Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Földönkívüliként jól gondold meg, hogy mit kívánsz. És hogy ezt kimondod-e hangosan. Ha pedig mégis megtetted, akkor ne csodálkozz!

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó (erotikus sci-fi, dramedy)

I. fejezet: Füstbe ment terv

 

Vajon unalmassá válhat az élet egy örökké nyüzsgő városban, ahol még nagyítóval sem lehet egyetlen nyugodt és csendes zugra bukkanni?

– Haa?

A férfi önmagán is elcsodálkozva emelte fel fejét, amit eddig puha tenyerébe temetve támasztott, ülésében ülve.

Ez a kósza gondolat, miért pont most futhatott át az agyamon? Főleg, hogy ma este lesz a hónap csúcspontja, és nagyon nem kéne, hogy más egyébnek is helye legyen a koponyámban. Nem vallana rám.

Ezen jót kuncogott.

A kutatási eredmények megvitatása után tartott zárómuri – sóhajtott jóízűen. – S mindig összehozzuk, akár jók, akár rosszak az eredmények. Legfeljebb bánatunkban és nem örömünkben isszuk le magunkat, majd koronázzuk meg az egészet egy érzéki orgiával.

Száját és fogait lassan, élvezettel végignyalta.

– Hmmm…

Felállt, ráérősen odasétált kabinja ablakához, s míg kikémlelt rajta, hosszan sóhajtott. A horizonton épp egy űrsikló távoli fényei tűntek fel, majd halványultak el három holdjuk, a Horo, Noro, és Zsoro közt tovaszállva. Bőrén a mellettük haladó hajó fényei, belül mocskos képek színei játszottak, ahogy mindkét jármű az átláthatatlan sötét tengert szelte.

Remélem, Berhi Yahz is ott lesz. A kis tacskó elég szemtelen volt a legutóbbi gyűlésen, meg kellene büntetni. Úgy eljátszok majd vele, hogy két nyögés közt fog könyörögni nekem, hogy hagyjam abba.

Erre ajkába harapva megmasszírozta nyakát.

Aah, kemény lettem… Miért kellett ezt tennem magammal?! Még el sem jutott a hajóm Erho-Meeir szigetére… nekem meg ebben az állapotban kell majd meghallgatnom a bátyám legfrissebb jelentéseit? Messze még az este, nagyon messze. Még szerencse, hogy drága fívérem ismer már, mint a rossz pénzt.

Levette az átizzadt és füstszagú ingét, tisztát húzott, majd kis illatosítót fújt magára.

Csak hogy borzolhassam a két kis asszisztense kedélyeit.

Gyors pillantás a tükörbe, fésülködés, finoman fogvillantó mosoly, épphogy csak csillantak az agyarai.

Ez a fogász egy zseni, talán hálából elviszem randira valamelyik nap, hogy megtisztította a füvek okozta, szemet bántó foltoktól.

Nem sokkal később a hangosbemondó figyelmeztette a lassításra és a kikötés pillanatának közeledtére. Ezt az időt kihasználva, még gyorsan megtöltötte a zsebtartóját hamakival. Imádta az illatát, ha tehette volna, egész nap a kis varázsrudakat szívná. S csak a legjobbaktól vett ilyesmit, főleg, hogy neki az egyik legerősebb fajtára van szüksége ezekből a gyógyászati csodákból. Mellső zsebébe süllyesztette a kincset rejtő matt-fényes szelencét, majd megpaskolta kívülről, kabátján keresztül.

Jó lesz ez, nagyon jó. Csak lazán, mint mindig. Hamar eljön az este, s vele az én időm is. Addig meg muszáj lesz hamaki nélkül lecsitítanom az alsó tájékom, különben ingem-gatyám rámegy a készlet feltöltésére meg a doki két mesteri kezére.

Lassan, ráérősen nézelődve indult el a kikötőből, s hamar meg is látta azt, akit keresett. Nem mást, mint a fekete bőrének hála már messziről világító bátyját. Mondjuk főhősünk szemében az az öt perc, amivel őelőtte távozott anyjuk méhéből, nem nagy korkülönbség.

– Dante! – köszönt rá mikor már csak néhány lépésre voltak egymástól.

– Hughie! – érkezett a válaszüdvözlés.

Dante az örömét egy mosollyal toldotta meg, amit rövid kézfogással társított ölelés követett.

– Helyzet, drága bátyám? Hogy alakul az új gyűrű tesztelése a Kutak Mezején? – kérdezte tőle.

– Szerencsére kivételesen tehetséges csapatot tudtam összerakni – kapta meg a választ, míg Dante rágyújtott gyógynövényes pipájára –, s ha minden igaz, még előbb is végzünk néhány nappal a tervezettnél.

Azzal jó mélyet szívott belőle, majd egy hatalmas, méregzöld felhőt fújt a másik arcába.

– Fene a fekete képedet! – korholta őt Hughie tettetett zabossággal. – Most voltam fogorvosnál, és te máris kínálgatsz vele? Tudod, hogy az én ezüst agyaraimon könnyebben nyomot hagy, mint a te karmazsin fogazatodon!

– Miért nem csiszoltatod le őket? – kérdezte a bátyja.

Közben lassan baktatva beértek az ipari szektorba, a gyűrűk közé, hogy megkeressék a legújabb, beüzemelésre várót, ami a soron következő útjuk kapuja is lesz egyben.

– Hogy is ne! Odalenne a szexepilem, amiért a becenevem is kaptam! – vetette oda neki Hughie, továbbjátszva a felháborodás szerepét.

– Mármint, hogy olyan jól megy a furulyázás, mintha nem is lenne fog a szádban? – kérdezte tőle Dante kaján vigyorral a száján.

– Természetesen! S eme képességemet szívesen öregbíteném a csinos kis segédeiden – vonta fel kacéran szemöldökét.

Épp ahogy pont került a mondat végére, meg is érkeztek célpontjukhoz.

– Beluchi és Hughie Kaiman! – köszöntek lelkesen az újoncok, miközben fejet hajtottak.

– Ugyan-ugyan, szólítsatok csak Toothless-nek! – válaszolt nekik Hughie, és rájuk kacsintott.

Ehee, ezt az arckifejezést lehetetlen megunni, még egy kaashir-raát is egyszerűen zavarba lehet hozni, amíg még fiatal. Mondjuk engem, még a törzs többi tagjához képest is, szinte lehetetlen.

Szórakozott pillantást vetett a kettővel arrébb lévő kútgyűrűre.

– Nocsak-nocsak! Azt hittem, ez a mező egy másik szegletében van. Ezen a kapun keresztül jött apa, ugye? Azon a kettővel ezelőtti küldetésen érkezett anyával, a Föld nevű bolygóról. Mikor megyünk oda legközelebb? – kérdezte a bátyjától, rápillantva az objektumokra.

– Hmmm, ottani idő szerint 1895-ben tett látogatást a bolygón, szóval talán az ezt követő génfrissítő küldetés után. Esetleg még hamarabb, ha a második féléves próbákon sikeresek leszünk. Képzeld – emelte meg pipáját Dante –, pont nemrég restauráltattam a könyveket, amiket onnan hoztak, melyekből a központi darabja a vitrinüknek az lett, amelyiket anyánk ihlette meg, s apa egyik barátja írta.

– A Drakula, ugye? – pillantott testvérére.

– Igen, az – bólintott Dante.

Hihetetlen, hogy mitikus lények lettünk, és ilyen mélyen beágyazódtunk az emlékezetükbe – gondolta Hughie szórakozottan –, pedig összesen hétszer jártunk a Földön, mióta létezik az ottani civilizáció!

– Hümm – tűnődve lépett be a gyűrűbe, majd szórakozottan a testvérére tekintett. – Jó lenne egyszer elmenni oda, még a mi életünkben.

– Igen – válaszolta Dante, miközben az ő vörös szemében is ugyanaz a kalandvágyó fény csillant. – Elképe…

Ekkor azonban olyan történt, amire egyikük se számított. A gyűrűn lévő jelek kigyulladtak és bekapcsolt az utazóprogram. Épp csak a döbbent tekintetük tudott találkozni egymással.

– Dante! – szakadt ki Hughie szájából még utoljára, mielőtt ők hárman eltűntek a szeme elől, s elkezdte útját egy kaleidoszkópok garmadájához hasonlító csőcsúszdában.

Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget utazása. Rögvest látta, hogy nem egy hivatalban, hanem egy kutatóállomás közepén áll. Egyrészt a barlangot idéző belső tér, másrészt az előtte álló két alak nyúzott képe és viharvert köpenye miatt volt benne olyan biztos. Persze ismerte is a bolygót, ahová ez a példány telepítve volt, s apjának meg a rendszeres jelentéseknek hála, nagyon is pontos képe volt arról, hogy hogyan kellene egy diplomáciai helyszínnek kinéznie ezen a területen.

Nos, először a házigazdát kell üdvözölni, nemde? Legyen már értelme a diplomata képzésnek, na meg a végeláthatatlan nyelv- és vitaóráknak. Ahogy látom, eléggé meg vannak lepve. Mondjuk nem is csodálom… Elképesztő, hogy azt hiszik, az övék az egyedüli lakott bolygó.

Miután mindenki sóbálványként, pislogás nélkül állt továbbra is, Hughie elhatározásra jutott.

Szóval, fogta magát és lazán ellépett a gyűrű peremétől, és elsősorban a hozzá közelebb álló két másik földlakó – egy hím és egy nőstény – felé intézte szavait.

– Helló! Hughie Kaiman vagyok, Rehnisz bolygóról, Kaashir-Raa szigetéről, és azon belül is Hamra Roszaa városából, minek nem csak lakója, hanem vezető feje is vagyok. De ti nyugodtan szólíthattok Toothless-nek! S ha lesztek olyan jók és eláruljátok, hogy ti aktiváltátok-e, s ha igen, milyen céllal a Földre vezető kútgyűrűnket, akkor meg is mutathatom nektek, miért kaptam ezt a nevet – azzal nagyon finoman megnyalta a szája sarkát és feléjük villantotta a legbájosabb mosolyát.

Istenem, hát igaz, amit anyánk mesélt a Föld levegőjéről, hogy mennyivel magasabb itt az oxigénszint. Tényleg felér egy ajzószerrel…

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

illusztráció: Simonics János

II.fejezet: Vakszerencse

 

Ketyegés. Pittyenés. A billentyűzet kopogása. Unott nyöszörgés. Sóhajok, míg lefőtt a kávé.

Legyünk túl egy újabb, semmilyen napon.

A fekete nedű gazdája rutinos ízetlenséggel morgott, míg, az iménti gondolattal fejében, orra alá emelte bögréjét.

Kurva vadak… Fél éjjel nem aludtam, mert három napelemnek is nekimentek és beindították a biztonsági protokollt. És persze, hogy én keltem fel bepötyögni a deaktiváló kódot. Mivel a két ütődött telezabálja magát altatóval, mert a tücsökciripeléstől is összefosnák magukat.

Sandán két segédjére nézett, majd betoppant az állandó csoport negyedik tagja.

Mellette meg akár ágyúval is lőhetnének. Őnagysága álmát semmi sem zavarhatja meg, míg ki nem alussza magát.

– Jó reggelt! – hajolt meg vidáman a nő.

– Reggelt Oskula – morgott Marhaq Maerifa, és belekortyolt ébresztőjébe.

– Már ezerszer megmondtam, hogy kollégák vagyunk. Tehát, Tofi! – intett ujjával felé mosolyogva a nő.

– Jó reggelt, Tofi! – mondta kórusban a másik kettő.

– Látod! Ha nekik megy, neked is – mutatott rá, miközben ő is bekészített egy főzetre való feketét.

– Csak, mert remélik, hogy megcsöcsörészhetnek. Pszichomókusként ez nem tűnik fel?

A másik kettő sértődött arcot vágott, míg a nő kollégája megnyúlt képét végigmérte.

– De, hogyne tudnám – súgta oda a férfinak, míg bögréjéért nyúlt. – Attól még elviselhetőbbé és emberibbé teszi azt, hogy el vagyunk vágva a civilizációtól.

Persze… Semmi net, mert még valaki feltöri a kutatási jelentéseket. Nem mintha nem hinné bármelyik hacker egy sokadik gyíkemberes agymenésnek azt, ami feljegyzésre kerül – dünnyögte szinte némán, inkább magának a férfi.

Aztán a nő gőzölgő italával leült asztalához, majd kiemelt fiókjából egy zacskó pillecukrot, és elkezdte kávéjába hajigálni őket.

Már a látványtól diabéteszt kapok – húzta el száját Maerifa, és ledobta magát saját asztalához.

– Frilz, Lyö, indulhat a tesztkör! – intett hanyagul a másik kettő felé.

– Igenis! – szólt a kórus.

És kezdetét vette a véletlenszerű matematikai számsorok futtatása.

Öt éve… Ötödik éve ugyanaz az idő- és adópénzpazarlás…

Az első kódhalmaz végénél jártak, mikor koppant Maerifa üres bögréje az asztalon, és szokás szerint, semmi reakció. Ahogy a továbbiak során sem, aztán jött a hatodik sor, és vele a fényár.

A kopott és rejtélyes jelekkel cifrázott kerek objektum megszakította sötét és konok hallgatását. Felgyúltak a fények, ami után belső terét megtöltötte egy gyanús halmazállapotú, higanyszerű matéria. Csodálkozva álltak fel, majd szájtátva figyelték, ahogy ez az anyag egy oszlop formájában tör a magasba. Aztán semmivé foszlott, és ott állt a közepén egy több, mint két méter magas, látszólag humanoid, hímnemű lény.

Ezüst színű bőr, haj, és szem. Aztán az ezekhez tartozó száj meg is szólalt, ráadásul emberi nyelven, angolul. A megszeppent bagázs köpni-nyelni nem tudott. Nem csak az idegen látványos feltűnése, hanem emberi nyelvű – sőt, nagyon is emberi – bemutatkozása miatt.

Most tényleg megidéztük Drakulát…? Akkor innentől átcsapunk Szellemirtókba, vagy mi?! – ráncolta fáradtan szemöldökét Marhaq Maerifa. – Most akkor Muldert és Scullyt, vagy a Winchester tesókat hívjam? Ehh… Faszom…

Azzal megdörzsölte homlokát, eközben ujjai takarásában oldalra sandított kollégájára és mindenki lélekbúvárjára, a japán-svéd félvér, Oskula Tofanára.

Talán az Agytündér majd kitalál valamit. Mert láthatóan ért minket, így esélyes, hogy átverni se tudjuk egykönnyen. Vagy legfeljebb eltereli a figyelmét. Ezek a vérszívók úgyis a dögös bigékre buknak. Belőle meg van mit bőségesen lecsapolni…

 

Mikor a gyűrű fénye felizzott, Oskula Tofana azt hitte, hogy csupán egy szokványos, eseménytelen, de biztonságos tesztkörsorozat lesz. Aztán ha letudták a napi kötelezőt, mehetnek ötórai teára. Épp arra gondolt, melyik megkezdett kekszes zacskó maradékát fogja elpusztítani ma. Mikor is a, próbák hatására általában végig csak sejtelmesen fel-felderengő, ásvány viselkedése hirtelen megváltozott. Száját csiklandozták a kávéján úszó színes kis labdák, míg kinyúlt az anyag. Aztán miután köddé vált, egy idegen állt a kör közepén.

– Ajjaj – szaladt ki a száján.

Míg végigmérte a különös szerzetet, döbbenetében kiitta a maradékot, és olyan lassan tette vissza üres csészéjét, mintha TNT lenne benne. Nyelvén rágódva, kívülről semmit se mutatva hallgatta meg bemutatkozását, majd észrevette, hogy Marhaq Maerifa őt lesi.

Szóval a pszichológustól várod a diplomáciai hadviselést… – finoman elvigyorodott. – Ha nem ismernélek, elgondolkodnék egy fél percre, hogy ezt a húzásod a gyávaság, vagy a megfontoltság szülte…

Nagy levegőt vett, és a gépek csipogásába vesző cipője kopogásától kísérve, közelebb lépett.

– Légy üdvözölve Toothless! Nagy öröm, hogy közös nyelvet beszélhetünk.

A nő rövid meghajlást mutatott be, majd kiegyenesedés után folytatta:

– Megkérdezhetem milyen szándékkal érkeztél?

 

Hughie lenézett a földi nőre, bele egyenest a szemébe.

Nem semmi, a genetika elég bőkezűen osztogatta neki a jutalompontokat. Alul-felül lehet benne kapaszkodni rendesen.

– Ó, voltak nekem szándékaim, csak épp máshol… – válaszolt a teremtmény és még szélesebbre húzta vigyorát. – Bár, még nincs kizárva, hogy a nap a terveim szerint alakul…

 

Hmmm. A nyitás biztató volt.

Majd ő is közelebb lépett, így már épp csak kartávolságra volt tőle. Kinyújtotta jobbját, amit hezitálás nélkül fogadott el a nő.

Nem ijedős. Tetszik – gondolta elégedetten Hughie.

– Máshol? Ezek szerint valamiféle meghibásodás történt és az hozott ide? – kérdezte továbbra is udvariasan Oskula.

– Legfeljebb nálatok. A kútkáva nálam lévő vége nem volt használatban. Váratlanul bekapcsolt és elhozott ide. És ahogy elnézem – másik kezét a nőére tette, és végigsimított rajta –, nem is akkora baj.

Marhaq Maerifa erre köhintett egyet.

– Ó, elnézést! – szabadkozott nyájasan Hughie. – Szóval, valószínűleg ti alkottatok valamit.

– Beletrafáltunk? – vakargatta fejét Marhaq.

Majd rájött, hogy még mindig üres bögréjét szorongatja, így gyorsan lerakta azt.

– Más nem lehetett – túrt hajába Hughie. – Ugyanis az összes kútkáva, amit kihelyeztünk galaxisszerte, kizárólag az anyabolygón lévő párjával képes kapcsolatot teremteni. Nincs szomszédolás másokkal.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezett vissza Marhaq. – Most is egy baki miatt vagy itt.

– Ki mondta, hogy az volt? – szólt derűs hangon Hughie. – A párok között a kommunikáció egyenlő és kölcsönös. Így tud jól működni, és kevesebb a hibaszázalék, ha nem egy oldalon múlik az egész folyamat. Továbbá azért tartom kizártnak a harmadik tényezőt, mert ez egy úgynevezett ikerkő, ami egyedül a mi anyabolygónkon fellelhető. S ennek az ásványnak van egy jellegzetes tulajdonsága, amit mi csak úgy hívunk: hazavágyódás. Azaz erősen kötődik a hegyhez, amiből kifejtették. A mezőt pedig, ahol felállítottuk a kávákat, ezek a hegyek veszik körül. És mivel külön-külön egy gyűrűnek nincs akkora ereje, ezért képtelen megzavarni a kapcsolatot, és elérni, hogy ne a központ vonzza oda magához a kihelyezett darabok által kibocsátott jelet. Szóval az anyaföldön lévőé a legerősebb, mert ott a forrás, ezért minden külső hívás oda fut be.

– És ha valaki szintetizálja az anyagot, vagy reprodukálja ezt a tulajdonságot? – érvelt hosszú hajába túrva a másik.

– A rendszer fennállása óta nem volt erre példa, és nem ma kezdtük – kacsintott a férfi felé.

Marhaq Maerifa ezen elgondolkodott, majd hümmögve megvonta vállát.

– Mindegy. Ezzel majd később foglalkozunk, mert láttam én már karón varjút. Szóval, nem hiszek a nulla hibaszázalékban.

– De a nagy számok törvényében csak-csak hiszel, nem? – kérdezett bele Oskula Tofana. – Mióta is próbálkozunk kideríteni mi ez és hogy működik?

Elengedte az idegen kezét, majd azzal körbemutatott, és Marhaq felé fordult közben.

– Tényleg… – ébredt némi gyanú a férfiban – …mire is kellenek nektek ezek az átjárók?

– Vérfrissítés – jött a tömör válasz.

Olyan hanyag eleganciával dobta oda ezt az egy szót, mintha semmiség lenne.

Aztán az ezüstös, vigyorgó bájgúnárra bámulva, Marhaq szeme előtt hirtelen lepergett az összes valaha látott vámpírsztori. Ettől cseppet sem szívderítő érzés fogta el.
– Vérfrissítés? – kérdezett vissza erős, gyanakvó éllel.

Óvatosan hátrált egy fél lépést, és gyorsan fejben számolni kezdett.

Vajon milyen messze van az íróasztal felső fiókjában csücsülő pisztolyom?

– Mire kell nektek a mi vérünk? – szólalt meg újra óvatosan. – Befőttek vagyunk a polcon?

Hughie arcán behízelgő mosoly terült szét, és szeméből az sugárzott, amit egy oktondi gyerek mókás kérdése vált ki felnőttekből.

– Befőtt? – visszhangozta jót mulatva.

Aztán meglódult, és szinte sikló léptekkel előtte termett. Fölé magasodott, és míg átkarolta derekát, teljes hosszában hozzásimult.

– Családbővítés – susogta bele arcába közvetlen közelről.

Jaj, ne… – húzta el nyűgösen szája szélét Marhaq – …két kapura játszik. Most már én is aggódhatok, hogy szárazra szívnak, ha nem vigyázok.

Dominik King: Nagab

Dominik King: Nagab

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Egy MI6-es ügynök, aki egy célnak szenteli az életét, azonban hogy ezt elérje, számos akadályon kell átküzdenie magát.

Dominik King: Nagab (fantasy, sci-fi)

1. Fejezet

 

Az ügynök a sziklaszirt szélén feküdt. A hideg szél érintése jobban fájt neki minden egyes levegővétellel.

Tüdője megtelt a borzongató levegő elviselhetetlen érzésével. Tekintete végig siklott a fagyos táj zord, minden kellemes érzést nélkülöző, keserű látványa felett.

Tudta, hogy egyedül van, de ezt egyáltalán nem bánta. Nem hagyhatta, hogy bármi kizökkentse.

Mély levegőt vett és újra megérezte azt az ismerős érzést. Mintha csak egy éles kést döftek volna a mellkasába.

Megpróbált nem tudomást venni a lassan gyötrővé váló kínról. Összeszorította fogait, a fájdalmat pedig, az elméje egy távoli szegletében száműzte.

Hirtelen egy hangot hallott maga alatt és lenézett a forrása után kutatva. Pár pillanat múlva meg is találta, az alatta fürgén mozgó apró állatot, aki füleit hegyezve pásztázta a tájat.

Felsóhajtott miután látta, hogy kis vendége semmit sem találva tovább halad.

Egy darabig, még nyomon követte, mígnem az állat eltűnt a hatalmas fenyők árnyékában.

A férfi ismét nekidőlt, a háttámlájának használt sziklának, amely a fenyőerdő szélén található sziklaszirten helyezkedett el, ahova felállította bázisát.

Nem hozott magával sok holmit, csak, amire feltétlenül szüksége volt.

Azonban úgy tűnt elszámította magát a küldetése végrehajtásához szükséges időt illetően. Már öt napja, hogy letáborozott, de még semmilyen mozgásra nem lett figyelmes, az erdőben élő állatokat leszámítva.

Készletei legfeljebb csak két napra voltak elegendőek, ami tovább nehezítette küldetésének elvégzésében. Jól tudta, ha mindenből kifogy, akkor az erdőben kell majd, élelem és víz után kutatnia.

Azonban, ez azt jelentette volna, hogy el kell hagynia a pozícióját, amit jelen helyzetben nem engedhetett meg magának. Így ezt az opciót ki kellett zárnia a lehetőségei közül. Elég lett volna egyetlen elmulasztott másodperc is ahhoz, hogy a célszemély kicsússzon a kezei közül.

Éjszaka is, csak a szirten elhelyezett megfigyelő kamerájának hála tudott egy kicsit pihenni, napi négy órát.

Megfelelő kiképzése miatt akár két napot is ébren tudott tölteni úgy, hogy az nem befolyásolta drasztikusan ítélőképességét. De ez a helyzet más volt. Semmi esetre sem volt elfogadható számára egy olyan végkimenetel, amiben a küldetése kudarcra van ítélve.

A szeme elé tette a kezét, ahogy a lemenő nap utolsó sugarait nézte, miközben az komótosan ereszkedett, egyre lejjebb az Alpok hatalmas hegyei mögé, átadva a helyét az éjszaka urainak.

Ahogy az első csillagok halvány fénye megjelent a horizonton a férfi, egy furcsa csillogásra lett figyelmes a távolban.

Még egy utolsót kortyolt a teájából, ami már szinte teljesen kihűlt, majd minden szükséges felszerelését összegyűjtötte hátizsákjába és türelmesen várt az érkező vendégeire.

Talán még egy kis teával is megkínálhatja majd őket. Azonban azt nagyon is jól tudta, hogy nincs sok esély arra, hogy egy ilyen helyzet bármikor is bekövetkezzen.

Ő volt a vadász, ellenfelei pedig azok, akiket el kellett hallgattatnia. Ugyan ki kínálná meg a prédáját mielőtt elejtené azt.

Ahogy gondolkodott, a feléje tartó járművek egyre közelebb kerültek. Összesen hat Hummer H1-es tűnt fel a látóhatáron.

Ha szerencséje volt ellenfelei nem érkeznek nagy erőkkel. De még így is legalább húszra becsülte az útjába kerülő emberek számát. Felsóhajtott és alaposan megvakarta tarkóját.

Az elöl haladó jármű már jócskán látótávon belül volt, csupán pár száz méterre, attól a sziklaszirttől, ahonnan a férfi figyelte. Nagyobb távolságot tartott a konvoj többi tagjától, minden bizonnyal ez látta el az előőrs szerepét.

A terepjáró lassítani kezdett és ráfordult a tőle jobbra eső keskeny erdei útra.

Maga az ösvény nem volt túl nagy, azonban még így is elég szélesnek bizonyult ahhoz, hogy ezek a nagydarab gépszörnyek, mindenféle bonyodalom nélkül kényelmesen átkelhessenek az erdőn.

A férfi sem tétlenkedett sokáig.

Amit az utolsó jármű is eltűnt az erdőben, azonnal a nyomukban eredt. Leereszkedett a kötélen, ami a sziklaszirt egyik eldugott részén várta. A lefelé menet már egészen sétagalopp volt.

A férfinak eszébe jutott mennyit vesződött azzal, hogy megtalálja az ideális megfigyelési pozíciót. Végül, erre a helyre esett a választása és erre nagyon is jó oka volt.  Nem csupán egy magasan fekvő helyet keresett.

A megközelíthetetlen környezet fontos kritérium volt számára. A szirtre pedig csak egyetlen módon lehetett feljutni. Nem maradt más választása mászni a kellett. Így utólag vissza gondolva, ideiglenes lakhelye, talán nem is volt annyira rémes.

Pillanatokon belül elért a kötél végére. Egy utolsót lökött magán és a lába elérte a talajt. Még utoljára a ma-gasba emelte tekintetét, a helyre, amely már napok óta otthont nyújtott számára.

Kinyújtotta a kezét és tenyerét az öreg sziklafalnak nyomta. Maga sem értette, miért ragaszkodik ennyire ezekhez, az ősi kövekhez, mégis valahol legbelül úgy érezte el kell köszönnie.

Hirtelen a semmiből lágy, meleg szellő csapta meg az arcát, szétfújva hosszú, tarkójáig hátrafésült, fekete haját és felborzolta szakállát.

Mintha a hegy megérezte volna gondolatait és úgy döntött válaszol rájuk.

A férfi szája önkéntelenül mosolyra rándult.
Még egyszer utoljára felnézett, majd szélsebesen megfordult és egyenesen az erdő felé vette az irányt, ahol percekkel ezelőtt az autók eltűntek.

Az úthoz közeledve megállt.

Körülnézett, majd miután semmi zavarót nem vett észre, hallgatódzni kezdett. Még épphogy hallotta a konvoj zaját a távolból.

Semmilyen jel nem utalt arra, hogy vendégei valakit hátra hagytak volna. Az eddig látottak alapján, célpontjai nagy hangsúlyt fektettek a biztonságra és megtették a szükséges előkészületeket, annak megtartása érdekében. Így az a tény, hogy ezt elmulasztották igencsak furcsának tűnt.

Talán nem voltak elég alaposak. Nem. Itt határozot-tan valami másról lehetett szó. Lehet, hogy egyszerűen nem is volt rá szükségük.

Azon kapta magát, hogy túl mélyen elmerült a gondolataiban. Megrázta a fejét és mély levegőt vett, elméjének megnyugtatása érdekében. A bevett szokás ismét meghozta a kívánt eredményt. Nem maradt sok ideje, azonnal folytatnia kellett a küldetését.

Az erdő belseje felé vette az irányt. Nagyon is jól tudta hova tart. Egy kicsivel beljebb, az erdő egy ritkásabb részén, a hatalmas fenyők által jól rejtve, rátalált a keresett dologra.

Az erdőben járó bámészkodóknak, sőt még talán, az azt ismerő szakavatott szemeknek is, megtévesztő lehetett, a fa mellett terebélyesedő bokrok hálózata.

Egy egész nap. Ennyi időt töltött azzal, hogy megtalálja a megfelelő helyet. Az erdő pár száz méterének körkörös felfedezése után talált rá, arra az egy helyre, ami megfelelt, az általa felállított kritériumok mindegyikének. Nem hagyhatta az ellenséget felfedezzék az általa elrejtett dolgot. Éppen ezért soha nem sajnálta az idejét és megkereste a megfelelő védelmi pozíciót. Mindezt a legnagyobb körültekintéssel és precizitással.

Álcázása annyira jóra sikeredett, hogy egy röpke pillanatig, még saját magát is sikerült eredményesen megtévesztenie. Semmi kétség sem volt efelől. Az álcázott dolog egy teljesen hétköznapi bokornak tűnt.

Az ügynök bólintott és megdörzsölte szakállát, így dicsérte meg magát az elvégzett, kitűnő munkáért.

A bokor felé nyúlt és eltávolította a felesleges ágakat. Kissé fájt a szíve, amiért tönkre kellett tennie fáradságos munkája gyümölcsét, amire ennyi időt és energiát áldozott. De ez már csak egy ilyen munka volt.

Az ágak sikeres eltüntetése után, már csak az alattuk elhelyezett álcahálót kellett levennie. Nem tétovázott sokat, lerántotta a hálót és így végre a szeme elé tárult az, amit elrejtett. A mattfekete jármű kecsesen állt előtte, letámasztott lábain. A férfi végig húzta kezét az apró fémszörny sima burkolatán. Ha évekkel ezelőtt valaki azt mondta volna neki, hogy ilyen felszerelést használhat biztosan kinevette volna. De most mégis itt volt előtte, a legkorszerűbb járművek ezen kiemelkedő példánya, egy terepre előkészített, külön az ő számára gyártott elektro-mos meghajtású motor. Amit a világ legnagyobb fegyver-gyártó iparóriása készített.

Bár még sokáig csodálta volna a járműipar tervezőinek kezéből kikerült műremeket, iparkodnia kellett, nehogy túlságosan elmaradjon célpontjai mögött. Az autók hangját már jócskán öt perce nem lehetett hallani, ez még-sem adott okot számára a nyugtalanságra.

Az út, egyenesen a hegység lábához tartott.

A sűrű fákkal borított erdőben, ekkora járművekkel a közlekedés pedig szinte lehetetlen volt, így nem maradt más lehetőség, mint az utat használni. Ami számításai szerint több mint húsz percet vehetett igénybe, ha az ember jól rálép a gázpedálra. Arra számított, hogy ellenfelei sem kockáztatnak, így lesz esélye utolérni őket.

Tizenöt perc. Ennyi volt az az idő, ami az utolsó terepjáró erdőbe való befordulása és a mostani helyzetéhez való megérkezés között eltelt.

Ha jól kalkulált a konvojnak mostanra kellett elérkeznie az út feléhez. Nem késlekedhetett tovább. Felült a motorra és elindította.
Mint mindig, kissé csalódott volt, a motor ugyanis semmi hangot nem adott ki magából. Ez viszont, nagyon is előnyére vált a jelenlegi helyzetben, ugyanis így nem tudták olyan könnyedén kiszúrni.

Meghúzta a gázkart és rákanyarodott az útra. Minden bánata, amit a motor hangtalansága okozott számára, azonnal semmivé foszlott, amint a jármű felgyorsult.
A teljesítménye egyenesen lenyűgöző volt. Mivel borzalmas talajon haladt, arra számított, hogy ez a gép erejét jelentősen visszafogja. Ez azonban legnagyobb meglepetésére nem így történt. A jármű éppen olyan jól haladt, mintha csak aszfaltos úton közlekedne. Nem győzött csodálkozni, a profi mérnöki csapat, újabb, kivételes munkájában. Rendületlen előrehaladását azonban megnehezítette, az erdő egyre rosszabb minőségű talaja.

Míg az ösvény eleje kifogástalan állapotban volt, ez már közel sem volt elmondható, annak többi részére.

Közel öt perc után kezdett rájönni, hogy a természet nem fukarkodott akkor, amikor meg kellett mutatni, hogy ki is az úr. A motor hirtelen, egy apró, alig észrevehető gödörbe hajtott, aminek az lett az eredménye, hogy a férfi szó szerint, majdnem leesett a járműről.

Összes izma megfeszült, ahogy megpróbálta irányítása alá vonni, az éppen, elszabadulni kívánkozó fenevadat. Egész karja belesajdult az erőlködésbe. Ujjbegyei elfehéredtek, annyira erősen kellett megmarkolnia a kormányt. Sok órányi vezetés és rengeteg keservesen szerzett sérülés után azonban, megfelelő tudás birtokában volt, az ehhez hasonló helyzetek megfelelő kezeléséhez. Összeszorította fogait, ahogy próbálta elnyomni a megrándult kezéből érkező éles fájdalmat. Egész testén, furcsa, bizsergető érzés futott végig, ami annak a ténynek volt köszönhető, hogy belső szervei el szerették volna hagyni rendeltetési helyüket. Arcára a fájdalom és a harag vegyes érzelmei ültek ki. Magát okolta figyelmetlensége miatt, ami most a legrosszabb esetben az életét követelte volna.

A nagy sietségben ugyanis, elfelejtett egy nagyon is fontos dolgot. Nevezetesen, átállítani motorját, a terepnek megfelelő üzemmódba.

Felpattintotta, az apró kapcsolót elrejtő fedelet és lenyomta a gombot, ami enyhe zöld fénnyel jelezte számára együttműködését.

A férfi ajkai enyhén felfelé húzódtak, miközben arra várt, hogy végre megtudja mit is dobtak össze neki a srácok a tervezőasztalnál. Másodpercek teltek csak el, amíg meghallotta, az alig észrevehető, kattanó hangot. Ebben a pillanatban oldottak el, a villában elrejtett, apró rögzítő karok. A motor enyhén megereszkedett, majd emelkedett, ahogyan alkalmazkodott a terep viszonyaihoz. Az érzés, leírhatatlan volt. Mintha egy teljesen más járművet vezetne. A meglepetés azonban, itt még nem ért véget.

A jármű tüzetes átvizsgálása során, feltűnt neki egy érdekes dolog. A motor gumiabroncsai, speciális kapaszkodóbordákkal voltak ellátva. Ezek ugyanis, nem a megszokott anyagból készültek, mindegyikük fém volt. Amelyeknek végét, vékony gumiréteggel látták el, középen apró, kör alakú mélyedésekkel. A férfi először nem nagyon értette, miért volt szükség, erre a megoldásra, de most már minden értelmet nyert.

Amint megnyomta a gombot, a kerekek kezdtek megváltozni. A felnik enyhén kiszélesedtek, plusz tapadó felületet biztosítva. A fémbordák kiugrottak a helyükről, ami miatt, az abroncs barázdái kétszer mélyebbek lettek. A végükön található, apró mélyedésekből pedig, kis szögek ugrottak elő.

A férfi szeme elkerekedett, amikor a motor, a bekövetkezett változások hatására, teljesen új sebességre kapcsolt.

Százhúsz kilométer per óra. Csak ennyit tudott leolvasni, a kormányra szerelt kijelzőről.

Ilyen sebesség mellett nem adott magának sok esélyt a túlélésre, az előtte lévő út minőségét figyelembe véve. Mégis úgy tűnt járművének, ez sem jelentett komoly gondot. Őrült mosoly jelent meg az arcán, ahogy megismerte, ezt az új érzést. Még többet akart belőle. Meghúzta a gázkart. A motor felgyorsult és feltépte a földet, a kerekei alatt. A férfi, így már teljesen biztos volt benne, hogy utol fogja érni a célpontjait.

Már vagy öt perce haladt, teljes sebességgel.

Úgy látszott, minden esemény úgy következett be, hogy az neki kedvezzen. Az utóbbi napokban, a hegység közelében nem voltak viharok, így az erdő talaja száraz maradt. A hegységhez vezető keskeny út pedig, a kisebb kanyarok kivételével, teljesen egyenes volt. Ezekkel a kedvező feltételekkel, semmi oka nem volt, hogy lassítson. Kiaknázhatta gépszörnye, rettentő erejét.

Egy kisebb emelkedő után, mégis arra kényszerült, hogy meghúzza a kantárt. A motor megállt, a férfi pedig letekintett, az alatta lévő lejtőre és lekapcsolta reflektorait. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, de ha ez nem így lett volna, akkor is kitűnően látta az előtte pár száz méterre haladó konvoj fényeit. Innentől sokkal megfontoltabbnak kellett lennie.

Ahogy a tájat fürkészte, kiszúrt egy érdekes dolgot. Az út mellett párhuzamosan, attól alig pár tíz méterre, egy másik ösvény futott.

Egy nagyon veszélyes terv kezdett körvonalazódni a férfi fejében.

Nem indult egyből útnak. Még várt egy keveset, hogy az előtte haladó járművek, biztos távolságba érjenek. Mikor a konvoj, megítélése szerint, már eléggé messze volt, beindította motorját és szélsebesen, a kerülő ösvény felé vette az irányt. Nem telt el sok idő, motorja kerekei, már az ösvény földjét szaggatták.

Voltak elképzelései, az út minőségét illetően, de a valóság még őt is meglepte. A természet által meg gyötört, hatalmas fenyők, úgy dőltek az útra, mintha ez volna a jutalmuk, hosszú, viszontagságos életük, minden fájdalma után.

A férfi élesen elfordította a kormányt, az egyik fával való, kellemetlen találkozás, elkerülése érdekében.

Megkönnyebbült, mikor meglátta, hogy előtte, az út, ismét kitisztul. Már így is sok időt elvesztegetett, az erdő tervezte akadálypálya teljesítésével. Meghúzta a gázkart a motor pedig egyetértően gyorsult fel.

A konvoj már majdnem a hegy lábánál járt, mikor a férfinek sikerült ismét felzárkóznia.

Az út, amin haladt, nagy szerencséjére nem távolodott el túlságosan, így sikeresen szemmel tudta tartani célpontját.

Az autók rendületlenül haladtak úti céljuk felé, semmi jelét nem mutatva annak, hogy észlelték volna kísérőjük jelenlétét. Ha ez mégis így lenne, valószínűleg már holtan feküdne, valahol az erdő mélyén eltemetve. Mialatt elmélyült gondolataiban, észrevette, hogy az előtte lévő út, hamarosan elfogy. Nem maradt választása az erdőn keresztül kellett átvágnia.

Behúzta a féket és egyenesen a fák közé irányította járművét. A sűrűn benőtt erdőben, csak homályosan tudta kivenni, a hold, derengő fénye által megvilágított fák körvonalait. Mégis, minden kétség nélkül haladt közöttük, anélkül, hogy akár egy kicsit is visszavett volna tempójából.

Miközben a fák kikerülésével volt elfoglalva, meglátta az erdő végét és a mögötte lévő fenséges hegységet, ami magasan, a fák csúcsa fölé tornyosult.

Amint az erdő széléhez ért megállította járművét, majd gondosan elrejtette a fák árnyékában. Az előtte lévő utolsó tölgyek egyikéhez sétált és óvatosan megvizsgálta környezetét.

Tekintete megállt a konvojon.

A járművek ajtói kinyíltak. Pár másodperccel később pedig, a bennük érkezők is megmutatták magukat. Össze-sen tizenhat, jól felfegyverkezett, öltönyös alak szállt ki az autókból. A férfi idegesen várta az utolsó résztvevők bemutatkozását. Az egyik járműtől ugyanis semmilyen mozgás nem érkezett. Ez azonban gyorsan megváltozott. Az egyik őr ugyanis, az autó hátsó ajtajához lépett és kinyitotta. A benne rejtőző utas végre felfedte kilétét.

A férfi ereiben megfagyott a vér, mikor megpillantotta, a vékony, öltönyös illetőt. Az idősödő férfi körülbelül az ötvenes éveiben járhatott. Arcát kalap takarta. Mégis valami elárulta személyazonosságát. Ahogy vékony sétapálcájára támaszkodott, nagyon ismerős benyomást keltett, az őt figyelő férfiban. Miközben az őt körülvevő emberekkel beszélt, egy pillanatra pontosan arra nézett, ahonnan megfigyelés alatt tartották. A sötétség miatt nem kellett volna észrevenniük, a konvojt figyelő férfi mégis önkéntelenül, a fa takarásában ugrott.

Homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Mély lélegzetet kellett vennie, hogy stabilizálni tudja hirtelen megemelkedett pulzusát. Maga elé tartotta kezét, amely önkéntelen remegését nem tudta kontrollálni. Egy ismerős érzés kerítette hatalmába, amit már jó ideje elfelejtett. A gerincén borzongás futott végig, ami csak egy valamit jelenthetett. A félelem szorongató érzése kavargott benne.

Ökölbe szorította jobb kezét és minden erejével a mögötte lévő fatörzsnek ütötte. A fájdalom nem volt túl nagy, mégis elegendő volt, hogy visszazökkentse a valóságba.
Ismét kinézett a fa takarásából.

A kalapos férfi és kísérete éppen akkor szállt vissza járműveikbe. Ketten közülük, azonban eltávolodtak a járművektől és az azok előtt lévő sziklafalhoz sétáltak.
A férfi összehúzta szemét, ahogy figyelte a két alakot. Az egyikük a sziklafalhoz sétált és megérintette a fal egy apró pontját. Az öltönyös férfi hátrébb lépett. Néhány pillanattal később, enyhe rázkódás kíséretében, a két férfi között lévő falrész megmozdult. Először a hegy belseje felé, majd elmozdult oldalra, egy körülbelül, háromméteres bejáratot hagyva maga mögött, majd eltűnt a hegyben. Az autók elindultak és beléptek az újonnan feltárult barlangba. Végül már csak morajlásukat lehetett hallani a távolból.

A hátramarad, két öltönyös férfi, látszólag a bejárat védelmével volt megbízva. A fák árnyékából megfigyelő-jük alaposan szemügyre vette ellenfeleit. Akik kezükben, jól felszerelt, MP 5-ös gépfegyverekkel várták, a nemkívánatos látogatókat. Bár a férfi nem látott rajtuk semmilyen védőfelszerelést, biztos volt benne, hogy öltönyük alatt, tartogathatnak számára némi meglepetést.

A férfi gondolataiba merült, és alapos átgondolás után, eldöntötte mit tegyen. Akciója nem volt bölcsnek nevezhető, mégis ezt a megoldást találta a legcélravezetőbbnek. Oda rohant a motorja mellé és felkapcsolta annak reflektorait. Ahogyan arra számított, az őrök, azonnal ráfordították, minden figyelmüket. Az öltönyösöket türelmesen figyelő férfi, várta, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok.

A két öltönyös őr, egy kisebb megbeszélés után, úgy tűnt megegyezésre jutott. Egyikük elindult az erdő felé. A férfi pedig pontosan, erre számított. Az őr óvatosan közelítette meg a helyet, ahonnan az előbbi, furcsa fény forrását látni vélték. Lámpájával igyekezett megvilágítani az erdő minden egyes szegletét.

A terület alapos átfésülése után, nem talált arra utaló nyomokat, hogy behatolás történt volna.

Az öltönyös elővette adóvevőjét és jelentette a helyzetet. Majd elindult vissza, a hegy lábához, ahonnan érkezett. Mielőtt azonban kiért volna az erdőből, alapos meglepetésben részesítették. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg, szemei pedig elkerekedtek. A sokktól, még szíve is kihagyott egy ütemet. Lassan megpróbált oldalra nézni, de a látótere korlátozva volt. Így nem láthatta a félelmét kiváltó okot. Azonban, azzal teljesen tisztában volt, hogy akár a legapróbb mozdulat is, könnyedén az életébe kerülhet. Erről, a hideg fém érzése biztosította őt, amit egyenesen a halántékának nyomtak.

Az őr nem érzékelt semmilyen mozgást maga körül, de egy dolog világossá vált számára. Az, aki ebbe a helyzetbe hozta, kétségkívül egy vérbeli profi volt.

Az öltönyös nagyot nyelt és próbálta kitalálni, hogy vajon mennyi esélye is lehet támadójával szemben.

Egy gyors kalkulációt követően, azonban egyetlen dolgot tudott megállapítani. Azt, amire ilyenkor mindenki ráeszmél. Mégpedig, hogy abszolút, semmi esélye nem volt. Kezdett pánikba esni. Gondolatai kavarogtak fejében, ahogy összetört elméjét próbálta működésre bírni. Minden lehetséges módot megragadott volna, abban a percben, a túlélés érdekében.

A semmiből hirtelen egy hang hallatszott.

Az ügynök ösztönösen megragadta az őrt és behúzta, a legközelebb lévő fa árnyékába. A fogvatartott öltönyös nem ellenkezett. Talán csak azért, mert nem szeretett volna, egy húsz centis acélcsővel a fejében sétálgatni. Fogva tartója ugyanis, egyre kíméletlenebbül szorította a fejéhez, az igencsak ártalmas fémdarabot.

Az ügynök kinézett fedezéke mögül. Elég volt neki egy pillantás és máris, ismét a fa mögé vágta magát. Egy kis ideig elgondolkodott és összeállította a megfelelő tervet, akciója folytatásához. Már csak páciensével kellett lezárnia, az éppen aktuális megbeszélésüket.

A mellette álló öltönyösre nézett, aki ösztönösen összerezzent, mikor meglátta fogva tartója szempárját.

Az őr próbálta leküzdeni remegését, mondani sem kell, eredménytelenül.

Elfogója, mint minden jó orvos, alaposan szemügyre vette betege panaszait. Megállapította, hogy az őr lába, alig észrevehetően, de remeg. A szeme alatt lévő lila karikák, pedig tanúskodtak a férfi kimerültségéről. És ehhez, még hozzájöttek, légzési nehézségei is.

A doktor, a sikeres vizsgálatot követően, máris megtalálta a megoldást, páciense összes problémájára. Nem késlekedett. Egyből felírta a receptet a vashiányra.
Lassan elvette a fémcsövet a férfi fejétől, majd egy gyors és pontos mozdulattal, megkínálta ellenfele tarkóját, az egyik legjobb minőségű vassal, amit a piacon csak venni lehet.

Az erős ütés hatására, páciense úgy rogyott a földre, mint egy kötelét vesztett bábu. Ha a kezelés sikeresen zajlott, akkor a földön fekvő betegnek, sokkal kipihentebbnek kellett lennie, az ébredését követően.

A jól végzett munka után, végre jöhetett egy kis szórakozás. A férfi a másik őrt kezdte keresni, viszont annak nem akadt a nyomára. Azonban azt tudta, hogy pár perc alatt, nem veszhetett nyoma.

Leguggolt, majd lehunyta szemét. Érzékeit pedig, maximális koncentrációval, a végletekig tolta. Lassan, minden egyes fűszál hangját ki tudta venni, amelyek meghajoltak, a lágy szellő érintésétől.

Még a mögötte fekvő, eszméletlen őr, halk szuszogását is úgy hallotta, mintha egyenesen a fülébe fújta volna a levegőt.

Valamit azonban későn vett észre. Egy harmadik, alig kivehető, halk hangot. Szeme pillanatok alatt tágra nyílt, ő maga pedig oldalra vetődött. Csak szerencséjének köszönhette életét. Közvetlenül a feje mellett, egy tompa tárgy zúgott el. Az ügynök gurult egyet a földön, majd egyenesen támadójára szegezte fegyverét és lőtt.
Ellenfele úgy hullott a földre, mintha csak, egy nehéz nap, fáradalmait akarta volna kipihenni.

A titkosügynök felkelt és az eszméletlen férfihoz sétált. Megragadta az őr gallérját és megpróbálta felébreszteni. Mivel azonban, a pofonok sokasága után sem tűnt úgy, hogy az öltönyös felkelne, felhagyott ezzel a tervével, és kiötlött egy másikat.

Dominik King: Nagab

illusztráció: Dominik King

D. Kaiserer: Porszem az időben

D. Kaiserer: Porszem az időben

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Elmész egy találkozóra, és a régi ismerősök helyett csak egy idegennel találkozol. Vagyis majdnem. A régi ismerősök szintén ott vannak, de figyelemre se méltatnak. Mit lépsz?

D. Kaiserer: Porszem az időben (sci-fi)

LEVESKOCKA

 

Ha a legegyszerűbb megfogalmazást szeretném használni akkor a bárt legjobban valamiféle modern őrület és egy kastély szerelem gyermekével lehetett volna összehasonlítani. A bent lévő hangulat taszítóan hűvös volt, olyan, amin már maga az alkohol sem tudna segíteni, nem éppen ilyesmit várna el az ember egy ilyen helytől, de mégis valamilyen oknál fogva senki sem hagyta el a helységet.

Mindannyian tökéletesen meg voltak világítva a halvány, kékeslila neonfényekben és egyáltalán nem szégyellve magukat ezen fényben fürödve sugdolóztak egymáshoz, azonban ezt leszámítva senki sem mozdult igazán, meg lehet, hogy ezt a félelem váltotta ki, de mégis olyan volt, mintha csak valami végső szikrára várnának, hogy kicsit felhevülhessenek a kedélyek.

Tch, nem mintha egy angyal egyszerűen csak közéjük zuhanhatna. Azonban, ha eltekintünk ebből a tömegből és szemünket az egyénekre tereljük, akkor láthatjuk csak igazán, hogy akármilyen hűvös is van, nem mindenki merev.

Ugyan is a bárpultnál, a pultossal szemben ült egy elég érdekes alak, nem úgy érdekes, mint akivel bármelyik lány szívesen inna, inkább úgy érdekes, mint aki szívesen inna valamit bármelyik lánnyal. Az arca egyik része pikkelyes volt, míg a szemei inkább egy kígyóéra emlékeztettek, az egyik barna volt, míg a másik természetellenes narancssárga színben ragyogott.

Olyan összevissza dolgok hibridjének, félvérnek mondható. Óvatosan szürcsölgette ki poharából a maradék whiskyt, miközben mögötte ott volt a nem rég befejezett művészi alkotása.

Meg kell hagyni, lehengerlő volt, hiszen azóta is egy hatalmas teremnyi lény tartja vissza a lélegzetét. Egy igencsak óriási vörös asztal volt, bár nem biztos, hogy ez volt az eredeti színe. Azonban még így is emberek ülték körbe, kár, hogy ők már olyan állapotban voltak, hogy lényegében, ha kérdeznél tőlük, akkor már csak is egy remek orvos tudna a nevükben válaszolni. Bár lehet, az én erőm feltudná őket kelteni. Na jó, elég a felvágásból, inkább térjünk vissza a már-már fenomenális kivégzéshez, mely után senki se tudta igazán, hogy az asztal eredetileg is vörös volt-e. Oh, bocsánat, ezt már említettem. Látszik, hogy még én is meghökkentem ettől, nem csak ez a sok nyámnyila. Várnak azóta is egy álomszerű pillanatra, amely sosem… Áh, még egyszer bocsánat, úgy látszik, hogy tévedtem.

Az apró szikra eljött.

D. Kaiserer: Porszem az időben

illusztráció: D. Kaiserer

Hatalmas fény szűrődött be az ajtón, amire még a bárpultnál ülő alak is reagált, egy kis fura kuncogással.

– Áh… kedvesem. Már kezdett unalmas lenni az ital és tudhatod, ha már unalmas az ital akkor tényleg sok idő telt el – nézett fel a pohara mögül hátra az ajtóra a pikkelyes alak.

– Oh, mily kár. Reménykedtem, hogy mostanra bele dög lesz az unalomba – válaszolt egy eltorzított rekedtes hang. – Bár, ha ennyire nem bírsz egy kis időt ellenni a gondolataiddal, akkor szívesen elteszlek láb alól. – Az alak beljebb sétált a bárba.

– Ugyan, ugyan drágám. – A magasba emelte a whiskys poharát, majd vissza lecsapta a bárpultra. – Kérlek, én nem utálom magam. – Gyorsan megfordult a bárszéken és neki dőlt a bárpultnak – Hiszen nézz csak rá erre a csodára. – A kezével végigmutatott magán, majd egyenesen az alakra mutatott. – Mellesleg kettőnk közül nem én vagyok az, aki több rétegnyi maszk mögé rejti az aranyos kis pofikáját. Viszont foglalj csak helyet, még éppen van egy szabad hely – jelzett a kezével az egyetlen nem véres székre.

Ekkor az ajtóban álló alak jobban szemügyre vette a helyzetet és mint a kinek nincsen más választása, a közöttük lévő, mészárlás helyszínéül szolgáló asztalhoz ült le.

Köpenyt és csuklyát viselt, arcát pedig egy gáz és szamuráj maszk pompás keveréke takarta el, egyedül a szemei voltak kivehetőek, áh azok a ragyogó smaragd zöld szemek, amelyben most éppen tisztán látszódott a vér vörös gyűlölet, majd ekkor a szemeivel ellenkezve sokkal vidámabb tónusban szólalt meg.

– Pedig jobb lenne, ha te is eltakarnád azt a rusnya csizmát, melyet arcként viselsz.

– Hahaha… mint láthatod én is remek humorérzékkel rendelkezem! – Ekkor rámutatott a másik székekben ülő, már kihűlő félben lévő hullákra.

– Igen. – Vett egy mély levegőt. – Fenomenális.

A pikkelyes csávó odament hozzá és közelebb hajolt a maszkoshoz, majd bele beszélt a fülébe. Egy kicsit engem is meglepett hiszen nem úgy tűnt, hogy sugdolózni akart volna, erre már az is bizonyíték, hogy olyan hangosan mondta, hogy hallhassa az egész tömeg. Ám nem volt ez kiabálás sem, teljesen nyugodt maradt végig.

– Tudod, elég béna és még hozzá hosszú játszmát folytattak ezek itt. – A bal karját felemelte és körkörös mozgásban végig mutatott az asztalon.

– Ezt el tudom képzelni. – A maszkos alak nem vette vele fel a szemkontaktust, csak az asztalt nézte.

– Igen-igen, de nem ez a lényeg. Nagyon jó műsort nyomattam itt le, általában mindig nő, gyerek, férfi, robot, szőrös, nem szőrös lény, tökmindegy, a lényeg, hogy mindig van, aki ríva elrohan.

– Elhiszem. – Ekkor már felvette a szemkontaktust és jó mélyen bele is nézett, ha valaki nagyon akarja még azt is megmondaná, hogy talán vigyorgott. – Hallottam csodás hírnevedet. – Mutatóujjával megkopogtatta a maszkját

Erre válaszul Mr. Pikkelyes a száját kitárta, majd a jobb kezével még szélesebbre húzta és látványosan megnyalta a fogait.

– Helyes, viszont visszaevezve a témánkra – a tömegre nézett – , ha még ennyien vannak bent, azok után is, hogy a kedves kis főnökük, ilyen gyatra halált halt. Akkor azt hiszem te is tudod, hogy még van valami, amit terveznek.

– Megvárják a győztest és utána utcai módon elintézik.

– Oh, kis okoska – vigyorodott el Mr. Pikkelyes. – Úgy látszik a Múlt Árnya még nem kopott ki teljesen, legalábbis a tanítás terén nem.

A maszkos alak nem vette annyira jó szemmel a bókot, összehúzta a szemöldökét és már a tekintetén látszott, hogy készen áll a pusztításra. Azonban gyorsan visszanyerte hidegvérét, hátradőlt, az egyik kéz fejét a másik könyöke alá helyezte, majd legyintett egyet.

– Oh, nem is gondoltam volna, hogy a híres Bau..Baujde…Bau…Bocsánat lehet, hogy csak a maszk miatt, de nem igazán tudom kiejteni a nevét.

– Boaujderin – válaszolt elég mély hangon, kicsit unottan, mint akinek már ezerszer el kellett ezt mondania.

– Hmm… elnézést, de valamiért elég nőiesnek hangzik, sőt biztos vagyok benne, hogy volt valamikor egy ilyen nevű színésznő. – Előrébb hajolt. – Azonban visszatérve, nem gondoltam volna, hogy egy magadfajta veterán nem bír el ilyen kis mitugrászokkal. – Magára mutatott

Látható volt még a maszk mögött is, hogy csak felakarta hergelni, Boa… Bauj…Bélát. Ám sajnálatos módon őt nem ilyen fából faragták. Először elkezdett szipogni, mintha tényleg megérintette volna, majd átváltott egy fajta szipogó röhögésbe végül pedig afféle kínos nevetés tört ki belőle. Nem volt valami hosszadalmas vihogás, egyáltalán nem tartott sokáig, pont olyan talán még rövidebb életű volt, mint az önbizalmam.

– Áh, kisasszony, kisasszony. El se tudod képzelni, hogy mennyire imádtam azt a színésznőt. Mindent megadnék, hogy találkozhassak ilyen csodálatos név rokonnal, kár, hogy csak utána tudok küldeni emberkéket. – A hullákra, majd kényes vigyorral a tömegre tekintett.

– Tudja önkezűség is létezik, de ha tiltja a vallása én szívesen segítek.

Béla újból elnevette magát, ám ez még az előzőnél is rövidebb volt.

– Ugyan, ugyan én nem erre gondoltam, ez már teljesen más témakör. Térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Mit szólnál, ha adnánk nekik egy kis segítséget. Ezt lesd meg!

Ekkor Béla kezében hirtelen megjelent egy dobó kocka, melynek egy kivételével mindegyik oldala fekete volt.

– Áh, szóval mágus is vagy? – szólalt meg elég unott hangon.

– Nem, nem. Nem ez a lényeg. Kicsit gondolkozz még rajta.

– Jó – válaszolt még az unottabb hangon – Szóval, ez az eszköz döntött ezeknek a sorsa felett is? – végig nézett a többi székben heverő maradványokra.

– Remek következtetés.

– És úgy hiszem, ha a vörösön landol, akkor én is csatlakozom hozzájuk, nem így van?

– Huh – vett egy mély lélegzetet. – Tudja kisasszony normális esettben így lenne, de eszembe juttatta azt a színésznőt, amiről eszembe jutott az a kis vöröske, akit idefele láttam és úgy gondolom, ennek jelentenie kell valamit.

– Szóval, a vörös az élet – jelentette ki kicsit visszakozva.

– A vörös az élet, fekete a halál. Most már csak az a kérdés, hogy én dobjak neked, vagy kezedbe veszed a sorsod?

A maszkos alak hezitálásba kezdett, bár végül a kocka felé nyúlt. Pont mikor elvette volna, egy hirtelen és erős zaj csapta meg őket.

Leszállott az angyal.

Az egyik csigalépcső előtt ott hevert egy férfi, úgy mintha csak a mennyekből szakadt volna le közéjük. Erre Bélajderin összezárta kezét, a kockával együtt és oda sétált.

– Lám-lám, nem mindennapi esemény, hogy egy angyal szálljon le közénk. – Fejét a maszkos felé fordította. – Nem gondolod, hogy ez isteni jel?

Leguggolt az alak fejéhez és egy kicsit jobban szemügyre vette.

– Őszintén szólva a régi festmények alapján egy kicsit szebbnek képzeltem el, meg kevésbé pucérnak, de hát mit van, mit tenni a valóság mindig kiábrándító. Bár azért örülők, hogy nem olyan, mint azok a kis kövérkék.

– Ha már ez sem nyerte el a tetszésed, nem tudom, hogy egy igazi angyal mennyire jönne be.

– Huh…? Ja igen. Gondolom ön mindig is egy ilyen alakot várt, a mennyekből.

– Hagyjuk őt és térjünk a tárgyra, már elegem van a várakozásból!

Boaujderin nem igazán figyelt a maszkos alakra, az öreg vén kígyó számára ez csak egy újabb unalmas nap volt, amibe végre bele zuhant egy kis váratlan káosz tényező. Úgy döntött kopogtat a változás ajtaján, amelyet egy icipicit szó szerint is vett és megkopogtatta a padlón heverő férfi kobakját, amelyre egy mély fájdalommal ízesített nyögést kapott válaszul.

– Nézze csak kisasszony! Az őrangyalkája még egy levegőt szív velünk. Micsoda szerencse.

– Ő nem az én őrangyalom!

– Ó, nem? Hát pedig másé nem lehet. Vagy várjunk. Lehet, hogy maga az övé.

– Én nem védek senkit!

– Hmm… akkor ez nehéz esett. Jobb, ha eltávolítom.

A maszkos alak hangulata hevesre váltott, fel is ugrott a székéből, azonban Boaujderin rögvest fegyvert szegezett rá és az eddigi ijesztő, hóbortos tekintettéből a hóbortost valami más váltotta fel.

– Üljön vissza! – szólalt meg fenyegetően Boaujderin, majd egyik kezével megragadta a földön heverő férfit.

A maszkos alak gyorsan lehiggadt és visszaült a helyére. Amig Boaujderin a mellette lévő holttestet ki nem ütötte a székből és oda nem helyezte a meztelen férfit.

– Szóval ennyi volt a mi kis jó pofizásunkból?

– Sajnos, azt kell mondanom, hogy igen. – Sóhajtott egyet. – Viszont, hogy lássa nem vagyok annyira kegyetlen, még mindig megadom a kockával való dobás lehetőségét, azonban kicsikét változtassunk a szabályokon, ha nem vöröset dob, akkor ez a kis pernahajder önnel együtt fog eltávozni, bár még ön előtt, csak hogy még egy élet száradjon a lelkén mielőtt követi a túl a világra.

– Elég ebből!

– Kisasszony! Én hithű ember lennék, szóval kérdem. Mit szeretne?

Ekkor Boaujderin a bal kezében lévő kockának vörös felét a maszkos alak felé fordította.

– Azt, hogy ha már ennél a témánál vagyunk. Akkor most igazán jól jönne egy gyors benyílaló isteni közbeavatkozás!!

Akkorát ordított, hogy még a maszk hang torzítóján is oda vágta, de szerencséjére úgy látszik az istenek őt kedvelték jobban és imái meghallgatásra találtak. Hiszen az ő kiáltását egy még nagyobb, fájdalmas ordítás követte. Ugyanis egy hatalmas nyílvessző szállt el a válla felett, egyenesen át a kocka vörös felén, amely Boaujderint a kockával együtt oda szegezte az asztalhoz.

– Futás!

A maszkos megragadta a még kómás, pucér csávó kezét és kirohantak a kocsmából, amely minden egyes lépésükkel csak nagyobb harctérré vált. Ahogy kiértek, eléjük tárult a világ, a hatalmas utca, épületek sokasága, repülő járművek annyi minden, hogy egy mondatban le sem tudom írni, így ezt meg sem teszem.

Azonban annyi biztos, hogy ez mind a maszkost nem nyűgözte le, ő csak futott tovább.

– Na hello, szórakozunk, szórakozunk? – szólalt meg egy női hang a rádióból.

– Ha neked ez a szórakozás Milli, akkor igen szórakozunk!

– Hát az egészet végig néztem a kamerákon és nekem tetszett.

– Milli! Most inkább térj rá a tárgyra, mit látsz?

– Héé, nem én rohangálok városszerte egy emberkosztümöt viselő férfival.

– Kérlek, ne is említsd.

– Engem nem zavarnak a magánügyeid, de ha az öreg meglátja. Phuu… Nem tudom mi lesz akkor.

– Már tudja.

– Ohh ja tényleg ő volt az… részvétem.

Egy rövidke kis csend következett, majd Milli újból megszólalt.

– Amúgy milyen a fickó, amelyet most összekapartál?

A maszkos alak hátranézett a fáradó ám teljes odaadással rohanó pucér férfira.

– Hmm…fura. Eléggé hallgatag, meg egy kicsit olyan, mintha nem is lenne teljesen magánál.

– Biztos valami új szert vett be, meg az is lehet, hogy a fejére esett.

– Minden benne van a pakliban.

– Akkor miért is hozod magaddal?

– Hát lehet, hogy fura, de megtetszettek a szemei…

– … – teljes halotti csend a rádió túl oldaláról

– Meg valahogy ez a hallgatagság is bejön, ne kérdezd miért. – A maszkos visszafordult előre.

– Ahj, te. Ugrani fogtok?

– Valószínű.

– Bele fog menni?

– Hát nálam a hallgatás beleegyezést jelent.

– Akkor sok szerencsét!

– Köszi!

A rádió kapcsolat véget ért. Ők ketten pedig végre eljutottak a sétány szélére. Az utca két oldalát egy hatalmas nagy rés választotta el, ahol lebegő járművek tömkelegei sorakoztak, azonban nem csak akármilyen járművek voltak ezek, hanem szemeteskocsik, óriási kihulló szeméttel megpakolva. A maszkos alak letekintett a mélybe, fújt egyet, majd a pucérkára nézett.

– Előre is sajnálom, de ha meghalnál, megbeszélnéd azzal, aki a túlvilágot intézi, hogy én nem akartam?

– Hmm?!

Az első hang, amelyet a pucér férfi kiadott, nem más volt, mint a félelem hangja volt. Elég béna kezdő szó, de azért remélem, hogy megkapja az esélyt arra, hogy javíthasson. Ugyanis a maszkos alak rá szorított szegényke karjára, majd elrugaszkodott, magával rántva őt is.

– Az, aki nem kell fel holnapiig, egy leveskockaaaaa…

Győrvári József: Az Adatgyűjtő

Győrvári József: Az Adatgyűjtő

Szeretnénk nektek bemutatni Győrvári József egy régebbi, pályázatnyertes novelláját. A pályázatra olyan történeteket kellett küldeni, ahol egy személy vagy valami, aki/ami mindig ezt kérdezi a kapott válaszra/válaszokra: “Miért?

Győrvár József

Az Adatgyűjtő

Tinqua aprócska lény volt. Szinte miniatűrnek mondható. Mégis átutazta a fél galaxist, és még csak el sem fáradt, bár energia alapú életforma lévén, a fáradtság fogalma, mint olyan, nyilván nem is létezett a számára. A mi, emberi felfogásunk szerint biztosan nem, viszont a Duracell nyuszi elnevezés kiválóan illett volna rá, amilyen szünet nélkül járta a végtelen univerzum számtalan naprendszerét. Nem, mintha túl nagy kedve lett volna hozzá, de nem kérték ki a véleményét. Tehát ment és tette a dolgát, vagyis a neki kiosztott feladatot, amiben egyébként nem hivalkodó méretei kifejezetten a hasznára váltak, hiszen annak köszönhetően észrevétlenül olvadhatott bele a legtöbb létformába. Adatok gyűjtésével bízták meg ugyanis, amiket akkurátusan felcímkézve eltárolt magában. Teljes titokban dolgozott, mint egy kis kém, mert nem kapott felhatalmazást se kapcsolatfelvételre, se beavatkozásra az idegen világok mindennapjaiba. Szigorúan csak a lehető legszélesebb körű tudás felhalmozását várták tőle a galaxisban fellelhető élőlényekről, esetleg civilizációkról, és annak haza juttatását, hogy az otthoni okosok majd kedvükre vizsgálódhassanak benne.

Szegény Tinquát kifejezetten elhagyta a szerencséje az utóbbi időben. Hiába járta be az űr sok-sok szegletét rendületlenül, nem talált intelligenciára egyikben sem. Ahogy rótta a fényéveket, az önmagában is lehangoló sikertelenség mellett lassan csatlakozott hozzá a gondolkodás képességének legnagyobb rákfenéje, az unatkozás. Úgy hármasban már végképp keservessé vált az utazás, míg egyszer csak el nem ért egy sárganap harmadik bolygójához, ahol kétlábú teremtmények viszonylag fejlett világára bukkant végre. Amilyen örömmel töltötte el a nagyszerű felfedezés az első pillanatban, olyan rémülettel tapasztalta utána a frissen felfedezett civilizáció átláthatatlan kuszaságát. Belemerült, majd hamarosan bele is veszett a planéta felszínén szétszórt töménytelen elektronikus adathordozón tárolt, irdatlan mennyiségű eseményhalmazba. Túlságosan bonyolult volt számára a magukat embernek nevező idegenek társadalma, az egyéniségük sokszínűsége, a logika, a hit és az érzelmek káoszából születő tetteik kiszámíthatatlansága és ellentmondásossága. Az őrülten abszurd értékítéleteiket már nem is említve. Hosszasan próbálta értelmezni és rendszerezni a történelmüket, de egyáltalán nem járt sikerrel, ezért mérgében úgy raktározta el az egészet egy nagy, bolond kupacban, ahogy rálelt. Majd odahaza az elemzők kihámozzák maguknak, ami kell nekik belőle, úgyis ők aratják le a babérokat, az otthon biztonságos kényelmében találva ki a tutit, míg ő folyamatosan gürizik az ismeretlenben, állandóan kockáztatva az épségét.

Á, de mindegy! Mindenhol így megy ez!

Miután végzett a monoton adatrögzítéssel, következhetett a személyes benyomások megszerzése, amihez természetesen testközelbe kellett kerülnie az idegen lényekkel. A küldetésének ezt a részét szerette a legjobban. Ötletességet, ügyességet, rafináltságot kívánt az észrevétlen beépülés, akár egy izgalmas partizánakció. Első lépésben az emberi test pontos anatómiai térképére volt szüksége, amit egyrészt a letöltött adatbázis, másrészt a saját vizsgálatai alapján állított össze. Utána találomra kiválasztott egy jó állapotúnak tűnő alanyt a fúzió céljára. Mivel körültekintően akart eljárni, hogy semmi baj ne történhessen, türelmesen kivárta a megfelelő pillanatot a behatolásra. Megfigyelte, hogy az emberlények ciklikusan mozdulatlan és öntudatlan állapotban töltenek hosszabb időt, általában a környezetük lumen szintjének csökkenésekor.

Mikor máskor lehetett volna a számára megfelelő pillanat?

Finoman belecsusszant a nyugvó test gömbszerű nyúlványába, hiszen már nagyon jól tudta, hogy ott találja az irányító mechanizmust. Kényelmesen befészkelte magát a gerinccsúcs környékére, mint egy vadászpilóta a repülőgépe fülkéjébe, aztán végigpásztázta az agyat, a szemet, a fület, a hangszálakat és az idegeket. Szép komótosan felmért mindent, mielőtt energiáival megbirizgálva az idegvégződéseket, mozgásra nem sarkallta a testet. Az irányítás gyerekjátéknak tűnt, s ahogy ő csinálta valóban az volt: A lény megrándult, aztán oldalt gurulva lezuhant a magaslatról, amin pihent, majd a talajról felegyenesedve beleakadt egy kisebb négylábú eszközbe, amit magával emelt, míg vissza nem esett róla a földre. Amikor fordult egyet, hogy a haladáshoz megfelelő irányba álljon, a felső nyúlványai váratlanul meglódultak, és levertek egy nagyobb négylábú eszközről valamit, amiben víz és primitív, élő organizmus volt. Sőt a test a fordulástól kissé egyensúlyát vesztve oldalra tántorodott, azzal a nagy négylábút is feldöntve, úgyhogy a rajta lévő dolgok szanaszét gurultak a padlón. Tinqua akkor döntött úgy, hogy a környezet és a kísérleti alany megóvása érdekében egyelőre felhagy a további próbálkozással, vagyis az idegpályák ingerlésével, mire az elernyedő test magatehetetlenül összeroskadva újfent felborított valamit.

Tinqua a teremtmény fölött lebegett. Őszinte sajnálkozással állapította meg, hogy az mennyire sérülékeny, mivel a külső, rugalmas szöveten megmagyarázhatatlan elváltozásokat észlelt, amik azelőtt nem voltak ott. Már belátta, hogy az idegen közvetlen irányítása veszélybe sodorná az egész küldetést. Túlságosan sokrétű feladatnak bizonyult a motoros funkciók összehangolása, semhogy olyan rövid idő alatt meg tudjon birkózni vele, hiszen gyakorlatilag át kellett volna állnia az ő digitális valójáról az analógra.

Más megoldás kellett! Valami egyszerűbb.

Egy hirtelen elhatározással ismét beleásott a magába fogadott, óriási adathalomba. Az emberek életét megörökítő és általuk video címkével ellátott tartalmakat kezdte vizsgálgatni. A probléma más irányból való megközelítése új ötletet adott számára. Az ő tudatlansága arról a világról az ottaniak gyerekkornak nevezett állapotához hasonlított leginkább, tehát abban a témakörben kutakodott tovább. Miután türelmesen kiválogatta az arról szóló feljegyzéseket, analitikákat futtatott rajtuk, statisztikai adatok garmadát állapította meg és hasonlította össze. Az időrabló és bonyolult munka végül meghozta a várt eredményt. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a gyermekemberek a „miért” szó minduntalan használatával szerzik meg a legtöbb tudást a már kifejlett példányoktól. Így Tinqua számára egyértelművé vált, hogy neki is azt kell tennie. Lemondott az emberi test fölötti teljes irányításról, bár legalább annyira kedvét lelte volna benne, akár egy kiskölyök a távirányítós sportautója ide-odacikáztatásában. Miután a vágyait sikeresen elfojtotta, úgy találta, elég lesz néha-néha belepiszkálnia egy kicsit az alany agyába, amivel a számára kívánatos tevékenység végrehajtására ösztönzi majd. Például arra, hogy kimondja a kulcsszót: Miért?

Izgatottan ereszkedett vissza a pilótafülkéjébe, vagyis a fekvő idegen központi egységébe. Nem akart újra felsülni, ezért szisztematikusan begyakorolta a kiválasztott hangsorozat megszólaltatását az uralma alá vett emberi hangszálakon. Utána már csak meg kellett várnia, amíg a test magától aktivizálódott, mihelyt a szokásos nyugalmi ciklusa véget ért.

 

Tony aznap még a szokásosnál is nyűgösebben ébredt. Egyrészt azt nem értette, miért hevert kitekeredett pózban a padlón, másrészt azt nem, hogy mitől vannak kék, zöld és lila véraláfutások a teste különböző tájain. Egyre azon törte a fejét, hogyan lehetett akkora buli az este, amiből hazatérve így összetörte magát meg a fél szobát, és még csak halványan sem emlékszik rá. Hosszú ideig mélázott a rejtélyen, míg a faliórára nem tévedt a tekintete, amitől azonnal visszazökkenve a valóságba, gyors készülődésbe kezdett. Miután összekapta magát, munkába indult, mint rendesen, de alighogy kilépett a lakásból, belebotlott a neki nem annyira kedves szomszédba.

− Hello − torpant meg az vigyorogva és beletúrt a fekete kócba a fején. Már a testtartásából érezni lehetett, hogy nem fogja beérni egy egyszerű üdvözléssel, hanem további közlendői is lesznek. − Hallottam már álmukban beszélő emberekről. Hogy vannak olyanok. Te is az vagy?

− Miért? − értetlenkedett Tony nyűgösen.

− Hahaha − tört fel a férfiből a térdcsapkodós röhögés. − Miért? Azt kérded, miért? Hát ez jó! Ez nagyon jó. Éjjel, amikor hazajövet elmentem az ajtód előtt, ugyanezt kérdezgetted folyamatosan. Először azt hittem, nekem szólsz, de a huszadik miértnél már kapizsgáltam, hogy más a dörgés. De ez tényleg jó pofa, hogy most is egyből azt vágtad rá.

Tony nem nagyon tudta magáévá tenni a fickó lelkesedését. A hallottak sem dobták fel különösebben, ráadásul amúgy is sietett, úgyhogy csak aházott egyet a kényszeredett mosolya mellé, miközben szaladni kezdett az éppen nyíló liftajtó felé. Az utolsó pillanatban surrant be a záródó ajtólapok és három feljebb lakó, öregasszony közé. A lift és a hölgyek pletykaáradata magával rántotta őt a mélybe. Tíz emeleten keresztül szó nélkül hallgatta a szaftos orvosi történeteket, amikor hirtelen kitört belőle a felhördülés:

− Mi? Ért?

A sirató kórus egyáltalán nem neheztelt a közbeszólás miatt, sőt azonnal befogadva az új tagot, az egyikük csípőből válaszolt:

− Nem ért, hanem eret. Úgy mondják. De igen, jól hallotta, fiatalember. Kiráncigálták az összes visszeret a barátnőm lábából. Azt csinálják olyankor.

Tony fintorogva megrázkódott, mert az apja jóvoltából vizuális típusnak született, plusz igazi férfiként a vért sem nagyon bírta. Úgy döntött, hogy ennyi horrorral már ellesz a földszintig, ezért elengedve a beszélgetés fonalát, visszahúzódott a magánya csigaházába.

Miután a lift leért, s ő biccentett búcsúzóul a hölgykoszorúnak, kifordult a házkapun, átvágott az utcán, aztán rutinból egyből szaladt volna a villamos után, de valami belülről noszogatni kezdte, hogy társaságot keressen magának. Furcsa volt az érzés, mintha nem a sajátja lett volna, mégis gondolkodás nélkül engedelmeskedve neki, a kocsma felé vette az útját, ahol sok-sok éjszaka eresztették már el egymás haját a haverokkal. Valójában nem hitte, hogy találhatna bárkit is a lebujban kora reggel, így érthető a meglepődés, amivel a tévedését fogadta. Ráadásul, a mindjárt az első bokszból hevesen integető alak nem volt más, mint az egyik legjobb cimborája, Bob.

− Szevasz, Tony! − üdvözölte Bob láthatóan örömmel. − Hát te hogy kerülsz ide?

− Miért? − buggyant ki Tonyból a visszakérdezés, amit ugyanaz a túlvilági erő kényszerített rá, mint amitől nemrég a kocsma felé vette az irányt.

− Mert még sosem láttalak itt ilyenkor, azért − kontrázott a haver, miközben a tekintetével követte, ahogy Tony bizonytalan lépteivel az asztalhoz ért, majd a kézfogásuk után leült vele szemközt.

„Igaz” − akarta mondani Tony, de nem jött ki hang a torkán, hiába járt a szája. Egyre rémültebben próbált megszólalni. Akárhogy erőlködött, nem sikerült.

− Semmi baj − pörgött tovább Bob, félre értelmezve a barátja fancsali ábrázatát. − Én örülök neked.

− Miért? − nyögte ki Tony, és baromira nem értette, mi veszi rá újra és újra erre az ostoba kérdésre, míg semmi mást nem képes kimondani. Viszont legalább annyiban megnyugodhatott, hogy nem némult meg teljesen, tehát ami vele történik, az nem valami szívbénulás, vagy billentyű elhalás vagy mi a csuda velejárója.

− Mert így nem vagyok egyedül, nyilván azért. Nem? − tárta szét a kezeit Bob. Tony nem nagyon figyelt rá, mert teljesen lekötötte, ahogy tesztelgette önmagát.

− Miért… miért… miért, miért… − ismételgette rövid szünetekkel, különböző hangfekvésekben, mintha mikrofonpróbát tartott volna. A gyanúja beigazolódásától nem igazán lett jobban. Hogy fog élni ezután egy szavas szókinccsel? A kántálásra már Bobnak is szemet szúrt a másik szokatlan viselkedése.

− Mi van veled, ember? Jól vagy?

− Miért?

− Olyan bénán viselkedsz. Nem is tudom… − hagyta félbe az elemzést Bob tanácstalanul. A két gyerekkori pajtás hallgatagon meredt egymásra egy jó ideig, mielőtt Tony döntésre jutott volna. Ki mástól várhatna segítséget, ha nem a legjobb barátjától? Ki másnak mesélhetné el azt az őrült sztorit, aminek vétlenül a részesévé vált? Miután sóhajtott egy nagyot, mutogatni kezdett a némán tátogó szájára, és a két kézfejét gyorsan keresztezte az asztal fölött, mintha a ráncos terítőt akarná kisimítani. Bob amilyen értetlen arccal követte a „most mutasd meg” szerű alakítást, ahhoz képest igen jó megközelítéssel tapintott rá a bajra.

− Fáj a torkod? Nem tudsz beszélni?

Tony az első kérdésre lendületesen ingatta a fejét vízszintesen, aztán a másodikra függőlegesen. A teljes fejtornához már csak a nyakkörzés hiányzott.

­− Szóval nem tudsz beszélni − nyugtázta Bob az eredményt és az igenlést meg sem várva felpattant a helyéről. Határozott léptekkel a pulthoz sietett. Ott csevegett egy kicsit a molett kiszolgálónővel, mielőtt széles vigyorral a pofiján visszatért a bokszba. Lezser mozdulattal az asztalra dobott egy blokkfüzetet egy tollal és visszaült a padra.

− Írni tudsz? A csuklód nem beteg? − ironizált kedélyesen. Tony mérgesen felkapta a tollat és gyorsan sorjázta az ákombákom betűit a papírra. Amikor végzett, átlökte a tömböt a cimbora elé, aki maga felé fordítva elolvasta, aztán elhúzott szájjal felnézett.

− A miérten kívül semmi mást nem bírsz kimondani? Ez most komoly?

Tony hiába bólogatott nagyon-nagyon, Bob továbbra sem lett meggyőzve.

− Nem hiszek neked.

− Miért?

− Én még nem hallottam ilyen betegségről − tamáskodott Bob, és hogy élethűbb legyen az előadása, először magas hangon affektált: − Mi a bajom, doktor úr? − Aztán mély hangon dörmögte rá a választ: − Kedvesem, maga akut visszakérdezitiszben szenved.

Legyintve visszaváltott a normál orgánumára.

− Baromság! Szerintem te csak ugratsz engem. Hova dugták a kamerát.

Tony nagyon elanyátlanodott képet vágott. Ha már a legjobb barátját sem tudja meggyőzni, akkor milyen sikerrel fog járni másoknál. Elkeseredésében fel sem tűnt neki, ahogy megint kimondta:

− Miért?

− Talán a Kandi kamerának játszod ezt a szerepet az én beugratásomra.

Tony sértődötten ciccentett egyet a nyelvével és a cetliért nyúlt. Ráfirkált pár szót, majd visszadobta oda, ahonnan elvette. A címzett, miután elolvasta, megadóan felemelte mind a két kezét.

− Várj még! Ne menj el!

− Miért?

− Bocs! Nem akartam szemétkedni veled, csak ez annyira UFO. Te elhinnéd nekem, ha én jönnék egy ilyen sztorival?

Tony nemet intve a fejével leküzdötte a haragját, hisz nyilván ugyanígy reagált volna. Hisz neki magának sem volt fogalma arról, vajon mi ez az egész, ami történik vele, s főleg, mikor és hogyan fog szabadulni az átok alól. Leginkább sírni lett volna kedve, ha azt vérbeli macsóként megengedhette volna magának. Bob közben vigasztalásra alkalmas ötletek után kotorászott a kobakjában, mert a találkozásuk óta most először érezte meg a barátja szörnyű lelkiállapotát. A következőt találta ki:

− Talán pszichológushoz kéne fordulnod.

Tony ajkbiggyesztve széttárta a kezeit.

− Miért?

− Hátha valami tudat alatti dolog gátat emelt az agyadban − lendült bele Bob a tudományos magyarázatba. − Tudod, ott bent az agytekervényeid között. Amitől az ingerek nem közlekedhetnek szabadon. A beszéd ingerek. Innod kéne rá egy kávét!

− Miért?

− Hátha stimulálja az idegvégződéseidet a koffein.

Ez már akkora marhaság volt, amitől Tonynak felakadtak a szemei. Annak ellenére Bob azonnal intézkedett.

− Legyen szíves! − nyújtotta magasba a kezét, derékból hátra tekeredve a pult mögött szorgoskodó pincérnő felé. − Egy nagy adag, jó erős kávét a barátomnak.

− Már viszem is − kapta fel a mindenhol erőteljesen gömbölyödő hölgy a fekete löttyel teli kancsót készségesen. Valószínűleg nem volt tisztában a keble méretével, mert a formát hűségesen követő szövetbe csomagolt halom alja belelógott az üvegedény szájába, míg kiringott a bokszhoz. Miközben töltött, csivitelt a fiúknak:

− Ha kérnek reggeli menüt, kábé tíz percet kell várni rá.

− Miért? − vetette oda Tony gondolkodás nélkül.

A hölgy egy pillanatra mozdulatlanná dermedve, csak a szeme sarkából villant a kedves vendégre, mintha rövid áramszünet érte volna, majd folytatta a dolgát.

− Annyi idő alatt készül el − közölte egyszerűen, amikor végzett és elvonult.

− Ne bolondozz már! − szólta le Bob a haverját, aki persze a megszokott módon reagált:

− Miért?

− A felszolgálót bízd rám, ne cseszegesd azzal az egy szóval! − tett Bob olyan mozdulatot a kézfejével, mintha morzsákat akart volna félresöpörni maga elől, aztán hirtelen témát váltott: − Tudom már! Életveszélyes helyzetbe kell kerülnöd valahogy!

Tony a plafonra emelte a tekintetét, és úgy sóhajtotta:

− Miért?

Bob előre dőlt izgalmában.

− Ha mondjuk, lógnál a szakadék fölött egy faágba kapaszkodva, akkor is csak azt hajtogatnád, hogy „miért” a „segítség, segítség” helyett? Próbáljuk ki! A csuklás is elmúlik, ha rád ijesztenek.

Tonynak nem volt szava az ötlethez. Inkább a nemzetközi jelzést használta a másik szellemi képességének a megkérdőjelezésére. Bob hátradobta magát a padon.

− Á! Veled nem lehet összedolgozni.

− Miért?

− Miért, miért? Ez most már unalmas. És meg ne merd kérdezni most megint, mert kinyírlak!

Az életveszélyes fenyegetés ellenére a tiltott hangok csak kicsúsztak Tony száján, holott nagyon igyekezett magába fojtani.

− Mi… ért…

Bob inkább félre fordítva a fejét, kibámult az ablakon, nehogy végre kelljen hajtania a beígért gyilkosságot. Az utca túl oldalán kiszúrt plakáttól azonban újabb lendületet kapott.

− Nem ért mostanában villámcsapás?

− Mi ért?

− Villámcsapás.

­− Miért? − súgta Tony félve, de a haver ez esetben kiakadás nélkül folytatta:

− Mert az elektromos kisülés biztosan képes blokkolni az agyi funkciókat. Képzeld, ahogy az impulzusok pattognak ide-oda a féltekék között… Apropó! − kapott Bob a fejéhez. − A pattogásról ugrott be. Már rég meg akartam kérdezni tőled, hogy őrzöd még azt a baseball labdát, amin annak a hátvéd csókának az aláírása van?

Mivel a kérdés abszolút nem illett bele a baráti aggódás folyamába, Tony meglehetősen morcosan kérdezett vissza, most meg sem várva a belső kényszert:

− Miért?

− Elcserélném veled valamiért.

− Miért?

Bob összeszorította egy pillanatra az ajkait és gnóm módjára felhúzta a vállait.

− Bármiért − vágta rá nagyvonalúan, aztán gyorsan módosított: − A kocsimat kivéve!

− Miért?

− Azt nem adom. Az tabu.

Tony elvigyorodott és újra magához húzta az írótömböt. Azt írta fel: „a kéglid?”

Bobnak elég volt egy pillantást vetni a papírra, hogy felhorkanjon, mint egy dúvad:

− Micsoda-a? Egy lakást egy bőrös kis parafagolyóért?

− Miért?

− Értem én, hogy csak miértezni tudsz, de ez egy kicsit akkor is irreális! Nem?

− Mi-ért? − nyomta meg Tony tagoltan a szót, csak azért is.

Bob magasba lendítette, majd az asztalra ejtette a jobb karját.

− Neked elmentek otthonról! − kiáltotta fennhangon, majd hirtelen áthajolva az asztalon az ujja hegyével megkocogtatta Tony homlokát, és közvetlen közelről a szemébe meredt, mintha bele akart volna látni. − Hahó! Van odabent valaki?

 

Tinqua riadtan pattant ki az emberi fejből, és úgy száguldott a szabad űr felé, mintha puskából lőtték volna ki. Az őrült gyorsulás miatt, amivel igyekezett kiszakadni a bolygó vonzásából, hullócsillagként izzította fel a légellenállás, mégsem mert lassítani még akkor sem, amikor maga mögött hagyta az egyre ritkuló levegőburok utolsó molekuláit is. Valahol a Hold pályájának a távolságában tudott csak erőt venni magán, hogy visszaforduljon a lenti világ felé. Szorongva pásztázta végig a teret, de nagy megkönnyebbülésére nem üldözte senki.

„Huh, ez meleg volt!” − fogalmazódott meg benne a szerencsés menekülést nyugtázó gondolat, mégsem sikerült visszanyernie a teljes lelki egyensúlyát, mert nagyon bántotta a küldetés elbukása. Mivel nem talált logikus magyarázatot a történtekre, szinte magától tört fel belőle az idegenektől ráragadt kérdés, a tőlük ellesett módon: − „Miért?”

Sőt még a karjait is szívesen széttárta volna a hatás fokozása kedvéért, ha lettek volna neki. Azonban a bosszúsága ellenére sem feledkezett meg arról, hogy egy rövid gyűjtői bejegyzést csatoljon az utoljára feltöltött adatok mellé: „Figyelem! Ennek a világnak a megközelítése különös óvatosságot igényel. Bár veszélytelennek és primitívnek tűnik, viszont az ott élő, ember nevű, szerves lények, rendkívül rafinált teremtmények.”

Azzal tovább indult a naprendszer negyedik bolygója felé, folytatni a rábízott kutatói feladatot. De hiába suhant fénysebességgel az űrben, úgy sem bírt szabadulni a nyomasztó érzéstől, ami fogva tartotta, hiszen azelőtt még soha egyik világban sem fordult vele elő, hogy fölfedezték volna a jelenlétét.

 

– vége –

Akció!

Original price was: 1890,00 Ft.Current price is: 600,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Metz Ferenc: Zéró momentum | I. Regényíró pályázat

Metz Ferenc: Zéró momentum | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Metz Ferenc: Zéró momentum című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

2020. szeptember 15-én, pontosan hajnali három órakor szinte az egész Földön megállt az idő. Azóta egyetlen másodperc sem telt el. Minden élő és élettelen egyetlen pillanatban rekedt, és abból többé nem mozdult. Az emberek menthetetlenül az időtlenség börtönébe estek. Ezt az eseményt nevezik zéró momentumnak azon kevesek, akik olyan területen tartózkodtak a katasztrófa idején, ahová ez az időtorzulás nem jutott el.

Metz Ferenc: Zéró momentum

sci-fi

Egy

Teó egy hatalmas fehér papírt tett fel gyurmaragasztóval a falra, majd felírta rá sötétkék filccel az „önismeret” szót. Egy szinte teljesen üres nappaliban állt, vele szemben négy ember ült egy székekkel kirakott félkörben. A Teó mellett lévő asztalra félig száraz pogácsákat és kávét készített ki a résztvevőknek. A földszinti lakás ahhoz a társasházhoz tartozott, ahol a többiek is laktak. A közös munkahelyük, a Lazumit Zrt. által biztosított épületben éltek. A csoport tagjai tehát legalább látásból ismerték egymást.

A harminchat éves Teó izgatottan készült erre a foglalkozásra. Trénerként dolgozott a cégnél, de szívesen gyakorolta a tanfolyamokon elsajátított módszereket a szabadidejében. Hetekkel ezelőtt kiküldte emailben a szomszédjainak, hogy szervez a lakóközösség számára egy ingyenes személyiségfejlesztő tréningsorozatot, aminek az első alkalmának a „miért így reagálunk a világra?” címet adta.

Az „önismeret” szó végére odaírt egy kérdőjelet, de mielőtt bármit is szólt volna, körbenézett a csoport tagjain.

Péter volt a legfiatalabb, alig múlt húsz éves. A cég telephelyét biztosító vagyonvédelmi cégnél dolgozott biztonsági őrként.

Mellette ült Kamilla. A szőke nő, Teóval egykorú lehetett, de ezen kívül csak annyit tudott róla, hogy a pénzügyi osztályon dolgozik.

Karcsi egy igen testes hatvanév körüli férfi. Teót komolyan meglepte, amikor ő is jelentkezett a csoportba. A raktár logisztikai részlegénél vezényelte a targoncásokat. Amikor viszont meglátta, hogy a Karcsi az élettársát, Katát is elhozta, akkor már megértette, hogy valószínűleg a nő unszolására jött el a férfi is. Katát nagyon ritkán látta, még azt sem tudta, melyik részleghez tartozott.

Nagyon apró lett ez a csoport, gondolta Teó, majd az órájára nézett. Este nyolc óra múlt tíz perccel.

– Miért fontos az önismeret? – tette fel ezt a rendkívül erőtlen nyitókérdést Teó. – Milyen haszonnal jár, ha tudatosítjuk a saját értékeinket, gyengeségünket és a bennünk rejlő lehetőségeket?

– Jaj, ne már! – fakadt ki Karcsi. – Ez tényleg ilyen női napilapos bájcsevej lesz? Ne haragudj, Teó, de ez nekem annyira lapos.

Teó megértette Karcsi aggodalmát. Gyakorlatias embernek tűnt, neki nincs szükség a felvezetésre. Mivel ezeket a csoportokat úgyis az új módszerek kipróbálása végett szervezte, ezért úgy gondolta, egyből belevág a közepébe.

– Rendben, Károly – mondta kimérten Teó. – Akkor az elméleti felvezetés helyett, kezdjük egy helyzetgyakorlattal! Péter, szeretném, ha segítenél ebben.

Péter megvonta a vállát. Teó sem tudta pontosan, miért őt választotta. Talán a kissé görnyedt testtartása miatt feltételezte azt, hogy ő nem fog annyira ellenkezni, mint Karcsi.

– Képzeld el, hogy két éned van! – mondta Teó. – Az egyik éned egy híd korlátjára kapaszkodva mered a mélységbe, és arra készül, hogy leugorjon. A másik éned, pedig le akarja beszélni erről. Mit mondana az öngyilkosságra készülő énednek a másik?

Karcsi a szemeit forgatta, de nem szólt semmit. Péter komolyan megfontolta a választ, de végül csak ennyit mondott:

– Ez így baromság! – jelentette ki Péter, és keresztbe tette a kezeit. – Miért akarnék öngyilkos lenni?

– A hangsúly azon van, hogy miért akarnál élni? – pontosított Teó. – Tehát? Miket mondanál?

A többiek kíváncsian várták Péter válaszát.

– Olyasmit, hogy ne legyen hülye – felelte Péter, majd megvonta a vállát.

– Mit értesz ezalatt? – kérdezett rá Teó.

– Hogyha meghal, akkor… akkor vége. Már nem tud változtatni semmin. Akkor vesztett.

– Min változtatnál? – Teó gyorsan felmérte a csoportot. Úgy tűnt, Karcsi ellenállása is enyhült, és ha más miatt nem is, legalább a kíváncsiság miatt csendben maradt.

Péter egy pillanatig maga elé meredt, majd kikerekedtek a szemei, mintha maga is meglepődött volna a magában megfogalmazódott válaszán.

– Ugye, akkor itt minden titok? – kérdezte Péter óvatosan a többiektől.

– Senki nem vihet ki innen semmit bizalmasat, amit a másikról megtudtunk – nyugtatta meg Teó. – Mondd csak! Min változtatnál?

– Szóval… a munkát otthagynám.

Karcsi egy gúnyos mosollyal az arcán felszisszent.

– Mi van? – förmedt Karcsira Péter. – Mi olyan vicces?

– Ennyi? – mondta Karcsi. – Ez a nagy kínod? Szar a meló?

– Karcsi! – szólt közbe Teó. – Hagyjuk, hogy Péter elmondhassa, mire gondol. Péter?

Teó már ekkor sejtette, hogy a mai alkalmon nem fog sokat haladni az önismeret témájában, és inkább az tagok közötti konfliktusokat kell foglalkoznia.

– Mit mondjak? – folytatta idegesen Péter. – Utálom a melót! Sokkal másabb lenne az életem nélküle. Rühellem a három műszakot, no meg a telep biztosítása se a legérdekesebb dolog. Szeretnék egyszer nem úgy felkelni, hogy azt számoljam, mennyi időm van még a következő műszakig.

Karcsi megint szóra akarta nyitni a száját, de Kata a vállára tette a kezét, és megrázta a fejét. Ezzel jelezte neki, hogy most jobb, ha hallgat.

Péter tényleg keserűnek tűnt, talán kicsit korán értek el egy ilyen fontosságú kijelentéshez. Nem kellett volna még felhozni ezt a „két éned van” gyakorlatot, gondolta. Karcsi ellenállása miatt elvesztette a fókuszt, és ez lett az eredménye.

– Ilyenkor mi a fasz van? – kérdezte Kamilla.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Teó.

– Mármint, most bevallotta, hogy rühelli a munkáját. Most mi lesz? Rábeszéled arra, hogy hagyja ott a Lazumitet?

– Nem beszélhetek rá senkit semmire – mondta Teó. – Az önismereti tréningen csak megértünk valamit, ami már bennünk van. Megfogalmazzuk, kifejezésre juttatjuk, hogy aztán elemezni tudjuk.

Teó tudta, hogy elvesztette a csoport felett az irányítást, ezért inkább felvette a megfigyelő szerepét. Abban bízhatott, hogy a korai konfliktus miatt felszínre tört érzelmek miatt könnyebben majd dolgozni velük a későbbiekben.

– Te mit tennél? – szegezte Kamillának a kérdést Péter, aki már nagyon kényelmetlenül mocorgott a székében.

– Otthagynám a céget a fenébe! – vágta rá választ Kamilla azonnal. – Nem szívsebész vagy, csak egy biztonságis. Már bocsánat!

Péter sértődötten hátradőlt a székben.

– Nem tudhatod, mit miért tesz, vagy éppen nem tesz a másik – magyarázta Teó. – Soha ne mondjuk, hogy „ha a helyedben lennék”! Nem tudjuk, milyen a másik helyében. Pusztán valamiféle elképzelésünk van arról, miképp viselkednénk mi magunk egy hasonló szituációban, de az nem ugyanaz.

– Bocs! – vetette oda Kamilla Péternek.

– Nem olyan egyszerű az – mondta keserűen Péter, és elindult a termosz felé. – Pénzből él az ember. Igazad van, nem vagyok szívsebész, és azon kívül ezer más dologhoz sem értek. Szinte semmihez. Valahogy sehol sem találom a helyem.

– Ha ezt mondanád a másik énednek, egyből leugrana – jegyezte meg Karcsi, és jót nevetett.

– Karcsi! – szólt rá Kata. – Hagyd már!

– Baszódj meg! – mondta Péter csak úgy maga elé, de nem dühösen, inkább keserűen, és töltött magának egy adag kávét.

– Mit mondtál? – förmedt rá Karcsi, és felpattant.

Péter letette az asztalra a poharát, és elindult Karcsi felé. Teó felállt, közéjük lépett, és azt mondta:

– Nyugodjunk meg!

– Azt mondtam, hogy baszódj meg – ismételte meg Péter, majd elindult az ajtó felé. Teó megpróbálta megállítani, de nem hagyta. – Sejtettem, hogy ez az egész hülyeség.

Azzal becsapta maga mögött az ajtót.

Kata megfogta Karcsi kezét, de a férfi elrántotta, és elindult az asztal felé. Felmarkolt négy pogácsát, és elkezdte falni azokat egymás után.

– Szerintem máskor folytassuk! – javasolta Kamilla.

– Hiszen még csak most kezdtük – mondta Teó.

Nagyon rosszul esett neki, hogy így alakult a csoport dinamikája, pedig őszinte lelkesedéssel készült a tréningsorozatra. Szerette volna megmutatni a többieknek, mire is képes, ám pont az ellenkezőjét sikerült elérni. Egyúttal jó lehetőség lett volna arra, hogy kicsit jobban megismerje azokat, akikkel egy épületben él. Fél éve költözött a társasházba, és annak ellenére, hogy nem csak szomszédok, de kollégák is, mégse tudtak egymásról szinte semmit.

– Gyakorold még ezt kicsit, Teó! – mondta lenézően Karcsi.

– Azért köszönöm, hogy eljöttetek – mondta legyőzötten Teó. Nagyon szégyellte magát, elvégre tényleg hitt abban, hogy a munkáját jól végzi, most mégis úgy érezte magát, akár egy kezdő.

Karcsi zsebre tett még néhány pogácsát, majd kiment. Kata lépett Teóhoz, a vállára tette a kezét, és csak annyit mondott:

– Sajnálom! Nem mindig viselkedik így.

Teó bólintott, majd Kamilla mellé ült, aki széttárta a kezeit, majd fanyar arccal annyit mondott:

– Ez szarul ment. Azért ne csüggedj! A következő jobb lesz.

Kamilla is visszament a lakására.

Teó átment a másik szobába, és a tanfolyamon készített jegyzeteit kezdte olvasgatni, aztán egy óra múlva már ő is az ágyában feküdt, de elaludni még sokáig nem tudott. Sokáig gondolkodott, mit kellett volna másképp csinálnia, de végül sikerült elfogadtatnia magával, amit Karcsi is megfogalmazott: gyakorolnia kell még ezt.

A reggeli ébredésekor is érezte még az előző este kudarcát. Kinyitotta az ablakát, hogy a kinti levegő kicsit felfrissítse, de a nappali fény helyett sötétség fogadta.

alamiféle fekete ponyvát terítettek az épületre, emiatt nem látott semmit a városból. Magára kapott valamit, majd elindult kifelé, ám meglepetésére Péter fogadta az ajtóban.

– Szia, Péter – üdvözölte Teó a biztonsági őrt. – Mi történt?

– Csak annyit közöltek – válaszolta Péter –, hogy nem hagyhatjuk el az épületet.

– Kik mondták ezt?

– A szakaszvezetőnk hajnalban idejött a telepről, és ő kérte meg az itt lakó biztonságiakat. Ezért most szólunk minden lakónak, hogy lehetőleg maradjanak a lakásukon további értesítésig.

Idegesen átnézett a férfi válla felett, és látta, hogy Kamilla lakása előtt egy másik őr, Kálmán állt.

– Miért? Mi történt? – kérdezte idegesen Teó. – Miért van az épület letakarva?

– Nem tudom, tényleg – felelte feszülten a másik. – Amint megtudok valamit, szólok.

– Köszönöm.

Azzal Teó becsukta az ajtót. Ránézett a telefonjára, de sem térerő, sem internetkapcsolat nem volt. Beszaladt a nappaliba, bekapcsolta a tévét, de egyetlen csatornán sem volt adás.

Biztosan, csak valami gázszivárgás vagy ilyesmi; tudták, hogy itt laknak az őrök is, megkérhették őket a társasház felügyeletére, gondolta Teó.

Megmelegítette a tegnapról maradt kávét, öntött bele egy kis tejet. Odaállt a konyhaablakhoz, ami a belső udvarra nézett, és figyelte, ahogy Kálmán tájékoztatja Kamillát a helyzetről. A kollegina nagyon idegesnek tűnt. Ő nem fogadta olyan könnyen a bizonytalanságot.

Kálmán a Teó lakása előtt álló társa felé nézett, és megvonta a vállát.

Teó a kávé végeztével elindult zuhanyozni, közben arra gondolt, hogy legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy a munkahelye nem tud a késése okáról, elvégre biztosan ők rendelték ki a biztonsági szolgálatot.

Mivel valamiért nem volt sok melegvíz, így gyorsan végzett. Egyelőre nem engedte a fejébe azokat a gondolatokat, hogy akár komoly veszélyben is lehet, inkább arra készült, hogy aznap már nem kell munkába mennie, ezért kényelmes ruhát vett elő. Pakolás közben néha elhalványult a világítás, ami az agya hátsó részében az eddig alattomosan megbújó feszengést apránként tovább növelte.

Leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, de továbbra sem jött adás. Ekkor már a gyomrában érezte, hogy valami tényleg nincs rendben.

A nappali ablakához lépett, ami még mindig nyitva volt, és továbbra is sötét lepel takarta el a kilátást. Nem hallott szirénákat, semmi olyan zaj nem szűrődött be, ami aggodalomra adott volna okot.

Nem érkezett semmiféle hang sem kintről.

Bár egy nem túl forgalmas mellékutcára nyílt az ablak, de a kedd reggeli hét órás forgalomból semmi sem szűrődött fel. Ekkor már a félelem egészen közel lépett hozzá, és bár ez még távol volt a pániktól, de ez egész tudatállapota megváltozott.

Ráeszmélt arra – vagy inkább most engedte előtérbe a gondolatot –, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Nem láthat rá a külvilágra.

Kint minden elnémult.

Nincs semmilyen kapcsolata a külvilággal.

Nem hagyhatja el az épületet.

A tények felsorolása hirtelen más megvilágításban láttatták a helyzetét. Teó egy pillanatig nagyon ostobának érezte magát, amiért ilyen naivan kapaszkodott – még ha csak rövid ideig is – a „minden rendben lesz” elvhez.

Újra a bejárathoz sietett, de Péter már nem volt ott. Beszédhangok szűrődtek a földszintről. Teó lesietett, ahol a két biztonsági őr állt, négy lakóval szemben. Kamilla mellett állt Teó közvetlen szomszédja, Árpád. Mögöttük Karcsi és Kata toporzékolt, a férfi pedig dühösen azt kiabálta:

– Hogyhogy nem tudtok semmit? Akkor milyen jogon zártak be minket az épületbe?

– Zárva van a főkapu? – csatlakozott a csoporthoz Teó. – Bocsánat, hogy csak így közbevágok. Jó reggelt kívánok!

– Bezárták, és persze ők nem tudnak semmit – válaszolt Kamilla.

– Szevasz, Árpád – köszöntötte Teó a szomszédját.

Teó fél éve lakott a céges lakásban, és azóta futólag összebarátkozott Árpáddal, aki két műszakban dolgozott a logisztikai részlegen. Árpád pár évvel volt idősebb nála, és már néhány beszélgetésük után az az elképzelése támadt, hogy nagyon jól kijönnének egymással, ám komolyabban mégsem barátkoztak össze.

– Mi is ki szeretnénk jutni – szólalt meg Kálmán.

– Akkor miért nem mehetünk ki? – érdeklődött Árpád higgadtan.

– Ki zárta be a főkaput? – kérdezte Teó.

– Nem tudjuk biztosan, talán a szakaszvezető – felelte Péter. – Ő jött be a kapun utoljára.

– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – szólt az említett szakaszvezető, aki épp a pince felőli lépcsőről sétált fel. Negyvenöt év körüli, rövidhajú, sportos alkatú férfi volt, igazi katonai megjelenéssel bírt. – Fekete Róbert vagyok. A biztonsági emberek az én beosztottjaim, és csak segíteni szeretnénk. Elmondok mindent, amit nekem mondtak.

– Végre! – mondta a kezeit széttárva Karcsi.

– Tegnap este a telepen voltam ügyeletes – kezdte a beszámolót Róbert. – Beállított az épület fenntartásért felelős vezető az irodámba, majd a kezembe nyomta ezt.

A szakaszvezető egy vastag, sötétkék lefűzős mappát vett elő a hátitáskájából. Ez állt rajta:

„Protokoll 23”.

– Ez leírja – folytatta Róbert –, miben tud a Lazumit Zrt. segíteni a cég által biztosított szállásokon tartózkodó dolgozókon katasztrófa esetén.

– Miféle katasztrófa? – kérdezte Kamilla, miközben a kezeit a teste köré fonta.

– Azt mondták, hogy ez csak gyakorlat, ami a biztonsági szolgálattal kötött szerződéses feltételek meglétét hivatott ellenőrizni.

– Hála a jó égnek! – sóhajtott fel Karcsi.

– A helyzet azért nem ilyen egyszerű – mondta a szakaszvezető. – Nagyon sürgették az indulásom, így éjjel tizenegy óra körül értem ide. Addigra már be volt takarva a teljes épület ponyvával. Valaki állt a főkapu előtt, de nem a mi emberünk volt. Ez az alak beterelt ide, mondta, hogy kövessem a dokumentumban leírtakat, és kérjem az itt lakó őrök segítségét. Hozzátette, hogy további utasításig ne hagyjuk el az épületet, meg hát amúgy se tudnánk.

– Elég komolyan veszik a gyakorlatot – jegyezte meg Teó.

– Szerintem ez nem gyakorlat – mondta Árpád. – Igaz?

Róbert bólintott, majd folytatta.

– Hajnali három órakor valami történt. Hirtelen minden elhallgatott.

– Sok zaj eleve nem lehetett olyan korán – mondta Kamilla.

– Épp a tetőn voltam – mesélte tovább Róbert –, próbáltam rálátni a városra, de a ponyva olyan magasra van húzva, hogy csak az eget láttam. Egyik pillanatról a másikra hirtelen minden kintről jövő zaj megszűnt. Tényleg minden. A szellő hangja, a közelben elhaladó néhány autó motorhangja, minden. Fülsiketítő csend. Ekkor szűnt meg a rádiójel és a hálózati kapcsolat is.

– Jaj, ne! – szólalt fel Karcsi, és elindult a főbejárathoz.

– Nem hiszem, hogy gyakorlat lenne – mondta Róbert.

– De mégis miről lehet szó? – kérdezte Teó. – Amikor idejött, tapasztalt bármit is a városban? Bármit, ami indokolná a helyzetünket?

– Minden normálisnak tűnt – felelte a szakaszvezető.

– Akkor ennek semmi értelme – mondta Teó. – Hacsak nem látták előre, hogy valami történni fog, akkor ez csakis gyakorlat lehet. Mi ércfeldolgozással és szállítással foglalkozunk, mégis honnan tudott volna a cég bármiről is?

– Jogos kérdés – mondta Róbert, majd az égre meredt. – Viszont ez az egész nem stimmel. Egy gyakorlatért nem blokkolják a hálózatot, nem takarnak le egy teljes lakóépületet, nem ütemezik éjjeli órákra, és nem azonnali hatállyal indítják el.

– Ez valamiféle karantén? – kérdezte Kata.

Karcsi ekkor kezdte el a főbejáratot rángatni, de hiába. Hamar feladta, majd riadt arccal visszaindult az udvarra a többiekhez.

– Karantén esetén nem sötétítik le a célterületet – magyarázta a szakaszvezető. – A ponyva eleve nem alkalmas elzárásra, tehát a kémiai vagy a biológiai kockázatot kizárnám.

– Mit ír a dokumentum? – kérdezte Árpád.

– Főleg alapvető utasításokat. Ami viszont hasznos, az ez.

Róbert előhúzott a lapok közül egy kulcsot, majd hozzátette:

– Az épület pincéjét nyitja. Lementem, és ellenőriztem. Rengeteg ivóvíz tartály, ételkonzerv és proteinszelet van elzárva. A porból és a pókhálókból ítélve, jó régen helyezték el ezeket, de még fogyasztásra alkalmasak. Hogy pontosan mennyi ideig tartanak ki, ahhoz létszámlálást kell tartanunk, és leltárt kell készítenünk.

– Várjunk csak egy kicsit! – szólt Kamilla. – Akkor ez most komoly? Ez most élesben megy?

– Megerősíteni nem tudom – felelte Róbert –, de szerintem kezeljük komolyan a helyzetet, és akkor nem lehet baj.

– Büdös picsába! – kiáltott fel Karcsi, aki már a lépcsőn ült maga elé meredve.

– Karcsi! – szólt rá Kata. – Nyugodj meg!

A férfi csak legyintett.

– Kálmán – szólt Róbert a beosztottjai felé fordulva –, keresd fel az összes lakót, és hívj le az udvarra mindenkit nyolc órára! Elmondom nekik is, amit maguknak. Péter, te menj le a pincébe, és készíts leltárt!

Azonnal el is indult vissza a lakásába füzetért és tollért.

Kata felajánlotta Kálmánnak a segítséget a gyülekező összehívásához.

Árpád és Teó elindultak a lakásuk felé. Árpád az órájára nézett, majd azt mondta:

– Kettőezer-húsz szeptember tizenötödike.

– A mai dátum – állapította meg Teó. – Mi van vele?

– Jelenleg úgy tűnik – mondta Árpád –, hogy a világvége egy keddi napra esett.

– És?

– Én hétfőre tippeltem volna.

Kettő

Nebedek arra ébredt, hogy a feje megbiccent. Önmaga is meglepődött azon, hogy képes volt ilyenkor elszenderedni A vonaton inkább a visszaúton szokott aludni. Ez volt az első alkalom, hogy odafelé is nyugodt volt. Legalább is nyugodtabb, mint a korábbi felderítéseknél. Nem békességet érzett, inkább egyfajta belső csendet. Gondolatai egy időre elnémultak.

Elővette a zsebóráját. Este tíz óra. Hamarosan befut a vonat az ellenőrző pontra. Pusztán egyetlen szerelvényt és egy tehervagont húzott gép, ami megszokott volt a memorokat szállító járatokon. A mozdonyvezető és három memor utazott rajta: egy jártas és két deák.

Nebedek negyvenöt éves volt. Húszonhárom évesen lett jártas, azóta számos deákot kísért el terepgyakorlatokra. Huszonkét év alatt hat deák halt meg a kísérete alatt. Ez az Egyetem szerint kiemelkedően jó lemorzsolódási aránynak számított.

Minden alkalommal tisztában volt azzal, hogy ez nem mindenkinek kétirányú út, mégse tudja magát elválasztani a köteléktől, amit kialakított a tanoncokkal. A jártas feladatkörét tekintve nem felelt a terepre érkező deákok testi épségéért, hiszen ők csak tizennyolc évesen léphetnek fel először a vonatra, azaz már felelős felnőttként vállalkoztak rá. Már nem gyerekek, és tudják jól, mi vár rájuk. Az Egyetem világossá tette, miféle veszélyekkel és feladatokkal jár az, ha valaki memornak tanul.

Valaki közelített felé a folyosón. Felismerte Zorália lépteit. A húszéves lányt a barátai Ziának hívták. Kiemelkedő szorgalmat tanúsított, ám nagyon nehezen tudott felülkerekedni a félelmein. Tizennyolc évesen jelentkezett először a vonatra, ám az indulás napján visszamondta. Fél év múlva újra megpróbálkozott, ezúttal a vonatra már feljutott, de leszállni már nem mert, így kénytelen volt a mozdonyvezetővel kivárni a visszautat. Ekkor kereste fel Nebedeket, hogy készítse fel a feladatra. A jártas leginkább a nevelői szempontból kihívást jelentő tanulókkal foglalkozott, ezért őt is elvállalta. Egy év intenzív felkészítés után, a lány újra jelentkezett a vonatra, persze csakis a mentora kíséretében.

Nebedek számított rá, hogy a deáklány felkeresi a fülkéjében az érkezés előtt. Illedelmesen bekopogott, majd félrehúzta az ajtót.

– Zavarhatlak egy kicsit? – kérdezte a lány.

– Nem zavarsz, Zia – felelte Nebedek, majd egy intéssel hellyel kínálta a szemben lévő ülésen.

– Köszönöm.

A hollófekete hajú lány egész testét átjárta a feszültség. Nebedek azonban felismerte benne, mennyire igyekszik az ő tanításait követni. A jártas mindig arra hívta fel a figyelmét, hogy a nyugalmi állapot nem mindig belülről kifelé mutatkozik meg, azaz, ha a testét nyugodt viselkedésre bírja, az elméje is elcsendesül.

Zia keresztbe tette a lábait, majd a térdén összekulcsolta a kezeit. Zöld szemeivel végigmérte az ablakon keresztül a tájat, majd egyenes háttal a lapockáit az üléshez támasztotta. A kecses mozdulatok azonban nem hatottak természetesnek, mégis úgy tűnt működött az elmélet. Mire viszonylagos kényelembe helyezte magát, addigra kissé megnyugodott. Ezt persze mentora jelenlétének is köszönhette.

– Korábban elsétáltam a fülkéd előtt – mondta Zia, közben a kisujját végighúzta az alsó szemhéján. – Le volt hunyva a szemed. Aludtál?

– Elbóbiskoltam – felelte a jártas.

– Tudom, azt mondtad, hogy ne mások tulajdonsága legyen a mértékadó, mégis érdekel, hogy tudsz ilyenkor aludni?

– Eddig nekem sem ment – felelte Nebedek. – Elsodortak a gondolataim.

– Merre?

– Egy gyerekkori emlék. Valami ünnepség lehetett. Lakodalom vagy díjátadó. A szüleim is ott voltak, és még valaki. Talán apám egy katonatársa. Nagyon kusza emlék, viszont az érzésre tisztán emlékszem. Nyugodt voltam, és biztonságban éreztem magam. Annyira erősen áthatot ez a békesség, hogy sikerült elfeledtetni velem a jelent.

– Nekem ilyenkor egy kellemes emlék sem tudja elnyomni a félelmet – mondta Zia.

– Amit tudtam, megtanítottam neked. Most már át kell ültetni a gyakorlatba.

– Tudom, Nebedek, tudom.

Zorália nagyot sóhajtott, majd egymás mellé tette a lábait, és kicsit előre görnyedt. Nebedek nagyon jól ismerte ezt a félelmet, ő maga is érezte minden egyes úton, persze már nem olyan erősen és bénítóan, ahogy a lány.

– Emlékszel még arra, mit mondtál nekem, amikor megkértél, hogy készítselek fel? – kérdezte Nebedek.

– Biztos közhelyekkel dobálóztam. Nem fogsz csalódni bennem. Mindent megteszek a sikerért. Ilyesmiket.

– Akadt abból is néhány – mondta Nebedek mosolyogva –, ám ami bennem megmaradt, az a pillanat volt, amikor leejtetted a táskádat.

Zia elmosolyodott.

– Szétszórtad a papírjaidat – folytatta Nebedek –, te azonnal leguggoltál, gyorsan visszadobáltad azokat a táskádba, majd felálltál, és olyan erősen szorítottad magadhoz a táskát, hogy hallottam a papírok gyűrődését. Azelőtt csak hebegtél-habogtál, és az előbb említett lelkes közhelyeket dadogtad nekem. Viszont miután megragadtad a táskát, egy sokkal elszántabb ember állt előttem.

– Azt éreztem, minden tekintélyem odaveszett – mondta Zia, és közben egyre szélesebb lett a mosolya. – Már nem veszíthettem semmit.

– Azt mondtad – folytatta Nebedek –, hogy a tested minden porcikája ellenzi, hogy a vonatra felszállj, de te mégis ezt akarod.

Zorália mosolya kicsit komolyabbra váltott. Ő ezidáig nem is emlékezett erre.

– Köszönöm – mondta a lány, majd felállt. – Valami ilyesmiért jöttem. Megyek szólok Renőnek, hogy készülődjön.

Renő fülkéjében szinte teljes sötétség uralkodott, csak feje felett lévő olvasólámpa adott némi fényt, és éppen a jegyzetfüzetébe meredt. Sötétbarna, rövid szakállát dörzsölgette, közben egy fényképet húzott elő a bőrkötéses füzetéből. Vaskos szemöldökét egy pillanatra leszorította, majd a gondolataiba feledkezett.

Harmincnyolc évesen ő volt az Egyetem legidősebb deákja. Számos járatra jelentkezett már az évek során, és bár nagyon jól teljesített, soha nem jelentkezett a jártassá váláshoz szükséges vizsga letételére. Ez volt az első közös útja Nebedekkel és Zoráliával, azelőtt velük csak futólag találkozott. A jártasról már sokat hallott, hiszen az Egyetem egyik köztiszteletben álló memorának és tanítójának számított, és szinte mindenki ismerte a nevét a városban.

Még mindig a fotóra meredt, de gondolatban már egészen messze járt. Zia léptei hozták vissza a jelenbe. A fényképet a lapok közé helyezte, majd eltette a füzetét a kabátja belső zsebébe.

– Jó estét, Renő! – köszöntötte a lány. – Minden rendben?

– Jó estét, kisasszony – mondta a férfi. – Igen, köszönöm kérdését, minden rendben. Foglaljon csak helyet!

A lány a korábbi leülős jelenetét előadta, bár kevesebb merevséggel, mint a mentora előtt, majd azt mondta:

– Tegeződjünk, ha nem okoz gondot.

– Köszönöm – mondta Renő. – Merre járunk?

– Úgy ötpercnyire az ellenőrzőponttól – felelte Zia.

– Akkor rám fér még egy kávé – mondta Renő, mire a lány szeme felcsillant.

Felállt, és az ülés feletti polcon lévő táskájából előkotorta a termoszát és két fémbögrét. Felnyitotta a kabin falán lévő asztalkát, és rápakolta a kávéskészletét.

– Te is kérsz? – kérdezte a férfi. – Talán még langyos, viszont jó erős.

– Kérek – válaszolta a lány –, köszönöm szépen. Hogy sikerült hozzájutnod?

– Pár hete az egyik járat talált egy hatalamas raktárat. Töménytelen mennyiségű őrölt kávét hoztak ki. Persze leginkább csak a rektori váró kávégépébe került, és sokan igyekeznek minél magasabb áron eladni. Egy barátom révén sikerül egy kis adaghoz jutányos áron hozzájutni.

Renő töltött mindkettőjüknek, majd Ziának átnyújtotta az egyik bögrét. Egyszerre kortyoltak bele, és érezték, hogy a frissítő ital már teljesen kihűlt. Mindketten elfintorodtak, majd elmosolyodtak.

Egy ideig csendben ültek, és az ablakra meredtek. Kint szinte teljes sötétség uralkodott, így leginkább csak önmaguk tükröződését láthatták. Elvétve láttak néhány fényfoltot, amelyek egy-egy távoli, elszeparált közösség életének aprócska jelzőfényeiként tűntek fel az éjszakában.

– Szeretnék kérdezni valamit – mondta Zia.

Renő felhúzta a szemöldökét, és a lány felé fordult. A bögréjét gyorsan kiürítette és az asztalkára tette.

– Csak tessék.

– Miért nem akarsz jártas lenni? – kérdezte a lány, majd a kisujját végighúzta az alsó szemhéján. – Nem muszáj felelned, ha nem szeretnéd.

– Te miért akarsz?

– Kérdésre kérdéssel feleltél – jegyezte meg Zia. A férfi rezzenéstelen arccal meredt a lányra, aki kicsit zavarba jött, ezért úgy érezte, jobb ha enged, és inkább válaszol. – Mindig is egy célt kerestem. Egy igazi célt, amiért megéri küzdeni. A memorok pedig pont ezt ígérték.

– Ennyi?

– Ennyi – mondta Zia, majd ő is letette a bögrét. – Memor akarok lenni, ha törik, ha szakad. Te jössz.

A férfi egy pillanatig elgondolkozott. A belső zsebe felé nyúlt, de meggondolta magát, így inkább csak megigazította a kabátját.

– Szeretek vonatozni – mondta végül, majd egy mosolyt erőltetett magára.

– Értem.

Zorália látta a férfin, mennyire nem akarja erőltetni ezt a témát, így inkább elengedte. Csalódott volt, mivel ő nagyon sok osztálytársát kikérdezte, hogy miért álltak be memornak, és mit gondolnak a hivatásról. A saját életében lévő hasonlóságokat kereste, mintegy megerősítésképpen. Szerette volna érezni, hogy belső küzdelmével nincs egyedül. Nebedek többször is felhívta a lány figyelmét arra, hogy saját értékrendet állítson fel, és ne mások mércéje szerint szabja meg a fejlődése menetét. Mégse tudta megtalálni a belső stabil alapot.

– Még egyszer köszönöm a kávét! – mondta Zia, majd felállt és a fülkeajtóhoz lépett. – Ideje szedelőzködnünk.

A vonat lassítani kezdett, ezért a Nebedek a mozdonyvezetőhöz indult. Az ellenőrzőpont saját maguk átvizsgálására szolgált, ilyenkor kellett átnézniük a felszerelést, valamint a gátlómezőket.

– Nebedek, jöjjön hamar! – szólt Dótor, a mozdonyvezető, amint a jártas vonat elejére ért. Ekkor már nagyon lassan haladtak előre. A jármű reflektorai a régi bakterházat és környékét világították meg, jól ismerték már, mert itt álltak meg mindig, mielőtt továbbhaladtak volna Székesvár felé.

– Mi a baj, Dótor? – kérdezte Nebedek, majd a mozdonyvezető mellé lépett. A masiniszta hatvanötéves vékony férfi volt. Korábban ő is jártasként dolgozott az Egyetemnek, visszavonulása előtt kezdte kitanulni a vonatok működését.

– Az ott – mondta Dótor, és a sínen heverő hatalmas farönkökre mutatott. Ekkor látta meg Nebedek a bakterház mellett parkoló teherautót. Azzal szállíthatták ide rönköket, gondolta.

– Csapda! – mondta Nebedek idegesen. – Álljunk meg! Zárkózzon be, és csakis nekünk nyissa ki az ajtót!

– Bányászok? – kérdezte aggódó tekintettel Dótor. – Már itt is?

– Attól tartok.

A vallás emberei nevezték magukat bányászoknak. Tanaik szerint a föld közepén lévő központ, a Mag a bolygó tudata. A gravitációt az ő mindent átható ölelésének gondolták. A bányász elnevezést a képletes törekvésük után kapták, mely szerint lélekben minél közelebb akarnak ásni a mindenható Maghoz, ezért is hatja át a vallást a bányászattal összefüggő eszközök és jelképek. Hitték, hogy csak azok alkotják a Föld igazi népét, akik tudatosan elfogadják a Mag mindenhatóságát, így magukat tartották az igazság nagyköveteinek. Minden kívülálló ellenségnek számított, és kötelességnek érezték, hogy mindent elvegyenek tőlük, hogy a vallás erejét növeljék.
Az Egyetem a józan ész gyakorlatiasságában hitt, és nem fogadta el a természetfeletti tanokat, ezért a bányászok a memorokat legfőbb ellenségnek tekintették. Tavaly új vezetőt választottak maguknak, aki sokkal aktívabb ellenállásra szólította a híveit az Egyetem ellen. Azóta több vonatot fosztottak ki. A legutóbbi összetűzésben egy memort és két deákját brutálisan lemészárolták.

Nebedek hátraszaladt a deákokhoz, és a fülkéjébe hívta őket.

– A bányászok úttorlaszt tettek az ellenőrzőpontra – mondta a mentoruk.

Zorália vett egy mély lélegzetet, Renő ökölbe szorította a kezeit.

– Menjetek a tehervagonba! – utasította a többieket Nebedek. – Csak a kardokat és a pisztolyokat hozzátok el, és bizonyosodjatok meg arról, hogy minden le legyen zárva!

A deákok azonnal el is indultak a fegyverekért. A tehervagon egy szűk garázsra emlékeztetett. A szekér szállítására és karbantartására alakították ki. Ez a szekér egy többrekeszes, szétnyitható, ember általi mozgatásra szánt jármű volt. Bőséges ivóvíz, tartós étel, fegyverek és egyéb eszközök hordására szolgált. Szükség esetén hordágyként vagy akár egy sátor alapzataként is lehetett használni. A fegyvereket és a hozzá tartozó javítószerszámok az oldalsó fiókokban és kinyitható rekeszekben tárolták. Minden tárolót ugyanaz a kulcs nyitott, amiből a terepre érkezők egy-egy másolatot kaptak.

Renő egy lőfegyvert a pisztolytáskájába rakott, egyet átnyújtott Ziának, egyet pedig zsebre rakott Nebedeknek. Bár a lőfegyverek a terepeken nem sokat értek, azért az alapfelszerelés részét képezték. Eddig emberi ellenállással nem nagyon kellett számolniuk.

A kardok speciális egyetemi tervezés alapján készültek, és kifejezetten a terepeken lévő veszélyek ellen lettek kifejlesztve. A penge törzse egy vaskosabb mechanikus szerkezetet rejtett, ami nagyon erős rugókkal csatlakozott öt pengéhez. Összecsukott állapotban egyszerű kardként működött, ám ha a használója megnyomta a markolaton lévő gombot, akkor a rugók kiengedtek, aminek köszönhetően gyorsan és erősen kirúgták a pengéket öt irányba. A markolat tövére szerelt orsóval lehetett visszahúzni a pengéket és a rugókat. Használatára az Egyetem külön harcmodort fejlesztett ki. A deákok csak akkor mehettek terepre, ha a rugóskard-forgatásból levizsgáztak.

Zia a hátán lévő kapocsra csatolta a pengéjét, Renőnek átnyújtotta az ő kardját, majd megragadta mentora kardját is.

– Mehetünk! – jelentette ki a lány.

– Koncentrálj! – mondta Renő, amikor meglátta a lány arcán a félelmet.

Nebedek is mindig azt mondogatta a tanoncnainak, hogy koncentráljanak. Soha nem azt, hogy ne féljenek. Mindig arra akarta terelni a gondolataikat, amiket tenniük kell, és nem akarta, hogy a félelemre úgy gondoljanak, mint egy szükséges rosszra. Inkább arra tanította őket, hogy ne pazarolják az energiájukat a nehezebben feldolgozható érzelmek tudatos kezelésére, hanem a tett pontos kivitelezése legyen az előtérben.

A deákok visszasiettek a jártashoz, de ő nem vette át a fegyvereket.

– Tárgyalok velük – mondta Nebedek. – Fegyvertelenül megyek ki.

A többiek nem szóltak, bár nagyon nem tetszett az ötlet, de nem akartak ellenkezni.

– Ha gond van – folytatta Nebedek –, zárkózzatok be Dótorhoz, adjátok neki a fegyvereimet, kapcsoljatok hátramenetbe, és irány az Egyetem.

– Rendben – mondta Zia, Renő bólintott.

Nebedek megigazította szürke mellényét, felvette a kabátját és a kalapját, majd leszállt a vonatról. Széttárta karjait, majd azt kiáltotta:

– A vezetőtökkel szeretnék tárgyalni. Fegyvertelen vagyok.

A sötétből három férfi lépett elő. Mindegyik bányászsisakot viselt, de csak az egyiknek égett az izzója. Sötétkék kezeslábast viseltek, és automata géppuskát szorítottak a kezükben.

– Arra! – szólalt meg az, akinek be volt kapcsolva lámpája, majd a bakterház felé mutatott. – Mozgás!

Nebedek elindult az épület felé, a három fegyveres két lépés távolságról követte, közben a vonatot lesték.

– Befelé! – utasította a bányász Nebedeket a ház ajtajához érve.

Egy nagyon kicsi épület volt, egy szobakonyhából és egy kis fürdőszobából állt. A falakon penészes foltok éktelenkedtek, mindent por és pókháló borított. Az áporodott levegőn némiképp enyhített a nyitott ablak, amin az éjszakai friss levegő áramlott be. A konyhapult melletti asztalnál ült egy férfi. Arcát egy a szoba egyetlen fényforrása, egy gyertya világította meg. Mutatóujját a sisakján húzogatta, majd a vele szemben lévő szék felé mutatott. Nebedek leült, kalapját az ölébe tette. Csak az egyik fegyveres maradt bent, aki megállt az ajtónál, a többiek kimentek.

– Jó estét kívánok! – köszöntötte a bányász a memort. – Én vagyok ennek a nyájnak a lelkésze. A nevem Rudolf.

– Üdvözlöm, én Nebedek vagyok, az Egyetem jártas memora.

– Hányan vannak a vonaton? – kérdezte Rudolf.

– Egy tucat jártas – felelte Nebedek. Nem számított rá, hogy a hazugságával bármit is elérhet, de egyelőre nem gondolta előnyösnek, ha együttműködik velük.

– Nem hiszem én azt. Csupán két deák, ugye?

– Mit akarnak?

– Mindent: a vonatot, a fegyvereket, az ellátmányt és a deákokat – mondta a bányász, majd hosszan a memor szemébe nézett. – Maga elmehet.

Amikor Nebedek meglátta a sínen heverő farönköket, már akkor sejtette, hogy ugyanazzal a csoporttal akadt össze, aki két héttel ezelőtt egy másik vonalon lévő memor járatra támadt. A teljes ellátmányt kifosztották, tönkretették a vonatot, és megölték rajta a jártast, a két deákot és a mozdonyvezetőt. A jártast a halála előtt meg is kínozták, a deáklányt pedig meggyalázták. Ez volt az első eset, hogy a vallás és az Egyetem közötti összetűzés halállal végződött. Ezért lehetett Rudolf is biztos abban, hogy csak két deákkal utazott jártas. Talán a jártas a vallatás során elmondta, hogy általában így utaznak a terepekre, gondolta a memor.

Nebedek tudta, hogy vesztes helyzetből indul, és tárgyalással itt többre nem megy. Át kellett vennie az helyzet felett az irányítást. Ismerte a vallás csoportjainak a működését. A nyáj számára a legfontosabb kapcsolatot a Maggal a lelkészük jelentette. Ha irányítani tudja a lelkészt, a csoport követni fogja minden utasítását. Az is nyilvánválóvá vált a jártas számára, hogy alábecsülték, hiszen közel engedték a lelkészhez, és csak egy őr figyelt rájuk.

– Nézze, Rudolf… – mondta ezt Nebedek úgy, mintha egy hosszú monológba kezdene. A homlokát a tenyerébe fektette, majd fújt egy nagyot.

Ám beszéd helyett cselekedett.

Míg az egyik kezével a homlokát dörzsölte, addig a másikkal a mellényéhez nyúlt, kihúzott egy tőrt a zsebéből, majd azt hirtelen a lelkész asztalon fekvő tenyerébe döfte, elfordította, majd kirántotta, és a szeméhez emelte. Az ajtóban álló őr rájuk emelte a fegyverét, és közelebb lépett hozzájuk, közben Rudolf fájdalmasan üvöltött a vérző kezét magához szorítva.

– Nyugalom! – mondta Nebedek az őrre nézve, közben a tőrét közelebb tartotta a lelkész szeméhez. – Csak okosan! Nagyon jól ismeri a memorokat, nem igaz? Akkor bizonyára azzal is tisztában van, hogy szeretjük a rugókat. Na már most, ebből a szögből a markolaton lévő gomb megnyomásával a tőr pengéje mindkét szemét átmetszi.

– Rudolf? – kérdezte az őr. – Lelőjem?

– Kezeket az asztalra! – utasította Nebedek Rudolfot az őrt teljesen figyelmen kívül hagyva. – Most!

A tőr hegyével megbökte a lelkész a szemhéját.

Rudolf a remegő tenyereit szétterítette az asztalon. A sebes kezéből az asztalra folyt a vére.

Nebedek a kabátzsebéből elővett egy érmét, amit a tátongó sebbe nyomott. Rudolf ordítozott, de próbált nem mocorogni.

– Ez a fájdalom – mondta Nebedek halkan. – Mondja utánam!

– Ho… hogy mi? – dadogta Rudolf.

– Tessék szépen ezt mondani: ez a fájdalom.

– Ez… a… fájdalom…

– Az őr leteszi a fegyvert, majd letérdel a szoba sarkában, arccal a falnak. Mondja utánam!

Nebedek megcsavart az érmét a sebben. A lelkész fájdalmasan nyüszített.

– Az őr leteszi a fegyvert – ismételte a memor. – Mondja utánam!

– Az őr… leteszi a fegyvert.

Nebedek az őr felé fordult, és a föld felé biccentett, mire az a földre dobta a puskát.

– Majd letérdel a szoba sarkában, arccal a falnak – folytatta az utasítást Nebedek.

Rudolf ezt is készségesen elismételte, és az őr eleget is tett a követelésnek. Nebedek egy pillanatra a lőfegyverhez lépett, azt odatámasztotta a saját székéhez, majd visszahelyezkedett korábbi pozíciójába: tőr a szemhez, érme a sebben.

Úgy tíz másodpercig némán figyelte a lelkész vergődését, aki izzadni kezdett. Fakó arcán a megtörtség jelei mutatkoztak.

– Rudolf – mondta Nebedek –, figyeljen rám nagyon jól! Ha ostobán viselkedik, akkor előfordulhat, hogy én itt meghalok. Nekem nem kell tovább élnem a maga ostobaságával, mert halott leszek. Előtte viszont kivájom a szemeit. Megértette? Ha most nem teszi, amit mondok, azon bánkódhat, hogy miért nem viselkedett okosabban, miért nem hallgatott a memorra? Élete végéig üldözni fogja a sötétség, és az utolsó dolog, amit látott, a szemeibe szúródó penge volt az én arcommal a háttérben. Megértette, hogy mennyire komoly döntések előtt áll? Megértette, Rudolf?

– Igen – suttogta amaz.

– Mi tovább fogunk menni a vonattal – folytatta kimért hangon Nebedek. – Nem adunk át semmit, nem hagyunk hátra senkit. Mondja utánam: a vonat tovább fog menni.

– A vonat tovább fog menni – suttogta Rudolf.

– Mivel nem bízom magában, össze fogom gyűjteni az embereit egy helyre, hogy biztosítsam a távozásunkat. Ehhez tudnom kell, hányan vannak. Meg fogom kérdezni az emberétől is a létszámot, és ha más számot mond, mint maga, kiherélem. Csak így, egyszerűen kivágom a golyóit. Eddig tud követni?

Rudolf nyelt egy nagyot, majd bólintott.

– Nagyon halkan súgja meg nekem – mondta Nebedek –, hányan vannak most itt?

– Velem együtt tizenegyen – felelte halkan Rudolf.

Nebedek felállt, kivette az érmét a sebből, megragadta a puskát, és a térdelő őrhöz sétált. Odahajolt hozzá, és a megkérdezte tőle is a létszámot.

– Tíz bányász és a lelkész úr – válaszolta az őr.

Nebedek egy pillanatra a konyha felé fordult, és felemelt hüvelykujjal jelezte a lelkésznek, hogy elégedett a válasszal.

Visszament Rudolfhoz, levette róla a nadrágszíjat, és azzal összekötötte a kezeit a háta mögött. Erősen vérzett a sebe. Felállította, és a bal karjánál, a hóna alatt előre csúsztatta a puskát, a tőrét pedig jobb oldalról a szeméhez emelte.

– Kimegyünk lassan – mondta Nebedek –, maga pedig ezeket a szavakat mondogassa hangosan: „mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond”. Ismételje utánam, Rudolf.

– Mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond.

– Újra!

– Mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond!

– Rendben – mondta Nebedek. – Ne felejtse, most ha valami rosszul alakul, elveszíti a szeme világát.

Kiléptek az ajtón, közben Rudolf folyamatosan ismételgette a szájába adott mondatot. Az ajtónál álló őrök idegesen emelgették a fegyverüket, ám végül letették a földre. A sötétből bányászok léptek elő, a legtöbb azonnal le is tette a fegyvert, de páran hezitáltak. Ekkor Nebedek megkérte a Rudolfot, hogy még hangosabban üvöltve ismételje el, amit eddig.

Végül mind a tizenegy fő meglett. A lelkészt leszámítva mindenkit beterelt a bakterházba. Mielőtt rájuk csukta volna az ajtót, odaszólt a bányászoknak:

– Mi most elmegyünk a vonattal, a lelkészüket itt hagyom kint. Addig mindenki nyugodtan itt vár!

Közelebb lépett Rudolfhoz, és odasúgta neki:

– Ismételje el: mindenki nyugodtan itt vár!

Rudolf engedelmeskedett.

Nebedek rájuk zárta az ajtót, majd a lelkésszel együtt visszasétáltak a vonathoz. Renő nyitott ajtót, aki ezzel fogadta:

– Úgy látom, hogy jól ment a tárgyalás. Ez meg ki?

– Ő itt Rudolf lelkész – mutatta be a túszt Nebedek. – Segít nekünk a továbbjutásban.

Nebedek odaadta a puskát Renőnek, és azt mondta:

– Menjetek Ziával a házhoz, és ne engedjetek ki senkit! Előtte készíts két üveg Molotov-koktélt. Ha nem bírnak magukkal, gyújtsd rájuk a házat!

Renő azonnal el is indult Ziáért.

Nebedek a vonat fellépőjére ültette Rudolfot. A lelkész kezei remegtek, a nyakán folytak le az izzadságcseppek.

– Miért tették? – kérdezte a memor. – Miért ölték még a másik vonat utasait? Maguk voltak, nem igaz? Csak azért, mert nem hisszük el, amit maguk állítanak? Ezért megéri ölni? A világ nagy része elérhetetlen számunkra, erre az a kevés ember is egymásnak kell, hogy essen? Mert máshogy gondolkodunk?

– Igen – mondta Rudolf, majd némi magabiztosságot erőltetett magára, és fogvatartója szemébe nézett. – Ennyi bőven elég. Maga nem hisz semmiben. Ha bizonyos lenne abban, hogy az ellensége káros a nyájára, és az egyetlen helyes út az, ha felszámoljuk az ellenséget, akkor maga sem tétovázna.

Renő visszaért Ziával és a Molotov-koktélokkal.

Nebedek megragadta Renő vállát, és odasúgott neki valamit, mire a deák egy pillanatra kérdőn a mentora szemébe nézett. Látta a jártas arcán, hogy komolyan gondolta, amit mondott, ezért bólintott, majd deáktársával a bakterházhoz indult.

Mikor Nebedek látta, hogy odaértek a bányászokhoz, visszafordult a fogolyhoz, és azt kérdezte:

– Valóban úgy érezte, hogy amikor a nyájából többen is megerőszakolták a deáklányt, akkor helyesen cselekednek? Sok ocsmánysággal találkoztam a terepen, de maguk a legaljasabbak mind közül.

Rudolf megriadt.

– Én nem tudtam – mentegetőzött Rudolf, és a földre szegezte a tekintetét. – Én a jártast faggattam.

– Faggatta? Megkínozta.

– Nem tudtam, mit tesznek a lánnyal – védekezett tovább Rudolf. – Esküszöm a Magra, nem engedtem volna!

– A hite szerint úgyse számít, nem igaz? – mondta Nebedek. – A vallás ellenségei nem érdemlik meg az emberi bánásmódot, azt tehetnek velünk, amit csak akarnak. Nem számít egy deáklány becsülete és élete.

A memor a lelkész elé guggolt, közel hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

– Megbüntette a tetteseket? – kérdezte Nebedek.

– Meg fogom, esküszöm – mondta Rudolf.

– Hagyja csak! – mondta a memor legyintve. – Majd mi megtesszük.

Nebedek intett Renőnek.

A deák a puskatussal betörte a ház egyik ablakát, meggyújtotta a Molotov koktélokat, majd behajította mindet. Hatalmas kiáltozásba kezdtek a bányászok. Zia értetlenül állt az egész előtt, őt nem avatták be. Nem mozdult, csak némán figyelte ahogy Renő lelövi azokat, akik az ablakokan próbáltak kimászni.

A gyötrelmes ordítozás egy nagyon hosszú percig tartott. Nebedek komoran nézte a lángokat, de számára ezidőre elhallgatott a világ, és csak arra gondolt, hogy mit tett. Hiába Renő gyújtotta a tüzet, teljesen magáénak érezte a tettet és a felelősséget. Magában azon tépelődött, hogy vajon kellően megalapozott döntést hozott-e. Mire elhallgattak a sikolyok, addigra sikerült megértetnie magával, hogy ezt kellett tennie. Ez nála nem bemagyarázás volt, valóban úgy vélte, ez szükséges és jogos lépés volt a vallás ellen.

Rudolf térdre rogyott, és legyőzötten nézte végig a nyája kivégzését.

– Azt a deáklányt én is tanítottam – mondta Nebedek, és leült a fogoly mellé a kavicsos talajra. – Nem gondoltam volna, hogy alkalmam nyílik arra, hogy végezzek azokkal, akik ezt tették vele és a társaival. Most azonban elégedett vagyok. Ha a terepről nem is térnék vissza, ez a járat akkor is sikerrel járt.

A lelkész arcán a gyász, a rettegés és a düh jelei vegyültek, de nem szólt egy szót sem.

Nebedek elrángatta Rudolfot a lángoló épületig. Zorália háttal állt a háznak, Renő rezzenéstelen arccal figyelte a lángokat.

– Adjon át egy üzenetet a püspökének! – mondta Nebedek a lelkésznek. – Ha bármelyik embere akármelyik deákomnak ártani mer, levágom az egész nyájat. Nem lesz temetés, nem adom vissza őket a nagyságos Magnak. Elégetem a testüket, hogy a szél minél messzebb vigye őket az istenüktől.

Rudolf tekintete teljesen megváltozott. Tébolyult arccal fordult a fogvatartójuk felé, és üvöltözni kezdett:

– Nem fogom átadni az üzenetet! Nem fog maga elégetni több bányászt, mert levadászom magukat. Elmegyek az Egyetemükre egy hatalmas nyájjal, és meggyalázzuk az összes deákot, megkínozzuk az összes jártast, felégetjük az összes eretnek könyvüket. A testüket egy hatalmas gödörbe dobjuk, és a Mag pokla elnyeli a lelküket.
Zorália erre már megfordult, és komor arccal meredt a magából kifakadt lelkészre. Undor és félelem kerítette hatalmába.

– Hagyja az üzenetet fenébe! – mondta Nebedek, majd megragadta Rudolfot, nekilökte a ház falának, és belökte az égő ablakon. – Majd átadom személyesen.

A lelkész fájdalmasan kiáltozott, ahogy a tűz megkapta a ruháját. Elbotlott valamiben, és beleveszett a lángokba.

Zia hátrébb szaladt, és hányt egyet.

Nebedek komoran figyelte egy ideig az égő házat. Keserűség és elégedettség kavargott benne. Tudta, hogy a történtek miatt a vallás és az Egyetem közti feszültség immár háborúnak minősült. Bár ez elkerülhetetlennek tűnt, nem számított rá, hogy pont ő lesz, aki elsőként válaszol a memorokat ért támadásra.

– Ellenőrizzük a felszerelést! – adta ki végül az utasítást a jártas. – Aztán irány a terep!

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0