Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

Szerző: | ápr 18, 2024 | Beleolvasó, Col O. Broox, Részlet, Romantika, Szórakoztató irodalom

A MAGENTA története

Fülszöveg:

IZABELLA NAVARRO
Egy írónő, aki első, nagy sikert aratott könyvének megfilmesítésén dolgozik. A könyv a szakmája újraértelmezéséül és egyúttal múltjának feldolgozásául szolgál.

JORDAN REED ARMSTRONG
Visszavonult sportoló, aki előtt nincs akadály. Megszállottsága és agresszív életszemlélete miatt szélsőséges döntéseket hoz. Éles csapdákat helyez el, ám elképzelhetetlennek tartja, hogy ő maga valaha belelépjen egybe.
A kifürkészhetetlen sorsnak köszönhetően útjaik összefutnak.
Mekkora energia, munka és türelem kell ahhoz, hogy a víz megformálja a kemény sziklát azért, hogy ne legyen éles és ne sértsen meg bárkit, aki hozzáér? Mi történik, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik nem működnek együtt jól?
Mi történik, ha a cél sem ugyanaz?
Mi történik, ha a valóság illúzióvá válik, majd a ködben elhiszed a láthatatlant és megérinted a megfoghatatlant?
Te mit tennél, ha képes lennél a változásra? És mit tennél, ha a végén kiderülne, hogy te vagy a szikla?

Részlet Col O. Broox: A MAGENTA története című regényből

2. Fejezet

Jordan Reed Armstrong

Annak ellenére, hogy az autóversenyzői karrierem már évekkel ezelőtt befejeződött, még mindig magas hőfokon égő társadalmi kapcsolataim voltak, kötelező megjelenésekkel, interjúkkal és szakkommentátori feladatokkal. Emellett kapcsolatban maradtam a régi csapatommal, és szakértőként folyamatosan segítettem az autók fejlesztésében, hiszen a későbbiekben is a csapatom egyik masszív tartópilléreként képzeltem el a jövőmet, csak már nem a versenyülésben. Hiányzott a harc, de minden pilóta életében eljön a váltás ideje. Nálam ez pár éve történt meg.

Azóta az üzleteimmel foglalkozom, amiket még versenyzőként indítottam, és azóta is újabb és újabb kihívásokat keresek az életemben, hogy kielégítsem a jellememből fakadó kíváncsiságomat és örökmozgóságomat. Érdekel minden, ami kapcsolatban van a művészettel, csillagászattal, divattal, zenével, ingatlannal, gasztronómiával vagy egyéb sportokkal. Az élet bőkezűen bánt velem szerencse terén; amihez hozzányúlok, arannyá változik, vagy még annál is értékesebbé, de sikerem ellenére sem tudok szabadulni a gyökereimtől, amelyek minden egyes nap emlékeztetnek arra, hogy igazán boldog az autóban voltam, és bármilyen apróság, amit ott, akkor a kormány mögött ülve elértem, sokkal többet jelent számomra, mint ami most körülvesz.

Napról napra egyre jobban hiányzik a mértéktelen, mohó múltam, még akkor is, ha arra gondolok, mennyire fájtak az edzések, mennyire gyötrelmes volt újra összepakolni, és becsekkolni a repülőtéren… Hányszor álmodoztam róla, hogy ha végre egyszer befejezem, akkor kipihenem magam, és majd sokkal könnyebb lesz az életem. Nem lett könnyebb. Honvágyam van minden egyes nap, minden egyes reggel, amikor felkelek és tudatosul, hogy nem kell versenyeznem, és ha indulnom kell, nem oda indulok, ahová a szívem vinne. Hiányzik a kínzó, embert próbáló súlyzós edzés, a végtelennek tűnő kilométerek, amit már nem akartam lefutni, a hányingert keltő fehérjeturmixok, amiket kötelező volt meginni. Versenyzőként arról panaszkodtam, hogy soha nem tudok egy jót enni a versenysúly megtartása miatt, ma… ma meg csak álmodozom arról, aki akkor voltam. Öt év alatt elfogadtam, hogy az űr pótolhatatlan: fogjak akármilyen új projektbe, semmi sem hozza vissza azt az életet, amiben igazán szerettem élni.

Soha nem nősültem meg, és gyermekem sem született. Más pilóták azért hagynak fel a versenyzéssel, mert a család fontosabbá válik, és nem kockáztatnak egyetlen feleslegesen megtett életveszélyes kilométert sem, mert már csak a biztonságra törekednek. Legtöbbjüknek a gyermekük jövője sokkal jelentékenyebbé válik, mint a saját jelenük.

A múltra visszatekintve, egykeként nőttem fel a szüleim által nyújtott óvó biztonságban. Édesapám a negyedik világbajnoki címemet követően hunyt el, édesanyám pár hónappal később követte őt. Elvesztésüket követően a családom a csapat lett, majd a versenyzés befejezését követően csak Tony maradt állandó társam. Ő a biztonsági emberem, edzőpartnerem, és a meg nem született öcsém.

Fél évvel ezelőtt az egyik interjú során kérdezték meg tőlem, hogy olvastam-e már a Story of Red című könyvet. Az igazat megvallva, mintha már hallottam volna a könyv címét, de elképzelésem sem volt a történetről, így akkor magabiztosan csak annyit válaszoltam a kérdezőnek, hogy a könyv már az asztalomon hever, és pimaszul megjegyeztem neki, hogy túl korán tette fel a kérdést.

Ezt követően bármilyen társaságba is kerültem, többen a véleményemet kérték a könyvről, így kénytelen voltam elolvasni azt. Már a könyv első oldala után furcsa érzésem támadt, mely érzetemet a könyv további lapozgatása csak fokozta. Kétségtelenül a lerakhatatlan kategóriájú könyvek halmazát képviselte. Mindig volt, ami miatt továbblapoztam: vagy azért, mert vártam a bennem felmerülő kérdésre a választ, vagy azért, mert pofon vágott a kapott válasz, de én nem rajongtam a könyvért – szabályosan dühös voltam, és idővel egyre dühösebb.

Ez a könyv rólam szólt.

Nem az egész életemről, de az életemben történt események sorai olvashatóak a lapokon, olyan titkokkal, melyeket csak a legközelebbi hozzátartozóim tudhatnak rólam. Apróbb módosítások történtek, időrendi zavar és átrajzolt karakterek, de egyértelműen rólam íródott. Döbbenettel vettem tudomásul az árulást, mely körülvett engem, és a tényt, hogy csak a könyv népszerűsége miatt vált ismertté a jelenkori Júdás. Népszerűtlensége esetén soha ki nem derül számomra, hogy elárultak, és a könyv a süllyesztőbe kerül, ahova a többi jelentéktelen alkotás. Most viszont más volt a helyzet. Ez a könyv kiemelkedett a többi közül. Kihasználták az életem részleteit, és csavaros módon szerelmi történetként árulják. Biztos voltam abban, hogy a főhős karaktere nélkül semmit sem érne a könyv, márpedig a főhős én vagyok.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, és az árulás tényétől émelyegni kezdtem. Negyvenkét éves vagyok, visszavonult, ötszörös világbajnok brit autóversenyző. Igaz, sem a könyvben szereplő Jamie, sem a gyermek nem jött el az életembe, de azon kívül szinte minden, Jadenről rajzolt jellemvonás, karakterisztika megfeleltethető az én tulajdonságaimnak. Bőrszín, nemzetiség, vallás. Volt az életemben kudarcba fulladt szerelmi történet, volt az utolsó előtti pillanatban mások hibája által elvesztett világbajnoki cím, szoros meccseim az üzleti-szponzori területen, és megannyi mentális harcom a csapattársaimmal és a médiával szemben. Nem tudom, mi bosszantott jobban: az, hogy valaki elárult engem, vagy az, hogy ugyanez a személy vagy valaki más mocskos módon meggazdagodott belőlem. Nem haragudtam volna, ha személyesen megkeresnek és meggyőznek, hogy adjam a hozzájárulásom egy ilyen, egyébként valóban élvezetes könyvhöz, hiszen korábban már többen megtették a karrierem során. Életemről még dokumentumfilm is készült, annak ellenére, hogy még élek. Engedékeny vagyok és segítőkész ezekkel a felkérésekkel kapcsolatban. Azt viszont, hogy valaki ennyire ostobán, a hátam mögött szeretne az én erősségeimből és a gyengeségeimből meggazdagodni, azt nem tűrhetem. Ép elmével biztosan nem.

Az író a G.I.N.A. fantázia névvel illeti magát. A hivatalos keresőoldalakon egy nő látható, nagy karimájú kalapban. A kép legalább húsz-harminc éves, talán még annál is régebben készült, ami mindenképp félrevezető az író személyazonosságával kapcsolatban.

A könyv elolvasása után azonnal felkerestem a jogtanácsosomat, mit tehetek ebben a nyilvánvaló esetben, hogyan tudnám megtalálni az írót, és felelősségre vonni a tettéért. Nincs szükségem a pénzére, de amit velem tett, azért mindenképp fizetni fog. A jogtanácsos számos megoldást talált, hogyan lehetne becsületsértésért indítványt benyújtani a szerző ellen, de felvilágosított arról, hogy beismerő vallomás nélkül az eljárást ejteni fogják. Zsákutcába kerültem, és a dühömet csak az idő múlása tudta csillapítani.

Pár héttel ezelőtt tudomásomra jutott, hogy a könyvből filmet készülnek forgatni, melyhez vezető producert keresnek. A hír hallatán azonnal felvettem a kapcsolatot a cég elnökével, és megegyeztünk a feltételekben, melynek nagy része formalitás volt. Meghatározásra került, hogy mennyi befektetett tőkéért, milyen feladatokba szólhatok bele, a castingtól a vágásig. Egyetlen kritériumom volt, mellyel meglepő módon a produkció gördülékenységét leginkább fékeztem: ragaszkodtam az író jelenlétéhez. Figyelmeztettek, hogy több könyvadaptáció filmsikere pont az írói jelenlét miatt maradt el, de megnyugtattam őket, hogy ha a helyzet azt kívánja, bármikor elüldözöm az adott személyt. Igazából azt sem tudtam, hogy egy ember áll az árulásom mögött, vagy egy egész ellenséges csapat.

Meggyőztem a céget az érveimmel, és a gépezet beindult. A tegnapi napon épp az aktuális partneremmel, Pamelával vakációztunk Hawaiin, amikor telefonhívást kaptam a produkciós cégtől.

– Üdvözlöm, Jordan! Jó hírekkel szolgálok – kezdte Mark. Mark volt a tervezett film producere, akivel évek óta barátságos viszonyt ápolok. Mark ugyanúgy londoni születésű, mint én, emiatt egy elvághatatlan kötelék köt minket össze a magánéletben, és abban is hasonlítunk, hogy mindketten betartjuk a kötelező két lépés távolságot, ha pénzről van szó.

– Üdvözlöm! Folytassa! – lelkesültem fel a hívástól.

Nem számítottam ilyen korai jelentkezésre. Fejben úgy képzeltem, hogy hónapokat kell várnom, mire a szerzővel megegyezik a cég.

– Személyesen találkoztunk az íróval, és kifejezett kérése volt, hogy a castingon részt vegyen, nekünk kérnünk sem kellett a személyes részvételt – mondta Mark határozottan.

– Nagyszerű! – lelkendeztem. Szinte tapsoltam a kezeimmel. – Mikor kezdődnek a munkálatok?

Azt kívántam, bárcsak már másnap támadásba lendülhetnék.

– Öntől függ – válaszolt Mark röviden, ami egyet jelentett.

– Ez esetben akkor azonnal hívom, ha visszaértem L.A.-be – zártam le a beszélgetést.

Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy sokkal kedvezőbben alakul a helyzet, mint ahogyan azt kalkuláltam. Tartottam tőle, hogy a szerző esetleg szagot fog, és csak képviselőket fog maga helyett küldeni, de úgy tűnik, ebben is olyan ostoba, mint a könyvírásban.

A hívást követően közöltem Pamelával, hogy a nyaralásomnak vége, mert azonnal haza kell repülnöm munka ügyben, de őt marasztaltam, hogy nyugodtan töltse ki a maradék két hetet, és hívja meg az egyik barátnőjét a helyemre. Eleinte sajnálkozott, de egy engesztelő zafír karkötővel meggyőztem, hogy ennek így kell lennie. Nincs értelme az én dolgaim miatt lemondania a pihenésről, amit már hónapokkal ezelőtt leszervezett nekünk.

Pamela gyönyörű, egzotikus szépség volt, tengerkék szemekkel, brazil, telt idomokkal, feszes popsival és kerek, hetyke mellekkel, amiket a bikini alig tudott tartani. Fantasztikusan nézett ki. Ha elém raktak volna egy magazint, amiben a világ legszebb női lettek volna, akkor is őt választottam volna. Már több mint egy éve alkottunk egy párt. Eleinte egész nap izgalomban tartott a kinézete, a kedvessége és a csábos mozdulatai, melyeket nem lehetett tanítani. Férfiként pedig nem lehetett ellenállni ezeknek. Majd pár sűrű és izgalmas hónap után újra a munkába temetkeztem, és a vonzalom, amilyen viharral jött, úgy el is múlt. Közeledik a születésnapja, és nem szeretném egy szakítással összetörni a szívét, így a már meghozott döntésemmel várok még pár hónapot. Ő huszonhárom éves, így biztos vagyok benne, hogy hamar talál magának vigaszt egy középkorú, drága sportkocsis üzletember ölelő karjaiban. Pamela állítja, hogy szerelmes belém, de én már ismerem ezt a fajta szerelmet. Az első perctől kezdve, mióta nekem adta magát, azonnal áldozatként viselkedett. Ezt ő nem tudta. Ő biztonságban érezte magát, és nem harcolt ellenem. Ehelyett imád, istenít, rajong értem, amit tévesen szerelemnek képzel. Hogyan lehetne szerelem, ha mindent akként tesz, ahogy nekem jó? Számomra ez csak a hétköznap definíciója, míg ő álomként jellemzi.

Az ismerkedő fázis a legizgalmasabb egy kapcsolatban, mert ekkor még az emberek önmagukat adják. Abban a szerepben vannak, ami felkelti az érdeklődésemet, majd nagyon rövid idő alatt megváltoznak, és azzal kezdenek foglalkozni, hogyan tehetnének a kedvemre. Ez lassan, de biztosan kiábrándít engem. Én megértem az okokat, mert voltaképp ők ilyen életre vágynak, amit mellettem valósítanak meg, és ezért bármilyen áldozatot képesek meghozni, hiszen végre a korábban kergetett álmukban élhetnek mellettem, és hisznek abban, hogy ők lesznek az utolsók, akik meghódítanak. Már-már bizarrnak találom azt, hogy tényleg mindannyian elhiszik azt, hogy utánuk már senki sem jöhet az életembe, ezzel kergetve a hiú ábrándot, ami örökre csak ábránd marad, mert a valóság ennél sokkal, de sokkal felületesebb.

Minden kapcsolat, amit eddigi életükben építettek, minden fotózás, amire elmentek, minden diéta, amivel testüket sanyargatták, minden óra, amit a sminkesnél vagy a fodrásznál töltöttek vezetett el odáig, hogy megismerkedjenek velem. Velem, akit nem is ismernek, és akit talán sosem ismerhetnek meg.

Vajon hánynak okozok még csalódást? Hány ilyen okos, mégis naiv lánynak kell még nemet mondanom? Hányszor kell még rosszfiút játszanom?

Már rég nem kergetek hiú ábrándokat; tisztában vagyok azzal, hogy ők is tudják a döntésük következményeit és hátulütőit, de ezek ellenére sem vagyok képes tisztelni őket. Talán csak eleinte, vagy csak vágyom rá… Már nem tudom.

Én már öreg vagyok ahhoz, hogy bárkibe is szerelmes legyek. Próbálkoztam velem egykorú, tapasztalt nőkkel is párkapcsolatot kezdeni, de nem tudtam megbirkózni az általuk a kapcsolatba hozott, múltjukból fakadó terhekkel, ily’ módon ők sem tudtak nagyobb érzelmet kiváltani belőlem. Harminchat évesen vonultam vissza az autóversenyzéstől. Ez alatt a hat év alatt négy, Pamelához hasonló hölggyel volt rövidebb-hosszabb párkapcsolatom. Ezekben a kapcsolatokban eleinte remekül éreztem magam, majd egyre inkább érződni kezdett a jelentős korkülönbség, illetve a vele járó érzelmi- és intellektuális nincstelenség, mely idővel bosszantani, később idegesíteni kezdett, a legvégén pedig kibírhatatlanná tette a hétköznapjaimat. Pamela már négy hónappal ezelőtt elérte nálam a bosszantó érzetet, de még nem találtam meg az utódját, így addig tűröm és „szeretem”.

Az, hogy kapcsolatfüggő vagyok, számomra is világos. Nem szeretek egyedül aludni. Szükségem van rá, hogy mindig legyen társam, még ha az a társ nem is olyan, mint ahogy a nagykönyvekben meg van írva. Kíméletlen módon csak kifacsart kapcsolatokból vagyok képes továbblépni, és minden alkalommal megcsalom a következő partneremmel az előzőt. Képtelen vagyok ezen változtatni. Igénylem az ebből fakadó biztonságérzetet, függetlenül attól, hogy tudom, fájdalmat okozok mindenkinek, aki résztvevője a magánéletemnek.

Fiatalabb koromhoz képest már szelídültem; akkoriban egyszerre sokkal, de sokkal több vasat tartottam a tűzben. Ma már inkább békésebb viszonyokra vágyom, már nem tüzel fel sem a féltékenységi reakció, sem a hisztéria, amik korábban a mindennapjaim részei voltak. Titkon én is, mint minden ember, vágyom arra, hogy egyszer elém sodorja a sors azt, aki miatt valóban véglegesen megváltoznék, és akivel békében leélném a hátralévő életemet, de nem fürkészek rózsaszín álmokat.  Beletörődtem a sorsom ezen részébe, és elfogadtam, hiszen az életem többi részében aratott sikereim túlkompenzálják a magánéleti csalódásokat.

Mindenesetre jelen kapcsolatom is biztosít afelől, hogy bármit, bármikor megtehetek anélkül, hogy tudni akarjon róla, ugyanis a kapcsolataim legelején kiosztásra kerülnek a kapcsolatban betöltött szerepek. Tudatosan olyanokat választok, akiknek ez megfelel. A korlátokat soha életemben nem bírtam, és nem is tűrtem senkitől.

Én határozom meg a határvonalat, és ha akarom, én azt bármikor átléphetem. Ők viszont soha. Ami a legkiábrándítóbb, hogy meg sem próbálta egyikőjük sem.

Helyi idő szerint hajnalban landoltam L.A.-ben, és mintha soha el sem hagytam volna a házam, azonnal felvettem a napi rutinomat. Kora reggeli edzéssel kezdtem, amit a kedvező hullámoknak köszönhetően egy kiadós szörfözés követett, és miután lecsúszott a torkomon a keserűen zöld smoothie, már azon gondolkodtam, milyen ruhát öltsek magamra egy számomra igencsak jelentős találkozáshoz.

Délelőtt tizenegykor már a forrón gőzölgő kávét fogtam a kezemben Markkal szemben ülve, amit a cége hatalmas irodájában fogyasztottunk.

– Férfi vagy nő? – kérdeztem, miután a kötelező illemköröket lefutottuk.

– Nő – válaszolta Mark, miközben tejszínt öntött a kávéjába.

– Sejtettem – mosolyodtam el. – Már alig várom, hogy találkozzak vele.

– Biztos vagy benne, hogy ismer téged? – kérdezte.

– Biztos. Ennyi véletlen nem lehet. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki pontosan olyan személyt alkosson, mint amilyen én vagyok. Már tippjeim is vannak – nevetgéltem.

– Megosztod? – kérdezte Mark hátradőlve.

Egy úriember volt. Olyan tapintatosan kérdezett, mintha meg sem tette volna.

– Szerintem az egyik exem lesz. Sajnos sokan vannak, csak abban bízom, hogy a nevére emlékezni fogok – kacagtam el magam, miközben azon gondolkodtam, hány, de hány nő volt már az életemben.

– Ahogyan te fogalmazol, ostobán viselkedik, viszont akivel én találkoztam, minden, csak nem ostoba – jegyezte meg halkan Mark.

– Kiugrasztom a nyulat a bokorból, megígérem – nyugtattam meg.

– Ahogy látod, Jordan. Ebbe az akciódba én magam nem szólok bele, de jó lenne, ha a film elkészülne, mert hatalmas az érdeklődés a színészek részéről is, ami mostanában a túltelített piacon olyan, mint koldusnak a kenyér.

– Kétséget kizáróan jó lett a könyv – jegyeztem meg bosszúsan.

– És a marketingje sem utolsó. Európai könyv rég robbantott ekkorát nálunk – fejezte be gondolataimat Mark hangosan, majd mély levegőt vett. – Jordan, most is elmondom, de tudod te is, hogy a te pénzed bánja, hogy idő előtt borítod a kártyavárat, és dugába dől a projekt.

– Bízz bennem! – legyintettem. – Mikor érkezik ide?

– Nem tudom pontosan – mondta Mark, miközben az üres csészéjét visszatette a tálcára. – Kiküldtük neki a tervezetet. Jelzek neked, ha többet tudok.

– Azt mondod, hogy remek színészi gárda gyűlik össze a filmben? – kérdeztem izgatottan.

– Annál is jobb – mosolygott Mark.

Két nap múlva hivatalosan kezdetét vette a film castingja. Mark nem túlozta el, mert jelenleg már igencsak befutott színészek nevei is sorakoztak a jelentkezők listáján. Megegyeztünk, hogy az ismeretlenekkel kezdjük a castingot, a nagyágyúkat csak az utolsó körökre hívjuk be. Ez volt Mark egyik alapstratégiája, mely jelenséget én pszichoterrornak neveztem, ő viszont tapasztalatszerzésnek.

A napok teltek-múltak, de G.I.N.A.-nak még se híre, se hamva nem volt a castingokon, ezért rossz érzet járta át a testem, és aggódni kezdtem, nehogy idő előtt kiderüljön számára a vezető producer kiléte, mert ha a gyanúm beigazolódik, és megtudja, hogy itt vagyok, akkor még vissza is léphet a feladattól. Általános tapasztalatom az exeimmel kapcsolatban, hogy inkább az életüket kockáztatva futnak át egy négysávoson, minthogy mellettem elsétáljanak az utcán, mindezt érthetetlen okokból, hisz én biztosan nem sérülök meg…

A MAGENTA története 1. fejezet

A MAGENTA története

4490,00 Ft

Col O. Broox: A MAGENTA története

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 448
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-02-0334-8
Méret: 136 mm x 204 mm x 36 mm

Elfogyott

Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története 1. fejezet

Szerző: | ápr 18, 2024 | Beleolvasó, Col O. Broox, Részlet, Romantika

A MAGENTA története

Fülszöveg:

IZABELLA NAVARRO
Egy írónő, aki első, nagy sikert aratott könyvének megfilmesítésén dolgozik. A könyv a szakmája újraértelmezéséül és egyúttal múltjának feldolgozásául szolgál.

JORDAN REED ARMSTRONG
Visszavonult sportoló, aki előtt nincs akadály. Megszállottsága és agresszív életszemlélete miatt szélsőséges döntéseket hoz. Éles csapdákat helyez el, ám elképzelhetetlennek tartja, hogy ő maga valaha belelépjen egybe.
A kifürkészhetetlen sorsnak köszönhetően útjaik összefutnak.
Mekkora energia, munka és türelem kell ahhoz, hogy a víz megformálja a kemény sziklát azért, hogy ne legyen éles és ne sértsen meg bárkit, aki hozzáér? Mi történik, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik nem működnek együtt jól?
Mi történik, ha a cél sem ugyanaz?
Mi történik, ha a valóság illúzióvá válik, majd a ködben elhiszed a láthatatlant és megérinted a megfoghatatlant?
Te mit tennél, ha képes lennél a változásra? És mit tennél, ha a végén kiderülne, hogy te vagy a szikla?

Részlet Col O. Broox: A MAGENTA története című regényből

Előszó

A magenta a vörös és a lila szín keveréke, a szivárvány két végszínének egyesüléséből fogant gyermek.

A változás szimbóluma. Az átmenet színi jelképe, amikor életünk egyik szakaszának végén, ezzel együtt egy új szakasz elején találjuk magunkat.

Bátor ember kiváltsága, aki nem fél a betonbiztos életéből kimozdulni, mert vakon hisz benne, hogy a lehetetlen nem létezik.

1. Fejezet

G.I.N.A. (Gloria Izabella Navarro Alba)

A „Story of red” című könyvem – vagy ahogy a közönség rövidíti „S.O.R” – bestseller lett nemcsak hazámban, Spanyolországban, hanem egész Európában és a tengerentúlon is. A könyv népszerűsége a kiadást követő hetekben meredeken indult felfelé, aminek köszönhetően a spanyol első kiadástól számított három hónapon belül angolra fordítva is piacra dobta a kiadóm, és ezzel a lépéssel a művem elérhetővé vált a világ összes pontján.

Jómagam nem írónak születtem. Az Élet névre keresztelt tenger sodrásának köszönhető, hogy mégis azzá váltam. Jamie és Jaden történetét két hét alatt vetettem papírra. A sztori írta magát, a jellemek önmagukat és egymást fejlesztették. A karakterek mind kitaláltak, csak a fejemben elevenedtek meg, és hiába sorakoztattam fel egyedi, karizmatikus, különleges karaktereket, és vetítettem nehéz élethelyzeteket az olvasók elé, a közönség fogadtatása azt jelzi, hogy a könyv befogadható és szerethető.

A „S.O.R.” több mint egyéves karrierje után pár héttel ezelőttig könnyen el tudtam bújni a G.I.N.A. álnév mögé, de úgy tűnik, most minden megváltozik.

Pontosan három héttel ezelőtt azzal keresett meg e- mailben az egyik legnépszerűbb amerikai médiaszolgáltató és produkciós vállalat marketing igazgatója, hogy szeretnék filmvászonra vinni az általam írt történetet, de a feltételeknek csak egy kis része ismeretes számomra, így nincs más választásom, mint L.A.-be repülni, és személyes tárgyalásokba bocsátkozni velük. A könyvemet jelenleg is a kezemben tartom, és azon a repülőn ülök, amelyen a pilóta épp bejelenti, hogy hamarosan leszállunk a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtéren.

Másnap délelőtt tizenegyre vártak egyeztetni a szerződés részleteiről, de én jóval az előre megbeszélt időpont előtt taxival érkeztem a vállalat székháza elé, mert nem szerettem volna késni, és ezzel esetleg negatív benyomást kelteni magamról.

Az épület hatalmas volt, és egy modern, üvegből készült méhkas benyomását keltette bennem, miközben bámultam a közel húsz emeletes építményt. Átlépve a fotocellás ajtó küszöbvonalán egy tágas, magas belmagasságú, hófehér aulába érkeztem, ahol körülöttem minden bútor, padlóelem, mennyezeti dísz, a recepcióspult és még a recepciós személyzet ruhája is vakítóan fehér volt. Reggel, amikor a sötétkék nadrágkosztümömet igazgattam magamon a tükör előtt, még nem hittem volna, hogy ebben a ruhában olyan feltűnést keltek majd, mint egy kék tintapaca a fehér festővásznon. Magabiztosan odasétáltam a regisztrációs pulthoz, ahol két fiatal hölgy serénykedett, fejükön mikrofonnal – vélhetően ezeken keresztül tartották a kapcsolatot a hívó felekkel –, miközben úgy tűnt, ádáz harcot vívnak a hó színű laptopok billentyűivel.

Végigkövettem mozdulataikat, de csaknem öt percet vártam, míg egyikük bátorítóan rám nem mosolygott és csendben türelemre intett. Közel tíz perce várakozhattam, mire végre megszólított az egyikük.

– Üdvözlöm! Miben segíthetek? – kaptam a szokásos üdvözlő szöveget egy fiatal, dekoratív, szőke hajú hölgytől, de az volt az érzésem, ha felkeltenék álmából, akkor is ezeket a mondatokat szajkózná.

– Üdvözlöm! Én Izabella Navarro vagyok, és tizenegyre van időpontom Sir Mark Williamshez.

– Pillanat, kérem! Már nézem is – kezdett gépelni a laptopján. – Igen, látom. Ön lenne G.I.N.A. hivatalos képviselője?

– Pontosan – bólintottam, és közben elmosolyodtam. Hivatalos képviselő. Ezt a feladatot rám szabták – gondoltam magamban.

– Kérem, foglaljon helyet! Pár perc múlva érkezik a kísérője – mutatott körbe a makulátlan bőrbevonatú padokra, amik tőle jobbra helyezkedtek el.

Alighogy leültem, egy újfent téli tájképnek öltözött magas, igencsak vékony úriember közeledett felém, aki megkért, hogy kövessem. Miután beszálltunk a liftbe, mindketten betartottuk az íratlan szabályokat, miszerint szótlanul álltunk egymás mellett, és előrefelé tekintve a liftajtót bámultuk egyetlen felesleges köhintés és sóhaj nélkül. Az úriember a tízes gombot nyomta meg, majd miután kiszálltunk a célállomáson, jobbra indultunk, ahol egy újabb váróban kínáltak hellyel, de nem volt kedvem ücsörögni. Inkább körülnéztem, hogy biztosan nincs-e semmi a növényeken kívül, ami ne lenne fehér a környezetemben.

Pár perc kutatómunka után tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam a növényekkel; csak mi bővítjük a színskálát. A gondolataimból egy újabb „hattyútoll” ruhás hölgy zökkentett ki, aki kinyitotta a kívülről is hatalmasnak tűnő iroda ajtaját, és betessékelt rajta.

Az iroda akár lakosztály is lehetett volna, mert miután beléptem a helyiségbe, láttam, hogy velem szemben egy körülbelül húsz férőhelyes, üveg tárgyalóasztal állt, és körülötte fekete bőrszékek sorakoztak egyenlő távolságban egymástól, precízen irányba forgatva. A szoba kültérrel érintkező, nagyjából tíz méter hosszú falfelülete teljes egészében üvegből készült, így a kilátás és a fények csodálatosak voltak, ezzel olyan csalóka érzetet keltve bennem, mintha kint lennénk a szabad ég alatt. Még a légkondicionáló rendszer is úgy lett beállítva, mintha odabent természetes, kellemes szellő járná át a testünket, annak ellenére, hogy az eszünket használva tudtuk, hogy ez sok minden más mellett, csak egy színházi kellék ebben a drámában. Balra az iroda egy tágas térbe folytatódott, ahol a Chesterfield stílusú, fekete, háromrészes bőrgarnitúrán két középkorú férfi helyezkedett el, akik beléptemkor illedelmesen felálltak és fogadtak engem.

Üdvözlöm! Albert Weber vagyok, a cég ügyvédje – nyújtotta felém egy markáns megjelenésű, középkorú úr a jobb kezét.

– Üdvözlöm! Én Mark Williams vagyok. Mindezidáig velem tartotta a kapcsolatot az írónő, emellett pedig én vagyok a tervezett film egyik producere és egyben rendezője is.

– Üdvözlöm önöket! Izabella Navarro vagyok – mondtam, miközben próbáltam profin fogadni a kéznyújtásukat.

– Őszintén sajnáljuk, hogy az írónő nem tudott személyesen megjelenni, de amennyiben önnek van aláírási joga, akkor nekünk az is megfelelő – sürgette az ügyvéd a történéseket.

– Akkor fogjunk is bele! – kezdeményeztem. Érdekesnek és üdítőnek találtam, hogy eddig senki sem feltételezte rólam, hogy én írhattam a könyvet.

– Ezt szeretjük; semmi kertelés. Szigorú európai szokás. Örömömre szolgál, hogy a tárgyalás kedvező lendülettel iramodik a célja felé – jegyezte meg Mark, miközben jól hallhatóan az amerikai akcentusát kellemes britre váltotta.

Mark egy ötven körüli, vékony, átlagos testmagasságú férfi volt, fekete haját már ősz hajszálak díszítették. Az arca simára volt borotválva, és a szemei szürkén világítottak, melyekkel megbízhatóságot és profizmust sugárzott kedves köntösben. Albert, vele szemben, jóval magasabb, mackós alkatú, erélyesebb férfi benyomását keltette, amit fekete bajsza tovább erősített, és annak ellenére, hogy a szoba hűs volt, ő úgy verejtékezett, mintha épp a futópadról szállt volna le, mert mióta beléptem, már többször megtörölte a homlokát.

– Az alapötlet egy négyrészes sorozat lenne, melyek mindegyike mozifilm minőségben és hosszúságban készülne, ezért cégünk a könyv adaptációjának jogát szeretné megvásárolni öntől – vezette be kérését Mark.

– Szeretnének-e, és ha igen, akkor mennyit változtatnának a történeten az eredeti könyvhöz képest? – kérdeztem tömören.

– Erről még nincs világos egyezség, ugyanis az a forgatókönyvíró, akit mi szerettünk volna megkérni, egyedül nem képes vállalni a feladatot a rengeteg más, egyéb munkája miatt, de azt mondta, hogy nagyon szívesen segít valakinek, aki megírja. Valljuk be, hátrányban vagyunk – sóhajtott fel Mark halkan. – Szó, mi szó, elkezdte írni a forgatókönyvet, de félbemaradt a folyamat. Meg tudom mutatni, hogyan áll jelenleg. Kíváncsi rá? – kérdezte illedelmesen.

– Igen, köszönöm, szívesen megtekinteném – próbáltam nyugalmat színlelni egy ilyen feszült és jelentékeny helyzetben.

Nem szerettem volna, ha észreveszik rajtam az izgalmat, amit belül éreztem, miközben áldottam a reggeli meggyőződésemet afelől, hogy ma mindenképp használjak egy kis púdert az arcomon, hogy ne lássák, ha alkalomadtán elpirulnék. A sötét fából készült, faragott asztalról, ami tökéletesen kiegészítette a bőrbútorok látványát, Mark felemelt egy sárga papírhalmot, ami egy iratrendezőbe volt rakosgatva rendezetlenül.

– Ne haragudjon! Már jó pár embernek megmutattam, hátha rákap valaki, de mindenki időszűkében van – mentegetőzött, miközben simítgatni kezdte a lapokat, melyeknek kilógó sarkai jól láthatóan már minden környezeti tényezőnek ki voltak téve.

Csakhogy én alig hallottam a szabadkozását, hiszen a kezemben tartottam a könyvemből készülő film forgatókönyvének egy részét, és a szívem folyton-folyvást csak dübörgött a mellkasomban, mert soha azelőtt nem gondoltam arra, hogy valaha az életben közöm lesz bármilyen filmhez is. Az alaptermészetem egészen más területekre terelt egész eddigi életem során.

– Esetleg bárki segítségét elfogadják? – kérdeztem halkan, miközben a szamárfüles lapokat vizsgáltam.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy az írónő, aki ide sem tudott eljönni, ráérne segíteni? – kételkedett Mark.

– Az írásra mindig van ideje – jelentettem ki, és képzeletben még a kezemmel is legyintettem.

– Ebben az esetben akkor megadom Ben elérhetőségét, aki az eddigi munkát végezte, és egyeztetnek vele, miként vállalhatják el a közös feladatot – harapott rá Mark a lehetőségre, elrejtve minden kétkedését az üggyel kapcsolatban.

– Rendben. Egyelőre semmit sem tudunk biztosra ígérni, de megoldhatónak tűnik a feladat – jegyeztem meg.

– Gondolkodtak azon, hogy mennyi részesedésért tartanák megfelelőnek és milyen feltételek mellett? – vette át a szót az ügyvéd, aki eddig szótlan megfigyelője volt a kedvezően alakuló előjátéknak.

– Várom az önök ajánlatát, figyelembe véve ezt – tettem a kezemet a papírrendezőre.

– Van-e bármi különleges kérés? – kérdezte Mark puhán, ellensúlyozva Albert agresszív stílusát.

– Igen, lenne, és ez perdöntő lesz az írónő végleges válasza szempontjából. A szereplőválasztás során vétójogot akar – válaszoltam erőteljesebben.

– Sajnos ezzel a feltétellel már jó párszor találkoztunk, de legtöbbször nagyon kellemetlen helyzetek alakulnak ki – mondta Mark kissé kedvtelenül. – Az a baj, hogy az író általában látja maga előtt a karaktereket, de azok a karakterek nem léteznek az életben. Mindig azt hiszik, hogy van tökéletes, de nem lesz, mert mindegyiknek lesz hibája. Magas, alacsony, szőke, barna, kicsi a füle, túl nagy a füle. Érti, ugye, hogy mire gondolok? – nézett rám Mark kérdően.

– Igen. Értem, hogy mire céloz – feleltem beletörődve. – Sajnos, ha ez a feltétel nem felel meg önöknek, akkor nincs mit tenni.

Elfogadva a kapott választ, az irattartót az előttem álló asztalkára helyeztem.

A két férfi összenézett, majd egyetértően bólintottak.

– Próbáljuk meg. Ezen nem múlik. Reméljük, az írónő elég józan gondolkodású, és nem álmodozik – jegyezte meg Mark, és az üvegfal felé sétált. – Valaha ezt a helyet álomgyárnak hívták.

Mikor az üvegen keresztül pásztázni kezdte a területet, abban a pillanatban észleltem, hogy mit is néz. Mire ez a hatalmas üvegfal egy komoly irodába, ahova sokkal inkább illenének lexikonokkal teli könyvespolcok, nem pedig egy fényáteresztő, biztonságianyag-rengeteg?

Mark a Hollywood feliratot kémlelte a messzeségben.

– Higgyen nekem, ez sosem volt az, és nem is lesz soha álomgyár – folytatta szinte suttogva.

Mark személyisége magával ragadó volt. Egy hipermodern épület tizedik emeletéről bámulja a világ egyik legnevesebb látványosságát, olyan rögzült realizmussal és tolakodó tettvággyal, ahogyan kevesen képesek. A felirat – ami emberek millióinak csak be nem váltott ígéreteket adott, fájdalmat, szenvedést és kegyetlen életvitelt – itt áll, és a dicsősége nagyobb, mint korábban. Mark hangsúlya több kérdést vetett fel bennem, mint maga a mondanivalója.

– Akkor megfontolom az ajánlatukat – mondtam csendesen, pár lomhán telő pillanat után, majd a tétovának tűnő időt azzal próbáltam tovább húzni, hogy a papírokért nyúltam. – Mikorra adjak választ?

– Holnap ugyanitt, ugyanekkor – nyújtotta át az ügyvéd az előre megírt szerződésmintáját, melyet sebesen átvettem.

A taxiba szállva meglepő melegséget éreztem legbelül, mindezt talán azért, mert nem ért odabent csalódás. Induláskor még fogalmam sem volt arról, hogy kikkel és miként fogok találkozni, és hogy ezek mit váltanak ki belőlem, vagy egyáltalán kiváltanak-e belőlem valamit. Leginkább arra számítottam, hogy elveszünk az anyagi világ csúf kiüresedéseiben, és csak számokkal fogunk dolgozni, mint egy iskolai matekórán. Ehelyett emberek vettek körül, érzelmeket láttam, éreztem és hallottam, ami felemelt a poros pamlagról, amiben már évek óta süppedek lelkileg. Ez a felismerés hatalmába kerített, ami miatt már elképzelhetetlennek tartom, hogy bármi kifogást találjak arra, hogy megegyezzek velük, és aláírjam a szerződést.

A szállodaszobában többször végiggondoltam, ki mit mondott, hogyan mondta, nem volt-e bármi félreérthető mondat azok közül, amik közöttünk elhangzottak, és elmosolyodtam, miközben arra gondoltam, hogy a recepciós – tévesen – vélhetően személyi asszisztensként azonosított be, ami miatt a tizedik emeleten is akként kezeltek. Mindez részben sértő volt, de furcsamód izgalmas is, mert ez az új szerep, melyben saját magamat képviselhetem, igazán modern, kihívásokkal teli, és végül is nem hazudtam, mert én képviselem az írónőt, aláírási jogom is van. Persze kissé természetellenes olykor-olykor egyes szám harmadik személyben beszélgetni magamról, de ebben az életben ennél már sokkal furcsább dolgokba is keveredtem, amikből mindig valami nagyszerű keletkezett, mint például a könyvem, ami lassan, de biztosan filmmé változik. Izgultam, amikor elővettem az Albert által átnyújtott szerződést, melyet egy igencsak idejétmúlt, dombornyomott mappában kaptam meg, ami vitathatatlanul Mark stílusát képviselte. Professzionálisan megírt szerződés volt, negyvenhét oldalas, aminek a felét sem értettem. Elküldtem e-mailben az ügyvédemnek, akit korábban felkértem, hogy ismerkedjen meg az amerikai jog erre vonatkozó részével, majd miután kényelmes ruhába öltöztem, az ágyra vetődtem, és nekiláttam az aznapi legizgalmasabbnak ígérkező projektemnek, a részleges forgatókönyv olvasásának.

Mióta legelőször megkerestek a cégtől, azóta olyan belső motivációt érzek a film létrejöttének sikere miatt, hogy még a forgatókönyvírás szabályainak is utánanéztem. Az ismerősi kapcsolataim által több filmforgatókönyv mintáját is beszereztem, amikből megismerkedhettem ezzel a műfajjal is. A regényírásban és a forgatókönyvírásban annyi hasonlóság van, hogy mindkettő betűkből áll, és ennyi. Más maga a stílus, és más a motiváció is. Míg az egyikből egy igényes borítóval ellátott, fekete-fehér könyv készül, addig az utóbbiból színes film. A forgatókönyvből harminc készült el, ami a szakma szabályai szerint harminc percnyi filmnek felelt meg, ezért azonnal tudtam, hogy miért is maradt abba a munkálat: mert nagyon gyorsan haladt a történetben. Ebben a tempóban nem lehet négy darab száz-százhúsz perces filmet készíteni, így elővettem a laptopomat, és hozzáfogtam az alkotásnak. A fejemben már készen voltak az előkészületek ezzel a művelettel kapcsolatban, de leírni eddig nem mertem, mert féltem, hogyha nekifogok, akkor nem fog kelleni a munkám. Most viszont úgy érzem, ehhez a projekthez pontosan én kellek a cégnek.
Hajnali négykor fejeztem be az igencsak ígéretesnek tűnő munkafeladat első fejezetét, addig szinte megállás nélkül ütögettem a laptop billentyűit. Csak egy-egy pillanatra dőltem hátra a néma jelenetek közben, mert ezek a részek kíméletlenül nehéz feladványt tesznek az író elé. Szabályosan kizsigereli az embert, hogy az agya ne csapja be a szemét – vagy épp fordítva.

Röpke, részegült alvás után reggel kilenc körül hívott az ügyvédem, és pontokra szedve tájékoztatott arról, hogy a szerződésnek vannak bizonyos kritikus pontjai, melyek többnyire kiskapukat kínálnak a cégnek arra az esetre, ha mégsem valósul meg a terv. Valamennyi arról szól, hogy nem fogják kifizetni a béremet, de olyan buktatója a szerződésnek, ami engem igazán érdekelt, nem volt. A pénz sosem motivált, de ezt az értékes információt megőrzöm magamnak addig, amíg csak tudom. Megköszöntem az ügyvédnek a segítséget, majd készülődni kezdtem a tizenegy órai találkozóra.

Az előző naphoz hasonlóan korábban érkeztem, mint a megadott időpont – tűzpiros szettben, hiszen már tudtam, hová érkezem. Mark és Albert igencsak felhúzott szemöldökkel, szívélyesen fogadtak.

– Kedves Izabella, sikerült döntést hozni az ügyünkben? – érdeklődött Mark, miközben hellyel kínált a fotelben.

– Önöknek sikerült módosítani a szerződést a tegnap egyeztetett feltétellel? – kérdeztem vissza kedvesen.

– Igen. – Albert átnyújtotta az új szerződést, majd hadarni kezdte a formális jogi szöveget. – Rögzítésre került az, hogy a könyv írójának vagy hivatalos képviselőjének a szereplőválogatás során vétójoga van, illetve, hogy mind a casting, mind a filmforgatás bármelyik folyamatának állandó megfigyelője legyen, módosítási joggal, mely a forgatókönyvírás következménye.

– Átfutottam a szerződést – mondtam lassan –, és találtam benne egy-két kiskaput, ami az önök cégét védi az esetleges kudarc esetén.

Nem akartam készületlen fruskának tűnni mellettük; már az elején tisztában kell lenniük azzal, kivel szerződnek le.

– A cég védelme a legfontosabb számunkra – jegyezte meg Albert szigorúan. – Ez egy nagyon kényes piac, és dollármilliókról van szó.

– Én ezt az álláspontot elfogadom, de számomra meg a könyv a legfontosabb – jegyeztem meg határozottan, de nyugodt maradtam, mert békepárti vagyok, és amúgy sem érdekelnek a kis ügyeskedések.

– Akkor vehetjük úgy, hogy a forgatókönyv írásában részt vesz az írónő? Esetleg jutott valamire ezzel kapcsolatban? – terelte a témát Mark.

– Kijavítottam, és magammal is hoztam – tettem le eléjük a tegnapi mappát, mely az este általam átírt, módosított forgatókönyv részletét tartalmazta.

– Ez meg mi? – döbbent meg Mark, aki először rám nézett, majd a mappára, és újra vissza rám.

– Ez az első rész forgatókönyve, igaz, még nem tökéletes, de kevés időm volt rá – vettem egy mély levegőt, hogy felismerjenek. – Száztizenegy oldalas lett. Remélem, megfelel önöknek. Ben Stone-nak már elküldtem.

A két férfi kérdőn nézett rám, majd egymásra.

– Izabella Navarro vagyok, a teljes nevem Gloria Izabella Navarro Alba. Innen jön a G.I.N.A.

– Ön az? Ön G.I.N.A.? – kérdezte az ügyvéd leplezetlen meglepetéssel az arcán.

Én bólintottam.

– Ez mindenki számára meglepetés lesz – dörzsölte össze a kezeit Mark, miközben hatalmas mosoly ült ki az arcára. – Az interneten más kép van a G.I.N.A. név mellett.

– A rajongói túlbuzgóság lehet ártalmas és hasznos is egyben – állapítottam meg, miközben széttártam a kezeimet. – A Wikipedia pedig bárki által szerkeszthető, és én hagyom, hadd élvezzék az olvasóim.

– Remekül csinálja – jegyezte meg Mark elismerően.

– Amatőr próbálkozó vagyok – mosolyogtam, mialatt tartottam Markkal a szemkontaktust.

– Ahhoz képest mégis úgy érzem, egy profira leltünk – mosolygott sejtelmesen.

– Akkor vehetjük úgy, hogy megállapodtunk? – kérdezett közbe Albert, aki ma is sűrűn törölte verejtékcseppjeit.

– Részemről igen – határoztam el magam.

– Három hét múlva kezdődik a casting, addig minden további tudnivalóról értesíteni fogjuk – állt fel Mark a fotelből.

– Hány hétig tart a casting? – érdeklődtem, miközben még el sem akartam hinni, hogy ez a megállapodás ma valóban létrejött. – Négy-hat héten keresztül. Miért fontos ez? – érdeklődött Mark.

– Feltételezem, az elején nem kell itt lennem felesleges székfoglalónak, mert az alkalmatlanokat vétójog nélkül is ki tudják szórni. Ilyen tapasztalt emberek mellett ehhez én igazán nem kellek – kacsintottam egyet.

– Maga szimpatikus nekem – mosolyodott el.

– Lehetne, hogy köztünk maradjon, hogy a forgatókönyvírásban is részt veszek? – kérdeztem kifelé menet. – Legelőször csak írói szerepemben tündökölnék a stáb előtt.

– Minden megoldható – nyújtott kezet felém Mark.

– Valóban úgy tűnik, hogy könnyebb lesz ez az együttműködés, mint vártam – mondtam, miközben fogadtam a kéznyújtást.

A szerződés aláírásával belefogtam életem legújabb projektjébe.

A következő hetekben átszerveztem az addigi életem, hogy nagyobb fennakadás nélkül visszaköltözhessek jó pár hónapra Los Angelesbe. Hat éves voltam, amikor édesapámmal kettesben kiköltöztünk Los Angelesbe. Egy visszautasíthatatlan munkahelyi ajánlatot kapott, aminek köszönhetően gyermekkorom legszebb hat évét töltöttem Amerikában, mielőtt visszatértünk volna a hazánkba. Jelenleg egy kis spanyol tengerparti városkában élek, álmaim otthonában, mely gyermekkori vágyam volt: mediterrán kinézetű, hatalmas belső udvaros, gyönyörűen parkosított ház, mesébe illő, csillogó vizű medencével, hatalmas terasszal, melyről kilátás nyílik a tengerre. Itt élem a szürke hétköznapjaimat, itt íródott meg a könyv, ami lendületet adott az életemnek, és jelenleg itt készül a forgatókönyv folytatása is.

Életemet sok jelzővel lehet illetni, de az unalmas biztosan nem tartozik közéjük. Lendületes, pörgős, határokat feszegető, azokat jócskán túllépő momentumok jellemzik földi pályafutásomat. Voltam lázadó, vittem véghez megdöbbentő, kiszámíthatatlan, végeredményben sikeres projekteket az életben – ilyen volt az orvosi egyetem elvégzése, és később édesapám üzleti hagyatékának bátor újraértelmezése. Ha velem maradt volna, az életem másként alakul. Akkor nem jövök haza Spanyolországba, nem látogatok el egy bizonyos spanyol nagydíjra, és az életem más irányba terelődött volna, de hazajöttem, és én elmentem arra a Spanyol Nagydíjra, aminek köszönhetően most a laptopom mögött ülök, és az eddigi életemre jellemzően új kihívásba fogok bele. Új tananyag vesz körül, új emberek megismerése, új célok kitűzése, új eredmények elérése vár rám, amire a mentális és fizikai egészségemnek is szüksége van. Több szakmai könyv írásába belefogtam már életem során, de a motiváció hiányzott. Visszatartott a könyv sikertelensége abban az értelemben, hogy pontosan azokhoz nem jutna el, akiknek szánnám az írásomat. Nagybátyám inspirációjára alkottam meg a „S.O.R.”-t, ezért először neki adtam oda átolvasásra.

Egy szokásos, keddi, hűvösebb délután volt, nagybátyám a nagynénémmel a teraszon teázott, amikor először elé raktam a több száz oldalas irományomat. Felvette a szemüvegét, és szó nélkül olvasni kezdte a regényem nyomtatott oldalait. Minden lapot, amit elolvasott, szépen gondosan visszahelyezett a mappába, ami a kéziratomat tartalmazta. Olvasás során alig hagyott pár szusszanásnyi szünetet magának, aztán már éjfél is elmúlt, mire a végéhez ért az olvasmánynak. Ez idő alatt egy percre sem zökkent ki, és a pihenést is csak egy-egy felnézés vagy szemtörölgetés jellemezte. Olyan erősen koncentrált, hogy nem bírtam végig mellette maradni, mert tartottam a reakcióktól, és féltem a véleményétől. Legalább ötvenszer elolvastam a véglegesnek szánt kéziratomat, így tudtam, melyik hümmögés melyik részre vonatkozik, és aggódtam, mi lesz, ha neki nem tetszik. Miután az utolsó lapot is visszahelyezte a mappába, rám nézett és elmosolyodott, de egyetlen szót sem szólt.

Nagynéném felé pillantott, aki feszülten figyelte férje reakcióit, mire nagybátyám megfogta felesége kezét, majd hosszú idő után megszólalt.

– Továbblépett – hangzott végül a tömör véleménye. Nagynéném könnyes szemmel vette tudomásul férje szavait, majd komótosan felálltak, ahogyan az öregek teszik éjfél után. Elfáradt végtagjaikat kiropogtatták, és bementek a házba nyugovóra térni. Én a mappámra néztem és megsimogattam, mintha újszülött gyermekemet simogatnám, amikor az mélyen alszik, és nem érzékeli a kimondatlan szeretetet, ami körbelengi.

A könyv sikerének érdeme legalább annyira a nagybátyámé, mint az enyém, mert ő volt az egyszemélyes közönség, akinek viselkedése továbblendítette eddigi életemet, és motivációt adott egy újabb, ismeretlen terület meghódítására.

A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 448
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-02-0334-8
Méret: 136 mm x 204 mm x 36 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Szerző: | febr 17, 2024 | Beleolvasó, Hírek, Krimi, Nádudvarváry Fekete Emma, Regény részlet, Részlet, Szórakoztató irodalom

részlet Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi című könyvéből

PROLÓGUS

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.”

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat részlet

Első fejezet: Mindenki hazajött a nyaralásból

Szalay Hanna rendőr főhadnagy kinézett második emeleti irodájának ablakán, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és amit nem tudott megunni. Pedig már öt éve ugyanott dolgozott.

Mindig, amikor munka közben elfáradt, az ablakhoz ment relaxálni, nézett ki a fejéből és erőt gyűjtött a továbbiakhoz. Péntek késő délután, negyed hat után három perccel a legtöbb hivatal kiürült. A rend­őrségről is már majdnem mindenki hazament.

A kora őszi napsütésben gondtalan turisták sétálgattak a városban. Hanna eljátszott a gondolattal, hogy ő is egy közülük. A hangsúly a gondtalanon volt. Elképzelte, hogy nézelődik egy ismeretlen, szép városban, messziről megpillant egy klasszicista épületet, lefotózza, majd amikor közelebb megy és meglátja a homlokzaton a már kissé kopott „Rendőrkapitányság” feliratot, csalódottan megy tovább. Megfigyelte, hogy majdnem mindig ez a turisták reakciója. A telefonjukat elteszik, valószínűleg a képet is törlik majd. Mert ki akarná már a rendőrséget lefotózni? Csak egy alkalommal fordult elő, hogy egy egész család pózolt a bejárat előtt, és az apuka még rá is mutatott a feliratra. Utóbb kiderült, hogy azért, mert rendőr.

Na, én ugyan nem szerettem volna a rendőrség előtt fotózkodni nyaralás közben! – jutott eszébe most Hannának.

Szeptember első hetét fejezték be. Ikerfiai – Jani és Misi – most kezdték az iskolát.

Szerencsére a szomszédban lakó anyósa és apósa mindketten nyugdíjas pedagógusok, hiányzott nekik a tanítás, kapva-kaptak az alkalmon, hogy segítsenek az unokák beiskolázásában. Így Hanna válláról levették ennek a terhét. Azért volt emiatt némi lelkiismeret-furdalása. Férje építész, tudott home office-ban is dolgozni, de annak soha nem lett jó vége. Ilyenkor a fáradt anyuka arra ment haza, hogy apuka üvölt a gyerekekkel, rendszerint összekeverve őket, mivel mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra.

Már a második nap megkérdezte tőlük az egyik gyerek a suliban, hogy anyukátok tényleg zsaru?!

– Nem zsaru, hanem nyomozó – válaszolták a srácok egyszerre.

Hanna szerette a munkáját, de amióta a „VIP gyilkosnak” nevezett sorozatgyilkos ügyében nyomozott, sokszor voltak álmatlan éjszakái.

Rosszabb esetben meg rémálmai.

A nyár nyugisan telt, ami ez esetben azt jelentette, hogy nem volt újabb áldozat. Hál’ istennek a balatoni családi nyaralást és a barátnőkkel való kirándulást nem zavarta meg semmi. Azért felhőtlenül soha nem tudott kikapcsolódni. Mindig idegesen leste a telefonját, hogy nem értesítik-e újabb gyilkosságról a kollégái. Akkor azonnal haza kellett volna jönnie, családja szemrehányó tekintetétől kísérve. Egyik barátnője viccesen meg is jegyezte, hogy talán a gyilkos is nyaralni mehetett.

Örült az előtte álló hétvégének, de egész nap valami rossz előérzete volt. Holnap a barátnőivel találkozik, a vasárnap pedig a családé. A még bent lévő kollégái is összepakoltak, elköszöntek, jó hétvégét kívántak.

Hanna is kikapcsolta a gépét, már éppen pakolni kezdett, amikor bejött Péter, a helyettese. Automatikusan mondta volna, hogy „Szia, neked is jó hétvégét”, de a férfi arca nagyon sápadt volt. Nem is kellett mondania semmit, Hanna magától is rájött, hogy valami történt.

– Újabb áldozat! – vágott bele a közepébe Péter.

Ezek szerint a gyilkos valóban hazajött a nyaralásból! – gondolta Hanna kétségbeesetten.

– Ugyanaz a módszer. A férje találta meg a fürdőszobában. Szegény először a mentőket hívta, akik már nem tudtak segíteni, csak bennünket hívtak. Indulnunk kellene helyszínelni. Ki kell hallgatnunk a szomszédokat. Holnap meg majd össze kellene hívni a csapatot. Úgyis terveztünk nyár után egy megbeszélést. Tudom, hogy mást terveztél hétvégére, hát bevallom, én is. A férjét meg a lányát bevitték a pszichiátriára, ők jelenleg nincsenek kihallgatható állapotban – sorolta végig a kollégája egy szuszra a történéseket.

Hanna beletörődően felsóhajtott és megállapította, hogy jók a megérzései, nemhiába volt egész nap nyugtalan.

– Adj öt percet, hazaszólok, hogy ne várjanak meg a vacsorával!

Péter bólintott.

– De siess, légyszi!

– Ok, igyekszem.

Hanna először ügyvéd barátnőjét, Hildát hívta, aki vidáman szólt bele:

– Szia, ugye holnap akkor talizunk?

– Hilda, kapaszkodj meg, légy erős és titoktartó. Attól tartok, igazad volt!

– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte értetlenül barátnője.

– A gyilkos tényleg hazajött a nyaralásból!

– NEEEEEEEE!!!! – kiáltott fel Hilda, amit a folyosón türelmesen várakozó kollégák is hallhattak, Hanna pedig, mivel nem akart maradandó halláskárosodást szenvedni, eltartotta fülétől a telefont.

– Ismét lecsapott az emberünk.

– Francba, azért utálom a legjobban ezt a gyilkost, mert soha nem ér rá miatta a barátnőm!

– Mondanám, hogy vigyázz magadra, zárkózz be, de tudom, hogy jól megy a karate, és a férjeddel szoktatok gyakorolni!

– Hát igen! Jobban megy mint a tenisz, és főleg az a jó, hogy nő az edző. A férjem is hajlandó járni, nem tartja nyálas sportnak, mint a teniszt.

Na igen, a tenisz! Ez a sport rossz emlékeket idézett fel Hilda életében. Akkoriban a férje, Karcsi, aki kamionos, állandóan úton volt, és a teniszedző miatt majdnem tönkrement a házasságuk.

A második telefon – a férjének – sokkal nehezebb volt. Jani azt mondta, érezte ő is, hogy ma valami történni fog. Elteszi akkor a vacsorát.

– Köszi szépen! Feltéve, ha lesz utána még étvágyam. Na, szia most le kell tegyelek, mert megyünk.

Péter már türelmetlenül állt az ajtóban.

A kollégák már biztosították a helyszínt és megkezdték az előkészületeket. Hanna és csapata is elindult.

A kocsiban Péter elmesélte, hogy az áldozat Kárnyáczki Helena Titanilla, negyvennégy éves tanárnő. Hosszú, barna hajú, filigrán alkat. Nem nagyon hasonlít az előző áldozatokra. Az áldozat elegáns környezetben lakott, viszonylag nyugodt környéken, ahol rendezett, kétszintes házak vannak szép előkerttel.

Hál’ istennek a tragikus hírt nem kellett közölni a családdal, mivel a férj talált rá. A lánya nem látta, csak az apja üvöltését hallotta szegény.

– Alibik? – szakította félbe Pétert a nyomozó.

– A férjnek van – lapozott bele a kollégája a jegyzetfüzetébe. – Szaunában volt az egyik szomszéddal. A kislány pedig uszodában volt a barátnőjével, utána a városba készültek szórakozni.

– Akkor mit keresett otthon?

– Át akart öltözni. Tizenhat éves házasok voltak. A férj, Kárnyáczki Tibor, hitelügyintéző a helyi OTP-bankfiókban, negyvenhat éves. A szülők már nem élnek, így velük sem kell már közölni a hírt. Az áldozat a szomszéd település általános iskolájában tanított matematikát és fizikát.

Hannában felmerült, hogy esetleg a tanítványai, vagy egyik volt tanítványa lehetett az elkövető. Annak idején nem szerette ezeket a tantárgyakat, de azért nem ölte volna meg a tanárát. De hát változnak az idők!

A kollégák már megkezdték a helyszínelést. Tapasztalatból tudta, hogy a fürdőszobát kell keresnie.

A nőt ugyanúgy találták, mint a többi áldozatot: meztelenül, széttett lábbakkal, nemi szervében ezúttal egy üres Limoncellós üveggel. A bal mellére egy „V”, a jobbra pedig egy „P” betű volt írva ugyanúgy a saját rúzsával, ahogy a többieknek is. A rúzs a holttest mellett hevert a fürdőszoba jéghideg padlóján. Dróttal fojtották meg őt is. A halott arcán rémület tükröződött. A halántékán ütlegelés nyomai látszottak. A közelben egy pár tűsarkú cipő hevert, az egyiknek letört a sarka. A helyszínelő kolléga fontoskodott:

–  Lehetséges, hogy a cipő sarkával ütlegelték – mondta.

Hanna mélyeket lélegzett. Nem okádok, nem okádok – mantrázta.

Betörés ezúttal sem történt. Szerencsétlen férje még annyit el tudott mondani, hogy nem hiányzott semmi értéktárgy. A nő telefonja ugyanúgy ki volt kapcsolva, mint a többi áldozatnak.

VIP gyilkosnak az áldozatok mellére írt betűk miatt nevezték el. Először csak V.P.-s gyilkos, később pedig VIP gyilkos lett a fedőneve.

Az igazolványképről egy helyes, barna hosszú hajú nő mosolyog vissza.

A valóság azonban sajnos egészen más volt.

Hanna, amint lehetett, elhagyta a fürdőszobát, a többit a helyszínelőkre bízta. Majd utólag elolvassa a jegyzőkönyvet. Átment kihallgatni a szomszédokat.

Ők semmi gyanúsat nem észleltek, pedig a jelek szerint a környéken mindenki mindenkit ismert és figyeltek egymásra. Szaunában is az egyik szomszéd baráti házaspárral voltak, akik teljesen meg voltak döbbenve. Helena azért nem ment velük, mert dolgozatokat kellett javítania. Bele is kezdett, de befejezni már nem tudta. Minden szomszéd rendes, kedves embereknek tartotta őket.

Hanna késő este kimerülten ért haza, Jani, a férje ébren várta, amiért nagyon hálás volt. Megittak együtt egy pohár bort, a férfi nem kérdezett semmit. Tudta, hogy a felesége még nincs olyan lelkiállapotban, hogy meséljen a történtekről.

Még benézett a gyerekekhez, akik ártatlanul és édesen szuszogtak. Maxi, a golden retriever szokás szerint majd leverte a lábáról.

Függetlenül attól, hogy másnap szombat lesz, reggel nyolcra összehívták a csapatot, és addig még aludnia is kellene.

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi

Szerző: Nádudvarváry Fekete Emma
Kiadó: magánkiadás
Oldalak száma: 202
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786156748003
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Szerző: | dec 28, 2023 | A SÁRGA története 2., Col O. Broox, Részlet, Romantika

A SÁRGA története 2.

Fülszöveg:

Emma egy tartózkodó, határozott és érzelmileg sérült nő. Kitartása ugyan nem ismer határokat, de vajon elég-e ez a tulajdonság egy olyan játékban, ahol semmilyen szempontból nem mozog ismert terepen?
Nagyon tévedsz, kedves olvasó, ha azt gondolod, hogy ez a nő nem tud többet holmi gyenge szerepnél.
Emma a meglepetések embere és mindig, de mindig tökéletesen időzít.
Éppen ezért alkotnak Hunterrel tökéletes párost.
Vagy mégsem?

„Egy végtelenül okos, ravasz, de követhető és rengeteg szempontból tanító olvasmány ez a regény. Mély benyomást tett rám mind a történet, mind pedig az írója. És ez nálam elég ritkán fordul elő.”
– Halász Emese, író –

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 2. című regényből

Másnap még nyúzottabban keltem fel, mint ezelőtt bármikor. Semmi kedvem nem volt egész nap azt nézni, hogy milyen jól érzi magát itt mindenki rajtam kívül, és azt elfogadni, hogy a játékban már mindenki talált magának vagy egy megbízható társat, vagy egy rövid ideig tartó szerelmet, vagy egy apró kis kalandot, kivéve engem. Én, amit találtam, az csak hallucináció volt. Sosem létezett. Eszméletlen jól játszott, ezzel kirángatta alólam a talaj utolsó négyzetcentiméterét is.

Drága apám,  megtanultam a leckét. Örökre.

Nem emlékszem a reggelire, annyira készen voltam, csak arra, amikor az ajtó feletti doboz újra zenélni kezdett. Majd miután kinyíltak a szárnyai, egy gyönyörű nő lépte át a küszöböt.

Ő sem volt rajta a listán – gondoltam magamban.

– Sziasztok! – köszönt nekünk. – Julia vagyok. Fehéroroszországból jöttem.

Julia tökéletes nő volt. Magas és rendkívül csinos, olyan, akin minden ruha hibátlanul áll. Nagyon természetesnek tűnő, hibátlan melleit alig fedte ruhanemű, mert  tökéletesen tudta, hogy mivel hívhatja fel magára figyelmet, és ezt kegyetlenül kihívó módon meg is tette, miközben odafigyelt a legapróbb részletekre is. Tengerkék szemei voltak, apró orra és fülei, melyekben sok-sok pici fülbevaló díszelgett. Hófehér nyári ruhában érkezett, ami testhez simuló volt, mit sem bízva a fantáziára. Aranyszőke, hosszú haját pedig egy finom, gyöngyös pánttal szorította le, ezzel egy édes kislány kedvességével társította a dögös puma alkatát. A látványától úgy éreztem magam, mint a mesefigurák, akiknek leesik az álluk a padlóra.

– Szia! – álltam fel az asztaltól legelőször, és reménykedtem benne, hogy a feltűnő, hangos mozdulatom legalább egy kicsit bosszantja majd Emmát. – Gyere, ülj le
közénk!

Átsétáltam az asztal másik felére, és kihúztam az egyetlen üres széket az asztal körül, erre invitáltam a legújabb versenytársunkat.

– Köszönöm – mondta, és hagyta, hogy betoljam alá a széket.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte Dylan, aki igencsak méregette Julia szépségét.

– Modellkedésből élek, és elég jól – válaszolta magabiztosan. – A játékra azért jelentkeztem, hogy kicsit elmeneküljek a karrierem elől.

– Besokalltál, ugye? – kérdezte Fernando.

– Te nem az énekes vagy? – nézett rá meglepetten Julia.

– De bizony. Fernando vagyok – nyújtotta a kezét Juliának.

– Nem mutatnád be a kedves barátodat, aki hellyel kínált? – nézett rám Julia félreérthetetlen kíváncsisággal.

– Dehogynem, persze. Ő itt Hunter – kacsintott rám a spanyol, aki mintha felbátorodott volna Julia megjelenése miatt.

– Örülök, hogy találkozunk, Hunter! – köszöntött külön engem kellemes hangon.

– Én úgyszintén – válaszoltam.

Most először éreztem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell. Magbiztos voltam és vonzó, mint odakint, és nem az a jelentéktelen senki, aki reggelt voltam az ágyban.

Miután Julia bemutatkozott, az asztal körül mindenki részleteket osztott meg vele a játék eddigi folyásáról, és mindenki azt latolgatta, hogy mikor jöhet egy újabb boríték, amivel tönkre tehetik a napunk további részét, de Lucky nem jelent meg, így Julia beköltözött Erik mellé a tegnapeste megnyitott hatos bungalóba.

Miután kipakolta a cuccait, Julia nem kérette magát, hanem azonnal felkeresett, miután fürdőruhába öltözött, és fürödni invitált a csillogó vizű óceánba. Úgy tűnik, ő játszani jött, és fejest ugrott a versenyzésbe, ami még lehet, hogy nekem is mentőövet szolgál. Fernandoék örömmel csatlakoztak hozzánk, és végig négyesben töltöttük a délelőttöt, ami rendkívül jó hangulatban telt. Sok-sok spanyol sztorival és még több kitalált spanyol sztorival.

Az ebéd utáni szieszta alatt egy küldönc egy levelet adott át nekem, melyben randira kaptam meghívást. Titkon azért reméltem, hogy Emma van a háttérben, és sikerült féltékennyé tennem, de tévedtem. Persze, hogy tévedtem, mert ha róla van szó, nemigen segít egyik érzékem sem, nemhogy a hatodik. A józan ész nyert már megint, így Juliával indultunk el a lezárt kerítés felé, ahol ugyanazzal a nyitott terepjáróval indultunk útnak, mint anno Gennával. Reméltem, hogy ez a randi jobban sikerül, mint az, mert itt legalább egy olyan személy társaságában vagyok, akivel kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, még ha túl gyors is a tempó, amit ő diktál.

Egy világosszürke kétéltűre szálltunk fel, majd a szigetcsoport legnagyobb szigetének partjainál landoltunk, ahol kiszállás után azonnal egy kis forgatagba kerültünk.

– Mi van ma itt? – kérdezett csodálkozva engem, miközben nekem fogalmam sem volt a válaszról.

– Nem tudom, de gyere, mert nagyon integetnek nekünk – mutattam egy kisebb csoport felé, akik hevesen mozgatták a kezeiket, hogy észrevegyük őket.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.

A helyzetet kihasználva lovagiasan megragadtam a kezét, és odavezettem őt a vendéglátóinkhoz, hogy bemutatkozzunk nekik. Nem csoda, hogy azonnal kiszúrtak minket. Nem kellett ehhez repülővel érkeznünk, hiszen Juliával nem éppen a helyi lakosok fenotípusát képviseltük. Az itt lakók jó része alig érte el a 170 centimétert, így nemcsak én, de még ez a csodaszép szőke modell is jóval magasabb volt náluk. Főleg úgy, hogy fittyet sem hányva a terepviszonyokra magassarkú szandálban jött, hiszen a babarózsaszín miniruhájához, és hajpántjához ez a csillogó kiegészítő dukált.

Mint utólag kiderült a helyiek épp aznap ünnepelték az egyik nemzeti ünnepüket, ennek eredményeként minket is beöltöztettek népi ruhákba, ami lényegében egy batikolt rongy volt. Emellett a buli hevében még azt is megengedték, hogy a különleges hangszereiket kipróbálhassuk. Voltak ott ütős hangszerek és fúvósok is egyaránt, de a nevét egyiknek sem tudtam megjegyezni. Leginkább azért, mert kedves és odaadó, mindent felkínáló barátaink szinte egyetlen angol szót sem ismertek, ezzel elvágva előttünk a hagyományos kommunikációs útvonalat. Az ünnepség hevében mindenki táncolt és énekelt, mindenki úgy, ahogyan tudott. Voltak ott egészen kicsik is, akiket az anyjuk – a már rajtunk is lévő – ronggyal magukra kötötték. Mellettük pedig fiatal diákok voltak, akik külön táncelőadással készültek az ünnepségre, és tapasztaltabbak, akikről lerítt, hogy nekik már nem ez az első közös ünnepük. Mégis úgy tűnt, hogy – korosztálytól függetlenül – senki sem azért jött, mert kötelező lenne, hanem mert valami megfoghatatlan öröm és boldogság járja át őket, amit képesek voltak rám és Juliára is rátapasztani.

– Micsoda buli! – kiabált a fülembe Julia. – Gyere, mutassuk meg nekik, mi hogy tudunk táncolni!

Igazából nem tudom, mi ütött belém, és azt sem, hogy mi vezetett idáig, de képtelen voltam ellenállni Julia kezdeményezésének, és beálltunk táncolni a röhejes ruhánkban a többi ember közé. A szőke lány látványosan lerugdosta a lábairól a szandálját, és mezítláb a porban kezdett lépdelni utánozva a fiatalabbakat, akik segítőkészen mutogatták neki a következő lépéseket. Julia végig mosolygott, és nagyon jól állt neki ez az önfeledt viselkedés, mert sokkal természetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Merész volt és bátor, emellett úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások, ami kevés nőre jellemző ebben a világban. Pár perc elteltével engem is maga mellé állított, de nekem közel sem ment olyan naturálisan ez a játszadozás, mint neki, így inkább csak bohóccá váltam, mintsem vendéggé. Utólagos értelmezésem szerint ez lehetett az a pont, amikor a férfiak félre vontak, és itallal kínáltak, talán azért, mert megsajnáltak. Ezek az italok, amiket folyamatosan körbehordoztak a társaságon, nagyon erősek voltak, és már az első pohárka megütötte a fejem.

Julia nem sokkal később csatlakozott hozzám, és vele együtt újabb kör italt fogyasztottunk, amit újabb és újabb követett. A zene nem hagyott alább, csak a gátlások váltak a semmivel egyenlővé. Aminek köszönhetően Julia már az ölemben üldögélt, és oroszul beszélt hozzám, míg én csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni ezt a nőt. Időm sem volt elképzelni a jelenetet, mert megelőzött a szándékomban, és hevesen nekem esett, amire a helyiek hatalmas ujjongásban törtek ki. Ezzel kijózanítva engem, aki észszerű határok közé tereltem a viselkedésünket.

– Menjünk vissza! – súgta a fülembe, és kétségem sem volt afelől, hogy mik járhatnak az eszében, hiszen ugyanarra gondoltam én is.

Júlia újra megcsókolt, majd a kezeimet a fenekére vezette, amit szinte alig takart a ruhadarab, hiszen pont úgy kötötte meg magán, és olyan lengén, hogy egyetlen rántással leszakíthattam volna róla.

– Menjünk! – néztem mélyen a szemébe.

Gyorsan visszavettük a ruháinkat, majd mielőtt elbúcsúztunk volna a helyiektől, megköszöntük a lehetőséget, hogy együtt bulizhattunk velük egy számukra igencsak fontos ünnepen. Aztán miközben a kétéltű felé sétáltunk, szinte már minden méteren megálltunk csókolózni Juliával, aki teljesen elvette az eszem, és végre nem a játékon gondolkodtam, hanem azon, hogy bárcsak már a szigeten lennénk. Ez a lány nagyon kedves volt velem és aranyos, emellett egyáltalán nem félt hozzám érni. A szégyenlősségnek nyomát sem mutatta, és a tapasztalt magabiztossága kifejezetten imponált nekem. Eszembe jutott Emma, hogy milyen szégyenlősen viselkedett előttem, és a szánalmas viselkedése Julia mellett hirtelen nevetségessé vált. Julia sem volt sokkal idősebb Emmánál mégis tudta, hogyan kell egy férfival bánni. Nem kérette magát folyton-folyvást, nem bízta a véletlenre az események alakulását, hanem a kezébe vette az irányítást, aminek meg is lett az eredménye.

Olvass bele a A SÁRGA története 1. kötetébe

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 470
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9303-8
Méret: 136 mm x 204 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Szerző: | dec 20, 2023 | A SÁRGA története 1., Col O. Broox, Részlet, Romantika

A SÁRGA története 1.

Fülszöveg:

Hunternek nincs szüksége fogadásokra. Abban a helyzetben van, amikor már semmire nincs szüksége, mert megvan mindene. Mégis, amikor apja előáll egy igen érdekes alkuval, belemegy az egyezségbe.
Nem kevesebb a tét, mint az összes vállalata, amit eddig felépített, és egész sokáig úgy is tűnik, hogy simán meg tudja majd tartani őket.
Egy valamivel azonban nem számolt.
Hunter már lemondott a szerelemről, mégis, amikor találkozik Emmával, egy olyan érzelmi hullámvasúton találja magát, ami veszélybe sodor mindent, ami számára valaha is fontos volt.
Mit veszítsen el? A szerelmet? Az életét? Mindent?

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 1. című regényből

A napfény színe. Azé az égitesté, mely szükségben
anyaként melenget, miközben önzetlenül bevilágítja a
legmagányosabb sötét sarkokat is. Mindennap utat mutat,
de sosem kér és nem tartóztat. Tétován tántorítva motivál,
kíváncsiságra sebzéssel reagál, de a türelemre élettel szolgál.

1. Fejezet

Nicholas Hunter Jackson

A játékra fogadásból jelentkeztem, amit az édesapámmal kötöttem. Sem újabb kapcsolatokra, sem a főnyereményre, sem hírnévre nincs szükségem. Sokszorosan bővelkedem mindegyikből a műsor nélkül is. Harminckét évesen magam mögött tudhatok egy általam szerelemből indított házasságot, ahol a másik fél ugyancsak szerelmes volt, csak nem belém, hanem a pénzembe és a családom rangjába. Három év rózsaszín köd után jeges fogadtatás várt a valóság nyomvonalán, majd egy gyors, kíméletlen válás a részemről. Annyi bizonyítékot szerzett a magánnyomozóm a volt hitvesem ellen házasságtörés címszó alatt, hogy csak a legfelső képeket néztem meg, az alatta lévő többi, több száz dokumentációra már nem volt szükségem, hogy apám újra bebizonyítsa, hogy ő előre megmondta, ne vegyek el senkit, azért, mert elhiteti velem, hogy önmagamért szeret.

Édesapám tanítása a párkapcsolatokra vonatkozóan a következő volt: egy igazi nőt meg kell szerezni, majd elengedni. Ehhez a felfogáshoz a középső nevem tökéletesen passzol is. Válásom óta több száz igazi nőm volt, már ha édesapám neveléséből indulok ki. Mindegyikhez csak egyszer értem és soha nem a saját otthonomban. Ezt a szabályt már én hoztam meg magamtól, kiegészítve az eddig tanultakat. Mindezt óvintézkedésként egyetlen nő miatt, aki képes volt porig rombolni a szerelembe vetett hitemet, majd semmissé tenni azt. Édesapám hasonlóan járt édesanyámmal, annyi különbséggel, hogy nem neki kellett a válás mellett döntenie. Édesanyám egyik délután már nem jött a bátyámért és értem az óvodába. Azért emlékszem rá kristálytisztán, mert édesapám üzleti úton volt, és az óvónők aggódva hívták fel előttünk a rendőrséget, hogy nem érik utol telefonon édesanyámat. Ami azóta sem sikerült. Több, mint két nap múlva jelentkezett. Nem várta meg, hogy leteljen az a bizonyos hetvenkét óra, hogy eltűntté nyilváníthassák. Egyetlen válóperes dokumentumokkal teli borítékot küldött, melyben lemond mindenről: ingatlanról, ingóságról és a gyermekeiről is édesapám javára. Bátyám – kisJack – akkor öt éves volt, én három. Kicsi voltam, talán fel sem fogtam, mi történik körülöttünk. Apa eleinte folyamatosan azt hangoztatta, hogy anya csak elutazott, majd egyszer csak hallottam egy koppanást a wc csészéből, ami ismerősen hangzott. De csak később értettem meg, hogy ezt a zajt már korábban is hallottam, ezért nem hajtott a gyermeki kíváncsiság, hogy mi történhetett a wc-ben. Aztán jó pár évvel később ismét  megjelent a zaj az életemben, amikor az exem a wc-be dobta a karikagyűrűjét. Háromszor hallottam ugyanazt, de csak harmadjára értettem meg, hogyan működik a világ és milyen rombolást képes végezni pár gramm arany. A saját fájdalmas válásom kellett ahhoz, hogy tovább lássak a nyilvánvalón, hogy akkor, amikor egy kavicsot a vízbe dobunk, nem csak hullám keletkezik, és nem csak a kavics lesz vizes. Minden megváltozik, hiszen a vízben élők felbolydulnak, míg a kő árnyékában élők védtelenné válnak. A déjà vu érzés kíméletlenül tépte fel a gyermekkorom megrázó eseményeit, amiket sok munkával már rég feledésbe merítettem. Édesapám a válóperes boríték átvételét követően már nem ejtette ki előttünk soha az anya szót, az őt ábrázoló képeket elégette, az otthon hagyott holmijait pedig kidobta. Megsemmisített minden bizonyítékot, ami összehozható a létezésével, kivéve minket, a bátyámat és engem.

Hármasban maradtunk. ÖregJack 28 éves korára egyszemélyes szülővé vált, aki éjt nappallá téve dolgozott eleinte brókerként, majd üzleti tanácsadóvá nőtte ki magát az egyik legnagyobb hazai bányászati cégnél. Idővel vezető beosztást ajánlottak neki, de ő inkább külön utakon folytatta, aminek következtében mára már saját birodalmat épített, ahol ő diktál.

Korántsem mondható a gyermekkorunk felhőtlennek. A válás után édesapám kényszerűségből visszaköltözött a szüleihez, hogy segíteni tudjanak a nevelésünkben. Az első héttől kezdve érezhetően csak a terhére voltunk mindenkinek. ÖregJack egy törtető, ambiciózus, folyamatosan mozgásban lévő ember volt már akkor is, és azóta csak tovább fejlődött a tapasztalatainak köszönhetően.

Édesanyám ezt unta meg. Sosem volt otthon, sosem volt egy közös születésnap, egy közös karácsony, semmi. Belefáradt és egy könnyebb utat választott. Legalábbis én így védem magamban szeretett édesanyámat, akinek már az arcára sem emlékszem. Nagyszüleim sok rosszat mondtak róla gyermekkoromban, amiket elengedtem a fülem mellett. Nem akartam szembenézni a kíméletlen igazsággal, hogy az én édesanyám képes volt valódi ok nélkül elhagyni a két egészséges fiát. Felnőtt fejjel, ha erre gondolok, akkor is csak azt remélem, hogy tettei ellenére is vissza tudott térni Istenhez és mindennap bocsánatért esedezik a múltja miatt.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.
KisJack mindezt másként élte meg. Egyetlenegyszer sem védelmezte édesanyámat, ha tehette már inkább rátromfolt az édesanyánkra záporozó vádakra. Ő nagyobb volt, okosabb, érzékenyebb. Számára jobb lett volna, ha inkább meghalt volna az, aki a szíve alatt hordott ki minket, azt talán meg tudta volna neki bocsátani. Bár ebben még mai fejjel sem vagyok egészen biztos.
Sokszor kegyetlenül viselkedett más gyerekekkel szemben, főleg, ha rólam volt szó. Kíméletlenül összevert jó pár kölyköt, akkor is, ha csak csúnyán néztek ránk. Egyszer, amikor az iskolából hazafelé sétáltunk, öten összefogtak ellenünk. Először csak kergetni kezdtek minket, de én lassabb voltam a bátyámnál, így ahelyett, hogy tovább futott volna, védelmezőként megállt előttem, és bekapott pár ütést helyettem. A suhancok viszont nem tudták, amit mi igen, hogy a bátyám nemcsak osztotta, de bírta is a pofonokat. Így két lendület között előkapta a pillangókését, amit rég ellopott nagyapámtól, aki nagy becsben a szekrénye tetején egy poros faládikában tartotta azt, és harcolni kezdett vele. Azonban a késsel nemcsak a támadókat, hanem engem is megsebzett, aminek a nyomát azóta is viselem. Véletlen volt, amit rögtön tudtam, amikor megtörtént. Talán én álltam túl közel, talán a bátyám volt kissé hevesebb. Minden mozzanat visszaköszön az emlékeimben, amikor arra gondolok, hogy ölelt magához és zokogott a bűntudattól, miközben én csak arra gondoltam, hogy egész életemben lesz valaki, aki megvéd majd a többiektől. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy soha nem mondjuk el az igazat a sérülésemről senkinek. Ez a mi titkunk marad, amíg világ a világ, mert ez a mi kettőnk szövetségének a maradandó záloga.

A bátyám azóta sem változott semmit. Kíméletlen volt gyermekként, és felnőttként is az maradt, de nekem ő volt a védelmezőm, és képtelen lettem volna más szemmel nézni rá. Rengeteg rosszat tanultam tőle, de a legfontosabbat is, a feltétel nélküli szeretetet. Gyermekként kihasználtuk nagyszüleink lassúságát, és rengeteg csínyt követtünk el ellenük és édesapánk ellen is. Kiszöktünk, ha nem látták. Aprópénzt loptunk a táskából, hogy csokit vehessünk. Elcsentük a gazdag szomszéd gyerek labdáját, és elrejtettük előle úgy, hogy soha meg ne találja. KisJack dühös volt a világra, és mindent elkövetett, hogy levezesse a benne hatalmasodó dühöt. Nagyszüleink nem, de édesapánk rendre megdorgált minket az elkövetett bűnökért. A fegyelmezés után egy hétig csendben voltunk és szót fogadtunk, de átlagosan hét nap után újrakezdtük a rosszalkodást, amíg újabb pofont nem kaptunk. Bátyám tizenhat évesen úgy döntött, hogy nem tanul tovább, és a katonaságot választotta. Addigra édesapámhoz hasonlóan már 190 centiméter fölött járt, és testfelépítésileg színtiszta izom volt. A katonaság első éveiben csak azért nem jött haza idő előtt, mert nem akarta, hogy apánknak igaza legyen. Később viszont azért nem, mert rájött, hogy jó döntést hozott. Megtalálta a világot, amit keresett. Megtalálta a célt, amiért mindennap küzdhet, és kiadhatja a dühét úgy, hogy közben jól cselekszik. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi imát mondtam el érte életem során, de minden egyes perc megérte, hiszen én mindig tudtam, hogy jó ember, és megérdemli, hogy akként is kezeljék. Jelenleg a haditengerészetnél szolgál századosi rangban. Ő lett az első az országunkban, aki harminc éves kora előtt századosi csillagot kapott, ezzel megválaszolva minden feltett és fel nem tett kérdést a személyével kapcsolatban. Hat éve láttam utoljára az esküvőmön.

Én tizennégy évesen maradtam egyedül a munkamániás apámmal – aki akkorra már igencsak befolyásos üzletemberré vált – és nagymamámmal, akit sok krónikus betegség gyötört. A bátyám nélkül nem találtam a helyem az életben. Sok minden érdekelt, de igazából semmi sem. Annyira nem, mint bátyámat a katonaság és a fegyverek. Nagymamám mindig azt hajtogatta, hogy olyan vagyok, mint édesapám, és hozzá hasonlóan menjek én is brókernek, mert abban megtalálhatom a sikerem. Szerencsémre mindig jól tanultam, ezért bármit megtehettem. Majd Nana tanácsát megfogadva ugyanarra a közgazdasági egyetemre jelentkeztem, mint ÖregJack korábban, és annál a cégnél kezdtem gyakornokoskodni, ami a vezetéknevemet viselte.

Hittem a szerelemben, sok könyvet elolvastam, és elég filmet néztem meg hozzá, hogy elhiggyem, létezik. Az egyetem utolsó évében ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Nikollal, aki gyönyörű, hosszú szőke hajú, csodálatos tengerkék szemű, magas lány volt. Csak a magas lányok jöhettek nálam szóba, hiszen a bátyámat túlérve sikerült tizenhét éves koromra a jelenlegi magasságomat elérni, ami 193 centiméter, és amihez kerek száz kilogramm társult. Mondanom sem kell, genetikailag szintén színizom. A barátaim többsége úgy jellemez, hogy én tipikusan az a barátjuk vagyok, akivel nagyon szívesen sétálnak egy sötét sikátorban, de ha egyedül kellene menniük, és én jönnék velük szembe, akkor inkább visszafordulnának.

Nikol édesanyámra hasonlított mind arca, mind testalkatra. Nem volt vékony, inkább egy kicsit molettebb, mint a mai divat, de nekem tökéletes volt. Pontosan az ilyen típusú nők után fordultam meg egész életemben az utcán. Az egyetem elvégzését követően édesapámnál kezdtem el főállásban dolgozni, amikorra már egy hatalmas, tizenkét hálószobás villában tengettük hétköznapjainkat a családunk megmaradt részével. A hely adottságai lehetővé tették, hogy Nikol is beköltözhessen hozzánk. ÖregJack nem szívesen beszélgetett Nikollal. Szerintem azért, mert kísértetiesen hasonlított édesanyámhoz, ami elegendő okot adott arra, hogy sem a kapcsolatunk elején, sem később ne ajánljon fel Nikol számára állást a cégünknél. Nicol számtalanszor elmesélte elképzeléseit a jövőnkkel kapcsolatban, amikben minden alkalommal együtt indulunk munkába, és együtt érkezünk haza. De ezen ábrándjaira mindig csak mosollyal és simogatással reagáltam. Nem akartam viszályt szítani közte és édesapám között, ehelyett inkább meghagytam magamnak a  megérzéseimet és gondolataimat, míg Nikolnak megengedtem, hadd álmodozzon tovább. Voltak pillanatok, amikor a békés álmodozó Nikol vérmes vadmacskává változott a témával kapcsolatban. Olyankor azzal próbáltam győzködni, hogy nekem ez így pontosan megfelel, mert így egész nap érezzük egymás hiányát. Ami, mint később kiderült, részéről nem volt akkora hiányérzet. Ha jól emlékszem az első házasságtöréssel kapcsolatos dokumentált kép dátumára, az esküvőnk után két hónappal készülhetett. Én még két és fél évig dolgoztam úgy, mint az édesapám: reggeltől estig, majd estétől reggelig. Csak ekkor szólalt meg nagymamám, hogy a feleségem furcsán viselkedik, ami nekem fel sem tűnt. Hogyan is tűnhetett volna fel napi tizenhat óra munka mellett? Amikor Nikollal voltam, számomra minden tökéletesen működött. Még a házasságunk előtt, a kapcsolatunk legelején megfogadtam neki, hogy soha nem fogom úgy elhanyagolni őt, mint ahogyan apám tette anyámmal szemben, így minden pénteken randevúzni vittem, amit majdnem öt éven keresztül feltétel nélkül teljesítettem. A legújabb, legdrágább éttermekbe jártunk, minden szórakozóhely megnyitóján VIP tagok voltunk, évente többször hetekre elutaztunk bejárni a világ legszebb részeit. Afrikaiként minden évben volt afrikai túránk, amikhez én ragaszkodtam, hogy megismerhessem az őseim világát a megmaradt emlékekből. Minden jeles ünnepen, karácsony, születésnap, Valentin-nap megajándékoztam egy utazással, és bárhová elvittem, akármerre is mutatott a térképen. De ez sem volt elég. Másra vágyott, amit én nem tudtam neki biztosítani. Nanát a válás után megkérdeztem, hogy honnan tudta, hogy Nikol már nem szeret engem, amire nemes egyszerűséggel annyit felelt: „Nem említette a hiányodat, drága Nicky!”. Miután összetörte a szívem nálam is összeállt a kép. Soha nem hívogatott éjszakánként afelől érdeklődve, hogy merre vagyok. Balga módon azt hittem, hogy sikerült megtalálnom a tökéletes nőt, aki nem féltékeny és nem bizalmatlan. Tévedtem. Azzal tettem neki szívességet, hogy nem mentem haza, és nem mellettem kellett aludnia.

Szerencsére édesapám előrelátásának és a szorgos ügyvédei által megfogalmazott házassági szerződésnek, a válás után Nikol semmit nem kapott tőlem. A gyors válás, amibe belekényszerítettem, pedig biztosította róla, hogy ő sem tartozik nekem semmivel. Ha nem egyezett volna bele a válásba, akkor a vagyona része engem illetett volna, ahogyan a házassági szerződésünkben hivatalosan megfogalmazásra került, ha felvetül részéről a házasságtörés. Kilencven nap alatt elváltunk. Nikol kiköltözött az otthonunkból, így újra hárman maradtunk: Nana, ÖregJack és én. Ebből ketten napi huszonnégyből tizenhat órát dolgoztunk. Válás után talán még többet is.

Négy éve élem a szingli pasik életét, ami kifejezett jól megy nekem. Új barátok, új társaságok, új élet. Időközben saját céget alapítottam, ami szárnyalni kezdett. Nagymamám megérzése tökéletesen bejött azzal kapcsolatban, hogy mennyire hasonlítok édesapámra. A Dél-Afrikai Köztársaságban van a saját vállalatom anyavállalata, aminek már az európai és az amerikai kontinensen is a leányvállalatai épültek.

Két hónappal ezelőtt kórházba kerültem anginás panaszok miatt, ezért kényszerpihenőre fogott ÖregJack, és átmenetileg átvette az irányítást a vállalatom felett. Három hetet töltöttem szanatóriumban, mire sikerült rendezni a vérnyomás értékeimet. Genetikailag édesapám részéről, akik eredetileg Zimbabwe-ból származnak, a családban harminc éves korára már mindenki vérnyomáscsökkentőt szedett. Az orvosok elmagyarázták, hogy innentől kezdve egész életemben gyógyszert kell szednem, ha nem akarok negyven éves korom előtt elhalálozni. Sem a magasságom, sem a testsúlyom, sem a genetikám nem kedvez a betegségemnek. Életmódváltást javasoltak, ami összességében a stressz csökkentéséről szólt. Edzésre nem foghattak, mert mindennap edzettem, diétára szintén nem, mert nem volt miből leadnom a nem létező felesleges kilókat. Harminckét évesen tehetségemnek, szorgalmamnak és tudásomnak megfelelően, édesapámtól mindent eltanulva egy vállalati birodalom élén álltam, miközben egy másik birodalom jogos örököse is voltam. A három hét kötelező kényszerpihenő alatt átgondoltam az életem eddigi részét, és éhesen néztem a jövő irányába. Nem akartam meghalni annak tudatában sem, hogy édesapám eddigi életét nézve sokkal több siker, mint amiket a munka terén érek el, nem vár rám. Mégis én élni akarok, és eldöntöttem, hogy változtatni fogok. Bátyámhoz hasonlóan én is meg akarom mutatni ÖregJacknek, hogy lehet ezt másként is csinálni, de ehhez új irányt kell vennem, mert most az ő útját járom.

A kórházból hazaérkezve négy ápoló fogadott. Amikor megláttam a kigyúrt, nálam is magasabb és izmosabb ápolókat majdnem elnevettem magam édesapám egyértelmű poénján, miszerint legalább négy ember kell, hogy megállítsanak, ha el akarnám hagyni a házat. Nyugodtam ledőltem a saját fotelomban, ami a tágas nappali közepén állt édesapáméval közvetlenül szemben. Feltettem a lábam, majd a jobb kezem irányába lévő asztalkáról felemeltem a legfrissebb napilapot, és az ápolókat elküldtem reggelizni. Az inas koffeinmentes kávét szolgált fel, amit, ha nem tudtam volna, hogy koffeinmentes, igencsak kellemesnek jellemeztem volna. De az emberi agy nem így működik, így pocséknak ítéltem meg az ízét.

Olvass bele a A SÁRGA története 2. kötetébe

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 454
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9304-5
Méret: 136 mm x 204 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

Szerző: | dec 3, 2023 | Light Novel beleolvasó, Akció, Biopunk, Carmen Glazier, Részlet, Szórakoztató irodalom, Tech noir

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Honey K-9 egy vörös-fekete nyerges német juhászkutya, aki egy mesterséges intelligenciával felszerelt szuperszámítógéppel él egy szimbiózisban. Róla szól ez a történet.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény (tech noir, biopunk, thriller, akció, fekete/abszurd humor, disztópikus szatíra, szeinen/sónen)

Prológus

 

Honey 🐾🐾🐾

– Honey, maradj mögöttem! – mondta Nick és előkészítette az altatóval megtelt injekciós fecskendőt, amit aztán belerakott egy pisztolyszerű szerkezetbe.

Követem a parancsát. Meg sem mertem motszanni. Éreztem, hogy nem mutathatok életjelet. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Minden esetre a fejemben lévő számítógépemet alaposan megrongálták, de szerencsére nem lett komoly baja. Működőképes.

Az előttem álló rendőr cimborám sem volt igazán jó bőrben. Sőt talán rosszabb állapotban is volt, mint én. Kész csoda, hogy képes megállni a saját lábán. Az arca tele sebbel és kék foltokkal. A hasán lévő kötszerek is átvéreztek. A hibbantja ugyanis megszökött a kórházból. De nem egyedül…

Felfegyverkezve lassan óvatosan kilesett a fal mögül, hogy megbizonyosodjon biztonságos-e a környezete. Nem volt éppenséggel szabad a hely. Pár jakuza harcos is a területen bóklászott. Minket keresnek mindenfele.

Összevont szemöldökkel fegyvert szorítva várta az alkalmat a támadásra.

– Nick… Szerintem ez rossz ötlet… Inkább váltsunk irányt és lépjünk le… Miért kell pont arról menni, ahol a legtöbben vannak? Nem volt az elég, amit eddig is tettek veled? – tanácsoltam, de a férfiú ellenkezett.

– Honey, pofa be! Tudom, hogy mit csinálok. Ezt Emmaért teszem… Be akarom bizonyítani, hogy igen is bátor vagyok! És nem hagyhatom, hogy őt is megkínozzák. Egyébként még mindig haragban vagyok veled. Csak hogy tudd.

Én is közelebb lopakodtam a fal széléhez. Lássam mégis hol tartanak a nagy keresésben.

A rendőr várt néhány másodpercet, majd mikor az egyik jakuza véletlenszerűen rá rezzentette a látószervét megkezdte a rajta ütést.

– Hajime lúzerek! – ordította és a jakuza harcosokra támadott.

Én nem mentem utána. Csak rezgő szemekkel bámultam a történteket. Közben bíztam benne, hogy legalább a további négylábú sorstársaim épséggel kijutottak az épületből és nem találták szembe magukat ezekkel a veszélyes emberekkel.

Végül a figyelmemet visszairányítottam Nickre. Mint mondta, seperc alatt elintézi a harcosokat. Az összes jakuza harcos mozdulatlanul, kábultan a földön fetrengett. Kis ráadás gyanánt beléjük is rúgott.

– Blöki nővér! Gyere! Most már tiszta a levegő. Elintéztem a bandát. Hú, azt hiszem megint ver a víz… – jelentette ki büszkén, és csípőre rakott kézzel rám nézett.
Őszintén bevallom, tényleg meglepett a mutatvánnyal. Az általa készített altató fegyverek nagyon is hatásosak.

Farok csóválva már azon voltam, hogy felé kutyagolok, de a nagy megmentőm mögött megpillantottam az őrült áltudós által kreált félfém farkasszerű torzszülöttet. Gépies jobb oldali szeme vörösen izzott. A szájából savas nyál csorgadozott. Rögtön megfagyott bennem a vér…

– Ööö… Honey… Mégis mit bámulsz annyira rajtam? Talán… történt rajtam egy kis elváltozás?! – kérdezősködött riadtan és végig tapogatta mindenét.

– Nem… Rosszabb…

Reménykedtem benne, hogy a nagy önvizsgálás közben csak észreveszi a háta mögött settenkedő szörnyet vagy… mégsem? Nem, nem is észlelte!

– Mi? Hogy rosszabb?!

– Nick! Ne siránkozz, jól nézel ki… Csak azt hiszem megint kezdesz ár…

– Mi?! Áradni! Ne, ne, ne.. Légyszi szedjél rendbe! Szedjél rendbe! Nem akarok mozdulatlan csődtömeg lenni megint!

– Majd rendbe teszlek miután kijutottunk. Inkább rohanj, ha kedves az életed!

Nem értette igazán mit akartam ezzel mondani, de végül hangos sziszenésre lett figyelmes. Mire hátra nézett volna a robot eb pillanatok alatt hátba döfte a hosszú hegyes skorpiószerű farkát.

A férfiú nyögni sem tudott. Arccal a földre zuhant. Vérző teste nem mutatott életjelet.

– NEEEE! Istenem… Nick… – nyöszörögtem remegő ajkakkal.

Nem tudtam másra koncentrálni, csak Nickre. Szegény srác az élete során sok fájdalmon, megaláztatáson és kegyetlenségen végigment. Azokat is önfeláldozó módon az ember társaiért tette. Sajnos ez lett a veszte…

A robot skorpió kutya rám szegezte a szemét. Egyenesen felém tartott.

– Te rohadék!

Fog vicsorogva hátra csaptam a fülem és egy hosszas verekedésbe kezdtem bele.

***

Na jó térjünk vissza a kezdet kezdetére. A kezdetek kezdetére. Mégis hogyan kerülhetett ez a földön heverésző jóképű… de kissé testképzavaros férfiú egy ilyen élet küzdő szituba.

###

Nyári éjszaka volt. Neonos fények ragyogták be az utcákat. A kocsma tele zajos emberekkel. A tévé hangosan szólt. Viszont ez nem zavarta azt a pacákot, aki éppen biliárdozott.

Tapintatosan figyelte a biliárdgolyót. A körülötte álló személyek bíztak benne, hogy nem fogja elveszíteni. A férfiú csak a fehér gömbre koncentrált, ő is imádkozott, hogy sikerüljön. Egy lendülettel a bot segítségével útjára is indította a kis labdát. A többi a lökés hatására szétszéledtek és a fogadott golyók pont a megfelelő lyukakba gurultak.

– Éljen! – kiáltotta a játékos, a másik kezében felkapott egy sörös üveget, majd a magasba emelte – Na, ezt csináljátok utánam srácok. Egy lökettel, durr a lyukba.
A manusz büszkén meghúzta az üveget és az asztalra csapta.

– Hát, Smith… Sohasem kételkedem benned. Büszke vagyok rád. – mondta a háta mögött egy másik férfi és vállon veregette a barátját, gyorsan ő is felemelte a sörös üvegét – Smithre!

– Smithre! – kiáltották a többiek és mindannyian felemelték az üvegeket.

– Köszönöm, George… Igazán nem kellett volna… – motyogta becsvágy nélkül az ünnepelt.

– Naaa… Nicolas, ne szerénykedj.

George újból megpaskolta a férfiút.

Na most már ideje lesz körbe írnom ezt a Nicolast. Körülbelül ebben az esztendőben huszonegy éves volt. Nagyjából száznyolcvanhat centi magas. A válla széles és muszklis. A haja sűrű, sötét szőke, szinte inkább gesztenyebarna, rövid klasszikusra nyírt. A szeme szürkészöld. Az arca enyhén borostás, de nem látszott. Szereti a klasszikus rockot, erről az öltözéke is árulkodott.

Az emberek koccintottak és a győztest ünnepelték. Ellenben az ellenfél banda nem volt elragadtatva.

– Hooogy… Mi?! Egyetlen lendülettel, ezt el sem hiszem! Ez lehetetlen! – ordította a férfi és a biliárd asztalra csapott – Visszavágót szeretnék!

– Hát, Rōrensu nem is tudom… Jöhet. De több mint valószínű, hogy ezt a menetet is mi nyerjük. – jelentette ki George és a büszke barátja felé fordult – Nico, benne vagy?

– Persze, részemről jöhet.

– Egész biztos?

– Nyugi, George… A pacáknak semmi esélye. Én vagyok Nick… a lehetetlen.

Rōrensu mérgesen az asztalra vágta a 15 000 yent a többi pénzkupac közé és készen állt az erőszakmentes küzdelemre.

Nyugodj bele picinyem… Ezt a kört is én nyerem meg. – gondolta Nicolas és belekóstolt az üvegbe – Hm… Asahi. Te vagy a csúcs.

A férfiú daliásan kihúzta magát és újabb kortyokat iszogatott. Fél szemmel észlelte, hogy valaki megállás nélkül figyeli őt. Az asztalra rakta az üveget és az adott irányába szegezte a szemét. Nem csalódott az érzéseiben. Egy fekete, egyenes, hosszú hajú lány volt az, aki piros estélyi ruhát viselt. A szeme mandula metszetű. Telt ajkain kárminvörös rúzs fénylet. Hosszú szempilláival megbabonázta Nicolast. Éppen japán Tarot kártyákat rakosgatott.

A biliárd király nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szívesen odament volna hozzá.

– Nico… Ne haragudj, de van még nálad legalább 100 dollár? – suttogta bizalmatlanul George Nicolas fülébe.

– Na, ja. Még ebben is mázlistám van, hogy a nevelőapám fogorvos. – jelentette ki a kérdezett és büszkén elő is húzta a szajrét – Rōrensu vagy… ki vagy… Ki kezdjen?

– Te! – jelentette ki dühödten a kérdezett.

– Oké… Hát legyen.

George a további társával együtt felállították a golyókat.

A lány haját csavarva figyelte a kiszemeltje mozdulatait. Bízott benne, hogy ez a menetje is sikerülni fog.

Nicolas végül felvette a játék pozícióját. Bemérte az adott golyót. Várt tíz másodpercet és egy lökettel elmozdította a gömböt. A golyók szétszéledtek, a telt színű gömbök bele gurultak a lyukba, egy kivételével.

Oh… A francba! – gondolta száját rágva Nicolas.

Rōrensu mosolygott a látottakon. Rajta volt a sor. Neki a csíkos golyók jutottak.

A lánynak is majdnem kiugrott a szíve.

Kérem, Daikoku… A szerencse istene. Légy velünk! – gondolta.

A férfi készen állt a játszmára. Ő is próbálta utánozni a versenytársa mozdulatait, de nem járt sok sikerrel. Dühödten az öklével az asztalra csapott.

Újra Nicolason volt a sor. Rögtön be is mérte a golyót.

Rendben, baromarc… Érzem, ez most sikerülni fog. – biztatta magát. Egy lökettel el is mozdította a kis labdát és a kiszemeltnek ütközött. Egyről sorban egymás után bele is gurultak a lyukba.

– Ez az! Sikerült! – ujjongott a férfiú – Már ezért érdemes volt meglátogatni a napfelkelő városát, vagyis Tokyot.

A barátai is nagy éljenezésbe kezdett.

Rōrensu dühödten a földhöz csapta a botot.

– Megmondtam. Semmi esélyed a győzelemre… – mondta kárörvendően a győztes.

A versenytársának tovább forrt benne a méreg.

– Bezonyám… Ő az én emberem. És ez még semmi. – George magához ragadta Nicolast – Nem csak a biliárd kihívásairól híres. Számtalanszor részt vett különféle gyors kaja evő versenyen. Legutoljára egy hot dog evő versenyen se perc alatt több mint tíz hotdogot is képes volt magába nyomni és még csak meg sem fulladt.

– Ököl, tudom, hogy részeg vagy, de azt hittem ez egyelőre a kettőnk titka… Evvel nem szívesen dicsekszek. – motyogta az emlegetett.

– És még ezeken kívül. Ez a büszke hotdog zabáló személyiség most úgy döntött, hogy rendőrnek áll. És nem akármilyen rendőrnek, ő lesz a városunk seriffje.

Az emlegetett szégyenkezve a homlokára csapott.

A lány felkapta a fejét. Gyorsan is elővett egy papírdarabot, amire írni kezdett.

– Nicolas te vagy a csúcs! – kiabálta örömmel egy kék punkera nyírt férfiú és karon ragadta a barátját.

– Kösz… Jess, de azért nem kell túlzásba vinni. Tudjátok a hotdog evő verseny után napokig rosszul voltam… és…

Rōrensut jobban elkapta a harag.

– Anata o fakku, keisatsu kōho! – morogta és a bandájával együtt dühödten elment.

– Anata mi van? Mit mondott? – kérdezősködött bizalmatlanul Nicolas és Georgehoz fordult.

– Én sem értettem. Szerintem ne törődj vele.

– Szerintem is… Végülis nyertünk több, mint 30 000 yent…

A férfiú újból a lányt figyelte. Még most sem tudott ellenállni a csábításnak. Lassan lerakta a biliárd botot az asztalra és lassan felé tartott.

– Na, ja. Tényleg, most nincs kedvetek bekapni egy kis harapnivalót. Mert nekem már nagyon kopog a gyomrom. Mit szólsz hozzá Nico? Bemutatjuk a másik tehetségedet. – jelentette ki George és az emlegetett haverja felé fordult, ám már csak a hűlt helyét látta. Kis idő után látta is, hogy hova tart – Hej, Nico? Most meg hova mész?

Nicolas nem válaszolt rá semmit a kérdésre. Sőt nem is vette észre, hogy mondanának neki valamit.

– Cöh… Tudhattam volna, a legnagyobb gyengesége a nők. Még Emmanuellet is elcsábította tőlem. De szerencsehozó talizmánnak elég jó. – morogta az orra alatt George és meghúzta a sörös üvegét.

Nick zsebre tett kézzel két méterrel arrébb megállt a lány előtt. Nem figyelt fel a jelenlétére, ezért csak várt a csodára.

A lány valóban nem is sejtette, hogy a férfiú közvetlen a közelében van. Mikor kicsit oldalra véletlenszerűen pillantott rögtön egymás tekintetébe néztek. Nicolas ijedten inkább tovább a körülötte lévő környezetét tanulmányozta. Úgy csinált, mintha nem látott volna semmit.

– Maga az a híres Nicolas-san? – kérdezte bizalmatlanul a lány.

Nicolas lassan visszanézett a lányra. Próbált szavakat keresni. Ellenben érzete, hogy ideje válaszolni a lány által feltett kérdésre.

– Igen, én volnék Nicolas… az aki légzés nélkül két perc alatt magába nyomott tizenkét hotdogot, ja és San nélkül… Én Smith vagyok. Pontosabban Nicolas Taylor Smith…

A lány kuncogott a hallottaktól és ő is bemutatkozott.

– Én Eris vagyok. Eris Sakura Yamaguchi.

– Hm… Sakura… Mázlista… Jobb második neved van, mint nekem…

– Áh… persze… Egyébként Sakura cseresznyefát jelent.

– Imádom a cseresznyét. Az egyik kedvenc gyümölcsöm.

– Nem szeretne leülni?

– De… Igen.

Nicolas helyet foglalt a szembe lévő széken.

A kocsma hátsó sarkából Rōrensu is figyelte a két fiatalt. Nagyon nem tetszett neki a látottak.

– Nos, kedves Nicolas mi szél hozta Japánban? – kérdezte kíváncsian Eris.

– Hát csak… kirándulni jöttem. Hallottam ez a világ egyik legnyugodtabb országa. És hát érdekes módon szinte mindenki kedves. Hozzátok képest elég bunkó pasas vagyok… Az utcákon lévő fények egyszerűen fenomenális. Meg úgy tudom, hogy az elektronikáról is nagyon híres. Hallott a mesterséges intelligenciáról?

– Igen… És valóban lenyűgöző, de…

– Naná, hogy lenyűgöző! Azok a robotok például, amik mesterséges intelligenciával rendelkeznek képesek olyan műveleteket végezni akár… egy… ember. Sőt mi több önállóan is gondolkodnak, ami meg tényleg elképesztő! Lassan már ott tartunk, hogy megjelenek a terminátorok… Csá emberiség…

– Ühüm… Fogadok, hogy ezt a híradónk mai adásából hallotta.

– Végül is… Eltalálta… Inkább térjünk vissza Japánra. Itt még a légkör is más. Szinte alig van bűnözés, sőt nincs is. Az itteni zsaruk biztosan unatkoznak.

– Hát… kedves Nicolas, sajnos a látszat sokszor csal.

A férfiút nagyon is meghökkentette a lány szavai.

– Ezt mégis hogy érti? – puhatolta.

Eris óvatosan körbenézett, hogy véletlenül se figyelik őket, majd felállt az asztaltól.

– Jöjjön velem… – jelentette ki és elsétált az épület kijárata felé.

Nicolas is talpra állt és követte a lányt.

Nem is gyanították, hogy Rōrensu és társai egész végig őket figyelik. A férfi kiadta az utasításokat és ők is lassan észrevétlenül feléjük tartottak.

Nicolas és Eris már az épület kívül jártak. A férfiút lenyűgözte a város neonos világítása, de a lány egy sötétebb helyhez vezette. Nicolas reménykedett benne, hogy ez nem egy valami féle csapda, viszont továbbra is követte őt. Egy nedves villanyoszlop mellett álltak meg.

Eris próbálta összeszedni a gondolatait és erősen a férfi szemébe nézett.

Nico várt a varázslatra mégis mi fog történni, majd mire szóhoz juthatott volna a lány az első betűjében félbe szakította.

– Whitefieldből érkezett, nem igaz?

– Igen… De ezt mégis honnan tudja? – kérdezte meghökkenve a férfi.

Eris nagy levegőt vett, majd hozzá kezdett a mondanivalójához:

– Segítenie kell!

– Segíteni?

– Hallottam, hogy maga egy rendőr.

– Mi? Hogy?! É-é-én… nem vagyok rendőr. Legalábbis még nem. Engemet esetleg a Szerencse játékok királyként vagy az Evő versenyek császáraként ismerhetsz… Cseszd meg Ököl George miért kellett kikiáltani a hírnevemet… A dögje azt remélem nem tette, hozzá, hogy néhány napig a vécézés számomra kész szenvedés volt…

– Ez most nem lényeges! Akkor is segítenie kell. A városban, ahonnan érkezett ott tartózkodik a kínzás nagy mesterei, vagyis a jakuza.

A férfiú csomót érzett a torkában a hallottaktól. Nagyon is tudta, hogy melyik bűnszervezetre gondol.

– A… jakuza? Hát… Öm… kedves Eris… Szerintem összetéveszt egy másik Nicolas nevű fickóval, aki szintúgy Whitefieldből érkezett. Mert nekem eszem ágában sincs felpickézni ezeket a rossz fiúkat, csak az életemet kockáztattnám. Aki meg mégis megteszi az egy mazochista idióta.

– Mazochista? Idióta?

– Igen mazochista. Ezek olyan emberek, akik élvezik, hogy kínozhassák, kihasználják. Vagy esetleg brutális dolgokat végezzenek rajta.

– Hát… akkor szóval maga is egy mazochista, aki szerencsejátékokból és egészségtelen gyors kaja versenyekből él. Azokat is az úgynevezett „barátai” kérésére csinálja.

– Mi… én… Kikérem magamnak! Nem vagyok mazochista!

– De igenis az. Aki élvezetből és kényszerrel saját egészségét és vagyonát kockáztatja.

– Ez… egy másik eset… Ellenben ezeket nem élvezettel csinálom. Nem vagyok mazochista és nem is leszek az. Szóval viszlát. – jelentette ki a férfi.

Már majdnem útnak is indult volna, de a lány azonnal megállította.

– Kérem, ne menjen el! Maga az utolsó remény! És evvel nem csak nekem segíthetne, hanem a városának is. A Tarot kártyák is megjósolták.

– Nem hiszek a Tarotban. Hagyjon békén!

– Igenis, higgyen benne. Előre megmondják a jövőt. És nekem azt súgták, hogy maga az egyetlen esély a városunk és a maga városa megmentéséhez.

Nicolast nagyon is izgatta a hallottak, de tovább hallgatta a lányt.

– Igaz, nem lesz egyszerű és közbe jön egy-két zűrzavar, ami miatt a fejét fogja veszíteni, de a végén, akkor is sikerülni fog.

– Nem értem mégis miről beszél. Csak annyit értettem, hogy a jakuzával kell valamit csinálnom… De mégis mi közöm van a jakuzához?

Eris sóhajtott, közben félszemmel észlelte, hogy erősen figyelik őket. Összeszűkült a szembogara a látottaktól, gyorsan visszafordult a férfiúhoz.

– Ők azok… – suttogta reszkető hangon.

– Mi?! Én ezt megint nem értem…

A lány előkapta a papírcetlit és Nicolas kezébe nyomta.

– Meddig tervez még itt maradni Japánban? – puhatolta.

– Olyan egy hétig…

– Szuper. Holnap találkozunk a sushi bárban.

Eris arcon csókolta a férfiút és mélyen a szemébe nézett.

Nicolas nem értette a célzást. Még csak alig ismerik egymást, de már egy küldetést bízz rá, amihez fogalma sincs hogyan kezdjen hozzá és mit kell csinálnia.

– Higgye el minden rosszban van valami jó és idővel rátalál az igaz szerelem… Ja és mindenek előtt… szokjon le a gyorskajáról. Minél előbb. Mert ezt még megbánja. – suttogta Eris és pillanatok alatt elszaladt.

– He? Én ezt még mindig nem értem… És kedves Eris mégis hova siet?

– Olvassa el a papíron rejlő dolgokat és megtudja. Holnap még találkozunk.

A férfiú megnézte a papír cetlit, de csak japán szóösszetételeket látott.

– De én ezt nem tudom elolvasni. Hallja Eris? Eris!

A lánynak szinte a jelenését sem látta. Eltűnt akár egy szellem.

Nicolas csalódottan egy helyben állt és a krisz-kraszos papírt nézegette. Törte a fejét mégis mi lehet rá írva, de nem látta értelmét, hogy megfejtse. Ezért végül feladta.

– Hej, Smith! Regisztráltunk téged egy sushi evő versenyre. – mondta Ököl – A holnap a helyi sushi bárban lesz tartva. Mit szólsz hozzá? Ma az agyadat edzetted, holnap a gyomrodat.

A férfiú kínosan maga elé nézett.

– Talán… mégis egy mazochista idióta vagyok? Vagy ez az Eris… talán egy jósnő? – motyogta.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

illusztráció: Carmen Glazier

1. fejezet – Az autónak lőttek

12 évvel később

 

A csillagos ég beragyogta az éjszakai égboltot. Viszont az autópálya megvilágításához ez nem volt elég, ezért az út szélén lévő lámpák segítették a sofőröket abban, hogy láthassák az utat. Tíz kilométerenként majdnem mindegyik szegletét közlekedési rendőrök figyelték, hogy be-e tartsák a megadott sebességet. Ellenben Nicolas Taylor Smith rendőr százados egy szempillantást sem vetett a kamerára. Csak a telefonján vicces videókat nézett a kutyákról szolgálat közben. Viszont a kollégáit ez csepet sem zavarta. Sőt örültek, hogy nem avatkozik bele semmibe.

Az erdőben egy őzsuta a gidáival a friss füvet ették, de hirtelen felriadtak a közeledő terepjáró zajára és gyorsan az életüket mentve az erdőbe szaladtak.

Hát elteltek az évek. A kétlábú mazochista ürge… rendőr lett. Egy tökös zsaru. Viszont nem változott sokat az évek során, csak kicsit… felszedett magára. Nem sokat csak keveset. Meg se látszik rajta.

Ebben a momentumban civilként ruházkodott, mint mindig. Általában az agyon hordott mogyoró barna bőrdzsekijét hordja. Abban a szent pillanatban világoskék inggel és sötét farmer nadrág kombinációjával ruházkodott.

Húsz méterrel messzebb álló zöld Ladából különféle hangot hallott. Rögtön lázba is jött. Kicsit félre rakta a mobilját, kíváncsiságból rápillantott a szomszédos autóra. Látta, hogy épp egy hancúrozás van folyamatban egy ifjú pár között. Izgatottan lejjebb húzta az ablakot.

A Ladában tartózkodó férfi kezdte volna levetkőztetni a párját, de közben fél szemmel pont rajta kapta, hogy egy idegen pasas figyeli őket. A férfi fenyegetően ránézett a fickóra. A nő is megriadt.

A rendőr megijedt a rajta kapástól. Gyorsan inkább a sebességmérő kamerát bámulta és néha a fejét vakarta avval jelezvén, hogy nem látott semmit.

Egy kis idő elteltével újabb hangokat észlelt. Nem a szomszédos erotikus Ladából szólt, hanem a szolgálati autó gyanánt használt Škodája mögül hallotta. Lerakta a telefont. Szemmel átvizsgálta a környezetét, hogy nincsen-e életveszélyben. Hát bizony életveszélyen volt. Drasztikusan helyből elkapta a pánik. Még időben észrevette a közeledő Jeepet. Kidülledt kerek szemekkel látta, hogy nem akárkikkel áll szembe. Mind a két férfit tetoválások fedték valamelyik testrészét. Az egyik tömzsi, kopasz és a terepjárót vezette. A másik magas, fekete sűrű álláig érő haja és rövidre nyírt körszakála volt. A szeme árulkodik, hogy japán felmenőkkel büszkélkedik. Ő egy kézi gránátot és egy gépfegyvert készített elő.

A rendőr gyorsan próbálta elindítani a kocsit, de ahogy életre keltette rögtön le is blokkolt a motor, a tartály ugyanis üres volt. Izzadság cseppek keletkeztek a homlokán. Gondolkodás nélkül megragadta a válltáskát és a fegyertartójat a hátsó ülésről. Persze a kütyüjét is magával vitte.

A Jeep közeledett. A gyilkos tekintetű fickó használatba vette a puskát és az autó két hátsó kerekét szétlőtte.

Nicolast egyre jobban a félelem kapkodta. Próbálta nem feltűnően elhagyni a járművét. Kiugrott az ajtó ablakán keresztül. Felállt és a húsz méterrel messzebb Lada felé rohant.
A két kitetovált férfi észre se vette az akrobata mutatványt, így egérutat nyert. A biztonság kedvéért mégis hátra nézett. Útközben váratlanul elakadt egy faágba, de nem adta fel a menekvést, négykézláb folytatta az útját.

A terepjáró közelebb robogott. A fegyvert tartó manusz alig várta, hogy a rendőr az utolsó szavait motyogja.

Nicolas elérte a menedékhelyet. Kapkodta a levegőt. Kisebb émelygést érzett a torkában, de próbálta visszatartani. Térdre állt, kinyitotta az autó sofőr ajtaját, bemászott és befészkelte magát a kormány alá.

A fiatal pár még folytatta a csók csatát, de érezték, hogy kicsit lehűlt körülöttük a levegő. A lány egy pillanatra rá pillantott a volán alá. A nő azonnal felsikított és a párja bal vállát rángatta.

– Drágám, nézd! Ez az a pasas, aki bámult minket a piros kocsiból. – suttogta remegve, magát takargatva a félmeztelenre vetkőzött nő a párja fülébe.

Nick csak gubbasztott és a táskáját szorongatta. Úgy tett mintha ott sem lenne.

– Mit képzel maga?! Miért van itt? PERVERZ ÁLLAT! Szálljon ki a kocsiból! – ordított rá a vörös göndör hajú nő.

– Azonnal, mert különben hívjuk a rendőrséget! – közbeszólt a férfi.

– Most… figyeljenek ide! – zihálta a gyanúsított, már alig kapott levegőt a kis kormány alatti kis helységben, de folytatta a mentegetőzést – Akár hiszik akár nem, én magam is rendőrtiszt vagyok, és ne értsék félre ezt az egész balhét én csak…

Időközben elhallgatott, mert lövöldözésre lett figyelmes. Kicsit kidugta a fejét a volán alól és ki pillantott az ablak szélénél. Látta, hogy a két rendőrvadász bedobta a gránátot a szeretett Škoda hátsó ablakán keresztül. Az elkövetők az autó tulajdonos nevét ordították. Közben szét lőtték a sofőr hűlt helyét is, de nem tudták, hogy éppen nem tartózkodott ott.

A rendőr remegő szemekkel figyelte az egész műsort. Szerencsésnek találta magát, hogy rálelt egy Ladára a semmi közepén.

A Jeep pillanatok alatt elviharzott. Kitörték a korlátot és rá csatlakoztak az autópályára.

Még tíz másodperc sem kellet várni és a gyönyörű tűzvörös Octavia darabokra szakadt. Pár darabja a Lada tetejére is hullott.

A rendőr szerényen feltámaszkodott, hogy jobban lássa a történteket.

– Hm… Úgy látszik valaki nagyon haragszik rám… – motyogta a rendőr. Fél percig figyelte a roncsot. Az adóvevője se úszta meg éppen, az is nagyot durrantott. – Valaki kicseszetten haragszik rám.

Mikor végignézte a járműve halál műsorát, végképp mázlistának találta magát, hogy időben elmenekült. Tulajdonképpen történtek vele rosszabb esetek is. Azokban is kis híján belehalt… Majd erre is rátérünk.

Visszanézett az ifjú párra, akik ők is szívesen felrobbantották volna. A gyanúsított bevettet egy kínos grincsszerű mosolyt.

– Ami azt illeti, mink sem látjuk itt szívesen és kifelé a kocsiból bunkó kukkoló! – morgott sipítozva a hölgy.

– Rendben, rendben már itt sem vagyok. – a rendőr kinyitotta az ajtót – Ja és köszönöm, hogy megmentették az életemet. Meg persze cserébe folytassák, amit csináltak… és ha…

– KIFELÉ! – ordították egyszerre.

– Rendben… akkor … Viszlát!

A pár értelmetlenül nézett egymásra.

– Biztos, hogy ez rendőr? Nagyon nem néz ki annak. – mondta a férfi – Egy autóban élő bőrdzsekis stricinek hamarabb el tudtam volna képzelni.

– Nem tudom, de akkor is egy szatír. – válaszolta a nő – Hol is tartottunk?

A túlélő bágyadtan vissza ballagott a darabokra szétszedett Škodájához. Megnézte a néhai bőrülésének darabjait. Kétségbeesetten fogta a fejét és csak a karosszéria részeit nézegette. El se tudja képzelni mi lenne, ha a kocsiban tartózkodott volna. Lehajolt. Elkezdte rakosgatni az adóvevő elemeit. Tudta, hogy reménytelen, de akkor is elszórakozgatott vele.

A hosszú siránkozás után előkapta a mobilját a fekete szatyorból. Névjegyek után böngészett végül kiválasztotta az egyik kolléganőjét, akit már egészen gyerekkora óta ismer.

A lányt Emma Houstonenak hívják. Magas és homokóraszerű a testalkata. Az arca világos, enyhén szeplős és ovális. Kerek zafír kék macskaszeme jobban kiemeli az arcát, aminek egy férfi sem tud ellenállni. Vajszőke haja lapockájáig ér, de általában lófarok fazonban hordja. Az oldalra nyírt aszimmetrikus frufruja néha viccesen a szemébe lóg.

Kezdetben még barátságként indult a kapcsolatuk. Gyerekkorukban mindketten arról álmodoztak, hogy hogyan tehetnék jobbá a világukat, és hogy megmentsék a várost a betelepült jakuza karmai alól. Felváltva eljátszották a jó fiú és a rosszfiú szerepet. Később mikor gimisek lettek Nicolas már próbált kicsit célozgatni, hogy többet akar egy barátságnál, de valami oknál fogva soha nem jött össze neki. Gondolta talán egy nap el kell árulnia neki, mit érez iránta, de végül bele törődött, mert neki is összejött egy-két kapcsolat. Viszont azok sem tartottak örökké.

°°°

Ebben a pillanatban a rendőrlány törülközőt keresett a fürdőszoba szekrényében. Turkált a törülköző halom között, időközben meghallotta, hogy az ebédlő asztalán megszólalt a telefon. Emma ott hagyja a törülköző dombot és az ebédlő felé rohant. Remélte, hogy nem valami vészhívás. Megnézte a kütyüjét, amin a kollégája neve állt. Sokáig tartotta a rezgő telefont a kezében végül felvette az illetővel a kapcsolatot.

– Jó estét Houstone biztos úrhölgy itt Smith kolléga beszél… – mondta a tárcsázó eszköze a közeli kollégája.

– Szia, Nick. Mi a helyzet? Remélem nincs nagy probléma? – kérdezősködött.

– Hát… öööm… nincs… – elpirult a kis gavallér, próbálta összeszedni a gondolatait – Csak az a helyzet, hogy… mindegy… Itt vagy valahol a közelben?

– Hát sajnos nem, nem régiben érkeztem haza. Nagyon remélem, hogy nem a kórházból hívsz megint csak azért, hogy kérjek egy papírt, amivel saját felelősségedre haza mehess. Vagy meg egy gyorsétteremben ragadtál. Tudod, hogy ezt már…

– Nem, szerencsére nem talált…

– Hála isten… Akkor mégis mi a baj?

– Hát… az a problémám van, hogy sebességmérő kamerával tudod… figyeltem az autókat. Aztán a szomszédos kocsiból éppen egy erotikus pillanatot láttam.

– Aham… Nagyon izgi… – mondta unottan a rendőrlány – Nem is te lennél, ha nem jelentenél nekem ilyen erotikus látványosságokat vagy kamu jelentéseket mondanál csak, hogy veled lehessek. Legalább megbüntetted, hogy nyilvános helyen csinálják?

– Nem ez a lényeg! Végül két kitetovált húzott szemű krapek megtámadott majd… felrobbantotta az autómat…

– MI?! Remélem, hogy csak ugratsz.

– Nem, nem ugratlak. Ez most való igaz, de szerencsére egyben vagyok Most is itt állok a roncsok mellett… Fogadni mernék, hogy ez Campbell műve… Szokás szerint ki akart nyírni.

– Mi? Campbell? Ne csináld! A parancsnok már többször is figyelmeztetett, hogy ne kémkedj utána, mert különben búcsút inthetsz a rendőrségnek és a karrierednek.

– Tudod jól, hogy vállalom a kockázatot.

– Kérlek, fejezd be…! A saját érdekedben… Így is az évek során teljesen becsavarodtál és tönkre tetted magad. Nem akarom, hogy…

– Tudom, tudom, de nem stimmel nekem az-az ember. Tudod jól, hogy több állatvédő is jelentést adott arról, hogy a termékeit kutyákon teszteli. Plusz számtalanszor bele keveredtem, nem is egyszer és azért vagyok egy kicsit zakkant… kakkuk. Csak te soha nem hiszel nekem.

– Nyilván azért, mert sokszor átvágtál! Mióta lövési sérülést szereztél azóta sokszor kihasználtad a helyzetet, csak hogy melletted legyek, ami miatt az én munkámat hátráltatod. Mikor meg valóban megtörténik a baj, akkor…

– Na, jó hagyjuk ezt az egész ügyet, mert csak felmegy bennem a pumpa. Ígyis egész nap én voltam a téma.

– Miért pont te lettél volna a téma?

– Hú… oké, nem hallottál róla. Egy szóval el tudsz jönni értem? Most valóban nagy szarban vagyok…

– Bocsi, de sajnos nem tudok. Éppen most készültem zuhanyozni. Esetleg felhívhatom neked Alex Bodrowski őrmestert, ha akarod. Tudtommal ő is a közelben van ott valahol.

A rendőrt nem igazán ragadtatta el a hallottak. Ugyanis Bodrowsk a… No hagyjuk. Ő egy senki.

– Nem kösz, nem kell. Majd inkább kitalálok valamit.

– Na, hisz tök cuki társak voltatok. Engem nem zavar, ha szereteted mutatod ki iránta.

– Ha arra célzol, hogy tán meleg vagyok, képzeld el… Nem vagyok az! Vagy esetleg melegnek kellene lennem ahhoz, hogy megkedvelhes?

– Nick megbeszéltük. Mi öribarik vagyunk és nem pedig… Na jó tudod mit… jó éjt.

– Jó éjt. – mondta a végszót a pórul járt zsaru és elrakta a tárcsázót.

Cöh… Csak öribarik? Egyáltalán miért is érdekel engemet ez a nőszemély ennyire – gondolta.

Újból roncsok között turkált. Reménykedett benne hátha valamelyik roncsdarab épen maradt, amit el tudna adni alkatrész gyanánt. Véletlenül el is vágta a csuklóját, de nem észlelte, ugyanis a kvarcórája leszorította a sebet. Idegesen kerülte a darabokra robbant karosszériát. Mérgében belerúgott az egyik roncs darabba.

Kicsit mázlistának tartotta magát, hogy van egy másik kocsija, ami egy szétrohadt Trabant. Elvileg még a mostoha apjától kapta.

Érezte, hogy lehűlt körülötte a levegő. Felállt az abroncsról és megkezdte az útját az út szélén.

Kis idő után az éjszakai égbolton a csillagokat nézte, de fél szemmel az előtte lévő környezetére is figyelt. Útközben megcsodálta a fákat, a bokrok mögül rejtőzködő vadnyulakat, pár őzbak és suta is megjelent a fenyők közül.

Párszor elsurrant mellette egy-egy autó, de senkit sem érdekelte, hogy egy szerencsétlen alak sétál az autópálya szélén. Időközben elfáradt, megpróbált stoppolni avval a reménnyel hátha valaki mégis megsajnálja és felveszi.

Várt a csodára, közben a göncöl-szekereket kereset az égbolton. A szél is feltámadt, kicsit fel is borzolta a gesztenye barna sörényét. Elgondolkozott az élet nagy kérdésein és a válaszokon törte a fejét. Nem telt el sok idő végül megállt mellette egy kék Avia benne egy idős paraszt bácsikával, aki szénát szállított.

Nick azonnal kiegyenesedett.

– Hova vihetem fiatalembör? – kérdezte az öreg.

– Whitefieldbe! – mondta a tékozló fiú – Tudja, lehet ez nevetségesen hangzik…, hogy pont egy rendőrt kell haza szállítania csak hát… felrobbantották a szolgálati járművemet…

– Tyűűű. Maga zsaru. Akkor nem is csodálkozok rajta. – mondta a bácsika közben megpödörte a bajuszát – De maga ugye nem fog most megbüntetni, hogy nem világít a jobb hátsó lámpám, tudja nem működik. Nem vót időm venni egy másikat.

– Az most lényegtelen, csak haza akarok menni. Kössünk fordított korrupciót. – a stoppos előhúzott egy 50 dollárost.

Az őstermelőnek látszólag tetszett neki az ajánlat.

– Rendben, biztos úr. Hazaviszem, csak ugye nem zavarja magát, hogy most egy rakomány kanabiszt szállítok.

– Hogy mi?! Kanabiszt? Maga egy díler? Remélem nem mondja komolyan?!

– Csak vicceltem fiam, ez csak széna.

Hogy biztos legyen a rendőr a dolgával belenézett az utánfutóba.

– Tényleg széna…

– Én mondtam, szálljon be. Csak vigyázzon a kristályos zacskókra.

– Átnézem az üléseit!

A rendőr beszállt az autóba. Átnézte az üléseket, de nem talált semmi illegális dolgot.

– Hehe. Megint átvertem. – mondta a bácsika és vállon veregette a férfiút.

– Uram, ez nem vicces. Az ilyeneket tényleg komolyan veszek.

– Jól van no. Merre is lesz az irány, fiam?

A rendőr becsukta az ajtót, hátradőlt az ülésnek és tájékoztatni kezdte az öregembert.

– Whitefield. Főút, 121.

A paraszt bácsika rátaposott a gázra és elindultak az adott város felé.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0