Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Pesti balhé

Pályázatnyertes regény

Fülszöveg:

Egy keményöklű hadnagy, átkosból itt maradt titkos szervezet, egy piti bűnöző, egy formás ragadozó és egy gyönyörű nő…

A regény nem pusztán egy krimi, amelyben a hős nyomozó kitartó munkával és éles logikával megoldja a bűncselekményt. A rendszerváltás utáni években játszódó történetben semmi és senki nem fekete vagy fehér. A kegyetlen hóhérban megvan a gyengédség, a piti tolvajban az együttérzés, a vágy egy jobb élet iránt, és a rend őrei sem feltétlenül az igazság bajnokai.
Hogyan léphet ki a múlt árnyékából a nyomozó, aki szinte semmit nem tud a származásáról, és a hős forradalmár nagyapa emlékének az árnyékában nőtt fel?
Vajon kitörhet-e a gettóból egy kőbányai piti tolvaj, aki mindig a nagy fogásról ábrándozik?
Egy sikertelen bolti rablást követően Misi ölébe hullik a mesés vagyont ígérő zsákmány, amely fenekestől forgatja fel az életét, és megkapja azt a figyelmet, amelyre sohasem vágyott igazán.

Részlet Mészáros Lajos: Pesti balhé című regényből

Első fejezet

1.

1993. november 14. vasárnap

– Halljam, hol van? – tette fel a kérdést higgadtan Sebész, de a nyomaték kedvéért egy csattanós pofont is mellékelt hozzá.
– Rohadjatok meg! – közölte az ütés elszenvedője, miközben felszakadt szájából vér csurgott csupasz mellkasára.
Az áldozat, Erdős Péter ezután érthető módon folytatta az ingerült szitkozódást. A saját házában, este, előzetes bejelentés nélkül törtek rá egykori társai, Imre és Sebész. Kirángatták az ágyából, leteperték a földre, majd levonszolták a lépcsőkön a fényűzően berendezett budai villa dolgozószobájába. Végezetül úgy, ahogy találták, anyaszült meztelenül egy székhez kötözték.
A sebtében kialakított vallatóhelységben sejtelmes félhomály uralkodott. Csak a barokk diófa íróasztalon álló antik olvasólámpa szolgáltatott némi sárgás fényt, amit egyenesen Péter arcára irányítottak. Éppen úgy, ahogy minden rendes kényszervallatáson.
Sebész egyáltalán nem volt türelmetlen, de már irritálta a fékevesztett káromkodás, ezért újfent felpofozta Pétert, ezúttal ököllel, mire az elnémult. Sebész megfordult, és a lámpa fényét kezével kitakarva társa tekintetét kereste, aki egy hatalmas bőrfotelben terpeszkedett.
Imre mélyen barázdált homlokát dörzsölgette, miközben hüvelykujjával a halántékát masszírozta. A hatvanas éveiben járó férfi kocsonyás tekintete, püffedt, vörhenyes arca hűen tükrözte alkoholhoz fűződő halálos vonzalmát, és jelen esetben másnaposságát is.
– Hmm? – biccentett türelmetlenül Sebész, utasítást várva. Bár több mint két éve nem látta Imrét, őt nem lepte meg az állapota. Végigkísérték egymás életútját, gyerekkoruktól kezdve, így testközelből követhette lassú öngyilkosságát.
Imre egy csomag Symphoniát kotort elő az öltönyéből, kihúzott belőle egy cigarettát és rágyújtott. Jó mélyen letüdőzte a kesernyés füstöt, és azonnal köhögésben tört ki. Fájdalmas arckifejezése arról árulkodott, hogy ez a művelet cseppet sem segített sajgó koponyáján.
– Lennél kedves elárulni, hogy miért csinálod ezt, Péter? – krákogta grimaszolva.
– Mit miért? – kérdezett vissza üvöltve a férfi, miközben erőtlen kísérletet tett kezei kiszabadítására.
– Az a kérdés, hogy miért szórakozol velünk? Mi mind egy oldalon állunk, sőt, mi több, barátok vagyunk…
– Sose voltunk barátok! – vágott a dohányos szavába Péter.
Imre az ablakhoz lépett, végigsimította a damaszt sötétítő függönyt, mialatt végig rosszallóan csóválta a fejét, mint aki szörnyen elégedetlen a hallottakkal.
– Szóval, azt mondod, hogy nem voltunk barátok? – kérdezte megjátszott csodálkozással a hangjában. – De ez a mérhetetlen gazdagság, amire szert tettél az elmúlt évtizedekben, a rendszer által jóváhagyva, a közvagyonból finanszírozva, az azért jó volt, ugye? – mutatott a szoba falait díszítő festményekre. – Arról nem is beszélve, hogy mindkét gyermeked az Egyesült Államokban tanulhatott, ahol mi segítettünk megalapozni az életüket.
– Én ezekért mind megdolgoztam! Megérdemeltem!
– Dolgoztál? Na, ne röhögtess… nélkülünk egy senki lennél! Mindent nekünk köszönhetsz! Most pedig válaszolj! Hol van?
– Mi hol van? Azt se tudom, miről beszélsz! Engedjetek már el!
– Ne hazudj a képembe!
– Nem hazudok!
– Pedig tudjuk, hogy tudod, hogy hol van, amiről már mi is tudunk!
A mondat hallatán halvány, visszafogott mosoly ült ki Sebész arcára, ami nem kerülte el Imre figyelmét sem.
– Most mi van? – nézett társára felhúzott szemöldökkel.
– Á, semmi – vigyorgott amaz.
– Nem fogom a kedvedért átfogalmazni – duzzogott Imre, és elfordította a fejét. – Péter, legalább azt áruld el, hogyan tudtad ennyi éven át titokban tartani, hogy nálad van? És egyáltalán, mi hasznát láttad így?
– Te teljesen hülye vagy? Tényleg nem érted, hogy fogalmam sincs, miről zagyválsz?!
Imre a megkötözött férfi arcába fújta az utolsó slukk füstjét, ezután a csikket látványosan átnyújtotta Sebésznek.
– Én a helyedben most rögtön beszélnék, hiszen ismered őt – biccentett sokatmondóan a mellette álló társa felé.
Igen, tudta, hogy kicsoda Sebész, hát hogy a kurva életbe ne tudta volna!
– Higgyétek el, hogy tényleg nem… én semmit se értek! – hebegte, miközben rémülettel telt szemét le sem vette a parázsló csikkről.
Sebész lassan megsimogatta a férfi izzadságtól csatakos fejét, és perverz élvezettel búgta:
– Tudod, szeretném azt mondani, hogy ez csak üzlet, bla, bla, bla, de az igazság az, hogy ezt nagyon fogom szeretni! – Amint befejezte a mondatot, ráfújt a halványan parázsló csikkre, mire az vörösen felizzott; nem teketóriázott, rögvest a férfi combjába mélyesztette.
Péter felüvöltött a fájdalomtól és megperzselt bőrének kellemetlen szaga lassan betöltötte a szobát. Eközben Sebész arca felragyogott és egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkát, mert végre megint úgy érezhette, hogy él! Ismét önmaga lehetett, mint a régi szép időkben, nem pedig egy haszontalan vénember, aki nap mint nap otthon üldögél „öregszagú” köntösében és csak várja a kaszást.
– Mit szólnál hozzá, ha kiherélnélek? – folytatta kéjesen.
– Basszátok meg, ti őrültek vagytok! – sziszegte összeszorított fogakkal Péter.
– Imre megmondta az előbb, hogy tudjuk, hogy tudod, hogy… – Sebész szava hirtelen elakadt, elmosolyodott, és erősen megmarkolta a férfi pöttömnyire zsugorodott farkát.
– Ne… Kérlek… csak ezt ne! – fakadt sírva végső elkeseredésében.
– Tudtad, hogy a tököd összeköttetésben van a fenekeddel? – vigyorgott Sebész, egyre szorosabban markolva az említett testrészt.
– Nem… – nyögte Péter, teljesen elvékonyodott hangon.
– Ha levágom – hatásszünetet tartott –, összeszarod magad! – fejezte be diadalittasan mondandóját, és egy gyors mozdulattal eljátszotta, mintha tényleg le akarná metszeni a megszorongatott péniszt.
Péter rémületében felsikoltott, úgy vernyákolt, mint egy bagzó macska, azután minden átmenet nélkül, egyszerűen elájult. Ezzel együtt fekália bűzlő folyama kezdett el csörgedezni alatta.
– Semmit se változtál – jegyezte meg fejcsóválva Imre.
– Én megmondtam, hogy összeszarja magát – vonta meg a vállát vigyorogva Sebész.
– Még jó, hogy leterítettük a fóliát, viszont ez a bűz, ez valami borzalmas – folytatta Imre, miközben egy zsebkendővel eltakarta az orrát. – Pucold fel alóla!
– Jól van – sóhajtott Sebész –, de add a kezed, segíts felkelni – nyújtotta balját, miközben gyermeki huncutság ült ki az arcára.
Imre első szándékból oda is lépett hozzá, ám egy pillanattal később, amikor eljutott tudatáig a turpisság, rémülten visszarántotta Sebész felé nyújtott jobbját, mely egy pillanattal korábban még Péter nemi szervét markolászta.
– Na, ne szórakozz velem – grimaszolta –, én aztán meg nem fogom a kezed! Most inkább kimegyek vizelni, míg te takarítasz!

2.

 

Kovács Misi a lepukkant, Bihari úti bérház harmadik emeletén kénytelen-kelletlen, de munkára fogta agytekervényeit. Bár ez korántsem volt egyedi, netán kirívó eset, hiszen hetente legalább egyszer előfordult vele, és mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették őt (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezen felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Elvégre 22 évesen kijárna már a dolce vita. Végre-valahára olyan nagymenő akart lenni, aki cigipapírként is ötszázasokat sodor fel, és meglátása szerint mind- ehhez továbbra sem volt semmi másra szüksége, mindössze a tuti balhé végrehajtására. Viszont az elmúlt hetekben több ilyen jellegű, ám sajnálatosan félresikerült „tuti” ügybe is beletört a bicskája, mely eredménytelenség változtatásokért kiáltott. Így ez alkalommal azzal kezdte a felkészülést a melóra, hogy a felhalmozódott negatív tapasztalatokat alaposan kielemezte.
Vasárnap délben, miután elfogyasztott egy párizsis szendvicset, kényelmesen elnyúlt az ágyán (a koszlott fekhely elnyűtt rugói eközben a földet súrolták), kezeit a feje alá tette, majd fél óra leforgása alatt sikerült is azonosítania azt az egy fő okot, amely mind ez idáig gátat szabott könnyű és gyors meggazdagodásának.
A balszerencse az, melyről tudható, hogy ha mellénk szegődik, nemigen áll tovább, és akivel Misi gyerekkora óta kéz a kézben jár. Egyértelmű és könnyű szívvel vállalható befutó volt, mint legfőbb indok a sikertelenségre. Nagy kő esett le a szívéről, hogy ily módon felmentést adhatott magának, és amint felébredt a szundikálásból (az önvizsgálat elég fárasztó tud lenni), rögvest belevágott a legújabb balhé kifundálásba.
Felült, kinyújtóztatta végtagjait, aztán lehajolt a körülötte felhalmozott szemétkupachoz és beletúrt annak kellős közepébe. Néhány csótány duzzogva nézett másik búvóhely után. Úgy rémlett neki, hogy lennie kell ott egy Budapest térképnek, amit még augusztusban zsákmányolt a Váci utcában egy turista farzsebéből. Fintorogva félrekotorta a penészes ételmaradékokat, a több tucat összegyűrt pöttyös rudi csomagolópapírt, cukorkás fóliákat, kakaós zacskókat, hogy megtalálhassa az ágy alá csúszott térképet. Már augusztusban is biztos volt abban, hogy egyszer még jó lesz valamire, és tessék, igaza lett!
Óvatosan széthajtogatta és kiterítette a matracára, aztán nekilátott átböngészni a budai oldal őt érdeklő utcáit. Később, saját lakhelyétől kiindulva, a mutatóujjával megrajzolta az odáig vezető útvonalat. Mindeközben erősen igyekezett fejében elraktározni, hogy mikor, melyik közlekedési eszközre kell felszállnia és hány megállót kell majd megtennie azzal.
Lépésről lépésre haladva vette át a rá váró feladat minden mozzanatát, miközben előkészítette a kivitelezéshez szükséges felszerelést, amit azután a nadrágzsebében rejtett el. Miután aprólékosan átgondolt és alaposan ellenőrzött mindent, végre kifújhatta magát. Ismét. Elterült az ágyon, aztán csak bambán, félálomban bámulta a szürkésfehér, repedezett mennyezetet. Zsongott a feje a tömérdek információtól, melyet megpróbált beleszuszakolni, és már a felette összevissza futó hézagokban is Rózsadomb kacskaringós utcáit vélte felfedezni, ennek ellenére jóleső bizsergés borzolta testét. Ismerős volt számára ez a kellemes, vágyakozással teli érzés, ám ez alkalommal más is keveredett belé; valami új, valami jobb, és ettől a plusz valamitől lett igazán izgatott. Habár ezt a valamit nem volt képes nevén nevezni, mégis minden porcikája azt súgta, hogy ma este örökre meg fog változni az élete, és soha többé nem tér vissza jelenlegi, nyomorúságos kerékvágásába.
Lehunyt szemmel ábrándozott tovább, míg Budapest sötétségbe nem burkolózott. Akkor útnak eredt, hogy kifossza a Bólyai és Apostol utcák kereszteződésében álló közértet.

***

Misi egész testében reszketett, mire kétsaroknyira megközelítette a boltot. Ezt természetesen a csípős hidegre fogta, mert sosem vallotta volna be magának, hogy fél. Hiába fűtötte őt az izgatott vágyakozás, a susogós melegítő nyakát muszáj volt felhúznia az orrára. Elkékült kezét zsebre vágta, és a mindig precízen megkoreografált laza mozgását, mellyel mások előtt szokott parádézni, most inkább hanyagolta. Összehúzta magát és szaporán szedte a lábát.
Régóta híján volt már egy kabátnak, egy igazán meleg téli dzsekinek. Arra az egy bizonyos kabátra vágyott, arra a vagány szőrmegallérosra, amilyet az amcsi rappereken látott a videóklipekben… A tervének részét képezte az is, hogy ha bejön a balhé, a Váci utcában megveszi a hőn áhított dzsekit. Igen, Magyarország legdrágább üzleteinek egyikében fogja megvenni, mert márkásat és eredetit akart, nem holmi utánzatot a gyáli lengyelpiacról, mert olyat bármelyik csöves vehet magának.
A nedves aszfaltút egyik oldalán házak – mit házak, villák! – álltak, hatalmas kertekkel, magas, masszív kerítésekkel. Másik oldalt Pest szürke ködfoltokon átsejlő, tompa fényei látszottak a máskor csodálatos panorámát nyújtó hegyoldalról. A környék szépsége mit sem változott az elmúlt években, ám a kellékek, mintegy varázsütésre, lecserélődtek. Ez még Misinek is feltűnt. Alig három éve, a rendszerváltás előtt Zsigulik és Moszkvicsok parkoltak a villák előtt, de ő aznap este egyet sem látott; helyüket mind egy szálig nyugati autók vették át.
Szájtátva állt meg egy villa előtt, melynek felhajtóján vadonatúj, lilásbordó Jaguár XJ6 parkolt. Nyolchengeres, háromezerkettőszáz köbcentis motorral… ilyet se látott még élőben! Az autó csodálatos volt, szinte ráfeszült az útra a széles kerekeivel, gyönyörű, metál fényezése a padlizsán színét idézte. Szeretett volna odahajolni a vezető oldali ablakhoz és meglesni a műszerfalat, a kocsi belsejét, mint ahogy az ilyen esetekben szokása volt, de a díszes, kovácsoltvas kerítés útját állta.
– Egyszer nekem is lesz egy ilyen! – sóhajtotta párapamacsokat lehelve maga elé.
Izgatottan indult tovább, hiszen már csak egy sarok választotta el a hőn áhított meggazdagodástól. Szinte hallotta, ahogy zizegnek kezében az ezresek, látta maga előtt a zöld Bartókokat és érezte az új kabát melegét a testén. Ismét beleborzongott a gondolatba, hogy végre megváltozhat az élete és megannyi sikertelen próbálkozás után révbe érhet. De lehet, hogy csak a hideg rázta…
Pár lépésnyire a céltól a nyálkás, sűrű ködön át felsejlett a kiszemelt bolt sziluettje. Hunyorogva vette szemügyre a szocialista időkből ismerős, tipikus „sarki kisközértet”, ami szürke falaival, rozoga bejáratával és az ahhoz vezető téglavörös lépcsőkkel nem kelthette azt az érzést senkiben, hogy odabent hegyekben áll a zöldhasú; még Misiben sem.
Összeráncolt homlokkal túrt bele ápolatlan, kócos, fekete hajába, mialatt átfutott az agytekervényein, hogy talán érdemes lett volna az akció előtt legalább egyszer eljönnie ide személyesen, és nem csak egy fülesre hagyatkozni. Lehet, hogy megszívatta magát? Pedig tisztán emlékezett, hogy egyik este, lent a krimóban egyöntetűen megfelelő célpontként emlegették ezt a helyet, ahonnan zsákszámra talicskázzák ki a bevételt a tulajok.
Felnézett a közért homlokzatára szegecselt, kopottas cégtáblára, melyet neoncsövek fogtak közre és világítottak meg halványkék fényükkel. A fehérre pingált bádoglemezen fekete betűkkel a következő felirat virított:
„kis-NAGY ABC”
A bolt ajtajára kifüggesztett, kartonpapírra írt tájékoztató szerint még volt 10 perc zárásig.
Körbekémlelt az utcán járókelők után kutatva, de öt méternél messzebb nem látott el. Benézett hát a sarkon túlra, a másik utcába is, ami szintén csendesnek és kihaltnak tűnt.
– Legalább az időzítés tökéletes – motyogta, és zsebéből előkotorta a gondosan összehajtogatott felszerelést; egy felszaladt szemű nejlonharisnyát.
Nagy műgonddal bújt bele (ezt otthon többször is gyakorolta), ügyelve rá, hogy a hibás rész hátulra kerüljön. Végigfutott a hátán a hideg, ahogy a nejlon alsónemű a fejére feszült, de úgy volt vele, hogy ez is a munka része, ennyit ki kell bírnia. Vágott egy grimaszt, remegő kezét a melegítő felső zsebébe csúsztatta, oly módon, mintha stukker lenne elrejtve benne. Szíve már a torkában dobogott, és a hideg idő ellenére érezte, ahogy tarkóját izzadságcseppek csiklandozzák.
Összeszorított fogakkal, óvatosan lopakodva ment fel a lépcsőn, kezét a fagyos kilincsre helyezte, aztán lassan benyitott az üzletbe; a bejárat fölé szerelt csengő azonnal hangos kolompolásba kezdett.
– A francba! – sziszegte ijedten.
Visszafojtotta a lélegzetét és mozdulatlanná dermedt, mint egy vadászkutya. Néhány idegőrlő másodperccel később megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kolompolás hangjára nem bukkant fel senki. Óvatosan, hogy ne csapjon több zajt, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és szemügyre vette a boltot, ami olyan kicsi és lepukkant volt, mint amilyenre a külseje alapján számított. Lehetett vagy tizenöt négyzetméter az egész.
Misivel szemben, a bolt közepén egy polcsor húzódott, megrakva édességekkel, lekvárokkal, konzervekkel. Tőle jobbra egy ósdi tejhűtő zümmögött, amellett a hangokból ítélve egy újabb hűtőegység lehetett, de azt már eltakarta az előtte tornyosuló polc. Ahogy balra fordult, azonnal felragyogott a szeme; szinte karnyújtásnyira virított tőle az elárvult kassza. Egy fehér bútorlapokból készült, derékmagasságú, több méter hosszú pult bal szélén díszelgett az egység. Körülötte ötösével kizacskózott, szikkadt zsemlék várták, hogy valaki hazavigye őket.
Első pillantásra szerelembe esett a testes, szürke-fehér pénztárgéppel. Onnantól nem is tudott másra koncentrálni, így érthető, hogy egyáltalán nem érezte gyanúsnak a bolt ürességét. Míg hatodik érzéke kézzel-lábbal hadonászott, Misi csillogó szemmel, vigyorral a képén indult meg a pénztárgép felé, hogy felmarkolja annak tartalmát… ám a következő pillanatban tompa puffanással vágódott hanyatt a nedves padlón. Hatodik érzéke durcásan csóválta a fejét…
– Segíthetek? – csendült fel rögtön egy nyájas, ám korántsem angyali hang.
Misi félszegen nyitotta ki a szemét. Először csak a szivárvány színeiben pompázó csillagokat látott, kisebbfajta tűzijátékkal a háttérben, majd azokon túl felderengett a fölé tornyosuló férfi alakja. Kopasz, minimum százhúsz kilós, karfiolfülű birkózó, aki őszinte, gyermeki mosollyal az arcán támasztott egy felmosónyelet.
– Csúszik a padló – közölte vigyorogva.
– Vettem észre – nyögdécselte válaszként Misi.
A harisnyán át megtapogatta lüktető koponyáját, miközben azért fél szemmel az előtte álló, két fejjel magasabb szörnyet vizslatta.
– Most már tudom, mit jelent a bolton a „kis-NAGY” felirat – sóhajtotta lemondóan.
– Ja, a bolt a kicsi, én meg a Nagy! – válaszolt a hegyomlás, és lassú, kéjes mozdulattal, olyan bűnös élvezettel, mintha VHS kazettán hangalámondásos tiroli pornót nézne, lehúzta Misi fejéről a harisnyát. – Hát ez? Minek? Ilyen hideg van odakint? – folytatta kaján vigyorral az arcán.
A súrlódástól égre meredő, kócos haja még a szokásosnál is szerencsétlenebb külsőt kölcsönzött Misinek. Némi jégpályára való csúszkálást követően sikerült feltápászkodnia a földről, és azonnal zsebre vágta a kezét, hogy odabent újfent pisztolyt formázzon belőle. Alkalmi fegyverét habozás nélkül rászegezte az eladóra.
– Jót szórakoztunk, seggfej! Most viszont pakold ki a kasszát és már itt sem vagyok! – mordult rá, amilyen mély hangon csak tudott.
A hatás kedvéért sokatmondóan biccentett egyet a „pisztoly” irányába és reménykedett, hogy a nagydarab pali is azt látja benne, amit ő szeretne.
– Mondanám, hogy beszartam tőled, de nem akarok hazudni – mosolygott cinikusan az eladó, mire Misiben egy világ dőlt össze. – Nyugodtan vedd elő a stukit! Csak nehogy szappanból legyen, mint abban a Woody Allen filmben! Bár, ki tudja… ahogy így végignézek rajtad, hasonlítasz rá. De most tényleg! Nyeszlett kis törpe vagy, már csak a szemüveg hiányzik rólad.
– Woody ki? – értetlenkedett Misi, de kénytelen-kelletlen belátta, hogy terve kudarcba fulladt, így kirántotta kezét a zsebéből, és rögtön egy váltott lábas ugrással kung-fu alapállásba helyezkedett.
Ahhoz képest, hogy életében nem sportolt semmit, egész jól utánozta a mozdulatokat, és tapasztalatból tudta, hogy az elrettentő fellépés nagyon sokat számít. Pláne akkor, ha valaki vasággyal együtt is csak ötven kilót nyom és nem éri el a százhetven centit sem, mint ő. Egyszóval, hogy még jobban nyomatékosítsa szándékának komolyságát, elővezette Bruce Lee legendás mozdulatát: hüvelykujjával megérintette az orrát, aztán kinyújtotta a kezét és négy ujját egyszerre mozgatva intett a férfinek, hogy támadjon. Igyekezett a lehető legszigorúbb, vérszomjas arckifejezését elővenni, és szinte megfagyott körülötte a levegő, ám ez látszólag semmi hatást sem váltott ki ellenfeléből. Úgy tűnt, hogy a boltos egyszerűen nem bírja levakarni a karfiolfülei közé szorult mosolyt, és ahogy teltek-múltak a másodpercek, a helyzet egyre kínosabbá vált Misi számára. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Eddig a pontig tartott a tudománya, és most egyetlen haverja sem állt a háta mögött, hogy kihúzza őt a csávából.
– Figyelj, kis Woody – törte meg a csendet a boltos –, jópofa srác vagy, meg minden, és nem akarom szétverni rajtad ezt a felmosónyelet, mert még új, de ha nem takarodsz ki az ajtón önszántadból, én esküszöm, kisegítelek rajta! – A hegyomlás, csak hogy nyomatékot adjon előbbi mondandójának, dobbantott egyet a lábával. Mintha kisebb földrengés rázta volna meg a bolt környéket.
Több se kellett Misinek! Riadt nyúl módjára pattant ki a nyitott ajtón és kezdett eszeveszett vágtába. Ötven méterrel arrébb, kifulladva, lihegve fordult vissza, hogy meggyőződjön róla, biztonságos távolságba került.
– Szerencséd, hogy nem aprítottalak szét! – üvöltötte a tisztes távolságtól és a köd lepte sötétségtől felbátorodva.
A birkózó lecövekelt a bolt lépcsőjén. Esze ágában sem volt megkergetni a tolvajt.
– Szivi, gyere vissza, kérlek! – kiáltotta röhögve és integetésre emelte a karját. – Itt maradt a harisnyád! – Úgy lóbálta az alsóneműt, mint ahogy a kisdobosok lengették zászlócskáikat a dísztribün előtt masírozva május elsején.
– Rohadj meg! – mutatott be középső ujjával Misi, amiből a boltos már egy kukkot sem látott a köd miatt.
Orrcimpája kitágult, összeszorított szája csak egy vékonyka csík volt remegő arcán. Mérgében a járdaszéli, elszáradt bokrokat rugdalta, és amikor meglátta a korábban megcsodált autót – azt a bizonyos Jaguárt – a villa felhajtóján, teketóriázás nélkül átmászott a kerítésen. Legörnyedve, macska módjára lopakodott át az előkerten, és úgy fürkészte a terepet, mintha egérre vadászna. Egér? Neki sokkal nagyobb vadra fájt a foga: egy jaguárra!
Amint a luxusautó oldalához ért, még utoljára körbekémlelt, azután belesett az autó belsejébe. Vajszínű bőr borította az üléseket, az ajtókat, de még a kormánykereket is, mely világos enteriőrt mahagóni fabetétekkel ellensúlyozott a gyártó. A látottak elnyerték a tetszését.
Elégedett bólogatással nyugtázta a számára elérhetetlen luxust, és lekuporodott a gépkocsi mellé. Durcás volt és duzzogott, mint egy óvodás, aki most értesült arról, hogy szülei nem veszik meg neki a kiszemelt játékot.
– Nem fogok üres kézzel hazamenni! – sziszegte összeszorított fogakkal.
A motorháztetőhöz ugrott és megragadta az ott ágaskodó emblémát. Feszegetni kezdte a jaguárt, mert muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy képes elérni a kitűzött célokat, hogy korántsem annyira szerencsétlen, mint amilyennek jelenleg érezte magát. Nekiveselkedett, de az acél nem engedett. Ettől csak jobban feldühödött.
Lábát az autó lökhárítójának támasztotta, és teljes testével tépte, rángatta az emblémát, mint egy őrült, de legalább elérte vele a célját. Kisvártatva, fémes csikorgás kíséretében a kis jaguár kiszakadt a helyéről. Csak a szexhez fogható, jóleső kielégülést érzett, hogy végre magáénak tudhatta azt a kincset!
– Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!
Megállt benne az ütő, ahogy meghallotta az idegen férfi hangját, ami pár lépésnyire a háta mögött zengett. A villa kitáruló ajtaján át kiáradó fény pedig azonnal felfedte sötétben somfordáló alakját. Szerencsére maradt annyi lélekjelenléte, hogy nem vert gyökeret a lába, és ideje arra, hogy hasra vágja magát. Az adrenalinfröccs hatására szinte elit kommandóssá változott, egy másodperc alatt, és hangtalanul kúszott át a kocsi túloldalára. Aztán csak fülelt, lélegzet-visszafojtva , és reménykedett, hogy elkerülheti a lebukást.
Ami úgy tűnt, hogy sikerül neki, hiszen a villából kilépő férfi nem kezdett el hangosan óbégatni, nem ugrott rá üvöltve, az ökleivel kaszabolva a hátát, és még csak rendőrért sem kiáltott. Mindössze gyufasercegést hallott a Jaguár túloldaláról, és a murván csikorgó léptek zaját. Aztán egy pár fekete cipő állt meg közvetlen a gépkocsi mellett. Szíve a torkában dobogott. Egy cipzár fémes siklásának zaja szüremlett fülébe, egy rekedtes sóhaj, kisvártatva pedig vizelet akadozó csobogása.
Agya veszettül pörgött, de gondolatai a „hogyan vágjam ki magam a slamasztikából, amibe hülyeségem okán kerültem” címet viselő kézikönyv pontjai helyett teljesen máshol jártak. Egyre csak azon kattogott, hogy mennyire ciki lenne, ha felfedeznék őt, kezében a kocsi letört emblémájával, és emiatt a piti dolog miatt vernék bilincsbe a fakabátok. Nem is annyira a tulaj vagy a zsaruk előtt lenne kellemetlen a dolog, mert ugye az ő véleményük senkit sem érdekel, sokkal inkább a telepen, ha kitudódna, hogy miért kasztlizták be… pedig a kóterból tuti eljutna a hír… egy nap se kellene… és ez a sztori örökre bemocskolná csillogó renoméját.
Legalább egy VHS magnó lenne a hóna alatt, amit a villából mentett! Vagy a kisbolt bevétele, mondjuk kötegbe göngyölt ezresek dudorodnának a zsebében… Na, az menő lenne, és teljesen más megvilágításba helyezné őt, ha lebukna… De egy autóembléma? Tiszta blama…
Míg őt ezen gondolatok gyötörték, a Jaguár túlfelén a férfi befejezte a vizelést, eltaposta a csikket, és bement a házba. Végre kiereszthette a tüdejében rekedt levegőt, ahogy észlelte a távolodó lépteket, majd hallotta becsapódni a bejárati ajtót. Újra sötétségbe burkolódzott a gépkocsifelhajtó, remek alkalmat biztosítva Misinek a menekülésre, aki köszönte a lehetőséget és azon nyomban talpra ugrott.
Csak a kerítés tetején szólalt meg fejében a kisördög, emlékeztetve őt erre a mondatra:
„Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!”
A Jaguár mellett kuporogva eszébe sem jutott értelmezni a kifülelteket. De most, hogy az első sokkból felocsúdva éppen a jéghideg kovácsoltvasat markolászta, ismét bekúszott elméjébe, és határozottan érdekesnek találta. Sőt, mi több! Olyan kíváncsiság vett erőt rajta, ami néhány másodpercnyi tétovázás után, mint a gravitáció, lekényszerítette őt a kerítés tetejéről.
Az a nagyfokú tudásvágy, ami jelen esetben mohóságot jelentett, két kézzel markolt bele kócos hajába és húzta őt egyenesen vissza, a villához. Fejében hangosan csikorogtak a logika rozsdás kerekei, míg átvágott a gépkocsi felhajtón, és az épület oldalába kerülve az egyik ablakhoz nem lopódzott. Vélhetően féltett titkokat fürkészhet ki, mely információhalmazt felhasználva akár százezreket vagy talán milliókat is kereshet. Bár sosem keveredett ilyesmibe, de nem volt hülye. Columbo és Petrocelli ügyein nőt fel, melyek éppen elégséges és magabiztos alapot szolgáltattak elképzeléseinek ahhoz, hogy kivitelezhessen egy zsarolást. Az jól fizető meló, érdemes lehet kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy elég menő is…

***

Imre ugyan csak pár percig volt távol, ám visszatértekor azonnal leverte a víz, és kis híján elhányta magát az elé táruló látvány miatt. Az még csak hagyján, hogy Sebész nem takarította fel a mocskot, ez volt a kisebb, ignorálható probléma. A nagyobb, mely komoly magyarázatra szorult, és leküzdhetetlen akadályt gördített a vallatás folytatása elé, valamint csúnyán felkavarta Imre vodkával feltöltött gyomrát, az Péter padlón elterülő, élettelen teste volt. A férfi falfehér arcának a feje körül terjengő, feketének tetsző vértócsa adott rémséges kontrasztot, mintha csak a hirtelen láthatóvá vált aurája lenne. Ott feküdt, elvágott torokkal, mozdulatlan. Kikerekedett, bevérzett szeme a plafont bámulta, mindezt oly csendesen, némán… Némán! Ez a kurva némaság idegesítette Imrét a legjobban!
– Ezzel még várhattál volna… Nem adtam rá parancsot! – sziszegte dühtől remegő arcizmokkal.
– Pszt! – intette őt csendre Sebész, vértől csöpögő kését a szája elé tartva. – Épp azt próbálom kitalálni – folytatta suttogva, ügyet sem vetve az Imre által felcitált „erre nem adtam parancsot” témára –, hogy mi lehetett az utolsó gondolata.
– Te megőrültél? – hördült fel Imre, és mindkét kezével a nem létező haját markolászta. Persze nem várt választ, a kérdés pusztán költői volt, és teljességgel felesleges. – Legalább elárulta? – folytatta egy másik, lényegesebb kérdéssel, és jókorát húzott a zsebéből előkotort vodkából.
– Nem – válaszolta Sebész.
– Mi nem? – kiabálta Imre. – Nem őrültél meg, vagy nem árulta el?
– Dupla nem…
Imre feje lángolt a dühtől, és már úgy üvöltött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából.
– Baszd meg! Miért kellett? Most hogy szedjük ki belőle? Te vén idióta!
Eközben Sebész felegyenesedett a halott férfi mellől és ingerült társa fölé tornyosult, mint egy ragadozó a prédája fölé.
– Velem nem beszélhetsz így… – közölte rémisztően nyugodt hangon, szinte suttogva, miközben a vértől csöpögő pengével néhány milliméternyire megközelítette társa bal szemgolyóját. Hiszen jobbkezes, így volt kézenfekvő.
Imre arcából kifutott a vér. Nem úgy, mint Péteréből, de mégis hasonló módon kifehéredett. Gyöngyöző homloka, remegő keze mind-mind hűen tükrözték kétségbeesését, és azt a számára megdöbbentő felismerést, hogy az előtte pózoló idős férfi, akit valaha a legjobb és leghűségesebb „katonájaként” tartott számon, megőrült. Most már kérdezni is felesleges lett volna.
– Nyugodjunk le! – ennyit sikerült kinyögnie, és hátrálni kezdett.
– Tudom, hogy tudod, hogy csak… ugratlak! – kacsintott mosolyogva Sebész, és leeresztette a kését.
– Elmész te a búbánatos francba! – zihálta Imre, kezét a mellkasára szorítva, szívtájékon. Úgy volt vele, ha említett szerve megpróbálna kiugrani, amire komoly esélyt látott, legalább visszapréselheti a helyére.
És hogy mi járt eközben Sebész fejében? Őrület semmiféleképp, csupán hideg számítás. Beteljesítette évek óta elfojtott vágyait, vagyis elvégezte, amiért jött. Sikerült újra átélnie a katarzist, a velőt rázó kielégülést, és csak ez számított. Imre csupán kötelező kellék volt számára, a maga hülyeségeivel együtt. De hogyan tovább? Sajnos pillanatok alatt elillant az élvezet és rögtön komoly fejtöréssé nőtte ki magát a kérdés. Időre volt szüksége, hogy kifundálhasson valamit, ami továbblendíti az ügyet, ami mozgásban tartja az úthengert, a kormány mögött Imrével és a Vörös Illuminátus tagjaival.
Nagyot sóhajtott és nosztalgiával gondolt vissza a letűnt rezsimre, amit oly galád módon elsöpört a rendszerváltás. Ott, abban az időszakban, abban a másik világban (mintha nem is ez a bolygó lett volna), minden egyszerűbb volt. Mármint az ő szemszögéből. Naponta kapott újabb és újabb megbízásokat, mert mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. Mert meg kellett védeni a rendsz… a nagy semmit. De azt foggal, körömmel.
Cseppet sem bánta, hogy a paranoia és az emberi hülyeség akkora méreteket öltött, hiszen ez éppen kapóra jött számára akkoriban. Csak legyen mindig friss „hús” a székhez bilincselve a kihallgatóban, vagy az eltüntetőben. Mindössze ennyi kellett, hogy ő boldog legyen és magasról tett az ideákra, s a többi marhaságra, ami körülötte zajlott.
Viszont most időt kellett nyernie, hogy kitalálja, hogyan folytatódjon ez a történet. Imrére nézett, aki időközben sikeresen elkerülte a szívrohamot és az arcszíne is visszatért a megszokott lilásvöröshöz. Nyugtázta, azután fél szemmel Péterre sandított. És akkor megvilágosodott. Rájött, hogy a válasz ott hever a lába előtt, a padlón, vérbe fagyva! Jelenleg keresve sem találhatna jobb időhúzó tevékenységet, mint Péter testének aprólékos feldarabolása. Imre előtt szigorúan a hulla eltüntetésének megkönnyítésére hivatkozva… és amíg ő elszöszmötöl ezzel, addig társa kedvére felforgathatja a villát, hátha megtalálja, amit keres.
Imre nem ellenkezett. Sőt! Művigyorral az arcán egyenesen nagyszerű ötletnek nevezte a felvázolt tervet… és miután az íróasztal teljes tartalmát egy zsákba ürítette, sietve elhagyta a helyiséget, hogy az emeleten folytassa a kutatást.
Sebész viszont éppen „belevágott” volna a feladat végrehajtásába, amikor zajt hallott. Persze Imre odafent tette a dolgát; tompa puffanások, koppanások szűrődtek le az emeletről, de ez más volt. Az ablak mögül, odakintről érkezett a recsegő hang.
Felugrott és szétrántotta a résnyire kihúzva felejtett függönyt. Egy alakot látott a kerítés felé vágtázni. Még messziről nézve is röhejes volt látni, milyen nehézkesen küzdi át magát rajta.
– Ez még kapóra jöhet! – mélázott Sebész és halvány mosoly futott át az arcán.

3.

 

Misi még akkor is reszketett, mint a nyárfalevél, amikor egy órával később leszállt a metróról. Az Ecserinél jött fel az aluljáróból, és rögtön a törzshelye felé vette az irányt. A Második félidő nevű kocsma egy tömbház aljában várta őt, késő esti nyitvatartással. Reményei szerint az egyik asztalánál ott ül még Bandi, egyetlen barátja, és őt várja. Pénz híján csak tőle várhatott segítséget a problémáira. Sok-sok felest, akár egy liternyit is, csak hogy felejteni tudjon. A villánál látottak beleégtek a retinájába, és bármerre fordult, minduntalan azt a vérbe fagyott szerencsétlent látta maga előtt. A nyakán tátongó nyílást, a feketének tetsző vért, ahogy az egyre csak terpeszkedik annak feje körül… és a sapkás csávót. Azt az öreg kéjencet, kezében a késsel, arcán az őrültek megszállottságával… Na, őt se fogja soha elfelejteni.
– Csak ott legyen Bandi a krimóban, csak fizessen egy-két kört – motyogta maga elé, míg szaporázta lépteit.
Mialatt morfondírozott, váratlanul egy fekete BMW ugratott fel elé a járdára az Üllői útról. A gépkocsi motorja hangosan bőgött, miközben egy látványos, gumifüstölős farolást követően leparkolt előtte, körülbelül tíz centiméterre a lábfejétől.
Hátrahőkölt és meglepetésében köpni-nyelni sem tudott. Tulajdonképpen csodálta a volán mögött ülő Karcsi vezetési technikáját, ámbár nem lehetett benne biztos, hogy az említett férfi így akarta kivitelezni az imént bemutatott manővert. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy nem gázolta el őt?
Rémült tekintetét elvakították a BMW halogén lámpái, míg agyában velős kérdés fogalmazódott meg:
Miért?!
Igen, jól ismerte a kocsiban ülő galerit, és a háta közepére sem kívánta őket. Sőt mi több, úgy volt vele, hogy inkább diskurálna az ábécés hegyomlással még fél órát, mintsem hogy ezekkel egy percet is együtt töltsön. Bár ekkor beugrott neki, hogy ha sorrendet állítana az ügyben, hogy kivel nem lógna szívesen együtt, jelenleg magasan vezetne a Sapkás Öreg. Zsolti meg a bandája hozzá képest csak sereghajtó lehet, és ettől a gondolattól némiképp jobb kedvre derült, dacára a várható pofozkodásnak.
Az autó jobb oldali, sötétített üvege komótosan leereszkedett, és úgy dőlt ki rajta a dohányfüst, mint egy kőbányai gyárkéményből. A háttérből a Rapülők egyik száma üvöltött kazettáról, aminek szövegét a volán mögött ülő Karcsi nagy átéléssel rappelte együtt Geszti Péterrel.
„Gyere ki a hóra egy szóra! És legyél nagyon bátor! / Ő csak, ő csak a helyi terminátor. / Szétszed téged. Hogyha nem vigyázol, véged!”
– Halkítsd már le, baszod! – adta ki az ukázt Zsolti, és flegmán kikönyökölt az ablakon. – Már kereslek egy ideje – vetette oda foghegyről Misinek.
– Ne csináljátok, srácok! – fanyalgott Misi. – Kurva szar napom volt!
Zsolt az órájára nézett.
– És még nem ért véget… Halljam, hol a pénzem? – folytatta, miközben az utolsó slukkot szívta az arany Marlboroból.
– Tetszik a kabátod! – Egy hirtelen ötlettől vezérelve Misi igyekezett volna más irányba terelni a beszélgetést, miközben közelebb lépett a kocsihoz. – Nagyon gengszteres! Olaszba vetted?
– Kapd be, a pénzről beszélj!
– Ja, a pénz! Képzeld, pont ma este akartam neked megadni! Nemrég kipucoltam egy ABC -t!
– Akkor virítsad!
– Sajnos történt egy kis bibi…
– Miféle bibi?
– Idefelé jövet a Petőfi hídon elkapott két csávó. Az egyiknél kés volt, a másiknál meg baseball ütő. Azt mondták, hogy rögvest kicsinálnak, ha nem adom oda nekik a pénzemet. Én persze próbáltam ellenállni, mondtam, hogy nincs nálam lóvé, meg az egyiket forgó rúgással le is küldtem a földre, de a másik, a nagyobb darab megborított, azután a lábamnál fogva kilógatott a Duna fölé. Nem tehettem semmit, amíg fejjel lefelé lógtam, kivették a zsebemből a zsét, aztán elrohantak.
– Hű, ez érdekes – ironizált Zsolti, megnyúlt, csodálkozó képpel, aminek láttán Misi majdnem elröhögte magát. – És hogy nem estél bele a vízbe?
– Az úgy volt, hogy amikor elengedte a lábamat, én zuhanás közben elkaptam a híd korlátját, tudod, ott alul, és így vissza tudtam magamat húzni – vigyorgott, miközben hanyag mozdulattal és teljes testsúlyával rátámaszkodott az autó visszapillantó tükrére.
Legnagyobb sajnálatára az a vacak sokkal könnyebben megadta magát alig ötven kilójának, mint a jaguár embléma, és végül ez lett az utolsó momentum, amire tisztán emlékezett a találkozóból.

***

– Hidd el, a Hubertus majd segít, ráadásul olcsó! – mosolygott kényszeredetten Bandi, és megemelte a poharát.
A bisztró oldalfalait nikotintól besárgult, eredetileg zöld-fehér színű Fradi zászlók, valamint röpképtelen, hungarocellből készült, zöldre festett Fradi sasok borították. A pult mögötti részen kapott helyet a „dicsőségfal”. Porlepte, ám díszes keretekbe ékelt fényképek lógtak az FTC egykori aranylabdás játékosáról, Albert Flóriánról és az ezüstcipős Nyilasi Tiborról. Mellettük bekeretezett újságkivágások szóltak a klub legnagyobb sikereiről az elmúlt évtizedekből, valamint a legfrissebb, idén begyűjtött NB1-es bajnoki elsőségről.
– Szarul nézek ki, mi? – nyögte Misi, amikor látta, hogy barátja fancsali képpel vizslatja feldagadt, lilára püfölt arcfelét.
Bandi beletúrt rendezetlen, vöröses, göndör hajába és csak fél szemmel sandított vissza rá. Alkoholtól kivörösödött, szeplős arcán sajnálkozás tükröződött.
– Dehogy, nem vészes – nyögte kényszeredetten mosolyogva.
– Semmi nem jön össze mostanában, érted? Semmi! A minap el akartam kötni egy Zsigulit, egy szaros Zsigát… mert ugye mennyire nehéz kinyitni és elindítani egy olyat, ugye?
Bandi egykedvűen vonogatta cingár vállait. Nem mintha nem lettek volna elképzelései a dologgal kapcsolatban, hiszen végzettségét tekintve autószerelő volt, de nem akarta megfosztani barátját a történet közreadásától. Inkább előredőlt, az asztalra könyökölt, rőt kecskeszakállas állát a tenyerébe fektette és nagy érdeklődést színlelve fülelt tovább.
– Semennyire! – folytatta Misi. – Csak egy csavarhúzó kell és csókolom, már el is vitted, de persze nekem ez sem ment! És tudod, hogy miért nem?
– Nem – csóválta a fejét Bandi.
– Már benne ültem, kihúztam és összekötöttem a kábeleket, de se szikra, se semmi… mert nem volt benne akku! Érted, ott állt az utcán és nem volt benne… á, hagyjuk is – legyintett.
– Meghívlak még egyre – pattant fel Bandi, és kissé bizonytalan léptekkel kioldalazott az asztal mögül.
A háttérből egy Williams flipper, a FunHouse ütemtelen kattogása, csilingelése és bárgyú zenéje hallatszott. Misi figyelmét egy nagy csattanás vonzotta oda, mely azt jelezte, hogy az előtte álldogáló alkoholista éppen szabadjátékot nyert.
– Mákos kurafi! – morogta megvetően, amikor barátja éppen visszatért az italokkal. – Nekem sose adja be – folytatta a zsémbelést, és fejével a flipper felé biccentett, aztán beletúrt a zsebébe és a csillogó jaguárt átcsúsztatta barátja elé. – Tessék! Ez legyen a tiéd. Most nincs nálam pénz, de legközelebb én hívlak meg téged.
– Ez mi?
– Minek látszik?
– Embléma. De honnan? Loptad?
– Persze, de… – és abban a pillanatban komolyan elgondolkodott azon, vajon feltárja-e Bandi előtt a teljes történetet, hullástól, mindenestől. Érezte a késztetést, hogy megossza vele, és hogy talán megkönnyebbülne tőle… de végül, némi mérlegelést követően úgy döntött, egyelőre megtartja magának a sztorit. – Mindegy honnan van, tedd el, legyen a tiéd!
– Nekem nem kell, viszont te eladhatnád valakinek, néhány százast biztos kapnál érte – javasolta Bandi.
– Gondolod?
Bandi nézegette, forgatta kezében az emblémát, és visszatolta barátja elé.
– Persze! Talán valakinek pont egy ilyen hiányzik a kocsijáról – mondta, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Érted? Valakinek pont ez hiányzik a kocsijáról! – ismételte, mire még jobban röhögtek és potyogtak a könnyeik.
– Jól van, ha neked nem kell, akkor majd megpróbálom elpasszolni – húzta vissza a jaguárt.
– Hol szerezted? – kérdezte Bandi a szemét törölgetve.
– Rózsadombon… – merengett maga elé Misi ködös tekintettel. – De ne kérdezz többet!
– Legyen… És mi történt az arcoddal?
Tessék! A nap másik történése, amit semmi kedve sem volt előadni, pláne nem őszintén úgy, ahogy valóban megesett. Túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia hozzá, hogy érthető legyen, ami még több kérdést vetett volna fel. Bandi pedig imád kérdezni. Ezért úgy döntött, egyszerűen csak mellébeszél. Hátha beválik.
– Elég annyi, hogy összefutottam Zsoltival meg a sleppjével – közölte egykedvűen.
– De hát összevertek!
– Kis csicskák ezek mind – kelt ki magából Misi –, azt hiszik, hogy ők itt a környéken a királyok, de ezt még visszakapják, megígérem! Most is simán levertem volna őket, ha nem ilyen hirtelen ugranak nekem!
– Tartozol nekik, igaz?
– Húszezret adott – bólogatott megadóan –, de már harmincat követel.
– Az igen! – adott hangot meglepetésének Bandi. – Az több mint kéthavi fizum!
– Szarul keresel, baszd meg!
– Lehet, de erre legalább számíthatok minden hónapban!
Misi átnyúlt az asztal felett és jobb kezével vállon veregette a barátját.
– Ne kapd fel a vizet, nem azért mondtam.
Bandi benyúlt a zsebébe, és két ötszázast tett az asztalra.
– Ne már, Bandi!
– Csak tedd el, ez is valami.
– Köszönöm – és szemlesütve besöpörte a pénzt.
– Azért könnyebb lenne neked is, ha elmennél dolgozni.
– Baszod, kurva hálás vagyok, meg minden, de ezt ne kezdjük el megint! Könyörgöm, nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy az élet nagy dolgait megdumáljuk, oké? Ezt párszor már amúgy is eljátszottuk és sosem fogunk egyetérteni, mert én nem vagyok olyan, mint te.
– Hát az biztos – húzta fel az orrát Bandi.
– Figyelj, én nem bírom elviselni, hogy mások mondják meg, mit csináljak, hogy mások osszák be az időmet. Emlékszel? Egyszer dolgoztam egy hétig, pont elég is volt abból a szarból. Hajnalban kelni, órákat utazni… meg nekem különben se parancsolgasson senki.
Időközben az utolsó vendég kidülöngélt az ajtón, így a flipper is elcsendesült. Már csak ők maradtak az áporodott levegőjű, sörszagú, cigarettafüstös presszóban.
– Mások fényesen megélnek munka nélkül – folytatta Misi –, ott van például a Zsolti… Szóval nekem is sikerülhet.
– Olyan akarsz lenni, mint ő? – húzta fel a szemöldökét Bandi.
– Aha!
Bandi arcizmai megremegtek, felkapta a poharába kitöltött „nyugtatót” és ledöntötte a torkán.
– Akkor legyél olyan, te vak barom – pattant fel és a kabátjáért nyúlt.
– Ne menj, hallod? – kapta el a karját Misi. – Inkább igyunk még egyet!
A pultos, látva a közjátékot, felmérve a késői órát és előre kalkulálva a várhatóan igen csekély borravalót, azon nyomban rájuk pirított:
– Elég lesz mára, szeretnék zárni!
A kedves noszogatás hatására Misi is feltornázta magát az asztal mögül, és míg Bandi a kabátja felvételével bajlódott, ő lopva a pultost figyelte, aki éppen az aznapi bevételt számolta. Misi hunyorogva méregette az átnyálazott bankókat, miközben azt találgatta, hogy vajon mennyi lehet az annyi.

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Könyvtárellátó, KELLO
Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

A MAGENTA története

Fülszöveg:

IZABELLA NAVARRO
Egy írónő, aki első, nagy sikert aratott könyvének megfilmesítésén dolgozik. A könyv a szakmája újraértelmezéséül és egyúttal múltjának feldolgozásául szolgál.

JORDAN REED ARMSTRONG
Visszavonult sportoló, aki előtt nincs akadály. Megszállottsága és agresszív életszemlélete miatt szélsőséges döntéseket hoz. Éles csapdákat helyez el, ám elképzelhetetlennek tartja, hogy ő maga valaha belelépjen egybe.
A kifürkészhetetlen sorsnak köszönhetően útjaik összefutnak.
Mekkora energia, munka és türelem kell ahhoz, hogy a víz megformálja a kemény sziklát azért, hogy ne legyen éles és ne sértsen meg bárkit, aki hozzáér? Mi történik, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik nem működnek együtt jól?
Mi történik, ha a cél sem ugyanaz?
Mi történik, ha a valóság illúzióvá válik, majd a ködben elhiszed a láthatatlant és megérinted a megfoghatatlant?
Te mit tennél, ha képes lennél a változásra? És mit tennél, ha a végén kiderülne, hogy te vagy a szikla?

Részlet Col O. Broox: A MAGENTA története című regényből

2. Fejezet

Jordan Reed Armstrong

Annak ellenére, hogy az autóversenyzői karrierem már évekkel ezelőtt befejeződött, még mindig magas hőfokon égő társadalmi kapcsolataim voltak, kötelező megjelenésekkel, interjúkkal és szakkommentátori feladatokkal. Emellett kapcsolatban maradtam a régi csapatommal, és szakértőként folyamatosan segítettem az autók fejlesztésében, hiszen a későbbiekben is a csapatom egyik masszív tartópilléreként képzeltem el a jövőmet, csak már nem a versenyülésben. Hiányzott a harc, de minden pilóta életében eljön a váltás ideje. Nálam ez pár éve történt meg.

Azóta az üzleteimmel foglalkozom, amiket még versenyzőként indítottam, és azóta is újabb és újabb kihívásokat keresek az életemben, hogy kielégítsem a jellememből fakadó kíváncsiságomat és örökmozgóságomat. Érdekel minden, ami kapcsolatban van a művészettel, csillagászattal, divattal, zenével, ingatlannal, gasztronómiával vagy egyéb sportokkal. Az élet bőkezűen bánt velem szerencse terén; amihez hozzányúlok, arannyá változik, vagy még annál is értékesebbé, de sikerem ellenére sem tudok szabadulni a gyökereimtől, amelyek minden egyes nap emlékeztetnek arra, hogy igazán boldog az autóban voltam, és bármilyen apróság, amit ott, akkor a kormány mögött ülve elértem, sokkal többet jelent számomra, mint ami most körülvesz.

Napról napra egyre jobban hiányzik a mértéktelen, mohó múltam, még akkor is, ha arra gondolok, mennyire fájtak az edzések, mennyire gyötrelmes volt újra összepakolni, és becsekkolni a repülőtéren… Hányszor álmodoztam róla, hogy ha végre egyszer befejezem, akkor kipihenem magam, és majd sokkal könnyebb lesz az életem. Nem lett könnyebb. Honvágyam van minden egyes nap, minden egyes reggel, amikor felkelek és tudatosul, hogy nem kell versenyeznem, és ha indulnom kell, nem oda indulok, ahová a szívem vinne. Hiányzik a kínzó, embert próbáló súlyzós edzés, a végtelennek tűnő kilométerek, amit már nem akartam lefutni, a hányingert keltő fehérjeturmixok, amiket kötelező volt meginni. Versenyzőként arról panaszkodtam, hogy soha nem tudok egy jót enni a versenysúly megtartása miatt, ma… ma meg csak álmodozom arról, aki akkor voltam. Öt év alatt elfogadtam, hogy az űr pótolhatatlan: fogjak akármilyen új projektbe, semmi sem hozza vissza azt az életet, amiben igazán szerettem élni.

Soha nem nősültem meg, és gyermekem sem született. Más pilóták azért hagynak fel a versenyzéssel, mert a család fontosabbá válik, és nem kockáztatnak egyetlen feleslegesen megtett életveszélyes kilométert sem, mert már csak a biztonságra törekednek. Legtöbbjüknek a gyermekük jövője sokkal jelentékenyebbé válik, mint a saját jelenük.

A múltra visszatekintve, egykeként nőttem fel a szüleim által nyújtott óvó biztonságban. Édesapám a negyedik világbajnoki címemet követően hunyt el, édesanyám pár hónappal később követte őt. Elvesztésüket követően a családom a csapat lett, majd a versenyzés befejezését követően csak Tony maradt állandó társam. Ő a biztonsági emberem, edzőpartnerem, és a meg nem született öcsém.

Fél évvel ezelőtt az egyik interjú során kérdezték meg tőlem, hogy olvastam-e már a Story of Red című könyvet. Az igazat megvallva, mintha már hallottam volna a könyv címét, de elképzelésem sem volt a történetről, így akkor magabiztosan csak annyit válaszoltam a kérdezőnek, hogy a könyv már az asztalomon hever, és pimaszul megjegyeztem neki, hogy túl korán tette fel a kérdést.

Ezt követően bármilyen társaságba is kerültem, többen a véleményemet kérték a könyvről, így kénytelen voltam elolvasni azt. Már a könyv első oldala után furcsa érzésem támadt, mely érzetemet a könyv további lapozgatása csak fokozta. Kétségtelenül a lerakhatatlan kategóriájú könyvek halmazát képviselte. Mindig volt, ami miatt továbblapoztam: vagy azért, mert vártam a bennem felmerülő kérdésre a választ, vagy azért, mert pofon vágott a kapott válasz, de én nem rajongtam a könyvért – szabályosan dühös voltam, és idővel egyre dühösebb.

Ez a könyv rólam szólt.

Nem az egész életemről, de az életemben történt események sorai olvashatóak a lapokon, olyan titkokkal, melyeket csak a legközelebbi hozzátartozóim tudhatnak rólam. Apróbb módosítások történtek, időrendi zavar és átrajzolt karakterek, de egyértelműen rólam íródott. Döbbenettel vettem tudomásul az árulást, mely körülvett engem, és a tényt, hogy csak a könyv népszerűsége miatt vált ismertté a jelenkori Júdás. Népszerűtlensége esetén soha ki nem derül számomra, hogy elárultak, és a könyv a süllyesztőbe kerül, ahova a többi jelentéktelen alkotás. Most viszont más volt a helyzet. Ez a könyv kiemelkedett a többi közül. Kihasználták az életem részleteit, és csavaros módon szerelmi történetként árulják. Biztos voltam abban, hogy a főhős karaktere nélkül semmit sem érne a könyv, márpedig a főhős én vagyok.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, és az árulás tényétől émelyegni kezdtem. Negyvenkét éves vagyok, visszavonult, ötszörös világbajnok brit autóversenyző. Igaz, sem a könyvben szereplő Jamie, sem a gyermek nem jött el az életembe, de azon kívül szinte minden, Jadenről rajzolt jellemvonás, karakterisztika megfeleltethető az én tulajdonságaimnak. Bőrszín, nemzetiség, vallás. Volt az életemben kudarcba fulladt szerelmi történet, volt az utolsó előtti pillanatban mások hibája által elvesztett világbajnoki cím, szoros meccseim az üzleti-szponzori területen, és megannyi mentális harcom a csapattársaimmal és a médiával szemben. Nem tudom, mi bosszantott jobban: az, hogy valaki elárult engem, vagy az, hogy ugyanez a személy vagy valaki más mocskos módon meggazdagodott belőlem. Nem haragudtam volna, ha személyesen megkeresnek és meggyőznek, hogy adjam a hozzájárulásom egy ilyen, egyébként valóban élvezetes könyvhöz, hiszen korábban már többen megtették a karrierem során. Életemről még dokumentumfilm is készült, annak ellenére, hogy még élek. Engedékeny vagyok és segítőkész ezekkel a felkérésekkel kapcsolatban. Azt viszont, hogy valaki ennyire ostobán, a hátam mögött szeretne az én erősségeimből és a gyengeségeimből meggazdagodni, azt nem tűrhetem. Ép elmével biztosan nem.

Az író a G.I.N.A. fantázia névvel illeti magát. A hivatalos keresőoldalakon egy nő látható, nagy karimájú kalapban. A kép legalább húsz-harminc éves, talán még annál is régebben készült, ami mindenképp félrevezető az író személyazonosságával kapcsolatban.

A könyv elolvasása után azonnal felkerestem a jogtanácsosomat, mit tehetek ebben a nyilvánvaló esetben, hogyan tudnám megtalálni az írót, és felelősségre vonni a tettéért. Nincs szükségem a pénzére, de amit velem tett, azért mindenképp fizetni fog. A jogtanácsos számos megoldást talált, hogyan lehetne becsületsértésért indítványt benyújtani a szerző ellen, de felvilágosított arról, hogy beismerő vallomás nélkül az eljárást ejteni fogják. Zsákutcába kerültem, és a dühömet csak az idő múlása tudta csillapítani.

Pár héttel ezelőtt tudomásomra jutott, hogy a könyvből filmet készülnek forgatni, melyhez vezető producert keresnek. A hír hallatán azonnal felvettem a kapcsolatot a cég elnökével, és megegyeztünk a feltételekben, melynek nagy része formalitás volt. Meghatározásra került, hogy mennyi befektetett tőkéért, milyen feladatokba szólhatok bele, a castingtól a vágásig. Egyetlen kritériumom volt, mellyel meglepő módon a produkció gördülékenységét leginkább fékeztem: ragaszkodtam az író jelenlétéhez. Figyelmeztettek, hogy több könyvadaptáció filmsikere pont az írói jelenlét miatt maradt el, de megnyugtattam őket, hogy ha a helyzet azt kívánja, bármikor elüldözöm az adott személyt. Igazából azt sem tudtam, hogy egy ember áll az árulásom mögött, vagy egy egész ellenséges csapat.

Meggyőztem a céget az érveimmel, és a gépezet beindult. A tegnapi napon épp az aktuális partneremmel, Pamelával vakációztunk Hawaiin, amikor telefonhívást kaptam a produkciós cégtől.

– Üdvözlöm, Jordan! Jó hírekkel szolgálok – kezdte Mark. Mark volt a tervezett film producere, akivel évek óta barátságos viszonyt ápolok. Mark ugyanúgy londoni születésű, mint én, emiatt egy elvághatatlan kötelék köt minket össze a magánéletben, és abban is hasonlítunk, hogy mindketten betartjuk a kötelező két lépés távolságot, ha pénzről van szó.

– Üdvözlöm! Folytassa! – lelkesültem fel a hívástól.

Nem számítottam ilyen korai jelentkezésre. Fejben úgy képzeltem, hogy hónapokat kell várnom, mire a szerzővel megegyezik a cég.

– Személyesen találkoztunk az íróval, és kifejezett kérése volt, hogy a castingon részt vegyen, nekünk kérnünk sem kellett a személyes részvételt – mondta Mark határozottan.

– Nagyszerű! – lelkendeztem. Szinte tapsoltam a kezeimmel. – Mikor kezdődnek a munkálatok?

Azt kívántam, bárcsak már másnap támadásba lendülhetnék.

– Öntől függ – válaszolt Mark röviden, ami egyet jelentett.

– Ez esetben akkor azonnal hívom, ha visszaértem L.A.-be – zártam le a beszélgetést.

Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy sokkal kedvezőbben alakul a helyzet, mint ahogyan azt kalkuláltam. Tartottam tőle, hogy a szerző esetleg szagot fog, és csak képviselőket fog maga helyett küldeni, de úgy tűnik, ebben is olyan ostoba, mint a könyvírásban.

A hívást követően közöltem Pamelával, hogy a nyaralásomnak vége, mert azonnal haza kell repülnöm munka ügyben, de őt marasztaltam, hogy nyugodtan töltse ki a maradék két hetet, és hívja meg az egyik barátnőjét a helyemre. Eleinte sajnálkozott, de egy engesztelő zafír karkötővel meggyőztem, hogy ennek így kell lennie. Nincs értelme az én dolgaim miatt lemondania a pihenésről, amit már hónapokkal ezelőtt leszervezett nekünk.

Pamela gyönyörű, egzotikus szépség volt, tengerkék szemekkel, brazil, telt idomokkal, feszes popsival és kerek, hetyke mellekkel, amiket a bikini alig tudott tartani. Fantasztikusan nézett ki. Ha elém raktak volna egy magazint, amiben a világ legszebb női lettek volna, akkor is őt választottam volna. Már több mint egy éve alkottunk egy párt. Eleinte egész nap izgalomban tartott a kinézete, a kedvessége és a csábos mozdulatai, melyeket nem lehetett tanítani. Férfiként pedig nem lehetett ellenállni ezeknek. Majd pár sűrű és izgalmas hónap után újra a munkába temetkeztem, és a vonzalom, amilyen viharral jött, úgy el is múlt. Közeledik a születésnapja, és nem szeretném egy szakítással összetörni a szívét, így a már meghozott döntésemmel várok még pár hónapot. Ő huszonhárom éves, így biztos vagyok benne, hogy hamar talál magának vigaszt egy középkorú, drága sportkocsis üzletember ölelő karjaiban. Pamela állítja, hogy szerelmes belém, de én már ismerem ezt a fajta szerelmet. Az első perctől kezdve, mióta nekem adta magát, azonnal áldozatként viselkedett. Ezt ő nem tudta. Ő biztonságban érezte magát, és nem harcolt ellenem. Ehelyett imád, istenít, rajong értem, amit tévesen szerelemnek képzel. Hogyan lehetne szerelem, ha mindent akként tesz, ahogy nekem jó? Számomra ez csak a hétköznap definíciója, míg ő álomként jellemzi.

Az ismerkedő fázis a legizgalmasabb egy kapcsolatban, mert ekkor még az emberek önmagukat adják. Abban a szerepben vannak, ami felkelti az érdeklődésemet, majd nagyon rövid idő alatt megváltoznak, és azzal kezdenek foglalkozni, hogyan tehetnének a kedvemre. Ez lassan, de biztosan kiábrándít engem. Én megértem az okokat, mert voltaképp ők ilyen életre vágynak, amit mellettem valósítanak meg, és ezért bármilyen áldozatot képesek meghozni, hiszen végre a korábban kergetett álmukban élhetnek mellettem, és hisznek abban, hogy ők lesznek az utolsók, akik meghódítanak. Már-már bizarrnak találom azt, hogy tényleg mindannyian elhiszik azt, hogy utánuk már senki sem jöhet az életembe, ezzel kergetve a hiú ábrándot, ami örökre csak ábránd marad, mert a valóság ennél sokkal, de sokkal felületesebb.

Minden kapcsolat, amit eddigi életükben építettek, minden fotózás, amire elmentek, minden diéta, amivel testüket sanyargatták, minden óra, amit a sminkesnél vagy a fodrásznál töltöttek vezetett el odáig, hogy megismerkedjenek velem. Velem, akit nem is ismernek, és akit talán sosem ismerhetnek meg.

Vajon hánynak okozok még csalódást? Hány ilyen okos, mégis naiv lánynak kell még nemet mondanom? Hányszor kell még rosszfiút játszanom?

Már rég nem kergetek hiú ábrándokat; tisztában vagyok azzal, hogy ők is tudják a döntésük következményeit és hátulütőit, de ezek ellenére sem vagyok képes tisztelni őket. Talán csak eleinte, vagy csak vágyom rá… Már nem tudom.

Én már öreg vagyok ahhoz, hogy bárkibe is szerelmes legyek. Próbálkoztam velem egykorú, tapasztalt nőkkel is párkapcsolatot kezdeni, de nem tudtam megbirkózni az általuk a kapcsolatba hozott, múltjukból fakadó terhekkel, ily’ módon ők sem tudtak nagyobb érzelmet kiváltani belőlem. Harminchat évesen vonultam vissza az autóversenyzéstől. Ez alatt a hat év alatt négy, Pamelához hasonló hölggyel volt rövidebb-hosszabb párkapcsolatom. Ezekben a kapcsolatokban eleinte remekül éreztem magam, majd egyre inkább érződni kezdett a jelentős korkülönbség, illetve a vele járó érzelmi- és intellektuális nincstelenség, mely idővel bosszantani, később idegesíteni kezdett, a legvégén pedig kibírhatatlanná tette a hétköznapjaimat. Pamela már négy hónappal ezelőtt elérte nálam a bosszantó érzetet, de még nem találtam meg az utódját, így addig tűröm és „szeretem”.

Az, hogy kapcsolatfüggő vagyok, számomra is világos. Nem szeretek egyedül aludni. Szükségem van rá, hogy mindig legyen társam, még ha az a társ nem is olyan, mint ahogy a nagykönyvekben meg van írva. Kíméletlen módon csak kifacsart kapcsolatokból vagyok képes továbblépni, és minden alkalommal megcsalom a következő partneremmel az előzőt. Képtelen vagyok ezen változtatni. Igénylem az ebből fakadó biztonságérzetet, függetlenül attól, hogy tudom, fájdalmat okozok mindenkinek, aki résztvevője a magánéletemnek.

Fiatalabb koromhoz képest már szelídültem; akkoriban egyszerre sokkal, de sokkal több vasat tartottam a tűzben. Ma már inkább békésebb viszonyokra vágyom, már nem tüzel fel sem a féltékenységi reakció, sem a hisztéria, amik korábban a mindennapjaim részei voltak. Titkon én is, mint minden ember, vágyom arra, hogy egyszer elém sodorja a sors azt, aki miatt valóban véglegesen megváltoznék, és akivel békében leélném a hátralévő életemet, de nem fürkészek rózsaszín álmokat.  Beletörődtem a sorsom ezen részébe, és elfogadtam, hiszen az életem többi részében aratott sikereim túlkompenzálják a magánéleti csalódásokat.

Mindenesetre jelen kapcsolatom is biztosít afelől, hogy bármit, bármikor megtehetek anélkül, hogy tudni akarjon róla, ugyanis a kapcsolataim legelején kiosztásra kerülnek a kapcsolatban betöltött szerepek. Tudatosan olyanokat választok, akiknek ez megfelel. A korlátokat soha életemben nem bírtam, és nem is tűrtem senkitől.

Én határozom meg a határvonalat, és ha akarom, én azt bármikor átléphetem. Ők viszont soha. Ami a legkiábrándítóbb, hogy meg sem próbálta egyikőjük sem.

Helyi idő szerint hajnalban landoltam L.A.-ben, és mintha soha el sem hagytam volna a házam, azonnal felvettem a napi rutinomat. Kora reggeli edzéssel kezdtem, amit a kedvező hullámoknak köszönhetően egy kiadós szörfözés követett, és miután lecsúszott a torkomon a keserűen zöld smoothie, már azon gondolkodtam, milyen ruhát öltsek magamra egy számomra igencsak jelentős találkozáshoz.

Délelőtt tizenegykor már a forrón gőzölgő kávét fogtam a kezemben Markkal szemben ülve, amit a cége hatalmas irodájában fogyasztottunk.

– Férfi vagy nő? – kérdeztem, miután a kötelező illemköröket lefutottuk.

– Nő – válaszolta Mark, miközben tejszínt öntött a kávéjába.

– Sejtettem – mosolyodtam el. – Már alig várom, hogy találkozzak vele.

– Biztos vagy benne, hogy ismer téged? – kérdezte.

– Biztos. Ennyi véletlen nem lehet. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki pontosan olyan személyt alkosson, mint amilyen én vagyok. Már tippjeim is vannak – nevetgéltem.

– Megosztod? – kérdezte Mark hátradőlve.

Egy úriember volt. Olyan tapintatosan kérdezett, mintha meg sem tette volna.

– Szerintem az egyik exem lesz. Sajnos sokan vannak, csak abban bízom, hogy a nevére emlékezni fogok – kacagtam el magam, miközben azon gondolkodtam, hány, de hány nő volt már az életemben.

– Ahogyan te fogalmazol, ostobán viselkedik, viszont akivel én találkoztam, minden, csak nem ostoba – jegyezte meg halkan Mark.

– Kiugrasztom a nyulat a bokorból, megígérem – nyugtattam meg.

– Ahogy látod, Jordan. Ebbe az akciódba én magam nem szólok bele, de jó lenne, ha a film elkészülne, mert hatalmas az érdeklődés a színészek részéről is, ami mostanában a túltelített piacon olyan, mint koldusnak a kenyér.

– Kétséget kizáróan jó lett a könyv – jegyeztem meg bosszúsan.

– És a marketingje sem utolsó. Európai könyv rég robbantott ekkorát nálunk – fejezte be gondolataimat Mark hangosan, majd mély levegőt vett. – Jordan, most is elmondom, de tudod te is, hogy a te pénzed bánja, hogy idő előtt borítod a kártyavárat, és dugába dől a projekt.

– Bízz bennem! – legyintettem. – Mikor érkezik ide?

– Nem tudom pontosan – mondta Mark, miközben az üres csészéjét visszatette a tálcára. – Kiküldtük neki a tervezetet. Jelzek neked, ha többet tudok.

– Azt mondod, hogy remek színészi gárda gyűlik össze a filmben? – kérdeztem izgatottan.

– Annál is jobb – mosolygott Mark.

Két nap múlva hivatalosan kezdetét vette a film castingja. Mark nem túlozta el, mert jelenleg már igencsak befutott színészek nevei is sorakoztak a jelentkezők listáján. Megegyeztünk, hogy az ismeretlenekkel kezdjük a castingot, a nagyágyúkat csak az utolsó körökre hívjuk be. Ez volt Mark egyik alapstratégiája, mely jelenséget én pszichoterrornak neveztem, ő viszont tapasztalatszerzésnek.

A napok teltek-múltak, de G.I.N.A.-nak még se híre, se hamva nem volt a castingokon, ezért rossz érzet járta át a testem, és aggódni kezdtem, nehogy idő előtt kiderüljön számára a vezető producer kiléte, mert ha a gyanúm beigazolódik, és megtudja, hogy itt vagyok, akkor még vissza is léphet a feladattól. Általános tapasztalatom az exeimmel kapcsolatban, hogy inkább az életüket kockáztatva futnak át egy négysávoson, minthogy mellettem elsétáljanak az utcán, mindezt érthetetlen okokból, hisz én biztosan nem sérülök meg…

4490,00 Ft

Col O. Broox: A MAGENTA története

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 448
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-02-0334-8
Méret: 136 mm x 204 mm x 36 mm

Elfogyott

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

részlet Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi című könyvéből

PROLÓGUS

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.”

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat részlet

Első fejezet: Mindenki hazajött a nyaralásból

Szalay Hanna rendőr főhadnagy kinézett második emeleti irodájának ablakán, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és amit nem tudott megunni. Pedig már öt éve ugyanott dolgozott.

Mindig, amikor munka közben elfáradt, az ablakhoz ment relaxálni, nézett ki a fejéből és erőt gyűjtött a továbbiakhoz. Péntek késő délután, negyed hat után három perccel a legtöbb hivatal kiürült. A rend­őrségről is már majdnem mindenki hazament.

A kora őszi napsütésben gondtalan turisták sétálgattak a városban. Hanna eljátszott a gondolattal, hogy ő is egy közülük. A hangsúly a gondtalanon volt. Elképzelte, hogy nézelődik egy ismeretlen, szép városban, messziről megpillant egy klasszicista épületet, lefotózza, majd amikor közelebb megy és meglátja a homlokzaton a már kissé kopott „Rendőrkapitányság” feliratot, csalódottan megy tovább. Megfigyelte, hogy majdnem mindig ez a turisták reakciója. A telefonjukat elteszik, valószínűleg a képet is törlik majd. Mert ki akarná már a rendőrséget lefotózni? Csak egy alkalommal fordult elő, hogy egy egész család pózolt a bejárat előtt, és az apuka még rá is mutatott a feliratra. Utóbb kiderült, hogy azért, mert rendőr.

Na, én ugyan nem szerettem volna a rendőrség előtt fotózkodni nyaralás közben! – jutott eszébe most Hannának.

Szeptember első hetét fejezték be. Ikerfiai – Jani és Misi – most kezdték az iskolát.

Szerencsére a szomszédban lakó anyósa és apósa mindketten nyugdíjas pedagógusok, hiányzott nekik a tanítás, kapva-kaptak az alkalmon, hogy segítsenek az unokák beiskolázásában. Így Hanna válláról levették ennek a terhét. Azért volt emiatt némi lelkiismeret-furdalása. Férje építész, tudott home office-ban is dolgozni, de annak soha nem lett jó vége. Ilyenkor a fáradt anyuka arra ment haza, hogy apuka üvölt a gyerekekkel, rendszerint összekeverve őket, mivel mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra.

Már a második nap megkérdezte tőlük az egyik gyerek a suliban, hogy anyukátok tényleg zsaru?!

– Nem zsaru, hanem nyomozó – válaszolták a srácok egyszerre.

Hanna szerette a munkáját, de amióta a „VIP gyilkosnak” nevezett sorozatgyilkos ügyében nyomozott, sokszor voltak álmatlan éjszakái.

Rosszabb esetben meg rémálmai.

A nyár nyugisan telt, ami ez esetben azt jelentette, hogy nem volt újabb áldozat. Hál’ istennek a balatoni családi nyaralást és a barátnőkkel való kirándulást nem zavarta meg semmi. Azért felhőtlenül soha nem tudott kikapcsolódni. Mindig idegesen leste a telefonját, hogy nem értesítik-e újabb gyilkosságról a kollégái. Akkor azonnal haza kellett volna jönnie, családja szemrehányó tekintetétől kísérve. Egyik barátnője viccesen meg is jegyezte, hogy talán a gyilkos is nyaralni mehetett.

Örült az előtte álló hétvégének, de egész nap valami rossz előérzete volt. Holnap a barátnőivel találkozik, a vasárnap pedig a családé. A még bent lévő kollégái is összepakoltak, elköszöntek, jó hétvégét kívántak.

Hanna is kikapcsolta a gépét, már éppen pakolni kezdett, amikor bejött Péter, a helyettese. Automatikusan mondta volna, hogy „Szia, neked is jó hétvégét”, de a férfi arca nagyon sápadt volt. Nem is kellett mondania semmit, Hanna magától is rájött, hogy valami történt.

– Újabb áldozat! – vágott bele a közepébe Péter.

Ezek szerint a gyilkos valóban hazajött a nyaralásból! – gondolta Hanna kétségbeesetten.

– Ugyanaz a módszer. A férje találta meg a fürdőszobában. Szegény először a mentőket hívta, akik már nem tudtak segíteni, csak bennünket hívtak. Indulnunk kellene helyszínelni. Ki kell hallgatnunk a szomszédokat. Holnap meg majd össze kellene hívni a csapatot. Úgyis terveztünk nyár után egy megbeszélést. Tudom, hogy mást terveztél hétvégére, hát bevallom, én is. A férjét meg a lányát bevitték a pszichiátriára, ők jelenleg nincsenek kihallgatható állapotban – sorolta végig a kollégája egy szuszra a történéseket.

Hanna beletörődően felsóhajtott és megállapította, hogy jók a megérzései, nemhiába volt egész nap nyugtalan.

– Adj öt percet, hazaszólok, hogy ne várjanak meg a vacsorával!

Péter bólintott.

– De siess, légyszi!

– Ok, igyekszem.

Hanna először ügyvéd barátnőjét, Hildát hívta, aki vidáman szólt bele:

– Szia, ugye holnap akkor talizunk?

– Hilda, kapaszkodj meg, légy erős és titoktartó. Attól tartok, igazad volt!

– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte értetlenül barátnője.

– A gyilkos tényleg hazajött a nyaralásból!

– NEEEEEEEE!!!! – kiáltott fel Hilda, amit a folyosón türelmesen várakozó kollégák is hallhattak, Hanna pedig, mivel nem akart maradandó halláskárosodást szenvedni, eltartotta fülétől a telefont.

– Ismét lecsapott az emberünk.

– Francba, azért utálom a legjobban ezt a gyilkost, mert soha nem ér rá miatta a barátnőm!

– Mondanám, hogy vigyázz magadra, zárkózz be, de tudom, hogy jól megy a karate, és a férjeddel szoktatok gyakorolni!

– Hát igen! Jobban megy mint a tenisz, és főleg az a jó, hogy nő az edző. A férjem is hajlandó járni, nem tartja nyálas sportnak, mint a teniszt.

Na igen, a tenisz! Ez a sport rossz emlékeket idézett fel Hilda életében. Akkoriban a férje, Karcsi, aki kamionos, állandóan úton volt, és a teniszedző miatt majdnem tönkrement a házasságuk.

A második telefon – a férjének – sokkal nehezebb volt. Jani azt mondta, érezte ő is, hogy ma valami történni fog. Elteszi akkor a vacsorát.

– Köszi szépen! Feltéve, ha lesz utána még étvágyam. Na, szia most le kell tegyelek, mert megyünk.

Péter már türelmetlenül állt az ajtóban.

A kollégák már biztosították a helyszínt és megkezdték az előkészületeket. Hanna és csapata is elindult.

A kocsiban Péter elmesélte, hogy az áldozat Kárnyáczki Helena Titanilla, negyvennégy éves tanárnő. Hosszú, barna hajú, filigrán alkat. Nem nagyon hasonlít az előző áldozatokra. Az áldozat elegáns környezetben lakott, viszonylag nyugodt környéken, ahol rendezett, kétszintes házak vannak szép előkerttel.

Hál’ istennek a tragikus hírt nem kellett közölni a családdal, mivel a férj talált rá. A lánya nem látta, csak az apja üvöltését hallotta szegény.

– Alibik? – szakította félbe Pétert a nyomozó.

– A férjnek van – lapozott bele a kollégája a jegyzetfüzetébe. – Szaunában volt az egyik szomszéddal. A kislány pedig uszodában volt a barátnőjével, utána a városba készültek szórakozni.

– Akkor mit keresett otthon?

– Át akart öltözni. Tizenhat éves házasok voltak. A férj, Kárnyáczki Tibor, hitelügyintéző a helyi OTP-bankfiókban, negyvenhat éves. A szülők már nem élnek, így velük sem kell már közölni a hírt. Az áldozat a szomszéd település általános iskolájában tanított matematikát és fizikát.

Hannában felmerült, hogy esetleg a tanítványai, vagy egyik volt tanítványa lehetett az elkövető. Annak idején nem szerette ezeket a tantárgyakat, de azért nem ölte volna meg a tanárát. De hát változnak az idők!

A kollégák már megkezdték a helyszínelést. Tapasztalatból tudta, hogy a fürdőszobát kell keresnie.

A nőt ugyanúgy találták, mint a többi áldozatot: meztelenül, széttett lábbakkal, nemi szervében ezúttal egy üres Limoncellós üveggel. A bal mellére egy „V”, a jobbra pedig egy „P” betű volt írva ugyanúgy a saját rúzsával, ahogy a többieknek is. A rúzs a holttest mellett hevert a fürdőszoba jéghideg padlóján. Dróttal fojtották meg őt is. A halott arcán rémület tükröződött. A halántékán ütlegelés nyomai látszottak. A közelben egy pár tűsarkú cipő hevert, az egyiknek letört a sarka. A helyszínelő kolléga fontoskodott:

–  Lehetséges, hogy a cipő sarkával ütlegelték – mondta.

Hanna mélyeket lélegzett. Nem okádok, nem okádok – mantrázta.

Betörés ezúttal sem történt. Szerencsétlen férje még annyit el tudott mondani, hogy nem hiányzott semmi értéktárgy. A nő telefonja ugyanúgy ki volt kapcsolva, mint a többi áldozatnak.

VIP gyilkosnak az áldozatok mellére írt betűk miatt nevezték el. Először csak V.P.-s gyilkos, később pedig VIP gyilkos lett a fedőneve.

Az igazolványképről egy helyes, barna hosszú hajú nő mosolyog vissza.

A valóság azonban sajnos egészen más volt.

Hanna, amint lehetett, elhagyta a fürdőszobát, a többit a helyszínelőkre bízta. Majd utólag elolvassa a jegyzőkönyvet. Átment kihallgatni a szomszédokat.

Ők semmi gyanúsat nem észleltek, pedig a jelek szerint a környéken mindenki mindenkit ismert és figyeltek egymásra. Szaunában is az egyik szomszéd baráti házaspárral voltak, akik teljesen meg voltak döbbenve. Helena azért nem ment velük, mert dolgozatokat kellett javítania. Bele is kezdett, de befejezni már nem tudta. Minden szomszéd rendes, kedves embereknek tartotta őket.

Hanna késő este kimerülten ért haza, Jani, a férje ébren várta, amiért nagyon hálás volt. Megittak együtt egy pohár bort, a férfi nem kérdezett semmit. Tudta, hogy a felesége még nincs olyan lelkiállapotban, hogy meséljen a történtekről.

Még benézett a gyerekekhez, akik ártatlanul és édesen szuszogtak. Maxi, a golden retriever szokás szerint majd leverte a lábáról.

Függetlenül attól, hogy másnap szombat lesz, reggel nyolcra összehívták a csapatot, és addig még aludnia is kellene.

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi

Szerző: Nádudvarváry Fekete Emma
Kiadó: magánkiadás
Oldalak száma: 202
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786156748003
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO
Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Honey K-9 egy vörös-fekete nyerges német juhászkutya, aki egy mesterséges intelligenciával felszerelt szuperszámítógéppel él egy szimbiózisban. Róla szól ez a történet.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény (tech noir, biopunk, thriller, akció, fekete/abszurd humor, disztópikus szatíra, szeinen/sónen)

Prológus

 

Honey 🐾🐾🐾

– Honey, maradj mögöttem! – mondta Nick és előkészítette az altatóval megtelt injekciós fecskendőt, amit aztán belerakott egy pisztolyszerű szerkezetbe.

Követem a parancsát. Meg sem mertem motszanni. Éreztem, hogy nem mutathatok életjelet. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Minden esetre a fejemben lévő számítógépemet alaposan megrongálták, de szerencsére nem lett komoly baja. Működőképes.

Az előttem álló rendőr cimborám sem volt igazán jó bőrben. Sőt talán rosszabb állapotban is volt, mint én. Kész csoda, hogy képes megállni a saját lábán. Az arca tele sebbel és kék foltokkal. A hasán lévő kötszerek is átvéreztek. A hibbantja ugyanis megszökött a kórházból. De nem egyedül…

Felfegyverkezve lassan óvatosan kilesett a fal mögül, hogy megbizonyosodjon biztonságos-e a környezete. Nem volt éppenséggel szabad a hely. Pár jakuza harcos is a területen bóklászott. Minket keresnek mindenfele.

Összevont szemöldökkel fegyvert szorítva várta az alkalmat a támadásra.

– Nick… Szerintem ez rossz ötlet… Inkább váltsunk irányt és lépjünk le… Miért kell pont arról menni, ahol a legtöbben vannak? Nem volt az elég, amit eddig is tettek veled? – tanácsoltam, de a férfiú ellenkezett.

– Honey, pofa be! Tudom, hogy mit csinálok. Ezt Emmaért teszem… Be akarom bizonyítani, hogy igen is bátor vagyok! És nem hagyhatom, hogy őt is megkínozzák. Egyébként még mindig haragban vagyok veled. Csak hogy tudd.

Én is közelebb lopakodtam a fal széléhez. Lássam mégis hol tartanak a nagy keresésben.

A rendőr várt néhány másodpercet, majd mikor az egyik jakuza véletlenszerűen rá rezzentette a látószervét megkezdte a rajta ütést.

– Hajime lúzerek! – ordította és a jakuza harcosokra támadott.

Én nem mentem utána. Csak rezgő szemekkel bámultam a történteket. Közben bíztam benne, hogy legalább a további négylábú sorstársaim épséggel kijutottak az épületből és nem találták szembe magukat ezekkel a veszélyes emberekkel.

Végül a figyelmemet visszairányítottam Nickre. Mint mondta, seperc alatt elintézi a harcosokat. Az összes jakuza harcos mozdulatlanul, kábultan a földön fetrengett. Kis ráadás gyanánt beléjük is rúgott.

– Blöki nővér! Gyere! Most már tiszta a levegő. Elintéztem a bandát. Hú, azt hiszem megint ver a víz… – jelentette ki büszkén, és csípőre rakott kézzel rám nézett.
Őszintén bevallom, tényleg meglepett a mutatvánnyal. Az általa készített altató fegyverek nagyon is hatásosak.

Farok csóválva már azon voltam, hogy felé kutyagolok, de a nagy megmentőm mögött megpillantottam az őrült áltudós által kreált félfém farkasszerű torzszülöttet. Gépies jobb oldali szeme vörösen izzott. A szájából savas nyál csorgadozott. Rögtön megfagyott bennem a vér…

– Ööö… Honey… Mégis mit bámulsz annyira rajtam? Talán… történt rajtam egy kis elváltozás?! – kérdezősködött riadtan és végig tapogatta mindenét.

– Nem… Rosszabb…

Reménykedtem benne, hogy a nagy önvizsgálás közben csak észreveszi a háta mögött settenkedő szörnyet vagy… mégsem? Nem, nem is észlelte!

– Mi? Hogy rosszabb?!

– Nick! Ne siránkozz, jól nézel ki… Csak azt hiszem megint kezdesz ár…

– Mi?! Áradni! Ne, ne, ne.. Légyszi szedjél rendbe! Szedjél rendbe! Nem akarok mozdulatlan csődtömeg lenni megint!

– Majd rendbe teszlek miután kijutottunk. Inkább rohanj, ha kedves az életed!

Nem értette igazán mit akartam ezzel mondani, de végül hangos sziszenésre lett figyelmes. Mire hátra nézett volna a robot eb pillanatok alatt hátba döfte a hosszú hegyes skorpiószerű farkát.

A férfiú nyögni sem tudott. Arccal a földre zuhant. Vérző teste nem mutatott életjelet.

– NEEEE! Istenem… Nick… – nyöszörögtem remegő ajkakkal.

Nem tudtam másra koncentrálni, csak Nickre. Szegény srác az élete során sok fájdalmon, megaláztatáson és kegyetlenségen végigment. Azokat is önfeláldozó módon az ember társaiért tette. Sajnos ez lett a veszte…

A robot skorpió kutya rám szegezte a szemét. Egyenesen felém tartott.

– Te rohadék!

Fog vicsorogva hátra csaptam a fülem és egy hosszas verekedésbe kezdtem bele.

***

Na jó térjünk vissza a kezdet kezdetére. A kezdetek kezdetére. Mégis hogyan kerülhetett ez a földön heverésző jóképű… de kissé testképzavaros férfiú egy ilyen élet küzdő szituba.

###

Nyári éjszaka volt. Neonos fények ragyogták be az utcákat. A kocsma tele zajos emberekkel. A tévé hangosan szólt. Viszont ez nem zavarta azt a pacákot, aki éppen biliárdozott.

Tapintatosan figyelte a biliárdgolyót. A körülötte álló személyek bíztak benne, hogy nem fogja elveszíteni. A férfiú csak a fehér gömbre koncentrált, ő is imádkozott, hogy sikerüljön. Egy lendülettel a bot segítségével útjára is indította a kis labdát. A többi a lökés hatására szétszéledtek és a fogadott golyók pont a megfelelő lyukakba gurultak.

– Éljen! – kiáltotta a játékos, a másik kezében felkapott egy sörös üveget, majd a magasba emelte – Na, ezt csináljátok utánam srácok. Egy lökettel, durr a lyukba.
A manusz büszkén meghúzta az üveget és az asztalra csapta.

– Hát, Smith… Sohasem kételkedem benned. Büszke vagyok rád. – mondta a háta mögött egy másik férfi és vállon veregette a barátját, gyorsan ő is felemelte a sörös üvegét – Smithre!

– Smithre! – kiáltották a többiek és mindannyian felemelték az üvegeket.

– Köszönöm, George… Igazán nem kellett volna… – motyogta becsvágy nélkül az ünnepelt.

– Naaa… Nicolas, ne szerénykedj.

George újból megpaskolta a férfiút.

Na most már ideje lesz körbe írnom ezt a Nicolast. Körülbelül ebben az esztendőben huszonegy éves volt. Nagyjából száznyolcvanhat centi magas. A válla széles és muszklis. A haja sűrű, sötét szőke, szinte inkább gesztenyebarna, rövid klasszikusra nyírt. A szeme szürkészöld. Az arca enyhén borostás, de nem látszott. Szereti a klasszikus rockot, erről az öltözéke is árulkodott.

Az emberek koccintottak és a győztest ünnepelték. Ellenben az ellenfél banda nem volt elragadtatva.

– Hooogy… Mi?! Egyetlen lendülettel, ezt el sem hiszem! Ez lehetetlen! – ordította a férfi és a biliárd asztalra csapott – Visszavágót szeretnék!

– Hát, Rōrensu nem is tudom… Jöhet. De több mint valószínű, hogy ezt a menetet is mi nyerjük. – jelentette ki George és a büszke barátja felé fordult – Nico, benne vagy?

– Persze, részemről jöhet.

– Egész biztos?

– Nyugi, George… A pacáknak semmi esélye. Én vagyok Nick… a lehetetlen.

Rōrensu mérgesen az asztalra vágta a 15 000 yent a többi pénzkupac közé és készen állt az erőszakmentes küzdelemre.

Nyugodj bele picinyem… Ezt a kört is én nyerem meg. – gondolta Nicolas és belekóstolt az üvegbe – Hm… Asahi. Te vagy a csúcs.

A férfiú daliásan kihúzta magát és újabb kortyokat iszogatott. Fél szemmel észlelte, hogy valaki megállás nélkül figyeli őt. Az asztalra rakta az üveget és az adott irányába szegezte a szemét. Nem csalódott az érzéseiben. Egy fekete, egyenes, hosszú hajú lány volt az, aki piros estélyi ruhát viselt. A szeme mandula metszetű. Telt ajkain kárminvörös rúzs fénylet. Hosszú szempilláival megbabonázta Nicolast. Éppen japán Tarot kártyákat rakosgatott.

A biliárd király nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szívesen odament volna hozzá.

– Nico… Ne haragudj, de van még nálad legalább 100 dollár? – suttogta bizalmatlanul George Nicolas fülébe.

– Na, ja. Még ebben is mázlistám van, hogy a nevelőapám fogorvos. – jelentette ki a kérdezett és büszkén elő is húzta a szajrét – Rōrensu vagy… ki vagy… Ki kezdjen?

– Te! – jelentette ki dühödten a kérdezett.

– Oké… Hát legyen.

George a további társával együtt felállították a golyókat.

A lány haját csavarva figyelte a kiszemeltje mozdulatait. Bízott benne, hogy ez a menetje is sikerülni fog.

Nicolas végül felvette a játék pozícióját. Bemérte az adott golyót. Várt tíz másodpercet és egy lökettel elmozdította a gömböt. A golyók szétszéledtek, a telt színű gömbök bele gurultak a lyukba, egy kivételével.

Oh… A francba! – gondolta száját rágva Nicolas.

Rōrensu mosolygott a látottakon. Rajta volt a sor. Neki a csíkos golyók jutottak.

A lánynak is majdnem kiugrott a szíve.

Kérem, Daikoku… A szerencse istene. Légy velünk! – gondolta.

A férfi készen állt a játszmára. Ő is próbálta utánozni a versenytársa mozdulatait, de nem járt sok sikerrel. Dühödten az öklével az asztalra csapott.

Újra Nicolason volt a sor. Rögtön be is mérte a golyót.

Rendben, baromarc… Érzem, ez most sikerülni fog. – biztatta magát. Egy lökettel el is mozdította a kis labdát és a kiszemeltnek ütközött. Egyről sorban egymás után bele is gurultak a lyukba.

– Ez az! Sikerült! – ujjongott a férfiú – Már ezért érdemes volt meglátogatni a napfelkelő városát, vagyis Tokyot.

A barátai is nagy éljenezésbe kezdett.

Rōrensu dühödten a földhöz csapta a botot.

– Megmondtam. Semmi esélyed a győzelemre… – mondta kárörvendően a győztes.

A versenytársának tovább forrt benne a méreg.

– Bezonyám… Ő az én emberem. És ez még semmi. – George magához ragadta Nicolast – Nem csak a biliárd kihívásairól híres. Számtalanszor részt vett különféle gyors kaja evő versenyen. Legutoljára egy hot dog evő versenyen se perc alatt több mint tíz hotdogot is képes volt magába nyomni és még csak meg sem fulladt.

– Ököl, tudom, hogy részeg vagy, de azt hittem ez egyelőre a kettőnk titka… Evvel nem szívesen dicsekszek. – motyogta az emlegetett.

– És még ezeken kívül. Ez a büszke hotdog zabáló személyiség most úgy döntött, hogy rendőrnek áll. És nem akármilyen rendőrnek, ő lesz a városunk seriffje.

Az emlegetett szégyenkezve a homlokára csapott.

A lány felkapta a fejét. Gyorsan is elővett egy papírdarabot, amire írni kezdett.

– Nicolas te vagy a csúcs! – kiabálta örömmel egy kék punkera nyírt férfiú és karon ragadta a barátját.

– Kösz… Jess, de azért nem kell túlzásba vinni. Tudjátok a hotdog evő verseny után napokig rosszul voltam… és…

Rōrensut jobban elkapta a harag.

– Anata o fakku, keisatsu kōho! – morogta és a bandájával együtt dühödten elment.

– Anata mi van? Mit mondott? – kérdezősködött bizalmatlanul Nicolas és Georgehoz fordult.

– Én sem értettem. Szerintem ne törődj vele.

– Szerintem is… Végülis nyertünk több, mint 30 000 yent…

A férfiú újból a lányt figyelte. Még most sem tudott ellenállni a csábításnak. Lassan lerakta a biliárd botot az asztalra és lassan felé tartott.

– Na, ja. Tényleg, most nincs kedvetek bekapni egy kis harapnivalót. Mert nekem már nagyon kopog a gyomrom. Mit szólsz hozzá Nico? Bemutatjuk a másik tehetségedet. – jelentette ki George és az emlegetett haverja felé fordult, ám már csak a hűlt helyét látta. Kis idő után látta is, hogy hova tart – Hej, Nico? Most meg hova mész?

Nicolas nem válaszolt rá semmit a kérdésre. Sőt nem is vette észre, hogy mondanának neki valamit.

– Cöh… Tudhattam volna, a legnagyobb gyengesége a nők. Még Emmanuellet is elcsábította tőlem. De szerencsehozó talizmánnak elég jó. – morogta az orra alatt George és meghúzta a sörös üvegét.

Nick zsebre tett kézzel két méterrel arrébb megállt a lány előtt. Nem figyelt fel a jelenlétére, ezért csak várt a csodára.

A lány valóban nem is sejtette, hogy a férfiú közvetlen a közelében van. Mikor kicsit oldalra véletlenszerűen pillantott rögtön egymás tekintetébe néztek. Nicolas ijedten inkább tovább a körülötte lévő környezetét tanulmányozta. Úgy csinált, mintha nem látott volna semmit.

– Maga az a híres Nicolas-san? – kérdezte bizalmatlanul a lány.

Nicolas lassan visszanézett a lányra. Próbált szavakat keresni. Ellenben érzete, hogy ideje válaszolni a lány által feltett kérdésre.

– Igen, én volnék Nicolas… az aki légzés nélkül két perc alatt magába nyomott tizenkét hotdogot, ja és San nélkül… Én Smith vagyok. Pontosabban Nicolas Taylor Smith…

A lány kuncogott a hallottaktól és ő is bemutatkozott.

– Én Eris vagyok. Eris Sakura Yamaguchi.

– Hm… Sakura… Mázlista… Jobb második neved van, mint nekem…

– Áh… persze… Egyébként Sakura cseresznyefát jelent.

– Imádom a cseresznyét. Az egyik kedvenc gyümölcsöm.

– Nem szeretne leülni?

– De… Igen.

Nicolas helyet foglalt a szembe lévő széken.

A kocsma hátsó sarkából Rōrensu is figyelte a két fiatalt. Nagyon nem tetszett neki a látottak.

– Nos, kedves Nicolas mi szél hozta Japánban? – kérdezte kíváncsian Eris.

– Hát csak… kirándulni jöttem. Hallottam ez a világ egyik legnyugodtabb országa. És hát érdekes módon szinte mindenki kedves. Hozzátok képest elég bunkó pasas vagyok… Az utcákon lévő fények egyszerűen fenomenális. Meg úgy tudom, hogy az elektronikáról is nagyon híres. Hallott a mesterséges intelligenciáról?

– Igen… És valóban lenyűgöző, de…

– Naná, hogy lenyűgöző! Azok a robotok például, amik mesterséges intelligenciával rendelkeznek képesek olyan műveleteket végezni akár… egy… ember. Sőt mi több önállóan is gondolkodnak, ami meg tényleg elképesztő! Lassan már ott tartunk, hogy megjelenek a terminátorok… Csá emberiség…

– Ühüm… Fogadok, hogy ezt a híradónk mai adásából hallotta.

– Végül is… Eltalálta… Inkább térjünk vissza Japánra. Itt még a légkör is más. Szinte alig van bűnözés, sőt nincs is. Az itteni zsaruk biztosan unatkoznak.

– Hát… kedves Nicolas, sajnos a látszat sokszor csal.

A férfiút nagyon is meghökkentette a lány szavai.

– Ezt mégis hogy érti? – puhatolta.

Eris óvatosan körbenézett, hogy véletlenül se figyelik őket, majd felállt az asztaltól.

– Jöjjön velem… – jelentette ki és elsétált az épület kijárata felé.

Nicolas is talpra állt és követte a lányt.

Nem is gyanították, hogy Rōrensu és társai egész végig őket figyelik. A férfi kiadta az utasításokat és ők is lassan észrevétlenül feléjük tartottak.

Nicolas és Eris már az épület kívül jártak. A férfiút lenyűgözte a város neonos világítása, de a lány egy sötétebb helyhez vezette. Nicolas reménykedett benne, hogy ez nem egy valami féle csapda, viszont továbbra is követte őt. Egy nedves villanyoszlop mellett álltak meg.

Eris próbálta összeszedni a gondolatait és erősen a férfi szemébe nézett.

Nico várt a varázslatra mégis mi fog történni, majd mire szóhoz juthatott volna a lány az első betűjében félbe szakította.

– Whitefieldből érkezett, nem igaz?

– Igen… De ezt mégis honnan tudja? – kérdezte meghökkenve a férfi.

Eris nagy levegőt vett, majd hozzá kezdett a mondanivalójához:

– Segítenie kell!

– Segíteni?

– Hallottam, hogy maga egy rendőr.

– Mi? Hogy?! É-é-én… nem vagyok rendőr. Legalábbis még nem. Engemet esetleg a Szerencse játékok királyként vagy az Evő versenyek császáraként ismerhetsz… Cseszd meg Ököl George miért kellett kikiáltani a hírnevemet… A dögje azt remélem nem tette, hozzá, hogy néhány napig a vécézés számomra kész szenvedés volt…

– Ez most nem lényeges! Akkor is segítenie kell. A városban, ahonnan érkezett ott tartózkodik a kínzás nagy mesterei, vagyis a jakuza.

A férfiú csomót érzett a torkában a hallottaktól. Nagyon is tudta, hogy melyik bűnszervezetre gondol.

– A… jakuza? Hát… Öm… kedves Eris… Szerintem összetéveszt egy másik Nicolas nevű fickóval, aki szintúgy Whitefieldből érkezett. Mert nekem eszem ágában sincs felpickézni ezeket a rossz fiúkat, csak az életemet kockáztattnám. Aki meg mégis megteszi az egy mazochista idióta.

– Mazochista? Idióta?

– Igen mazochista. Ezek olyan emberek, akik élvezik, hogy kínozhassák, kihasználják. Vagy esetleg brutális dolgokat végezzenek rajta.

– Hát… akkor szóval maga is egy mazochista, aki szerencsejátékokból és egészségtelen gyors kaja versenyekből él. Azokat is az úgynevezett „barátai” kérésére csinálja.

– Mi… én… Kikérem magamnak! Nem vagyok mazochista!

– De igenis az. Aki élvezetből és kényszerrel saját egészségét és vagyonát kockáztatja.

– Ez… egy másik eset… Ellenben ezeket nem élvezettel csinálom. Nem vagyok mazochista és nem is leszek az. Szóval viszlát. – jelentette ki a férfi.

Már majdnem útnak is indult volna, de a lány azonnal megállította.

– Kérem, ne menjen el! Maga az utolsó remény! És evvel nem csak nekem segíthetne, hanem a városának is. A Tarot kártyák is megjósolták.

– Nem hiszek a Tarotban. Hagyjon békén!

– Igenis, higgyen benne. Előre megmondják a jövőt. És nekem azt súgták, hogy maga az egyetlen esély a városunk és a maga városa megmentéséhez.

Nicolast nagyon is izgatta a hallottak, de tovább hallgatta a lányt.

– Igaz, nem lesz egyszerű és közbe jön egy-két zűrzavar, ami miatt a fejét fogja veszíteni, de a végén, akkor is sikerülni fog.

– Nem értem mégis miről beszél. Csak annyit értettem, hogy a jakuzával kell valamit csinálnom… De mégis mi közöm van a jakuzához?

Eris sóhajtott, közben félszemmel észlelte, hogy erősen figyelik őket. Összeszűkült a szembogara a látottaktól, gyorsan visszafordult a férfiúhoz.

– Ők azok… – suttogta reszkető hangon.

– Mi?! Én ezt megint nem értem…

A lány előkapta a papírcetlit és Nicolas kezébe nyomta.

– Meddig tervez még itt maradni Japánban? – puhatolta.

– Olyan egy hétig…

– Szuper. Holnap találkozunk a sushi bárban.

Eris arcon csókolta a férfiút és mélyen a szemébe nézett.

Nicolas nem értette a célzást. Még csak alig ismerik egymást, de már egy küldetést bízz rá, amihez fogalma sincs hogyan kezdjen hozzá és mit kell csinálnia.

– Higgye el minden rosszban van valami jó és idővel rátalál az igaz szerelem… Ja és mindenek előtt… szokjon le a gyorskajáról. Minél előbb. Mert ezt még megbánja. – suttogta Eris és pillanatok alatt elszaladt.

– He? Én ezt még mindig nem értem… És kedves Eris mégis hova siet?

– Olvassa el a papíron rejlő dolgokat és megtudja. Holnap még találkozunk.

A férfiú megnézte a papír cetlit, de csak japán szóösszetételeket látott.

– De én ezt nem tudom elolvasni. Hallja Eris? Eris!

A lánynak szinte a jelenését sem látta. Eltűnt akár egy szellem.

Nicolas csalódottan egy helyben állt és a krisz-kraszos papírt nézegette. Törte a fejét mégis mi lehet rá írva, de nem látta értelmét, hogy megfejtse. Ezért végül feladta.

– Hej, Smith! Regisztráltunk téged egy sushi evő versenyre. – mondta Ököl – A holnap a helyi sushi bárban lesz tartva. Mit szólsz hozzá? Ma az agyadat edzetted, holnap a gyomrodat.

A férfiú kínosan maga elé nézett.

– Talán… mégis egy mazochista idióta vagyok? Vagy ez az Eris… talán egy jósnő? – motyogta.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

illusztráció: Carmen Glazier

1. fejezet – Az autónak lőttek

12 évvel később

 

A csillagos ég beragyogta az éjszakai égboltot. Viszont az autópálya megvilágításához ez nem volt elég, ezért az út szélén lévő lámpák segítették a sofőröket abban, hogy láthassák az utat. Tíz kilométerenként majdnem mindegyik szegletét közlekedési rendőrök figyelték, hogy be-e tartsák a megadott sebességet. Ellenben Nicolas Taylor Smith rendőr százados egy szempillantást sem vetett a kamerára. Csak a telefonján vicces videókat nézett a kutyákról szolgálat közben. Viszont a kollégáit ez csepet sem zavarta. Sőt örültek, hogy nem avatkozik bele semmibe.

Az erdőben egy őzsuta a gidáival a friss füvet ették, de hirtelen felriadtak a közeledő terepjáró zajára és gyorsan az életüket mentve az erdőbe szaladtak.

Hát elteltek az évek. A kétlábú mazochista ürge… rendőr lett. Egy tökös zsaru. Viszont nem változott sokat az évek során, csak kicsit… felszedett magára. Nem sokat csak keveset. Meg se látszik rajta.

Ebben a momentumban civilként ruházkodott, mint mindig. Általában az agyon hordott mogyoró barna bőrdzsekijét hordja. Abban a szent pillanatban világoskék inggel és sötét farmer nadrág kombinációjával ruházkodott.

Húsz méterrel messzebb álló zöld Ladából különféle hangot hallott. Rögtön lázba is jött. Kicsit félre rakta a mobilját, kíváncsiságból rápillantott a szomszédos autóra. Látta, hogy épp egy hancúrozás van folyamatban egy ifjú pár között. Izgatottan lejjebb húzta az ablakot.

A Ladában tartózkodó férfi kezdte volna levetkőztetni a párját, de közben fél szemmel pont rajta kapta, hogy egy idegen pasas figyeli őket. A férfi fenyegetően ránézett a fickóra. A nő is megriadt.

A rendőr megijedt a rajta kapástól. Gyorsan inkább a sebességmérő kamerát bámulta és néha a fejét vakarta avval jelezvén, hogy nem látott semmit.

Egy kis idő elteltével újabb hangokat észlelt. Nem a szomszédos erotikus Ladából szólt, hanem a szolgálati autó gyanánt használt Škodája mögül hallotta. Lerakta a telefont. Szemmel átvizsgálta a környezetét, hogy nincsen-e életveszélyben. Hát bizony életveszélyen volt. Drasztikusan helyből elkapta a pánik. Még időben észrevette a közeledő Jeepet. Kidülledt kerek szemekkel látta, hogy nem akárkikkel áll szembe. Mind a két férfit tetoválások fedték valamelyik testrészét. Az egyik tömzsi, kopasz és a terepjárót vezette. A másik magas, fekete sűrű álláig érő haja és rövidre nyírt körszakála volt. A szeme árulkodik, hogy japán felmenőkkel büszkélkedik. Ő egy kézi gránátot és egy gépfegyvert készített elő.

A rendőr gyorsan próbálta elindítani a kocsit, de ahogy életre keltette rögtön le is blokkolt a motor, a tartály ugyanis üres volt. Izzadság cseppek keletkeztek a homlokán. Gondolkodás nélkül megragadta a válltáskát és a fegyertartójat a hátsó ülésről. Persze a kütyüjét is magával vitte.

A Jeep közeledett. A gyilkos tekintetű fickó használatba vette a puskát és az autó két hátsó kerekét szétlőtte.

Nicolast egyre jobban a félelem kapkodta. Próbálta nem feltűnően elhagyni a járművét. Kiugrott az ajtó ablakán keresztül. Felállt és a húsz méterrel messzebb Lada felé rohant.
A két kitetovált férfi észre se vette az akrobata mutatványt, így egérutat nyert. A biztonság kedvéért mégis hátra nézett. Útközben váratlanul elakadt egy faágba, de nem adta fel a menekvést, négykézláb folytatta az útját.

A terepjáró közelebb robogott. A fegyvert tartó manusz alig várta, hogy a rendőr az utolsó szavait motyogja.

Nicolas elérte a menedékhelyet. Kapkodta a levegőt. Kisebb émelygést érzett a torkában, de próbálta visszatartani. Térdre állt, kinyitotta az autó sofőr ajtaját, bemászott és befészkelte magát a kormány alá.

A fiatal pár még folytatta a csók csatát, de érezték, hogy kicsit lehűlt körülöttük a levegő. A lány egy pillanatra rá pillantott a volán alá. A nő azonnal felsikított és a párja bal vállát rángatta.

– Drágám, nézd! Ez az a pasas, aki bámult minket a piros kocsiból. – suttogta remegve, magát takargatva a félmeztelenre vetkőzött nő a párja fülébe.

Nick csak gubbasztott és a táskáját szorongatta. Úgy tett mintha ott sem lenne.

– Mit képzel maga?! Miért van itt? PERVERZ ÁLLAT! Szálljon ki a kocsiból! – ordított rá a vörös göndör hajú nő.

– Azonnal, mert különben hívjuk a rendőrséget! – közbeszólt a férfi.

– Most… figyeljenek ide! – zihálta a gyanúsított, már alig kapott levegőt a kis kormány alatti kis helységben, de folytatta a mentegetőzést – Akár hiszik akár nem, én magam is rendőrtiszt vagyok, és ne értsék félre ezt az egész balhét én csak…

Időközben elhallgatott, mert lövöldözésre lett figyelmes. Kicsit kidugta a fejét a volán alól és ki pillantott az ablak szélénél. Látta, hogy a két rendőrvadász bedobta a gránátot a szeretett Škoda hátsó ablakán keresztül. Az elkövetők az autó tulajdonos nevét ordították. Közben szét lőtték a sofőr hűlt helyét is, de nem tudták, hogy éppen nem tartózkodott ott.

A rendőr remegő szemekkel figyelte az egész műsort. Szerencsésnek találta magát, hogy rálelt egy Ladára a semmi közepén.

A Jeep pillanatok alatt elviharzott. Kitörték a korlátot és rá csatlakoztak az autópályára.

Még tíz másodperc sem kellet várni és a gyönyörű tűzvörös Octavia darabokra szakadt. Pár darabja a Lada tetejére is hullott.

A rendőr szerényen feltámaszkodott, hogy jobban lássa a történteket.

– Hm… Úgy látszik valaki nagyon haragszik rám… – motyogta a rendőr. Fél percig figyelte a roncsot. Az adóvevője se úszta meg éppen, az is nagyot durrantott. – Valaki kicseszetten haragszik rám.

Mikor végignézte a járműve halál műsorát, végképp mázlistának találta magát, hogy időben elmenekült. Tulajdonképpen történtek vele rosszabb esetek is. Azokban is kis híján belehalt… Majd erre is rátérünk.

Visszanézett az ifjú párra, akik ők is szívesen felrobbantották volna. A gyanúsított bevettet egy kínos grincsszerű mosolyt.

– Ami azt illeti, mink sem látjuk itt szívesen és kifelé a kocsiból bunkó kukkoló! – morgott sipítozva a hölgy.

– Rendben, rendben már itt sem vagyok. – a rendőr kinyitotta az ajtót – Ja és köszönöm, hogy megmentették az életemet. Meg persze cserébe folytassák, amit csináltak… és ha…

– KIFELÉ! – ordították egyszerre.

– Rendben… akkor … Viszlát!

A pár értelmetlenül nézett egymásra.

– Biztos, hogy ez rendőr? Nagyon nem néz ki annak. – mondta a férfi – Egy autóban élő bőrdzsekis stricinek hamarabb el tudtam volna képzelni.

– Nem tudom, de akkor is egy szatír. – válaszolta a nő – Hol is tartottunk?

A túlélő bágyadtan vissza ballagott a darabokra szétszedett Škodájához. Megnézte a néhai bőrülésének darabjait. Kétségbeesetten fogta a fejét és csak a karosszéria részeit nézegette. El se tudja képzelni mi lenne, ha a kocsiban tartózkodott volna. Lehajolt. Elkezdte rakosgatni az adóvevő elemeit. Tudta, hogy reménytelen, de akkor is elszórakozgatott vele.

A hosszú siránkozás után előkapta a mobilját a fekete szatyorból. Névjegyek után böngészett végül kiválasztotta az egyik kolléganőjét, akit már egészen gyerekkora óta ismer.

A lányt Emma Houstonenak hívják. Magas és homokóraszerű a testalkata. Az arca világos, enyhén szeplős és ovális. Kerek zafír kék macskaszeme jobban kiemeli az arcát, aminek egy férfi sem tud ellenállni. Vajszőke haja lapockájáig ér, de általában lófarok fazonban hordja. Az oldalra nyírt aszimmetrikus frufruja néha viccesen a szemébe lóg.

Kezdetben még barátságként indult a kapcsolatuk. Gyerekkorukban mindketten arról álmodoztak, hogy hogyan tehetnék jobbá a világukat, és hogy megmentsék a várost a betelepült jakuza karmai alól. Felváltva eljátszották a jó fiú és a rosszfiú szerepet. Később mikor gimisek lettek Nicolas már próbált kicsit célozgatni, hogy többet akar egy barátságnál, de valami oknál fogva soha nem jött össze neki. Gondolta talán egy nap el kell árulnia neki, mit érez iránta, de végül bele törődött, mert neki is összejött egy-két kapcsolat. Viszont azok sem tartottak örökké.

°°°

Ebben a pillanatban a rendőrlány törülközőt keresett a fürdőszoba szekrényében. Turkált a törülköző halom között, időközben meghallotta, hogy az ebédlő asztalán megszólalt a telefon. Emma ott hagyja a törülköző dombot és az ebédlő felé rohant. Remélte, hogy nem valami vészhívás. Megnézte a kütyüjét, amin a kollégája neve állt. Sokáig tartotta a rezgő telefont a kezében végül felvette az illetővel a kapcsolatot.

– Jó estét Houstone biztos úrhölgy itt Smith kolléga beszél… – mondta a tárcsázó eszköze a közeli kollégája.

– Szia, Nick. Mi a helyzet? Remélem nincs nagy probléma? – kérdezősködött.

– Hát… öööm… nincs… – elpirult a kis gavallér, próbálta összeszedni a gondolatait – Csak az a helyzet, hogy… mindegy… Itt vagy valahol a közelben?

– Hát sajnos nem, nem régiben érkeztem haza. Nagyon remélem, hogy nem a kórházból hívsz megint csak azért, hogy kérjek egy papírt, amivel saját felelősségedre haza mehess. Vagy meg egy gyorsétteremben ragadtál. Tudod, hogy ezt már…

– Nem, szerencsére nem talált…

– Hála isten… Akkor mégis mi a baj?

– Hát… az a problémám van, hogy sebességmérő kamerával tudod… figyeltem az autókat. Aztán a szomszédos kocsiból éppen egy erotikus pillanatot láttam.

– Aham… Nagyon izgi… – mondta unottan a rendőrlány – Nem is te lennél, ha nem jelentenél nekem ilyen erotikus látványosságokat vagy kamu jelentéseket mondanál csak, hogy veled lehessek. Legalább megbüntetted, hogy nyilvános helyen csinálják?

– Nem ez a lényeg! Végül két kitetovált húzott szemű krapek megtámadott majd… felrobbantotta az autómat…

– MI?! Remélem, hogy csak ugratsz.

– Nem, nem ugratlak. Ez most való igaz, de szerencsére egyben vagyok Most is itt állok a roncsok mellett… Fogadni mernék, hogy ez Campbell műve… Szokás szerint ki akart nyírni.

– Mi? Campbell? Ne csináld! A parancsnok már többször is figyelmeztetett, hogy ne kémkedj utána, mert különben búcsút inthetsz a rendőrségnek és a karrierednek.

– Tudod jól, hogy vállalom a kockázatot.

– Kérlek, fejezd be…! A saját érdekedben… Így is az évek során teljesen becsavarodtál és tönkre tetted magad. Nem akarom, hogy…

– Tudom, tudom, de nem stimmel nekem az-az ember. Tudod jól, hogy több állatvédő is jelentést adott arról, hogy a termékeit kutyákon teszteli. Plusz számtalanszor bele keveredtem, nem is egyszer és azért vagyok egy kicsit zakkant… kakkuk. Csak te soha nem hiszel nekem.

– Nyilván azért, mert sokszor átvágtál! Mióta lövési sérülést szereztél azóta sokszor kihasználtad a helyzetet, csak hogy melletted legyek, ami miatt az én munkámat hátráltatod. Mikor meg valóban megtörténik a baj, akkor…

– Na, jó hagyjuk ezt az egész ügyet, mert csak felmegy bennem a pumpa. Ígyis egész nap én voltam a téma.

– Miért pont te lettél volna a téma?

– Hú… oké, nem hallottál róla. Egy szóval el tudsz jönni értem? Most valóban nagy szarban vagyok…

– Bocsi, de sajnos nem tudok. Éppen most készültem zuhanyozni. Esetleg felhívhatom neked Alex Bodrowski őrmestert, ha akarod. Tudtommal ő is a közelben van ott valahol.

A rendőrt nem igazán ragadtatta el a hallottak. Ugyanis Bodrowsk a… No hagyjuk. Ő egy senki.

– Nem kösz, nem kell. Majd inkább kitalálok valamit.

– Na, hisz tök cuki társak voltatok. Engem nem zavar, ha szereteted mutatod ki iránta.

– Ha arra célzol, hogy tán meleg vagyok, képzeld el… Nem vagyok az! Vagy esetleg melegnek kellene lennem ahhoz, hogy megkedvelhes?

– Nick megbeszéltük. Mi öribarik vagyunk és nem pedig… Na jó tudod mit… jó éjt.

– Jó éjt. – mondta a végszót a pórul járt zsaru és elrakta a tárcsázót.

Cöh… Csak öribarik? Egyáltalán miért is érdekel engemet ez a nőszemély ennyire – gondolta.

Újból roncsok között turkált. Reménykedett benne hátha valamelyik roncsdarab épen maradt, amit el tudna adni alkatrész gyanánt. Véletlenül el is vágta a csuklóját, de nem észlelte, ugyanis a kvarcórája leszorította a sebet. Idegesen kerülte a darabokra robbant karosszériát. Mérgében belerúgott az egyik roncs darabba.

Kicsit mázlistának tartotta magát, hogy van egy másik kocsija, ami egy szétrohadt Trabant. Elvileg még a mostoha apjától kapta.

Érezte, hogy lehűlt körülötte a levegő. Felállt az abroncsról és megkezdte az útját az út szélén.

Kis idő után az éjszakai égbolton a csillagokat nézte, de fél szemmel az előtte lévő környezetére is figyelt. Útközben megcsodálta a fákat, a bokrok mögül rejtőzködő vadnyulakat, pár őzbak és suta is megjelent a fenyők közül.

Párszor elsurrant mellette egy-egy autó, de senkit sem érdekelte, hogy egy szerencsétlen alak sétál az autópálya szélén. Időközben elfáradt, megpróbált stoppolni avval a reménnyel hátha valaki mégis megsajnálja és felveszi.

Várt a csodára, közben a göncöl-szekereket kereset az égbolton. A szél is feltámadt, kicsit fel is borzolta a gesztenye barna sörényét. Elgondolkozott az élet nagy kérdésein és a válaszokon törte a fejét. Nem telt el sok idő végül megállt mellette egy kék Avia benne egy idős paraszt bácsikával, aki szénát szállított.

Nick azonnal kiegyenesedett.

– Hova vihetem fiatalembör? – kérdezte az öreg.

– Whitefieldbe! – mondta a tékozló fiú – Tudja, lehet ez nevetségesen hangzik…, hogy pont egy rendőrt kell haza szállítania csak hát… felrobbantották a szolgálati járművemet…

– Tyűűű. Maga zsaru. Akkor nem is csodálkozok rajta. – mondta a bácsika közben megpödörte a bajuszát – De maga ugye nem fog most megbüntetni, hogy nem világít a jobb hátsó lámpám, tudja nem működik. Nem vót időm venni egy másikat.

– Az most lényegtelen, csak haza akarok menni. Kössünk fordított korrupciót. – a stoppos előhúzott egy 50 dollárost.

Az őstermelőnek látszólag tetszett neki az ajánlat.

– Rendben, biztos úr. Hazaviszem, csak ugye nem zavarja magát, hogy most egy rakomány kanabiszt szállítok.

– Hogy mi?! Kanabiszt? Maga egy díler? Remélem nem mondja komolyan?!

– Csak vicceltem fiam, ez csak széna.

Hogy biztos legyen a rendőr a dolgával belenézett az utánfutóba.

– Tényleg széna…

– Én mondtam, szálljon be. Csak vigyázzon a kristályos zacskókra.

– Átnézem az üléseit!

A rendőr beszállt az autóba. Átnézte az üléseket, de nem talált semmi illegális dolgot.

– Hehe. Megint átvertem. – mondta a bácsika és vállon veregette a férfiút.

– Uram, ez nem vicces. Az ilyeneket tényleg komolyan veszek.

– Jól van no. Merre is lesz az irány, fiam?

A rendőr becsukta az ajtót, hátradőlt az ülésnek és tájékoztatni kezdte az öregembert.

– Whitefield. Főút, 121.

A paraszt bácsika rátaposott a gázra és elindultak az adott város felé.

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Földönkívüliként jól gondold meg, hogy mit kívánsz. És hogy ezt kimondod-e hangosan. Ha pedig mégis megtetted, akkor ne csodálkozz!

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó (erotikus sci-fi, dramedy)

I. fejezet: Füstbe ment terv

 

Vajon unalmassá válhat az élet egy örökké nyüzsgő városban, ahol még nagyítóval sem lehet egyetlen nyugodt és csendes zugra bukkanni?

– Haa?

A férfi önmagán is elcsodálkozva emelte fel fejét, amit eddig puha tenyerébe temetve támasztott, ülésében ülve.

Ez a kósza gondolat, miért pont most futhatott át az agyamon? Főleg, hogy ma este lesz a hónap csúcspontja, és nagyon nem kéne, hogy más egyébnek is helye legyen a koponyámban. Nem vallana rám.

Ezen jót kuncogott.

A kutatási eredmények megvitatása után tartott zárómuri – sóhajtott jóízűen. – S mindig összehozzuk, akár jók, akár rosszak az eredmények. Legfeljebb bánatunkban és nem örömünkben isszuk le magunkat, majd koronázzuk meg az egészet egy érzéki orgiával.

Száját és fogait lassan, élvezettel végignyalta.

– Hmmm…

Felállt, ráérősen odasétált kabinja ablakához, s míg kikémlelt rajta, hosszan sóhajtott. A horizonton épp egy űrsikló távoli fényei tűntek fel, majd halványultak el három holdjuk, a Horo, Noro, és Zsoro közt tovaszállva. Bőrén a mellettük haladó hajó fényei, belül mocskos képek színei játszottak, ahogy mindkét jármű az átláthatatlan sötét tengert szelte.

Remélem, Berhi Yahz is ott lesz. A kis tacskó elég szemtelen volt a legutóbbi gyűlésen, meg kellene büntetni. Úgy eljátszok majd vele, hogy két nyögés közt fog könyörögni nekem, hogy hagyjam abba.

Erre ajkába harapva megmasszírozta nyakát.

Aah, kemény lettem… Miért kellett ezt tennem magammal?! Még el sem jutott a hajóm Erho-Meeir szigetére… nekem meg ebben az állapotban kell majd meghallgatnom a bátyám legfrissebb jelentéseit? Messze még az este, nagyon messze. Még szerencse, hogy drága fívérem ismer már, mint a rossz pénzt.

Levette az átizzadt és füstszagú ingét, tisztát húzott, majd kis illatosítót fújt magára.

Csak hogy borzolhassam a két kis asszisztense kedélyeit.

Gyors pillantás a tükörbe, fésülködés, finoman fogvillantó mosoly, épphogy csak csillantak az agyarai.

Ez a fogász egy zseni, talán hálából elviszem randira valamelyik nap, hogy megtisztította a füvek okozta, szemet bántó foltoktól.

Nem sokkal később a hangosbemondó figyelmeztette a lassításra és a kikötés pillanatának közeledtére. Ezt az időt kihasználva, még gyorsan megtöltötte a zsebtartóját hamakival. Imádta az illatát, ha tehette volna, egész nap a kis varázsrudakat szívná. S csak a legjobbaktól vett ilyesmit, főleg, hogy neki az egyik legerősebb fajtára van szüksége ezekből a gyógyászati csodákból. Mellső zsebébe süllyesztette a kincset rejtő matt-fényes szelencét, majd megpaskolta kívülről, kabátján keresztül.

Jó lesz ez, nagyon jó. Csak lazán, mint mindig. Hamar eljön az este, s vele az én időm is. Addig meg muszáj lesz hamaki nélkül lecsitítanom az alsó tájékom, különben ingem-gatyám rámegy a készlet feltöltésére meg a doki két mesteri kezére.

Lassan, ráérősen nézelődve indult el a kikötőből, s hamar meg is látta azt, akit keresett. Nem mást, mint a fekete bőrének hála már messziről világító bátyját. Mondjuk főhősünk szemében az az öt perc, amivel őelőtte távozott anyjuk méhéből, nem nagy korkülönbség.

– Dante! – köszönt rá mikor már csak néhány lépésre voltak egymástól.

– Hughie! – érkezett a válaszüdvözlés.

Dante az örömét egy mosollyal toldotta meg, amit rövid kézfogással társított ölelés követett.

– Helyzet, drága bátyám? Hogy alakul az új gyűrű tesztelése a Kutak Mezején? – kérdezte tőle.

– Szerencsére kivételesen tehetséges csapatot tudtam összerakni – kapta meg a választ, míg Dante rágyújtott gyógynövényes pipájára –, s ha minden igaz, még előbb is végzünk néhány nappal a tervezettnél.

Azzal jó mélyet szívott belőle, majd egy hatalmas, méregzöld felhőt fújt a másik arcába.

– Fene a fekete képedet! – korholta őt Hughie tettetett zabossággal. – Most voltam fogorvosnál, és te máris kínálgatsz vele? Tudod, hogy az én ezüst agyaraimon könnyebben nyomot hagy, mint a te karmazsin fogazatodon!

– Miért nem csiszoltatod le őket? – kérdezte a bátyja.

Közben lassan baktatva beértek az ipari szektorba, a gyűrűk közé, hogy megkeressék a legújabb, beüzemelésre várót, ami a soron következő útjuk kapuja is lesz egyben.

– Hogy is ne! Odalenne a szexepilem, amiért a becenevem is kaptam! – vetette oda neki Hughie, továbbjátszva a felháborodás szerepét.

– Mármint, hogy olyan jól megy a furulyázás, mintha nem is lenne fog a szádban? – kérdezte tőle Dante kaján vigyorral a száján.

– Természetesen! S eme képességemet szívesen öregbíteném a csinos kis segédeiden – vonta fel kacéran szemöldökét.

Épp ahogy pont került a mondat végére, meg is érkeztek célpontjukhoz.

– Beluchi és Hughie Kaiman! – köszöntek lelkesen az újoncok, miközben fejet hajtottak.

– Ugyan-ugyan, szólítsatok csak Toothless-nek! – válaszolt nekik Hughie, és rájuk kacsintott.

Ehee, ezt az arckifejezést lehetetlen megunni, még egy kaashir-raát is egyszerűen zavarba lehet hozni, amíg még fiatal. Mondjuk engem, még a törzs többi tagjához képest is, szinte lehetetlen.

Szórakozott pillantást vetett a kettővel arrébb lévő kútgyűrűre.

– Nocsak-nocsak! Azt hittem, ez a mező egy másik szegletében van. Ezen a kapun keresztül jött apa, ugye? Azon a kettővel ezelőtti küldetésen érkezett anyával, a Föld nevű bolygóról. Mikor megyünk oda legközelebb? – kérdezte a bátyjától, rápillantva az objektumokra.

– Hmmm, ottani idő szerint 1895-ben tett látogatást a bolygón, szóval talán az ezt követő génfrissítő küldetés után. Esetleg még hamarabb, ha a második féléves próbákon sikeresek leszünk. Képzeld – emelte meg pipáját Dante –, pont nemrég restauráltattam a könyveket, amiket onnan hoztak, melyekből a központi darabja a vitrinüknek az lett, amelyiket anyánk ihlette meg, s apa egyik barátja írta.

– A Drakula, ugye? – pillantott testvérére.

– Igen, az – bólintott Dante.

Hihetetlen, hogy mitikus lények lettünk, és ilyen mélyen beágyazódtunk az emlékezetükbe – gondolta Hughie szórakozottan –, pedig összesen hétszer jártunk a Földön, mióta létezik az ottani civilizáció!

– Hümm – tűnődve lépett be a gyűrűbe, majd szórakozottan a testvérére tekintett. – Jó lenne egyszer elmenni oda, még a mi életünkben.

– Igen – válaszolta Dante, miközben az ő vörös szemében is ugyanaz a kalandvágyó fény csillant. – Elképe…

Ekkor azonban olyan történt, amire egyikük se számított. A gyűrűn lévő jelek kigyulladtak és bekapcsolt az utazóprogram. Épp csak a döbbent tekintetük tudott találkozni egymással.

– Dante! – szakadt ki Hughie szájából még utoljára, mielőtt ők hárman eltűntek a szeme elől, s elkezdte útját egy kaleidoszkópok garmadájához hasonlító csőcsúszdában.

Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget utazása. Rögvest látta, hogy nem egy hivatalban, hanem egy kutatóállomás közepén áll. Egyrészt a barlangot idéző belső tér, másrészt az előtte álló két alak nyúzott képe és viharvert köpenye miatt volt benne olyan biztos. Persze ismerte is a bolygót, ahová ez a példány telepítve volt, s apjának meg a rendszeres jelentéseknek hála, nagyon is pontos képe volt arról, hogy hogyan kellene egy diplomáciai helyszínnek kinéznie ezen a területen.

Nos, először a házigazdát kell üdvözölni, nemde? Legyen már értelme a diplomata képzésnek, na meg a végeláthatatlan nyelv- és vitaóráknak. Ahogy látom, eléggé meg vannak lepve. Mondjuk nem is csodálom… Elképesztő, hogy azt hiszik, az övék az egyedüli lakott bolygó.

Miután mindenki sóbálványként, pislogás nélkül állt továbbra is, Hughie elhatározásra jutott.

Szóval, fogta magát és lazán ellépett a gyűrű peremétől, és elsősorban a hozzá közelebb álló két másik földlakó – egy hím és egy nőstény – felé intézte szavait.

– Helló! Hughie Kaiman vagyok, Rehnisz bolygóról, Kaashir-Raa szigetéről, és azon belül is Hamra Roszaa városából, minek nem csak lakója, hanem vezető feje is vagyok. De ti nyugodtan szólíthattok Toothless-nek! S ha lesztek olyan jók és eláruljátok, hogy ti aktiváltátok-e, s ha igen, milyen céllal a Földre vezető kútgyűrűnket, akkor meg is mutathatom nektek, miért kaptam ezt a nevet – azzal nagyon finoman megnyalta a szája sarkát és feléjük villantotta a legbájosabb mosolyát.

Istenem, hát igaz, amit anyánk mesélt a Föld levegőjéről, hogy mennyivel magasabb itt az oxigénszint. Tényleg felér egy ajzószerrel…

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

illusztráció: Simonics János

II.fejezet: Vakszerencse

 

Ketyegés. Pittyenés. A billentyűzet kopogása. Unott nyöszörgés. Sóhajok, míg lefőtt a kávé.

Legyünk túl egy újabb, semmilyen napon.

A fekete nedű gazdája rutinos ízetlenséggel morgott, míg, az iménti gondolattal fejében, orra alá emelte bögréjét.

Kurva vadak… Fél éjjel nem aludtam, mert három napelemnek is nekimentek és beindították a biztonsági protokollt. És persze, hogy én keltem fel bepötyögni a deaktiváló kódot. Mivel a két ütődött telezabálja magát altatóval, mert a tücsökciripeléstől is összefosnák magukat.

Sandán két segédjére nézett, majd betoppant az állandó csoport negyedik tagja.

Mellette meg akár ágyúval is lőhetnének. Őnagysága álmát semmi sem zavarhatja meg, míg ki nem alussza magát.

– Jó reggelt! – hajolt meg vidáman a nő.

– Reggelt Oskula – morgott Marhaq Maerifa, és belekortyolt ébresztőjébe.

– Már ezerszer megmondtam, hogy kollégák vagyunk. Tehát, Tofi! – intett ujjával felé mosolyogva a nő.

– Jó reggelt, Tofi! – mondta kórusban a másik kettő.

– Látod! Ha nekik megy, neked is – mutatott rá, miközben ő is bekészített egy főzetre való feketét.

– Csak, mert remélik, hogy megcsöcsörészhetnek. Pszichomókusként ez nem tűnik fel?

A másik kettő sértődött arcot vágott, míg a nő kollégája megnyúlt képét végigmérte.

– De, hogyne tudnám – súgta oda a férfinak, míg bögréjéért nyúlt. – Attól még elviselhetőbbé és emberibbé teszi azt, hogy el vagyunk vágva a civilizációtól.

Persze… Semmi net, mert még valaki feltöri a kutatási jelentéseket. Nem mintha nem hinné bármelyik hacker egy sokadik gyíkemberes agymenésnek azt, ami feljegyzésre kerül – dünnyögte szinte némán, inkább magának a férfi.

Aztán a nő gőzölgő italával leült asztalához, majd kiemelt fiókjából egy zacskó pillecukrot, és elkezdte kávéjába hajigálni őket.

Már a látványtól diabéteszt kapok – húzta el száját Maerifa, és ledobta magát saját asztalához.

– Frilz, Lyö, indulhat a tesztkör! – intett hanyagul a másik kettő felé.

– Igenis! – szólt a kórus.

És kezdetét vette a véletlenszerű matematikai számsorok futtatása.

Öt éve… Ötödik éve ugyanaz az idő- és adópénzpazarlás…

Az első kódhalmaz végénél jártak, mikor koppant Maerifa üres bögréje az asztalon, és szokás szerint, semmi reakció. Ahogy a továbbiak során sem, aztán jött a hatodik sor, és vele a fényár.

A kopott és rejtélyes jelekkel cifrázott kerek objektum megszakította sötét és konok hallgatását. Felgyúltak a fények, ami után belső terét megtöltötte egy gyanús halmazállapotú, higanyszerű matéria. Csodálkozva álltak fel, majd szájtátva figyelték, ahogy ez az anyag egy oszlop formájában tör a magasba. Aztán semmivé foszlott, és ott állt a közepén egy több, mint két méter magas, látszólag humanoid, hímnemű lény.

Ezüst színű bőr, haj, és szem. Aztán az ezekhez tartozó száj meg is szólalt, ráadásul emberi nyelven, angolul. A megszeppent bagázs köpni-nyelni nem tudott. Nem csak az idegen látványos feltűnése, hanem emberi nyelvű – sőt, nagyon is emberi – bemutatkozása miatt.

Most tényleg megidéztük Drakulát…? Akkor innentől átcsapunk Szellemirtókba, vagy mi?! – ráncolta fáradtan szemöldökét Marhaq Maerifa. – Most akkor Muldert és Scullyt, vagy a Winchester tesókat hívjam? Ehh… Faszom…

Azzal megdörzsölte homlokát, eközben ujjai takarásában oldalra sandított kollégájára és mindenki lélekbúvárjára, a japán-svéd félvér, Oskula Tofanára.

Talán az Agytündér majd kitalál valamit. Mert láthatóan ért minket, így esélyes, hogy átverni se tudjuk egykönnyen. Vagy legfeljebb eltereli a figyelmét. Ezek a vérszívók úgyis a dögös bigékre buknak. Belőle meg van mit bőségesen lecsapolni…

 

Mikor a gyűrű fénye felizzott, Oskula Tofana azt hitte, hogy csupán egy szokványos, eseménytelen, de biztonságos tesztkörsorozat lesz. Aztán ha letudták a napi kötelezőt, mehetnek ötórai teára. Épp arra gondolt, melyik megkezdett kekszes zacskó maradékát fogja elpusztítani ma. Mikor is a, próbák hatására általában végig csak sejtelmesen fel-felderengő, ásvány viselkedése hirtelen megváltozott. Száját csiklandozták a kávéján úszó színes kis labdák, míg kinyúlt az anyag. Aztán miután köddé vált, egy idegen állt a kör közepén.

– Ajjaj – szaladt ki a száján.

Míg végigmérte a különös szerzetet, döbbenetében kiitta a maradékot, és olyan lassan tette vissza üres csészéjét, mintha TNT lenne benne. Nyelvén rágódva, kívülről semmit se mutatva hallgatta meg bemutatkozását, majd észrevette, hogy Marhaq Maerifa őt lesi.

Szóval a pszichológustól várod a diplomáciai hadviselést… – finoman elvigyorodott. – Ha nem ismernélek, elgondolkodnék egy fél percre, hogy ezt a húzásod a gyávaság, vagy a megfontoltság szülte…

Nagy levegőt vett, és a gépek csipogásába vesző cipője kopogásától kísérve, közelebb lépett.

– Légy üdvözölve Toothless! Nagy öröm, hogy közös nyelvet beszélhetünk.

A nő rövid meghajlást mutatott be, majd kiegyenesedés után folytatta:

– Megkérdezhetem milyen szándékkal érkeztél?

 

Hughie lenézett a földi nőre, bele egyenest a szemébe.

Nem semmi, a genetika elég bőkezűen osztogatta neki a jutalompontokat. Alul-felül lehet benne kapaszkodni rendesen.

– Ó, voltak nekem szándékaim, csak épp máshol… – válaszolt a teremtmény és még szélesebbre húzta vigyorát. – Bár, még nincs kizárva, hogy a nap a terveim szerint alakul…

 

Hmmm. A nyitás biztató volt.

Majd ő is közelebb lépett, így már épp csak kartávolságra volt tőle. Kinyújtotta jobbját, amit hezitálás nélkül fogadott el a nő.

Nem ijedős. Tetszik – gondolta elégedetten Hughie.

– Máshol? Ezek szerint valamiféle meghibásodás történt és az hozott ide? – kérdezte továbbra is udvariasan Oskula.

– Legfeljebb nálatok. A kútkáva nálam lévő vége nem volt használatban. Váratlanul bekapcsolt és elhozott ide. És ahogy elnézem – másik kezét a nőére tette, és végigsimított rajta –, nem is akkora baj.

Marhaq Maerifa erre köhintett egyet.

– Ó, elnézést! – szabadkozott nyájasan Hughie. – Szóval, valószínűleg ti alkottatok valamit.

– Beletrafáltunk? – vakargatta fejét Marhaq.

Majd rájött, hogy még mindig üres bögréjét szorongatja, így gyorsan lerakta azt.

– Más nem lehetett – túrt hajába Hughie. – Ugyanis az összes kútkáva, amit kihelyeztünk galaxisszerte, kizárólag az anyabolygón lévő párjával képes kapcsolatot teremteni. Nincs szomszédolás másokkal.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezett vissza Marhaq. – Most is egy baki miatt vagy itt.

– Ki mondta, hogy az volt? – szólt derűs hangon Hughie. – A párok között a kommunikáció egyenlő és kölcsönös. Így tud jól működni, és kevesebb a hibaszázalék, ha nem egy oldalon múlik az egész folyamat. Továbbá azért tartom kizártnak a harmadik tényezőt, mert ez egy úgynevezett ikerkő, ami egyedül a mi anyabolygónkon fellelhető. S ennek az ásványnak van egy jellegzetes tulajdonsága, amit mi csak úgy hívunk: hazavágyódás. Azaz erősen kötődik a hegyhez, amiből kifejtették. A mezőt pedig, ahol felállítottuk a kávákat, ezek a hegyek veszik körül. És mivel külön-külön egy gyűrűnek nincs akkora ereje, ezért képtelen megzavarni a kapcsolatot, és elérni, hogy ne a központ vonzza oda magához a kihelyezett darabok által kibocsátott jelet. Szóval az anyaföldön lévőé a legerősebb, mert ott a forrás, ezért minden külső hívás oda fut be.

– És ha valaki szintetizálja az anyagot, vagy reprodukálja ezt a tulajdonságot? – érvelt hosszú hajába túrva a másik.

– A rendszer fennállása óta nem volt erre példa, és nem ma kezdtük – kacsintott a férfi felé.

Marhaq Maerifa ezen elgondolkodott, majd hümmögve megvonta vállát.

– Mindegy. Ezzel majd később foglalkozunk, mert láttam én már karón varjút. Szóval, nem hiszek a nulla hibaszázalékban.

– De a nagy számok törvényében csak-csak hiszel, nem? – kérdezett bele Oskula Tofana. – Mióta is próbálkozunk kideríteni mi ez és hogy működik?

Elengedte az idegen kezét, majd azzal körbemutatott, és Marhaq felé fordult közben.

– Tényleg… – ébredt némi gyanú a férfiban – …mire is kellenek nektek ezek az átjárók?

– Vérfrissítés – jött a tömör válasz.

Olyan hanyag eleganciával dobta oda ezt az egy szót, mintha semmiség lenne.

Aztán az ezüstös, vigyorgó bájgúnárra bámulva, Marhaq szeme előtt hirtelen lepergett az összes valaha látott vámpírsztori. Ettől cseppet sem szívderítő érzés fogta el.
– Vérfrissítés? – kérdezett vissza erős, gyanakvó éllel.

Óvatosan hátrált egy fél lépést, és gyorsan fejben számolni kezdett.

Vajon milyen messze van az íróasztal felső fiókjában csücsülő pisztolyom?

– Mire kell nektek a mi vérünk? – szólalt meg újra óvatosan. – Befőttek vagyunk a polcon?

Hughie arcán behízelgő mosoly terült szét, és szeméből az sugárzott, amit egy oktondi gyerek mókás kérdése vált ki felnőttekből.

– Befőtt? – visszhangozta jót mulatva.

Aztán meglódult, és szinte sikló léptekkel előtte termett. Fölé magasodott, és míg átkarolta derekát, teljes hosszában hozzásimult.

– Családbővítés – susogta bele arcába közvetlen közelről.

Jaj, ne… – húzta el nyűgösen szája szélét Marhaq – …két kapura játszik. Most már én is aggódhatok, hogy szárazra szívnak, ha nem vigyázok.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Amikor a Halálszellem a szabadsága idejére emberi alakot ölt, azonban nem figyel társa intelmeire, ezért meglepő helyzetekben találja magát. Még az öngyilkosság is megfordul a fejében, csakhogy elmeneküljön.

A. N. Vespree: Az öröm hangja (fantasy, romantikus)

Első fejezet

Deva

 

– Ember lettem! – sikított fel boldogan.

Furcsa dolog testet ölteni.

Néhány pillanattal ezelőtt szellemként térdelt a teremtő előtt. Szeme sarkából nézett fel rá. Kicsit tiszteletlen dolog, jól tudta, de a hatalmas, rózsaszín, vibráló lény vonzotta a tekintetét. Sosem látott nála gyönyörűbb jelenést. Mindig elcsodálkozott rajta, pedig többször találkoztak.

Mennyiszer? Háromszor.

Amikor létrehozták, amikor beosztották és megkapta az erejét, illetve most.

– Tisztelet és megbecsülés a szolgálatodért – búgta a teremtő finom, női hangján.

Deva körül megszűnt a világ. Kikapcsoltak az érzékszerveit? Ellepte a természetes kétségbeesés, rágta a lelkét, eluralta az elméjét és kiszorított minden más gondolatot. Az időérzéke összeomlott. Ha nem lát, hall, érez, és a többi, mi alapján mérje be magát, és a valóságot?

Mikor lesz vége? Mikor? Mikor? Mikor?

Eszébe jutott a teremtő és lehengerlő kedvessége. Annyira imádta! Semmi pánik. Elnyomta magában a rettegést. Hitt benne, ez erőt adott neki. Akármeddig lebegett ebben az állapotban, elmúlt. Utána ide került.

– Ember lettem! – ismételte meg.

Észrevette, hogy kiabál, így halkabbra vette a hangját.

Talán ez olyan hely, ahol nem szabad hangoskodni.

Valójában nem tudta, hol vannak, és miért ide hozták. Mindegy, jelenleg ez érdekelte legkevésbé. Azért gyorsan körbepásztázta a környéket az elméjével. Egyetlen ember életenergiáját sem érezte a közelben.

Így nehéz lesz találkozni velük.

Biztosan kitaláltak valamit erre. Sosem hagynák egy évig a semmi közepén, az nagyon ronda lenne. Bízott bennük, hiszen mindig támogatták egymást a szellemtársak.

– Ez olyan izgalmas!

A romos, üres ház egyik szobájában állt. Hogyan nézhet ki az épület? Egyetlen körbepillantás után elhatározta, nem deríti ki. Tárgyak és bútorok sehol, minden koszosan és öregen szárad el lassan, az ajtófélfa félig elrohadt, a plafonon csinos penészfoltok legelték a vakolatot.

Ne foglalkozz ezzel!

Kit érdekelt a málló festék, és a felhízott pókok? Helyette megbabonázva meredt magára a mocskos ablak nehezen kivehető visszatükröződésében. Egy fekete hajú lányt látott. Vékony arcút, csontosat. Bájosat. Nagy, sötétbarna szem ült hófehér bőrén. Illet hozzá. Ó, igen, csodálatos. A teste – az ő teste! – karcsúnak látszott, alacsonynak, apró, jó helyeken kellemesen domborodott. Minden emberférfi álma.

Mi a fenéért érdekelne ez? Mondjuk… Az is egyfajta öröm. De nem ezt keresed. Nem-nem.

– Ez ideiglenes – szólt rá Omk, a szellem. Közvetlenül mellette állt – mióta? –, összefonta a karját a mellén. Hófehér és arany szálak kacskaringóztak a lelkében. Sorsszálak.

– Tudom, tudom, egy év – legyintett, nem foglalkozva a semmiből megjelenő szellemritkaságokkal. Kit érdekelt? Hiszen most öltött testet!

Mélyen a tüdejébe szívta a savanyú dohszagot.

Furcsa érzés.

Kellemetlen, de minden kellemetlenség különösnek és meglepőnek tűnt. Olyasminek, amiben egy szellemnek általában – szinte soha – nincs része. Újra megpróbálta. Levegőt vett, hosszan, hogy kiélvezhesse az érzést. Lélegezés nélkül megfulladna? Igazi testet kapott? Befogta az orrát, és összeszorította a száját. Egy perc múlva a mellkasa égni kezdett. Elengedte.

De, igen, hús és vér. Légzés letesztelve.

– Levegőre van szükségem! – sóhajtotta.

Az örömtől bizsergett a bőre. A bőre?

– Látod a napfényt? Olyan mókásan nézek ki tőle! – kacagott fel.

– A napfénytől? – suhant mellé a szellem.

Körberepülte, és alaposan végignézett rajta.

Deva felkuncogott. Hát Omk nem értette? Ennyi idő után igazán ismerhette volna a gondolkozását.

Akarat kérdése.

Persze, ez túl távol állt a sorsszellemtől. Valamiért mégis barátok lettek. Hogyan? Olyan régen történt.

– Olyan vagyok így, mint egy nagy, érett narancs – felelte inkább.

Karja árnyékot vetett az öreg, kopott padlóra, miközben forgatta és nézegette. Elvigyorodott.

– Sokkal élethűbbre sikerült a teremtőnek, mint amire számítottam.

– A tökéletesség alapvető. Nem illene ezen meglepődnöd.

Deva elszökkent az ajtó felé.

– Miért ne? Olyan más! Teljesen emberek tűnök.

Bőr húzódott a húson. Szinte érezte az alatta lüktető szívét, hosszan ízlelgette a szájában gyűlő, édes nyálat, és végignyalt sima, éles fogain.

Olyan más!

– Nagyszerű! Élő halálszellem. Ez a világ egyre viccesebb!

Legkedvesebb barátnője az aprócska szobában fényfoltként világított. Mindig így nézett ki. Mint egy szellem-ajándék. Na, megint ez az emelt orr és egyenes tartás… Folyton ezt csinálta. Mindig. Nem baj, elnézte neki. Mindenki hibákkal együtt létezett. A sorsszellemek is.

Omk állandóan éreztetni akarta, hogy közelebb dolgozik a teremtőhöz. Annál több szabály, munka és elvárás zúdult a nyakakba. Teher, teher, teher. Azt Deva nem bírná elviselni. Levegő kellett, játék és humor két elragadott lélek között. Például erre. Emberként. Álemberként. Ha egy év múlva magától meghal, hamis test lehetett.

Ah, mindegy.

– Figyelj rám légyszíves, tudom, hogy sok az újdonság, de koncentrálnod kell – szólt rá a szellem. Türelmetlennek tűnt. Valószínűleg nem lelte kedvét ebben az egészben.

– Tessék?

Felkapta a fejét. Durcásan összefonta a karját a melle alatt.

Aha!

– Azért ide hoztál, hogy semmi se terelje el a figyelmemet! – emelte fel a fejét.

– Tévedsz.

– Nagyon ravasz vagy, de szeretném, ha tudnád, hogy ilyen könnyen engem egyszerűen képtelenség átverni!

Évszázadokat élt az embereket figyelve és elemezve, mintha mind egy túlméretezett sakktábla szereplője volna. Nem tudna fontos dolgokra koncentrálni? Neki kell kitalálnia, melyik bábut kellett kiütni a többi előrelépéséhez. Igen, ehhez néha halál kellett. Tökéletesen megmutatta, mennyire felelősségteljes tud lenni.

– Tökéletesen betartok minden parancsot – jelentette ki.

– Mert muszáj.

– Lelkesedésből – tárta szét a karját. Visszasétált az ablak mellé. – Ha nem így lenne, már régen nyakon csaptak volna.

– Ezt kétlem.

Deva megrázta a fejét. A fejét, ami nem éjfekete és ködszerű volt. Egy emberi fejet. Halandó testének részét. Az övé? Furcsán nézett ki. Fajtájában átlagosan, de mégis…

– Figyelek! – állt vigyázba. – Minden energiám és figyelmem a tiéd, kisajátíthatsz! – kacagott fel.

Tudta, halálra idegesíti. Nem érdekelte. Halálra. Halálszellemként. Vagy emberi testben halálemberként?

– Ha találkozok egy mágikus halandóval, és megkérdezi, mi vagyok, mit mondjak neki? Halálszellem, vagy halálember? – pislogott rá.

Vajon az agyára ment? Fel tudná dühíteni? Sosem látta mérgesnek. Lehetne ez legközelebb az új célja. Megmérni, mennyi vacak humor kell egy méltóságteljes sorsszellem felidegesítésére.

Mindegyik nagyra értékelné.

Így is hisztiztek a sok munka miatt. erre fel hátráltatja őket. Tényleg ki fog kapni. Mondjuk, ezzel az emberesdivel nekik csinált plusz munkát… Ezt átgondolhatta volna. Áh, mindegy. Megkapta.

– Viselkedj – ingatta a fejét Omk. – Egész végig.

– Már megint erről van szó? – forgatta a szemét.

Lenézett a ruhájára, és megigazgatta. Minden ráncot el akart tűnteni róla. Ronda hely ide vagy oda, nézzen ki rendesen. Ez az első napja emberként!

– Unalmas vagy! – szűrte ki a fogai alatt.

– Nem már megint erről van szó, hanem még mindig. Idefigyelnél végre?

– Ismerem a szabályokat – sóhajtott fel. – Ha ilyen sietős, mehetsz, nem tartalak fel. Ne pazarold rám a ritka sorsenergiád vagy mi a fenédet – legyintett.

– Nem árt az ismétlés, és úgy látom, szükséged van rá – kezdett bele újra, mintha direkt nem figyelt volna rá. – Nincs varázslás az emberek között. Semmit nem tudhatnak rólunk. Nem sejthetik, hogy…

– Jaj, ne! Csak beszélsz és beszélsz és beszélsz, szabályokat mormolsz, amikkel már régen tisztában vagyok ahelyett, hogy elsorolnád, szerinted milyen mókás helyeket találhatok a környéken. Szabadság, hahó! Majd munka közben komoly leszek, mint szoktam. Olyan komoly és halálos. Most nem halálos, hanem haláli szeretnék lenni, rendben? Persze, izgalmas, hogy nem tudom, hol vagyok és hová megyek majd, mit kezdek a pihenőidőmmel, de azért kiindulópontot adhatnál.

Azon kapta magát, hogy hevesen mutogat a kezével és apró ujjaival. Teste mellé szorította a tenyerét. Várjunk… Miért? Miért ne mutogathatna? Ettől nem tűnt tiszteletlennek. Vagy mégis?

– Ne aggódj, már elhelyeztem a kiindulópontokat – hajtotta oldalra a fejét Omk. – Ha nem leszel túl felelőtlen, akkor…

– Akkor sem vagyok felelőtlen! – kiáltotta. – Játékos igen, szórakozott is, de a kettő nem zárja ki egymást. Tudom, miért van ez! Te is jobban szeretnéd a humort, ha elemi rettegéssel bámulnának rád az emberek, amikor életük utolsó percében meglátnak.

– Deva, érzem a frusztrációdat.

A szellem megint mellé lebegett. Végigsimított a hátán.

– Mi a baj? Hátha segíthetek.

– Tudod, én élvezem a pillanatot, amikor az életerejük átfolyik a lelkembe, de így lettünk összerakva! – csattant fel. Tett egy lépést balra. – Tudod, nem én választottam, hogy élvezem, hanem megmondták, hogy élveznem kell és kész!

– Jól van, értem. Akkor mit szeretnél?

– Csak kell a móka, sok móka és humor és vidámság és szabadság – vágta rá. – Amit én választok. Ennyi.

– Rendben. Egy kicsit belenyúlok a sorsszáladba. Ez a teremtő ajándéka neked. Nagyon kérlek, ne élj vissza vele. És tudod, hogy ennyi nem elég. A sorsba a legnagyobb beleszólása mindig az egyénnek van.

– Ó, sorsok szelleme! – vigyorgott rá. – Távozhatok, vagy terhelsz még a szabályokkal?

Omk hirtelen elmosolyodott. Mosolygott? Egy sorsszellem? Ajaj… Talán kitervelt valamit, vagy sikerült nagyon felhúznia.

– Csak még egy nagyon fontos dolog – mondta a barátnője.

– Már megint? Ismerem mindet. Könyörgök, hagyj már békén!

– Fel is tudnád sorolni mindet?

– Mind? Tudom, az nem elég? – sóhajtott fel.

– Csak még egy. Ne legyél szerelmes.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

illusztráció: Janki Krisztina

Második fejezet

Norik

 

Percekig ujjait tördelve követte szemével a parancsnok ingerült fel és alá járkálását. Egy apró, föld alatti irodában izzadtak. Dísztelen, levegőtlen lyukként megült benne a bűz. Verejtékbe keveredett rémület, ezt jól ismerte. Szinte fojtogatta, mégsem foglalkozott vele. Ellenben a főnök minél több fordulatot tett, Norik annál idegesebbé vált.

Uralkodnom kell magamon.

– Most azonnal meg kellene ölnöm téged – morogta a férfi.

Norik körbenézett az apró helyiségben. Menekülési útvonalat keresett. Nem létezett ilyen, mégis, a remény percenként felpislákolt benne, hogy utána a realitás a mélybe taszítsa.

Ebben a helyzetben mi lehet a legreálisabb döntés?

Gyorsan végiggondolva ráeszmélt, hogy két lehetősége maradt.

Az első: ragaszkodik minden elvéhez, és büszkén vállalja a halált. Uralkodik a félelmén, és mindig életösztönét elnyomja magában. Felemelt fejjel kijelenti, hogy bármilyen mérget azonnal, önként lehúz. Ezzel vége lenne mindkét fél szenvedésének.

A második: kimagyarázza magát, és utolsó lehetőségként felajánl valamit. Elég jónak kellett lennie ahhoz, hogy felkeltse a parancsnok figyelmét. Elengedik, ha a jutalom nagyobb az esetleges árulásánál.

Az utóbbi mellett döntött. Tudta, innen sosem fog szabadulni. Bármit tesz, valamilyen szinten engedni fog az elveinek. A vadászok folyamatosan megfigyelik majd, ezek után nem fognak megbízni benne. Azon sem lepődött volna meg, ha bezárják, és kísérletezésre használják a végletekig kizsigerelt testét. Most is ezt tették, csupán elvileg önként vett részt bennünk. Gyakorlatilag folyamatosan fenyegették. Választás nélkül maradt.

A terve a következőképpen nézett ki:

Első lépés: azonnal kitalálni valamilyen hihető, de rendkívüli hazugságot.

Második lépés: elérni, hogy kiengedjék.

Harmadik lépés: úgy végezni magával, hogy balesetnek tűnjön. Akkor őt hibáztatják a vadászok helyett, így azok nem próbálnak bosszút állni a szülein.

Bármilyen más döntéssel az apja, és az anyja életét tette kockára. Így megszabadul minden kíntól, és a szülei biztonságban lesznek. Ha nem sikerül, meghal, és talán bosszúból lemészárolják a családját. Mindezt a becsületességnek nevezett valamiért, ami a mellkasában dobogott, és ki akart törni. Mert képtelen végignézni mások kínzását, szenvedését és halálát.

– Egyetlen indokot mondj – fordult felé a parancsnok, Balszerencse. Két öklével megtámaszkodott az íróasztalon. – Egyetlen indokot mondj, hogy miért ne ölesselek meg.

– Azért mondtam Átoknak, hogy kilépek, mert tudtam, hogy a lény figyel – vágta rá habozás nélkül.

Az egyik módszere, hogy igaznak tűnjön, amit mond. Elég gyorsan kellett válaszolni, és közben a másik szemébe nézni.
– Nem tudom, hogy miféle, de régóta figyel – tette hozzá. – Kinézett magának. Szerintem a megfelelő alkalmat várja, hogy megtámadjon. El akartam kapni.

– Mégis miféle lény? – egyenesedett fel Balszerencse.

– Fogalmam sincs. Még sosem találkoztam hasonlóval, pedig minden elfogott mágikus lényt láttam az elmúlt jó pár évben. Egy ilyen sem volt közöttük.

A parancsnok vakargatni kezdte az állát, így Norik folytatta.

– A műszer kiakadt a közelében. Olyan mágikus erőt mutatott ki, amilyennel még soha nem volt dolgunk. Ha azt hiszi, hogy kiléptem, és egyedül vagyok, akkor nagyobb eséllyel támad rám. Én felkészültem várom.

Legalább fél percig néztek egymás szemébe, mire Balszerencse végigsimított kopasz fején, felsóhajtott, és az ajtó felé mutatott.

– Két napod van. Ha rájövök, hogy hazudtál, én magam lőlek fejbe.

Norik biccentett. Mielőtt nagydarab vezetőjük meggondolhatná magát, gyorsan kilépett a folyosóra. Elképesztő sebességgel nyargalt végig a labirintusszerű hálózaton. Egyenesen a felszínre vezető lifthez rohant. A vadászok elálltak az útjából. Senki sem üldözte, pedig hihették azt, hogy éppen megszökik. Azt tette. Alternatív módon.

A banda bízott Balszerencsében, azt mondogatták, mindenkinél erősebb, ügyesebb, okosabb. „Képtelenség meglógni előle.”

Nem volt semmilyen lény. A műszere nem jelzett ki, senki nem nézte ki magának, vagy ha igen, fogalma sem volt róla.

Ez hamarosan nem fog számítani. Hamarosan véget ér minden. Hamarosan megkapom a megváltást, ami után olyan régóta vágyakozok.

Néhány perc múlva az autójában ült, és a város határa felé hajtott. Tudta, melyek azok a részek, ahol alacsony a forgalom. Jó húsz perc múlva tanyák és szántók mellett suhantak el. Nem gondolta meg magát, sőt, minden egyes perccel nőtt benne az elhatározás. Meg fogja tenni. Tudta. Így lesz a legjobb mindenkinek. Neki, hiszen elmúlik a szenvedése. A szüleinek, akik megszabadulnak a tehertől, hogy a fiuk akaratlanul egy alvilági bandában ragadt. Az ártatlan mágikus lényeknek, akiket levadásztak, bezártak, és kísérleti nyúlnak használtak az idióta, mágiaellenes hadjáratukban.

Egyre gyorsabban hajtott. A motor hangosan bőgött, nehezen bírta az iramot. Még egy kicsit… Ott a kanyarnál nem fordul el. Rengeteg a fa, ha ilyen sebesség mellett nekihajt az egyiknek, biztosan szörnyet hal. Balesetnek fog tűnni. Néhány másodperc, és vége. Lehunyta a szemét.

Megváltás. Béke. Jövök, édes boldogság.

Az anyósülésen hagyott mágialokátor felsípolt. Norik szeme felpattant, egy pillanatra odakapta a fejét. A kijelzőn olyan nagy, fekete pont jelent meg, amilyet sosem látott.

Ilyen nem létezik. Az előbb hazudtam nekik. Hazudtam. Nem, lehet, hogy most… A sors akarta így? Vagy isten.

Elfogyott a döntésre szánt ideje. Leengedte a lábát a gázról, és rátaposott a fékre. Éppen be tudta venni a kanyart. Néhány méter után megfordult, és elindult a pötty felé. Nem tudta, mit akar tenni, viszont hitt a sorsban és a véletlenekben. Valaki odafent azt akarta, hogy ne haljon meg.

Talán isten végre felfigyelt a könyörgésére, és segít rajta? A legtöbb csodás jelenés és furcsa egybeesés a halál pillanatában történt. Így hallotta. Nem ezért indult el, tényleg meg akarta tenni. Rendelkezett az elhatározással.

Ennyit a megváltásomról.

Valaki odafent nem akarta a halálát. Talán a lokátoron lévő fekete pont lesz az, aki segít neki kiszabadulni ebből a rémálomból? Követte visszafelé. Egy romos tanyán villogott. Norik leparkolt az út mellé. A keze egyre jobban remegett, a szeme könnyezni kezdett. Gyorsan a farmerja zsebébe túrt, kihalászott egy zsebkendőt. Áttörölte az arcát, és mély levegőt vett. Túl sok negatív érzés kavargott benne. Gyűlölet, szánalom, tehetetlenség.

Nem eshetek össze. Több rosszat éltem át a többi embernél. Erős vagyok. Ez egy lehetőség, meg kell ragadnom. A picsába, élni akarok!

A bal kezével megfogta a jobbat, hátha nem remeg annyira. Talán a friss levegő… Meg kellene néznie azt a lényt. A kesztyűtartóból kivett egy pisztolyt, az övére tűzte. A ruhája eltakarta, semmi sem látszott belőle. A zsebébe csúsztatott két sűrű, fekete folyadékkal teli üvegcsét. Mély levegőt vett, bent tartotta, majd lassan kiengedte. Újra. El kellett rejtenie a negativitását. Már megállt. Megnézi magának azt a nagy, fekete pontot. Megfogta a lokátort, kikapcsolta, és a hátsó zsebébe helyezte. Újabb mély levegőt vett. Kiszállt az autóból.

Basszus, mit csinált? Miért állt meg? Annyira könnyű, ha kizuhan azon a szélvédőn… Nem. Nem omolhatott össze. Ez az ő esélye. Bezárta a kocsit. Belépett az egyik fa árnyékába. Kivette a lokátort a zsebéből, és bekapcsolta. A fekete pont közeledett.

Egy huszonéves, talán majdnem vele egykorú, ébenhajú lány bukkant fel a ház mögül. Gyönyörűnek találta. Aprócska és vékony, fürgén lépkedett az út felé. Látomásként. Norik gyorsan eltette a lokátort, és megszorította a fegyvert.

A vadászoknál azt tanulta, hogy minden mágikus lény gonosz, és átverik az elméjét. Becsapják. Játszanak vele, mielőtt megölik, és felfalják. Tudta, nem így van és minél tovább nézte, annál biztosabbá vált abban, hogy ez a törékeny teremtés soha, senkinek sem tudna ártani.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0