Faluvégi Anna: Elárultál 1. fejezet
Elárultál
Fülszöveg:
Bosszú, gyilkosság, hátborzongató emlékek. Egy amnéziás ártatlan lány és egy segítő szándékú barátnő életébe csöppenünk bele, amelyek tele vannak mélyen eltemetett titkokkal, amik lassan a felszínre törnek. Megrendítő, felkavaró múltat rejtenek magukban ezek a titkok.
Minden maradhatott volna a régi… de a bosszú keménnyé és elszánttá tesz.
Az emlékek nem múlnak el csak úgy… Idővel minden kiderül, bárhogy is szeretnénk elrejteni a múlt eseményeit.
Eljött a leszámolás ideje. Még akkor is, ha semmi sem a terv szerint alakul.
„Az Elárultál című könyv fordulatos, meglepő, végig figyelemfenntartó. Amikor azt hinnéd, hogy minden szereplőt megismertél, és a végkifejletet is sejteni véled, jön egy újabb csavar, ami arra ösztönöz, hogy csak olvass, és olvass tovább…” ( Anikó)
„Egy olyan pszichothriller ez a könyv, ami tele van meglepő, kiszámíthatatlan fordulattal, és sohasem találod ki a következő lépést.” ( Szente B. Levente)
Részlet Faluvégi Anna: Elárultál című regényéből
– És mi közötök van ehhez?
– Jennyt nem hagyta közömbösen az ügyed.
– Miért nem?
– Az unokanővéred vagyok – mondom a szemébe.”
(2019. december 10., Jenny)
2019. november 17.
Sue
A reggeli napfény beszűrődik a barna, vékonyra szőtt sötétítőn keresztül, érzem, ahogy bőrömre vetül sugara. Épp csak ébredezem, és félálomban ábrándozom, hogy bárcsak ne lenne még reggel, bárcsak tartana az éjszaka, bárcsak sötétben lehetnék. A másik oldalamra fordulok, a pihekönnyű paplan nesztelenül mozdul velem. Tovább akarok aludni. Minél görcsösebben szorítom szemhéjaimat össze, annál inkább tör rám az ébrenlét. Lassan tudatosul bennem, hogy ha akarok, ha nem, szembe kell néznem a napommal. Igazán jólesne egy kis idő, amikor lazíthatnék, alhatnék, amikor szó szerint semmit se kellene tennem. De Julie máshogyan tervezte. Semmi dolgom nincs ugyan, de nem maradhatok végig az ágyban.
Annyira furcsán zavaró csend vesz körül, hogy szinte megijedek tőle. Megnyugtatom magam, hiszen egy erdőszéli faházban vagyok. Késő őszre jár az idő, és kint hét ágra süt a nap. Na jó, hát mégiscsak felkelek. Felülök és lábamat a bundás papucsomba bújtatom, amit még Julie ajándékozott nekem. Rikítóan fehér a színe. Eddig nem használtam, mert különleges alkalomra tartogattam. A felső része egy nagy cicafej. Pont azért kaptam, mert tudja, hogy imádom a macskákat. Hirtelen Bagira jut eszembe, a három éve eltűnt fekete macskám. Láttam a képen, amit Julie mutatott nekem.
Nem tudom, ki ő. Lehet, hogy a barátnőm. De az is lehet, hogy az egyik volt munkatársam. Poszttraumatikus stressz szindrómám van. A balesetem óta sok minden megváltozott, emlékezetkiesésem van. Azt mondták, lehet, hogy idővel visszatérnek az emlékeim, de lehet, hogy sohasem. Én azért nem veszek mindent készpénznek. Láttam már filmeket arról, hogy az amnéziás embert miként verik át. Úgyhogy nem tudom, ki ő valójában. Persze vannak fotók és videók régi időkből, és el is mesélte a történetem, teljes a kép. Anyám, apám, ikernővérem meghalt, amikor balesetet szenvedtünk. És a hároméves kisfiam is. Szóval, mindenkit elveszítettem, aki fontos volt számomra. Elhagyott a férjem, a nevét tudom, de nem emlékszem rá. Van róla képem is, de nem… soha nem jön be az arca, nem emlékszem semmire. Az autóbalesetet csak én éltem túl, agysérülést szenvedtem. Mindez három évvel ezelőtt történt. Most huszonnyolc vagyok. Tudom, mert mondták. Julie-val lakom, a barátnőmmel. De olyan érzésem van sokszor, mintha ennél több lenne. Elhozott pihenni. Hogy magam lehessek. Azt mondta, meg kell próbálnom önállónak lenni, szerinte megérett erre az idő. Most üzleti úton van, engem amúgy sem tudott volna magával vinni. Lehet, hogy mégiscsak munkatársak voltunk. Nem tudom. A köntöst felveszem, kék színe van. „Passzol a szemedhez” – nevetett Julie, amikor átadta. Meleg és puha. Megfogom lágyan a felső részét a gallérnál, s beledugom az orrom, mélyet lélegzek belőle. Olyan jó illata van! Annyira tetszik! Ez az illat az otthon illata, Julie-é, az enyém. Nálunk összhangban van minden. Szőkére festette a haját, mert az enyém természetes szőke. Azt mondta, az gyönyörű. Esténként a tükör elé ültet, fésülgeti vállig érő hajamat, s úgy szokta ujjai köré csavargatni a végét, hogy a göndörség benne maradjon. Julie szeret engem. Gondoskodik rólam, nem is tudom, mi lenne nélküle, hiszen senkim sincs, nem tudok kiigazodni a világban. Azt mondta, régen itt nyaraltunk a férjemmel és a fiammal, Adammel. Meglehet. Bárcsak emlékeznék valamire, de semmi nem jut eszembe a múltamból.
Tudok kávét főzni, és ennek örülök, büszke vagyok magamra. Azt mondta Julie, hogy amit most tanulok, az nagy dolog, ezért mindig megjutalmaz valamivel. A kávéfőzésért kaptam tőle a köntöst. Olyan kedves lány! Most is mosolygok, ha rá gondolok. Azt, hogy ennyire meggyógyultam, neki köszönhetem. Kitartó türelemmel tanított meg mindenre. Nemsokára felhív. Majd mondja, hogy mit tegyek.
A kávé lefőtt, és én kiöntöm a kis bögrébe, amit a polcon találtam. Ez a forma, ez a fehér szín kellemes és ismerős. Nem tudom, honnan és miért. És nem is gondolkodom rajta. Olyan, mintha már fogtam volna a kezemben. Tenyerembe veszem, ujjaimmal átkulcsolom. A forró kávé illatát mélyen belélegzem. Ismerős, kellemes aroma. Azt se tudom, hogy a balesetem előtt kávéztam-e. Ezt megkérdezem majd Julie-tól. A noteszt, amibe jegyzetelek, a táskám külső zsebében tartom, hogy mindig kéznél legyen. Azt mondta a barátnőm, hogy bármilyen kérdésem lenne, vagy bármi véletlenül eszembe jut, csak írjam le. Ő majd megválaszolja azokat. Telefonom a zsebemben tartom, Julie hozzászoktatott, hogy magammal hordjam, mert aggódna, ha nem tudna elérni. Ránézek a kijelzőre. Már tíz óra, és még nem hívott fel. Jó, biztosan megbeszélésen van, vagy ilyesmi. Azt mondta, soha ne nyugtalankodjak miatta, ahogy ideje engedi, hívni fog. Nem tudom, mit kezdjek a napommal. Bárcsak hívna!
Valószínűleg zuhanyoznom kellene, felöltözni, és kimenni a levegőre. Igen, és ennem is kell, ez fontos. Mondta Julie, hogy nagyon figyeljek, ki ne maradjon egy étkezés se, és szednem kell a gyógyszereimet is. Azt hiszem, hogy kilenckor kellett volna reggeliznem. De azt se tudom, hogy mit kell ennem. Annyira hiányzik! Hívnia kellene! Nem szabad bepánikolnom. Pedig érzem, hogy ujjaim remegnek a kávésbögrén, a lélegzetem felgyorsul. Be kell vennem a gyógyszert. Besétálok a szobába, kiveszem a táskámból a noteszt és a tollat. A gyógyszert nem találom. Pedig ott tartom azt is. Az új dolgokat nem felejtem el. Tudnom kellene, hol van. Ez az utolsó csepp a pohárban. Lever a víz, kiszárad a szám, megint érzem a halálfélelmet, azt, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Pánikroham tör rám. Megcsörren a telefon a köntösöm zsebében, s remegő, izzadt kézzel húzom elő.
– Szia… szia, Julie – makogom.
– Semmi baj, Sue, semmi baj… – hallom megnyugtató hangját.
– Julie… – suttogom.
– Tudom, Sue, ne aggódj, minden rendben van. A fürdőszobában, a tükrös szekrénykében vannak a gyógyszereid. Lassan menj be! Maradj vonalban! Vegyél közben nagy lélegzetet, és tartsd bent a levegőt… Lassan fújd ki! Közben szépen, lassan, lépésről lépésre haladj a fürdőbe. Ügyes vagy, Sue. Az asztalon találsz cukorkát. Állj meg egy pillanatra, és csomagold ki!
Elveszem a barna papíros édességet, és amíg babrálok vele, bejutok a fürdőbe. Kipakolom a szekrényből a gyógyszereimet, egyet a nyelvemre helyezek. A csapból vizet engedek a pohárba, iszok belőle és lenyelem. Aztán a cukorkát szopogatni kezdem, de addigra már jobban is érzem magam.
– Sue – hallom megint Julie hangját –, semmi baj… percről percre jobban leszel. Ez a rosszullét nem veszélyezteti az életed.
Igen, ezt mindig mondja, s ettől megnyugszom. A pánikrohamokba nem lehet belehalni. Kezd megszáradni a testem, s szívem ritmusa visszatér normálisra.
– Annyira megijedtem, Julie – szedem kapkodva a levegőt –, vártam, hogy hívj… persze… tudom, hogy dolgod van… ne haragudj… tényleg…
– Semmi baj – sóhajt a telefonba. – Tudod, most mennyire, mennyire ügyes voltál? – Lélektani szünet következik.
– Nem… miért?
– Mert egyedül vitted véghez az egészet. Ezért kapsz egy kis ajándékot tőlem – nevet.
– Jaj, Julie, nem is gondoltam erre.
– Nos, a hűtőben találod a reggelit, ahogy megbeszéltük. Tudod, a színes tetejű dobozok… Mindegyik fel van címkézve. Most azt vedd elő, amelyen a „november 17 reggeli” felirat van! Egyél! Aztán zuhanyozz, öltözz fel, és tegyél egy kört! Az ösvényen át menj le a tóig! Ott fordulj balra a parton, és az első fenyőnél térjél rá a kis ösvényre, ami hazavezet! Utána dőlj le, pihenj! Amikor ebédelned kell, hívlak.
– Rendben, Julie, köszönöm… várj csak, valamit szeretnék kérdezni.
– Mondd, szívem…
– A balesetem előtt is kávéztam?
– Ó, igen – nevet megint – elég gyakran kávéztunk együtt is.
– És a férjem? David?
– Ő is, persze, ő is… Jó, most le kell tennem. Majd hívlak, kedvesem.
A fülemnél tartom még a készüléket, míg monoton sípolásba nem kezd. Aztán leteszem az asztal sarkára.
Ez a legújabb nagy lépésünk Julie szerint. Már nem kell leírnom az utasításait, fejben megjegyzem. Azt mondta, ez haladás. Szóval, megkeresem a hűtőben a reggelimet.
Ahogy majszolom a sajtot, körülnézek a házban. Olyan ez, mintha idegen helyen lennék, semmire nem emlékszem, és még a kis fehér bögre érintése is csak gyanúsan ismerős. De lehet, hogy nem is az. Csak kellemes. Vannak jó érzéseim új dolgokkal kapcsolatban.
Soha nem álmodok a fiammal, a férjemmel, anyámmal sem. A testvéremmel néha igen, de ő is olyan valószerűtlen. Semmi kézzelfogható nincs. Szép emlékeim lehetnének erről a nyaralóról. Ránézek a falépcsőre, ami a felső szintre vezet. Ott van a hálószoba, egy kis konyha és a fürdő. Az alsó szint, ahol most épp ülök, egylégterű, nappali konyhás helyiség. Ja, meg egy kis zuhanyzót különítettek el harmonikaajtóval. Nem tudom, hol aludtam a férjemmel, a fiammal. Nem emlékszem, és nem is emlékeztet rá semmi. Azt mondta Julie, hogy átrendezte a szobákat, amíg kómában feküdtem. Meg akart kímélni a fájó emlékektől, ha felépülök. Néha annyira erőltetem magam, annyira akarok emlékezni, hogy elhiszem, amit gondolok. Nem lenne szabad. Hagyni kellene, hogy megoldja az idő. Azelőtt ingatlan-tanácsadó voltam, azt mondta Julie. De nem emlékszem egyetlen házra sem, pedig rengeteg akta van, ami az eladásukat igazolja. Azért is gondoltam, hogy munkatársak lehettünk Julie-val, mert ő is ezzel foglalkozik. De ő azt mondta, hogy nem ugyanott dolgoztunk. Miután baleset ért, akkor pályázott a helyemre, amit meg is kapott. Ez már csak ilyen. Azt mondta, hogy ha helyrejövök, akkor ő beszél a főnökömmel, hogy visszakapjam az állásom, mert ő egy másik üzletben gondolkodik. Most is épp azokat az utakat egyengeti. Azt reméli, itt teljesen meggyógyulok, aztán visszamehetek dolgozni. Én nem hiszem, hogy egy hét alatt olyan sok minden változna… nem tudom. Julie ezt is jobban tudja.
A frissen facsart narancslét kitöltöm a pohárba. Ezt egyedül készítettem el, és ezért büszke vagyok magamra. Várjunk csak… mit is kaptam érte? Hmmm… a frissen tanult dolgokra emlékeznem kell. Igen, megvan! Beugrott. A virágos illatú tusfürdőt kaptam, és saját parfümöt, addig ketten használtuk ugyanabból az üvegből. A Diesel Fuel for Life-ot, igen, akkor kaptam.
Evés után le kell pakolnom az asztalt, szóval viszem a mosogatógépbe a poharamat. Azt a néhány morzsát igyekszem maradéktalanul a tenyerembe söpörni, majd kivinni az ajtón, és a terasz korlátján át a fűre dobni. Sikerült. Nagyot sóhajtok. Ezt megint egyedül vittem véghez. Jó, a következő lépés a zuhanyozás lesz. Tudom, megjegyeztem. Felmegyek a lépcsőn, be a fürdőszobába. Megnyitom a csapot, és a szórófejet ráirányítom az arcomra. Kissé hátrahajtom a fejem, kímélem a hajam, víz ne érje. Csak este szoktam hajat mosni, amikor már nem megyek sehova. Azt mondta Julie, hogy így nem fogok megfázni. Bekenem tusfürdővel a testemet, és ahogy melleimen simítom el a krémet, azt kérdezem magamban, vajon mennyire találnak vonzónak a férfiak? Vajon tetszett a mellem Davidnek? Miért hagyott el? Julie szerint a gyerekünk miatt. Mindegy, most már nincs jelentősége, nem tudom, ki ő, nem emlékszem az érintésére és csókjaira sem. Jobb így. Idegen lenne.
Elzárom a csapot, kilépek a zuhany alól. Szárazra törlöm magam, felöltözöm. A szürke tréninget veszem fel, a kék tornacipőt, és a kék kapucnis polár felsőt. Így nem fázom meg. Hiába süt kint verőfényesen a nap, de azért hűvös van. Eszembe jut, hogy nem fésülködtem meg, visszafordulok, a lenti fürdőszobába megyek, hátrakötöm a hajam. Belenézek a tükörbe, és felidézem, amit Julie mondott: „Olyan gyönyörű kék szeme senkinek sincs, mint neked.” Mosolygok. Adam szeme is kék volt, gyönyörű kék.
Az ajtót bezárom, a kulcsot a lépcső sarkánál elhelyezett nagy, lapos kő alá teszem. Előttem egy kis tisztás helyezkedik el, utána következik az erdő, majd a tó. Még negyed mérföld sincs a távolság. Ahogy ráfordulok az erdei ösvényre, visszanézek a házra. Emeletes, rönkből készült, kerítés nélküli építmény. Négy lépcsőfokon át jutunk az alsó szintre. Széles teraszán hintaszék van bal felől, jobb oldalt két kényelmes fotel egy kis asztallal, amin egy kis hamutálca áll. Megkérdezem majd Julie-tól, hogy régen dohányoztam-e. Fent is található erkély, de nem tudom, hogy egyáltalán helyeztek-e el valamit rajta. Lentről nem látszik. Ahogy távolodom a háztól, szorongó érzésem támad. De meg kell nyugtatnom magam. Bevettem a gyógyszert, s ameddig tart a hatása, nem tör rám a roham. Másrészt, meg kell tanulnom leküzdeni a félelmeimet. Julie mondta.
2019.november 17.
Julie
– Szegény Sue! – sóhajtom, miután kinyomom a telefont. – Nem hiszem, hogy emlékezni fog valaha is bármire, ami vele történt – kissé elhúzódik a szám balra, ahogy kacsintva pislogok bal szememmel. Számomra ösztönös, kamaszkoromtól megvan ez a beidegződés. Jobbára észre sem veszem.
Ölemben tartom a kis notebookomat. Piros színű, csajos. Miután zsebembe csúsztatom a telefonom, lecsukom a tetejét, és magamhoz ölelem. Itt van Sue élete. Ebben a gépben. Nyilvántartom minden mozdulatát, ebben van a múltja, ebben van a jelene, és ebben van a jövője is. Én írom a forgatókönyvet. Szeretek játszani. Nem, ez így durván hangzik. Teljesen épelméjű vagyok. Ezt mindig is tudtam, csak az apám állandóan begyógyszerezett, és elhitette velem, hogy beteg vagyok.
Sue úgy tudja, dolgozom, de ez nem igaz. Hatalmas vagyont örököltem apámtól. És most, hogy Sue gyámja lettem, az ő háza is az enyém.
Körbenézek a parkban, ahol egy padon ülök. Keresztbe teszem a lábam, drapp ballonkabátom a térdemnél szétnyílik. Szoknyám felcsúszik, az üvegszálas harisnya lábamra tapad. Rápillantok a barna magas sarkú cipőmre, ami elegánsan passzol rám. Nem volt egyszerű kiválasztani a több tucat hasonlóból. Hátradőlök, a gyenge szél szemembe fújja hajamat. Hátrasimítom a szőke tincset. Szemembe süt a nap. A kék szemembe. Kék kontaktlencsét viselek, így majdnem ugyanolyan a szemem, mint Sue-é. Még kezemben van a tükör és a rózsaszín szájfény, ajkaimat egymáson dörzsölöm, hogy a belső felülete is fedve legyen. Megint húzódik a szám balra és kacsintok. Látom a kistükrömben ezt az apró mimikai játékot. Tetszik az egész varázslat. Most Frankre várok. Itt lesz nemsokára.
Olyan jó pasi ez a Frank! Tökéletes. Nem kevés időmbe telt, míg rátaláltam. Addig keresgéltem, amíg egy internetes oldalon rábukkantam a cége nevére, aztán további kutakodás után a lakcímére is ráakadtam. Miatta utaztam úgy száznyolcvan mérföldet Nottinghamtől Keswickig. Csak azért, hogy végre beteljesüljön a vágyam. Erre az időre Sue-t a Castleford melletti nyaralómba vittem. Azt mondtam neki, hogy egy hétről van szó, de igazából nem tudom, meddig tart, amíg beköltözöm végre a tőlem pár méternyire magasodó, emeletes, elegáns, gyönyörű, stílusos házba. Illek hozzá.
Hoppá! Hirtelen előrehajolok, mert észreveszem a fehér Teslát, amint behajt az utcába Frank. Intek neki, ő bizonytalanul néz rám, és visszaint. Nem ismer meg. Begurul a ház elé, én felállok, s gyors léptekkel hozzásietek.
– Frank! Hé, Frank! – kiáltok, és magasba tartott kezemmel hadonászok.
Ő csak áll, és néz felém. Gyorsan odaszaladok, s amikor szemtől szemben állunk egymással, valamiért megtorpanok.
– Jó napot, hölgyem, kellene ismernem? – mondja, miközben gyanúsan méreget.
– Én vagyok, Julie – nyújtom felé a kezem, mosolyt erőltetek magamra.
– Örülök, és megmondaná, honnan ismer engem?
Bizonytalanul nézek rá. Nem emlékszik rám – majd fog!
– Tudod, Frank, épp most költözöm a szomszédba – rögtönzök. – Igen, ott fogok lakni – mutatok lazán a szomszéd házra.
– Óh… – nevet rám, és megkönnyebbülést érzek a hangjában. – Most már értem. Hát kedves, hogy átjött.
– Tegeződjünk, rendben? – Kacéran nézek rá, és villantok egy széles mosolyt.
Ő méreget, érzem, hogy tetőtől talpig végigmér.
– Szóval… örülök, Julie, majd látjuk egymást, most mennem kell. – Habozik, aztán bemegy a házba.
Sarkon fordulok, és önelégülten távozok. Balra húzódik a szám, kacsintok. Ez jól sült el. Persze, nem. Ugyanis már régen véghez kellett volna vinnem a tervem, de még sehol sem tartok.
Ránézek a telefonomra. Mindig észben kell tartanom, hogy Sue élete tőlem függ, és nekem kell diktálnom, mit tegyen. Nem, őt semmiképp nem veszíthetem el, abba beleőrülnék. Csak akkor érzem jól magam, ha tudok minden lépéséről, ha én irányíthatom a sorsát. Annyira azonosultam vele! Mindig is olyan akartam lenni külsőre, mint ő. Mindig. Kiskorunktól fogva. Nem hazudtam neki arról, hogy mi barátnők voltunk. Jó, néhány dolgot elhallgattam, vagy kicsit kifordítottam az igazságot, de valójában hálás lehet nekem. Hisz én egy kényelmes és biztonságos életet nyújtok számára. Sue nem tud nélkülem meglenni. És én itt vagyok neki mindig. Kicsit aggódom érte, de muszáj volt megtennem ezt a lépést. Szeretem feszegetni a határokat. Mármint… ó, nem is, hát nincsenek perverz hajlamaim, teljesen normális nő vagyok. De bevallom: annyira kedvelem a szerepem! Amikor én irányíthatok.
Legutóbbi hozzászólások