Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

A Csörsz és az Alkotás utca sarkán tébláboltam. Munka végeztével sétálgattam kicsit a gyárral szemközti parkban, azzal ütve el a találkozómig hátralevő időt. Így azon az oldalon vártam a zöldre, hogy átvonulhassak a zebrán és megindulhassak az Alkotás utcán a Tartsay Vilmos utca felé. Ott ugyanis egy cukrászda fogadta a gyanútlanul arra sétálókat.

Huszonhat éves koromban a MOM (Magyar Optikai Művek) nevű szocialista vállalat több ezer fős családjába tartoztam. Persze nem a munka iránti rajongás hajtott közéjük, hanem a törvény szigora, hiszen a munkához való jogra kötelezték az embert abban az időben.

Talán nem tudják, de az a mamutcég nem csak az optika, hanem a számítástechnika fellegvára is volt Magyarországon. Ez magyarázza, hogy elektronikai műszerészként náluk dolgoztam és részese lettem az országunkban egyedülálló winchestergyártás csodájának.

Nosztalgiázásként megemlítem, hogy a francia licenc alapján készült adattároló 0,75MB tárkapacitással bírt és közel negyven kilót nyomott. Egyéb érdekességgel is szolgálhatnék róla a technika iránt fogékonyak számára, ám nem szerves része a történetnek.

Akkoriban még nem bevásárlóközpont magasodott a mélygarázsba vivő lehajtóival a túloldalon. A gyár kisebb-nagyobb tégla- és betonépületeinek szocreál halmaza bújt meg a hatalmas területet körbefutó zöld rácskerítés biztonságában. Mivel a kerítés nem követte végig az út szélét, hanem levágta a sarkot, az így nyert több négyzetméternyi szabad járdaterületre újságosstand költözött.

A középkorú eladóhölgy akkurátusan kipakolta a napi és egyéb lapokat a bódé teljes hosszában végigfutó pultra. Amögött ácsorogva várta a vevőket. A kereszteződésben mindössze néhány ember lézengett.

Egyszer csak megjelent egy férfi, talán ötvenéves lehetett. Nem láttam, honnan jött. Akkor tűnt fel nekem, amikor megrohamozta az újságos bódét. Oldalazó tánclépésekkel végigsöpörte a két karjával az egész pultot. Egy pillanatig azt hittem, fel akar hasalni rá. Az ólombetűs papírlapok repültek szanaszét a kezei nyomán.

Jólöltözött pocakosodó polgár létére úgy viselkedett, mint egy megbokrosodott huligán. Az eladónő hátrahőkölt és már éppen nagy levegőt vett, hogy meglepetéséből ocsúdva a renitensre zúdítsa felháborodását, amikor az néhány rogyadozó lépéssel hátratántorodott, majd elvágódott a járdán.

Fektében rögtön hanyatt fordult. A keze, a lába és a feje felemelkedett a betonról, mintha azon erőlködött volna, hogy felülést csináljon, ami nem sikerül. Hosszúnak tűnő ideig rángatózott abban a pózban, aztán mindene visszakoppant az aszfaltra. Nem mozdult többet.

Elképedve néztük végig az ismeretlen haláltusáját, mert kétségkívül az volt. Szerintem szívinfarktus kapott, bár sosem láttam még ilyet azelőtt. A groteszk tornamutatvány nem volt más, mint levegőért kapkodás. A leálló végkeringés miatt a szervek nem jutottak oxigénhez.

Biztosra vettem, hogy meghalt, ám az újságárusnő odaszaladt hozzá és kérdezgetni kezdte, mi a baja. Miután egyik felvetésére sem kapott választ, körbenézett.

− Hívjanak orvost! Valaki segítsen! – kiabálta.

Ez régen nem ment olyan egyszerűen, ha a közelben nem volt utcai telefonfülke, mivel a mobiltelefont még nem találták fel. Egy fiatalember válaszolt neki az Alkotás utcai villamos megálló járdaszigetéről.

− Már elszaladtak segítségért ide a sportkórházba – bökött hátrafelé az aktatáskájával. Közben a lámpa végre zöldre váltott. Elindultam, mert segíteni úgysem tudtam, a mások baján való bámészkodást pedig világéletemben bunkóságnak tartottam. Talán menekültem is a helyszínről, hiszen egyáltalán nem a halállal való randevúra készültem a szép nyári napon.

A cukrászdában a munkatársbarátom tartotta az általa vezetett önvédelmi kör évnyitó foglalkozását. A küzdősport számára szokatlan helyszínt a csóróságunk magyarázta, ugyanis a jótékonysági alapon ingyenes tornaterem használatot még nem sikerült kikönyörögni az illetékesektől, bérlésre viszont nem futotta.

A körülmények ellenére nem öltöztünk át judo ruhába, hogy az asztalok között tartsuk meg az edzést. A tizennégy-tizenöt éves kamaszokból álló csapat zúgolódás nélkül vette tudomásul, hogy az izzasztó, fárasztó mezítlábas ugrálás helyett a fagylaltozás és kólázás szerényebb örömeit kell elfogadniuk. Csalódottságuk ellenére boldogan vigyorogtak.

A korukra való tekintettel magamba fojtottam a frissen szerzett halálközeli élményt, holott borzasztóan kikívánkozott belőlem. Érdekes módon azóta sem meséltem el senkinek.

Amikor az edzésidő lejárta után szétszéledtünk, az utam ugyanarra vitt hazafelé, amerről két órával korábban jöttem. Megdöbbenésemre a test még mindig ott feküdt, csupán le lett takarva a Népszava vagy a Népszabadság néhány nagyméretű lapjával.

Milyen szerencse volt, hogy nem fújt a szél!

Emlékszem, nem a halottat sajnáltam, aki már megszabadult minden problémától, hanem az újságárusnőt. Vajon meddig állt szegény díszőrséget a hulla mellett? Nem sok lapot adhatott el azon a délutánon.

kép: Fortepan / Magyar Rendőr

Akció!

Original price was: 1890,00 Ft.Current price is: 600,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Kállay Gyopár: Bárcsak… | Beleolvasó

Kállay Gyopár: Bárcsak… | Beleolvasó

„Azok a magyarok, kik e hazát

Véren vették, vérrel ótalmazák,

Azok a magyarok, ha riadót fúttak,

A halál képétől nem messzire búttak.”

/Arany János/

„Mindent, amit az ember szeret

Túl könnyen elveszíthet,

Ez egy kemény, vad világ,

De soha nem mondhatok neked mást,

Csak azt, hogy

Mindazt, amit az ember szeretni tud

Soha nem veszít el,

Persze a kereszt húsba vág,

De találkozik minden odaát…”

/Kowalsky meg a Vega: Remény/

Kedves Olvasó!

A regényt valós események ihlették.

Ugyanakkor az én történetemben

megváltoztattam néhány tényt,

a könyv és a cselekmény kedvéért.

részlet Kállay Gyopár: Bárcsak… című könyvéből

Honvágy

Prológus

1.

Mi a háború?

Még nem tudtam, mit jelent…

 

1942. április 24.
Veszprém, reggeli órák

1.

Hatalmas tömeg zsúfolódott össze a vasútállomáson. Kivonult az egész ezredünk, azoknak a hozzátartozóik, ismerőseik is.

Csodaszép, áprilisi reggel köszöntött ránk. A nap hétágra sütött, a vastag egyenruhában már álltunkban verejtékeztünk fenemód.

Ma is rettentő meleg lesz…

A kék égen egyetlen felhő sem látszott, a fejünk felett langy szellő fújdogált, a vágányt szegélyező nyárfák levelei suttogva-susogva libbentek jobbra-balra. Valahol a távolban későn kelő kakas kukorékolt, az állomástól nem messze lévő házak tetején galambok turbékoltak, a kertekben kutyák vonyítottak, gyásszal a hangjukban.

Magát az állomást nem építették nagyra. Az ablaküvegek megcsillantak a reggeli fényben.

Ahogy fájó szívvel, elhomályosult tekintettel néztem a házat, a többi épületet eltakaró fák és bozót sávját, a zöld lombú, végtelennek tűnő erdőket, föltettem magamnak a kérdést: vajon miként fogom kibírni ezek nélkül? Már most tudtam: semmi sem éget ekkora hiányt a lelkemben, mint az otthon nélkülözése, hogy ki tudja, mennyi ideig nem fogom látni testvérkéimet, édesanyámat és drága Nesókámat. Iszonyú kínnal merengtem azon, mi történik, mikor már nem lesz több idő tovább búcsúzni tőlük. Mikor úton leszünk az ismeretlen felé, elhaladunk a falum mellett. Mikor átlépjük a magyar határt, nem lesz többé visszaút.

Akkor már nem otthon leszünk… Föl sem fogtam, mit jelent, sohasem jártam a határokon kívül. S most egyszeriben kivisznek az ismeretlenbe.

Nem akarok menni, itthon akarok maradni.

Ugyan még el sem indultunk, már azt kívántam, bárcsak hazahoznának minket. A gigászi szerelvény tegnaptól ott állt a síneken, s hajnal óta pakolták bele a felszerelést és majd’ negyven lovat is fölvezettek.

Az ember a saját hangját sem hallotta, mindenki hangosan beszélt, noha a gyász mégis csöndesen, keserűséggel ölelt körbe bennünket.

Páran nevetgéltek, jókedvűen beszélgettek, habár senki sem érezte magát igazán jó kedvűnek. Sokan sírtak. Főként olyan asszonyok, akik férjüket elvesztették a nagy háborúban, és most az összes fiát behívták katonának.

Édesanyám meggyötört arcán patakokban folytak a könnyek. Egész idejövet könnyezett szegény, mintha előre gyászolna. Képtelen fölfogni, hogy a férje és legidősebb fia után most engem is elvisznek. Amint megtaláltuk egymást a tömegben, kis ideig belém karolva jött, szinte magához szorítva.

Legkisebb húgom oly erővel húzott lefele, hogy alig tudtam megmaradni a lábamon. Szőke fejecskéjét ide-oda mozgatta, befont copfja hol az egyik vállát veregette, hol a másikat. Másik húgocskám a bal lábamat ölelte át, vörös pofiját belefúrva a csípőmbe, egyik kezében a kukoricababájával, melyet tőlem kapott, mellette az alig hétéves harmadik kishúgommal, aki mindkét lábamat átölelve bújt hozzám zokogva.

Rájuk lestem, s rögvest elfogott a sírás.

Ahogy ott átöleltek, minden távolinak, jelentéktelennek tűnt. Ez a perc úgy fájt…

Sírni akartam, mert elviselhetetlenül feszített belül a kérdés: mi lesz, ha nem térek vissza? Mi lesz akkor?

Szegény húgocskáim óvó báty nélkül nőnek föl, drága édesanyámnak nem lesz ki segítsen, s édes Nesókám vőlegény nélkül marad…

El sem tudtam képzelni mit jelent.

Halál. Nemlét. Elmúlás.

Rájöttem, hogy igazából nem a megsemmisüléstől féltem, hanem a fájdalomtól.

Milyen egyszerű lenne minden, ha tisztában lennék a jövővel! Könnyebb szívvel mennék, ha legalább azt látnám, visszajövök-e valaha!

Valósággal szétmarják az ember lelkét ezek a gondolatok…

Ugyanazok a gyötrő érzések keltek bennem életre, mint mikor apámat és bátyámat kísértük ki ugyanerre az állomásra. Ugyanígy álltunk, s én arra gondoltam, noha nem mertem megkérdezni, hogy visszajönnek-e valaha. Lehet az úgy, hogy nem?

Lehet találkozom velük, bár nem tudták megmondani, merre viszik őket. Hátha valami csoda folytán pont mi fogjuk őket felváltani…

Annyi mindent el akartam még mondani, ám ha megszólalnék, akkor nem lennék képes soha többé abbahagyni a sírást.

A szavak bennem ragadtak.

Kevés idő maradt, s ez megijesztett.

Nagy ricsajjal, hatalmas kavarodással elkezdték az első kocsikat feltölteni. Tudtam, nemsokára a szakaszunk következik. Már csak néhány perc. Gondolataim súlya egyre nehezebb lett, a szívem egyre jobban fájt. Mindössze néhány perc…

Beszélni kellene, beszélni. Édesanyámmal, testvérkéimmel, édes Nesókával. Sok a szó, időm kevés. … Mit mondhatnék? Nincs szó, mely kifejezhetné, mit érzek.

Lassan fölemeltem a fejem.

Öcsém lábát kezdtem bámulni, majd Marika húgom szőkés fejtetőjét, a hajszálakon fénylő napsugarakat. Gondoltam, majd, ha összeszedem magam, mondok valamit.
Komótosan feljebb emeltem tekintetem. Úgy tűnt, édesanyám egyetlen éjszaka alatt több évtizedet öregedett. Nemrég életvidám, gyönyörű arcát ma egyre mélyülő ráncok barázdálták szomorúvá, szeme sarkában apró szarkalábak látszottak, őszes hajából néhány tincs az arcába hullott a kendő alól.

Egymásra tekintettünk. Mélybarna, könnyes szeme mintha egészen a lelkembe látna. Szemöldökét kissé fölhúzta, nem szólalt meg. Az orcájára kiülő szomorú grimasz elárulta, ő sem tudja mit mondjon.

Baljában tartott keszkenőjét átrakta a jobb kezébe, majd a másikkal megsimította a karom. A szeretetet, mely az érintésében rejlett, még a vastag szöveten keresztül is éreztem. Ki akartam szabadítani az egyik kezem, viszont húgocskám szorítása nem engedte, inkább jobban belecsimpaszkodott a karomba.

Lenéztem rá. Csak a szőkés fejbúbot láttam és a két kezet, mely az alkaromba kapaszkodott. Édesanyámra pillantottam, míg lábamba másik húgom csimpaszkodott bele. Megérintettem anyám kézfejét, mire megsimította az enyémet.

Biztatóan, reményteljesen.

Ismét találkozott a tekintetem az övével.

Haloványan, fájdalmasan elmosolyodott. Édesanyám mosolya az egyetlen, mely a világ összes búját el tudta feledtetni velem. A ráncok mélyebbek lettek, a szép vonások pedig oly fáradtak…

Ebben az egyetlen mosolyban láttam a szeretetet, kínt, bíztatást, ragaszkodást és hiányt. A világ összes érzését.

Visszamosolyogtam, bár legbelül széttépett a bú.

Közelebb lépett hozzám, áthajolva mindkét húgomon, nyakam köré vonta védelmező karját. Visszaöleltem.

Háta rázkódni kezdett. Először lassabban, ezután egyre gyorsabban. Végül hangosan zokogott. Egyik kezével húzott magához, a másikkal az orrát törölgette. Simogatta a hátamat, akár a kisgyereknek.

Mélyet sóhajtottam, jobban szorítottam anyámat. Két fejjel volt alacsonyabb tőlem, mindig lehajoltam azért, hogy átölelhessen. Vékonyka, sovány hátát egy karommal át tudnám ölelni. Így álltunk, mikor a szorítás alábbhagyott, s megfogta a karomat.

A szemembe nézett, arcán könnyek csurogtak, alig győzte törölgetni őket. Vajon meddig fog sírni? Mi lesz, ha édesapám, bátyám vagy én nem jövünk vissza többé? Akkor fölemészti a bánat…

Sokáig szemléltük egymást. Arcát törölgette, orrát fújta, miközben összeszorított ajkakkal néztem ahogy sír.

Kicsordult egy könny a szemem sarkából, mire mosolyogva letörölte.

– Vigyázz magadra kisfiam! – s megsimította az arcom.

Újra átölelt néhány másodperc erejéig. Válaszolni akartam, végül csak erőtlen bólintásra futotta.

– Légy emberséges, és ne félj! Apád mielőtt elment, azt mondta, azt az embert fogja a golyó, aki fél! – szaggatottan felsóhajtott, s elengedett. – Azt fogja a golyó!

Elmosolyodtam. Ez a mondat jellemző édesapára.

– Nem fogok félni – Megvontam a vállam. – Az emberség meg… Sohasem pártoltam az erőszakot… – mondtam, míg a könnyeimet igyekeztem visszatartani.

– Tudom kisfiam – válaszolta. – Ha kell, juttasd eszébe a többieknek is, olyan a fogadjisten, amilyen az adjonisten!

– Persze… Nem fogom feledni a szavait, édesanyám …

Ismét elmosolyodott, megkönnyebbült kifejezés suhant át arcán.

– Hiányozni fogsz, Sándorkám! – suttogta visszafojtott zokogással, keszkenőjét gyűrögetve.

Ismét bólintással feleltem, míg lehajtottam a fejem. Nem akartam, hogy lássa, hogy már nekem is hullnak a könnyek a szememből.

– Sándor! – kiáltotta egy nő selymes hangon, mire összerándult a boldogságtól a gyomrom.

Hátrafordultam, s megláttam a lányt, kit mindennél és mindenkinél jobban szerettem, akivel az életemet akartam leélni, aki minden gondomat el tudta feledtetni egyetlen szavával. Amint megpillantottam, onnantól nem létezett senki a világon. Indulni akartam, ölelni, csókolni, szemébe nézni… Lehet utoljára. Indulni akartam felé, hiszen olyan babonázóan gyönyörű, én pedig olyan szerelmes. Édesanyám megfogta a karom. Meglepetten összerezzentem, elfelejtettem, hol vagyok. Mikor visszacsöppentem a valóságba, a határtalan bánat, mint villámcsapás a földbe, úgy ütött belém.

Visszasandítottam rá. Lehet türelmetlenül, lehet kérlelőn.

Azonnal megértette, hogy menni szeretnék Nesóhoz. Így nem húzta tovább az időt, a gyorsan tovaröppenő perceket.

– Sándorkám! – suttogta nagyot sóhajtva.

Ráemeltem könnyes tekintetem. Látszott rajta, annyi mindent mondana, de az ideje elfogyott, így a legfontosabbal zárja a keserű, fájó búcsúzást.

– Hozd haza apádat és a bátyádat! – szipogta fájdalommal a hangjában, s utoljára csókot nyomott az arcomra, s elmosolyodott. – Tudom, hogy hazajössz!

– Találkozunk még, édesanyám! – suttogtam magam elé, és megérintettem a kezét. Azt kívántam, bár maradhatnék tovább. Másodpercnyi gondolkozás után lépni akartam, holott éreztem, valamit illene mondanom, nem jó így, árva szó nélkül elmennem.

Egy szót ki kellene nyögni… Egy szót, hogy ne maradjon bennem akkorra, mikor nem tudom neki elmondani…

– Mire vársz még? – nevette el magát szomorúan.

– Nem tudom… – feleltem bizonytalanul, mire Nesó felé bökött a fejével.

– Búcsúzz el tőle… – suttogta.

Aprót bólintva hátráltam fél lépést. Épphogy hátat fordítottam nekik, mikor mindhárom húgocskám elkezdett sírdogálni.

Letekintettem rájuk. Meghatódva, könnyes szemmel próbáltam lefejteni magamról a hat kezecskét, ám azok egyre erősebben kapaszkodtak belém.

Egyikőjük megragadta a tenyeremet, s az ujjaimnál fogva húzni kezdett lefelé, míg szeméből hatalmas, krokodilkönnyet hullatott. Ha ránéztem azokra a szép arcocskákra, melyek kicsit koszosak, könnytől maszatosak, összeszorult a torkom.

Mit meg nem adtam volna, ha néhány perccel többet vesztegelhetek, ha három kocsi marad hátra a mieinkig, nem kettő…

– Gyertek gyerekek! – lépett oda édesanyám, s megfogta Zsuzsika és Marika kezét. Ők, mint egy varázsszóra, elengedtek, s szófogadóan odaálltak anyám mellé, mire Ilonka is elengedte az övemet. Ujját a szájába téve, csodálkozva méregetett, utána kivette ujjacskáját a szájából, s dacosan összeszorítva cseresznyepiros szájacskáját elém jött. Vékonyka szemöldökét összehúzva nézett rám, karját keresztbe fonva csöppnyi mellkasa előtt. Bánatosan elmosolyodtam, megsimogattam mindegyik buksiját. Mindezek után kezet fogtam eddig édesanyám háta mögött álló öcsémmel.

– Viszlát, bátya!

– Találkozunk még, öcsém! – válaszoltam mosolyogva.

Hiába mondtam magabiztosan, valójában nem hittem. Nem tudtam meggyőződni, miszerint valaha viszontlátom őket, s ez egyre emésztette a lelkemet.

Anyámra, öcsémre és húgaimra emeltem tekintetem. Önkéntelenül elmosolyodtam. El sem indultunk, már őrülten hiányoztak.

Nagyot sóhajtottam, nem szóltam semmit. Nem kellettek ide szavak. Nem akartam több fájdalmat, nem akartam többet búcsúzni. Hiába nehéz, oda kell mennem kedvesemhez, fölszállnom a vonatra, búcsút intenem, lehet örökre mindennek és mindenkinek.

Nem akarok menni! De menni kell!

A SAS behívónak nem lehetett ellentmondani…

Muszáj indulnom. Távolabb lépni, akár elindulni… olyan nehéz döntésnek bizonyult… pedig, ha az első lépést megteszem, akkor könnyebb lesz. Az első lépést… Nesó felé.

A lány mágnesként vonzott maga felé, mégsem indultam, pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy végre ölelhessük egymást. Magam sem tudtam, miért nem indulok végre. Akartam, meg nem is. Tehetetlenné váltam, és ez rettentően dühített. Nehéz szívvel felé léptem, mikor váratlanul egy vékonyka hang megszólalt:

– Sanya… – rángatta meg a köpenyemet Ilonka húgom. Leguggoltam mellé.

– Ugye visszajössz? – kérdezte. Őszinteségétől összeugrott a gyomrom.

Ahogy ezt kimondta, az eddigieknél sokkal jobban elszorult a szívem. Biztos voltam benne, föl sem fogja, mit jelent az elutazásom. Ugyanakkor amint ezt megkérdezte… Megrendítő egy kisgyermektől ilyet hallani…

Szomorúan néztem a szemébe.

Hazudni nem akarok, az igazat sem elmondani. Mondjam azt, nem biztos?

Fölsóhajtottam, közelebb hajoltam hozzá.

Nagy, zöld szemei csillogtak a könnyektől, s mikor meglátta, hogy nem válaszolok semmit a kérdésére, szája egyszeriben elgörbült lefelé, szemeiből krokodilkönnyek kezdtek csurogni, a nadrágomon hagyva sötét foltokat.

Remegve, szinte vacogó fogakkal méregettem a kislányt, a számba haraptam.

Akármennyire nem akartam, könnycsepp csordult le az arcomon, s azt hittem, ebben a percben hasadt ketté a szívem. Mély levegőt vettem. Éreztem: sírni fogok… Megsimítottam a maszatos arcocskáját.

– Persze lelkem… – suttogtam elhomályosuló tekintettel. – Visszajövök még… – többet nem tudtam mondani.

Mintha cukorral édesített tőrt forgatna bennem valami ördögi kéz. Felálltam. Nem néztem többet hátra. Nem bírnám ki, hiszen el kell még búcsúznom a földkerekség legcsodálatosabb nőjétől. Ez lesz talán a legnehezebb.

Minden erőmmel próbáltam előre figyelni, azonban húgocskám zokogását akkor is hallottam, amikor már távolabb értem, mint ahogy azt is, mikor utánam kiáltott:

– Ne menj el!

De nem fordultam többet hátra, bár a szívem megszakadt. Előre koncentráltam.

Nincs sok időm. Hol van?

Nehezen haladtam a tömegben, hiába nőttem két méter magas langalétának, alig láttam ki a sokaság közül. Mindenütt ugyanolyan fejek, hangok.

Tán nem várt meg? Az lehetetlen. Tisztában van azzal, hogy ma megyünk, s néhány perccel azelőtt odakiáltott nekem. Itt kell lennie valahol. Rémülten pásztáztam az embereket, mialatt legbelül teljesen máson járt az eszem. Kishúgom szavai visszhangzottak a fejemben: „ne menj el!”

Bár lenne rá lehetőség…

Elgondolkozva mentem a tömegben egy-két métert, mikor váratlanul megpillantottam őt. Azonnal elfelejtettem, mindent… Ott állt, s nem értettem, miként nem láttam eddig, mikor őt nem lehet nem észrevenni. Mikor ő a világon a leggyönyörűbb. Szabályos, meseszép arccal, hatalmas, égszínkék, őszinte szemekkel, szőkésbarna fonattal, mely a vállán pihent, s a kicsi orral, a telt ajkakkal.

Szerettem ezt a lányt. Őszintén, teljes szívemből.

Ott állt, majdnem közvetlenül a vagonunk mellett. Szoknyát viselt és fehér blúzt. Ahogy rásütött a nap, olyannak tűnt, akár a földre szállt angyal. Szebben festett, mint valaha.

Megdobbant a szívem. Kellemes érzés kerített hatalmába. Elmosolyodtam, bár meghasadt a szívem, hogy nemsokáig bámulhatom ezt a gyönyörű leányt.

Lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson, aggodalmasan az órájára nézett, s fölpillantott. Ez az aggodalom jól állt neki.

Ismét lábujjhegyre állt, most kissé hosszabb ideig. Hol az egyik irányba nézett, hol a másikba, de sohasem arra, amerre álltam. Kiáltani akartam, de a gombóc a torkomban nem engedett megszólalni.

Ott forgolódott a tömegben, s jól tudtam: engem keres, engem vár.

Azt akartam, a mi kettőnk elválása ne szomorú legyen, hanem boldog. Legyen mire gondolnom, legyen mi erőt adjon. S hogyha esetleg nem térek vissza…Akkor emlékezzen úgy erre a napra, mint a boldog befejezésre.

– Nesó! – kiáltottam. Reménykedő mosollyal a hang irányába fordult. Ekkor, mint jelre, a köztünk lépdelő emberek kimentek a képből. Végre megláttuk egymást. Nesó mosolyogni kezdett, s ettől a mosolytól újra felderültem. Elindultunk a másik felé. Örökkévalóságnak tűnt, mire félúton találkoztunk egymás karjaiban.

Határtalan boldogság öntött el…

Majd két fejjel nőtt nálam alacsonyabbra, valósággal elveszett a karjaimban. Most még kisebbnek tűnt, olyan törékenynek… Csukott szemmel szorítottam vékony derekát. Magamhoz akartam láncolni, s örökké így ölelni kedvesemet.

Elmosolyodtam.

Háborgó lelkem megnyugodott, ahogy beszívtam szerelmem illatát. Minden olyan távolinak tűnt… Szinte lelassult az egész világ. Láttam amint a kocsinkba épp most kezdik felpakolni a lassan gyűlő népséget. Nemsokára sorra kerülök…

Azt hittem, boldog lesz a búcsú…

Nincs annál rosszabb, mint mikor két szerető szívet elszakít a sors…

Fölsóhajtottam…

Mielőtt az első könny kicsordult volna a szemem sarkából, a lány háta mögül kiáltások harsantak. A szakaszvezetőnk hangját hallottam, dobogó lépteket. Szorosabbra vontam az ölelést, mintha az időt akarnám lelassítani. Kizártam a külvilágot.

Az idilli kép fél perc leforgása alatt szertefoszlott…

Meghallottam János barátom hangját.

– Sándor, gyere! – üvöltötte ellentmondást nem tűrő hangon. Megdobbant a szívem, a boldogságnak hírmondója se maradt. Könnyes szemmel, akaratosan megráztam a fejem. Nem. Nem indultam, örökre ölelni vágytam a kedvesemet.

Két kezemet összekulcsoltam Nesó dereka körül, míg a nyakam köré fonta kezét. Szelíden hozzám simult, s lábujjhegyre állt.

Találkozott a tekintetünk. Egészen elvesztem ezekben a szemekben, melyek úgy csillogtak a visszatartott könnyektől, akár egy tisztavizű tó. Mindent láttam benne. A világot. Szerelmet. Szomorúságot. Boldogságot. Ezekben a gyönyörű, kéken csillogó szemekben.

Nem örültem neki, hogy János beleszólt a kettőnk közt elhúzódó csöndbe. Mint mikor valaki beledob egy követ a tükörsima vízbe.

– Nahát… akkor a legszebb a szemed, mikor ki van sírva – mosolyogtam rá.

Zavartan elfordította a tekintetét. Megrázta fejét, mire vastag, befont haja lerepült szépvonalú válláról. Visszamosolygott rám, de ebben a mosolyban határtalan szomorúság volt. Ismét sírhatnékom lett tőle…!

– Sándor! Gyere már! – üvöltött újra János. Erős hangjától összerezzentem.

Jónéhány pillanatba beletelt, mire az összegyűlt könnyektől ismét tisztán kezdtem látni. A kocsi bejáratánál nyolc-tíz ember álldogált. Szomorkásan várakoztak, néha oda-odaintve feleségüknek, anyjuknak, gyerekeiknek. Mindenki, aki ott állt, falubeliek. Jól ismertem őket, néhány kivétellel korombéliek, többségük nős, néhányan édesapák. Molnár Józsi, Kelemen Fecó, a bátyja Miska, jó barátaim, Vinczer Géza, Ruzsovics András és János… Kedvesek a szívemnek, főleg ez utóbbi három. Nehezen érne, ha valamelyikük elpusztulna, ha ott maradna kinn.

Nem lesz elég időnk elbúcsúzni.

Újra Nesó szemébe tekintettem, most nem mosolyogva, inkább rémülten. Titkon azt reméltem, ő fog megszólalni, s nem nekem kell megtörnöm a csendet. Az imént hallotta János szavait. Tudta, mit jelent, s képtelen volt megszólalni. Csupán a szemembe nézett azokkal az igézően szép kék szemeivel, s arra kért: maradjak.

– El kell mennem… – sóhajtottam, mire bólintott.

– Tudom – válaszolta tompa hangon, lehajtott fejjel.

Finoman fölemeltem állát, megsimítottam az arcát míg nagy nehezen megszólaltam.

– Ugye várni fogsz rám?

Szomorkásan elmosolyodott. Megfogta az arcát simogató kezemet, míg a másikkal gyengéden megérintette a karomat.

– Várni. Ameddig kell. Ha kell örökké – szólt szelíden.

Vékony ujjaival megérintette az arcom. Megborzongtam. Selymes bőre égő sebet ejtett borostás képemen.

Széles mosolyra húztam a szám, mintha így könnyebb lenne elindulni. De még nem végeztem. A legfontosabb hátra maradt. Sokszor mondtam ki. Tudtam, komolyan gondolom, nem azért esik ilyen nehezemre kinyögni, hanem azért, mert sohasem hittem, hogy ennek a kilencbetűs szónak ilyen szomorú hangzása lehet.

Hogy fájhat az ennyire, amikor azt mondom:

– Szeretlek!… A halálomig, és azon túl.

– Én is szeretlek – súgta a fülembe. – Azon is túl… – fejezte be alig hallhatóan.

Hozzám bújt, a nyakamat átkarolva, lassan rázkódni kezdett a válla, majd az egész teste.

Azonnal átkaroltam, magamhoz húztam. Hangosan fölsírt, a mellkasomba fúrta fejét, ott zokogott tovább.

Soha életemben nem akartam így fölszárítani valakinek a könnyeit. Meg akartam vigasztalni mindenáron, ám ahogy szóltam volna, szám remegni kezdett, s tudtam, ha árva szót is kiejtek, nem pusztán ő fog zokogni.

Keze ragaszkodó szorítását az egyenruhámon át is éreztem. Ekkor tört ki belőle minden.

A szíve zokogott.

A hátát simogattam. Egészen egymásnak simultunk. Nem kerestem már a szavakat, annyi fájdalom tömörült ebben az ölelésben.

Azt hiszem, mindketten megkönnyebbültünk. Az előbb azt kívántam, bár ne sírna, most azt, bár ne érne véget soha ez a perc. Bár örökre itt állnánk és ölelnénk egymást! Szeretetben, együtt, mindhalálig.

– Minden rád emlékeztet majd… Bárhol járok, mindig te leszel az eszemben… – lassan a zsebembe nyúltam, s kivettem a zsebkendőmet. – Tessék – nyújtottam oda neki, mire elvette, s a szemét kezdte törölgetni vele.

– Köszönöm… – motyogta alig hallhatóan, miközben újabb kicsorduló könnyet törölt le az arcáról. – Nagyon fogsz hiányozni, Sándor…

– Te is nekem… – mélyet sóhajtottam, elnéztem a háta mögött, bármit, csak ne kelljen abba a gyönyörű, opálkék szemébe tekintenem.

Nem tudtam, mit hoz a jövő. Szólni akartam, de az előbb nyelvemre tódult beszéd most ólomként nehezedett a számra. Attól tartottam, nemsokára kifutunk az időből, a kabátom alá nyúltam. Tudtam, valamit oda kell adnom neki, hogy ebben a boldogtalan órában legalább ennyivel örömet szerezzek.

A zsebembe nyúltam, hová kedvenc fehér rózsáját rejtettem. Tegnap este szedtem le. Nehéz dolog elhozni, vadrózsával benőtt kerítésen kellett átmásznom, hogy megszerezzem azt a bizonyos virágot, melyért úgy lelkesedett. Így elhoztam. Búcsúzóul. Hadd emlékezzen rám, ha esetleg már nem leszek. Milyen érdekes. El sem indultunk, máris szinte biztos lettem benne, nem térek vissza. S talán a rózsát is ezért adtam. Emlékbe…

A virág vad tüskéi belemartak a kezembe, felszisszentem, utána direkt belenyúltam. Ujjaim megtapintották bársonyos, puha szirmait. Megborzongtam. Nesó ajkai jutottak az eszembe. Ahogy megtapintottam a tüskéit, azonnal a kedvesem kemény szavai ugrottak be, mikor összekaptunk valamin. Kezem tétován egyre lejjebb haladt, míg meg nem éreztem a rózsa szárának tüskétlen részét. Lassan megmarkoltam, egyre szorosabban. Ez a rózsa a bódító illatával, puha szirmaival és tüskéivel olyan tökéletes virággá nyílt ki!

Pont olyan, mint Nesó…

Vigyázva a szépséges virágra, előhúztam a kabátom alól, mosolyogva rátekintve.

– Kedvesem, ezt neked hoztam – súgtam halkan, mélyet szippantottam virágszálból, odanyújtottam neki.

Angyali mosolyra húzta ajkait, s szégyenlősen lepillantott a kezemre, ahol a rózsát tartottam. Megint fölpillantott. Boldogság sugárzott róla.

– Gyönyörű… – hebegte könnyesedő szemmel. – Abból a kertből hoztad?

Az övéhez támasztottam a homlokomat, orrunk egészen összeért.

– Hát megjegyezted…? – kerekedett el a szeme, mire felnevettem.

– Persze… hiszen te mondtad. – Vérvörös ajkai mindennél hívogatóbbak. Lehajoltam, s hosszú csókot nyomtam édes ajkaira.

– Sándor, indulunk! – üvöltött le a kocsiról János, s türelmetlenül intett. – Másszál már!

– Jövök! – kiabáltam vissza.

Nesó szólni akart, ám nem várhattam. A mozdony fütyült, nekem mennem kellett.

Lehet ez az utolsó perc, amikor ölelhetem. Nem biztos, hogy még egyszer látom… Istenem, ennél nem létezik borzalmasabb!

– Ha hazajövök elveszlek, kincsem! – súgtam a fülébe gyorsan, mielőtt elsírtam volna magam. Nem vártam meg a válaszát. Hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam. Fölszálltak a gyomromban a bizonyos pillangók. Éreztem a szíve dobbanását, a melegséget, könnycseppje ráhull a számra, végigszántja az arcomat, már-már égeti. Többre nem jutott idő.

Tudtam, hiába visznek el, a lelkem örökre vele marad.

Mikor ajkaink elváltak, nekem is legördült egy könnycsepp az arcomon, mely ráhullott a blúzára, szürkés foltot hagyva rajta.

Újra megsimítottam finom arcát, s már loholtam is, kedvesemet szinte eltaszítva magamtól. Nem fordultam hátra. Nem bírtam…

Szívem egyik fele ottmaradt, tovább ölelte törékeny testét, csókolta telt ajkait.

Szaporán vettem a levegőt, már most hiányzott.

Néhány lépés múlva elértem a vagonunk ajtaját. A vonat indulni készült, egészen ellepte az eget fekete kormával. Mikor fölléptem a vagonra, pusztán távoli emléknek tűntek az előbb történtek. Pedig Nesó ott állt. Sírt. Úgy éreztem, menten megöl a fájdalom. Bár olyan hosszú karom lenne, hogy letörölhetném arcáról a könnyeket…

A két méter széles bejáratot tíz ember torlaszolta el. Néhányan sírtak, sokan csak megrendülten ültek, vagy hajoltak ki az előttük lévő feje felett. Integettek, egy-egy mondatot kiáltottak oda hátrahagyott szeretteiknek. Én is odafurakodtam, leültem a bejárathoz, szememmel édesanyámékat kerestem.

Különös arra gondolni, nincs visszaút. Elvisznek, senki sem kíváncsi a véleményemre, senki sem kérdezi meg, akarok-e menni.

A lábammal harangoztam, akár kisgyerek a folyóparton. Szívemben szomorú tűz égett, miközben üresen tátongott. Ordítani akartam. Vissza akartam menni Nesóhoz és testvérkéimhez.

Alig vártam, hogy kifusson a szerelvény erről az istenverte állomásról. Ha innen messze leszünk, akkor talán jobb lesz.

Ha nem látom, akkor enyhülni fog a fájdalom.

A jövőre gondoltam, a múlton rágódtam, miközben a jelenre akartam koncentrálni. Tekintetemmel kedvesemet kerestem. Nesó még mindig ott állt rózsával a kezében, bámult azokkal az ámulatba ejtő, gyönyörű szemekkel.

Néztem apró termetét, ahogy széles csípőjére simul a térdig érő, szűk szoknyácska. Lábán fekete, kopottas topán. A szoknyája kissé térd alá ért, afölött pedig betűrt fehér, buggyos blúzt hordott, vállára pedig egy vékony kendőt terített.

Csókja, mint az alkohol. Egészen megrészegültem tőle.

A többi ember szürkés folttá homályosult az előtörő könnyektől, csak őt láttam. Fájó kínnal kémleltem. Számba haraptam.

Legszívesebben eltűnnék legbelül a szalmával fölszórt vagonban, csak ne lássam a fájdalmat, ami Nesó szemében csillogott. A világom összeomlani látszott…

A vonat fölsípolt. Vaskerekei fémesen csikorogtak a síneken, majd lassan zakatolva megindult. A friss levegő simogatni kezdte az arcomat, s vágott egyre inkább, ahogy a vonat gyorsított.

Nesót figyeltem. Távolabb ment, nehogy elsodorja a szerelvény, de pont úgy, mint a tömeg, kísért az állomás végéig. Egyre távolabb kerültünk egymástól. Elszorult torokkal néztem. Nesóval együtt jött édesanyám és testvéreim, mind integettek nekem, mire visszaintettem nekik, aztán elnyelte őket a tömeg.

Ekkor éreztem igazán, mit jelent a búcsú.

Kicsit mintha meghalnék, kiszakadna a szívem. Itthon akar az is maradni. Vajon mikor tér vissza a testembe? Tudtam a választ: mikor hazatérek. Addig itt lesz, anyámékkal.

Amikor behívtak, azt hittem marad időm, s most kiderült, nincs. Sohasem gondoltam, hogy eljön az a bizonyos utolsó perc, csók. Nem hittem, hogy halál nélkül is el lehet veszíteni embereket.

A vonat fölgyorsított, elkanyarodott, be a lombos fák takarásába, s innen a tömeget sem lehetett már látni.

Behunytam a szemem. Kutyául éreztem magam, ebben a percben utáltam mindenkit, üvölteni akartam, kitombolni a fájdalmat. De csak ültem, magamba roskadva, némán. Azt hittem, meghasad a szívem.

Néhány pillanat múlva kinyitottam a szemem. Fáradtan néztem a fekete árnyakat, ahogy integetnek a fáknak, a bokroknak, egyre eltávolodnak a négyembernyi réstől. Nehéz magamat rávenni a fölállásra, bár végül nagy nehezen sikerült föltápászkodnom. A hűs levegő átjárta a testemet, bocskai sapkámat úgy fogtam rá a fejemre, hogy ne vigye le a szél. Szédülten támolyogtam vissza a többiekhez, s mielőtt lekuporodtam az egyik sarokba, kipillantottam az ismerősből az ismeretlenbe átnyúló tájra.

Az állomást rég nem lehetett látni, a hatalmas fák és sűrű bokrok eltakarták a szemünk elől. Mintha egy gigászi festő mázolná őket a szemünk elé. Zöld, barna csíkoknak látszottak, hol világosabban, hol sötétebben. Izzadt arcomon megint könnycsepp gördült le, a verejtékcseppek mellé. Az elválás fájdalma elemi erővel sújtott belém.

Csak a viszontlátás reménye enyhített búcsúzásunk gyötrő fájdalmán.

A testemet elvitték, azonban a lelkem a szeretteimmel maradt.

Akció!

Original price was: 5490,00 Ft.Current price is: 2690,00 Ft.

Kállay Gyopár: Bárcsak…

Szerző: Kállay Gyopár
Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 488
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-1-3
Méret: 165 mm x 235 mm x 29 mm

Gerstenbrand Bence: Bájital – részlet

Gerstenbrand Bence: Bájital – részlet

Egy férfi repülni próbál, de ez egyáltalán nem meglepő. Az viszont már érdekes lehet, hogy egy királyság néha annyit ér, mint egy hajójegy, a szerelem citromos illatú és savanykás, az ember pedig legalább az utolsó pillanataiban megért minden baromságot.

 

Vincenzo „Vinnie” Singer karjait szélesre tárva repült kétszáz méter magasan a Temple Street felett. A járókelők döbbenten mutogattak az ég felé, a fékek csikorgása és a hisztérikus sikolyok nagyjából ugyanazon a hangszínen járták be a környező utcákat. Egy bankigazgató felesége elájult, egy szép jövő előtt álló ügyvédbojtár ijedtében véletlenül a felesége nevén szólította az oldalán sétáló szeretőjét, egy újságíró pedig a jó ég tudja, honnan, de már most ott rohant az utca végéről a helyszín felé, mögötte a fotográfussal. A döbbenet a feje tetejére állította Avalon City legforgalmasabb utcáját.

Na, persze nem azért, mert még soha nem láttak repülő embert…

A pánikot az okozta, hogy Vinnie nem repült, hanem zuhant. Ennek ellenére benne fel sem merült, hogy épp a járda macskakövei közötti réseket készült kitölteni. Ellenkezőleg: ő biztos volt benne, hogy túléli ezt a kalandot.

Aki szívesen tekintené Vinnie-t mérhetetlenül bátornak, vagy csak egyszerűen őrültnek, az nyugodtan lapozzon egyet. Aki viszont érteni szeretné egy ember magabiztosságát, aki kiugrik a Temple Gate Tower legfelső irodájának ablakán, annak érdemes lehet egy-két dolgot tudnia Avalon Cityről.

1936 júniusában járunk, és elég sűrű másfél évtized áll a világ mögött. 1922-ben egy Sir Robert Pearson nevű kalandor rátalált valahol Ghána közepén egy elszigetelt bennszülött törzsre, amely képes volt megőrizni a varázsfőzetek készítésének tudományát. Két évvel később az Egyesült Államok piacán megjelentek az első színes üvegcsék, amik emberfeletti erőt, láthatatlanságot, vagy éppen mindent elsöprő magabiztosságot ígértek a címkéjükön. Egy évre rá a bájitalgyártó üzemek csődöt mondtak az érdeklődés megdöbbentő hiányára való tekintettel, a tulajdonosaik pedig a szebb jövőbe vetett hittel kötöttek téglákat a lábukra, és ugráltak le az ország különböző hídjairól.

1930-ban egy világhírű színésznőről elterjedt a pletyka, miszerint különféle varázsszerekkel kenegeti a bőrét, hogy örökké fiatal maradhasson. Ezután sorra nyíltak újra a bájitalfőzdék a legnagyobb városok utcáin a márkás kalapboltok és a méregdrága ügyvédi irodák között.

1932-ben az Egyesült Államok kormánya betiltotta a bájitalfőzést, aminek köszönhetően az iparág végre felvirágozhatott. Ekkor azok a kiváló üzleti érzékkel rendelkező, főleg Szicíliából áttelepült családi vállalkozások vették vállukra a varázsfőzetek kereskedelmével járó összes terhet, akik csak kreatív kihívást láttak a szigorú határellenőrzésekben és a gyakori rendőri rajtaütésekben. Avalon City az ő közreműködésüknek köszönhetően lett a keleti part bájital fővárosa.

Mindezek tudatában már értjük, hogy Vinnie Singer miért ugrott ki olyan magabiztosan kétszáz méter magasságból. Egy megfelelő bájital birtokában az ember épp úgy áll hozzá a gravitációhoz, mint egy taxisofőr a közlekedési lámpához: mélységesen tiszteli, de figyelmen kívül hagyja.

Vinnie tehát nem számított rá, hogy meg fog halni, de ezt igazán elnézhetjük neki.

 

© Gerstenbrand Bence – Stílus és Technika

A teljes történet az idén júniusban megjelent Rejtővel egy asztalnál kötetben olvasható.

Gerstenbrand Bence: Bájital – részlet

Pólya Zoltán: Az utolsó magyar király – részlet

Őfelsége, I. Alfonz külügyminisztere feldagadt orral és bal szeme alatt monoklival jelent meg hétfőn reggel az uralkodói rezidenciául szolgáló budapesti hotel előterében. Kevesen lézengtek ezen a korai órán a szállodában, az étteremben is csupán két hölgy kávézott, akik a belépő férfi állapota láttán megütközve vonták fel a szemöldöküket. A külügyminiszter méltósága roncsait összeszedve átsétált a hallon, és a portásautomatához lépett.

– Őfelségéhez jöttem – mondta jó hangosan.

– Hányas számú szoba? – kérdezte a pult mögött magasodó faburkolatú doboz mélyéből a géphang.

– Mondom, uram, vagy mi is ön, hogy őfelsége…

– Hányas számú szoba?

A külügyminiszter dühösen felhorkant. Megint elfelejtette, hogy a király kényszerű száműzetése miatt a saját nevén vette ki a szobát.

– Ostoba gépezet. Hozasson a harminchármas szobába kávét, legalább egy vödörnyit. Ezt azért érti?

– Hányas számú szoba?

Gabajdi gróf káromkodott egy cifrát, majd a hölgyek felháborodott tekintetével mit sem törődve a lépcsőhöz sietett. A folyosót belengte a friss gépolaj és az ázott falak szaga. A külügyminiszter fintorogva, a szőnyegeken sötétlő tócsákat kerülgetve sietett fel a harmadikra. Kopogás nélkül nyitott be a harminchármasba.

– Jesszusom, Imre, hogy néz maga ki?

Gabajdi meg sem lepődött azon, hogy Nina művésznőt egy szál harisnyában találja a díványon heverészni. Ledobta magát a fotelbe.

– Semmi különös, ne aggódjon. Megpróbáltam bejutni a külügyminiszterhez, csupán ennyi történt.

– De hiszen maga a külügyminiszter – csodálkozott a nő, mire Gabajdi bal szeme tikkelni kezdett.

– Mármint a kormányzó által kinevezett külügyminiszterre gondolok. Arra az emberre, aki jelenleg az én leendő irodámat bitorolja. Legalább maga ne bosszantson, Nina. Nincs egy kis jege véletlenül?

– Jegem? Nézze meg a gardróbban, ott tartom, arra az esetre, ha beesne az ajtón egy verekedős hajlamú politikus – fortyant fel Nina művésznő, és durcásan maga alá húzta harisnyás lábát.

– Őfelsége? – Gabajdi türelmetlenül körbepillantott. A szobában költői rendetlenség uralkodott, az őfelsége által fogadóteremnek kinevezett szoba padlóját ázott újságpapír-lapok borították, a székeken és az asztalon pedig nedves ruhák száradtak.

Nina a fürdőszoba felé intett.

– Fürdik. Nagyon megviselte szegényt a tegnap esti zivatar.

Gabajdi szórakozottan bólintott. Egész Budapestet megviselte az ítéletidő, amely jéggel és hideg záporral verte végig a tavaszi utcákat. Lehunyta a szemét, majd hirtelen arra riadt, hogy kopognak az ajtón.

– A boyszolgálattól vagyok.

Nina tekintete kérdőn villant a gróf felé, de Gabajdi jelezte, hogy ő hívatta a boyt. Ajtót nyitott, majd csodálkozva meredt a fiatal fiúra, aki egy sötét színű lével teli vödröt tartott a kezében.

– Én kávét kértem, nem felmosólevet – fortyant fel a külügyminiszter, mire a fiú vállat vont. A mozdulattól kiadósan loccsant a szőnyegre a léből.

– Akkor tessék, parancsoljon. A kávé, amit rendelni méltóztatott.

– Te kölyök, kaphatsz két nyaklevest, ha szemtelenkedsz velem.

A boy hátrébb lépett.

– A portásautomata küldte csőpostán, hogy Gabajdi gróf a harminchármas szobába kér egy vödörnyi kávét. Esküszöm, uram, hogy ezt írta.

Odabent Nina felkacagott, mire a boy kíváncsian próbált átpillantani a gróf válla fölött. Ekkorra már kisebb tócsányi kávé gyűlt össze a küszöbnél.

– Talán az lehet a félreértés oka, gróf úr, hogy az igazgató úr szerint beáztak a portás lyukkártyái – magyarázkodott a fiú sietve. – Nagyobb esők után előfordul, hogy átnedvesedik egy kicsit. Akkor elvigyem a kávét?

Gabajdi szó nélkül rávágta az ajtót, Nina pedig majd megfulladt a nevetéstől. Közben kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és előlépett őfelsége frissen borotválkozva; a gróftól a negyvenötödik születésnapjára kapott, Árpád-házi címerrel díszített tengerészkék köntöst viselte. Őfelsége magas, markáns vonású férfi volt, bajszát kackiásan felpödörte, és elnéző derűvel nézett végig alattvalóin.

– Mi ez a hangzavar? Nahát, Gabajdi, mi történt magával? Már megint verekedésbe keveredett? Hát hányszor mondjam magának, hogy egy magas rangú személy nem aljasulhat idáig?

– Őfelsége érdekeit védve cselekedtem. Apró félreértés volt csupán – magyarázkodott a gróf.

– Véletlenül belekeveredtem egy verekedésbe, amit a kormányzó emberei provokáltak ki a szultán testőreivel.

– Á! – Őfelsége arca felragyogott. – Ezek szerint tudott végre megbeszélést tartani a szultánnal?

– Ígéretet kaptam rá, hogy a napokban találkozhatok a külügyminiszterével – mondta Gabajdi, majd őfelsége türelmetlen fejcsóválását látva gyorsan hozzátette: – Maga a külügyminiszter főtitkára ígérte ezt nekem.

– Akkor rendben van. Csak így tovább, grófom. – Őfelsége félrehúzta a függönyt, és töprengve kinézett a város párában fürdő képére. – Különös, hogy ennyi eső esik Isztambulban. Nem szeretem az esőt. Én most elvonulok, legyenek szívesek várakozni.

Alig csukódott be Alfonz után a belső szoba ajtaja, Gabajdi újra hanyatt vetette magát a fotelben. Kimerülten bámulta a penészfoltos mennyezetet.

– Mondd, Imre, meddig akarod még folytatni ezt a szélhámosságot? Tegnap is utána kellett mennem, ellógott a kedves beteg az étterembe! Valamit megláthatott, mert magában nevetgélt!

A gróf felkönyökölt, és ránézett Nina művésznőre. A nő arcáról eltűnt a szokásos flegma derű.

– Még bírd ki egy kicsit, darling – válaszolta a férfi. – A tegnap esti tárgyalások ugyan elég viharosra sikeredtek annak az angol cégnek a képviselőjével, de van még remény a megegyezésre. A fene se gondolta volna, hogy Sanders korábban profi bokszoló volt. Az ilyet azért illene a verekedés előtt tisztázni.

– Mindig csak az erőszak. – Nina művésznő dühtől remegő kézzel vett elő egy cigarettát, majd a szipkát félredobva rágyújtott. – Ez a szerencsétlen Alfonz is attól lett ilyen hülye, mert jól megverték. És ne szólíts darlingnak.

– Fejbe vágták puskatussal Aut-Autirtnál – javította ki a külügyminiszter. – Azért az nem egy közönséges kocsmai verekedés volt. Mit tudta akkor őfelsége, hogy milyen mesés kincs birtokosa…

– Csitt! Jön valaki.

Léptek csoszogtak, majd némi tocsogás és ingerült szitkozódás után benyitott egy idősebb, zilált külsejű, a Habsburgokkal együtt a divatból is régen kiment pamacsszakállt viselő férfi. Lesújtóan végignézett a két heverésző emberen.

– Meg sem kérdezem, hogy hol van az ápolt. Máris találtam kettőt.

– Foglaljon helyet, doktor úr – invitálta nagyvonalúan Gabajdi a belépőt. – Van még egy szabad fotel. Ha pedig kávét kérne, a küszöbnél még nem itta fel mindet a szőnyeg.

© Pólya Zoltán – Stílus és Technika

A teljes történet az idén júniusban megjelent Rejtővel egy asztalnál kötetben olvasható.

Markó Gábor: Kiskagyló

Markó Gábor: Kiskagyló

A hiper – belül csupa fény – fémkockájában, a sorok között az egyenletes morajlást csak a távoli kasszák ritmustalan csipogása rázta fel. Jobbról kettő, balról egy, majd középről, aztán újra jobbról.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Hegyként magasodtak előttem a száraztészta halmok. Szarvacska, orsó, fodros.

Hosszúmetélt, szélesmetélt, cérnametélt és penne. Meg azok, amiknek csak ránézel a nevére, de a bizarr mássalhangzó-torlódások és idegen betűhalmazok miatt meg sem kísérled kiolvasni.

Spagetti, makaróni és egy másik. Aprócska szemű, négytojásos, súlyosnak látszó zacskó. Rápillantva nem csak a leendő köretet láttam.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem anyámat egy péntek délután. Az alföld közepén, a kisváros közepén, a panel tetején. A Nap mégis alig sütött be a negyedik emeleten a keskeny konyhába. A széles asztal és a konyhaszekrény között épp annyi hely maradt, hogy anyám elférjen.

Az asztalfőn ültem. A sötétbarna bútor feketének látszott a félhomályban, anyám pedig fiatalnak. Az is volt talán. Én mindenesetre alig hat.

– Pörkölt – mondta, ahogy tüsténkedett. Egyik szekrényből valamit ki, a másikba valamit be. Örökkévaló munkának tűnt.

– Mi lesz hozzá? – faggattam tovább.

– Tészta – válaszolta. Aztán mintha mérlegelné, hogy rakjon-e a fia vállára akkora terhet, amit a választás lehetősége okoz, pillanatnyi szünet után visszakérdezett. – Milyennel szeretnéd?

– Mindegy – feleltem. Nem azért mert tényleg az volt, hanem mert nem tudtam egyet sem megnevezni.

Elsuhant mellettem. Előttem az asztalon matricás album. Donald kacsás. A beragasztott képekből lassan állt össze a történet, a matricák hátlapja pedig valaminek a végét jelző torzókként pihentek elszórva az asztal szélén. Néhány darab csupán, amennyi abban a csomagban volt, ami azt a pénteket is ünnepnappá tette. A huzat, amibe anyám friss illata keveredett, csak egészen picit mozdította meg őket.

A spájzból csomagolások zörgése, füstölt hús illata és hűvös levegő érkezett.

– Kiskagyló jó lesz? – kérdezte, aztán várt. Olyan érzés volt, mintha igazán számított volna, mit válaszolok. Nem kifelé jövet kérdezte, amikor már nem tudott volna másikat keresni, hanem amíg odabenn volt.

– Jó lesz – feleltem.

Visszafelé behúzta maga után az ajtót, és olyan természetességgel simított bele a hajamba, mintha levegőt vett volna. Én meg csak Donald kacsát néztem magam előtt.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

A polcon a többi tészta között vigyázzban állt a kiskagyló.

Egy másik konyha, anyám viszont még mindig fiatal. A sötétbarna asztal valamivel fakóbb, de a fehér terítő a közepén talán még mindig ugyanaz. Előttem harmadikos matematika könyv. Szorzások, osztások, törtek. Kész voltam már az előírt feladattal, az ellenőrzésre vártam, miközben körmöm bele-beleakadt a ceruza felszínén előforduló fognyomokba. Anyám már megszidott érte.

– Holnap pörkölt jó lesz? – kérdezte. A tetőtéri ablak előtt állt, a fényben szinte csak a körvonalai látszottak. Törékenynek tűnt, még gyerekszemmel is kicsinek.

– Jó – feleltem egykedvűen. – Olyan tésztával? – kérdeztem.

– Milyennel?

– Tudod, amivel szokott. Olyan kicsivel – próbáltam magyarázni. Persze tudta.

– Kiskagylóval? Azzal legyen? – kérdezte.

A választás kedveskedő illúziója hasonlóan tünékeny volt, mint ő maga az ablak előtt.

Pedig akkor mindkettő valódi volt.

– Igen!

– Olyannal lesz – nyugtázta. – Kész vagy?

Egy pillanatra fogalmam sem volt, mire gondol, de szerencsére gyorsan rájöttem.

– Kész. – Lehajtottam a fejem, mintha pár pillanat alatt az összes lehetséges elszámolást megtalálhatnám.

– Nincs benne hiba? – kérdezte.

Nincs benne, könnyű volt – gondoltam magamban, de ez a fajta magabiztosság illetlennek tűnt.

– Remélem, nincs – feleltem és felnéztem rá.

– Mindjárt megnézem.

Szinte csak jelzésértékűen egy bevásárlókocsi hozzáért a combomhoz. Elállom az utat.

Megfordultam, sötét szemüveges nénit láttam kissé homályosan. Elnézést kértem. Nem is érdekelte. Kissé bentebb húzódtam a tészták felé, levettem a polcról a kiskagylót, és újra a sötétbarna asztalnál ültem.

Előttem anatómia atlasz. Az egyik fekete-fehér forma, egy kéztőcsont, ha hunyorítottam, emlékeztetett Donald kacsára. Az étkező tágas volt és világos. A konyha rendezett és tiszta. Anyám meg talán pont ugyanolyan fiatal, mint eddig.

– Mikor lesz a vizsga? – kérdezte.

– Kedden – feleltem.

Mosogatott. Kézzel, pedig volt gép is. Fáradtnak tűnt, nem csak a munkától, az élettől. Elzárta a csapot, a konyharuhába törölte a kezét és megfontolt lassúsággal fordult felém.

– Jól haladsz?

– Remélem, igen.

Anyám az újabb csendet nem használta ki arra, hogy más teendő után nézzen. Úgy tűnt, mintha kényelmetlen lenne neki a megérdemelt tétlenség, csak állt a konyhában félig a pultnak dőlve, félig a gondoknak.

– Mész este valahova? – kérdezett.

– Lehet, hogy be szeretnék menni a városba – feleltem, amit engedélykérésnek is szántam.

– Kivel?

– A fiúkkal.

– Jól van. – A hangjában volt valami meg nem értett szomorúság. Olyan, mint akkortájt már sokszor.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem. Nem igazán volt fontos, csak szerettem volna, hogy tovább beszélgessünk.

– Pörkölt – felelte színtelenül, majd egy épp csak pillanatnak tetsző szünet után eszébe jutott valami, ami mintha még kicsit fel is derítette volna. – Kiskagylóval. Jó?

– Jó – mosolyogtam. – Azzal szeretem.

Meglepett a saját váratlan kinyilatkoztatásom, mintha bevallottam volna valami régi nagy titkot, de anyámnak semmi újat nem mondtam vele.

– Azért. – Mintha kacsintott volna a hangjával.

Úgy éreztem, ott és akkor valami fontosat tisztáztunk. Mintha mindkettőnket feszített volna hosszú évek óta a rejtély. Vajon miért mindig kiskagyló? Anyám kicsit felszabadultabban tüsténkedett tovább a konyhában.

Újra csend lett. Kicsit megnyugtatóbb, mégis, mintha egy ágyúdörrenés után állt volna be. Az a fontos fajta csend. A velem talán egyidős barna asztalon fekvő anatómia atlasz fölött hiába hunyorogtam, nem tudtam újra előcsalni Donald kacsát, és ezután anyám sem kérdezte meg többször, milyen tésztával enném a pörköltet. Pörköltet sem főzött többet.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Fölöslegesnek tűnt olyan erősen szorítani azt a zacskó tésztát, úgyhogy engedtem kicsit, mielőtt a kosaramba dobtam. Határozottnak tűnő lépésekkel megindultam a hiper sorai között, kicsit megtöröltem a szemem miközben a szívdobogásomat hallgattam, és azon gondolkoztam, elmeséljem-e otthon, miért kiskagylóval esszük a pörköltet.

© Markó Gábor

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0