Kárhozott testvériség

I.

1312 Franciaország, Tonnere

A Marchesoif rendház kápolnájában csak egy magányos gyertya égett az olvasópult mellett. A kora tavaszi eső fagyos, nehéz cseppekben dobolt a cseréptetőn, és a lúdtoll halk sercegéssel szántott a pergamenen, különben csend volt a néma, hideg teremben. Robert de Tremelay, a testvériség veterán lovagja előtt egy hatalmas méretű, bronzpántos kódex hevert kinyitva a márványból faragott táblán. A fekete bőrbe kötött könyv öreg lapjain hangyányi betűkkel rótt sorok kígyóztak a színes miniatúrák között. Az ősz férfi aranykeretes üveg olvasót csúsztatott a szöveg felett, miközben egy héber nyelvű szószedet segítségével jegyzeteket készített a fóliánshoz, amikor megzörgették az ajtót. A vastag tölgydeszkákra előbb kettőt, majd kis szünet után újból kettőt koppantott a kései látogató.
Robert de Tremelay sóhajtva becsukta a vaskos kötetet, és magához vette az alatta lapuló háromélű páncélszúró tőrt. Léptei visszhangot vertek az üres kápolnában, míg az ajtóig sétált. Kinyitotta a kéttenyérnyi kovácsoltvas kis ablakot. Az északról fújó szél hideg esőpermetet vágott az arcába.
– Ki jár itt? – kérdezte a kinti sötétséget.
– Igaz barátok, kik egy lovon jöttek – hangzott a felelet, mire elhúzta a reteszt és kitárta az ajtót. Három férfi lépett a szentélybe. Elsőként egy fiatal harcos egyszerű kereskedő ruhában, de a viaszosvászon köpeny alól tompán csillant ki egy normann kard meztelen pengéje. Szabad kezével lehúzta a fejéről a csuklyát. Rövidre vágott, sűrű, fekete haja nedvesen tapadt a koponyájára. Hidegszürke szeme gyanakvóan villant körbe a kápolna félhomályában.
– Az ifjú Jacques Berard! – mosolyodott el az ősz templomos, és karját nyújtotta, amit a fiú erősen megszorított. A másik jövevény is lekanyírította magáról a vizes lebernyeget, ami alól egy hosszú, fekete hajú, nőiesen finom arcélű fiatal lovag bukkant elő. Robert az ő alkarját is megszorította.
– Kristan! Alig ismertem rátok! Férfivá értetek.
– Kénytelenek voltak – mondta a harmadik látogató, egy élete delén járó, aszkéta vonású férfi. – A négy év bujkálás harcossá nevelte őket.
– Thibauld! – nyújtotta neki is a kezét Robert, és a két veterán testvér szomorúan összenézett.
– Kelemen végül megtette – mondta keserűen Thibauld. – Tegnapelőtt feloszlatta a rendet a zsinaton. Eddig tartott a remény. Eljöttünk a ránk jutó ereklyékért Craon preceptor vállalása szerint.
– Ő hol van?
– Lefogták Párizsban a rendház javával még a nagy tisztogatás napján.
– Hányan maradtatok? – kérdezte gyanakvóan Robert. Gondosan bezárta az ajtót, és bentebb invitálta vendégeit.
– Én, és a három frissen felavatott testvér. Meg egy bő tucatnyi hűséges fegyvernök – felelte az aszkéta arcú templomos csendesen, de szemében konok elszántság csillant. –Tudom, nem sok, de Craon esküje reám szállt. A rend élni fog. Ha mint egy széttört tükör egy szilánkja, akkor úgy. Mi egy igen kis szilánk leszünk. Eljöttünk az ereklyékért. Voltak mások is? Maradt nekünk valami?
– Mindenki eljött a feloszlatás hírére. Gerard de Naplouse és kísérete távozott utoljára napszálltakor. Toroga nagyúr van már csak, aki éjfélre ígérte magát. Vichier hónapokkal ezelőtt megüzente, hogy nem fog jönni. Így egy ládát elvihettek. Bizonyára lesz benne olyan, ami segítheti vállalásodat.
– Veled mi lesz, Robert?
– Ha az összes ereklyét kimenekítik, az én feladatom itt véget ért. Egy könyvtáros leszek könyvek nélkül, vagy egy kincstárnok kincsek nélkül – vonta meg a vállát az ősz lovag. – Az én rendházamnak írmagja sem maradt. Imával és elmélkedéssel fogom tölteni azt az időt, amit az Úr még nekem szán.
Újból megzörgették az ajtót. Ezúttal hosszan és erőszakosan.
– Kinyitni! A király nevében! – hallatszott át a vastag deszkákon a kiáltás.
A négy templomos az ajtó felé fordult. Thibauld és Kristan is fegyvert húzott.