Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Pesti balhé

Pályázatnyertes regény

Fülszöveg:

Egy keményöklű hadnagy, átkosból itt maradt titkos szervezet, egy piti bűnöző, egy formás ragadozó és egy gyönyörű nő…

A regény nem pusztán egy krimi, amelyben a hős nyomozó kitartó munkával és éles logikával megoldja a bűncselekményt. A rendszerváltás utáni években játszódó történetben semmi és senki nem fekete vagy fehér. A kegyetlen hóhérban megvan a gyengédség, a piti tolvajban az együttérzés, a vágy egy jobb élet iránt, és a rend őrei sem feltétlenül az igazság bajnokai.
Hogyan léphet ki a múlt árnyékából a nyomozó, aki szinte semmit nem tud a származásáról, és a hős forradalmár nagyapa emlékének az árnyékában nőtt fel?
Vajon kitörhet-e a gettóból egy kőbányai piti tolvaj, aki mindig a nagy fogásról ábrándozik?
Egy sikertelen bolti rablást követően Misi ölébe hullik a mesés vagyont ígérő zsákmány, amely fenekestől forgatja fel az életét, és megkapja azt a figyelmet, amelyre sohasem vágyott igazán.

Részlet Mészáros Lajos: Pesti balhé című regényből

Első fejezet

1.

1993. november 14. vasárnap

– Halljam, hol van? – tette fel a kérdést higgadtan Sebész, de a nyomaték kedvéért egy csattanós pofont is mellékelt hozzá.
– Rohadjatok meg! – közölte az ütés elszenvedője, miközben felszakadt szájából vér csurgott csupasz mellkasára.
Az áldozat, Erdős Péter ezután érthető módon folytatta az ingerült szitkozódást. A saját házában, este, előzetes bejelentés nélkül törtek rá egykori társai, Imre és Sebész. Kirángatták az ágyából, leteperték a földre, majd levonszolták a lépcsőkön a fényűzően berendezett budai villa dolgozószobájába. Végezetül úgy, ahogy találták, anyaszült meztelenül egy székhez kötözték.
A sebtében kialakított vallatóhelységben sejtelmes félhomály uralkodott. Csak a barokk diófa íróasztalon álló antik olvasólámpa szolgáltatott némi sárgás fényt, amit egyenesen Péter arcára irányítottak. Éppen úgy, ahogy minden rendes kényszervallatáson.
Sebész egyáltalán nem volt türelmetlen, de már irritálta a fékevesztett káromkodás, ezért újfent felpofozta Pétert, ezúttal ököllel, mire az elnémult. Sebész megfordult, és a lámpa fényét kezével kitakarva társa tekintetét kereste, aki egy hatalmas bőrfotelben terpeszkedett.
Imre mélyen barázdált homlokát dörzsölgette, miközben hüvelykujjával a halántékát masszírozta. A hatvanas éveiben járó férfi kocsonyás tekintete, püffedt, vörhenyes arca hűen tükrözte alkoholhoz fűződő halálos vonzalmát, és jelen esetben másnaposságát is.
– Hmm? – biccentett türelmetlenül Sebész, utasítást várva. Bár több mint két éve nem látta Imrét, őt nem lepte meg az állapota. Végigkísérték egymás életútját, gyerekkoruktól kezdve, így testközelből követhette lassú öngyilkosságát.
Imre egy csomag Symphoniát kotort elő az öltönyéből, kihúzott belőle egy cigarettát és rágyújtott. Jó mélyen letüdőzte a kesernyés füstöt, és azonnal köhögésben tört ki. Fájdalmas arckifejezése arról árulkodott, hogy ez a művelet cseppet sem segített sajgó koponyáján.
– Lennél kedves elárulni, hogy miért csinálod ezt, Péter? – krákogta grimaszolva.
– Mit miért? – kérdezett vissza üvöltve a férfi, miközben erőtlen kísérletet tett kezei kiszabadítására.
– Az a kérdés, hogy miért szórakozol velünk? Mi mind egy oldalon állunk, sőt, mi több, barátok vagyunk…
– Sose voltunk barátok! – vágott a dohányos szavába Péter.
Imre az ablakhoz lépett, végigsimította a damaszt sötétítő függönyt, mialatt végig rosszallóan csóválta a fejét, mint aki szörnyen elégedetlen a hallottakkal.
– Szóval, azt mondod, hogy nem voltunk barátok? – kérdezte megjátszott csodálkozással a hangjában. – De ez a mérhetetlen gazdagság, amire szert tettél az elmúlt évtizedekben, a rendszer által jóváhagyva, a közvagyonból finanszírozva, az azért jó volt, ugye? – mutatott a szoba falait díszítő festményekre. – Arról nem is beszélve, hogy mindkét gyermeked az Egyesült Államokban tanulhatott, ahol mi segítettünk megalapozni az életüket.
– Én ezekért mind megdolgoztam! Megérdemeltem!
– Dolgoztál? Na, ne röhögtess… nélkülünk egy senki lennél! Mindent nekünk köszönhetsz! Most pedig válaszolj! Hol van?
– Mi hol van? Azt se tudom, miről beszélsz! Engedjetek már el!
– Ne hazudj a képembe!
– Nem hazudok!
– Pedig tudjuk, hogy tudod, hogy hol van, amiről már mi is tudunk!
A mondat hallatán halvány, visszafogott mosoly ült ki Sebész arcára, ami nem kerülte el Imre figyelmét sem.
– Most mi van? – nézett társára felhúzott szemöldökkel.
– Á, semmi – vigyorgott amaz.
– Nem fogom a kedvedért átfogalmazni – duzzogott Imre, és elfordította a fejét. – Péter, legalább azt áruld el, hogyan tudtad ennyi éven át titokban tartani, hogy nálad van? És egyáltalán, mi hasznát láttad így?
– Te teljesen hülye vagy? Tényleg nem érted, hogy fogalmam sincs, miről zagyválsz?!
Imre a megkötözött férfi arcába fújta az utolsó slukk füstjét, ezután a csikket látványosan átnyújtotta Sebésznek.
– Én a helyedben most rögtön beszélnék, hiszen ismered őt – biccentett sokatmondóan a mellette álló társa felé.
Igen, tudta, hogy kicsoda Sebész, hát hogy a kurva életbe ne tudta volna!
– Higgyétek el, hogy tényleg nem… én semmit se értek! – hebegte, miközben rémülettel telt szemét le sem vette a parázsló csikkről.
Sebész lassan megsimogatta a férfi izzadságtól csatakos fejét, és perverz élvezettel búgta:
– Tudod, szeretném azt mondani, hogy ez csak üzlet, bla, bla, bla, de az igazság az, hogy ezt nagyon fogom szeretni! – Amint befejezte a mondatot, ráfújt a halványan parázsló csikkre, mire az vörösen felizzott; nem teketóriázott, rögvest a férfi combjába mélyesztette.
Péter felüvöltött a fájdalomtól és megperzselt bőrének kellemetlen szaga lassan betöltötte a szobát. Eközben Sebész arca felragyogott és egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkát, mert végre megint úgy érezhette, hogy él! Ismét önmaga lehetett, mint a régi szép időkben, nem pedig egy haszontalan vénember, aki nap mint nap otthon üldögél „öregszagú” köntösében és csak várja a kaszást.
– Mit szólnál hozzá, ha kiherélnélek? – folytatta kéjesen.
– Basszátok meg, ti őrültek vagytok! – sziszegte összeszorított fogakkal Péter.
– Imre megmondta az előbb, hogy tudjuk, hogy tudod, hogy… – Sebész szava hirtelen elakadt, elmosolyodott, és erősen megmarkolta a férfi pöttömnyire zsugorodott farkát.
– Ne… Kérlek… csak ezt ne! – fakadt sírva végső elkeseredésében.
– Tudtad, hogy a tököd összeköttetésben van a fenekeddel? – vigyorgott Sebész, egyre szorosabban markolva az említett testrészt.
– Nem… – nyögte Péter, teljesen elvékonyodott hangon.
– Ha levágom – hatásszünetet tartott –, összeszarod magad! – fejezte be diadalittasan mondandóját, és egy gyors mozdulattal eljátszotta, mintha tényleg le akarná metszeni a megszorongatott péniszt.
Péter rémületében felsikoltott, úgy vernyákolt, mint egy bagzó macska, azután minden átmenet nélkül, egyszerűen elájult. Ezzel együtt fekália bűzlő folyama kezdett el csörgedezni alatta.
– Semmit se változtál – jegyezte meg fejcsóválva Imre.
– Én megmondtam, hogy összeszarja magát – vonta meg a vállát vigyorogva Sebész.
– Még jó, hogy leterítettük a fóliát, viszont ez a bűz, ez valami borzalmas – folytatta Imre, miközben egy zsebkendővel eltakarta az orrát. – Pucold fel alóla!
– Jól van – sóhajtott Sebész –, de add a kezed, segíts felkelni – nyújtotta balját, miközben gyermeki huncutság ült ki az arcára.
Imre első szándékból oda is lépett hozzá, ám egy pillanattal később, amikor eljutott tudatáig a turpisság, rémülten visszarántotta Sebész felé nyújtott jobbját, mely egy pillanattal korábban még Péter nemi szervét markolászta.
– Na, ne szórakozz velem – grimaszolta –, én aztán meg nem fogom a kezed! Most inkább kimegyek vizelni, míg te takarítasz!

2.

 

Kovács Misi a lepukkant, Bihari úti bérház harmadik emeletén kénytelen-kelletlen, de munkára fogta agytekervényeit. Bár ez korántsem volt egyedi, netán kirívó eset, hiszen hetente legalább egyszer előfordult vele, és mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették őt (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezen felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Elvégre 22 évesen kijárna már a dolce vita. Végre-valahára olyan nagymenő akart lenni, aki cigipapírként is ötszázasokat sodor fel, és meglátása szerint mind- ehhez továbbra sem volt semmi másra szüksége, mindössze a tuti balhé végrehajtására. Viszont az elmúlt hetekben több ilyen jellegű, ám sajnálatosan félresikerült „tuti” ügybe is beletört a bicskája, mely eredménytelenség változtatásokért kiáltott. Így ez alkalommal azzal kezdte a felkészülést a melóra, hogy a felhalmozódott negatív tapasztalatokat alaposan kielemezte.
Vasárnap délben, miután elfogyasztott egy párizsis szendvicset, kényelmesen elnyúlt az ágyán (a koszlott fekhely elnyűtt rugói eközben a földet súrolták), kezeit a feje alá tette, majd fél óra leforgása alatt sikerült is azonosítania azt az egy fő okot, amely mind ez idáig gátat szabott könnyű és gyors meggazdagodásának.
A balszerencse az, melyről tudható, hogy ha mellénk szegődik, nemigen áll tovább, és akivel Misi gyerekkora óta kéz a kézben jár. Egyértelmű és könnyű szívvel vállalható befutó volt, mint legfőbb indok a sikertelenségre. Nagy kő esett le a szívéről, hogy ily módon felmentést adhatott magának, és amint felébredt a szundikálásból (az önvizsgálat elég fárasztó tud lenni), rögvest belevágott a legújabb balhé kifundálásba.
Felült, kinyújtóztatta végtagjait, aztán lehajolt a körülötte felhalmozott szemétkupachoz és beletúrt annak kellős közepébe. Néhány csótány duzzogva nézett másik búvóhely után. Úgy rémlett neki, hogy lennie kell ott egy Budapest térképnek, amit még augusztusban zsákmányolt a Váci utcában egy turista farzsebéből. Fintorogva félrekotorta a penészes ételmaradékokat, a több tucat összegyűrt pöttyös rudi csomagolópapírt, cukorkás fóliákat, kakaós zacskókat, hogy megtalálhassa az ágy alá csúszott térképet. Már augusztusban is biztos volt abban, hogy egyszer még jó lesz valamire, és tessék, igaza lett!
Óvatosan széthajtogatta és kiterítette a matracára, aztán nekilátott átböngészni a budai oldal őt érdeklő utcáit. Később, saját lakhelyétől kiindulva, a mutatóujjával megrajzolta az odáig vezető útvonalat. Mindeközben erősen igyekezett fejében elraktározni, hogy mikor, melyik közlekedési eszközre kell felszállnia és hány megállót kell majd megtennie azzal.
Lépésről lépésre haladva vette át a rá váró feladat minden mozzanatát, miközben előkészítette a kivitelezéshez szükséges felszerelést, amit azután a nadrágzsebében rejtett el. Miután aprólékosan átgondolt és alaposan ellenőrzött mindent, végre kifújhatta magát. Ismét. Elterült az ágyon, aztán csak bambán, félálomban bámulta a szürkésfehér, repedezett mennyezetet. Zsongott a feje a tömérdek információtól, melyet megpróbált beleszuszakolni, és már a felette összevissza futó hézagokban is Rózsadomb kacskaringós utcáit vélte felfedezni, ennek ellenére jóleső bizsergés borzolta testét. Ismerős volt számára ez a kellemes, vágyakozással teli érzés, ám ez alkalommal más is keveredett belé; valami új, valami jobb, és ettől a plusz valamitől lett igazán izgatott. Habár ezt a valamit nem volt képes nevén nevezni, mégis minden porcikája azt súgta, hogy ma este örökre meg fog változni az élete, és soha többé nem tér vissza jelenlegi, nyomorúságos kerékvágásába.
Lehunyt szemmel ábrándozott tovább, míg Budapest sötétségbe nem burkolózott. Akkor útnak eredt, hogy kifossza a Bólyai és Apostol utcák kereszteződésében álló közértet.

***

Misi egész testében reszketett, mire kétsaroknyira megközelítette a boltot. Ezt természetesen a csípős hidegre fogta, mert sosem vallotta volna be magának, hogy fél. Hiába fűtötte őt az izgatott vágyakozás, a susogós melegítő nyakát muszáj volt felhúznia az orrára. Elkékült kezét zsebre vágta, és a mindig precízen megkoreografált laza mozgását, mellyel mások előtt szokott parádézni, most inkább hanyagolta. Összehúzta magát és szaporán szedte a lábát.
Régóta híján volt már egy kabátnak, egy igazán meleg téli dzsekinek. Arra az egy bizonyos kabátra vágyott, arra a vagány szőrmegallérosra, amilyet az amcsi rappereken látott a videóklipekben… A tervének részét képezte az is, hogy ha bejön a balhé, a Váci utcában megveszi a hőn áhított dzsekit. Igen, Magyarország legdrágább üzleteinek egyikében fogja megvenni, mert márkásat és eredetit akart, nem holmi utánzatot a gyáli lengyelpiacról, mert olyat bármelyik csöves vehet magának.
A nedves aszfaltút egyik oldalán házak – mit házak, villák! – álltak, hatalmas kertekkel, magas, masszív kerítésekkel. Másik oldalt Pest szürke ködfoltokon átsejlő, tompa fényei látszottak a máskor csodálatos panorámát nyújtó hegyoldalról. A környék szépsége mit sem változott az elmúlt években, ám a kellékek, mintegy varázsütésre, lecserélődtek. Ez még Misinek is feltűnt. Alig három éve, a rendszerváltás előtt Zsigulik és Moszkvicsok parkoltak a villák előtt, de ő aznap este egyet sem látott; helyüket mind egy szálig nyugati autók vették át.
Szájtátva állt meg egy villa előtt, melynek felhajtóján vadonatúj, lilásbordó Jaguár XJ6 parkolt. Nyolchengeres, háromezerkettőszáz köbcentis motorral… ilyet se látott még élőben! Az autó csodálatos volt, szinte ráfeszült az útra a széles kerekeivel, gyönyörű, metál fényezése a padlizsán színét idézte. Szeretett volna odahajolni a vezető oldali ablakhoz és meglesni a műszerfalat, a kocsi belsejét, mint ahogy az ilyen esetekben szokása volt, de a díszes, kovácsoltvas kerítés útját állta.
– Egyszer nekem is lesz egy ilyen! – sóhajtotta párapamacsokat lehelve maga elé.
Izgatottan indult tovább, hiszen már csak egy sarok választotta el a hőn áhított meggazdagodástól. Szinte hallotta, ahogy zizegnek kezében az ezresek, látta maga előtt a zöld Bartókokat és érezte az új kabát melegét a testén. Ismét beleborzongott a gondolatba, hogy végre megváltozhat az élete és megannyi sikertelen próbálkozás után révbe érhet. De lehet, hogy csak a hideg rázta…
Pár lépésnyire a céltól a nyálkás, sűrű ködön át felsejlett a kiszemelt bolt sziluettje. Hunyorogva vette szemügyre a szocialista időkből ismerős, tipikus „sarki kisközértet”, ami szürke falaival, rozoga bejáratával és az ahhoz vezető téglavörös lépcsőkkel nem kelthette azt az érzést senkiben, hogy odabent hegyekben áll a zöldhasú; még Misiben sem.
Összeráncolt homlokkal túrt bele ápolatlan, kócos, fekete hajába, mialatt átfutott az agytekervényein, hogy talán érdemes lett volna az akció előtt legalább egyszer eljönnie ide személyesen, és nem csak egy fülesre hagyatkozni. Lehet, hogy megszívatta magát? Pedig tisztán emlékezett, hogy egyik este, lent a krimóban egyöntetűen megfelelő célpontként emlegették ezt a helyet, ahonnan zsákszámra talicskázzák ki a bevételt a tulajok.
Felnézett a közért homlokzatára szegecselt, kopottas cégtáblára, melyet neoncsövek fogtak közre és világítottak meg halványkék fényükkel. A fehérre pingált bádoglemezen fekete betűkkel a következő felirat virított:
„kis-NAGY ABC”
A bolt ajtajára kifüggesztett, kartonpapírra írt tájékoztató szerint még volt 10 perc zárásig.
Körbekémlelt az utcán járókelők után kutatva, de öt méternél messzebb nem látott el. Benézett hát a sarkon túlra, a másik utcába is, ami szintén csendesnek és kihaltnak tűnt.
– Legalább az időzítés tökéletes – motyogta, és zsebéből előkotorta a gondosan összehajtogatott felszerelést; egy felszaladt szemű nejlonharisnyát.
Nagy műgonddal bújt bele (ezt otthon többször is gyakorolta), ügyelve rá, hogy a hibás rész hátulra kerüljön. Végigfutott a hátán a hideg, ahogy a nejlon alsónemű a fejére feszült, de úgy volt vele, hogy ez is a munka része, ennyit ki kell bírnia. Vágott egy grimaszt, remegő kezét a melegítő felső zsebébe csúsztatta, oly módon, mintha stukker lenne elrejtve benne. Szíve már a torkában dobogott, és a hideg idő ellenére érezte, ahogy tarkóját izzadságcseppek csiklandozzák.
Összeszorított fogakkal, óvatosan lopakodva ment fel a lépcsőn, kezét a fagyos kilincsre helyezte, aztán lassan benyitott az üzletbe; a bejárat fölé szerelt csengő azonnal hangos kolompolásba kezdett.
– A francba! – sziszegte ijedten.
Visszafojtotta a lélegzetét és mozdulatlanná dermedt, mint egy vadászkutya. Néhány idegőrlő másodperccel később megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kolompolás hangjára nem bukkant fel senki. Óvatosan, hogy ne csapjon több zajt, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és szemügyre vette a boltot, ami olyan kicsi és lepukkant volt, mint amilyenre a külseje alapján számított. Lehetett vagy tizenöt négyzetméter az egész.
Misivel szemben, a bolt közepén egy polcsor húzódott, megrakva édességekkel, lekvárokkal, konzervekkel. Tőle jobbra egy ósdi tejhűtő zümmögött, amellett a hangokból ítélve egy újabb hűtőegység lehetett, de azt már eltakarta az előtte tornyosuló polc. Ahogy balra fordult, azonnal felragyogott a szeme; szinte karnyújtásnyira virított tőle az elárvult kassza. Egy fehér bútorlapokból készült, derékmagasságú, több méter hosszú pult bal szélén díszelgett az egység. Körülötte ötösével kizacskózott, szikkadt zsemlék várták, hogy valaki hazavigye őket.
Első pillantásra szerelembe esett a testes, szürke-fehér pénztárgéppel. Onnantól nem is tudott másra koncentrálni, így érthető, hogy egyáltalán nem érezte gyanúsnak a bolt ürességét. Míg hatodik érzéke kézzel-lábbal hadonászott, Misi csillogó szemmel, vigyorral a képén indult meg a pénztárgép felé, hogy felmarkolja annak tartalmát… ám a következő pillanatban tompa puffanással vágódott hanyatt a nedves padlón. Hatodik érzéke durcásan csóválta a fejét…
– Segíthetek? – csendült fel rögtön egy nyájas, ám korántsem angyali hang.
Misi félszegen nyitotta ki a szemét. Először csak a szivárvány színeiben pompázó csillagokat látott, kisebbfajta tűzijátékkal a háttérben, majd azokon túl felderengett a fölé tornyosuló férfi alakja. Kopasz, minimum százhúsz kilós, karfiolfülű birkózó, aki őszinte, gyermeki mosollyal az arcán támasztott egy felmosónyelet.
– Csúszik a padló – közölte vigyorogva.
– Vettem észre – nyögdécselte válaszként Misi.
A harisnyán át megtapogatta lüktető koponyáját, miközben azért fél szemmel az előtte álló, két fejjel magasabb szörnyet vizslatta.
– Most már tudom, mit jelent a bolton a „kis-NAGY” felirat – sóhajtotta lemondóan.
– Ja, a bolt a kicsi, én meg a Nagy! – válaszolt a hegyomlás, és lassú, kéjes mozdulattal, olyan bűnös élvezettel, mintha VHS kazettán hangalámondásos tiroli pornót nézne, lehúzta Misi fejéről a harisnyát. – Hát ez? Minek? Ilyen hideg van odakint? – folytatta kaján vigyorral az arcán.
A súrlódástól égre meredő, kócos haja még a szokásosnál is szerencsétlenebb külsőt kölcsönzött Misinek. Némi jégpályára való csúszkálást követően sikerült feltápászkodnia a földről, és azonnal zsebre vágta a kezét, hogy odabent újfent pisztolyt formázzon belőle. Alkalmi fegyverét habozás nélkül rászegezte az eladóra.
– Jót szórakoztunk, seggfej! Most viszont pakold ki a kasszát és már itt sem vagyok! – mordult rá, amilyen mély hangon csak tudott.
A hatás kedvéért sokatmondóan biccentett egyet a „pisztoly” irányába és reménykedett, hogy a nagydarab pali is azt látja benne, amit ő szeretne.
– Mondanám, hogy beszartam tőled, de nem akarok hazudni – mosolygott cinikusan az eladó, mire Misiben egy világ dőlt össze. – Nyugodtan vedd elő a stukit! Csak nehogy szappanból legyen, mint abban a Woody Allen filmben! Bár, ki tudja… ahogy így végignézek rajtad, hasonlítasz rá. De most tényleg! Nyeszlett kis törpe vagy, már csak a szemüveg hiányzik rólad.
– Woody ki? – értetlenkedett Misi, de kénytelen-kelletlen belátta, hogy terve kudarcba fulladt, így kirántotta kezét a zsebéből, és rögtön egy váltott lábas ugrással kung-fu alapállásba helyezkedett.
Ahhoz képest, hogy életében nem sportolt semmit, egész jól utánozta a mozdulatokat, és tapasztalatból tudta, hogy az elrettentő fellépés nagyon sokat számít. Pláne akkor, ha valaki vasággyal együtt is csak ötven kilót nyom és nem éri el a százhetven centit sem, mint ő. Egyszóval, hogy még jobban nyomatékosítsa szándékának komolyságát, elővezette Bruce Lee legendás mozdulatát: hüvelykujjával megérintette az orrát, aztán kinyújtotta a kezét és négy ujját egyszerre mozgatva intett a férfinek, hogy támadjon. Igyekezett a lehető legszigorúbb, vérszomjas arckifejezését elővenni, és szinte megfagyott körülötte a levegő, ám ez látszólag semmi hatást sem váltott ki ellenfeléből. Úgy tűnt, hogy a boltos egyszerűen nem bírja levakarni a karfiolfülei közé szorult mosolyt, és ahogy teltek-múltak a másodpercek, a helyzet egyre kínosabbá vált Misi számára. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Eddig a pontig tartott a tudománya, és most egyetlen haverja sem állt a háta mögött, hogy kihúzza őt a csávából.
– Figyelj, kis Woody – törte meg a csendet a boltos –, jópofa srác vagy, meg minden, és nem akarom szétverni rajtad ezt a felmosónyelet, mert még új, de ha nem takarodsz ki az ajtón önszántadból, én esküszöm, kisegítelek rajta! – A hegyomlás, csak hogy nyomatékot adjon előbbi mondandójának, dobbantott egyet a lábával. Mintha kisebb földrengés rázta volna meg a bolt környéket.
Több se kellett Misinek! Riadt nyúl módjára pattant ki a nyitott ajtón és kezdett eszeveszett vágtába. Ötven méterrel arrébb, kifulladva, lihegve fordult vissza, hogy meggyőződjön róla, biztonságos távolságba került.
– Szerencséd, hogy nem aprítottalak szét! – üvöltötte a tisztes távolságtól és a köd lepte sötétségtől felbátorodva.
A birkózó lecövekelt a bolt lépcsőjén. Esze ágában sem volt megkergetni a tolvajt.
– Szivi, gyere vissza, kérlek! – kiáltotta röhögve és integetésre emelte a karját. – Itt maradt a harisnyád! – Úgy lóbálta az alsóneműt, mint ahogy a kisdobosok lengették zászlócskáikat a dísztribün előtt masírozva május elsején.
– Rohadj meg! – mutatott be középső ujjával Misi, amiből a boltos már egy kukkot sem látott a köd miatt.
Orrcimpája kitágult, összeszorított szája csak egy vékonyka csík volt remegő arcán. Mérgében a járdaszéli, elszáradt bokrokat rugdalta, és amikor meglátta a korábban megcsodált autót – azt a bizonyos Jaguárt – a villa felhajtóján, teketóriázás nélkül átmászott a kerítésen. Legörnyedve, macska módjára lopakodott át az előkerten, és úgy fürkészte a terepet, mintha egérre vadászna. Egér? Neki sokkal nagyobb vadra fájt a foga: egy jaguárra!
Amint a luxusautó oldalához ért, még utoljára körbekémlelt, azután belesett az autó belsejébe. Vajszínű bőr borította az üléseket, az ajtókat, de még a kormánykereket is, mely világos enteriőrt mahagóni fabetétekkel ellensúlyozott a gyártó. A látottak elnyerték a tetszését.
Elégedett bólogatással nyugtázta a számára elérhetetlen luxust, és lekuporodott a gépkocsi mellé. Durcás volt és duzzogott, mint egy óvodás, aki most értesült arról, hogy szülei nem veszik meg neki a kiszemelt játékot.
– Nem fogok üres kézzel hazamenni! – sziszegte összeszorított fogakkal.
A motorháztetőhöz ugrott és megragadta az ott ágaskodó emblémát. Feszegetni kezdte a jaguárt, mert muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy képes elérni a kitűzött célokat, hogy korántsem annyira szerencsétlen, mint amilyennek jelenleg érezte magát. Nekiveselkedett, de az acél nem engedett. Ettől csak jobban feldühödött.
Lábát az autó lökhárítójának támasztotta, és teljes testével tépte, rángatta az emblémát, mint egy őrült, de legalább elérte vele a célját. Kisvártatva, fémes csikorgás kíséretében a kis jaguár kiszakadt a helyéről. Csak a szexhez fogható, jóleső kielégülést érzett, hogy végre magáénak tudhatta azt a kincset!
– Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!
Megállt benne az ütő, ahogy meghallotta az idegen férfi hangját, ami pár lépésnyire a háta mögött zengett. A villa kitáruló ajtaján át kiáradó fény pedig azonnal felfedte sötétben somfordáló alakját. Szerencsére maradt annyi lélekjelenléte, hogy nem vert gyökeret a lába, és ideje arra, hogy hasra vágja magát. Az adrenalinfröccs hatására szinte elit kommandóssá változott, egy másodperc alatt, és hangtalanul kúszott át a kocsi túloldalára. Aztán csak fülelt, lélegzet-visszafojtva , és reménykedett, hogy elkerülheti a lebukást.
Ami úgy tűnt, hogy sikerül neki, hiszen a villából kilépő férfi nem kezdett el hangosan óbégatni, nem ugrott rá üvöltve, az ökleivel kaszabolva a hátát, és még csak rendőrért sem kiáltott. Mindössze gyufasercegést hallott a Jaguár túloldaláról, és a murván csikorgó léptek zaját. Aztán egy pár fekete cipő állt meg közvetlen a gépkocsi mellett. Szíve a torkában dobogott. Egy cipzár fémes siklásának zaja szüremlett fülébe, egy rekedtes sóhaj, kisvártatva pedig vizelet akadozó csobogása.
Agya veszettül pörgött, de gondolatai a „hogyan vágjam ki magam a slamasztikából, amibe hülyeségem okán kerültem” címet viselő kézikönyv pontjai helyett teljesen máshol jártak. Egyre csak azon kattogott, hogy mennyire ciki lenne, ha felfedeznék őt, kezében a kocsi letört emblémájával, és emiatt a piti dolog miatt vernék bilincsbe a fakabátok. Nem is annyira a tulaj vagy a zsaruk előtt lenne kellemetlen a dolog, mert ugye az ő véleményük senkit sem érdekel, sokkal inkább a telepen, ha kitudódna, hogy miért kasztlizták be… pedig a kóterból tuti eljutna a hír… egy nap se kellene… és ez a sztori örökre bemocskolná csillogó renoméját.
Legalább egy VHS magnó lenne a hóna alatt, amit a villából mentett! Vagy a kisbolt bevétele, mondjuk kötegbe göngyölt ezresek dudorodnának a zsebében… Na, az menő lenne, és teljesen más megvilágításba helyezné őt, ha lebukna… De egy autóembléma? Tiszta blama…
Míg őt ezen gondolatok gyötörték, a Jaguár túlfelén a férfi befejezte a vizelést, eltaposta a csikket, és bement a házba. Végre kiereszthette a tüdejében rekedt levegőt, ahogy észlelte a távolodó lépteket, majd hallotta becsapódni a bejárati ajtót. Újra sötétségbe burkolódzott a gépkocsifelhajtó, remek alkalmat biztosítva Misinek a menekülésre, aki köszönte a lehetőséget és azon nyomban talpra ugrott.
Csak a kerítés tetején szólalt meg fejében a kisördög, emlékeztetve őt erre a mondatra:
„Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!”
A Jaguár mellett kuporogva eszébe sem jutott értelmezni a kifülelteket. De most, hogy az első sokkból felocsúdva éppen a jéghideg kovácsoltvasat markolászta, ismét bekúszott elméjébe, és határozottan érdekesnek találta. Sőt, mi több! Olyan kíváncsiság vett erőt rajta, ami néhány másodpercnyi tétovázás után, mint a gravitáció, lekényszerítette őt a kerítés tetejéről.
Az a nagyfokú tudásvágy, ami jelen esetben mohóságot jelentett, két kézzel markolt bele kócos hajába és húzta őt egyenesen vissza, a villához. Fejében hangosan csikorogtak a logika rozsdás kerekei, míg átvágott a gépkocsi felhajtón, és az épület oldalába kerülve az egyik ablakhoz nem lopódzott. Vélhetően féltett titkokat fürkészhet ki, mely információhalmazt felhasználva akár százezreket vagy talán milliókat is kereshet. Bár sosem keveredett ilyesmibe, de nem volt hülye. Columbo és Petrocelli ügyein nőt fel, melyek éppen elégséges és magabiztos alapot szolgáltattak elképzeléseinek ahhoz, hogy kivitelezhessen egy zsarolást. Az jól fizető meló, érdemes lehet kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy elég menő is…

***

Imre ugyan csak pár percig volt távol, ám visszatértekor azonnal leverte a víz, és kis híján elhányta magát az elé táruló látvány miatt. Az még csak hagyján, hogy Sebész nem takarította fel a mocskot, ez volt a kisebb, ignorálható probléma. A nagyobb, mely komoly magyarázatra szorult, és leküzdhetetlen akadályt gördített a vallatás folytatása elé, valamint csúnyán felkavarta Imre vodkával feltöltött gyomrát, az Péter padlón elterülő, élettelen teste volt. A férfi falfehér arcának a feje körül terjengő, feketének tetsző vértócsa adott rémséges kontrasztot, mintha csak a hirtelen láthatóvá vált aurája lenne. Ott feküdt, elvágott torokkal, mozdulatlan. Kikerekedett, bevérzett szeme a plafont bámulta, mindezt oly csendesen, némán… Némán! Ez a kurva némaság idegesítette Imrét a legjobban!
– Ezzel még várhattál volna… Nem adtam rá parancsot! – sziszegte dühtől remegő arcizmokkal.
– Pszt! – intette őt csendre Sebész, vértől csöpögő kését a szája elé tartva. – Épp azt próbálom kitalálni – folytatta suttogva, ügyet sem vetve az Imre által felcitált „erre nem adtam parancsot” témára –, hogy mi lehetett az utolsó gondolata.
– Te megőrültél? – hördült fel Imre, és mindkét kezével a nem létező haját markolászta. Persze nem várt választ, a kérdés pusztán költői volt, és teljességgel felesleges. – Legalább elárulta? – folytatta egy másik, lényegesebb kérdéssel, és jókorát húzott a zsebéből előkotort vodkából.
– Nem – válaszolta Sebész.
– Mi nem? – kiabálta Imre. – Nem őrültél meg, vagy nem árulta el?
– Dupla nem…
Imre feje lángolt a dühtől, és már úgy üvöltött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából.
– Baszd meg! Miért kellett? Most hogy szedjük ki belőle? Te vén idióta!
Eközben Sebész felegyenesedett a halott férfi mellől és ingerült társa fölé tornyosult, mint egy ragadozó a prédája fölé.
– Velem nem beszélhetsz így… – közölte rémisztően nyugodt hangon, szinte suttogva, miközben a vértől csöpögő pengével néhány milliméternyire megközelítette társa bal szemgolyóját. Hiszen jobbkezes, így volt kézenfekvő.
Imre arcából kifutott a vér. Nem úgy, mint Péteréből, de mégis hasonló módon kifehéredett. Gyöngyöző homloka, remegő keze mind-mind hűen tükrözték kétségbeesését, és azt a számára megdöbbentő felismerést, hogy az előtte pózoló idős férfi, akit valaha a legjobb és leghűségesebb „katonájaként” tartott számon, megőrült. Most már kérdezni is felesleges lett volna.
– Nyugodjunk le! – ennyit sikerült kinyögnie, és hátrálni kezdett.
– Tudom, hogy tudod, hogy csak… ugratlak! – kacsintott mosolyogva Sebész, és leeresztette a kését.
– Elmész te a búbánatos francba! – zihálta Imre, kezét a mellkasára szorítva, szívtájékon. Úgy volt vele, ha említett szerve megpróbálna kiugrani, amire komoly esélyt látott, legalább visszapréselheti a helyére.
És hogy mi járt eközben Sebész fejében? Őrület semmiféleképp, csupán hideg számítás. Beteljesítette évek óta elfojtott vágyait, vagyis elvégezte, amiért jött. Sikerült újra átélnie a katarzist, a velőt rázó kielégülést, és csak ez számított. Imre csupán kötelező kellék volt számára, a maga hülyeségeivel együtt. De hogyan tovább? Sajnos pillanatok alatt elillant az élvezet és rögtön komoly fejtöréssé nőtte ki magát a kérdés. Időre volt szüksége, hogy kifundálhasson valamit, ami továbblendíti az ügyet, ami mozgásban tartja az úthengert, a kormány mögött Imrével és a Vörös Illuminátus tagjaival.
Nagyot sóhajtott és nosztalgiával gondolt vissza a letűnt rezsimre, amit oly galád módon elsöpört a rendszerváltás. Ott, abban az időszakban, abban a másik világban (mintha nem is ez a bolygó lett volna), minden egyszerűbb volt. Mármint az ő szemszögéből. Naponta kapott újabb és újabb megbízásokat, mert mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. Mert meg kellett védeni a rendsz… a nagy semmit. De azt foggal, körömmel.
Cseppet sem bánta, hogy a paranoia és az emberi hülyeség akkora méreteket öltött, hiszen ez éppen kapóra jött számára akkoriban. Csak legyen mindig friss „hús” a székhez bilincselve a kihallgatóban, vagy az eltüntetőben. Mindössze ennyi kellett, hogy ő boldog legyen és magasról tett az ideákra, s a többi marhaságra, ami körülötte zajlott.
Viszont most időt kellett nyernie, hogy kitalálja, hogyan folytatódjon ez a történet. Imrére nézett, aki időközben sikeresen elkerülte a szívrohamot és az arcszíne is visszatért a megszokott lilásvöröshöz. Nyugtázta, azután fél szemmel Péterre sandított. És akkor megvilágosodott. Rájött, hogy a válasz ott hever a lába előtt, a padlón, vérbe fagyva! Jelenleg keresve sem találhatna jobb időhúzó tevékenységet, mint Péter testének aprólékos feldarabolása. Imre előtt szigorúan a hulla eltüntetésének megkönnyítésére hivatkozva… és amíg ő elszöszmötöl ezzel, addig társa kedvére felforgathatja a villát, hátha megtalálja, amit keres.
Imre nem ellenkezett. Sőt! Művigyorral az arcán egyenesen nagyszerű ötletnek nevezte a felvázolt tervet… és miután az íróasztal teljes tartalmát egy zsákba ürítette, sietve elhagyta a helyiséget, hogy az emeleten folytassa a kutatást.
Sebész viszont éppen „belevágott” volna a feladat végrehajtásába, amikor zajt hallott. Persze Imre odafent tette a dolgát; tompa puffanások, koppanások szűrődtek le az emeletről, de ez más volt. Az ablak mögül, odakintről érkezett a recsegő hang.
Felugrott és szétrántotta a résnyire kihúzva felejtett függönyt. Egy alakot látott a kerítés felé vágtázni. Még messziről nézve is röhejes volt látni, milyen nehézkesen küzdi át magát rajta.
– Ez még kapóra jöhet! – mélázott Sebész és halvány mosoly futott át az arcán.

3.

 

Misi még akkor is reszketett, mint a nyárfalevél, amikor egy órával később leszállt a metróról. Az Ecserinél jött fel az aluljáróból, és rögtön a törzshelye felé vette az irányt. A Második félidő nevű kocsma egy tömbház aljában várta őt, késő esti nyitvatartással. Reményei szerint az egyik asztalánál ott ül még Bandi, egyetlen barátja, és őt várja. Pénz híján csak tőle várhatott segítséget a problémáira. Sok-sok felest, akár egy liternyit is, csak hogy felejteni tudjon. A villánál látottak beleégtek a retinájába, és bármerre fordult, minduntalan azt a vérbe fagyott szerencsétlent látta maga előtt. A nyakán tátongó nyílást, a feketének tetsző vért, ahogy az egyre csak terpeszkedik annak feje körül… és a sapkás csávót. Azt az öreg kéjencet, kezében a késsel, arcán az őrültek megszállottságával… Na, őt se fogja soha elfelejteni.
– Csak ott legyen Bandi a krimóban, csak fizessen egy-két kört – motyogta maga elé, míg szaporázta lépteit.
Mialatt morfondírozott, váratlanul egy fekete BMW ugratott fel elé a járdára az Üllői útról. A gépkocsi motorja hangosan bőgött, miközben egy látványos, gumifüstölős farolást követően leparkolt előtte, körülbelül tíz centiméterre a lábfejétől.
Hátrahőkölt és meglepetésében köpni-nyelni sem tudott. Tulajdonképpen csodálta a volán mögött ülő Karcsi vezetési technikáját, ámbár nem lehetett benne biztos, hogy az említett férfi így akarta kivitelezni az imént bemutatott manővert. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy nem gázolta el őt?
Rémült tekintetét elvakították a BMW halogén lámpái, míg agyában velős kérdés fogalmazódott meg:
Miért?!
Igen, jól ismerte a kocsiban ülő galerit, és a háta közepére sem kívánta őket. Sőt mi több, úgy volt vele, hogy inkább diskurálna az ábécés hegyomlással még fél órát, mintsem hogy ezekkel egy percet is együtt töltsön. Bár ekkor beugrott neki, hogy ha sorrendet állítana az ügyben, hogy kivel nem lógna szívesen együtt, jelenleg magasan vezetne a Sapkás Öreg. Zsolti meg a bandája hozzá képest csak sereghajtó lehet, és ettől a gondolattól némiképp jobb kedvre derült, dacára a várható pofozkodásnak.
Az autó jobb oldali, sötétített üvege komótosan leereszkedett, és úgy dőlt ki rajta a dohányfüst, mint egy kőbányai gyárkéményből. A háttérből a Rapülők egyik száma üvöltött kazettáról, aminek szövegét a volán mögött ülő Karcsi nagy átéléssel rappelte együtt Geszti Péterrel.
„Gyere ki a hóra egy szóra! És legyél nagyon bátor! / Ő csak, ő csak a helyi terminátor. / Szétszed téged. Hogyha nem vigyázol, véged!”
– Halkítsd már le, baszod! – adta ki az ukázt Zsolti, és flegmán kikönyökölt az ablakon. – Már kereslek egy ideje – vetette oda foghegyről Misinek.
– Ne csináljátok, srácok! – fanyalgott Misi. – Kurva szar napom volt!
Zsolt az órájára nézett.
– És még nem ért véget… Halljam, hol a pénzem? – folytatta, miközben az utolsó slukkot szívta az arany Marlboroból.
– Tetszik a kabátod! – Egy hirtelen ötlettől vezérelve Misi igyekezett volna más irányba terelni a beszélgetést, miközben közelebb lépett a kocsihoz. – Nagyon gengszteres! Olaszba vetted?
– Kapd be, a pénzről beszélj!
– Ja, a pénz! Képzeld, pont ma este akartam neked megadni! Nemrég kipucoltam egy ABC -t!
– Akkor virítsad!
– Sajnos történt egy kis bibi…
– Miféle bibi?
– Idefelé jövet a Petőfi hídon elkapott két csávó. Az egyiknél kés volt, a másiknál meg baseball ütő. Azt mondták, hogy rögvest kicsinálnak, ha nem adom oda nekik a pénzemet. Én persze próbáltam ellenállni, mondtam, hogy nincs nálam lóvé, meg az egyiket forgó rúgással le is küldtem a földre, de a másik, a nagyobb darab megborított, azután a lábamnál fogva kilógatott a Duna fölé. Nem tehettem semmit, amíg fejjel lefelé lógtam, kivették a zsebemből a zsét, aztán elrohantak.
– Hű, ez érdekes – ironizált Zsolti, megnyúlt, csodálkozó képpel, aminek láttán Misi majdnem elröhögte magát. – És hogy nem estél bele a vízbe?
– Az úgy volt, hogy amikor elengedte a lábamat, én zuhanás közben elkaptam a híd korlátját, tudod, ott alul, és így vissza tudtam magamat húzni – vigyorgott, miközben hanyag mozdulattal és teljes testsúlyával rátámaszkodott az autó visszapillantó tükrére.
Legnagyobb sajnálatára az a vacak sokkal könnyebben megadta magát alig ötven kilójának, mint a jaguár embléma, és végül ez lett az utolsó momentum, amire tisztán emlékezett a találkozóból.

***

– Hidd el, a Hubertus majd segít, ráadásul olcsó! – mosolygott kényszeredetten Bandi, és megemelte a poharát.
A bisztró oldalfalait nikotintól besárgult, eredetileg zöld-fehér színű Fradi zászlók, valamint röpképtelen, hungarocellből készült, zöldre festett Fradi sasok borították. A pult mögötti részen kapott helyet a „dicsőségfal”. Porlepte, ám díszes keretekbe ékelt fényképek lógtak az FTC egykori aranylabdás játékosáról, Albert Flóriánról és az ezüstcipős Nyilasi Tiborról. Mellettük bekeretezett újságkivágások szóltak a klub legnagyobb sikereiről az elmúlt évtizedekből, valamint a legfrissebb, idén begyűjtött NB1-es bajnoki elsőségről.
– Szarul nézek ki, mi? – nyögte Misi, amikor látta, hogy barátja fancsali képpel vizslatja feldagadt, lilára püfölt arcfelét.
Bandi beletúrt rendezetlen, vöröses, göndör hajába és csak fél szemmel sandított vissza rá. Alkoholtól kivörösödött, szeplős arcán sajnálkozás tükröződött.
– Dehogy, nem vészes – nyögte kényszeredetten mosolyogva.
– Semmi nem jön össze mostanában, érted? Semmi! A minap el akartam kötni egy Zsigulit, egy szaros Zsigát… mert ugye mennyire nehéz kinyitni és elindítani egy olyat, ugye?
Bandi egykedvűen vonogatta cingár vállait. Nem mintha nem lettek volna elképzelései a dologgal kapcsolatban, hiszen végzettségét tekintve autószerelő volt, de nem akarta megfosztani barátját a történet közreadásától. Inkább előredőlt, az asztalra könyökölt, rőt kecskeszakállas állát a tenyerébe fektette és nagy érdeklődést színlelve fülelt tovább.
– Semennyire! – folytatta Misi. – Csak egy csavarhúzó kell és csókolom, már el is vitted, de persze nekem ez sem ment! És tudod, hogy miért nem?
– Nem – csóválta a fejét Bandi.
– Már benne ültem, kihúztam és összekötöttem a kábeleket, de se szikra, se semmi… mert nem volt benne akku! Érted, ott állt az utcán és nem volt benne… á, hagyjuk is – legyintett.
– Meghívlak még egyre – pattant fel Bandi, és kissé bizonytalan léptekkel kioldalazott az asztal mögül.
A háttérből egy Williams flipper, a FunHouse ütemtelen kattogása, csilingelése és bárgyú zenéje hallatszott. Misi figyelmét egy nagy csattanás vonzotta oda, mely azt jelezte, hogy az előtte álldogáló alkoholista éppen szabadjátékot nyert.
– Mákos kurafi! – morogta megvetően, amikor barátja éppen visszatért az italokkal. – Nekem sose adja be – folytatta a zsémbelést, és fejével a flipper felé biccentett, aztán beletúrt a zsebébe és a csillogó jaguárt átcsúsztatta barátja elé. – Tessék! Ez legyen a tiéd. Most nincs nálam pénz, de legközelebb én hívlak meg téged.
– Ez mi?
– Minek látszik?
– Embléma. De honnan? Loptad?
– Persze, de… – és abban a pillanatban komolyan elgondolkodott azon, vajon feltárja-e Bandi előtt a teljes történetet, hullástól, mindenestől. Érezte a késztetést, hogy megossza vele, és hogy talán megkönnyebbülne tőle… de végül, némi mérlegelést követően úgy döntött, egyelőre megtartja magának a sztorit. – Mindegy honnan van, tedd el, legyen a tiéd!
– Nekem nem kell, viszont te eladhatnád valakinek, néhány százast biztos kapnál érte – javasolta Bandi.
– Gondolod?
Bandi nézegette, forgatta kezében az emblémát, és visszatolta barátja elé.
– Persze! Talán valakinek pont egy ilyen hiányzik a kocsijáról – mondta, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Érted? Valakinek pont ez hiányzik a kocsijáról! – ismételte, mire még jobban röhögtek és potyogtak a könnyeik.
– Jól van, ha neked nem kell, akkor majd megpróbálom elpasszolni – húzta vissza a jaguárt.
– Hol szerezted? – kérdezte Bandi a szemét törölgetve.
– Rózsadombon… – merengett maga elé Misi ködös tekintettel. – De ne kérdezz többet!
– Legyen… És mi történt az arcoddal?
Tessék! A nap másik történése, amit semmi kedve sem volt előadni, pláne nem őszintén úgy, ahogy valóban megesett. Túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia hozzá, hogy érthető legyen, ami még több kérdést vetett volna fel. Bandi pedig imád kérdezni. Ezért úgy döntött, egyszerűen csak mellébeszél. Hátha beválik.
– Elég annyi, hogy összefutottam Zsoltival meg a sleppjével – közölte egykedvűen.
– De hát összevertek!
– Kis csicskák ezek mind – kelt ki magából Misi –, azt hiszik, hogy ők itt a környéken a királyok, de ezt még visszakapják, megígérem! Most is simán levertem volna őket, ha nem ilyen hirtelen ugranak nekem!
– Tartozol nekik, igaz?
– Húszezret adott – bólogatott megadóan –, de már harmincat követel.
– Az igen! – adott hangot meglepetésének Bandi. – Az több mint kéthavi fizum!
– Szarul keresel, baszd meg!
– Lehet, de erre legalább számíthatok minden hónapban!
Misi átnyúlt az asztal felett és jobb kezével vállon veregette a barátját.
– Ne kapd fel a vizet, nem azért mondtam.
Bandi benyúlt a zsebébe, és két ötszázast tett az asztalra.
– Ne már, Bandi!
– Csak tedd el, ez is valami.
– Köszönöm – és szemlesütve besöpörte a pénzt.
– Azért könnyebb lenne neked is, ha elmennél dolgozni.
– Baszod, kurva hálás vagyok, meg minden, de ezt ne kezdjük el megint! Könyörgöm, nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy az élet nagy dolgait megdumáljuk, oké? Ezt párszor már amúgy is eljátszottuk és sosem fogunk egyetérteni, mert én nem vagyok olyan, mint te.
– Hát az biztos – húzta fel az orrát Bandi.
– Figyelj, én nem bírom elviselni, hogy mások mondják meg, mit csináljak, hogy mások osszák be az időmet. Emlékszel? Egyszer dolgoztam egy hétig, pont elég is volt abból a szarból. Hajnalban kelni, órákat utazni… meg nekem különben se parancsolgasson senki.
Időközben az utolsó vendég kidülöngélt az ajtón, így a flipper is elcsendesült. Már csak ők maradtak az áporodott levegőjű, sörszagú, cigarettafüstös presszóban.
– Mások fényesen megélnek munka nélkül – folytatta Misi –, ott van például a Zsolti… Szóval nekem is sikerülhet.
– Olyan akarsz lenni, mint ő? – húzta fel a szemöldökét Bandi.
– Aha!
Bandi arcizmai megremegtek, felkapta a poharába kitöltött „nyugtatót” és ledöntötte a torkán.
– Akkor legyél olyan, te vak barom – pattant fel és a kabátjáért nyúlt.
– Ne menj, hallod? – kapta el a karját Misi. – Inkább igyunk még egyet!
A pultos, látva a közjátékot, felmérve a késői órát és előre kalkulálva a várhatóan igen csekély borravalót, azon nyomban rájuk pirított:
– Elég lesz mára, szeretnék zárni!
A kedves noszogatás hatására Misi is feltornázta magát az asztal mögül, és míg Bandi a kabátja felvételével bajlódott, ő lopva a pultost figyelte, aki éppen az aznapi bevételt számolta. Misi hunyorogva méregette az átnyálazott bankókat, miközben azt találgatta, hogy vajon mennyi lehet az annyi.

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Könyvtárellátó, KELLO
Areán – Magam vagyok a tűz 18+

Areán – Magam vagyok a tűz 18+

AREÁN

MAGAM VAGYOK A TŰZ!

„Ez a könyv minden szempontból meglepetés volt számomra, mert „személyében” egy olyan fantasy kötetet olvastam, amellyel eddig soha ezelőtt nem is találkoztam és talán éppenséggel a parányi bizarrsága miatt fogott meg ennyire :D” – BookTime

Szerző: Andy T. Miller
Oldalak száma: 216
Megjelenés: 2020
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-00754-2-6

Andy T. Miller Areán

Fülszöveg

Ez egy izgalmas, magával ragadó, misztikus kalandregény, amit el akarsz majd hinni az utolsó betűig. Nem egy rózsaszín lányregény, nincs tarka unikornis, de vannak valódi emberek, valódi szenvedélyek, valódi fájdalmak, és igazi kalandokat élhetsz át. Azoknak ajánlom, akik szeretik a vérbeli kalandokat, az igazi jellemeket, a kemény férfiakat és a harcra kész nőket, akik mégis ízig-vérig nők. Tarts Areánnal egy különleges világba, amely itt van körülöttünk, mégis rejtve előlünk! Ismerd meg a köztünk élő halhatatlanok életét! Mert ők itt vannak…
Éld át a tébolyult szerelmet, az elsöprő vágyat, az elme diadalát a halál felett!
Tarts Areánnal, és garantálom, többé sosem leszel egyedül!

Amennyiben tetszik a könyv, itt meg tudod vásárolni.

„Rendkívül izgalmas, lebilincselő történet. Nem az a szokványos szerelmi történet. Talán azért, mert egy test nélküli halhatatlan férfi és a még halandó Areán kapcsolata bontakozik ki a könyv olvasásakor. Az egész könyv szépen kidolgozott, a szereplők, az érzéseik, a környezet. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Azoknak is, akik nem fantasy rajongók!​– Havjár_Krisztina_Juhászné

„Hallhatatlanok egy teljesen új megvilágításban, akiknek életútjában még számtalan lehántani való réteg van. Túl érdekes, hogy az ember szívesen abbahagyja. Történelem, szerelem, dráma, fantasy. Biztosan mindenki talál magának kedvencet a karakterek között.​– Fibi99

AREÁN – MAGAM VAGYOK A TŰZ

^

Besorolás

romantikus fantasy regény

^

ISBN

978-615-00754-2-6

^

Nyelv

Magyar

^

Oldalak száma

216

^

Kiadás éve

2020

Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

A MAGENTA története

Fülszöveg:

IZABELLA NAVARRO
Egy írónő, aki első, nagy sikert aratott könyvének megfilmesítésén dolgozik. A könyv a szakmája újraértelmezéséül és egyúttal múltjának feldolgozásául szolgál.

JORDAN REED ARMSTRONG
Visszavonult sportoló, aki előtt nincs akadály. Megszállottsága és agresszív életszemlélete miatt szélsőséges döntéseket hoz. Éles csapdákat helyez el, ám elképzelhetetlennek tartja, hogy ő maga valaha belelépjen egybe.
A kifürkészhetetlen sorsnak köszönhetően útjaik összefutnak.
Mekkora energia, munka és türelem kell ahhoz, hogy a víz megformálja a kemény sziklát azért, hogy ne legyen éles és ne sértsen meg bárkit, aki hozzáér? Mi történik, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik nem működnek együtt jól?
Mi történik, ha a cél sem ugyanaz?
Mi történik, ha a valóság illúzióvá válik, majd a ködben elhiszed a láthatatlant és megérinted a megfoghatatlant?
Te mit tennél, ha képes lennél a változásra? És mit tennél, ha a végén kiderülne, hogy te vagy a szikla?

Részlet Col O. Broox: A MAGENTA története című regényből

2. Fejezet

Jordan Reed Armstrong

Annak ellenére, hogy az autóversenyzői karrierem már évekkel ezelőtt befejeződött, még mindig magas hőfokon égő társadalmi kapcsolataim voltak, kötelező megjelenésekkel, interjúkkal és szakkommentátori feladatokkal. Emellett kapcsolatban maradtam a régi csapatommal, és szakértőként folyamatosan segítettem az autók fejlesztésében, hiszen a későbbiekben is a csapatom egyik masszív tartópilléreként képzeltem el a jövőmet, csak már nem a versenyülésben. Hiányzott a harc, de minden pilóta életében eljön a váltás ideje. Nálam ez pár éve történt meg.

Azóta az üzleteimmel foglalkozom, amiket még versenyzőként indítottam, és azóta is újabb és újabb kihívásokat keresek az életemben, hogy kielégítsem a jellememből fakadó kíváncsiságomat és örökmozgóságomat. Érdekel minden, ami kapcsolatban van a művészettel, csillagászattal, divattal, zenével, ingatlannal, gasztronómiával vagy egyéb sportokkal. Az élet bőkezűen bánt velem szerencse terén; amihez hozzányúlok, arannyá változik, vagy még annál is értékesebbé, de sikerem ellenére sem tudok szabadulni a gyökereimtől, amelyek minden egyes nap emlékeztetnek arra, hogy igazán boldog az autóban voltam, és bármilyen apróság, amit ott, akkor a kormány mögött ülve elértem, sokkal többet jelent számomra, mint ami most körülvesz.

Napról napra egyre jobban hiányzik a mértéktelen, mohó múltam, még akkor is, ha arra gondolok, mennyire fájtak az edzések, mennyire gyötrelmes volt újra összepakolni, és becsekkolni a repülőtéren… Hányszor álmodoztam róla, hogy ha végre egyszer befejezem, akkor kipihenem magam, és majd sokkal könnyebb lesz az életem. Nem lett könnyebb. Honvágyam van minden egyes nap, minden egyes reggel, amikor felkelek és tudatosul, hogy nem kell versenyeznem, és ha indulnom kell, nem oda indulok, ahová a szívem vinne. Hiányzik a kínzó, embert próbáló súlyzós edzés, a végtelennek tűnő kilométerek, amit már nem akartam lefutni, a hányingert keltő fehérjeturmixok, amiket kötelező volt meginni. Versenyzőként arról panaszkodtam, hogy soha nem tudok egy jót enni a versenysúly megtartása miatt, ma… ma meg csak álmodozom arról, aki akkor voltam. Öt év alatt elfogadtam, hogy az űr pótolhatatlan: fogjak akármilyen új projektbe, semmi sem hozza vissza azt az életet, amiben igazán szerettem élni.

Soha nem nősültem meg, és gyermekem sem született. Más pilóták azért hagynak fel a versenyzéssel, mert a család fontosabbá válik, és nem kockáztatnak egyetlen feleslegesen megtett életveszélyes kilométert sem, mert már csak a biztonságra törekednek. Legtöbbjüknek a gyermekük jövője sokkal jelentékenyebbé válik, mint a saját jelenük.

A múltra visszatekintve, egykeként nőttem fel a szüleim által nyújtott óvó biztonságban. Édesapám a negyedik világbajnoki címemet követően hunyt el, édesanyám pár hónappal később követte őt. Elvesztésüket követően a családom a csapat lett, majd a versenyzés befejezését követően csak Tony maradt állandó társam. Ő a biztonsági emberem, edzőpartnerem, és a meg nem született öcsém.

Fél évvel ezelőtt az egyik interjú során kérdezték meg tőlem, hogy olvastam-e már a Story of Red című könyvet. Az igazat megvallva, mintha már hallottam volna a könyv címét, de elképzelésem sem volt a történetről, így akkor magabiztosan csak annyit válaszoltam a kérdezőnek, hogy a könyv már az asztalomon hever, és pimaszul megjegyeztem neki, hogy túl korán tette fel a kérdést.

Ezt követően bármilyen társaságba is kerültem, többen a véleményemet kérték a könyvről, így kénytelen voltam elolvasni azt. Már a könyv első oldala után furcsa érzésem támadt, mely érzetemet a könyv további lapozgatása csak fokozta. Kétségtelenül a lerakhatatlan kategóriájú könyvek halmazát képviselte. Mindig volt, ami miatt továbblapoztam: vagy azért, mert vártam a bennem felmerülő kérdésre a választ, vagy azért, mert pofon vágott a kapott válasz, de én nem rajongtam a könyvért – szabályosan dühös voltam, és idővel egyre dühösebb.

Ez a könyv rólam szólt.

Nem az egész életemről, de az életemben történt események sorai olvashatóak a lapokon, olyan titkokkal, melyeket csak a legközelebbi hozzátartozóim tudhatnak rólam. Apróbb módosítások történtek, időrendi zavar és átrajzolt karakterek, de egyértelműen rólam íródott. Döbbenettel vettem tudomásul az árulást, mely körülvett engem, és a tényt, hogy csak a könyv népszerűsége miatt vált ismertté a jelenkori Júdás. Népszerűtlensége esetén soha ki nem derül számomra, hogy elárultak, és a könyv a süllyesztőbe kerül, ahova a többi jelentéktelen alkotás. Most viszont más volt a helyzet. Ez a könyv kiemelkedett a többi közül. Kihasználták az életem részleteit, és csavaros módon szerelmi történetként árulják. Biztos voltam abban, hogy a főhős karaktere nélkül semmit sem érne a könyv, márpedig a főhős én vagyok.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, és az árulás tényétől émelyegni kezdtem. Negyvenkét éves vagyok, visszavonult, ötszörös világbajnok brit autóversenyző. Igaz, sem a könyvben szereplő Jamie, sem a gyermek nem jött el az életembe, de azon kívül szinte minden, Jadenről rajzolt jellemvonás, karakterisztika megfeleltethető az én tulajdonságaimnak. Bőrszín, nemzetiség, vallás. Volt az életemben kudarcba fulladt szerelmi történet, volt az utolsó előtti pillanatban mások hibája által elvesztett világbajnoki cím, szoros meccseim az üzleti-szponzori területen, és megannyi mentális harcom a csapattársaimmal és a médiával szemben. Nem tudom, mi bosszantott jobban: az, hogy valaki elárult engem, vagy az, hogy ugyanez a személy vagy valaki más mocskos módon meggazdagodott belőlem. Nem haragudtam volna, ha személyesen megkeresnek és meggyőznek, hogy adjam a hozzájárulásom egy ilyen, egyébként valóban élvezetes könyvhöz, hiszen korábban már többen megtették a karrierem során. Életemről még dokumentumfilm is készült, annak ellenére, hogy még élek. Engedékeny vagyok és segítőkész ezekkel a felkérésekkel kapcsolatban. Azt viszont, hogy valaki ennyire ostobán, a hátam mögött szeretne az én erősségeimből és a gyengeségeimből meggazdagodni, azt nem tűrhetem. Ép elmével biztosan nem.

Az író a G.I.N.A. fantázia névvel illeti magát. A hivatalos keresőoldalakon egy nő látható, nagy karimájú kalapban. A kép legalább húsz-harminc éves, talán még annál is régebben készült, ami mindenképp félrevezető az író személyazonosságával kapcsolatban.

A könyv elolvasása után azonnal felkerestem a jogtanácsosomat, mit tehetek ebben a nyilvánvaló esetben, hogyan tudnám megtalálni az írót, és felelősségre vonni a tettéért. Nincs szükségem a pénzére, de amit velem tett, azért mindenképp fizetni fog. A jogtanácsos számos megoldást talált, hogyan lehetne becsületsértésért indítványt benyújtani a szerző ellen, de felvilágosított arról, hogy beismerő vallomás nélkül az eljárást ejteni fogják. Zsákutcába kerültem, és a dühömet csak az idő múlása tudta csillapítani.

Pár héttel ezelőtt tudomásomra jutott, hogy a könyvből filmet készülnek forgatni, melyhez vezető producert keresnek. A hír hallatán azonnal felvettem a kapcsolatot a cég elnökével, és megegyeztünk a feltételekben, melynek nagy része formalitás volt. Meghatározásra került, hogy mennyi befektetett tőkéért, milyen feladatokba szólhatok bele, a castingtól a vágásig. Egyetlen kritériumom volt, mellyel meglepő módon a produkció gördülékenységét leginkább fékeztem: ragaszkodtam az író jelenlétéhez. Figyelmeztettek, hogy több könyvadaptáció filmsikere pont az írói jelenlét miatt maradt el, de megnyugtattam őket, hogy ha a helyzet azt kívánja, bármikor elüldözöm az adott személyt. Igazából azt sem tudtam, hogy egy ember áll az árulásom mögött, vagy egy egész ellenséges csapat.

Meggyőztem a céget az érveimmel, és a gépezet beindult. A tegnapi napon épp az aktuális partneremmel, Pamelával vakációztunk Hawaiin, amikor telefonhívást kaptam a produkciós cégtől.

– Üdvözlöm, Jordan! Jó hírekkel szolgálok – kezdte Mark. Mark volt a tervezett film producere, akivel évek óta barátságos viszonyt ápolok. Mark ugyanúgy londoni születésű, mint én, emiatt egy elvághatatlan kötelék köt minket össze a magánéletben, és abban is hasonlítunk, hogy mindketten betartjuk a kötelező két lépés távolságot, ha pénzről van szó.

– Üdvözlöm! Folytassa! – lelkesültem fel a hívástól.

Nem számítottam ilyen korai jelentkezésre. Fejben úgy képzeltem, hogy hónapokat kell várnom, mire a szerzővel megegyezik a cég.

– Személyesen találkoztunk az íróval, és kifejezett kérése volt, hogy a castingon részt vegyen, nekünk kérnünk sem kellett a személyes részvételt – mondta Mark határozottan.

– Nagyszerű! – lelkendeztem. Szinte tapsoltam a kezeimmel. – Mikor kezdődnek a munkálatok?

Azt kívántam, bárcsak már másnap támadásba lendülhetnék.

– Öntől függ – válaszolt Mark röviden, ami egyet jelentett.

– Ez esetben akkor azonnal hívom, ha visszaértem L.A.-be – zártam le a beszélgetést.

Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy sokkal kedvezőbben alakul a helyzet, mint ahogyan azt kalkuláltam. Tartottam tőle, hogy a szerző esetleg szagot fog, és csak képviselőket fog maga helyett küldeni, de úgy tűnik, ebben is olyan ostoba, mint a könyvírásban.

A hívást követően közöltem Pamelával, hogy a nyaralásomnak vége, mert azonnal haza kell repülnöm munka ügyben, de őt marasztaltam, hogy nyugodtan töltse ki a maradék két hetet, és hívja meg az egyik barátnőjét a helyemre. Eleinte sajnálkozott, de egy engesztelő zafír karkötővel meggyőztem, hogy ennek így kell lennie. Nincs értelme az én dolgaim miatt lemondania a pihenésről, amit már hónapokkal ezelőtt leszervezett nekünk.

Pamela gyönyörű, egzotikus szépség volt, tengerkék szemekkel, brazil, telt idomokkal, feszes popsival és kerek, hetyke mellekkel, amiket a bikini alig tudott tartani. Fantasztikusan nézett ki. Ha elém raktak volna egy magazint, amiben a világ legszebb női lettek volna, akkor is őt választottam volna. Már több mint egy éve alkottunk egy párt. Eleinte egész nap izgalomban tartott a kinézete, a kedvessége és a csábos mozdulatai, melyeket nem lehetett tanítani. Férfiként pedig nem lehetett ellenállni ezeknek. Majd pár sűrű és izgalmas hónap után újra a munkába temetkeztem, és a vonzalom, amilyen viharral jött, úgy el is múlt. Közeledik a születésnapja, és nem szeretném egy szakítással összetörni a szívét, így a már meghozott döntésemmel várok még pár hónapot. Ő huszonhárom éves, így biztos vagyok benne, hogy hamar talál magának vigaszt egy középkorú, drága sportkocsis üzletember ölelő karjaiban. Pamela állítja, hogy szerelmes belém, de én már ismerem ezt a fajta szerelmet. Az első perctől kezdve, mióta nekem adta magát, azonnal áldozatként viselkedett. Ezt ő nem tudta. Ő biztonságban érezte magát, és nem harcolt ellenem. Ehelyett imád, istenít, rajong értem, amit tévesen szerelemnek képzel. Hogyan lehetne szerelem, ha mindent akként tesz, ahogy nekem jó? Számomra ez csak a hétköznap definíciója, míg ő álomként jellemzi.

Az ismerkedő fázis a legizgalmasabb egy kapcsolatban, mert ekkor még az emberek önmagukat adják. Abban a szerepben vannak, ami felkelti az érdeklődésemet, majd nagyon rövid idő alatt megváltoznak, és azzal kezdenek foglalkozni, hogyan tehetnének a kedvemre. Ez lassan, de biztosan kiábrándít engem. Én megértem az okokat, mert voltaképp ők ilyen életre vágynak, amit mellettem valósítanak meg, és ezért bármilyen áldozatot képesek meghozni, hiszen végre a korábban kergetett álmukban élhetnek mellettem, és hisznek abban, hogy ők lesznek az utolsók, akik meghódítanak. Már-már bizarrnak találom azt, hogy tényleg mindannyian elhiszik azt, hogy utánuk már senki sem jöhet az életembe, ezzel kergetve a hiú ábrándot, ami örökre csak ábránd marad, mert a valóság ennél sokkal, de sokkal felületesebb.

Minden kapcsolat, amit eddigi életükben építettek, minden fotózás, amire elmentek, minden diéta, amivel testüket sanyargatták, minden óra, amit a sminkesnél vagy a fodrásznál töltöttek vezetett el odáig, hogy megismerkedjenek velem. Velem, akit nem is ismernek, és akit talán sosem ismerhetnek meg.

Vajon hánynak okozok még csalódást? Hány ilyen okos, mégis naiv lánynak kell még nemet mondanom? Hányszor kell még rosszfiút játszanom?

Már rég nem kergetek hiú ábrándokat; tisztában vagyok azzal, hogy ők is tudják a döntésük következményeit és hátulütőit, de ezek ellenére sem vagyok képes tisztelni őket. Talán csak eleinte, vagy csak vágyom rá… Már nem tudom.

Én már öreg vagyok ahhoz, hogy bárkibe is szerelmes legyek. Próbálkoztam velem egykorú, tapasztalt nőkkel is párkapcsolatot kezdeni, de nem tudtam megbirkózni az általuk a kapcsolatba hozott, múltjukból fakadó terhekkel, ily’ módon ők sem tudtak nagyobb érzelmet kiváltani belőlem. Harminchat évesen vonultam vissza az autóversenyzéstől. Ez alatt a hat év alatt négy, Pamelához hasonló hölggyel volt rövidebb-hosszabb párkapcsolatom. Ezekben a kapcsolatokban eleinte remekül éreztem magam, majd egyre inkább érződni kezdett a jelentős korkülönbség, illetve a vele járó érzelmi- és intellektuális nincstelenség, mely idővel bosszantani, később idegesíteni kezdett, a legvégén pedig kibírhatatlanná tette a hétköznapjaimat. Pamela már négy hónappal ezelőtt elérte nálam a bosszantó érzetet, de még nem találtam meg az utódját, így addig tűröm és „szeretem”.

Az, hogy kapcsolatfüggő vagyok, számomra is világos. Nem szeretek egyedül aludni. Szükségem van rá, hogy mindig legyen társam, még ha az a társ nem is olyan, mint ahogy a nagykönyvekben meg van írva. Kíméletlen módon csak kifacsart kapcsolatokból vagyok képes továbblépni, és minden alkalommal megcsalom a következő partneremmel az előzőt. Képtelen vagyok ezen változtatni. Igénylem az ebből fakadó biztonságérzetet, függetlenül attól, hogy tudom, fájdalmat okozok mindenkinek, aki résztvevője a magánéletemnek.

Fiatalabb koromhoz képest már szelídültem; akkoriban egyszerre sokkal, de sokkal több vasat tartottam a tűzben. Ma már inkább békésebb viszonyokra vágyom, már nem tüzel fel sem a féltékenységi reakció, sem a hisztéria, amik korábban a mindennapjaim részei voltak. Titkon én is, mint minden ember, vágyom arra, hogy egyszer elém sodorja a sors azt, aki miatt valóban véglegesen megváltoznék, és akivel békében leélném a hátralévő életemet, de nem fürkészek rózsaszín álmokat.  Beletörődtem a sorsom ezen részébe, és elfogadtam, hiszen az életem többi részében aratott sikereim túlkompenzálják a magánéleti csalódásokat.

Mindenesetre jelen kapcsolatom is biztosít afelől, hogy bármit, bármikor megtehetek anélkül, hogy tudni akarjon róla, ugyanis a kapcsolataim legelején kiosztásra kerülnek a kapcsolatban betöltött szerepek. Tudatosan olyanokat választok, akiknek ez megfelel. A korlátokat soha életemben nem bírtam, és nem is tűrtem senkitől.

Én határozom meg a határvonalat, és ha akarom, én azt bármikor átléphetem. Ők viszont soha. Ami a legkiábrándítóbb, hogy meg sem próbálta egyikőjük sem.

Helyi idő szerint hajnalban landoltam L.A.-ben, és mintha soha el sem hagytam volna a házam, azonnal felvettem a napi rutinomat. Kora reggeli edzéssel kezdtem, amit a kedvező hullámoknak köszönhetően egy kiadós szörfözés követett, és miután lecsúszott a torkomon a keserűen zöld smoothie, már azon gondolkodtam, milyen ruhát öltsek magamra egy számomra igencsak jelentős találkozáshoz.

Délelőtt tizenegykor már a forrón gőzölgő kávét fogtam a kezemben Markkal szemben ülve, amit a cége hatalmas irodájában fogyasztottunk.

– Férfi vagy nő? – kérdeztem, miután a kötelező illemköröket lefutottuk.

– Nő – válaszolta Mark, miközben tejszínt öntött a kávéjába.

– Sejtettem – mosolyodtam el. – Már alig várom, hogy találkozzak vele.

– Biztos vagy benne, hogy ismer téged? – kérdezte.

– Biztos. Ennyi véletlen nem lehet. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki pontosan olyan személyt alkosson, mint amilyen én vagyok. Már tippjeim is vannak – nevetgéltem.

– Megosztod? – kérdezte Mark hátradőlve.

Egy úriember volt. Olyan tapintatosan kérdezett, mintha meg sem tette volna.

– Szerintem az egyik exem lesz. Sajnos sokan vannak, csak abban bízom, hogy a nevére emlékezni fogok – kacagtam el magam, miközben azon gondolkodtam, hány, de hány nő volt már az életemben.

– Ahogyan te fogalmazol, ostobán viselkedik, viszont akivel én találkoztam, minden, csak nem ostoba – jegyezte meg halkan Mark.

– Kiugrasztom a nyulat a bokorból, megígérem – nyugtattam meg.

– Ahogy látod, Jordan. Ebbe az akciódba én magam nem szólok bele, de jó lenne, ha a film elkészülne, mert hatalmas az érdeklődés a színészek részéről is, ami mostanában a túltelített piacon olyan, mint koldusnak a kenyér.

– Kétséget kizáróan jó lett a könyv – jegyeztem meg bosszúsan.

– És a marketingje sem utolsó. Európai könyv rég robbantott ekkorát nálunk – fejezte be gondolataimat Mark hangosan, majd mély levegőt vett. – Jordan, most is elmondom, de tudod te is, hogy a te pénzed bánja, hogy idő előtt borítod a kártyavárat, és dugába dől a projekt.

– Bízz bennem! – legyintettem. – Mikor érkezik ide?

– Nem tudom pontosan – mondta Mark, miközben az üres csészéjét visszatette a tálcára. – Kiküldtük neki a tervezetet. Jelzek neked, ha többet tudok.

– Azt mondod, hogy remek színészi gárda gyűlik össze a filmben? – kérdeztem izgatottan.

– Annál is jobb – mosolygott Mark.

Két nap múlva hivatalosan kezdetét vette a film castingja. Mark nem túlozta el, mert jelenleg már igencsak befutott színészek nevei is sorakoztak a jelentkezők listáján. Megegyeztünk, hogy az ismeretlenekkel kezdjük a castingot, a nagyágyúkat csak az utolsó körökre hívjuk be. Ez volt Mark egyik alapstratégiája, mely jelenséget én pszichoterrornak neveztem, ő viszont tapasztalatszerzésnek.

A napok teltek-múltak, de G.I.N.A.-nak még se híre, se hamva nem volt a castingokon, ezért rossz érzet járta át a testem, és aggódni kezdtem, nehogy idő előtt kiderüljön számára a vezető producer kiléte, mert ha a gyanúm beigazolódik, és megtudja, hogy itt vagyok, akkor még vissza is léphet a feladattól. Általános tapasztalatom az exeimmel kapcsolatban, hogy inkább az életüket kockáztatva futnak át egy négysávoson, minthogy mellettem elsétáljanak az utcán, mindezt érthetetlen okokból, hisz én biztosan nem sérülök meg…

4490,00 Ft

Col O. Broox: A MAGENTA története

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 448
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-02-0334-8
Méret: 136 mm x 204 mm x 36 mm

Elfogyott

Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története 1. fejezet

A MAGENTA története

Fülszöveg:

IZABELLA NAVARRO
Egy írónő, aki első, nagy sikert aratott könyvének megfilmesítésén dolgozik. A könyv a szakmája újraértelmezéséül és egyúttal múltjának feldolgozásául szolgál.

JORDAN REED ARMSTRONG
Visszavonult sportoló, aki előtt nincs akadály. Megszállottsága és agresszív életszemlélete miatt szélsőséges döntéseket hoz. Éles csapdákat helyez el, ám elképzelhetetlennek tartja, hogy ő maga valaha belelépjen egybe.
A kifürkészhetetlen sorsnak köszönhetően útjaik összefutnak.
Mekkora energia, munka és türelem kell ahhoz, hogy a víz megformálja a kemény sziklát azért, hogy ne legyen éles és ne sértsen meg bárkit, aki hozzáér? Mi történik, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik nem működnek együtt jól?
Mi történik, ha a cél sem ugyanaz?
Mi történik, ha a valóság illúzióvá válik, majd a ködben elhiszed a láthatatlant és megérinted a megfoghatatlant?
Te mit tennél, ha képes lennél a változásra? És mit tennél, ha a végén kiderülne, hogy te vagy a szikla?

Részlet Col O. Broox: A MAGENTA története című regényből

Előszó

A magenta a vörös és a lila szín keveréke, a szivárvány két végszínének egyesüléséből fogant gyermek.

A változás szimbóluma. Az átmenet színi jelképe, amikor életünk egyik szakaszának végén, ezzel együtt egy új szakasz elején találjuk magunkat.

Bátor ember kiváltsága, aki nem fél a betonbiztos életéből kimozdulni, mert vakon hisz benne, hogy a lehetetlen nem létezik.

1. Fejezet

G.I.N.A. (Gloria Izabella Navarro Alba)

A „Story of red” című könyvem – vagy ahogy a közönség rövidíti „S.O.R” – bestseller lett nemcsak hazámban, Spanyolországban, hanem egész Európában és a tengerentúlon is. A könyv népszerűsége a kiadást követő hetekben meredeken indult felfelé, aminek köszönhetően a spanyol első kiadástól számított három hónapon belül angolra fordítva is piacra dobta a kiadóm, és ezzel a lépéssel a művem elérhetővé vált a világ összes pontján.

Jómagam nem írónak születtem. Az Élet névre keresztelt tenger sodrásának köszönhető, hogy mégis azzá váltam. Jamie és Jaden történetét két hét alatt vetettem papírra. A sztori írta magát, a jellemek önmagukat és egymást fejlesztették. A karakterek mind kitaláltak, csak a fejemben elevenedtek meg, és hiába sorakoztattam fel egyedi, karizmatikus, különleges karaktereket, és vetítettem nehéz élethelyzeteket az olvasók elé, a közönség fogadtatása azt jelzi, hogy a könyv befogadható és szerethető.

A „S.O.R.” több mint egyéves karrierje után pár héttel ezelőttig könnyen el tudtam bújni a G.I.N.A. álnév mögé, de úgy tűnik, most minden megváltozik.

Pontosan három héttel ezelőtt azzal keresett meg e- mailben az egyik legnépszerűbb amerikai médiaszolgáltató és produkciós vállalat marketing igazgatója, hogy szeretnék filmvászonra vinni az általam írt történetet, de a feltételeknek csak egy kis része ismeretes számomra, így nincs más választásom, mint L.A.-be repülni, és személyes tárgyalásokba bocsátkozni velük. A könyvemet jelenleg is a kezemben tartom, és azon a repülőn ülök, amelyen a pilóta épp bejelenti, hogy hamarosan leszállunk a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtéren.

Másnap délelőtt tizenegyre vártak egyeztetni a szerződés részleteiről, de én jóval az előre megbeszélt időpont előtt taxival érkeztem a vállalat székháza elé, mert nem szerettem volna késni, és ezzel esetleg negatív benyomást kelteni magamról.

Az épület hatalmas volt, és egy modern, üvegből készült méhkas benyomását keltette bennem, miközben bámultam a közel húsz emeletes építményt. Átlépve a fotocellás ajtó küszöbvonalán egy tágas, magas belmagasságú, hófehér aulába érkeztem, ahol körülöttem minden bútor, padlóelem, mennyezeti dísz, a recepcióspult és még a recepciós személyzet ruhája is vakítóan fehér volt. Reggel, amikor a sötétkék nadrágkosztümömet igazgattam magamon a tükör előtt, még nem hittem volna, hogy ebben a ruhában olyan feltűnést keltek majd, mint egy kék tintapaca a fehér festővásznon. Magabiztosan odasétáltam a regisztrációs pulthoz, ahol két fiatal hölgy serénykedett, fejükön mikrofonnal – vélhetően ezeken keresztül tartották a kapcsolatot a hívó felekkel –, miközben úgy tűnt, ádáz harcot vívnak a hó színű laptopok billentyűivel.

Végigkövettem mozdulataikat, de csaknem öt percet vártam, míg egyikük bátorítóan rám nem mosolygott és csendben türelemre intett. Közel tíz perce várakozhattam, mire végre megszólított az egyikük.

– Üdvözlöm! Miben segíthetek? – kaptam a szokásos üdvözlő szöveget egy fiatal, dekoratív, szőke hajú hölgytől, de az volt az érzésem, ha felkeltenék álmából, akkor is ezeket a mondatokat szajkózná.

– Üdvözlöm! Én Izabella Navarro vagyok, és tizenegyre van időpontom Sir Mark Williamshez.

– Pillanat, kérem! Már nézem is – kezdett gépelni a laptopján. – Igen, látom. Ön lenne G.I.N.A. hivatalos képviselője?

– Pontosan – bólintottam, és közben elmosolyodtam. Hivatalos képviselő. Ezt a feladatot rám szabták – gondoltam magamban.

– Kérem, foglaljon helyet! Pár perc múlva érkezik a kísérője – mutatott körbe a makulátlan bőrbevonatú padokra, amik tőle jobbra helyezkedtek el.

Alighogy leültem, egy újfent téli tájképnek öltözött magas, igencsak vékony úriember közeledett felém, aki megkért, hogy kövessem. Miután beszálltunk a liftbe, mindketten betartottuk az íratlan szabályokat, miszerint szótlanul álltunk egymás mellett, és előrefelé tekintve a liftajtót bámultuk egyetlen felesleges köhintés és sóhaj nélkül. Az úriember a tízes gombot nyomta meg, majd miután kiszálltunk a célállomáson, jobbra indultunk, ahol egy újabb váróban kínáltak hellyel, de nem volt kedvem ücsörögni. Inkább körülnéztem, hogy biztosan nincs-e semmi a növényeken kívül, ami ne lenne fehér a környezetemben.

Pár perc kutatómunka után tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam a növényekkel; csak mi bővítjük a színskálát. A gondolataimból egy újabb „hattyútoll” ruhás hölgy zökkentett ki, aki kinyitotta a kívülről is hatalmasnak tűnő iroda ajtaját, és betessékelt rajta.

Az iroda akár lakosztály is lehetett volna, mert miután beléptem a helyiségbe, láttam, hogy velem szemben egy körülbelül húsz férőhelyes, üveg tárgyalóasztal állt, és körülötte fekete bőrszékek sorakoztak egyenlő távolságban egymástól, precízen irányba forgatva. A szoba kültérrel érintkező, nagyjából tíz méter hosszú falfelülete teljes egészében üvegből készült, így a kilátás és a fények csodálatosak voltak, ezzel olyan csalóka érzetet keltve bennem, mintha kint lennénk a szabad ég alatt. Még a légkondicionáló rendszer is úgy lett beállítva, mintha odabent természetes, kellemes szellő járná át a testünket, annak ellenére, hogy az eszünket használva tudtuk, hogy ez sok minden más mellett, csak egy színházi kellék ebben a drámában. Balra az iroda egy tágas térbe folytatódott, ahol a Chesterfield stílusú, fekete, háromrészes bőrgarnitúrán két középkorú férfi helyezkedett el, akik beléptemkor illedelmesen felálltak és fogadtak engem.

Üdvözlöm! Albert Weber vagyok, a cég ügyvédje – nyújtotta felém egy markáns megjelenésű, középkorú úr a jobb kezét.

– Üdvözlöm! Én Mark Williams vagyok. Mindezidáig velem tartotta a kapcsolatot az írónő, emellett pedig én vagyok a tervezett film egyik producere és egyben rendezője is.

– Üdvözlöm önöket! Izabella Navarro vagyok – mondtam, miközben próbáltam profin fogadni a kéznyújtásukat.

– Őszintén sajnáljuk, hogy az írónő nem tudott személyesen megjelenni, de amennyiben önnek van aláírási joga, akkor nekünk az is megfelelő – sürgette az ügyvéd a történéseket.

– Akkor fogjunk is bele! – kezdeményeztem. Érdekesnek és üdítőnek találtam, hogy eddig senki sem feltételezte rólam, hogy én írhattam a könyvet.

– Ezt szeretjük; semmi kertelés. Szigorú európai szokás. Örömömre szolgál, hogy a tárgyalás kedvező lendülettel iramodik a célja felé – jegyezte meg Mark, miközben jól hallhatóan az amerikai akcentusát kellemes britre váltotta.

Mark egy ötven körüli, vékony, átlagos testmagasságú férfi volt, fekete haját már ősz hajszálak díszítették. Az arca simára volt borotválva, és a szemei szürkén világítottak, melyekkel megbízhatóságot és profizmust sugárzott kedves köntösben. Albert, vele szemben, jóval magasabb, mackós alkatú, erélyesebb férfi benyomását keltette, amit fekete bajsza tovább erősített, és annak ellenére, hogy a szoba hűs volt, ő úgy verejtékezett, mintha épp a futópadról szállt volna le, mert mióta beléptem, már többször megtörölte a homlokát.

– Az alapötlet egy négyrészes sorozat lenne, melyek mindegyike mozifilm minőségben és hosszúságban készülne, ezért cégünk a könyv adaptációjának jogát szeretné megvásárolni öntől – vezette be kérését Mark.

– Szeretnének-e, és ha igen, akkor mennyit változtatnának a történeten az eredeti könyvhöz képest? – kérdeztem tömören.

– Erről még nincs világos egyezség, ugyanis az a forgatókönyvíró, akit mi szerettünk volna megkérni, egyedül nem képes vállalni a feladatot a rengeteg más, egyéb munkája miatt, de azt mondta, hogy nagyon szívesen segít valakinek, aki megírja. Valljuk be, hátrányban vagyunk – sóhajtott fel Mark halkan. – Szó, mi szó, elkezdte írni a forgatókönyvet, de félbemaradt a folyamat. Meg tudom mutatni, hogyan áll jelenleg. Kíváncsi rá? – kérdezte illedelmesen.

– Igen, köszönöm, szívesen megtekinteném – próbáltam nyugalmat színlelni egy ilyen feszült és jelentékeny helyzetben.

Nem szerettem volna, ha észreveszik rajtam az izgalmat, amit belül éreztem, miközben áldottam a reggeli meggyőződésemet afelől, hogy ma mindenképp használjak egy kis púdert az arcomon, hogy ne lássák, ha alkalomadtán elpirulnék. A sötét fából készült, faragott asztalról, ami tökéletesen kiegészítette a bőrbútorok látványát, Mark felemelt egy sárga papírhalmot, ami egy iratrendezőbe volt rakosgatva rendezetlenül.

– Ne haragudjon! Már jó pár embernek megmutattam, hátha rákap valaki, de mindenki időszűkében van – mentegetőzött, miközben simítgatni kezdte a lapokat, melyeknek kilógó sarkai jól láthatóan már minden környezeti tényezőnek ki voltak téve.

Csakhogy én alig hallottam a szabadkozását, hiszen a kezemben tartottam a könyvemből készülő film forgatókönyvének egy részét, és a szívem folyton-folyvást csak dübörgött a mellkasomban, mert soha azelőtt nem gondoltam arra, hogy valaha az életben közöm lesz bármilyen filmhez is. Az alaptermészetem egészen más területekre terelt egész eddigi életem során.

– Esetleg bárki segítségét elfogadják? – kérdeztem halkan, miközben a szamárfüles lapokat vizsgáltam.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy az írónő, aki ide sem tudott eljönni, ráérne segíteni? – kételkedett Mark.

– Az írásra mindig van ideje – jelentettem ki, és képzeletben még a kezemmel is legyintettem.

– Ebben az esetben akkor megadom Ben elérhetőségét, aki az eddigi munkát végezte, és egyeztetnek vele, miként vállalhatják el a közös feladatot – harapott rá Mark a lehetőségre, elrejtve minden kétkedését az üggyel kapcsolatban.

– Rendben. Egyelőre semmit sem tudunk biztosra ígérni, de megoldhatónak tűnik a feladat – jegyeztem meg.

– Gondolkodtak azon, hogy mennyi részesedésért tartanák megfelelőnek és milyen feltételek mellett? – vette át a szót az ügyvéd, aki eddig szótlan megfigyelője volt a kedvezően alakuló előjátéknak.

– Várom az önök ajánlatát, figyelembe véve ezt – tettem a kezemet a papírrendezőre.

– Van-e bármi különleges kérés? – kérdezte Mark puhán, ellensúlyozva Albert agresszív stílusát.

– Igen, lenne, és ez perdöntő lesz az írónő végleges válasza szempontjából. A szereplőválasztás során vétójogot akar – válaszoltam erőteljesebben.

– Sajnos ezzel a feltétellel már jó párszor találkoztunk, de legtöbbször nagyon kellemetlen helyzetek alakulnak ki – mondta Mark kissé kedvtelenül. – Az a baj, hogy az író általában látja maga előtt a karaktereket, de azok a karakterek nem léteznek az életben. Mindig azt hiszik, hogy van tökéletes, de nem lesz, mert mindegyiknek lesz hibája. Magas, alacsony, szőke, barna, kicsi a füle, túl nagy a füle. Érti, ugye, hogy mire gondolok? – nézett rám Mark kérdően.

– Igen. Értem, hogy mire céloz – feleltem beletörődve. – Sajnos, ha ez a feltétel nem felel meg önöknek, akkor nincs mit tenni.

Elfogadva a kapott választ, az irattartót az előttem álló asztalkára helyeztem.

A két férfi összenézett, majd egyetértően bólintottak.

– Próbáljuk meg. Ezen nem múlik. Reméljük, az írónő elég józan gondolkodású, és nem álmodozik – jegyezte meg Mark, és az üvegfal felé sétált. – Valaha ezt a helyet álomgyárnak hívták.

Mikor az üvegen keresztül pásztázni kezdte a területet, abban a pillanatban észleltem, hogy mit is néz. Mire ez a hatalmas üvegfal egy komoly irodába, ahova sokkal inkább illenének lexikonokkal teli könyvespolcok, nem pedig egy fényáteresztő, biztonságianyag-rengeteg?

Mark a Hollywood feliratot kémlelte a messzeségben.

– Higgyen nekem, ez sosem volt az, és nem is lesz soha álomgyár – folytatta szinte suttogva.

Mark személyisége magával ragadó volt. Egy hipermodern épület tizedik emeletéről bámulja a világ egyik legnevesebb látványosságát, olyan rögzült realizmussal és tolakodó tettvággyal, ahogyan kevesen képesek. A felirat – ami emberek millióinak csak be nem váltott ígéreteket adott, fájdalmat, szenvedést és kegyetlen életvitelt – itt áll, és a dicsősége nagyobb, mint korábban. Mark hangsúlya több kérdést vetett fel bennem, mint maga a mondanivalója.

– Akkor megfontolom az ajánlatukat – mondtam csendesen, pár lomhán telő pillanat után, majd a tétovának tűnő időt azzal próbáltam tovább húzni, hogy a papírokért nyúltam. – Mikorra adjak választ?

– Holnap ugyanitt, ugyanekkor – nyújtotta át az ügyvéd az előre megírt szerződésmintáját, melyet sebesen átvettem.

A taxiba szállva meglepő melegséget éreztem legbelül, mindezt talán azért, mert nem ért odabent csalódás. Induláskor még fogalmam sem volt arról, hogy kikkel és miként fogok találkozni, és hogy ezek mit váltanak ki belőlem, vagy egyáltalán kiváltanak-e belőlem valamit. Leginkább arra számítottam, hogy elveszünk az anyagi világ csúf kiüresedéseiben, és csak számokkal fogunk dolgozni, mint egy iskolai matekórán. Ehelyett emberek vettek körül, érzelmeket láttam, éreztem és hallottam, ami felemelt a poros pamlagról, amiben már évek óta süppedek lelkileg. Ez a felismerés hatalmába kerített, ami miatt már elképzelhetetlennek tartom, hogy bármi kifogást találjak arra, hogy megegyezzek velük, és aláírjam a szerződést.

A szállodaszobában többször végiggondoltam, ki mit mondott, hogyan mondta, nem volt-e bármi félreérthető mondat azok közül, amik közöttünk elhangzottak, és elmosolyodtam, miközben arra gondoltam, hogy a recepciós – tévesen – vélhetően személyi asszisztensként azonosított be, ami miatt a tizedik emeleten is akként kezeltek. Mindez részben sértő volt, de furcsamód izgalmas is, mert ez az új szerep, melyben saját magamat képviselhetem, igazán modern, kihívásokkal teli, és végül is nem hazudtam, mert én képviselem az írónőt, aláírási jogom is van. Persze kissé természetellenes olykor-olykor egyes szám harmadik személyben beszélgetni magamról, de ebben az életben ennél már sokkal furcsább dolgokba is keveredtem, amikből mindig valami nagyszerű keletkezett, mint például a könyvem, ami lassan, de biztosan filmmé változik. Izgultam, amikor elővettem az Albert által átnyújtott szerződést, melyet egy igencsak idejétmúlt, dombornyomott mappában kaptam meg, ami vitathatatlanul Mark stílusát képviselte. Professzionálisan megírt szerződés volt, negyvenhét oldalas, aminek a felét sem értettem. Elküldtem e-mailben az ügyvédemnek, akit korábban felkértem, hogy ismerkedjen meg az amerikai jog erre vonatkozó részével, majd miután kényelmes ruhába öltöztem, az ágyra vetődtem, és nekiláttam az aznapi legizgalmasabbnak ígérkező projektemnek, a részleges forgatókönyv olvasásának.

Mióta legelőször megkerestek a cégtől, azóta olyan belső motivációt érzek a film létrejöttének sikere miatt, hogy még a forgatókönyvírás szabályainak is utánanéztem. Az ismerősi kapcsolataim által több filmforgatókönyv mintáját is beszereztem, amikből megismerkedhettem ezzel a műfajjal is. A regényírásban és a forgatókönyvírásban annyi hasonlóság van, hogy mindkettő betűkből áll, és ennyi. Más maga a stílus, és más a motiváció is. Míg az egyikből egy igényes borítóval ellátott, fekete-fehér könyv készül, addig az utóbbiból színes film. A forgatókönyvből harminc készült el, ami a szakma szabályai szerint harminc percnyi filmnek felelt meg, ezért azonnal tudtam, hogy miért is maradt abba a munkálat: mert nagyon gyorsan haladt a történetben. Ebben a tempóban nem lehet négy darab száz-százhúsz perces filmet készíteni, így elővettem a laptopomat, és hozzáfogtam az alkotásnak. A fejemben már készen voltak az előkészületek ezzel a művelettel kapcsolatban, de leírni eddig nem mertem, mert féltem, hogyha nekifogok, akkor nem fog kelleni a munkám. Most viszont úgy érzem, ehhez a projekthez pontosan én kellek a cégnek.
Hajnali négykor fejeztem be az igencsak ígéretesnek tűnő munkafeladat első fejezetét, addig szinte megállás nélkül ütögettem a laptop billentyűit. Csak egy-egy pillanatra dőltem hátra a néma jelenetek közben, mert ezek a részek kíméletlenül nehéz feladványt tesznek az író elé. Szabályosan kizsigereli az embert, hogy az agya ne csapja be a szemét – vagy épp fordítva.

Röpke, részegült alvás után reggel kilenc körül hívott az ügyvédem, és pontokra szedve tájékoztatott arról, hogy a szerződésnek vannak bizonyos kritikus pontjai, melyek többnyire kiskapukat kínálnak a cégnek arra az esetre, ha mégsem valósul meg a terv. Valamennyi arról szól, hogy nem fogják kifizetni a béremet, de olyan buktatója a szerződésnek, ami engem igazán érdekelt, nem volt. A pénz sosem motivált, de ezt az értékes információt megőrzöm magamnak addig, amíg csak tudom. Megköszöntem az ügyvédnek a segítséget, majd készülődni kezdtem a tizenegy órai találkozóra.

Az előző naphoz hasonlóan korábban érkeztem, mint a megadott időpont – tűzpiros szettben, hiszen már tudtam, hová érkezem. Mark és Albert igencsak felhúzott szemöldökkel, szívélyesen fogadtak.

– Kedves Izabella, sikerült döntést hozni az ügyünkben? – érdeklődött Mark, miközben hellyel kínált a fotelben.

– Önöknek sikerült módosítani a szerződést a tegnap egyeztetett feltétellel? – kérdeztem vissza kedvesen.

– Igen. – Albert átnyújtotta az új szerződést, majd hadarni kezdte a formális jogi szöveget. – Rögzítésre került az, hogy a könyv írójának vagy hivatalos képviselőjének a szereplőválogatás során vétójoga van, illetve, hogy mind a casting, mind a filmforgatás bármelyik folyamatának állandó megfigyelője legyen, módosítási joggal, mely a forgatókönyvírás következménye.

– Átfutottam a szerződést – mondtam lassan –, és találtam benne egy-két kiskaput, ami az önök cégét védi az esetleges kudarc esetén.

Nem akartam készületlen fruskának tűnni mellettük; már az elején tisztában kell lenniük azzal, kivel szerződnek le.

– A cég védelme a legfontosabb számunkra – jegyezte meg Albert szigorúan. – Ez egy nagyon kényes piac, és dollármilliókról van szó.

– Én ezt az álláspontot elfogadom, de számomra meg a könyv a legfontosabb – jegyeztem meg határozottan, de nyugodt maradtam, mert békepárti vagyok, és amúgy sem érdekelnek a kis ügyeskedések.

– Akkor vehetjük úgy, hogy a forgatókönyv írásában részt vesz az írónő? Esetleg jutott valamire ezzel kapcsolatban? – terelte a témát Mark.

– Kijavítottam, és magammal is hoztam – tettem le eléjük a tegnapi mappát, mely az este általam átírt, módosított forgatókönyv részletét tartalmazta.

– Ez meg mi? – döbbent meg Mark, aki először rám nézett, majd a mappára, és újra vissza rám.

– Ez az első rész forgatókönyve, igaz, még nem tökéletes, de kevés időm volt rá – vettem egy mély levegőt, hogy felismerjenek. – Száztizenegy oldalas lett. Remélem, megfelel önöknek. Ben Stone-nak már elküldtem.

A két férfi kérdőn nézett rám, majd egymásra.

– Izabella Navarro vagyok, a teljes nevem Gloria Izabella Navarro Alba. Innen jön a G.I.N.A.

– Ön az? Ön G.I.N.A.? – kérdezte az ügyvéd leplezetlen meglepetéssel az arcán.

Én bólintottam.

– Ez mindenki számára meglepetés lesz – dörzsölte össze a kezeit Mark, miközben hatalmas mosoly ült ki az arcára. – Az interneten más kép van a G.I.N.A. név mellett.

– A rajongói túlbuzgóság lehet ártalmas és hasznos is egyben – állapítottam meg, miközben széttártam a kezeimet. – A Wikipedia pedig bárki által szerkeszthető, és én hagyom, hadd élvezzék az olvasóim.

– Remekül csinálja – jegyezte meg Mark elismerően.

– Amatőr próbálkozó vagyok – mosolyogtam, mialatt tartottam Markkal a szemkontaktust.

– Ahhoz képest mégis úgy érzem, egy profira leltünk – mosolygott sejtelmesen.

– Akkor vehetjük úgy, hogy megállapodtunk? – kérdezett közbe Albert, aki ma is sűrűn törölte verejtékcseppjeit.

– Részemről igen – határoztam el magam.

– Három hét múlva kezdődik a casting, addig minden további tudnivalóról értesíteni fogjuk – állt fel Mark a fotelből.

– Hány hétig tart a casting? – érdeklődtem, miközben még el sem akartam hinni, hogy ez a megállapodás ma valóban létrejött. – Négy-hat héten keresztül. Miért fontos ez? – érdeklődött Mark.

– Feltételezem, az elején nem kell itt lennem felesleges székfoglalónak, mert az alkalmatlanokat vétójog nélkül is ki tudják szórni. Ilyen tapasztalt emberek mellett ehhez én igazán nem kellek – kacsintottam egyet.

– Maga szimpatikus nekem – mosolyodott el.

– Lehetne, hogy köztünk maradjon, hogy a forgatókönyvírásban is részt veszek? – kérdeztem kifelé menet. – Legelőször csak írói szerepemben tündökölnék a stáb előtt.

– Minden megoldható – nyújtott kezet felém Mark.

– Valóban úgy tűnik, hogy könnyebb lesz ez az együttműködés, mint vártam – mondtam, miközben fogadtam a kéznyújtást.

A szerződés aláírásával belefogtam életem legújabb projektjébe.

A következő hetekben átszerveztem az addigi életem, hogy nagyobb fennakadás nélkül visszaköltözhessek jó pár hónapra Los Angelesbe. Hat éves voltam, amikor édesapámmal kettesben kiköltöztünk Los Angelesbe. Egy visszautasíthatatlan munkahelyi ajánlatot kapott, aminek köszönhetően gyermekkorom legszebb hat évét töltöttem Amerikában, mielőtt visszatértünk volna a hazánkba. Jelenleg egy kis spanyol tengerparti városkában élek, álmaim otthonában, mely gyermekkori vágyam volt: mediterrán kinézetű, hatalmas belső udvaros, gyönyörűen parkosított ház, mesébe illő, csillogó vizű medencével, hatalmas terasszal, melyről kilátás nyílik a tengerre. Itt élem a szürke hétköznapjaimat, itt íródott meg a könyv, ami lendületet adott az életemnek, és jelenleg itt készül a forgatókönyv folytatása is.

Életemet sok jelzővel lehet illetni, de az unalmas biztosan nem tartozik közéjük. Lendületes, pörgős, határokat feszegető, azokat jócskán túllépő momentumok jellemzik földi pályafutásomat. Voltam lázadó, vittem véghez megdöbbentő, kiszámíthatatlan, végeredményben sikeres projekteket az életben – ilyen volt az orvosi egyetem elvégzése, és később édesapám üzleti hagyatékának bátor újraértelmezése. Ha velem maradt volna, az életem másként alakul. Akkor nem jövök haza Spanyolországba, nem látogatok el egy bizonyos spanyol nagydíjra, és az életem más irányba terelődött volna, de hazajöttem, és én elmentem arra a Spanyol Nagydíjra, aminek köszönhetően most a laptopom mögött ülök, és az eddigi életemre jellemzően új kihívásba fogok bele. Új tananyag vesz körül, új emberek megismerése, új célok kitűzése, új eredmények elérése vár rám, amire a mentális és fizikai egészségemnek is szüksége van. Több szakmai könyv írásába belefogtam már életem során, de a motiváció hiányzott. Visszatartott a könyv sikertelensége abban az értelemben, hogy pontosan azokhoz nem jutna el, akiknek szánnám az írásomat. Nagybátyám inspirációjára alkottam meg a „S.O.R.”-t, ezért először neki adtam oda átolvasásra.

Egy szokásos, keddi, hűvösebb délután volt, nagybátyám a nagynénémmel a teraszon teázott, amikor először elé raktam a több száz oldalas irományomat. Felvette a szemüvegét, és szó nélkül olvasni kezdte a regényem nyomtatott oldalait. Minden lapot, amit elolvasott, szépen gondosan visszahelyezett a mappába, ami a kéziratomat tartalmazta. Olvasás során alig hagyott pár szusszanásnyi szünetet magának, aztán már éjfél is elmúlt, mire a végéhez ért az olvasmánynak. Ez idő alatt egy percre sem zökkent ki, és a pihenést is csak egy-egy felnézés vagy szemtörölgetés jellemezte. Olyan erősen koncentrált, hogy nem bírtam végig mellette maradni, mert tartottam a reakcióktól, és féltem a véleményétől. Legalább ötvenszer elolvastam a véglegesnek szánt kéziratomat, így tudtam, melyik hümmögés melyik részre vonatkozik, és aggódtam, mi lesz, ha neki nem tetszik. Miután az utolsó lapot is visszahelyezte a mappába, rám nézett és elmosolyodott, de egyetlen szót sem szólt.

Nagynéném felé pillantott, aki feszülten figyelte férje reakcióit, mire nagybátyám megfogta felesége kezét, majd hosszú idő után megszólalt.

– Továbblépett – hangzott végül a tömör véleménye. Nagynéném könnyes szemmel vette tudomásul férje szavait, majd komótosan felálltak, ahogyan az öregek teszik éjfél után. Elfáradt végtagjaikat kiropogtatták, és bementek a házba nyugovóra térni. Én a mappámra néztem és megsimogattam, mintha újszülött gyermekemet simogatnám, amikor az mélyen alszik, és nem érzékeli a kimondatlan szeretetet, ami körbelengi.

A könyv sikerének érdeme legalább annyira a nagybátyámé, mint az enyém, mert ő volt az egyszemélyes közönség, akinek viselkedése továbblendítette eddigi életemet, és motivációt adott egy újabb, ismeretlen terület meghódítására.

Col O. Broox: A MAGENTA története

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 448
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-02-0334-8
Méret: 136 mm x 204 mm x 36 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

részlet Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi című könyvéből

PROLÓGUS

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.”

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat részlet

Első fejezet: Mindenki hazajött a nyaralásból

Szalay Hanna rendőr főhadnagy kinézett második emeleti irodájának ablakán, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és amit nem tudott megunni. Pedig már öt éve ugyanott dolgozott.

Mindig, amikor munka közben elfáradt, az ablakhoz ment relaxálni, nézett ki a fejéből és erőt gyűjtött a továbbiakhoz. Péntek késő délután, negyed hat után három perccel a legtöbb hivatal kiürült. A rend­őrségről is már majdnem mindenki hazament.

A kora őszi napsütésben gondtalan turisták sétálgattak a városban. Hanna eljátszott a gondolattal, hogy ő is egy közülük. A hangsúly a gondtalanon volt. Elképzelte, hogy nézelődik egy ismeretlen, szép városban, messziről megpillant egy klasszicista épületet, lefotózza, majd amikor közelebb megy és meglátja a homlokzaton a már kissé kopott „Rendőrkapitányság” feliratot, csalódottan megy tovább. Megfigyelte, hogy majdnem mindig ez a turisták reakciója. A telefonjukat elteszik, valószínűleg a képet is törlik majd. Mert ki akarná már a rendőrséget lefotózni? Csak egy alkalommal fordult elő, hogy egy egész család pózolt a bejárat előtt, és az apuka még rá is mutatott a feliratra. Utóbb kiderült, hogy azért, mert rendőr.

Na, én ugyan nem szerettem volna a rendőrség előtt fotózkodni nyaralás közben! – jutott eszébe most Hannának.

Szeptember első hetét fejezték be. Ikerfiai – Jani és Misi – most kezdték az iskolát.

Szerencsére a szomszédban lakó anyósa és apósa mindketten nyugdíjas pedagógusok, hiányzott nekik a tanítás, kapva-kaptak az alkalmon, hogy segítsenek az unokák beiskolázásában. Így Hanna válláról levették ennek a terhét. Azért volt emiatt némi lelkiismeret-furdalása. Férje építész, tudott home office-ban is dolgozni, de annak soha nem lett jó vége. Ilyenkor a fáradt anyuka arra ment haza, hogy apuka üvölt a gyerekekkel, rendszerint összekeverve őket, mivel mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra.

Már a második nap megkérdezte tőlük az egyik gyerek a suliban, hogy anyukátok tényleg zsaru?!

– Nem zsaru, hanem nyomozó – válaszolták a srácok egyszerre.

Hanna szerette a munkáját, de amióta a „VIP gyilkosnak” nevezett sorozatgyilkos ügyében nyomozott, sokszor voltak álmatlan éjszakái.

Rosszabb esetben meg rémálmai.

A nyár nyugisan telt, ami ez esetben azt jelentette, hogy nem volt újabb áldozat. Hál’ istennek a balatoni családi nyaralást és a barátnőkkel való kirándulást nem zavarta meg semmi. Azért felhőtlenül soha nem tudott kikapcsolódni. Mindig idegesen leste a telefonját, hogy nem értesítik-e újabb gyilkosságról a kollégái. Akkor azonnal haza kellett volna jönnie, családja szemrehányó tekintetétől kísérve. Egyik barátnője viccesen meg is jegyezte, hogy talán a gyilkos is nyaralni mehetett.

Örült az előtte álló hétvégének, de egész nap valami rossz előérzete volt. Holnap a barátnőivel találkozik, a vasárnap pedig a családé. A még bent lévő kollégái is összepakoltak, elköszöntek, jó hétvégét kívántak.

Hanna is kikapcsolta a gépét, már éppen pakolni kezdett, amikor bejött Péter, a helyettese. Automatikusan mondta volna, hogy „Szia, neked is jó hétvégét”, de a férfi arca nagyon sápadt volt. Nem is kellett mondania semmit, Hanna magától is rájött, hogy valami történt.

– Újabb áldozat! – vágott bele a közepébe Péter.

Ezek szerint a gyilkos valóban hazajött a nyaralásból! – gondolta Hanna kétségbeesetten.

– Ugyanaz a módszer. A férje találta meg a fürdőszobában. Szegény először a mentőket hívta, akik már nem tudtak segíteni, csak bennünket hívtak. Indulnunk kellene helyszínelni. Ki kell hallgatnunk a szomszédokat. Holnap meg majd össze kellene hívni a csapatot. Úgyis terveztünk nyár után egy megbeszélést. Tudom, hogy mást terveztél hétvégére, hát bevallom, én is. A férjét meg a lányát bevitték a pszichiátriára, ők jelenleg nincsenek kihallgatható állapotban – sorolta végig a kollégája egy szuszra a történéseket.

Hanna beletörődően felsóhajtott és megállapította, hogy jók a megérzései, nemhiába volt egész nap nyugtalan.

– Adj öt percet, hazaszólok, hogy ne várjanak meg a vacsorával!

Péter bólintott.

– De siess, légyszi!

– Ok, igyekszem.

Hanna először ügyvéd barátnőjét, Hildát hívta, aki vidáman szólt bele:

– Szia, ugye holnap akkor talizunk?

– Hilda, kapaszkodj meg, légy erős és titoktartó. Attól tartok, igazad volt!

– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte értetlenül barátnője.

– A gyilkos tényleg hazajött a nyaralásból!

– NEEEEEEEE!!!! – kiáltott fel Hilda, amit a folyosón türelmesen várakozó kollégák is hallhattak, Hanna pedig, mivel nem akart maradandó halláskárosodást szenvedni, eltartotta fülétől a telefont.

– Ismét lecsapott az emberünk.

– Francba, azért utálom a legjobban ezt a gyilkost, mert soha nem ér rá miatta a barátnőm!

– Mondanám, hogy vigyázz magadra, zárkózz be, de tudom, hogy jól megy a karate, és a férjeddel szoktatok gyakorolni!

– Hát igen! Jobban megy mint a tenisz, és főleg az a jó, hogy nő az edző. A férjem is hajlandó járni, nem tartja nyálas sportnak, mint a teniszt.

Na igen, a tenisz! Ez a sport rossz emlékeket idézett fel Hilda életében. Akkoriban a férje, Karcsi, aki kamionos, állandóan úton volt, és a teniszedző miatt majdnem tönkrement a házasságuk.

A második telefon – a férjének – sokkal nehezebb volt. Jani azt mondta, érezte ő is, hogy ma valami történni fog. Elteszi akkor a vacsorát.

– Köszi szépen! Feltéve, ha lesz utána még étvágyam. Na, szia most le kell tegyelek, mert megyünk.

Péter már türelmetlenül állt az ajtóban.

A kollégák már biztosították a helyszínt és megkezdték az előkészületeket. Hanna és csapata is elindult.

A kocsiban Péter elmesélte, hogy az áldozat Kárnyáczki Helena Titanilla, negyvennégy éves tanárnő. Hosszú, barna hajú, filigrán alkat. Nem nagyon hasonlít az előző áldozatokra. Az áldozat elegáns környezetben lakott, viszonylag nyugodt környéken, ahol rendezett, kétszintes házak vannak szép előkerttel.

Hál’ istennek a tragikus hírt nem kellett közölni a családdal, mivel a férj talált rá. A lánya nem látta, csak az apja üvöltését hallotta szegény.

– Alibik? – szakította félbe Pétert a nyomozó.

– A férjnek van – lapozott bele a kollégája a jegyzetfüzetébe. – Szaunában volt az egyik szomszéddal. A kislány pedig uszodában volt a barátnőjével, utána a városba készültek szórakozni.

– Akkor mit keresett otthon?

– Át akart öltözni. Tizenhat éves házasok voltak. A férj, Kárnyáczki Tibor, hitelügyintéző a helyi OTP-bankfiókban, negyvenhat éves. A szülők már nem élnek, így velük sem kell már közölni a hírt. Az áldozat a szomszéd település általános iskolájában tanított matematikát és fizikát.

Hannában felmerült, hogy esetleg a tanítványai, vagy egyik volt tanítványa lehetett az elkövető. Annak idején nem szerette ezeket a tantárgyakat, de azért nem ölte volna meg a tanárát. De hát változnak az idők!

A kollégák már megkezdték a helyszínelést. Tapasztalatból tudta, hogy a fürdőszobát kell keresnie.

A nőt ugyanúgy találták, mint a többi áldozatot: meztelenül, széttett lábbakkal, nemi szervében ezúttal egy üres Limoncellós üveggel. A bal mellére egy „V”, a jobbra pedig egy „P” betű volt írva ugyanúgy a saját rúzsával, ahogy a többieknek is. A rúzs a holttest mellett hevert a fürdőszoba jéghideg padlóján. Dróttal fojtották meg őt is. A halott arcán rémület tükröződött. A halántékán ütlegelés nyomai látszottak. A közelben egy pár tűsarkú cipő hevert, az egyiknek letört a sarka. A helyszínelő kolléga fontoskodott:

–  Lehetséges, hogy a cipő sarkával ütlegelték – mondta.

Hanna mélyeket lélegzett. Nem okádok, nem okádok – mantrázta.

Betörés ezúttal sem történt. Szerencsétlen férje még annyit el tudott mondani, hogy nem hiányzott semmi értéktárgy. A nő telefonja ugyanúgy ki volt kapcsolva, mint a többi áldozatnak.

VIP gyilkosnak az áldozatok mellére írt betűk miatt nevezték el. Először csak V.P.-s gyilkos, később pedig VIP gyilkos lett a fedőneve.

Az igazolványképről egy helyes, barna hosszú hajú nő mosolyog vissza.

A valóság azonban sajnos egészen más volt.

Hanna, amint lehetett, elhagyta a fürdőszobát, a többit a helyszínelőkre bízta. Majd utólag elolvassa a jegyzőkönyvet. Átment kihallgatni a szomszédokat.

Ők semmi gyanúsat nem észleltek, pedig a jelek szerint a környéken mindenki mindenkit ismert és figyeltek egymásra. Szaunában is az egyik szomszéd baráti házaspárral voltak, akik teljesen meg voltak döbbenve. Helena azért nem ment velük, mert dolgozatokat kellett javítania. Bele is kezdett, de befejezni már nem tudta. Minden szomszéd rendes, kedves embereknek tartotta őket.

Hanna késő este kimerülten ért haza, Jani, a férje ébren várta, amiért nagyon hálás volt. Megittak együtt egy pohár bort, a férfi nem kérdezett semmit. Tudta, hogy a felesége még nincs olyan lelkiállapotban, hogy meséljen a történtekről.

Még benézett a gyerekekhez, akik ártatlanul és édesen szuszogtak. Maxi, a golden retriever szokás szerint majd leverte a lábáról.

Függetlenül attól, hogy másnap szombat lesz, reggel nyolcra összehívták a csapatot, és addig még aludnia is kellene.

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi

Szerző: Nádudvarváry Fekete Emma
Kiadó: magánkiadás
Oldalak száma: 202
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786156748003
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Molnár Gergely: Multisztika 1. | Beleolvasó

Molnár Gergely: Multisztika 1. | Beleolvasó

részlet Molnár Gergely: Multisztika című könyvéből

Bevezetés

A multik világa sajátos világ. Sokakat beszippant, és nem tudnak tőle szabadulni, esetleg nem is tudják máshol elképzelni a kenyérkeresést. Jó eséllyel pályakezdőként bekerültek egy fiatalos, bulis csapatba, és jól ottragadtak. Van, aki meg éppen váltogatja. A multik világán belüli mozgás teljesen elfogadott, a munkavállalók kompatibilisek. Szektoron belül is, versenytilalom ide vagy oda. Hiszen honnan jöhetne a tapasztalt szakember, ha nem a konkurens cégtől?

A multi egy buborék, modern fizikai környezetben, versenyképes bérrel, legális foglalkoztatás keretein belül. Aki ebbe a buborékba belekerül, könnyen elfelejti a társadalom többségének az életkörülményeit és lehetőségeit. Főleg egy üvegpalotában ülve. Azt a bizonyos „másik valóságot” talán csak a takarítókat, konyhai dolgozókat és a kertészeket szemlélve érzékeli.

A multik pont annyira hasonlóak és éppen annyira különbözőek, hogy összekacsinthassanak és közösséget érezzenek azok, akik ennek a populációnak, szubkultúrának a tagjai, és rácsodálkozhassanak, hogy máshol kicsit más a szokás, máshogy hívják ugyanazt, satöbbi. Fontos hozzátennem, hogy a multi irodai környezetet járom körül. A gyakran multinak nevezett áruházláncok, illetve a gyárak világát majd másik könyvekben fogom körüljárni (de csak akkor, ha ez bestseller lesz).

Ez a könyv nemcsak az én gondolatvilágomat tartalmazza. Kiegyenlítettebb anyagot céloztam meg. Tizenhárom, különböző korcsoportba és súlycsoportba tartozó, ízig-vérig „multikatonával” beszélgettem, plusz kaptam történeteket közösségi médiában fellelt jóakaróktól is. Sok oldalról megvilágították a kézzelfogható valóságot, ezeket a meglátásokat szerveztem rendszerbe, fűztem szövegfolyamba. Gondosan kerülöm a cégek és emberek beazonosíthatóságát, jobb a békesség.

Előbb-utóbb mindenkire, aki multiban tölti élete egy részét, ráragad, hogy kevert nyelven beszéljen, illetve rövidítéseket használjon. (Például.: „ASAP össze kéne dobni ezt a prezit az új PPT template-ben. Eléggé top prio, mert holnap management meeting.” ) A könyvben igyekszem kerülni mindkettőt. Egyrészt hogy kicsit megmutassam, másképpen is lehet kommunikálni, másrészt hogy a „buborékon kívülieknek” is gördülékeny olvasnivalót nyújtsak.

Szó sincs arról, hogy a multikat rossznak vagy mumusnak szeretném beállítani. A multik működnek, az emberek működtetik őket, úgy is, hogy közben kritikusan gondolkodnak róla. Tapasztalataim alapján senki nem várja el a feltétlen szeretetet és a rajongást egyik oldalon sem. Egyrészt akkor nem találnának munkaerőt, másrészt világos, hogy nem a lelkünket adjuk a vállalatnak, hanem a tudásunk, időnk, energiánk egy részét. Jól látszik egyébként a sokféle véleményből, hogy az erősen kritikus és az utópisztikus hangok keverednek. Mindenki gyűlöl és szeret egyszerre.

Nekem is felnyitotta a szemem sok mindenre, ahogy a sokféle gondolatot rendezgettem. Egyrészt, a multik is az emberiség halmazai, vagyis a sokmilliárd pöttyből bekarikáznak valamennyit, és az egy amőbára hasonlít, a földgolyón ide-oda nyúlik, mit sem törődve országhatárokkal, vízzel és szárazfölddel, időzónákkal. Ennek folyományaként megjelennek benne az általános emberi magatartásformák, a nyelvek, a kulturális különbségek. Másik észrevételem, hogy minden mindennel összefügg. Ha elkezdünk beszélni a csapatépítőről, akkor hamar eljutunk oda, hogy jó sok pénz elmegy rá, inkább bérre kellene költeni, de ez a vezetőség hozzáállásán múlik, pedig mindig téma a dolgozói elégedettségmérésen, hogy a rendszeres csapatmegbeszélések és a szakmai tréningek többet érnének, de kell az összvállalati kapcsolatépítés, mert a bonyolult hierarchiában senki nem látja az embert a pozíció mögött, nem mellesleg a társadalmi felelősségvállalásnak, így a cég imázsának is jót tesz egy óvodai kerítésfestő akció. Nincs tehát vegytiszta gondolat, témából való kikacsingatás annál inkább. De így életszerű, így valósághű.

 

  • ASAP: As Soon as Possible = amint lehet – a gyakorlatban azt jelenti, azonnal
  • PPT: Powerpoint
  • template: sablon
  • top prio: kiemelten fontos
  • management meeting: vezetőségi értekezlet
Molnár Gergely: Multisztika

Miért pont multi?

Ha nagy vonalakban rajzolom fel az álláspiacot, akkor van az állambácsi, a kis- és középvállalkozások (KKV) meg a multik. Kinek a pap, kinek a papné. Vannak persze határterületek, mint mondjuk államiként indult, privatizált vállalatok, vagy a több országba kiterjedt, ezért multinak mondható, de amúgy magyar vállalatok, vagy a multik munkakultúráját részben magukévá tévő magyar kisvállalkozások. És ez máris felveti a kérdést, hogy a vállalat-e a multi, vagy a munkakultúra.

A multiság lényege az, hogy a cég több országot, nemzetiséget, nyelvet fog össze, nemzetköziek az ügyfelek és a dolgozók. Nézhetjük a tulajdonos felől, hogy több országban van cége, külföldi vezetőket delegál, így bizonyos szint felett jellemző, hogy egy bizonyos ország szülöttei ülnek a székekben. Ez valamiféle gyarmatosításnak is tekinthető. Jó eséllyel felmerül az igény, hogy a különböző országbeli leányvállalatok közti szinergiákat megtalálják, viszont hamar a provinciális érdekekbe ütközhet a törekvés: a jól bejáratott helyi kapcsolódásokat nem szívesen rúgja fel senki. Szét is szedhetik a funkciókat országokra, a helyi csapatok pedig a helyi folyamatokat viszik, viszont lehetnek több országért felelős főnökök.

Igazából a működés, a munkakultúra adja a multik savát-borsát. Megfigyelések szerint jobb, mint az átlagos magyar cégeké. Egy népi bölcsesség szerint mindenki a maga szintjén nyomorog, tehát könnyű nem kilátni a helyzetünkből, de ha megpróbáljuk, és átgondoljuk, netán ki is próbálunk többféle munkahelyet, már nem is olyan szörnyű a multi. Az elégedetlenség eléggé alaptermészete az embernek, és még csak azt sem mondanám, hogy ez magyaros dolog.

Húsz éve egy nemzetközi suliba jártam, ahol mindent megkaptunk: kosztot, kvártélyt, önmegvalósítási lehetőségeket. Énekeltünk, színjátszottunk, zenéltünk, rajzoltunk, kirándultunk, élveztük az életet. De még így is megjelent az elégedetlenség a közösségben. A suli étkezdéje lett a célpont, azon belül is konkrétan az, hogy a rizs meg a krumpli milyen unalmas köretek. Szóval az elégedettség és a körülmények minősége nem feltétlenül mozognak egyenes arányosság szerint. Van, akinek fekszik a multi környezet, másoknak viszont sosem szabad multiban dolgozni. Sokkal nagyobbak a változások, mint egy állami szférában. A bérek sem egy bértábla szerint alakulnak, hanem optimális esetben nagyobb ugrások lehetségesek. Cserébe nagyobbak a változások és az elvárások. Benne van, hogy átszervezéskor megszűnik a pozíciód, még akkor is, ha jól teljesítettél. Viszont ez azt is jelentheti, hogy nem ragadsz benne a székedben. Több olyan történettel találkoztam, hogy egy megszűnt pozíció miatt valaki kikerült a langyos mocsárból, és először sírt, de aztán élete legjobb történésének tekintette, hogy mozdult.

Miért kerül valaki multihoz? A legtöbb álláshirdetést multik adják fel. Jó eséllyel azért, mert tényleg keresnek valakit az álláspiacon, és nincs még meg a kiválasztott. A multik uralják az állásbörzéket is. Nyíltan kint vannak a munkaerőpiacon, a márkanevüknek elvileg ott is van presztízse. Van felvételi folyamat, toborzás, ajánlási rendszer, és így talán kevésbé „urambátyám”, mint máshol. Megvan a rendszere a beilleszkedésnek és betanulásnak. Van gyakornoki lehetőség, vannak pályakezdő munkakörök, amikből van előrelépés. Behatárolható a tevékenységi kör, betaníthatóak a feladatok. Van, aki el se tudja képzelni magát kisvállalkozásnál, csak multinál, mert ott látja az előrelépést, motiválják a regionális, globális munkakörök, hogy egyre több országba elér a keze. Ez főleg pályakezdőkre jellemző.

Az is, hogy a fészekrakást is itt tudja megalapozni, mert bejelentett állása van, a bankok szóba állnak vele, bátran el tud adósodni. A fióka etetéséhez-neveléséhez is igen jól jön a multis háttér. Kimaxolható az állami apanázs, sok helyen extra apaszabi is jár, és a munka világába való visszatérés is biztosított. Mindehhez adott a nagy méret, a sok pozíció, a helyettesíthetőség, betanítható folyamatok, beugrósok határozott szerződéssel. Bár láttunk olyat is, hogy a beugrós annyira a főnöke szívéhez nőtt, hogy bevackolhatott maradóra, aztán egy másik főnöknek kellett megvédenie a mundér becsületét, amikor a kitúrt kolléganő szeretett volna visszatérni.

Aki nem pályakezdő, az már alapnak veszi az anyagi biztonságot, és kicsit feljebb nézelődik a Maslow-piramison. Mondjuk például a neki való emberi közeget keresi. A szakmaiságot és a vele járó bizalmat, ahol nem lesi senki, ki hol van és mit csinál, ahol a home office nem a lógás szinonimája, a főnök meg a csendőré. Ehhez tényleg egy fejlett társadalom munkakultúrája kell, és az tényleg importjószág. Igaz, már felnőtt egy olyan generáció, akik rendesen megjárták külföldöt, nem csak Bécset farmerért meg hűtőért. Tehát elvileg sokan magukba szívták a nyugati nyugalom kultúráját, aztán hazajönnek, hogy a nagyiék ne csak videóhívásban lássák az unokákat, és remélhetőleg a batyujukban nem csak a madárlátta delikáteszek kaptak helyet, hanem a nyitottabb, hatékonyabb munkakultúra lenyomatai is.

Van olyan perverzió is, hogy az embernek nem fekszik a protekció, akkor sem, ha ő a kedvezményezettje, hanem meghallgatta a népszerű, kiabálós pszichiáter tanácsát, és megméretteti magát. Ismeretlenül, semleges közegbe szeretne bekerülni az alapján, amit kitesz a tálcára. Persze így is számít a szimpátia, de mégis vegytisztább, mint az urambátyám-sógorkodás alapú bekerülés. Ez utópisztikusan hangzik, de mégis létezik: „Azért jöttem ide dolgozni, mert már amikor interjúztunk, a főnököm kapucnis pulcsiban jelentkezett be a kocsiból. Pedig az interjú egy hivatalos dolog, amikor két ismeretlen üzleti kapcsolatba lép egymással, és aminek van egy protokollja. Szimpatikus volt, hogy bár nem tudott megoldani minden körülményt, de tisztelettel beszélt, kérdezett, és partnernek tekintett a beszélgetésben. Arra gondoltam, hogy ha a főnök így viselkedik, akkor ebben a szervezetben ez a kultúra »járja«. Be is igazolódott.”

Sokan csak annyit mondanak, hogy bár szidják a céget, de amúgy elvannak. Hallottam olyanról is, aki látott már olyat, aki hasznosnak érzi magát, ritka tudást és tapasztalatot tud felmutatni, űrt tölt be a szervezetben, hozzá fordulnak az emberek. És bizony sima irodistáról van szó, nem sebészről. Egyébként ez a történet nem is annyira a multisággal kapcsolatos, inkább egy nagyon szerencsés egymásra találás. Viszont van, akit kifejezetten a multi kultúra ragad meg: „Az olyan ügyek miatt szeretek ennél a vállalatnál dolgozni, amiknél belelátok piaci sajátosságokba. Nekem ez izgalmas. Például hogy Indiában teljesen más a vevőkultúra, mint Európában, így sok mindent nem lehet ott megvalósítani, amit mi itt kitalálunk. A tipikus, magyaros jelenségektől egyébként mentesülök, mert csak külföldiekkel dolgozom. A magyaroknál a bennfentesség számít, és ha nem ismersz senkit, akkor te is senki vagy. Illetve azt látom, hogy a magyar az egy ego-vezérelt nemzet.”

A „koszt-kvártélyért” cserébe persze le kell nyelni bizonyos dolgokat, mert nincs olyan, hogy ingyen ebéd, ahogy a művelt portugál mondja. Előbb-utóbb mindenki érzi, hogy szeretne kilépni. A pénz egy idő után nem motivál, inkább csak amolyan alap. Kevesen olyan szerencsések, mint a fenti történetben, hogy hasznosnak érzik magukat. Sokan azzal szembesülnek, hogy értelmetlen döntéseket kell végrehajtani, a középvezetőnek szerepet kell játszania, a nevét adni fentről érkező utasításokhoz, hajszolni a kitűzött célokat, mindezek pedig kikövezik a kiégéshez vezető utat.

Molnár Gergely: Multisztika

Szerző: Molnár Gergely
Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 132
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-7-5
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Könyvtárellátó, KELLO
Könyvtárellátó, KELLO
Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0