik most rákerestek a dátumra, és még most sem tudják.
1. Fejezet
Chandler Brookes
1984. 10. 09. – kedd 05:41
1984. október kilencedikén ugyanolyan zúgó fejfájás társaságában keltem a nappali falán lógó telefon hangos csörgésére, mint a legtöbb szürkének induló kedd hajnalán. Mondhatnám, hogy az előző nap ledöntött fél liter whisky okozta a bajom, de nem, és ennek az az egyszerű oka, hogy nem iszok whiskyt. Nem szeretem, egyszerűen nem az én ízlésemnek való, de kár ezért ezt a mások által rajongásig szeretett nemes nedűt hibáztatni, hiszen az alkohol egyetlen formájával sem kötöttem életre szóló barátságot. Próbálkoztam, de nem ment. Magányos is vagyok emiatt. És ma még az a jól megszokott négy-öt órányi egybefüggő alvás sem járt ki nekem, amire igazán szükségem lenne. A telefon a hibás, és az a bosszantó csengése. Az a röfifejű, mindig zsíros szájszélű kapitány hívott, akinek nem állt módjában még annyit sem közölnie velem, hogy jó reggelt vagy simán csak annyit, hogy menj a pokolba, te fasz. Meg kellett elégednem egy rövidke utasítással, miszerint azonnal induljak a Queens Roadra.
A nap nemrég kezdte szórni fényeit kicsiny kis városkánkra, máris a felhők elnyomásától szenvedett. Ismerős az érzés, mintha párhuzamban állnék a napocskával, a nagybetűs élet pedig az esővel teli, meg nem szűnő felhőkkel, vagy a tökfej, ámbár hatalommal bíró főnökömmel. O’Hara egy ide kirendelt pojáca, akit senki sem bírt elviselni Londonban, ennek következtében nekünk, falusi senkiháziaknak a nyakába varrták, abból a célból, hogy ha lehet, még jobban megnehezítsék amúgy sem egyszerű életünket. Sevenhill, az eső miatt ritkán poros, unalmas város, ahol élek, ez idáig sem volt a Scotland Yard szíve csücske és O’Hara vezetése alatt ez mit sem fog változni. De miután én csak egy szolgalelkű kutya vagyok ebben a közösségben, ritkán ítélkezem, helyette végzem a dolgom, és minden adandó alkalommal borsot török a vörösképű, pöffeszkedő főnököm orra alá. Senki se merje a szememre vetni, hogy nem dolgozok meg a pénzemért.
A Queens Road alig pár sarokra esett a házamtól, így miközben a borostás arcomon végighúztam a tenyerem, azon gondolkodtam, hogy gyalogszerrel tegyem meg az utat odáig, vagy fontoskodjak a ’79-es, újonnan fényezett barna Cadillacemmel? Csak a garázsba érkezve vettem észre, hogy tudat alatt már döntöttem erről, és miután felemelkedett a garázskapu, kigurultam a lejtős lejáróra, majd onnan nagy ívben jobbra, a tágas, gesztenyefákkal határolt utcára.
Bosszankodva tudatosult bennem, hogy az épp meggyújtott arany Marlboróból csak alig pár élvezetes slukkot sikerült szívnom, már dobhatom is el. Amint bekanyarodtam az úti célom felé, azon nyomban láttam a járőrök autóit. De nem csak a kék villogóval ellátott rendőrségi autók várakoztak, hanem a kéretlen szomszédság is. Holttest. Csak egy kilehelt lelkű hulla vonja magára ennyire az emberek figyelmét. Azt bezzeg le se szarják, ha egy kéregető pár pennyért nyújtja a kezét a pékség előtt, amellett úgy elmennek, mintha ott sem volna, bezzeg egy kinyiffant ember, főleg, ha jó véres, az már izgalmas. Arról lehet csámcsogni, természetesen csak nagyurasan, kevés önálló gondolattal, annál több közhellyel élve.
A lehető legközelebb parkoltam le az autómmal, majd kiszálltam, és messziről elkerülve a bamba tömeget a másik irányból szeltem át az utat a rendőrségi szalaggal körbekerített helyszínig.
– Mi a fene folyik itt? Nem tudnák arrébb terelni a bámészkodókat, akiknek semmi keresnivalójuk a helyszínen? – néztem az egyik rendőr felé, akinek csak annyi a feladata, hogy biztosítsa a helyszínt.
– Kevesen vagyunk – mentegetőzött az alig húszéves ifjonc, aki úgy viselkedett, mint aki először teker ki sárga szalagot. Talán így is volt.
– Mit tudunk? – loholtam egy ismerős arc irányába, akinek a pofája látványát a hátam közepére sem kívántam.
– Késtél öreg! Mi van, még átfordultál a másik oldaladra? – nézett rám zöld szemével a gyűrött arcú orvos, aki az imént még egy technikussal beszélt.
– Én kérdeztem hamarabb – vágtam vissza.
– Gyere! – intett. – Nagyjából huszonöt-harminc perce érkezett a bejelentés, hogy egy fiatal nő furcsa pózban üldögél a padon. A többit kikövetkeztetheted.
Hangja meg sem remegett. Nem csoda, hisz tapasztalt volt. Látott ő már ennél furábbat is.
– Megfojtották? – kérdeztem rutinosan, mert a kitekert pozíció vagy rituális gyilkosság, vagy a legegyszerűbb fojtogatás következménye lehet.
Lassan lépkedtem az orvos mögött, és pásztáztam a terepet nyomok után kutatva. Elég tiszta, pedig ha jól számolom, már legalább hatan végigjárták. Most már heten – pillantottam a cipőmre.
– Nem vagyok benne egészen biztos, hogy fojtogatás volt, ezt majd a vizsgálat eldönti – értünk egy padhoz, amin egy hullazsákkal letakart tetem hevert. Félig talán ült, félig feküdt, nem igazán volt egyértelmű, annyi biztos, hogy a feje magasabban helyezkedett el, mint a pad háttámlája és a lábai nem lógtak a talaj felé, hanem a padon lehettek, a zsák alatt. Legalábbis reméltem, hogy így van. – De Chandler, ez az ügy ennél sokkal bonyolultabb.
Az orvos hangja teljesen megváltozott. A nyugodtság átváltott bizonytalanba, és hezitált a következő mondata előtt.
– Miért? – kutattam rutinosan a kesztyű után a zsebemben, de rájöttem, hogy csak egy öngyújtót hoztam magammal.
– Ezért – emelte fel a fekete leplet lassan, hogy felfedje előttem a valóságot.
– Baszki – döbbentem meg. – Ez Heather Warrenberg.
Az áldozatot nyomban felismertem, mindannak ellenére, hogy az arca kissé eltorzult, a színe megváltozott. Heather a városi középiskolába járt, hosszú szőke hajú, babaarcú szépség, akire mindenki hasonlítani akart. A keze furcsán kicsavart állapotban hevert a teste mellett, olyannak hatott, mintha menekülni próbált volna, csakhogy itt, ezen az egyszerű fapadon nem volt mibe kapaszkodnia, tehát egyértelmű, hogy nem itt ölték meg, csak halála után hozták ide. A lábai térdben felhúzva, a csizmáinak orrát a fából készült pad réseibe akasztották, ezzel segítették a testet, hogy ne dőljön el, ami által kissé megrendezettnek hatott a látvány. A szemei le voltak zárva, ami arra utalt, hogy a tettes jól ismerte őt és kötődött hozzá. Szerelemféltés? Esetleg igen. Talán egy szerető, vagy egy féltékeny barát tehette. Vagy amikor meghalt, már eleve csukva volt a szeme. Erre kell rájönni. Meg sok egyéb kérdésre választ találni.
– Igyekeznünk kell, mielőtt a család ideérkezik, mert abból sok jó nem sülhet ki – vettem kezembe az ügy irányítását és már nem is tartottam olyan fontosnak, hogy kesztyűt kérjek bárkitől is. Tökéletesen tudtam, mi a dolgom, és azt is, hogy hogyan játsszak nyulat ebben a keserves játékban, pedig töredelmesen bevallom, hogy jobb szeretek vadász lenni.
Heather Warrenberget ugyanis nem azért ismertem, mert a városi középsuliba jár, és mert szépnek született, hanem más okból. Heather nem akárki. Születésénél fogva. A vezetékneve évszázadok óta meghatározza az ország ezen részének történelmét.
Warrenbergék a város legtehetősebb családja, kezükben van az összes oktatási egység, a bankok és minden, ami számít, no és persze a rendőrség…
– Hát ezért nem mondott semmit nekem O’Hara a telefonba. – Milyen kedves meglepetés a kapitánytól, pedig nincs is születésnapom. – Azt akarta ez a szemét, hogy jócskán megizzadjunk – vetettem oda megvetően a mellettem álló helyszínelőnek, aki lőtt még egy-két képet az áldozatról és bizonytalanul méregetett, hogy hozzá beszélek-e vagy sem.
– A főnököd egy dilettáns. Nem érdemes most rá pazarolni az időt – legyintett az orvos a fehér kesztyűs kezével. – Csak végezd a dolgod és ne ülj fel a hintára, amit ő irányít.
– Öcskös, felesleges tanácsokat adnod nekem, ugye megértetted? Ha majd lelkisegélyre lesz szükségem, megvan az ember, akihez fordulhatok, és az nem te vagy – néztem farkasszemet az orvossal, és ha egy körülöttünk munkálkodó helyszínelő nem lépett volna rá egy sárga színű műanyag jelölőre, ami darabokra roppant a talpa alatt, lehet, hogy még most is őt bámulnám. – Mikor halt meg? Tudjuk már? – hajoltam le a tetemhez, hogy közelebbről szemrevételezzem Heathert.
Hivatalosan áldozatként kellene rá gondolnom, sőt a protokoll szerint ki sem ejthetem a keresztnevét a vezetékneve elhagyásával. A szabály, az szabály. Na már most én nem így működöm. A szabályírók pedig nemigen lihegnek a nyakamba, így hát Heather Warrenberg sosem lesz „áldozat”. Ő sem hívott Brookes nyomozónak az elmúlt tizenhét évben egyszer sem.
– A máj hőmérséklete alapján úgy éjfél és kettő között ölhették meg, de ha beviszem a patológiára, akkor pontosítani tudok ezen – váltott szakmai stílusú retorikára az orvos. – Sajnos nem tudjuk, hogy mennyi időt töltött kint a hidegben, és ez nagyban befolyásolhatja az eredményt.
– Oké! Ujjlenyomatok után kutass, ezt ne feledd el! – figyelmeztettem, majd felálltam a tetem mellől.
– Nem ma kezdtem – nézett rám megvetően, de megjegyzésére még a pillámat sem rebbentettem.
– A helyszínelők minden irányból készítettek fotót? – fordultam a hatvanas éveinek elejét taposó Kalen Campbellhez, aki időközben már elindult felém, igaz lassan, tekintve, hogy az egyik lába pár éve lesérült.
Amikor a holttest csizmáját figyeltem, akkor vettem észre a közeledő negyvenhetes fekete bakancsot, a bal mindig mélyebbre süpped a vizes talajon, mint a jobb.
– A tetem körüli feladatokat elvégeztük, már csak a környezet van hátra, de sajnos sok infóra nem számítunk, mert tegnap este óta folyamatosan esik az eső, ami pár óra alatt teljesen átalakította a helyszín nyomainak elemeit. Utánanézek az időjárásnak, meg egy-két részletnek, de nem hiszem, hogy többet ki tudunk ebből hozni, mint ami valójában itt és most látható. Egy-két részleges cipőnyomot találtunk közvetlenül a pad körül, de tudatosan eltaposták azokat, így sem a méret, sem a mintázat nem meghatározható. Ott – mutatott kissé jobbra, közvetlenül egy magasabb akácfa alá –, egy kerékpárnyom épp csak kivehető, de a mélyedésben megmaradt esővíz felismerhetetlenné teszi. A tetem – pillantott a pad felé – tisztának tűnik.
A hangja most is mély és megnyugtató volt. Campbell minden szempontból megbízható ember benyomását keltette. A ruházata katonás rendben állt rajta, a bakancsa még ebben az esős időben is szinte makulátlan, ennél már csak a szavai közt megtartott mértani pontossággal beszúrt szünetek hatásmechanikája volt tökéletesebb. Igazi profi.
– Akkor vihetitek a hullát! – utasítottam az orvost, majd hangosan fújtattam egyet. – Tőletek meg annyit kérek – fordultam az idős helyszínelő felé –, hogy folytassátok, mielőtt ideér a vihar – mutattam a városháza felé, ahol Warrenbergék már évtizedekkel ezelőtt tanyát ütöttek.
– Mikor fogsz már annak a szerencsétlen öcsédnek megbocsátani? – vont kérdőre, amikor a halottkém már nem minket figyelt. – Itt remegett, amíg meg nem érkeztél, és azon izgult, hogy vajon hogyan fogod megalázni mindenki előtt.
Nem hiszem, hogy bárkinek bármennyi köze is lenne az öcsémmel fennálló viszonyomhoz.
Nem is reagáltam a békítő szándékú megjegyzésre.
– Ismételjem meg az előbbi parancsot vagy felfogtad elsőre is? – húztam ki magam Campbell-lel szemben, így a közel százkilencven centis helyszínelő fölé magasodtam pár centiméterrel.
– Értettem, főnök! – bólintott az öreg, majd óvatosan a tetemet biztosítók felé indult.
– Nem vagyok a főnököd, Campbell! – szóltam utána hangosan, hogy mindenki hallja.
– Én nem látok itt más nyomozót! – tárta szét karját az egység rangidőse, a nyugdíj mellett is hűségesen dolgozó régi jóbarátom.
Nagyjából húsz éve, amikor még zöldfülű, de annál ambiciózusabb rendőrként életem első bűnügyének pont egy gyilkosságot kaptam, izgatottan vártam, hogy a helyszínre érjek, de arra, ami ott fogadott, nem voltam még felkészülve. A házban, ahova kiérkeztünk, mindent vér borított. Nem csak úgy, mintha egyszerűen le lennének vörös löttyel öntve a falak, hanem a vércseppek minden irányba különleges absztrakt motívumokat alkottak, nem kímélve a mennyezetet, a kandallópárkányt, a díszpárnákat, de még a rózsaszín plüssnyulat sem, ami egy etetőszékben csücsült. És nem ezek voltak a legrosszabbak. A nyomok, amik mellé a számozott táblácskákat a helyszínelők szépen sorban kirakosgattak, mind egy-egy testrészt vagy egy nagyobb torzót jelöltek. Csak órákkal később, a boncteremben vált biztossá, hogy hány ember halt meg aznap éjjel, amikor az alkoholista családfő hazaért és valamit nem talált rendjén. Soha senki nem ismerte meg a tettének valódi okát, vallomást nem tett, és az elfogása után a fogdában öngyilkos lett. Legalábbis a papírokon ez szerepelt, viszont kizártnak tartom, hogy a borotvaéles kést, amivel felvágta a csuklóján futó ereit, nem az önbíráskodó börtönőrök adták a kezébe üzenetképp. Kegyes halál, túlzóan kegyes.
Aki a helyszínen járt, és látta a művét, mind felháborodottan vette tudomásul a szörnyeteg végét, hisz az az ember, aki lemészárolta egy baltával a négy gyermekét és a feleségét, ennél azért többet érdemelt volna. Sokkal többet.
Aznap ismerkedtem meg Kalen Campbell-lel, a helyszínelők akkori vezetőjével. A hatvanas éveket írtuk. Akkoriban egy sötétbőrű jamaicai igencsak nagy feltűnést keltett a hófehér Sevenhill hétköznapjaiban, nemhogy egy gyilkossági ügy nyomozói csapatában, de ő már akkor is profi módon állt a munkájához, és képes volt felülemelkedni a környezetén. Londonban nőtt fel, és szerencséjére egy fehér nőt vett el, egy olyat, akinek elég kapcsolata volt ahhoz, hogy a férje rendőrként dolgozhasson. Az pedig, hogy milyen értékes pozíciót ért el a szervezeten belül, már csak rajta múlt, na meg egy-két olyan zsarun, akit nem érdekelt Kalen bőrszíne.
– Kíváncsi vagy, hogy lehet kibírni és feldolgozni azt, hogy egy nyolcéves kislány kettéhasított feje a lábad előtt hever? – Valahogy így kezdte a mondanivalóját, és én döbbenten fordultam felé, hisz már a kérdéstől is öklendezni lett volna kedvem. – Úgy, hogy minden este úgy fekszel le és minden áldott nap úgy kelsz fel, hogy „El fogom kapni azt a rohadékot, aki ezt tette.”
– És ha elkapom, akkor elfelejtem azt, amit láttam? – figyeltem a sötétbőrű idegent, aki még ha furcsa módon is, de segíteni próbált nekem.
– Soha nem felejted el azt, amit láttál, de nem mindegy, hogy emlékezés közben csak a keserű ízt érzed a szádban, vagy társul mellé egy kegyetlen mosoly is.
– És ha soha nem kapjuk el? Mármint, nem mindig adódik ilyen egyértelmű helyzet az elkövetővel kapcsolatban.
– Ha így állsz hozzá… – szünetet tartott és mélyen a szemembe nézett –, akkor nem ide való vagy! Mindig két lehetőséged van. Maradsz vagy mész. És hogy miként választasz, az dönti el, hogy ki is vagy valójában.
Ez az, amit nem tanítanak meg sehol! A valóságot! És bár nem tudom, hogy maga az eset, vagy Campbell ösztönző beszéde volt az, ami a gyilkossági nyomozói pálya irányába sodort, de azt igen, hogy ő az egyik ember a kettő közül ezen a világon, akiben valóban megbízom.
Az eső csendben szemerkélt tovább. Éreztem, ahogyan a nyakamba cseppen egy-kettő, és kissé megborzongtam a hatásától. A környező fákra pillantottam, felfelé, amiknek az ágain nagyobb cseppek gyűltek össze, melyek közül egy épp az arcomra hullott, majd végigfolyt egyenesen a kabátom gallérjáig. Hideg.
A gyönge szellő keserű, rothadó avarillatot kavart, a hangok lassan tompultak körülöttem, és immáron békében körbefordultam, hogy felszívjam magam és felmérjem a hely minden apró részletét. Sohasem tudhatod, mi az igaz nyom. Eszerint jártam be a tetthely minden egyes négyzetcentiméterét.
44-es hüllő
1984. 10. 09. – kedd
kicsivel korábban
„Drága anyám!
Hírül adom, hogy eggyel kevesebben vannak. A medalion szinte a kezemben. Bízz bennem!
Örök híved: 44”
Rutinosan meg akartam fújni a levelet, hogy a tinta megszáradjon a papiroson, de rájöttem, hogy ez a mozdulat már felesleges.
– Régen nem ilyenek voltak a tollak – pattintottam egyet a Paxom tetején, ámuldozva a technikai vívmányok fejlődésén. Valami kelet-európai magyar feltaláló rájött, hogy van könnyebb módja, mint tintába mártogatni, és kunkori végeket ívelni a betűkhöz, hogy ne cseppenjen el a fölösleges festék. Egyszerűen zseniális. Vajon mennyit írhatott szerencsétlen a folyós tintával, amikor elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra megoldja ezt a problémát? Vajon neki is évekbe telt, mire eljutott a tökéletes befejezéshez, ugyanúgy, mint nekem? Kár ezen merengve az időmet fecsérelni, hiszen az óra ketyeg, és a tervnek haladnia kell.
Kopogást hallottam a bejárati ajtómon, ideges kopogást. Percek óta vártam már ezt a hangot, és egyáltalán nem éreztem félelmet. Vajon ő tudja, hogy már csak napjai vannak hátra?
2. fejezet
Chandler Brookes
1984. 10. 09. – kedd 07:13
Az idő és a hajnali óra kedvezett nekünk, így azelőtt visszapattantam az autóba, mielőtt a sajtó munkatársai keselyűként lecsaphattak volna rám, de a fontosabb az, hogy elkerültem Warrenbergéket. Legalábbis egy időre biztosan.
Még azelőtt, hogy az őrsre hajtottam volna, beugrottam Dorothyhoz – aki a házam közelében lévő reggeliző hely tulajdonosa –, csak azért, hogy felhörpintsem a napom első dupla eszpresszóját és felvegyem a szokásos sonkás szendvicset, szigorúan barna papírtasakban.
– Jó reggelt, múzsám! – léptem be a kiscsengő hangjával kísérve, ami az üvegajtó fölé volt felszerelve.
A helyiség nem nagy, és ha a benne lévő bútorok kisebbek és kecsesebbek lennének, akkor az embernek olyan érzése támadna, hogy kényelmesen el lehet férni az asztalok között, de ez nem így volt. Az egyik asztal széle szinte súrolta a másikét, és közéjük még egy-két pad lett bezsúfolva, mint ülőalkalmatosság.
Kicsit olyan ide belépni, mintha Dorothy fejében lennék, ott is sokszor nagy az összevisszaság. Az asztaloknál ma is sokan foglaltak helyet.
Leginkább munkahelyükre induló szinglik, akiknek egyszerűbb itt elfogyasztani a tojásos reggelit, mint otthon összekoszolni a konyhát, na meg egy-két nyugdíjas, akik törzsvendégnek számítottak.
– Késtél, Chandler! Azt hittem, nem is jössz! – indult felém félmosollyal a tulajdonos. Kora reggel volt, de a homloka már verejtékezett a sok munkától.
– Hosszú sztori, majd elmesélem – foglaltam helyet a rövidke, egykoron dióbarnára festett pult bal oldalának utolsó forgószékén, ami az enyém volt. Nem én akartam így, hanem Dorothy döntötte el, saját jogán, még vagy húsz évvel ezelőtt. A vendéglátóhely névadója már az ötvenes éveinek végét taposta, kifejezetten szép arcú nő, sötétbarna haját egy-egy kósza ősz hajszál színezte, zöldesbarna szemei mosolyogtak rám. Igaz, már kissé terebélyes alkattal bírt, de három gyerek után ezt senki sem róhatja fel neki.
– Hosszú sztori? Te ritkán jössz be azzal, hogy hosszú sztori – figurázott ki úgy, mintha ő én lennék. – Csak nem valami izgalmas eset történt ebben a porlepte faluban? – tette elém a jó forró dupla eszpresszót három kanál púpozott cukorral a szokásos, átlátszó üvegpoharamban. A kávégép keltette zaj miatt eléggé hangosan beszélt ahhoz, hogy mások is hallhassák a mondanivalóját. Azonnal feltűnt, hogy a villa már nem koppan olyan élesen a tányérokon, mint eddig, ezért intettem a kezemmel, hogy vegye lejjebb a hangerőt, mire meglepetten közvetlenül elém lépett.
– Jobb, ha egész nap bekapcsolod a tévét, mert abból hamarabb fogsz értesülni, mint tőlem, de egy szóval: igen. Két szóval: kurvára igen – suttogtam, majd megkavargattam a fekete nedűt, mielőtt a számhoz emeltem.
Dorothy egy pillanatra megállt, de tényleg csak egy pillanatra. Mások számára észrevétlenül bólintott egyet, mint aki mindent megértett abból, amit hallott, és ott folytatta a munkáját, ahol nemrég abbahagyta. Továbbra is úgy viselkedett, mintha egy átlagos kedd átlagos reggele lenne.
Nem így volt.
Sohasem azért jártam Dorothyhoz, mert itt kapható a világ legjobb kávéja vagy a legízletesebb sonkás szendvicse, hanem azért, mert megbíztam ebben a szédült tyúkban. Elcsiripeltünk a hétköznap dolgain, mindennap találkoztunk, így egymás életét akarva akaratlanul is végigkísértük az elmúlt húsz évben, és mindezt azért, mert bakfis koromban egyszer kikotyogtam neki egy fontos részletet az akkori ügyemből, amit ő soha nem adott tovább senkinek. Hát ezért. Megtehette volna, hogy elárul? Igen! A sajtó jó pénzt fizetett volna neki? Igen. Megtette? Nem. Na valahol itt kezdődik nálam a bizalom, és ha azt folyamatosan táplálod, nem pedig eladod, akkor már nem csak biológiai értelemben vagy ember, hanem cselekedeteidben is.
– Holnap jössz? – kérdezte, és miután üresre ittam a poharam, elém helyezte a szépen behajtott papírzacskót, benne a szokásos, formára vágott szendviccsel.
– Mint mindig! – kaptam fel az előttem lévő csomagot, majd leszálltam a székről.
– Vigyázz magadra, nyomozókám!
– Te pedig tarts szemmel ma mindenkit! – utasítottam suttogva, és elindultam kifelé.
Újra meghallgattam a fehér keretes, üveg bejárati ajtó fölötti csengő csilingelését és már huppantam volna be a kocsimba, de az egyik firkász sebtiben elém állt.
– Mit tud mondani a Queens Road-i gyilkosságról? Valóban egy fiatal nő tetemét találták ott meg? Gyilkosság volt vagy öngyilkosság? – hallatszott a kérdések özöne Amytől, aki a falunk helyi médiaszemélyisége.
Most is jó illata volt, sötétszőke haja tökéletesen állt, és sebesen követett a kattogós tízcentis tűsarkúban, ahogyan szokott.
– Folyamatban lévő ügyről nem beszélhetek – szálltam be a kocsimba és csaptam be hangosan az ajtót.
Azon egy másodpercig sem csodálkoztam, hogy tudta, hogy hol keressen, ha már a helyszínen csak a hűlt helyemet találta, de azon már sokkal inkább, hogy nem tudja, hogy a Warrenberg család örököse az áldozat. Ez nagy buli lesz! Egy kicsit azonban sajnáltam, hogy nem lehetek ott, amikor az arcpirosító leesik a pofikájáról, és rájön, hogy az unalmas riporteri munkája micsoda bomba meglepetéssel szolgál. Kár érte. Mármint az élményért. Maga a nő felejtős – ráztam meg a fejem, miközben fintorogva felhúztam az orrom, aztán a visszapillantómból alaposan szemügyre is vettem. De a segge, az még mindig jó. Ha nem lenne mindig az utamban és nem csak akadályozna, akkor még talán el is hívnám vacsorázni, de amíg én vagyok a legbiztosabb információforrása, addig ez az ügy halálra van ítélve, mert egyáltalán nem bízok meg benne.
Alapjáraton jó tisztában lennie mindenkinek azzal, hogy a firkászok, de nevezzük őket nevükön, újságírók, végtelenül alamuszi, sértően rámenős és önhitt társaság, akik manipulálnak és hazudnak, hogy elérjék céljaikat. Csoda, ha a kellemesen becsomagolt, szalaggal átkötött példányok sem billentenek ki?
Alig pár perccel fél nyolc után értem a lakásom elé, így ahelyett, hogy berohantam volna, inkább a sevenhilli középiskola felé kezdtem lassan gurulni, ami az utcánk végén található, és pár száz méterrel később lehúztam a jobb oldali ablakomat, majd hangosan kiszóltam.
– Itt a reggelid!
– Késtél! Hol a francban voltál? – lépdelt felém feldúlva a tizenhét éves, kamasz lányom, aki kedvesebb pillanataiban hallgat a Charity névre.
– Gyere, szállj be! – húzódtam félre az autóval.
Charity húzott egyet az ajkain és hangosan sóhajtozva beült mellém az anyósülésre.
– Mi van? – kérdezte flegmán, közben persze rám sem nézett. Kishercegnő nem kapta meg a reggelijét a megszokott időben és ezért én vagyok a hibás.
Ilyenkor úgy érzem magam, mint a tizenkettedik kismacska, akinek már nem jut hely az alomban, ezért mindig kiesik a kosárkából.
– Ma a rendőrök ellepik a sulitokat – kezdtem halkan –, és főleg a ti osztályotokat.
– Tessék? – döbbent meg, ezzel óhatatlanul felém fordítva szépséges arcocskáját. Úgy tűnik, visszakerültem a kosárba.
– Nincs időm erről beszélni, és tudod, hogy nem is lehet. Ha tudsz, térj ki minden válasz elől. Ismered a munkatársaimat, biccents feléjük és húzd el a csíkot! Ha érkezésem lesz, érted megyek délben!
– Apa mondd már el, hogy mi történt! – nézett rám rémülten.
– Meghalt egy lány – közöltem olyan nyugodt üzemmódban, amiben csak tudtam.
– Megölték? – változott azonnal mini másommá. Mi más is történhetett volna? Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy túlságosan is hazaviszem a munkám, ami baj. Nagy baj.
– Nem tudom – hazudtam rutinosan.
– Ki volt az? Ki halt meg? – faggatózott.
– Ezt hamar meg fogod tudni.
– Mit mondjak a barátaimnak?
– Semmit. Őket ki kell hallgatni. Mindenkit ki kell hallgatni, csak téged nem! Ne szólj nekik! Légy szíves hallgass rám! Tégy úgy, mintha nem számítanál semmire ma.
– De apa! Úgyis…
– Semmi de! A lányom vagy! Vigyáznom kell rád! Senkinek egy szót sem! Megértetted?
– Ühüm.
– Nem hallottam jól!
– Igen, megértettem – nyomta meg a szavait.
– Helyes!
Továbbindultam a kocsival, majd az iskola előtt pár méterrel megálltam, hogy Charity kiszálljon az autóból, mielőtt még meglátnák a barátai, hogy a szánalmas öregje hozta suliba. Az ugyanis nagyon ciki lenne, legalábbis én ezt hallottam.
– Hallgatózzak? – hajolt vissza az autó ablakán keresztül.
– Mikor volt utoljára, hogy nem tetted? – vontam fel a szemöldököm.
– Ajj apa, olyan izé vagy!
– Szép napot, hercegnőm! – nyújtottam felé a barna papírtáskát.
– Pukkadj meg! – vette el tőlem harciasan.
Az iskola előtt lassan gurultam el. Figyeltem a hatalmas bejárati ajtón beözönlő tömeget, a lépcsőfokokon kialakult nevetgélő csoportokat, és megértettem, milyen is valójában az a bizonyos vihar előtti csend. A színes falevelek már belepték az iskola előtti járdát, a szellő épp hogy csak egyet-kettőt kapott fel belőlük, és sodorta tovább őket a biciklitárolók irányába. Az eső alig szemerkélt, a középiskolások zaja pedig könnyednek tűnt, és az épület frontját sem díszítette fekete zászló. Még nem.
Az őrs előtt ma sem találtam szabad parkolóhelyet, így kénytelen voltam beállni a kórház parkolójába, ami közvetlenül a kapitányság szomszédságában állt. A fekete-piros Challenger a szokásos helyén állt, így ráparkoltam, nehogy elszaladjon előlem a tulajdonosa. Rögtönzött ötlettől hajtva először a kórház alagsora felé sétáltam, miközben még a kaviccsal felszórt talajon is ismerős kopogás zaja csapta meg a fülem. Lassan megálltam és vártam, hogy a hang tulajdonosa mellém érjen.
– Nyomozó! – állt meg mellettem Amy, és a hangjából úgy tűnt, hogy nagyon mérges rám.
– Igen? – fordultam felé, és kihasználva az adódó alkalmat, rágyújtottam egy Marlboróra. Szóval már tudja az igazat és most valami okból számon akar kérni.
– Mondhattad volna! Attól a semmirekellő Montgomerytől tudtam meg, hogy a Warrenberg lány az áldozat – dorgált le feldúltan. El kell ismerni, hogy szép nő, még feldúltan is.
Csak mosolyogtam, miközben pöccintettem egyet a cigarettámon és vártam a kérdést, amit még nem tett fel. Micsoda firkász!
– Lebaszom Montgomeryt, ha ezzel kárpótollak bármiben is – vetettem fel neki, amire okkersárga szemeivel még dühösebb villámokat szórt felém.
– Nem így értettem – forgatta a szemeit.
– Mégis mit vársz? A cikket is írjam meg helyetted? – ajánlottam fel bátran.
– Egy seggfej vagy Chandler! – fakadt ki.
– Én találóbb címet keresnék a sztorihoz – mosolyodtam el, és bár mindig azt tanították, hogy az oroszlán bajuszát nem érdemes húzogatni, Amyvel szemben ezt nem tudtam betartani. Annyira adta magát a helyzet.
– Ne felejtsd el, hogy a rendőrséget is Warrenbergék támogatják – támadott vissza haragosan –, O’Hara végig a töködön fog táncikálni, amíg nem találod meg a tettest!
– Ez most fenyegetés vagy szívből jövő jótanács? Mert ha lehet választani, akkor inkább te táncikálj a farkamon – néztem le a fekete tűsarkújára.
– Volt esélyed, de elbasztad, szóval marad neked O’Hara – vágott vissza élesen.
– Akkor szépségem, viszlát! – dobtam el a félig elszívott Marlborót és benyitottam a kórház alagsorának vaskapuján.
Valóban volt egy randink még évekkel ezelőtt, és való igaz, hogy elbasztam, de úgy tűnik, hogy ez még mindig neki fáj jobban, mint nekem. És ez jó! Valóban jó?
Az alagsorban a neon fénycsövek úgy világítottak, hogy még annak is migrénje alakult ki tőlük, akinek sosem volt azelőtt. A mennyezeten végigfutó szennyvízcsövek külső fémhatású borítása pedig csak felerősítette azt. Október eleje volt, kint alig tíz fok, itt bent pedig, a fűtőcsöveknek hála, legalább harminc, így mire végigértem a folyosón, már lefőttem a fekete bőrkabátom alatt. Egy modern fotocellás ajtóhoz érkeztem, amit a tárcámban őrzött mágneskártya segítségével kinyitottam, majd egy kisebb, csendes folyosón át, amiből pár irodahelyiség nyílt, eljutottam a célomhoz. A Patológia feliratú ajtón már kopogás nélkül léptem be, hisz mégis kit és miben zavarnék meg ebben a térben?
A hatalmas boncteremben csend volt, a reggel itt irigylésre méltó módon csigalassúsággal indult. Mégis hova sietnének? A tetemek nem rohannak el. Komótosan kivárják a sorukat. Bólintottam az éppen dolgozó boncmesternek, aki talán egy emberi szívet helyezett mérlegre, de innen messziről akár egy megnagyobbodott vese is lehetett. Aztán egyből jobbra fordultam az Igazságügyi boncterem felé.
A patológiát, mint orvosi egységet, mindenki ismeri, ide azért elég sokan járnak fontos vagy kevésbé fontos okokból, hiszen itt boncolják fel és tárolják a hullákat. Viszont a halálesetek sűrűje, ami engem is érint, az egy kihelyezett igazságügyi részen van, ahova csak külön engedéllyel lehet belépni. Ezen a részlegen vizsgálnak minden olyan esetet, ahol felmerül az idegenkezűség, illetve azokat, ahol a halál hirtelen, azaz indokolatlanul következett be. Ez utóbbi esetek nagy része visszaszállítódik a „sima” patológiára, de ami itt marad, ezen a ritkán látogatott részlegen, az ebben a városban rám tartozik.
Mindig fura érzés megállni egy pillanatra a fehér, duplaszárnyú lengőajtó előtt, és ez ma sem volt másként. Ha azt mondom, hogy olyan, mintha hazajárnék az ajtón túli terembe, akkor hazudok, ha pedig nem állítom ezt, akkor is. Gyorsan felhúztam a sáros bakancsomra a műanyag lábzsákot, magamra kaptam az egyszer használatos köpenyt, majd kopogás nélkül beléptem a lengőajtón az elszeparált boncterembe. A hely semmit sem változott, amióta utoljára itt jártam. A padlót még mindig rideg hatású, kőmintás PVC-burkolat fedi, a falakat valami törtfehérnek csúfolt árnyalat díszíti és sehol egy nyamvadt ablak. Szerintem ezek összessége minden normális emberből a menekülési vágyat váltja ki. Mégis ki képes ilyen helyen dolgozni minden nap? Megmondom én: az öcsém.
– Folyik az olaj az ócska járgányodból – jegyeztem meg hangosan és a boncasztal körül dolgozó orvos felé léptem.
Hihetetlen, de Woody Brookes, bocsánat, dr. Woody Brookes ugyanolyan görnyedt háttal piszkálgatja a hullákat, ahogyan azt anno a csigákkal is tette, kábé harmincöt éve.
– Már csak te hiányoztál – jegyezte meg szarkasztikusan Woody, és felém pillantott Heather teteme mellől.
– Nyugi, én sem örülök, hogy napjában többször kell találkoznunk, de ez már csak így van. Lehettél volna normális orvos is, de te baszd meg, ezt a szart választottad, hogy minden izgi esetnél belerondíts az életembe.
– Ahogyan te nevezed, „normális” orvosnak lenni unalmas. Gondolj csak bele, milyen idegesítő, hogy válaszolnak a kérdéseidre a páciensek, mégpedig szavakkal. Áh, az nagyon uncsi lenne. Én a rejtvényeket szeretem. Szeretem felépíteni a sztorit, csak az alapján, amit látok. Nincs súgógép, nincs megoldás a hátsó oldalon…
– Jól van, elég a rizsából, mert még a szomszéd szobában bujkáló csótányokat is untatod. Mondd el nekem is, hogy mi az a történet, amit elregélt neked Ms. Warrenberg gyászosan élettelen teste, aztán huss, már itt sem vagyok – mutattam a kijárat felé.
– Kezdhetted volna ezzel is – nézett rám szúrósan zöld szemeivel. – Még nem vizsgáltam meg teljesen, mert elidőztem azzal, hogy ujjlenyomatokat keressek a tetemen, de egyetlen egyet sem találtam.
– Lemosták? – döbbentem meg.
– Vagy letörölgették, de az biztos, hogy nincs értékelhető minta. Emellett az eddig elvégzett külső vizsgálat alapján nagyjából éjfél és egy óra közé teszem a halál pontos idejét. Az ok fulladás, ez egyértelmű, de azt még nem tudom, hogy hogyan, hiszen a nyakán lévő nyomok nem elég mélyek ahhoz, hogy halált okozzanak. Az is látszik, hogy az orra és a szája környékén nincs érdemi sérülés.
– Tehát az arcába sem nyomtak párnát alvás közben – jegyeztem meg halkan.
– Úgy van.
– Akkor mégis hogy? Összezavarsz! Megmérgezték valami szerrel, ami fulladást okoz? Azt meg hogy? Olyankor van hányás is, nem? Találtál bármiféle erre utaló jelet? Vagy az is lehet, hogy véletlenül halt meg? Mondjuk valami félresikerült szexjáték közben?
– Fogalmam sincs. Ez nagyon bizarr, de megtalálom a megoldást! Ígérem!
– A te ígéreted már évek óta nem jelent számomra semmit. Más valami? – húztam fel a szemöldököm.
– Chandler! – csattant fel ingerülten az öcsém.
– Maradjunk a Brookes nyomozó megnevezésnél!
– Én sem várom el, hogy dr. Brookesnak hívj – jegyezte meg halkan. Évek óta próbálkozik a kapcsolatunk helyrehozatalával, de hiába, én sosem bocsátok már meg neki, mert valamikor valami nagyon megváltozott benne. Most is csak itt áll, velem szemben, az arca kipirult a dühtől, szemében megbánás, de az én szívembe a meleget ez nem hozza vissza. És a múltat sem tudja megváltoztatni.
– Még egyszer megkérdezem, találtál más valamit?
– Nem – adta fel az újabb hiábavaló próbálkozást arra, hogy kibéküljek vele. – Sem horzsolás, sem ütés, vagy bármi más sérülés sincs a tetemen. Tűnyomot nem találtam. Viszont ez az egész sehogy sem áll össze, szóval megvizsgáltatom a laborral a vérét mindenféle érzéstelenítőre, altatóra és drogra. Lehet, itattak vele valamit, vagy máshogy jutott be valami tompító szer, ami kiütötte.
– Nemi érintkezés? – tettem fel a kérdést, holott a lányom korosztályának a szexuális élete volt az utolsó dolog, amiről valaha hallani szerettem volna.
– Már nem szűz, ez egyértelmű, viszont erőszakos nyomokat sem találtam.
– Mikor kezded a többit? Mármint a kizsigerelést? – léptem egyet hátra a hideg asztaltól.
– Amint kimész innen – mondta sürgetően.
– Később visszajövök! – bontottam le magamról az egyszer használatos köpenyt és a zajos lábzsákokat, majd a lengőajtó felé vettem az irányt.
– Alig várom – dörmögte halkan.
– Mit mondtál? – kérdeztem vissza.
– Jól hallottad! – kacagott fel.
– Már gyerekkorunkban is állandóan ezt csináltad. Mindig csak idegesítettél.
– Ez van, tesó – intett a kezével, amiben már az éles szikét tartotta.
Megjelenés: 2025. október 3.
Szállítás: megjelenés után FoxPost, MPL
Oldalak száma: 608
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-36-2
Méret: 152 mm x 230 mm x 48 mm
Borító: Nagy Ferenc
Original price was: 7390,00 Ft.6651,00 FtCurrent price is: 6651,00 Ft.
Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:
Az író eddig megjelent regényei
Legutóbbi hozzászólások