Markó Gábor: Kis vizit
A Kis vizit című történet a Rejtővel egy asztalnál kötetünkben jelent meg, amit most teljes terjedelemben olvashattok.
Fülszöveg:
Ebben a kötetben kérem szépen csupa olyan író van, akik le akarták vágni a kiadót. Jegyezzék meg, hogy este mindig levágnak valakit. Vagy az írót, vagy a kiadót. Most az írót.* Nem kicsit, nagyon. Mégpedig úgy, hogy az lett nekik ígérve, hogyha jó történetet írnak, megjelennek. Azonban helyettük csak a történeteik jelennek meg, és azok sem személyesen, csak ebben a könyvben.
*Rejtő Jenő után szabadon, idézet a „A detektív, a cowboy és a légió”-ból
Abban bízunk, hogy azok az olvasók, akik szeretik Rejtő Jenő történeteit, ebben a kötetben meglelik szellemiségének és humorának reinkarnációját. És ki tudja, talán egy-egy író személyében a magyar ponyva új életre kel.
A „Nekivág” irodalmi pályázatra olyan műveket vártunk, amelyeket a rejtői humor jellemez. A kötetben tizenhét olyan történet talál a kedves Olvasó, amely elnyerte a zsűri (Lévai Szebasztián (Letya), J. Goldenlane, Fedina Lídia) tetszését.
Jó szórakozást kívánunk 🙂
Markó Gábor
Kis vizit
A begyakorolt mozdulatok végén általában égő pipadohány az eredmény. De most nem volt tüze. Vállat vont miközben az ajakrák liga címkéjével ellátott pipaszárat az ajkai közé vette, és beleszívott. Így legalább nem köhög tőle.
– Indulhatunk? – kérdezte a rászegeződő szempároktól, akik a hallható tartomány küszöbét alig megütő mormogással álltak fel.
A ventilátor csak látszólagos lelkesedéssel ösztönözte továbbhaladásra az épp előtte megfáradt levegőt. Valójában a lapátok nagyobb része törött volt, a levegő pedig szinte nem is létezett. Az ablakon betűző reggeli napfény tőrként szúrta át a szaharainak tűnő porral tűréshatárig telített teret, majd pihent meg a szebb időket is átélt folyosó kövén, épp egy nagy vasajtó küszöbén.
Azon keresztül meg hangos dörrenések hallatszottak.
– Mindjárt ránk törik az ajtót – nevetett a férfi, amelyik pipázott.
– Mindenki ide akar bejutni – nevetett egy másik, amelyik nem.
De egy, a folyosóra oldalról becsatlakozó ajtót céloztak meg, és a fehér kígyóként tekergő menetoszlop minden tagja átlépett rajta. Először az a férfi, aki pipázott, aztán az, amelyik nem, majd utánuk még ketten. Pont annyian, hogy méltóságot sugározzanak, de ne legyenek nevetségesen sokan, mintha csak össze kéne dugni a fejüket, hogy diagnózishoz jussanak. Négyen. Szilvia, aki teltebb volt a karcsúnál és karcsúbb a teltnél, csukta be a másik három mögött az ajtót. Szorgosan bújta a lázlapokat, készülve a villámkérdésekre. Előtte ifjabb Szabó, a magát orvostanhallgatónak és katolikusnak valló fiatalember. A férfi, amelyik pipázott, Almásy volt ipszilonnal, a másik, amelyik nem, Kovács. Ipszilon nélkül. A rajtuk mérethibásnak látszó orvosi köpenyük szinte a földig ért, szürkés árnyalattal és gombolatlanul takarta a még szürkébb trikójukat.
A poros folyosóhoz képest a kórteremben frissítőnek hatott a metsző vizeletszag.
– Jó reggelt, uraim! – csendült egyszerre a tettetett vidámság és a kiégett fásultság Almásy (ipszilonnal) hangjában.
A megnevezettek hadirokkantakat megszégyenítő tempóval ültek fel az ágyukban. Az egyiken fehér takaró, a másikon sárga, a harmadikon semmit sem takaró.
– Hogy van Bognár? – fordult az első ágyon fekvőhöz.
– Főorvos úr, nem annyira jól, kérem, azt mondanám…
– Remek – szakította félbe Almásy magát nyugtató magabiztossággal. – Hát maga, Tasnádi? – lépett a másikhoz.
– Főorvos úr, az a helyzet, hogy vizelnem kellett.
Hogy panasz volt–e vagy élménybeszámoló, nehéz lett volna eldönteni.
– És elmúlt?
– El – felelte most már egyértelműen büszkén, hogy egyedül végére járt a problémának.
– Remek – nyugtázta Almásy, és úgy pördült meg a tengelye körül, hogy félő volt, a pipa az ajkai helyett a centrifugális erőnek fog engedelmeskedni.
– Hát és ez ki? Ő a spanyolnáthás?
– Angolkóros – javított Kovács, az ipszilon mentes.
A tudálékossággal teli behízelgés aromája nem pusztán elkísérte a szavait, hanem összebútorozott velük.
– Lenne inkább valami hazai baja – zsörtölődött, miközben a pipa szára hozzákoccant a szájában lévő összes ép fogához. Katt–katt–katt. És csend.
– Az utolsó kórteremben van egy morbus hungaricus – próbált szépíteni Kovács.
– Még szerencse, hogy nem TBC–s – nevetgélt a saját viccén miközben Szilvia felé próbált kacsintani. Az incselkedőnek szánt gesztus viszont csak ifjabb Szabóig jutott, aki vöröses színűnek tűnő fapofával válaszolt.
Almásy zavarban és egyébként pizsamanadrágban indult meg kifelé a kórteremből. Ajtó, bal kanyar, bal kanyar, ajtó. A hangos zörgetés továbbra is a folyosó vége felől, a halk zene a kórterem faajtaja mögül hallatszott.
– Na, ez mi? – mordult fel, miközben belépett.
A zenéhez még a medicinánál is kevésbé értett.
– Cöliákia – csapott nyelvet Kovács.
– Nem kedvelem a jazzt. És a betegnek mi baja?
– Gluténérzékeny – csapott még egyet. Jó nagyot, biztos, ami biztos.
– És magának? Maga is gluténérzékeny? – fordult Almásy érdeklődés hiányában rögtön a következő beteghez.
– Nem, kérem, én katolikus vagyok – mentegetőzött, érezte, nem kielégítő a válasza.
– Nem baj, majd rendben jön – és Almásy csalódottan fordult a kórterem utolsó ágyához, ezzel együtt szinte csak véletlenül az azon fekvő beteghez is.
– És maga miért van itt? – kérdezte tőle.
– Nem tudom.
– Nem tudja? Hogyhogy nem tudja? – értetlenkedett, mintha csak azt mondták volna neki, hogy bebizonyosodott, a Föld lapos.
– Csak behoztak ide.
– Ez nem lesz elég – csettintett Almásy elégedetlenül – ennél jobb indok kell. Találjon ki valamit!
– Nem is tudom – mélázott el a férfi. – Mondjuk, meghűltem?
– Fantáziátlan! – szisszent fel a pipája mögül szemrehányóan.
– Szégyellje magát! Nem mondhat ilyet. Ez nem fog tetszeni a professzori viziten sem senkinek. Ki kell találnunk valamit jobbat.
– Kitalálni? – képedt el a beteg.
– Ha csak úgy megy. Na lássuk csak. Kellene valami izgalmas.
Valami eredeti. Egy igazi kuriózum! Legyen mondjuk, légiósbetegség?
– Légiós betegség?
– Nehezen diagnosztizálható, nehezen gyógyítható, bele lehet halni. Jó lesz – lelkesedett miközben gyújtatlan pipájába szívott.
– De kérem, bemondásra biztos nem lehet elkapni… – ment bele a páciens az értelmetlennek tűnő vitába.
– Hát ezt honnan tudja maga? Mostanáig nem is hallott róla.
– Hát, a neve alapján egy vizekben előforduló baktérium, a Legionella pneumophila által okozott tüdőgyulladással kezdődő, de végső soron több szervrendszert érintő, magas lázzal járó fertőző megbetegedés.
A beálló csendben csak a pipa koppanását lehetett hallani a kövön. És a dörömbölést a vasajtón.
– Kovács? – fordult Almásy a kollégájához, miközben lehajolt a pipájáért.
– Igen – nyelvcsapás –, doktor?
– Írja fel, hogy félrebeszél. Összevissza hadovál! Még kettőt pislogok és detektívekről meg cowboyokról kezd beszélni! Fertőzés… persze, még jó, hogy nem vesztegzárért kiállt! Hát úgy néz ki ez a kóceráj, mint a flancos Grand Hotel, kérem? Következő!
A menetoszlop hátraarcot vett, és a meneteléstől lehető legtávolabb eső összevissza léptekkel elhagyta a kórtermet. Tarkókon legördülő izzadtságcseppeken csillant meg a kora reggeli napfény. A vasajtón való dörömbölés távoli fegyverropogásnak hatott.
A következő kórteremben egyetlen ember feküdt. A sarokban álló ventilátor, az éjjeliszekrényen csukott könyv. Az egyik rozzant, a másik vaskos.
– Jó reggelt! – köszönt Almásy.
– Jót… – dünnyögött a beteg.
– Magának mi baja?
– Meg akarok halni.
– Dehogy akar… – Almásy legyintett, de kissé meglepődött.
– Már egyszer megpróbáltam.
– Megpróbált öngyilkos lenni? Hogyan? – érdeklődött.
– Tegnap este elkezdtem olvasni a Háború és békét. Oroszul. Hátha belehalok az unalomba.
– Oroszul unalmasabb, mint magyarul?
– Nem tudok oroszul.
– Értem. És sikerrel járt?
– Mármint, hogy sikerült–e megölnöm magam?
– Igen.
– Nem.
– Logikus – fogadta el a megdönthetetlennek tűnő állítást Almásy. – De miért akarja megölni magát egy életerős fiatalember? Keresse meg a szép dolgokat az életben. Menjen el színházba!
– Színész vagyok – alkudozott a beteg.
– De valami humoros darabot nézzen meg – kontrázott Almásy.
– A színpadon nincs nálam viccesebb ember a városban.
– Akkor meg mi a baj?
A beteg látszólag gondolkodóba esett. Érezni lehetett rajta, hogy a meggyőző válaszon gondolkodik.
– Most nincs rajtam a kosztüm és nem vagyok kisminkelve.
Almásy gondolkodóba esett.
– Szilvike, tud valamit tenni? – fordult a vizit alatt először a nővérhez.
– Miért én? Csak mert nő vagyok? – sosem fog kiderülni, hogy a felháborodás minek szólt. Hogy csak azért kapott feladatot, mert nő volt, vagy önmagában azért, mert feladatot kapott.
– Valójában azért, mert maga az egyetlen, aki tényleg itt dolgozik.
– Hogy… hogy mondja? – a megnevezett Szilvike háborgása őszinte meglepetésbe csapott át.
– Szilvike ma kezdett – szólt közbe Kovács. Ipszilon nélkül. – És az arckifejezése alapján Szabó sincs még képben.
Az orvostanhallgató továbbra is nyugodt volt. És katolikus.
– Nézzék, én nem akarok balhét. Lényeg, hogy meglegyen a pecsét a leckekönyvembe.
– Várjanak, hogy értik, hogy csak én dolgozok itt? – hebegett tovább az ápolónő.
– Szilvike… maga szerint kik dörömbölnek az ajtón?
– A… nem tudom.
– Maguk nem igazi orvosok? – csatlakozott vissza a beszélgetésbe az ágyon fekvő beteg.
– Itt aludtam a maga melletti ágyon az éjjel – világosította fel Almásy. – Tudja, hogy motyog olvasás közben?
– De hát… maga vizitel? – Az ágyon fekvő beteg túllépett a saját motyogásán, és a tárgyra tért. Arra, amire szerinte érdemes volt.
– Gondoltam, körbenézek. Mi baj lehet belőle – rántott vállat Almásy.
– Komolyan kérdi? Nem is tudom. Én például most mondtam, hogy öngyilkos akarok lenni. Maga szerint mindegy, hogy mit mondanak nekem? – A beteg nem titkolt háborgással próbálta kérdőre vonni az álorvos.
– Most öngyilkos akar lenni? Éppen itt és most? Le akarja nyelni keresztbe a Háború és békét, hogy megfulladjon? – érdeklődött Almásy.
– Most nem, de… – kezdett volna magyarázkodni a beteg.
– Na ugye. Szívesen – a köpeny annyira büszkén feszült az áldoktor mellkasán, hogy félő volt, lepattantak a gombok. Pedig egy sem volt rajta.
– Ne viccelődjön velem, uram! Ezek komoly dolgok! Mégis mit mondott a többi betegnek?
– Semmit, amitől bajuk lehetne. Mert magának mit mondtak, hogy meg akar halni? – háborodott fel kissé Almásy. Kissé csalódott volt, hogy nem győzte meg azonnal a szobatársát az igazáról.
– Ez nem így működik – válaszolt, de a tettetett magabiztossága nem tudta egyben tartani a hangszínét.
– Hát akkor, hogy működik?
– Csak… érzi. Hogy nem akar már mást. Tudja… – próbálta a beteg megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
– Érzi. És mit lát?
– Hogyan, kérem? – meglepte az orvos kérdése. Az álorvosé.
– Érzi, érzi. De mi lát közben? – Almásy, mintegy nyomatékosítandó a mondanivalóját, közelebb lépett az ágyban fekvő beteghez. – Mit hall? Mit szagol? Ha becsukja a szemét érzi-e a liget felől fújó zölddel teli levegőt? Vagy hallja-e az égen húzó madarak utazni vágyó eltökéltségét? És ha kinyitja a szemét, nem látja a világot, amiből hiányozna, ha nem lenne?
– Nem igazán… – hebegett a beteg.
– Nem látja az embereket, akik nevetnek magán a nézőtéren? Nem hallja a tapsot, nem érzi a fülledtséget a zsúfolt színházban?
– De én csak egyszerűen nem az vagyok, aminek látnak.
– A férfi úgy érezte, megtalálta a helyes érvet, de hangjában az csendült, mintha mégsem tudná meggyőzni saját magát sem.
– Az ember az, aminek mások látják. A léte pedig a tér, ami üres maradna utána.
– Nagy szavak valakitől, aki orvosnak tetteti magát.
Almásy hátralépett egyet. Attól, hogy valaki szélhámos, még érezheti rosszul magát, ha hazugnak nevezik.
– Megkérdőjelezés nélkül fogadná el a szavaimat, ha a köpeny rám lenne szabva. Én meg nevetnék magán, ha a színpadon látnám. Mert úgy másképp látnánk egymást. Az a kérdés csak, hogy mi a fontosabb. Az, ahogy mi látjuk magunkat egyedül, vagy ahogy százak látnak minket. A halottat sajnáljuk igazán vagy a gyászoló tömeget?
– Engem nem is gyászolnának tán – vetett fel egy újabb érvet a férfi, de egyre inkább csak kapálózott.
– Mindenkit gyászolna valaki. Ha nem a nevét, akkor a tetteit. Vagy csak egy érzést, amit okozott. Egy reakciót, amit kiváltott.
– Nem tudom, mit mondjak – feladta.
– Talán mesélhetne az egyik darabról, amiben játszik… – mosolyodott el Almásy.
Az egyre hangosabb dörömbölés egy pillanatra megszűnt, de csak hogy tőle jól elkülönüljön a feltehetően a vasajtó kicsapódását jelző hangos robbanás. Almásy ipszilonnal nem csak tettetett nyugodtsággal fordult a kórterem nyitott ajtaja felé. Néhány másodpercig a folyosót nézte, majd lassan visszafordult a beteg felé.
– Almásy József – nyújtott neki kezet.
– Fehérvári Jenő – fogadta el a férfi.
Az áldoktor tekintete még egy pillanatig elidőzött a színészen. Jenőn. Fehérvári Jenőn. A nevettetőn, akinek lénye nagyobb teret foglalhat el a világban, mint ő maga hinné. Aztán lassan levette a köpenyét, ami még a fogasnak is jobban állt, mint neki, majd lassú léptekkel a betegtársa melletti üres ágyhoz lépett. Leült, lassan kicsúsztatta a lábait a papucsából, majd lehevert.
Kintről lépéseket hallott és néhány aggodalmas szót.
– Minden rendben volt, Szilvike?
– Igen, főorvos úr. – A nő hangjából csak minimális zavartság hallatszott.
Bent a kórteremben a kettes ágyon Almásy József elmosolyodott, halkan újra Fehérvári Jenő felé fordult.
– Időnként jó, ha kibújunk a bőrünkből, ugye? Ha egy másik szerepbe helyezkedünk bele.
– A színpadon?
Almásy őszintén elmosolyodott.
– Igen. Ott is.
A jóleső fizikai munkától szinte megrészegülve, kissé olajos ingujjal, csapzott hajjal és verejtékes homlokkal lépett be a főorvos. A valódi. A szeme alatti ráncok el tudtak volna mesélni egy történetet arról, hogy egy jól fésült fotel-intellektuel hogyan változott át ma reggel zárakat feltörő betörővé.
– Jó reggelt, uraim!
Rendeld meg!
A kötet most kedvezményesen megvásárolható, amíg a készlet tart.
Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 358
Megjelenés: 2022. július 15.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786150150772
Méret: 190 mm x 130 mm x 18,36 mm
Borítógrafika: Korcsmáros Pál stílusa alapján
Rajz: Garisa H. Zsolt
Szín: Varga „Zerge” Zoltán
Moly.hu adatlap
Original price was: 990,00 Ft.680,00 FtCurrent price is: 680,00 Ft.
Stílus és Technika
Legutóbbi hozzászólások