Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Metz Ferenc: Zéró momentum című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

2020. szeptember 15-én, pontosan hajnali három órakor szinte az egész Földön megállt az idő. Azóta egyetlen másodperc sem telt el. Minden élő és élettelen egyetlen pillanatban rekedt, és abból többé nem mozdult. Az emberek menthetetlenül az időtlenség börtönébe estek. Ezt az eseményt nevezik zéró momentumnak azon kevesek, akik olyan területen tartózkodtak a katasztrófa idején, ahová ez az időtorzulás nem jutott el.

Teó egy hatalmas fehér papírt tett fel gyurmaragasztóval a falra, majd felírta rá sötétkék filccel az „önismeret” szót. Egy szinte teljesen üres nappaliban állt, vele szemben négy ember ült egy székekkel kirakott félkörben. A Teó mellett lévő asztalra félig száraz pogácsákat és kávét készített ki a résztvevőknek. A földszinti lakás ahhoz a társasházhoz tartozott, ahol a többiek is laktak. A közös munkahelyük, a Lazumit Zrt. által biztosított épületben éltek. A csoport tagjai tehát legalább látásból ismerték egymást.

A harminchat éves Teó izgatottan készült erre a foglalkozásra. Trénerként dolgozott a cégnél, de szívesen gyakorolta a tanfolyamokon elsajátított módszereket a szabadidejében. Hetekkel ezelőtt kiküldte emailben a szomszédjainak, hogy szervez a lakóközösség számára egy ingyenes személyiségfejlesztő tréningsorozatot, aminek az első alkalmának a „miért így reagálunk a világra?” címet adta.

Az „önismeret” szó végére odaírt egy kérdőjelet, de mielőtt bármit is szólt volna, körbenézett a csoport tagjain.

Péter volt a legfiatalabb, alig múlt húsz éves. A cég telephelyét biztosító vagyonvédelmi cégnél dolgozott biztonsági őrként.

Mellette ült Kamilla. A szőke nő, Teóval egykorú lehetett, de ezen kívül csak annyit tudott róla, hogy a pénzügyi osztályon dolgozik.

Karcsi egy igen testes hatvanév körüli férfi. Teót komolyan meglepte, amikor ő is jelentkezett a csoportba. A raktár logisztikai részlegénél vezényelte a targoncásokat. Amikor viszont meglátta, hogy a Karcsi az élettársát, Katát is elhozta, akkor már megértette, hogy valószínűleg a nő unszolására jött el a férfi is. Katát nagyon ritkán látta, még azt sem tudta, melyik részleghez tartozott.

Nagyon apró lett ez a csoport, gondolta Teó, majd az órájára nézett. Este nyolc óra múlt tíz perccel.

– Miért fontos az önismeret? – tette fel ezt a rendkívül erőtlen nyitókérdést Teó. – Milyen haszonnal jár, ha tudatosítjuk a saját értékeinket, gyengeségünket és a bennünk rejlő lehetőségeket?

– Jaj, ne már! – fakadt ki Karcsi. – Ez tényleg ilyen női napilapos bájcsevej lesz? Ne haragudj, Teó, de ez nekem annyira lapos.

Teó megértette Karcsi aggodalmát. Gyakorlatias embernek tűnt, neki nincs szükség a felvezetésre. Mivel ezeket a csoportokat úgyis az új módszerek kipróbálása végett szervezte, ezért úgy gondolta, egyből belevág a közepébe.

– Rendben, Károly – mondta kimérten Teó. – Akkor az elméleti felvezetés helyett, kezdjük egy helyzetgyakorlattal! Péter, szeretném, ha segítenél ebben.

Péter megvonta a vállát. Teó sem tudta pontosan, miért őt választotta. Talán a kissé görnyedt testtartása miatt feltételezte azt, hogy ő nem fog annyira ellenkezni, mint Karcsi.

– Képzeld el, hogy két éned van! – mondta Teó. – Az egyik éned egy híd korlátjára kapaszkodva mered a mélységbe, és arra készül, hogy leugorjon. A másik éned, pedig le akarja beszélni erről. Mit mondana az öngyilkosságra készülő énednek a másik?

Karcsi a szemeit forgatta, de nem szólt semmit. Péter komolyan megfontolta a választ, de végül csak ennyit mondott:

– Ez így baromság! – jelentette ki Péter, és keresztbe tette a kezeit. – Miért akarnék öngyilkos lenni?

– A hangsúly azon van, hogy miért akarnál élni? – pontosított Teó. – Tehát? Miket mondanál?

A többiek kíváncsian várták Péter válaszát.

– Olyasmit, hogy ne legyen hülye – felelte Péter, majd megvonta a vállát.

– Mit értesz ezalatt? – kérdezett rá Teó.

– Hogyha meghal, akkor… akkor vége. Már nem tud változtatni semmin. Akkor vesztett.

– Min változtatnál? – Teó gyorsan felmérte a csoportot. Úgy tűnt, Karcsi ellenállása is enyhült, és ha más miatt nem is, legalább a kíváncsiság miatt csendben maradt.

Péter egy pillanatig maga elé meredt, majd kikerekedtek a szemei, mintha maga is meglepődött volna a magában megfogalmazódott válaszán.

– Ugye, akkor itt minden titok? – kérdezte Péter óvatosan a többiektől.

– Senki nem vihet ki innen semmit bizalmasat, amit a másikról megtudtunk – nyugtatta meg Teó. – Mondd csak! Min változtatnál?

– Szóval… a munkát otthagynám.

Karcsi egy gúnyos mosollyal az arcán felszisszent.

– Mi van? – förmedt Karcsira Péter. – Mi olyan vicces?

– Ennyi? – mondta Karcsi. – Ez a nagy kínod? Szar a meló?

– Karcsi! – szólt közbe Teó. – Hagyjuk, hogy Péter elmondhassa, mire gondol. Péter?

Teó már ekkor sejtette, hogy a mai alkalmon nem fog sokat haladni az önismeret témájában, és inkább az tagok közötti konfliktusokat kell foglalkoznia.

– Mit mondjak? – folytatta idegesen Péter. – Utálom a melót! Sokkal másabb lenne az életem nélküle. Rühellem a három műszakot, no meg a telep biztosítása se a legérdekesebb dolog. Szeretnék egyszer nem úgy felkelni, hogy azt számoljam, mennyi időm van még a következő műszakig.

Karcsi megint szóra akarta nyitni a száját, de Kata a vállára tette a kezét, és megrázta a fejét. Ezzel jelezte neki, hogy most jobb, ha hallgat.

Péter tényleg keserűnek tűnt, talán kicsit korán értek el egy ilyen fontosságú kijelentéshez. Nem kellett volna még felhozni ezt a „két éned van” gyakorlatot, gondolta. Karcsi ellenállása miatt elvesztette a fókuszt, és ez lett az eredménye.

– Ilyenkor mi a fasz van? – kérdezte Kamilla.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Teó.

– Mármint, most bevallotta, hogy rühelli a munkáját. Most mi lesz? Rábeszéled arra, hogy hagyja ott a Lazumitet?

– Nem beszélhetek rá senkit semmire – mondta Teó. – Az önismereti tréningen csak megértünk valamit, ami már bennünk van. Megfogalmazzuk, kifejezésre juttatjuk, hogy aztán elemezni tudjuk.

Teó tudta, hogy elvesztette a csoport felett az irányítást, ezért inkább felvette a megfigyelő szerepét. Abban bízhatott, hogy a korai konfliktus miatt felszínre tört érzelmek miatt könnyebben majd dolgozni velük a későbbiekben.

– Te mit tennél? – szegezte Kamillának a kérdést Péter, aki már nagyon kényelmetlenül mocorgott a székében.

– Otthagynám a céget a fenébe! – vágta rá választ Kamilla azonnal. – Nem szívsebész vagy, csak egy biztonságis. Már bocsánat!

Péter sértődötten hátradőlt a székben.

– Nem tudhatod, mit miért tesz, vagy éppen nem tesz a másik – magyarázta Teó. – Soha ne mondjuk, hogy „ha a helyedben lennék”! Nem tudjuk, milyen a másik helyében. Pusztán valamiféle elképzelésünk van arról, miképp viselkednénk mi magunk egy hasonló szituációban, de az nem ugyanaz.

– Bocs! – vetette oda Kamilla Péternek.

– Nem olyan egyszerű az – mondta keserűen Péter, és elindult a termosz felé. – Pénzből él az ember. Igazad van, nem vagyok szívsebész, és azon kívül ezer más dologhoz sem értek. Szinte semmihez. Valahogy sehol sem találom a helyem.

– Ha ezt mondanád a másik énednek, egyből leugrana – jegyezte meg Karcsi, és jót nevetett.

– Karcsi! – szólt rá Kata. – Hagyd már!

– Baszódj meg! – mondta Péter csak úgy maga elé, de nem dühösen, inkább keserűen, és töltött magának egy adag kávét.

– Mit mondtál? – förmedt rá Karcsi, és felpattant.

Péter letette az asztalra a poharát, és elindult Karcsi felé. Teó felállt, közéjük lépett, és azt mondta:

– Nyugodjunk meg!

– Azt mondtam, hogy baszódj meg – ismételte meg Péter, majd elindult az ajtó felé. Teó megpróbálta megállítani, de nem hagyta. – Sejtettem, hogy ez az egész hülyeség.

Azzal becsapta maga mögött az ajtót.

Kata megfogta Karcsi kezét, de a férfi elrántotta, és elindult az asztal felé. Felmarkolt négy pogácsát, és elkezdte falni azokat egymás után.

– Szerintem máskor folytassuk! – javasolta Kamilla.

– Hiszen még csak most kezdtük – mondta Teó.

Nagyon rosszul esett neki, hogy így alakult a csoport dinamikája, pedig őszinte lelkesedéssel készült a tréningsorozatra. Szerette volna megmutatni a többieknek, mire is képes, ám pont az ellenkezőjét sikerült elérni. Egyúttal jó lehetőség lett volna arra, hogy kicsit jobban megismerje azokat, akikkel egy épületben él. Fél éve költözött a társasházba, és annak ellenére, hogy nem csak szomszédok, de kollégák is, mégse tudtak egymásról szinte semmit.

– Gyakorold még ezt kicsit, Teó! – mondta lenézően Karcsi.

– Azért köszönöm, hogy eljöttetek – mondta legyőzötten Teó. Nagyon szégyellte magát, elvégre tényleg hitt abban, hogy a munkáját jól végzi, most mégis úgy érezte magát, akár egy kezdő.

Karcsi zsebre tett még néhány pogácsát, majd kiment. Kata lépett Teóhoz, a vállára tette a kezét, és csak annyit mondott:

– Sajnálom! Nem mindig viselkedik így.

Teó bólintott, majd Kamilla mellé ült, aki széttárta a kezeit, majd fanyar arccal annyit mondott:

– Ez szarul ment. Azért ne csüggedj! A következő jobb lesz.

Kamilla is visszament a lakására.

Teó átment a másik szobába, és a tanfolyamon készített jegyzeteit kezdte olvasgatni, aztán egy óra múlva már ő is az ágyában feküdt, de elaludni még sokáig nem tudott. Sokáig gondolkodott, mit kellett volna másképp csinálnia, de végül sikerült elfogadtatnia magával, amit Karcsi is megfogalmazott: gyakorolnia kell még ezt.

A reggeli ébredésekor is érezte még az előző este kudarcát. Kinyitotta az ablakát, hogy a kinti levegő kicsit felfrissítse, de a nappali fény helyett sötétség fogadta.

alamiféle fekete ponyvát terítettek az épületre, emiatt nem látott semmit a városból. Magára kapott valamit, majd elindult kifelé, ám meglepetésére Péter fogadta az ajtóban.

– Szia, Péter – üdvözölte Teó a biztonsági őrt. – Mi történt?

– Csak annyit közöltek – válaszolta Péter –, hogy nem hagyhatjuk el az épületet.

– Kik mondták ezt?

– A szakaszvezetőnk hajnalban idejött a telepről, és ő kérte meg az itt lakó biztonságiakat. Ezért most szólunk minden lakónak, hogy lehetőleg maradjanak a lakásukon további értesítésig.

Idegesen átnézett a férfi válla felett, és látta, hogy Kamilla lakása előtt egy másik őr, Kálmán állt.

– Miért? Mi történt? – kérdezte idegesen Teó. – Miért van az épület letakarva?

– Nem tudom, tényleg – felelte feszülten a másik. – Amint megtudok valamit, szólok.

– Köszönöm.

Azzal Teó becsukta az ajtót. Ránézett a telefonjára, de sem térerő, sem internetkapcsolat nem volt. Beszaladt a nappaliba, bekapcsolta a tévét, de egyetlen csatornán sem volt adás.

Biztosan, csak valami gázszivárgás vagy ilyesmi; tudták, hogy itt laknak az őrök is, megkérhették őket a társasház felügyeletére, gondolta Teó.

Megmelegítette a tegnapról maradt kávét, öntött bele egy kis tejet. Odaállt a konyhaablakhoz, ami a belső udvarra nézett, és figyelte, ahogy Kálmán tájékoztatja Kamillát a helyzetről. A kollegina nagyon idegesnek tűnt. Ő nem fogadta olyan könnyen a bizonytalanságot.

Kálmán a Teó lakása előtt álló társa felé nézett, és megvonta a vállát.

Teó a kávé végeztével elindult zuhanyozni, közben arra gondolt, hogy legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy a munkahelye nem tud a késése okáról, elvégre biztosan ők rendelték ki a biztonsági szolgálatot.

Mivel valamiért nem volt sok melegvíz, így gyorsan végzett. Egyelőre nem engedte a fejébe azokat a gondolatokat, hogy akár komoly veszélyben is lehet, inkább arra készült, hogy aznap már nem kell munkába mennie, ezért kényelmes ruhát vett elő. Pakolás közben néha elhalványult a világítás, ami az agya hátsó részében az eddig alattomosan megbújó feszengést apránként tovább növelte.

Leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, de továbbra sem jött adás. Ekkor már a gyomrában érezte, hogy valami tényleg nincs rendben.

A nappali ablakához lépett, ami még mindig nyitva volt, és továbbra is sötét lepel takarta el a kilátást. Nem hallott szirénákat, semmi olyan zaj nem szűrődött be, ami aggodalomra adott volna okot.

Nem érkezett semmiféle hang sem kintről.

Bár egy nem túl forgalmas mellékutcára nyílt az ablak, de a kedd reggeli hét órás forgalomból semmi sem szűrődött fel. Ekkor már a félelem egészen közel lépett hozzá, és bár ez még távol volt a pániktól, de ez egész tudatállapota megváltozott.

Ráeszmélt arra – vagy inkább most engedte előtérbe a gondolatot –, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Nem láthat rá a külvilágra.

Kint minden elnémult.

Nincs semmilyen kapcsolata a külvilággal.

Nem hagyhatja el az épületet.

A tények felsorolása hirtelen más megvilágításban láttatták a helyzetét. Teó egy pillanatig nagyon ostobának érezte magát, amiért ilyen naivan kapaszkodott – még ha csak rövid ideig is – a „minden rendben lesz” elvhez.

Újra a bejárathoz sietett, de Péter már nem volt ott. Beszédhangok szűrődtek a földszintről. Teó lesietett, ahol a két biztonsági őr állt, négy lakóval szemben. Kamilla mellett állt Teó közvetlen szomszédja, Árpád. Mögöttük Karcsi és Kata toporzékolt, a férfi pedig dühösen azt kiabálta:

– Hogyhogy nem tudtok semmit? Akkor milyen jogon zártak be minket az épületbe?

– Zárva van a főkapu? – csatlakozott a csoporthoz Teó. – Bocsánat, hogy csak így közbevágok. Jó reggelt kívánok!

– Bezárták, és persze ők nem tudnak semmit – válaszolt Kamilla.

– Szevasz, Árpád – köszöntötte Teó a szomszédját.

Teó fél éve lakott a céges lakásban, és azóta futólag összebarátkozott Árpáddal, aki két műszakban dolgozott a logisztikai részlegen. Árpád pár évvel volt idősebb nála, és már néhány beszélgetésük után az az elképzelése támadt, hogy nagyon jól kijönnének egymással, ám komolyabban mégsem barátkoztak össze.

– Mi is ki szeretnénk jutni – szólalt meg Kálmán.

– Akkor miért nem mehetünk ki? – érdeklődött Árpád higgadtan.

– Ki zárta be a főkaput? – kérdezte Teó.

– Nem tudjuk biztosan, talán a szakaszvezető – felelte Péter. – Ő jött be a kapun utoljára.

– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – szólt az említett szakaszvezető, aki épp a pince felőli lépcsőről sétált fel. Negyvenöt év körüli, rövidhajú, sportos alkatú férfi volt, igazi katonai megjelenéssel bírt. – Fekete Róbert vagyok. A biztonsági emberek az én beosztottjaim, és csak segíteni szeretnénk. Elmondok mindent, amit nekem mondtak.

– Végre! – mondta a kezeit széttárva Karcsi.

– Tegnap este a telepen voltam ügyeletes – kezdte a beszámolót Róbert. – Beállított az épület fenntartásért felelős vezető az irodámba, majd a kezembe nyomta ezt.

A szakaszvezető egy vastag, sötétkék lefűzős mappát vett elő a hátitáskájából. Ez állt rajta:

„Protokoll 23”.

– Ez leírja – folytatta Róbert –, miben tud a Lazumit Zrt. segíteni a cég által biztosított szállásokon tartózkodó dolgozókon katasztrófa esetén.

– Miféle katasztrófa? – kérdezte Kamilla, miközben a kezeit a teste köré fonta.

– Azt mondták, hogy ez csak gyakorlat, ami a biztonsági szolgálattal kötött szerződéses feltételek meglétét hivatott ellenőrizni.

– Hála a jó égnek! – sóhajtott fel Karcsi.

– A helyzet azért nem ilyen egyszerű – mondta a szakaszvezető. – Nagyon sürgették az indulásom, így éjjel tizenegy óra körül értem ide. Addigra már be volt takarva a teljes épület ponyvával. Valaki állt a főkapu előtt, de nem a mi emberünk volt. Ez az alak beterelt ide, mondta, hogy kövessem a dokumentumban leírtakat, és kérjem az itt lakó őrök segítségét. Hozzátette, hogy további utasításig ne hagyjuk el az épületet, meg hát amúgy se tudnánk.

– Elég komolyan veszik a gyakorlatot – jegyezte meg Teó.

– Szerintem ez nem gyakorlat – mondta Árpád. – Igaz?

Róbert bólintott, majd folytatta.

– Hajnali három órakor valami történt. Hirtelen minden elhallgatott.

– Sok zaj eleve nem lehetett olyan korán – mondta Kamilla.

– Épp a tetőn voltam – mesélte tovább Róbert –, próbáltam rálátni a városra, de a ponyva olyan magasra van húzva, hogy csak az eget láttam. Egyik pillanatról a másikra hirtelen minden kintről jövő zaj megszűnt. Tényleg minden. A szellő hangja, a közelben elhaladó néhány autó motorhangja, minden. Fülsiketítő csend. Ekkor szűnt meg a rádiójel és a hálózati kapcsolat is.

– Jaj, ne! – szólalt fel Karcsi, és elindult a főbejárathoz.

– Nem hiszem, hogy gyakorlat lenne – mondta Róbert.

– De mégis miről lehet szó? – kérdezte Teó. – Amikor idejött, tapasztalt bármit is a városban? Bármit, ami indokolná a helyzetünket?

– Minden normálisnak tűnt – felelte a szakaszvezető.

– Akkor ennek semmi értelme – mondta Teó. – Hacsak nem látták előre, hogy valami történni fog, akkor ez csakis gyakorlat lehet. Mi ércfeldolgozással és szállítással foglalkozunk, mégis honnan tudott volna a cég bármiről is?

– Jogos kérdés – mondta Róbert, majd az égre meredt. – Viszont ez az egész nem stimmel. Egy gyakorlatért nem blokkolják a hálózatot, nem takarnak le egy teljes lakóépületet, nem ütemezik éjjeli órákra, és nem azonnali hatállyal indítják el.

– Ez valamiféle karantén? – kérdezte Kata.

Karcsi ekkor kezdte el a főbejáratot rángatni, de hiába. Hamar feladta, majd riadt arccal visszaindult az udvarra a többiekhez.

– Karantén esetén nem sötétítik le a célterületet – magyarázta a szakaszvezető. – A ponyva eleve nem alkalmas elzárásra, tehát a kémiai vagy a biológiai kockázatot kizárnám.

– Mit ír a dokumentum? – kérdezte Árpád.

– Főleg alapvető utasításokat. Ami viszont hasznos, az ez.

Róbert előhúzott a lapok közül egy kulcsot, majd hozzátette:

– Az épület pincéjét nyitja. Lementem, és ellenőriztem. Rengeteg ivóvíz tartály, ételkonzerv és proteinszelet van elzárva. A porból és a pókhálókból ítélve, jó régen helyezték el ezeket, de még fogyasztásra alkalmasak. Hogy pontosan mennyi ideig tartanak ki, ahhoz létszámlálást kell tartanunk, és leltárt kell készítenünk.

– Várjunk csak egy kicsit! – szólt Kamilla. – Akkor ez most komoly? Ez most élesben megy?

– Megerősíteni nem tudom – felelte Róbert –, de szerintem kezeljük komolyan a helyzetet, és akkor nem lehet baj.

– Büdös picsába! – kiáltott fel Karcsi, aki már a lépcsőn ült maga elé meredve.

– Karcsi! – szólt rá Kata. – Nyugodj meg!

A férfi csak legyintett.

– Kálmán – szólt Róbert a beosztottjai felé fordulva –, keresd fel az összes lakót, és hívj le az udvarra mindenkit nyolc órára! Elmondom nekik is, amit maguknak. Péter, te menj le a pincébe, és készíts leltárt!

Azonnal el is indult vissza a lakásába füzetért és tollért.

Kata felajánlotta Kálmánnak a segítséget a gyülekező összehívásához.

Árpád és Teó elindultak a lakásuk felé. Árpád az órájára nézett, majd azt mondta:

– Kettőezer-húsz szeptember tizenötödike.

– A mai dátum – állapította meg Teó. – Mi van vele?

– Jelenleg úgy tűnik – mondta Árpád –, hogy a világvége egy keddi napra esett.

– És?

– Én hétfőre tippeltem volna.

Nebedek arra ébredt, hogy a feje megbiccent. Önmaga is meglepődött azon, hogy képes volt ilyenkor elszenderedni A vonaton inkább a visszaúton szokott aludni. Ez volt az első alkalom, hogy odafelé is nyugodt volt. Legalább is nyugodtabb, mint a korábbi felderítéseknél. Nem békességet érzett, inkább egyfajta belső csendet. Gondolatai egy időre elnémultak.

Elővette a zsebóráját. Este tíz óra. Hamarosan befut a vonat az ellenőrző pontra. Pusztán egyetlen szerelvényt és egy tehervagont húzott gép, ami megszokott volt a memorokat szállító járatokon. A mozdonyvezető és három memor utazott rajta: egy jártas és két deák.

Nebedek negyvenöt éves volt. Húszonhárom évesen lett jártas, azóta számos deákot kísért el terepgyakorlatokra. Huszonkét év alatt hat deák halt meg a kísérete alatt. Ez az Egyetem szerint kiemelkedően jó lemorzsolódási aránynak számított.

Minden alkalommal tisztában volt azzal, hogy ez nem mindenkinek kétirányú út, mégse tudja magát elválasztani a köteléktől, amit kialakított a tanoncokkal. A jártas feladatkörét tekintve nem felelt a terepre érkező deákok testi épségéért, hiszen ők csak tizennyolc évesen léphetnek fel először a vonatra, azaz már felelős felnőttként vállalkoztak rá. Már nem gyerekek, és tudják jól, mi vár rájuk. Az Egyetem világossá tette, miféle veszélyekkel és feladatokkal jár az, ha valaki memornak tanul.

Valaki közelített felé a folyosón. Felismerte Zorália lépteit. A húszéves lányt a barátai Ziának hívták. Kiemelkedő szorgalmat tanúsított, ám nagyon nehezen tudott felülkerekedni a félelmein. Tizennyolc évesen jelentkezett először a vonatra, ám az indulás napján visszamondta. Fél év múlva újra megpróbálkozott, ezúttal a vonatra már feljutott, de leszállni már nem mert, így kénytelen volt a mozdonyvezetővel kivárni a visszautat. Ekkor kereste fel Nebedeket, hogy készítse fel a feladatra. A jártas leginkább a nevelői szempontból kihívást jelentő tanulókkal foglalkozott, ezért őt is elvállalta. Egy év intenzív felkészítés után, a lány újra jelentkezett a vonatra, persze csakis a mentora kíséretében.

Nebedek számított rá, hogy a deáklány felkeresi a fülkéjében az érkezés előtt. Illedelmesen bekopogott, majd félrehúzta az ajtót.

– Zavarhatlak egy kicsit? – kérdezte a lány.

– Nem zavarsz, Zia – felelte Nebedek, majd egy intéssel hellyel kínálta a szemben lévő ülésen.

– Köszönöm.

A hollófekete hajú lány egész testét átjárta a feszültség. Nebedek azonban felismerte benne, mennyire igyekszik az ő tanításait követni. A jártas mindig arra hívta fel a figyelmét, hogy a nyugalmi állapot nem mindig belülről kifelé mutatkozik meg, azaz, ha a testét nyugodt viselkedésre bírja, az elméje is elcsendesül.

Zia keresztbe tette a lábait, majd a térdén összekulcsolta a kezeit. Zöld szemeivel végigmérte az ablakon keresztül a tájat, majd egyenes háttal a lapockáit az üléshez támasztotta. A kecses mozdulatok azonban nem hatottak természetesnek, mégis úgy tűnt működött az elmélet. Mire viszonylagos kényelembe helyezte magát, addigra kissé megnyugodott. Ezt persze mentora jelenlétének is köszönhette.

– Korábban elsétáltam a fülkéd előtt – mondta Zia, közben a kisujját végighúzta az alsó szemhéján. – Le volt hunyva a szemed. Aludtál?

– Elbóbiskoltam – felelte a jártas.

– Tudom, azt mondtad, hogy ne mások tulajdonsága legyen a mértékadó, mégis érdekel, hogy tudsz ilyenkor aludni?

– Eddig nekem sem ment – felelte Nebedek. – Elsodortak a gondolataim.

– Merre?

– Egy gyerekkori emlék. Valami ünnepség lehetett. Lakodalom vagy díjátadó. A szüleim is ott voltak, és még valaki. Talán apám egy katonatársa. Nagyon kusza emlék, viszont az érzésre tisztán emlékszem. Nyugodt voltam, és biztonságban éreztem magam. Annyira erősen áthatot ez a békesség, hogy sikerült elfeledtetni velem a jelent.

– Nekem ilyenkor egy kellemes emlék sem tudja elnyomni a félelmet – mondta Zia.

– Amit tudtam, megtanítottam neked. Most már át kell ültetni a gyakorlatba.

– Tudom, Nebedek, tudom.

Zorália nagyot sóhajtott, majd egymás mellé tette a lábait, és kicsit előre görnyedt. Nebedek nagyon jól ismerte ezt a félelmet, ő maga is érezte minden egyes úton, persze már nem olyan erősen és bénítóan, ahogy a lány.

– Emlékszel még arra, mit mondtál nekem, amikor megkértél, hogy készítselek fel? – kérdezte Nebedek.

– Biztos közhelyekkel dobálóztam. Nem fogsz csalódni bennem. Mindent megteszek a sikerért. Ilyesmiket.

– Akadt abból is néhány – mondta Nebedek mosolyogva –, ám ami bennem megmaradt, az a pillanat volt, amikor leejtetted a táskádat.

Zia elmosolyodott.

– Szétszórtad a papírjaidat – folytatta Nebedek –, te azonnal leguggoltál, gyorsan visszadobáltad azokat a táskádba, majd felálltál, és olyan erősen szorítottad magadhoz a táskát, hogy hallottam a papírok gyűrődését. Azelőtt csak hebegtél-habogtál, és az előbb említett lelkes közhelyeket dadogtad nekem. Viszont miután megragadtad a táskát, egy sokkal elszántabb ember állt előttem.

– Azt éreztem, minden tekintélyem odaveszett – mondta Zia, és közben egyre szélesebb lett a mosolya. – Már nem veszíthettem semmit.

– Azt mondtad – folytatta Nebedek –, hogy a tested minden porcikája ellenzi, hogy a vonatra felszállj, de te mégis ezt akarod.

Zorália mosolya kicsit komolyabbra váltott. Ő ezidáig nem is emlékezett erre.

– Köszönöm – mondta a lány, majd felállt. – Valami ilyesmiért jöttem. Megyek szólok Renőnek, hogy készülődjön.

Renő fülkéjében szinte teljes sötétség uralkodott, csak feje felett lévő olvasólámpa adott némi fényt, és éppen a jegyzetfüzetébe meredt. Sötétbarna, rövid szakállát dörzsölgette, közben egy fényképet húzott elő a bőrkötéses füzetéből. Vaskos szemöldökét egy pillanatra leszorította, majd a gondolataiba feledkezett.

Harmincnyolc évesen ő volt az Egyetem legidősebb deákja. Számos járatra jelentkezett már az évek során, és bár nagyon jól teljesített, soha nem jelentkezett a jártassá váláshoz szükséges vizsga letételére. Ez volt az első közös útja Nebedekkel és Zoráliával, azelőtt velük csak futólag találkozott. A jártasról már sokat hallott, hiszen az Egyetem egyik köztiszteletben álló memorának és tanítójának számított, és szinte mindenki ismerte a nevét a városban.

Még mindig a fotóra meredt, de gondolatban már egészen messze járt. Zia léptei hozták vissza a jelenbe. A fényképet a lapok közé helyezte, majd eltette a füzetét a kabátja belső zsebébe.

– Jó estét, Renő! – köszöntötte a lány. – Minden rendben?

– Jó estét, kisasszony – mondta a férfi. – Igen, köszönöm kérdését, minden rendben. Foglaljon csak helyet!

A lány a korábbi leülős jelenetét előadta, bár kevesebb merevséggel, mint a mentora előtt, majd azt mondta:

– Tegeződjünk, ha nem okoz gondot.

– Köszönöm – mondta Renő. – Merre járunk?

– Úgy ötpercnyire az ellenőrzőponttól – felelte Zia.

– Akkor rám fér még egy kávé – mondta Renő, mire a lány szeme felcsillant.

Felállt, és az ülés feletti polcon lévő táskájából előkotorta a termoszát és két fémbögrét. Felnyitotta a kabin falán lévő asztalkát, és rápakolta a kávéskészletét.

– Te is kérsz? – kérdezte a férfi. – Talán még langyos, viszont jó erős.

– Kérek – válaszolta a lány –, köszönöm szépen. Hogy sikerült hozzájutnod?

– Pár hete az egyik járat talált egy hatalamas raktárat. Töménytelen mennyiségű őrölt kávét hoztak ki. Persze leginkább csak a rektori váró kávégépébe került, és sokan igyekeznek minél magasabb áron eladni. Egy barátom révén sikerül egy kis adaghoz jutányos áron hozzájutni.

Renő töltött mindkettőjüknek, majd Ziának átnyújtotta az egyik bögrét. Egyszerre kortyoltak bele, és érezték, hogy a frissítő ital már teljesen kihűlt. Mindketten elfintorodtak, majd elmosolyodtak.

Egy ideig csendben ültek, és az ablakra meredtek. Kint szinte teljes sötétség uralkodott, így leginkább csak önmaguk tükröződését láthatták. Elvétve láttak néhány fényfoltot, amelyek egy-egy távoli, elszeparált közösség életének aprócska jelzőfényeiként tűntek fel az éjszakában.

– Szeretnék kérdezni valamit – mondta Zia.

Renő felhúzta a szemöldökét, és a lány felé fordult. A bögréjét gyorsan kiürítette és az asztalkára tette.

– Csak tessék.

– Miért nem akarsz jártas lenni? – kérdezte a lány, majd a kisujját végighúzta az alsó szemhéján. – Nem muszáj felelned, ha nem szeretnéd.

– Te miért akarsz?

– Kérdésre kérdéssel feleltél – jegyezte meg Zia. A férfi rezzenéstelen arccal meredt a lányra, aki kicsit zavarba jött, ezért úgy érezte, jobb ha enged, és inkább válaszol. – Mindig is egy célt kerestem. Egy igazi célt, amiért megéri küzdeni. A memorok pedig pont ezt ígérték.

– Ennyi?

– Ennyi – mondta Zia, majd ő is letette a bögrét. – Memor akarok lenni, ha törik, ha szakad. Te jössz.

A férfi egy pillanatig elgondolkozott. A belső zsebe felé nyúlt, de meggondolta magát, így inkább csak megigazította a kabátját.

– Szeretek vonatozni – mondta végül, majd egy mosolyt erőltetett magára.

– Értem.

Zorália látta a férfin, mennyire nem akarja erőltetni ezt a témát, így inkább elengedte. Csalódott volt, mivel ő nagyon sok osztálytársát kikérdezte, hogy miért álltak be memornak, és mit gondolnak a hivatásról. A saját életében lévő hasonlóságokat kereste, mintegy megerősítésképpen. Szerette volna érezni, hogy belső küzdelmével nincs egyedül. Nebedek többször is felhívta a lány figyelmét arra, hogy saját értékrendet állítson fel, és ne mások mércéje szerint szabja meg a fejlődése menetét. Mégse tudta megtalálni a belső stabil alapot.

– Még egyszer köszönöm a kávét! – mondta Zia, majd felállt és a fülkeajtóhoz lépett. – Ideje szedelőzködnünk.

A vonat lassítani kezdett, ezért a Nebedek a mozdonyvezetőhöz indult. Az ellenőrzőpont saját maguk átvizsgálására szolgált, ilyenkor kellett átnézniük a felszerelést, valamint a gátlómezőket.

– Nebedek, jöjjön hamar! – szólt Dótor, a mozdonyvezető, amint a jártas vonat elejére ért. Ekkor már nagyon lassan haladtak előre. A jármű reflektorai a régi bakterházat és környékét világították meg, jól ismerték már, mert itt álltak meg mindig, mielőtt továbbhaladtak volna Székesvár felé.

– Mi a baj, Dótor? – kérdezte Nebedek, majd a mozdonyvezető mellé lépett. A masiniszta hatvanötéves vékony férfi volt. Korábban ő is jártasként dolgozott az Egyetemnek, visszavonulása előtt kezdte kitanulni a vonatok működését.

– Az ott – mondta Dótor, és a sínen heverő hatalmas farönkökre mutatott. Ekkor látta meg Nebedek a bakterház mellett parkoló teherautót. Azzal szállíthatták ide rönköket, gondolta.

– Csapda! – mondta Nebedek idegesen. – Álljunk meg! Zárkózzon be, és csakis nekünk nyissa ki az ajtót!

– Bányászok? – kérdezte aggódó tekintettel Dótor. – Már itt is?

– Attól tartok.

A vallás emberei nevezték magukat bányászoknak. Tanaik szerint a föld közepén lévő központ, a Mag a bolygó tudata. A gravitációt az ő mindent átható ölelésének gondolták. A bányász elnevezést a képletes törekvésük után kapták, mely szerint lélekben minél közelebb akarnak ásni a mindenható Maghoz, ezért is hatja át a vallást a bányászattal összefüggő eszközök és jelképek. Hitték, hogy csak azok alkotják a Föld igazi népét, akik tudatosan elfogadják a Mag mindenhatóságát, így magukat tartották az igazság nagyköveteinek. Minden kívülálló ellenségnek számított, és kötelességnek érezték, hogy mindent elvegyenek tőlük, hogy a vallás erejét növeljék.
Az Egyetem a józan ész gyakorlatiasságában hitt, és nem fogadta el a természetfeletti tanokat, ezért a bányászok a memorokat legfőbb ellenségnek tekintették. Tavaly új vezetőt választottak maguknak, aki sokkal aktívabb ellenállásra szólította a híveit az Egyetem ellen. Azóta több vonatot fosztottak ki. A legutóbbi összetűzésben egy memort és két deákját brutálisan lemészárolták.

Nebedek hátraszaladt a deákokhoz, és a fülkéjébe hívta őket.

– A bányászok úttorlaszt tettek az ellenőrzőpontra – mondta a mentoruk.

Zorália vett egy mély lélegzetet, Renő ökölbe szorította a kezeit.

– Menjetek a tehervagonba! – utasította a többieket Nebedek. – Csak a kardokat és a pisztolyokat hozzátok el, és bizonyosodjatok meg arról, hogy minden le legyen zárva!

A deákok azonnal el is indultak a fegyverekért. A tehervagon egy szűk garázsra emlékeztetett. A szekér szállítására és karbantartására alakították ki. Ez a szekér egy többrekeszes, szétnyitható, ember általi mozgatásra szánt jármű volt. Bőséges ivóvíz, tartós étel, fegyverek és egyéb eszközök hordására szolgált. Szükség esetén hordágyként vagy akár egy sátor alapzataként is lehetett használni. A fegyvereket és a hozzá tartozó javítószerszámok az oldalsó fiókokban és kinyitható rekeszekben tárolták. Minden tárolót ugyanaz a kulcs nyitott, amiből a terepre érkezők egy-egy másolatot kaptak.

Renő egy lőfegyvert a pisztolytáskájába rakott, egyet átnyújtott Ziának, egyet pedig zsebre rakott Nebedeknek. Bár a lőfegyverek a terepeken nem sokat értek, azért az alapfelszerelés részét képezték. Eddig emberi ellenállással nem nagyon kellett számolniuk.

A kardok speciális egyetemi tervezés alapján készültek, és kifejezetten a terepeken lévő veszélyek ellen lettek kifejlesztve. A penge törzse egy vaskosabb mechanikus szerkezetet rejtett, ami nagyon erős rugókkal csatlakozott öt pengéhez. Összecsukott állapotban egyszerű kardként működött, ám ha a használója megnyomta a markolaton lévő gombot, akkor a rugók kiengedtek, aminek köszönhetően gyorsan és erősen kirúgták a pengéket öt irányba. A markolat tövére szerelt orsóval lehetett visszahúzni a pengéket és a rugókat. Használatára az Egyetem külön harcmodort fejlesztett ki. A deákok csak akkor mehettek terepre, ha a rugóskard-forgatásból levizsgáztak.

Zia a hátán lévő kapocsra csatolta a pengéjét, Renőnek átnyújtotta az ő kardját, majd megragadta mentora kardját is.

– Mehetünk! – jelentette ki a lány.

– Koncentrálj! – mondta Renő, amikor meglátta a lány arcán a félelmet.

Nebedek is mindig azt mondogatta a tanoncnainak, hogy koncentráljanak. Soha nem azt, hogy ne féljenek. Mindig arra akarta terelni a gondolataikat, amiket tenniük kell, és nem akarta, hogy a félelemre úgy gondoljanak, mint egy szükséges rosszra. Inkább arra tanította őket, hogy ne pazarolják az energiájukat a nehezebben feldolgozható érzelmek tudatos kezelésére, hanem a tett pontos kivitelezése legyen az előtérben.

A deákok visszasiettek a jártashoz, de ő nem vette át a fegyvereket.

– Tárgyalok velük – mondta Nebedek. – Fegyvertelenül megyek ki.

A többiek nem szóltak, bár nagyon nem tetszett az ötlet, de nem akartak ellenkezni.

– Ha gond van – folytatta Nebedek –, zárkózzatok be Dótorhoz, adjátok neki a fegyvereimet, kapcsoljatok hátramenetbe, és irány az Egyetem.

– Rendben – mondta Zia, Renő bólintott.

Nebedek megigazította szürke mellényét, felvette a kabátját és a kalapját, majd leszállt a vonatról. Széttárta karjait, majd azt kiáltotta:

– A vezetőtökkel szeretnék tárgyalni. Fegyvertelen vagyok.

A sötétből három férfi lépett elő. Mindegyik bányászsisakot viselt, de csak az egyiknek égett az izzója. Sötétkék kezeslábast viseltek, és automata géppuskát szorítottak a kezükben.

– Arra! – szólalt meg az, akinek be volt kapcsolva lámpája, majd a bakterház felé mutatott. – Mozgás!

Nebedek elindult az épület felé, a három fegyveres két lépés távolságról követte, közben a vonatot lesték.

– Befelé! – utasította a bányász Nebedeket a ház ajtajához érve.

Egy nagyon kicsi épület volt, egy szobakonyhából és egy kis fürdőszobából állt. A falakon penészes foltok éktelenkedtek, mindent por és pókháló borított. Az áporodott levegőn némiképp enyhített a nyitott ablak, amin az éjszakai friss levegő áramlott be. A konyhapult melletti asztalnál ült egy férfi. Arcát egy a szoba egyetlen fényforrása, egy gyertya világította meg. Mutatóujját a sisakján húzogatta, majd a vele szemben lévő szék felé mutatott. Nebedek leült, kalapját az ölébe tette. Csak az egyik fegyveres maradt bent, aki megállt az ajtónál, a többiek kimentek.

– Jó estét kívánok! – köszöntötte a bányász a memort. – Én vagyok ennek a nyájnak a lelkésze. A nevem Rudolf.

– Üdvözlöm, én Nebedek vagyok, az Egyetem jártas memora.

– Hányan vannak a vonaton? – kérdezte Rudolf.

– Egy tucat jártas – felelte Nebedek. Nem számított rá, hogy a hazugságával bármit is elérhet, de egyelőre nem gondolta előnyösnek, ha együttműködik velük.

– Nem hiszem én azt. Csupán két deák, ugye?

– Mit akarnak?

– Mindent: a vonatot, a fegyvereket, az ellátmányt és a deákokat – mondta a bányász, majd hosszan a memor szemébe nézett. – Maga elmehet.

Amikor Nebedek meglátta a sínen heverő farönköket, már akkor sejtette, hogy ugyanazzal a csoporttal akadt össze, aki két héttel ezelőtt egy másik vonalon lévő memor járatra támadt. A teljes ellátmányt kifosztották, tönkretették a vonatot, és megölték rajta a jártast, a két deákot és a mozdonyvezetőt. A jártast a halála előtt meg is kínozták, a deáklányt pedig meggyalázták. Ez volt az első eset, hogy a vallás és az Egyetem közötti összetűzés halállal végződött. Ezért lehetett Rudolf is biztos abban, hogy csak két deákkal utazott jártas. Talán a jártas a vallatás során elmondta, hogy általában így utaznak a terepekre, gondolta a memor.

Nebedek tudta, hogy vesztes helyzetből indul, és tárgyalással itt többre nem megy. Át kellett vennie az helyzet felett az irányítást. Ismerte a vallás csoportjainak a működését. A nyáj számára a legfontosabb kapcsolatot a Maggal a lelkészük jelentette. Ha irányítani tudja a lelkészt, a csoport követni fogja minden utasítását. Az is nyilvánválóvá vált a jártas számára, hogy alábecsülték, hiszen közel engedték a lelkészhez, és csak egy őr figyelt rájuk.

– Nézze, Rudolf… – mondta ezt Nebedek úgy, mintha egy hosszú monológba kezdene. A homlokát a tenyerébe fektette, majd fújt egy nagyot.

Ám beszéd helyett cselekedett.

Míg az egyik kezével a homlokát dörzsölte, addig a másikkal a mellényéhez nyúlt, kihúzott egy tőrt a zsebéből, majd azt hirtelen a lelkész asztalon fekvő tenyerébe döfte, elfordította, majd kirántotta, és a szeméhez emelte. Az ajtóban álló őr rájuk emelte a fegyverét, és közelebb lépett hozzájuk, közben Rudolf fájdalmasan üvöltött a vérző kezét magához szorítva.

– Nyugalom! – mondta Nebedek az őrre nézve, közben a tőrét közelebb tartotta a lelkész szeméhez. – Csak okosan! Nagyon jól ismeri a memorokat, nem igaz? Akkor bizonyára azzal is tisztában van, hogy szeretjük a rugókat. Na már most, ebből a szögből a markolaton lévő gomb megnyomásával a tőr pengéje mindkét szemét átmetszi.

– Rudolf? – kérdezte az őr. – Lelőjem?

– Kezeket az asztalra! – utasította Nebedek Rudolfot az őrt teljesen figyelmen kívül hagyva. – Most!

A tőr hegyével megbökte a lelkész a szemhéját.

Rudolf a remegő tenyereit szétterítette az asztalon. A sebes kezéből az asztalra folyt a vére.

Nebedek a kabátzsebéből elővett egy érmét, amit a tátongó sebbe nyomott. Rudolf ordítozott, de próbált nem mocorogni.

– Ez a fájdalom – mondta Nebedek halkan. – Mondja utánam!

– Ho… hogy mi? – dadogta Rudolf.

– Tessék szépen ezt mondani: ez a fájdalom.

– Ez… a… fájdalom…

– Az őr leteszi a fegyvert, majd letérdel a szoba sarkában, arccal a falnak. Mondja utánam!

Nebedek megcsavart az érmét a sebben. A lelkész fájdalmasan nyüszített.

– Az őr leteszi a fegyvert – ismételte a memor. – Mondja utánam!

– Az őr… leteszi a fegyvert.

Nebedek az őr felé fordult, és a föld felé biccentett, mire az a földre dobta a puskát.

– Majd letérdel a szoba sarkában, arccal a falnak – folytatta az utasítást Nebedek.

Rudolf ezt is készségesen elismételte, és az őr eleget is tett a követelésnek. Nebedek egy pillanatra a lőfegyverhez lépett, azt odatámasztotta a saját székéhez, majd visszahelyezkedett korábbi pozíciójába: tőr a szemhez, érme a sebben.

Úgy tíz másodpercig némán figyelte a lelkész vergődését, aki izzadni kezdett. Fakó arcán a megtörtség jelei mutatkoztak.

– Rudolf – mondta Nebedek –, figyeljen rám nagyon jól! Ha ostobán viselkedik, akkor előfordulhat, hogy én itt meghalok. Nekem nem kell tovább élnem a maga ostobaságával, mert halott leszek. Előtte viszont kivájom a szemeit. Megértette? Ha most nem teszi, amit mondok, azon bánkódhat, hogy miért nem viselkedett okosabban, miért nem hallgatott a memorra? Élete végéig üldözni fogja a sötétség, és az utolsó dolog, amit látott, a szemeibe szúródó penge volt az én arcommal a háttérben. Megértette, hogy mennyire komoly döntések előtt áll? Megértette, Rudolf?

– Igen – suttogta amaz.

– Mi tovább fogunk menni a vonattal – folytatta kimért hangon Nebedek. – Nem adunk át semmit, nem hagyunk hátra senkit. Mondja utánam: a vonat tovább fog menni.

– A vonat tovább fog menni – suttogta Rudolf.

– Mivel nem bízom magában, össze fogom gyűjteni az embereit egy helyre, hogy biztosítsam a távozásunkat. Ehhez tudnom kell, hányan vannak. Meg fogom kérdezni az emberétől is a létszámot, és ha más számot mond, mint maga, kiherélem. Csak így, egyszerűen kivágom a golyóit. Eddig tud követni?

Rudolf nyelt egy nagyot, majd bólintott.

– Nagyon halkan súgja meg nekem – mondta Nebedek –, hányan vannak most itt?

– Velem együtt tizenegyen – felelte halkan Rudolf.

Nebedek felállt, kivette az érmét a sebből, megragadta a puskát, és a térdelő őrhöz sétált. Odahajolt hozzá, és a megkérdezte tőle is a létszámot.

– Tíz bányász és a lelkész úr – válaszolta az őr.

Nebedek egy pillanatra a konyha felé fordult, és felemelt hüvelykujjal jelezte a lelkésznek, hogy elégedett a válasszal.

Visszament Rudolfhoz, levette róla a nadrágszíjat, és azzal összekötötte a kezeit a háta mögött. Erősen vérzett a sebe. Felállította, és a bal karjánál, a hóna alatt előre csúsztatta a puskát, a tőrét pedig jobb oldalról a szeméhez emelte.

– Kimegyünk lassan – mondta Nebedek –, maga pedig ezeket a szavakat mondogassa hangosan: „mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond”. Ismételje utánam, Rudolf.

– Mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond.

– Újra!

– Mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond!

– Rendben – mondta Nebedek. – Ne felejtse, most ha valami rosszul alakul, elveszíti a szeme világát.

Kiléptek az ajtón, közben Rudolf folyamatosan ismételgette a szájába adott mondatot. Az ajtónál álló őrök idegesen emelgették a fegyverüket, ám végül letették a földre. A sötétből bányászok léptek elő, a legtöbb azonnal le is tette a fegyvert, de páran hezitáltak. Ekkor Nebedek megkérte a Rudolfot, hogy még hangosabban üvöltve ismételje el, amit eddig.

Végül mind a tizenegy fő meglett. A lelkészt leszámítva mindenkit beterelt a bakterházba. Mielőtt rájuk csukta volna az ajtót, odaszólt a bányászoknak:

– Mi most elmegyünk a vonattal, a lelkészüket itt hagyom kint. Addig mindenki nyugodtan itt vár!

Közelebb lépett Rudolfhoz, és odasúgta neki:

– Ismételje el: mindenki nyugodtan itt vár!

Rudolf engedelmeskedett.

Nebedek rájuk zárta az ajtót, majd a lelkésszel együtt visszasétáltak a vonathoz. Renő nyitott ajtót, aki ezzel fogadta:

– Úgy látom, hogy jól ment a tárgyalás. Ez meg ki?

– Ő itt Rudolf lelkész – mutatta be a túszt Nebedek. – Segít nekünk a továbbjutásban.

Nebedek odaadta a puskát Renőnek, és azt mondta:

– Menjetek Ziával a házhoz, és ne engedjetek ki senkit! Előtte készíts két üveg Molotov-koktélt. Ha nem bírnak magukkal, gyújtsd rájuk a házat!

Renő azonnal el is indult Ziáért.

Nebedek a vonat fellépőjére ültette Rudolfot. A lelkész kezei remegtek, a nyakán folytak le az izzadságcseppek.

– Miért tették? – kérdezte a memor. – Miért ölték még a másik vonat utasait? Maguk voltak, nem igaz? Csak azért, mert nem hisszük el, amit maguk állítanak? Ezért megéri ölni? A világ nagy része elérhetetlen számunkra, erre az a kevés ember is egymásnak kell, hogy essen? Mert máshogy gondolkodunk?

– Igen – mondta Rudolf, majd némi magabiztosságot erőltetett magára, és fogvatartója szemébe nézett. – Ennyi bőven elég. Maga nem hisz semmiben. Ha bizonyos lenne abban, hogy az ellensége káros a nyájára, és az egyetlen helyes út az, ha felszámoljuk az ellenséget, akkor maga sem tétovázna.

Renő visszaért Ziával és a Molotov-koktélokkal.

Nebedek megragadta Renő vállát, és odasúgott neki valamit, mire a deák egy pillanatra kérdőn a mentora szemébe nézett. Látta a jártas arcán, hogy komolyan gondolta, amit mondott, ezért bólintott, majd deáktársával a bakterházhoz indult.

Mikor Nebedek látta, hogy odaértek a bányászokhoz, visszafordult a fogolyhoz, és azt kérdezte:

– Valóban úgy érezte, hogy amikor a nyájából többen is megerőszakolták a deáklányt, akkor helyesen cselekednek? Sok ocsmánysággal találkoztam a terepen, de maguk a legaljasabbak mind közül.

Rudolf megriadt.

– Én nem tudtam – mentegetőzött Rudolf, és a földre szegezte a tekintetét. – Én a jártast faggattam.

– Faggatta? Megkínozta.

– Nem tudtam, mit tesznek a lánnyal – védekezett tovább Rudolf. – Esküszöm a Magra, nem engedtem volna!

– A hite szerint úgyse számít, nem igaz? – mondta Nebedek. – A vallás ellenségei nem érdemlik meg az emberi bánásmódot, azt tehetnek velünk, amit csak akarnak. Nem számít egy deáklány becsülete és élete.

A memor a lelkész elé guggolt, közel hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

– Megbüntette a tetteseket? – kérdezte Nebedek.

– Meg fogom, esküszöm – mondta Rudolf.

– Hagyja csak! – mondta a memor legyintve. – Majd mi megtesszük.

Nebedek intett Renőnek.

A deák a puskatussal betörte a ház egyik ablakát, meggyújtotta a Molotov koktélokat, majd behajította mindet. Hatalmas kiáltozásba kezdtek a bányászok. Zia értetlenül állt az egész előtt, őt nem avatták be. Nem mozdult, csak némán figyelte ahogy Renő lelövi azokat, akik az ablakokan próbáltak kimászni.

A gyötrelmes ordítozás egy nagyon hosszú percig tartott. Nebedek komoran nézte a lángokat, de számára ezidőre elhallgatott a világ, és csak arra gondolt, hogy mit tett. Hiába Renő gyújtotta a tüzet, teljesen magáénak érezte a tettet és a felelősséget. Magában azon tépelődött, hogy vajon kellően megalapozott döntést hozott-e. Mire elhallgattak a sikolyok, addigra sikerült megértetnie magával, hogy ezt kellett tennie. Ez nála nem bemagyarázás volt, valóban úgy vélte, ez szükséges és jogos lépés volt a vallás ellen.

Rudolf térdre rogyott, és legyőzötten nézte végig a nyája kivégzését.

– Azt a deáklányt én is tanítottam – mondta Nebedek, és leült a fogoly mellé a kavicsos talajra. – Nem gondoltam volna, hogy alkalmam nyílik arra, hogy végezzek azokkal, akik ezt tették vele és a társaival. Most azonban elégedett vagyok. Ha a terepről nem is térnék vissza, ez a járat akkor is sikerrel járt.

A lelkész arcán a gyász, a rettegés és a düh jelei vegyültek, de nem szólt egy szót sem.

Nebedek elrángatta Rudolfot a lángoló épületig. Zorália háttal állt a háznak, Renő rezzenéstelen arccal figyelte a lángokat.

– Adjon át egy üzenetet a püspökének! – mondta Nebedek a lelkésznek. – Ha bármelyik embere akármelyik deákomnak ártani mer, levágom az egész nyájat. Nem lesz temetés, nem adom vissza őket a nagyságos Magnak. Elégetem a testüket, hogy a szél minél messzebb vigye őket az istenüktől.

Rudolf tekintete teljesen megváltozott. Tébolyult arccal fordult a fogvatartójuk felé, és üvöltözni kezdett:

– Nem fogom átadni az üzenetet! Nem fog maga elégetni több bányászt, mert levadászom magukat. Elmegyek az Egyetemükre egy hatalmas nyájjal, és meggyalázzuk az összes deákot, megkínozzuk az összes jártast, felégetjük az összes eretnek könyvüket. A testüket egy hatalmas gödörbe dobjuk, és a Mag pokla elnyeli a lelküket.
Zorália erre már megfordult, és komor arccal meredt a magából kifakadt lelkészre. Undor és félelem kerítette hatalmába.

– Hagyja az üzenetet fenébe! – mondta Nebedek, majd megragadta Rudolfot, nekilökte a ház falának, és belökte az égő ablakon. – Majd átadom személyesen.

A lelkész fájdalmasan kiáltozott, ahogy a tűz megkapta a ruháját. Elbotlott valamiben, és beleveszett a lángokba.

Zia hátrébb szaladt, és hányt egyet.

Nebedek komoran figyelte egy ideig az égő házat. Keserűség és elégedettség kavargott benne. Tudta, hogy a történtek miatt a vallás és az Egyetem közti feszültség immár háborúnak minősült. Bár ez elkerülhetetlennek tűnt, nem számított rá, hogy pont ő lesz, aki elsőként válaszol a memorokat ért támadásra.

– Ellenőrizzük a felszerelést! – adta ki végül az utasítást a jártas. – Aztán irány a terep!